A szervcsempészet sajátosságai

Ukrajnában az emberi szervek (vagy részeik) kivitelének legfõbb sajátossága, hogy legkevésbé sincs összhangban az ország által 1993 márciusában, a brüsszeli Európai Gazdasági Csúcsértekezleten elfogadott vámnyilatkozat egyes pontjaival és egész fejezeteivel. Az említett nyilatkozat elsõ fejezetének ötödik pontja értelmében Ukrajnának felelõsebben kellene kezelnie a területérõl a baráti országok területére irányuló szervkivitelt. Csakhogy a pontosításból, amelyet a parlament rendkívüli ülése fogadott el, és közvetlenül az államelnök írt alá, már nem derül ki, mely országok is tekintendõk barátinak. Ez az összhang hiányának elsõ forrása. Mely szomszédunknak nyújthatunk kezet a bizalom és a gazdasági együttmûködés jegyében? A románoknak? A román határõrök egy meleg augusztusi reggelen kivonulnak a laktanyából, a kapu mellett szürke üröm nõ, és szomorú, álmos õr törölgeti a port a Louis márkájú golyószóróról, elöl megy a kapitány, mögötte két határõr sorkatona, elõveszik a becsomagolt hideg ellátmányt, rágják a puliszkát vagy valamilyen más román nemzeti ételt, az egyik sorkatona elõvesz a zöld katonai zsákból egy literes borosüveget, leiszik belõle, átadja a kapitánynak, a kapitány is iszik egy kicsit, összehúzza a szemöldökét, és elnéz az ártér felé, amelyre hajnali kék köd borul, valamerre arra, keletre, ahonnan reggelente gémek szállnak ide, és védtelen román halakat halásznak a nádasban. A határõrök némán lépkednek, inni is némán isznak, csak néha hessent el egyikük-másikuk a fészkérõl egy-egy kósza madarat, az pedig zajt csapva röppen fel a ködbe; a sorkatonák összerezzennek, de a kapitány csak megvetõen csettint a nyelvével, mondván, micsoda beszari alakok, micsoda köd, micsoda élet; ahol a folyó összeszûkül, leereszkednek a partra, és nekiállnak áttörni a nádason, a tehéncsordák által kitaposott ösvényeken, elöl megy a kapitány, mögötte a katona a puliszkával, leghátul a katona a borral, amit, mellesleg, már majdnem megivott. Állj, int csendet hirtelen a kapitány, a katonák óvatosan leemelik a hátukról a géppisztolyt, ott van – mutat a nagy, fekete csõvezetékre, amely szinte teljesen belevész a sûrû ködbe. A kapitány odamegy a vezetékhez, leül, elõveszi a katonai térképtáskából a vezérkartól kapott csomagot. A katonák kétoldalt állnak, és készenlétben tartják a géppisztolyt, az egyik lassan végez a puliszkával, a másiknak pisilni kell, de ki engedné, hogy õrségben pisiljen? A kapitány kibontja a csomagot, sokáig vizsgálja az olajvezeték rajzát a papírlapon, végül odalép a csõhöz, megtalálja a keresett csapot, és egy határozott mozdulattal elfordítja. Kész, mondja a kapitány, és elnéz valamerre keletre, baszhatjátok az olajat, mondja, és mindnyájan visszatérnek a laktanyába.

Ki van még? A fiatal magyar srác, aki talán ma állt elõször szolgálatba, állandóan zavarba jön, ha megszólítják a teherautósofõrök; látja, hogy hetente többször is átutaznak a határon, de még zöld- fülû, még szinte semmit sem tud az egészrõl, még szinte semmit sem tud az életrõl és a halálról, a szerelemrõl és a hûtlenségrõl, a szexrõl, az igazat megvallva, nem tud szinte semmit, még zsebhokizni sem tud rendesen, ezért aztán amikor nõk szólítják meg, különösen zavarba jön, fülig vörösödik, és oroszról angolra vált, amit egyik nõ se beszél, s ettõl még jobban zavarba jön. Az öreg tizedes, aki ma a váltásparancsnok, még az éjjel eltûnt valamerre, nyilván megint pornót vagy baseballt néz valamelyik mûholdas csatornán, Amerikában most van baseballmeccs; õ meg kénytelen ott állni a fülkében és beszélgetni ezekkel a nõkkel, akiken érezni az élet és a vodka szagát, kénytelen tört angolsággal vagy tört oroszsággal beszélni, hallgatni élettõl és vodkától tört ukránjukat, elmondani nekik az emberi szervek és az égetett szeszek bevitelének feltételeit, elvenni tõlük a felesleges alkoholt, elvenni tõlük az elektromos készülékeket és a csokoládét, elvenni tõlük a robbanóanyagot és az RGD kézigránátot, elvenni tõlük a tizedes számára aHustler magazint, elvenni tõlük a magyar gazdaság számára a tisztaszeszt, az étert, a kokaint, a hasisszagú illatosító rudacskákat, a heroin- tartalmú frissítõ krémet thai masszázshoz, a kenderkivonatú aranyérkúpot, az üvegcsékbe rakott cigánylány-hajszálakat, a termoszokban tárolt hal- és embervért, a kapszulákban szállított fagyasztott spermát a Kenzo parfümök alól, a szürke agyvizet az Olivier-salátás dobozkákban, a legfrissebb orosz nyelvû újságokba csavart, forró ukrán szíveket, mindazt, amit próbálnak kivinni hátizsákokban, kockás szatyrokban, mûbõr aktatáskákban és laptoptáskákban; fáradtan nézi a szalonnával és óvszerrel tömött laptoptáskákat, zavartan szemléli a méret nélküli, fehér melltartókat, melyek olyan vászonból készültek, amibõl vitorlát és matrózruhát szokás varrni, reggel odalép hozzá egy negyvenes nõ, bár sosem nézné negyvennek az ember, ezek az ukrán nõk már csak ilyenek, sosem nézné ki belõlük a korukat az ember, ha tudja is, mondjuk, hogy már negyven az illetõ, kinézni sosem nézné ki belõle, rajta is érezni a hosszú élet és a jófajta vodka szagát, és beszél, engedj át, sietek – a fiam kórházban fekszik, s a szája olyan merészen vöröslik a sötétpiros rúzstól, hogy a magyar srácon hirtelen átvillan valami, állj, mondja magában, állj, miféle fiú, miféle kórház, valami gyanús lesz neki, talán hogy a nõ erõs férficigarettát szív, vagy hogy nincs a közelben semmilyen kórház, de csak annyit mond – egy pillanat, és fut a tizedeshez, a tizedesnek alig marad ideje begombolni a sliccét, állati pipa, de azért megy utána az autókhoz, otthagyva a baseballt, nézi az öreg Zsigulit, ahova beszuszakolódott a nõ a sötétpiros vérnyomokkal és rúzzsal a száján, és már világos minden; odahív két szerelõt, akik leveszik a két elsõ kereket, és egy egész arzenált találnak bent: cigarettás kartonokat, egy rakás illegális dohányárut, gyémántot, aranyat, zálogleveleket; az elsõ sikertõl szárnyakat kapva, bemásznak az utastérbe, kiveszik a hátsó ülést, ott persze rábukkannak a maradék csempészárura, aztán még szétkapják az ajtókat és a mûszerfalat, egyáltalán, szétkapják a Zsigulit, amennyire ez tábori körülmények között lehetséges, de mást már nem találnak, és a jól végzett munka érzésével eltûnnek, a nõ, mint egy halálraítélt, leül a hideg aszfaltpadkára, és figyelmesen nézi a fiatal magyart, a tekintetében pedig olyan furcsán keveredik a gyûlölet a gyengédséggel, hogy a srác odalép hozzá, kér egy cigit, a nõ idegesen nevet, rámutat az elkobzott dohányhegyekre, de aztán odaadja a maga erõs férficigarettáját; és így ülnek, boldogan és fáradtan, a nõ a három hónapos magzattal a hasában, a férfi meg az elsõ spontán ejakulációval a nadrágjában.

Végül: három lengyel már két órája próbál lerázni egy ukrán prostit, aki a maga részérõl makacsul próbál átjutni a határon. Ide figyelj, mondják, miféle Jagelló Egyetem? Harmadszor engedünk át az idén, a többi váltásról nem is beszélve, eredj szépen haza, nem akarunk kellemetlenséget, mire a lány: állj, ti nem akartok kellemetlenséget, én meg nem akarok hazamenni, döntsük el a kérdést mindkét fél közös megelégedésére, ahogy nálunk a Jagelló Egyetemen szokás, én úgyse megyek haza, ti meg ismertek engem, úgyhogy nincs mitõl félnetek, van gumitok? Õk pedig valamiért rábólintanak, valamiért nincs kedvük ellenkezni, éjnek évadja, a legnyugisabb idõszak, most biztos nem lepi meg õket senki, akárhogy is, reggelig nyugtuk van – pláne, hogy gumi is akad! és a lány vetkõzni kezd, õk viszont nem sietnek a vetkõzéssel, valahogy odatelepednek a lányhoz, egyenesen a személyzet pihenésére szolgáló kanapén, hárman, no meg a csaj, persze elképesztõ konstrukciót alkotnak, amelynek szívében ott lüktet a lány, már épp kezdenek belelendülni, a lány lassan megszokja a gumi ízét és a férfiak kicsit aritmikus mozgását, amikor robbanás hallatszik az ablak alatt, hatalmas gránátrobbanás, amitõl ripityára törik és kirepül az ablaküveg, és por száll föl a lámpafényben, mire hirtelen eszükbe jut a cigány buszoszlop, telepakolva japánnak mondott plazmatévékkel, hirtelen beugrik nekik, milyen ferde pillantással méregették õket este a cigányok, akiket harmadik órája várakoztattak a vámhivatalban, hirtelen eljut hozzájuk az érthetetlen szitkok és hivatalos fellebbezések értelme, melyeket a cigányok az Úristennek és a lengyel kormánynak címezve kiabáltak; erre mindhárman energikusan kiugranak a lányból, az utolsó különösen is energikusan és fájdalmasan, a lány kiabál, de már senki sem figyel rá – a lengyelek, menet közben igazgatva a ruhájukat, kirohannak az utcára, õ utánuk fut, az elsõ eltévedt golyó szétroncsolja a jobb térdét, az aszfaltra zuhan, a friss és oly kevéssé vendégszeretõ, hûvös lengyel aszfaltra, pár óra múlva elviszik az ukrán orvosok, pár hónap múlva járni kezd – elõbb a rendõrségre, majd – élete végéig – bottal, miután mégsem jutott el egyetlen igazi nyugati bordélyba sem, nem is beszélve a Jagelló Egyetemrõl.

Egész életed harc a rendszerrel. Ráadásul te, te harcolsz vele, a kurva életbe, õ viszont rád sem hederít. Amint megállítod az utcán, és kezdenéd a szemére hányni mindazt, amit gondolsz, tüntetõleg odafordul az elsõ arra haladó járókelõhöz, és megkérdi, hány óra, lerombolva minden pátoszodat, és négyszemközt hagyva lázadó hangulatoddal. Miért emelnek elõttem gátakat és védelmi vonalakat, miért teszik értelmetlenné a próbálkozásaimat, hogy egyezségre jussak velük, mire jó nekik a kétségbeesésem, tényleg úgy élvezik? Rémes, középkori menetek, csempészek durva lelke, karavánok küldönceinek és hajtóinak gyûlölete és elrendelése, a karavánoké, amelyek próbálnak áthatolni a határok védett falain, az egész bûnös portékájukkal, az egész illegális bizniszükkel együtt, és nem értik, honnét termettek elõttük ezek a szakadékok a meleg augusztusi tér közepén, ki osztotta fel a karavánjaikat tisztákra és tisztátalanokra, ki osztotta fel a lelkeiket igazakra és bûnösökre, s végül ki osztotta fel a vízumaikat schengeniekre és hamisítottakra?

Eszembe jut egy történet. Egy ismerõsöm, akivel együtt jártunk egyetemre, szerelmes lett, ami alapjában véve nem túl gyakran esett meg vele. A barátnõje filológus volt, idegen nyelveket tanult, ritka egy szuka volt, de az ismerõsöm nem törõdött vele, belezúgott, és kész. Egy nap a csaj, mármint a szuka, váratlanul úgy döntött, hogy Berlinbe utazik nyelvi gyakorlatra. A srác kikísérte a pályaudvarra, közben hosszan és szenvedélyesen megígérte neki, hogy várni fog rá; a lány nem túl figyelmesen hallgatta, búcsúzóul szomorúan megcsókolta, és elutazott. Ismerõsöm bánatában inni kezdett. Egy hónap múlva valaki mondta neki, hogy a csaj Berlinben férjhez ment – otthagyta az egyetemet, felhagyott a nyelvi gyakorlattal, talált magának egy olasz pasit, és hozzáment feleségül. Ezután ismerõsöm, hogy is mondjam csak, intenzívebben kezdett inni, egy álló hónapon át ivott, elbukta a vizsgáit, aztán egyszer csak abbahagyta, és elment az útlevélosztályra. Maradj, mondtam neki, hova mész, az a szuka megint ejteni fog, de nem hallgatott rám, kért, hogy ne nevezzem így a csajt, mondta, hogy megérti õt, mi más maradt a számára, mondta, egyszerûen csak egy szerencsétlen, érzékeny nõ, magyarázta, aki nem bírta ki az elválást, az egy szuka, próbáltam gyõzködni, de meg sem akart hallgatni. Augusztusban megkapta az útlevelet, és elutazott Lengyelországba.

Biztosan történt valami, valami szörnyû és visszafordíthatatlan, valami arra késztette a lányt, hogy megcsalja, gondolta a srác, míg állt a lengyel határon, és nézte a rossz vietnami tévékkel megrakott cigány buszoszlopot az augusztusi szürkületben, látta a mentõautót, amely vakítóan világított a félhomályban, mint egy nagy kagyló az óceán fenekén, nézte a három összezavarodott lengyel határõrt, akik berakták a mentõautóba a Jagelló Egyetem diákját, kétségkívül történt valami, de még helyre lehet hozni mindent, még minden visszatérhet a rendes kerékvágásba, minden jóra fordul. De nem tudta a lényeget – soha semmit nem lehet helyrehozni.

Che³mben vett a cigányoktól schengeni vízumot. A cigányok sokáig alkudoztak, vételre kínáltak neki egy tétel tévét, vételre kínáltak neki egy belorusz kurvát, kihozták a buszból, és mutatták neki, nézd, mondták, milyen jó csaj, a kurvának hiányzott elöl a foga, részeg volt és jókedvû, folyton kiabált és zavarta az alkut, de a cigányok ütötték a vasat, ismerõsöm már ráállt, hogy megveszi a lányt, de akkor a kurva túl hangosan kezdett kiabálni, a feldühödött cigányok visszakergették a buszba, visszamentek, és húsz márkáért adtak a srácnak schengeni vízumot. Még mindent helyre lehet hozni, gondolta az ismerõsöm, mindent helyre lehet hozni.

A lengyelek nem engedték ki, hivatalos okirat hamisításának vádjával letartóztatták, és hazatoloncolták. Itthon ismét elment az útlevélosztályra. Kivándorlási kérelmet akarok beadni, mondta, Izraelbe. Mért, zsidó? kérdezték tõle. Igen, válaszolta. Ezzel a névvel, hogy Bondarenko? kételkedtek az osztályon. Igen, igen, ütötte a vasat a srác. A szüleim vinnicjaiak, elfajzottak. Kevert zsidók, javították ki. Akkor most mi van a kivándorlással? kérdezte újra. Tudja, mondták neki, még ha nem így hívnák, talán kitalálhatnánk valamit, de ezzel a névvel hogyan vándorolhatna ki Izraelbe?

Mit csináljak, gondolta kétségbeesve az ismerõsöm, míg az augusztusi Harkovot rótta, emiatt az átkozott név miatt szenvedjek egész életemben – itt dögöljek meg ezzel a névvel, mit csináljak – holtomig õrá fogok emlékezni, a meleg bõrére, a fekete fehérnemûjére – eszébe jutott a fehérnemû, vonatra ült, és elutazott Lengyelországba. A lengyel határon átjutva, megkereste Che³mben a cigányokat, ismét megpróbált schengeni vízumot venni náluk. A cigányok elgondolkodtak. Figyelj csak, mondták, látjuk, hogy tényleg Berlinbe akarsz utazni, van egy ötletünk – vedd meg a kurvát. Elment az eszetek – a srác kétségbeesése nem ismert határt, minek nekem az a vén szatyor?! Ki a vén szatyor? sértõdött meg hirtelen a kurva, és kiabálni kezdett, de a cigányok gyorsan bekergették a buszba, és egy nagy, lógó lakattal lelakatolták az ajtót. Figyelj, mondták neki, nem érted a dolgot – nem csak úgy eladjuk neked, összeházasítunk titeket, persze ideiglenesen, együtt mulatunk lagzitokon, azt mondjuk, hogy vityebszki zsidó család vagytok, átmentek a határon, segítesz neki Németben elpasszolni egy tétel japán plazmatévét, és szépen elváltok egymástól. Berlinbe kell menned, nem? De, mondta az ismerõsöm szomorúan. Akkor meg mi a gond? csodálkoztak a cigányok, nézd, milyen jó csaj, fújták a magukét, félénken tekingetve a busz felé, ahol fenyegetõen kiabált valamit a belorusz kurva. Oké, egyezett bele végül a srác, és legalább zsidó neve van? Hát persze, nyugtatták meg a cigányok, gyönyörû zsidó neve van – Anzsela Ivanovának hívják, az elsõ férje után.

A lengyelek nem engedték ki õket. Megállították a buszt, találtak az utastérben egy csomó rossz vietnami plazmatévét, az egyik tévé alatt megtalálták álmos ismerõsömet, aki még nem tért magához egészen az esküvõ után, úgy nézett rájuk a tévékészülékbõl, mintha az utolsó híreket mondaná, a hírekben pedig arról lenne szó, hogy világunk szakadékba rohan, hogy egyre mélyebbre süllyedünk ingoványába és csapdájába, egyre messzebbre távolodunk és egyre inkább elveszítünk egymással minden kapcsolatot, elveszünk a végtelen világmindenségben, mi magunk tesszük tönkre az életünket, az egészségünket, az idegeinket, megfosztva magunkat a hittõl és a reménytõl, egyszóval aggasztó hírek voltak. A belorusz kurvát, jellemzõ módon, nem találták a buszon, senki sem tudta, hova tûnhetett, még a che³mi cigányok sem, pedig õk szemlátomást mindent tudtak. Ismerõsöm egyedül csinálta végig az ügyet. Hamis okiratok többrendbeli használatával, engedély nélküli vietnami plazmatévékkel folytatott illegális kereskedelemmel vádolták, de bizonyítani csak az ittas állapotban történõ autóvezetést tudták. A börtönben tetoválást csinált a jobb alkarjára: egy szomorú nõi arcot, hosszú, hullámos hajjal. A tetoválás vérzett. Kihívták az orvost. Az orvos undorral nézett a tetoválásra. Ismerõsömet néhány hónap múlva kiengedték. Visszament Che³mbe, megkereste a cigányokat, és ottmaradt náluk, hogy lopott autókat adjon el az oroszoknak. Egykori barátnõje – ez is jellemzõ – nem sokkal ezután elvált, pontosabban el sem vált, az olasz pasiját valamiért megverték a szkinhedek foci után, vasvázzal bezúzták a koponyáját, és meghalt, anélkül hogy eszméletére tért volna. A lány, egyedül maradva karon ülõ gyermekével, úgy döntött, leáll a nyelvtanulással, és megpróbált elhelyezkedni egy török gyorsétteremben az Alexanderplatz mellett. A törökök örömmel fogadták – velük ellentétben ismerte a nyelvet. Tudtommal nem találkozott többé az ismerõsömmel.

Mi a szerelmi történetek közös jellemzõje? Talán az, hogy ha az ember igazán szerelmes, valójában nincs szüksége külsõ segítségre. Egyáltalán nincs szüksége kedvezõ tényezõkre, mások segítségére, mindegy neki, hogyan alakulnak a körülmények, milyen irányba fejlõdnek az események, mennyire élvezi a szentek kegyeit, mennyire szerencsés a csillagok és bolygók állása; a szerelmes embert csordultig tölti a szenvedély, csak és kizárólag zsigeri õrülete irányítja, a szíve, a lelke, a belsõ szervei vezérlik, nem hagynak nyugtot neki, mindennapos, végtelen vágyakozással gyötörve õt – mely mélységes, mint az artézi kút, fekete, mint a friss olaj, édes, mint álomban a halál, hajnali hatkor, egy öreg Volkswagenben a lengyel–német határon.

Varsó, 2005 április

FORDÍTOTTA KÖRNER GÁBOR

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.