A termék

B. úr soha nem ért haza korán, ahhoz azonban mindig elég korán otthon volt, hogy a családjával költse el a vacsorát. Egyébiránt el is várta, hogy megvárják a vacsorával, mert B. úr nagyon szerette
a családját, különösen a gyerekeit. A gyerekek gyakran elszundítottak a kései étkezések alatt, alig ettek valamit, és nyûgösek voltak vagy nyafogtak.

Ha B. úr fáradtabb volt, megkérte a feleségét, hogy fektesse le õket korábban. Ilyenkor leült a tévé elé, és csöndesen hortyogva elaludt a készülék elõtt. Ha viszont jó napja volt, akkor a gyerekek kártyázhattak, dominózhattak vagy más társasjátékot játszhattak vele.

A felesége általában nem élt ezzel a nagyszerû lehetõséggel, és elvonult olvasni a nappalinak nevezett szoba félreesõ sarkába.

B. úr régóta beletörõdött a felesége viselkedésébe. Azt sem tette szóvá, hogy nem vesz részt a nevelõ célzatú játékokban, amelyek pedig erõsítik a családi kötelékeket. A feleségének nem volt érzéke a családhoz és a neveléshez. Ugyanakkor õ volt gyermekei anyja, és ezért B. úr elnézte az asszony hibáit, bár némi keserûség maradt a szívében.

B. úr egy ideje egyre késõbb ért haza. Ennek az volt az oka, hogy visszaesett a Termék forgalma, és B. úr volt az értékesítési igazgató. Aki soha nem volt értékesítési igazgató, annak a leghalványabb fogalma sincs arról, mekkora felelõsség nyomja egy értékesítési igazgató vállát. A Terméknek fogynia kell, kerül, amibe kerül.

Lelkiismeretes alkalmazottként, B. úr mindent megtett a Termék eladásáért, ez a mindennapos küzdelem azonban felemésztette azokat a perceket, amelyeket pedig szívesebben töltött volna családja körében.

Mindinkább jóval a családi vacsora után érkezett haza. Mire megjött, a gyerekek már aludtak, a felesége pedig a nappali félreesõ sarkában olvasott, és fel sem nézett könyvébõl érkezésére. B. úr megette a maradékot – amit õ maga melegített meg –, majd fölment az emeleti hálószobába, és kimerülten ágyba dõlt.

A Termék forgalma azonban, dacára B. úr emberfeletti erõfeszítéseinek, egyre csak csökkent.

Egy éjszaka fulladozva riadt fel álmából. Beszélni akart róla a feleségének, az asszony szobája azonban üres volt. A szekrények és a fiókok is üresek voltak. Döbbenten nyitott be a gyerekszobába: itt sem volt senki.

– Talán szünidõ van az iskolában – tûnõdött B. úr –, bizonyára megfeledkeztem róla. Nem tarthatok mindent észben.

Másnap közölték vele az irodában, hogy szabadságolják.

Végleg szabadságra küldték. Nem fogyott a Termék. Felvettek egy új értékesítési igazgatót.

B. úr hazament, és várta az iskolai szünidõ végét. Naphosszat bámulta a felhõket az ablakból.
A lakásban mindent ellepett a por, a mosogatóban felhalmozódott a szennyes edény. B. úr egyre
csak várt, és azon tûnõdött, hogy miért tart ilyen sokáig a szünidõ.

Vendégség

Péntek este a férj jókedvûen jön haza az irodából.

– Holnap van a születésnapod, drágám. Megünnepeljük, meghívjuk a barátainkat. Az ajándékodat majd hó végén kapod meg, kicsit megszorultam anyagilag. Mit szeretnél? Egy szép ékszerórát?

– Már van órám, szívem. És nagyon elégedett vagyok vele.

– Akkor egy ruhát? Olyan haute-couture kosztümöt.

– “Olyan” haute-couture kosztümöt! Egy nadrágra és egy pár szandálra lenne szükségem, ez minden.

– Ahogy akarod. Odaadom a pénzt, és majd megveszed magadnak. De csak hó végén. A vacsorát viszont megrendezhetnénk holnap, meghívunk jó sok barátot.

– Tudod, – veti közbe az asszony – ezek a sokbarátos vacsorák nekem inkább fárasztóak. Szívesebben mennék veled étterembe vacsorázni.

– Az éttermek olyan csalókák, sosem lehet tudni, hogy jó-e a konyhájuk. Én inkább egy finom itthoni vacsorával ajándékoználak meg. Mindent elintézek, a vásárlást, az étrendet, a meghívásokat. Te addig elmész a fodrászhoz, kicsinosítod magad, és mire hazaérsz, minden készen vár. Csak asztalhoz kell ülnöd. Még fel is szolgálom a fogásokat, egyszer én is megtehetem.

Azzal a férj hozzálát a vacsora megszervezéséhez. A szervezés teljesen lázba hozza. Szombat délutánra szabaddá teszi magát. Elmegy bevásárolni. Öt óra körül ér haza, kipirultan, csomagokkal megrakottan.

– Pompás lesz! – mondja a feleségének. – Megterítenéd az asztalt? Idõt nyerhetnénk vele.

Az asszony, új frizurával egy húszéves fekete ruhában, megteríti és szépen feldíszíti az asztalt.

A férj benéz.

– Miért nem a pezsgõspoharakat tetted ki? Mindjárt leszedem ezt. Addig is gyújtsd be a kandallót, ott fogom megsütni a kotlettet, gyönyörû húst kaptam! Utána pedig segíthetnél megtisztítani a krumplit és megcsinálni a salátát. Tele van gusztustalan állatkákkal, apró meztelen csigákkal, amiktõl undorodom. Megmosnád? Te már hozzászoktál.

Késõbb, a kandalló elõtt.

– Jó sok parázs van. Hoznál nekem egy pohár gint…? Tényleg, van itthon citrom a ginhez? Nem, én nem vettem, azt hittem van itthon. Gondolhattál volna legalább az aperitifre, nem tarthatok mindent észben! Marco boltja szerintem még nyitva van. Vegyél mandulát és mogyorót is! És olivabogyót is!

Negyed órával késõbb.

– Tudtam, hogy nyitva lesz. Még nem tetted fel a krumplit? Én a húst csinálom. Hú, majdnem elfelejtettem valamit….! Vettem rákot az elõételhez. Csinálj már hozzá ketchupos mártást! Nincs ketchup? Nincs semmi ebben a házban! Menj át, kérj a hogyishívjáktól!

Az asszony átmegy ketchupért Hogyishívjákhoz egy emelettel feljebb. Hogyishívják készséggel kölcsönad egy üveg ketchupot, de cserébe elvárja, hogy az asszony végighallgassa napja és általában élete minden nyomorúságát.

Lent csengetnek, megjöttek a vendégek. Az asszony lemegy ajtót nyitni.

A barátok körülülik a kandallót.

A férj kikiált.

– Hol van már az az aperitif, Madeleine?

A kotlett végül megsül. Kicsit megégett. De a hangulat nagyszerû. Sokat isznak. Nevetnek. Talán túl sokat emlegetik Madeleine korát, de végtére is születésnapja van. A barátok a férjnek is gratulálnak, aki mindent megszervezett.

– Kincs az ilyen férj.

– Szerencsés asszony! Tizenöt év házasság után!

– Ez igen, öregem!

Hajnali háromkor hirtelen csönd telepszik a házra.

A barátok hazamentek, a férj, szegény kimerülten horkol a kanapén.

Madeleine kiüríti a hamutartókat, összeszedi az üres üvegeket, a piszkos poharakat, az üvegszilánkokat, leszedi az asztalt.

Mosogatás elõtt bemegy a fürdõszobába, és hosszasan nézi magát a tükörben.

Utcák

Gyerekkora óta szeretett az utcákon sétálni.

A kisváros utcáin, ahol megállt az idõ.

A városközpontban lakott, egy keskeny, egyemeletes házban. A földszinten a szülei boltja mûködött, egy bazár, amelyben furcsa, többé-kevésbé régi holmikat árultak.

Az emeleti szûkös lakás ablakai a város fõterére nyíltak, amely este kilenc után teljesen kihalt volt.

Iskola után nem ment rögtön haza, hanem sétálni indult.

Hosszan elnézte a házak homlokzatait, leült a padokra, vagy felmászott az alacsony falakra.

Mivel jó tanuló volt, szülei nem aggódtak érte. Ebédre mindig pontosan hazaért, esténkét pedig
a lehangolódott zongorán játszott a szobájában. A hangszer egyike volt azon tárgyaknak, melyeket a szülei nem tudtak eladni, mert a városban csak kevesen engedhették meg maguknak, hogy zongorát vegyenek, akiknek pedig tellett rá, azok újat vettek.

A fiú minden este játszott az öreg zongorán.

A többi idõben pedig a városban sétált. A város nagyon kicsi volt, õ mégis minden nap felfedezett egy utcát, amit még sosem látott, vagy legalábbis még nem vett alaposan szemügyre.

Eleinte beérte a házukhoz közeli régi városnegyeddel. Az öreg házak, a kastély, a templomok,
a kanyargó utcák elegendõek voltak neki.

Tizenkét éves korától egyre messzebb merészkedett.

Megállt egy falusias küllemû utcában, és ámultan nézte a földbe süllyedõ házakat, a talaj szintjén fekvõ ablakokat.

A fiút az utcák hangulata vonzotta.

Hónapokon keresztül csodált egy-egy jellegtelen utcát. Megnézte õsszel, látni akarta hóval borítottan, kiváncsian fürkészte, hogyan lehetnek a házak szobái berendezve. Függönyök és félig nyitott ablaktáblák réseinél leskelõdõtt. Kukkolt. Megleste a házakat. A lakók nem érdekelték.
Csak a házak és az utcák.

Istenem, az utcák!

Látni akarta õket a reggeli fényárban, a délutáni félhomályban, látni akarta ahogy esõben áznak, ködbe burkolóznak vagy holdfényben fürdenek.

Néha szomorúan arra gondolt, hogy nem lesz elég egy élet ahhoz, hogy megismerje a város utcáinak minden arcát. Ilyenkor végkimerülésig rótta az utcákat, és úgy tûnt számára, hogy soha nem szabad megállnia.

Egy nap azonban el kellett hagynia a várost, hogy zenei tanulmányokat folytathasson a fõvárosban. Az öreg zongorát felcserélte egy hegedûre. Tanárai szerint nagyon tehetséges volt.

Három évig tanult a Nagyvárosban.

Három lidérces évig.

Minden éjjel egyre csak rémálmok gyötörték.

Utcák, házak, kapuk, falak, macskakövek, kínzó fájdalom, verejtékes ébredés az éjszaka közepén,
a hegedû hangolása, rettegés, hogy zavarja a szomszédokat, várni az órát, mikor végre gyakorolhat.

Aznap, mikor saját mûvét játszotta tanára és diáktársai elõtt, behunyta a szemét. A hegedû vonója szülõvárosának utcáin suhant, megállt egy-egy varázslatos ház elõtt, megcsodálta a feledhetetlen, kihalt utcák szépségét.

A magány crescendója csendült fel az elhagyott, elárult utcák emlékére.

Az utcák utáni vágy muzsikált, az irántuk érzett határtalan csodálat, gyötrõ bûntudat, szenvedélyesen tomboló szerelem. Konok, földhözragadt, a város földjéhez tapadt szerelem, érzéki, szinte obszcén testi vágy töltötte meg a termet.

A test lázadása, amely nem nyughat másutt, a lábak lázadása, amelyek nem járhatnak máshol, a szemek tiltakozása, amelyek nem akarnak másra nézni. Az imádott város falaihoz láncolt lélek szólalt meg, a szeretett város homlokzataira tapadt szemek beszéltek.

A fiú tudta, hogy sohasem fog kigyógyulni ebbõl az õrült, természet ellen való szerelembõl, soha!

– Hagyják abba! – kiáltott a tanár.

A fiú felnézett, szemei könnyben úsztak. Nem tudta, hogy mi történt a teremben. Nem érdekelte. Letette a vonót.

– Mit nevetnek? – kérdezte a tanár.

– Elnézést, tanár úr – magyarázta az egyik tehetséges hallgató –, de ez kész melodráma.

A többiek megkönnyebbülten felnevettek.

A tanár átvitte a fiút egy másik terembe.

– Játsszon! – mondta.

– Nem tudok. Miért nevetnek?

– Zavarukban. Nem bírták elviselni a zenéjét … a fájdalmát. Szerelmes?

– Nem értem.

– Manapság nem divatosak az érzések a mûvészetben. Korunk a szinte tudományos szárazsagnak kedvez. Tudja, a romantika, meg minden ilyesmi, kiment a divatból, mindent kinevetnek. Még a szerelmet is. A maga korában viszont ez fontos, normális. Egyértelmû, hogy maga szeret egy nõt.

A fiú meglepetésében hosszasan nevetett.

– Pihenésre van szüksége – mondta a tanár. – Maga nagy zenész, mostantól dolgozhat egyedül. Hazamehet. Nem tudok már újat mondani magának. Magának kell rátalálnia saját útjára. De mindenekelõtt pihenje ki magát!

A fiú hazatért, hogy kipihenje a hosszú távollétet.

Pihentette a hegedûjét is. Néha játszott az öreg, lehangolódott zongorán. Zeneórákból élt. Tökéletesen megfelelt neki. Tanítványról tanítványra, házról házra, utcáról utcára járt.

Rótta az utcákat.

Néha leült egy padra újsággal a kezében. De nem olvasott. Nem érdekelték a nagyvilág hírei. Nem érdekelték a város hírei sem.

Csak ült a padon boldogan.

Kis dolgok jelentették számára a boldogságot: sétálni az utcákon, bebarangolni az utcákat és leülni, ha elfáradt.

Még álmában is az utcákat rótta, és ekkor volt igazán boldog, mert álmában minden utcát bejárhatott anélkül, hogy elfáradt volna, hogy elfogyott volna az ereje.

Egy este nagyon öregnek érezte magát, és rémülten arra gondolt, hogy soha nem lesz elegendõ ideje, hogy újra lássa egyik-másik házat, utcát. Szomorúan gondolt arra, hogy kénytelen lesz halála után is visszatérni, hogy tovább járhassa az utcákat.

Ez a gondolat pedig nagyon nyugtalanította, mert attól tartott, hogy meg fogja ijeszteni a gyerekeket, és semmiképpen sem akart ráijeszteni a város gyerekeire.

Végül meghalt, és ahogy azt elõre látta, kénytelen volt hosszú évekig – az örökkévalóságig – visszatérni és kísérteni azokon az utcákon, melyekrõl úgy gondolta, hogy még nem szerette õket eléggé.

Ami a gyerekeket illeti, feleslegesen aggódott, mert az õ szemükben csupán egy öregember volt a sok közül, és tökéletesen közömbös volt nekik, hogy él-e még vagy már halott.

FORDÍTOTTA HAÁS LÍDIA

A novellák a C’égal (Ed. du Seuil, 2005) címu kötetben jelentek meg.