A nyolcvanéveshez

Mit is csináltam harmincnégy évesen
azon kívül, hogy könyvtáros valék?
Azon belül, hisz az volt az életem,
kívül és belül egy volt a fazék.

Mit fõztem? Talán kifõztem valamit
a fiúkkal az ifjúsági klub
mélyén? Ahol már egészen más a hit,
és minden hitre egy-egy spicli jut.

Nem forrtam égre harmincnégy évesen –
nem úgy, mint te a börtönévekért.
Mily szerencse nem történni! És milyen
jó történtetni bármilyen csekélyt.

Én nem tettem semmit, úgy állok eléd,
a nyolcvanéves, legendabeli,
ötvenhatos, nem szent, de szép nemzedék
elé, aki ugyanazt mûveli

negyven éve ócska céduláival.Ábécé-rendbe avart rendezek:
külön a hárs, a nyír, a vérjuhar –
s magázzák, s mondják: – Szívedre ne vedd!

Ma, január huszonkilencedikén
van épp a hatvanadik születés-
napom. Ezért van a versben annyi én.
Enyém a rossz, tiéd a többi rész.

A szamizdatok éjszakája

Ki hitte volna el,
hogy éppen õk
váltanak meg bennünket,
akik (1964-ben!)
szovjet példaképeket állítottak elénk:
Mereszjevet,
Zója Kozmogyemjanszkáját,
e szovjet hõsöket az ötvenes évek bûzhödt elejérõl?
Nem voltak éppen elfogadható ideál,
akik megvédték egykor ellenünk a pártot.
Azt persze nem tudtuk,
hogy nem õk a párt, amint késõbb kiviláglott,
midõn börtönbe színhelyesítették õket.
De akkor, a Tiszta Szívvel idejében,
mely a legrégibb szamizdat (1964-ben!),
úgy támadtak ránk, mint kicsi vad fiúk,
hogy van példa az ifjúság elõtt.
Csak arra vártak, hogy végre arculasítsák
mindegy, mi, csak valami ellen
jelenlételük, amelynek gyümölcse
a párt buktával ért be csak valamennyire?

Üdv

Mintha húznák a levelét,
úgy nõ a kukoricaszár.
Örökös névnap ez a nyár,
köszönti minden nap az ég:

– Nõj nagyra, föl-föl, oda már,
ahol a góré üdve vár,
ahol az Isten mennyei
magvad, eszméid zörgeti
horpadt vödörben, amikor
visítozik a földi por.

– Nõj nagyra, nõj, nõj, nemesedj!
De tudd, hogy milyen az a kegy!
Mire az eszme, lényeged
teljesülése végbemegy,
elméd új eszme tölti el,
alázat üdve, égi jel,
éden a góré tömlöce,
hallelujával van tele.
– De közbül minden elemészt,
egér horzsol el annyi részt,
a réseken át a gonosz
egy-egy értelmet eloroz;
lecsurogsz a lécek között,
ahogy a homokszem pörög
anélkül, bárha sejtené,
föntrõl egyre csak lefelé.
S a szemfüles, éber pipik
egy rohamra fölcsipkedik.

– A gyönge elveszti a hit
mennyerõs eresztékeit,
kiûzi õt a vágy a kan
agyarára hajléktalan.
Szabad! De a nagy ég alól
sertés kéjében ég az ól.

A hátsó traktus védelmében

Mert ez a legszentebb, legtisztább tetthely, a leggyönyörûbb,
óvd! Nehogy azt károgja a pletyka: – Beszart a forradalom!

Mosoly

Az élet nem tréfadolog.
Bizony nem. Most már belátnám.
Csak az a komédia, hogy
egyszer az utcán, a járdán
csomóba hullok, mint a bog.
Komolyan vett élet árán
kaján mosolyt ha kaphatok.

Ezért a sanda mosolyért
komolyan venni? Megérte
kapni keserûn azt a bért,
amelynek nincs semmi érce?
De ha mégis, a fénye sért.
Valaki gyermeteg élce
dülleszteni a létezést.

Komoly dolog? Tréfa? Mégse?
Mire kiderül, meghalok.