Első könyvem: a Káprázat

Félrevezetõ a cím, ugyanis az, ami késõbb az elsõ könyvem lett, eredetileg annak a nyolc regénynek az egyike lett volna, amit egyszerre szándékoztam megírni, egy év leforgása alatt, 1929 õszétõl 1930 õszéig. Ennek az elsõ regénynek a kézirata, mert idõközben erre a könyvre összpontosítottam, és ez el is készült a következõ évben, a Kant tüzet fogcímet viselte. Négy évig ezen a címen hevert nálam a kézirat, csak amikor biztos volt már, hogy megjelenik, akkor adtam neki a Die Blendung , a Káprázat címet, amelyet azóta is visel.

A regény fõhõsét, akit ma Kien néven ismer a világ, az elsõ vázlatos fogalmazványok idején még csupán B.-vel jelöltem. B. a “Büchermensch”, vagyis a könyvmoly rövidítése volt. Olyannyira csak a könyvmolysága lebegett a szemem elõtt, hogy emberi vonásai messze háttérbe szorultak emögött. Szobatudósi mivoltán, vagyis azon kívül, hogy könyvekbõl áll össze, más tulajdonsága nem is volt egyelõre. Aztán, amikor végül nekiláttam, hogy összefüggõen megírjam a történetét, a Brand nevet adtam neki. Ebben a névben a figura végzete is benne foglaltatott: úgy terveztem, hogy Brand tûzben végzi. Arról még fogalmam sem volt, hogy miként fog bonyolódni a regény cselekménye, egy dologban azonban már a kezdet kezdetén biztos voltam: Brand könyveivel együtt felgyújtja magát, és a maga okozta tûzben elég a könyvtárával együtt. Ezért is kapta a Brand, azaz “Tûz” nevet. Ily módon a két legkorábbi rá vonatkozó megjelölés egyfelõl a “Büchermensch”, a könyvmoly, másfelõl a “Brand”, vagyis a “Tûz” név volt. Fõhõsömet illetõen, ha másban nem is, ebben a kettõben biztos voltam, már a kezdet kezdetétõl fogva.

Azazhogy volt még valami, amiben ugyanennyire biztos voltam: az ellenpólus, a korlátolt házvezetõnõ figurája. Ennek a választásnak alighanem döntõ jelentõsége volt a könyv szempontjából. Therese prototípusa legalább annyira a valóságban gyökerezõ figura volt, amennyire a valóságtól elrugaszkodott fickó volt a könyvmoly. 1927 áprilisában Bécsen kívül, Hacking fölött egy dombon, a Hagenberg- gassén kibéreltem egy szobát. Addigra már jó néhány helyen laktam a városban, különféle albérletekben, változatosságra vágytam, ki akartam költözni a városon kívülre. A Lainzer Tiergarten nagyon vonzott vénséges fáival, ezért persze szemet szúrt, amikor valaki kiadó szobát hirdetett a vadaspark kerítésének közelében. Elmentem megnézni a szobát, a háziasszony kaput nyitott, felvitt a második emeletre, ahol csak ez a szoba volt, más semmi. A háziasszony lent lakott a földszinten a családjával. Teljesen föllelkesített a kilátás, a tekintet átívelt egy játszótéren, majd a hatalmas érseki park fáira esett, a völgy túloldalán pedig, az õrültek fallal körülvett városát, a Steinhofot láttam maga elõtt. Az elsõ pillantás meggyõzött róla, hogy ki kell vennem a szobát, még ott, a nyitott ablak elõtt megállapodtam a részletekrõl a háziasszonnyal. Az asszonyság hosszú szoknyája leért a földig, fejét félrehajtva tartotta, majd idõnként átbillentette a másik oldalra. Ekkor adta elõ elsõ szónoklatát arról, hogy milyen is a mai fiatalság, és hogy a krumpli ma már kétszer olyan drága, mint régen: ez a szöveg szó szerint bekerült a Káprázat harmadik fejezetébe. Elég hosszú szónoklat volt, annyira irritált engem, hogy mindjárt meg is jegyeztem. Tény, hogy a szónoklatot ugyanezekkel a mondatokkal többször is hallhattam az elkövetkezõ évek folyamán. De már az elsõ alkalommal is olyan erõs hatást gyakorolt rám, hogy lehetetlen lett volna elfelejtenem.

Már ekkor, az elsõ megtekintéskor kikötöttem, hogy csak akkor veszem ki a szobát, ha a barátnõm meglátogathat. Háziasszonyom ragaszkodott hozzá, hogy ebbe csakis abban az esetben egyezik bele, ha mindig ugyanarról a barátnõrõl van szó. Felháborodott válaszom, hogy tudniillik nekem csak egy barátnõm van, megnyugtatta. Közöltem vele, hogy sok a könyvem. “De kérem! – felelte. – Ha valaki egyetemista, mint az ifiúr, akkor kell is a sok könyv.” Volt még egy kívánságom, ezt nem volt olyan könnyû érvényesíteni. Van néhány képem, mondtam, azok mindenhová elkísérnek, valahogy föl kell erõsítenem õket a falra. “Jaj, a gyönyörû tapéta! – sóhajtott fel háziasszonyom. – Muszáj rajzszöggel?” Igen, feleltem könyörtelenül. Évek óta együtt éltem a Sixtus-kápolna mennyezeti freskóiról készült nagy méretû reprodukciókkal, és annyira rabjává váltam Michelangelo prófétáinak és szibilláinak, hogy le nem mondtam volna róluk, még ennek a szobának a kedvéért sem. Eltökéltségemet látva, az asszonyság, kelletlenül bár, de ebben is engedett.

Hat évig éltem ebben a szobában, és nem csak Therese figuráját köszönhetem neki. Mindennap átláttam a Steinhofra, ahol hatezer õrült élt; ez a látvány ösztökélt munkára. Bizonyos vagyok benne, hogy ha nincs ez a szoba, sohasem írom meg a Káprázatot.

De még messze nem tartottam itt, még kémia szakos hallgató voltam, mindennap eljártam a laboratóriumba az egyetemre, és csak az estéket töltöttem írással. Ugyanakkor azt sem szeretném, ha az a téves elképzelés alakulna ki, hogy Therese három és fél évvel késõbb megszületõ figurája a beszédmódján és a külsején kívül még bármi egyébben is hasonlított volna a háziasszonyomra. Háziasszonyom nyugdíjas volt, a postánál dolgozott tisztviselõként, akárcsak a férje, és két felnõtt gyermek lakott velük együtt. Theresének csak az elsõ szónoklatát vettem a valóságból, a többit mind kitaláltam, teljesen szabadon.

Néhány hónappal azután, hogy beköltöztem új albérletembe, történt valami, ami mélységesen befolyásolta életem késõbbi alakulását, beleértve a Káprázat létrejöttét is. Egyike volt ez azon ritka közérdekû eseményeknek, amelyek egy egész várost úgy felbolygatnak, hogy az már többé nem lesz az, ami volt.

1927. július tizenötödikének reggelén szokásomtól eltérõen nem a Kémiai Intézetben voltam a Währingerstrassén, hanem odahaza a környékünkön. Egy Ober-St.Veit-i kávéházban a reggeli lapot olvastam. Még ma is érzem, mekkora felháborodás fogott el, amikor kezembe vettem a Reichspost aznapi számát; rajta öles betûkkel a szalagcím:Igazságos ítélet. Az ügy elõzménye, hogy Burgenlandban munkásokra lövettek, a sortûznek halálos áldozatai voltak. A bíróság pedig felmentette a gyilkosokat. A kormánypárti lap ezt a felmentést nevezte “igazságos ítélet”-nek, ezzel a címmel harsogta világgá. Nem is maga az ítélet, inkább az emberek igazságérzetének e nyílt színi kigúnyolása váltott ki olyan elemi erejû felzúdulást a bécsi munkásság körében. Bécs valamennyi kerületébõl zárt oszlopokban vonultak a munkások az igazságügyi palota elé, amely számukra már a puszta nevével is az igazságtalanságot testesítette meg. Reakciójuk teljesen ösztönös volt, hogy mennyire, azt magamon is tapasztaltam. Azonnal biciklire pattantam, s amilyen gyorsan csak tudtam, bekarikáztam a városba, és csatlakoztam az egyik menethez.

Az egyébként oly fegyelmezett munkásság, amely mindig bízott a szociáldemokrata vezetõkben, és elégedett volt azzal, ahogy azok Bécs város önkormányzatát vezették – valóban példaszerûen –, a munkásság ezen a napon vezetõi irányítása nélkül, önállóan cselekedett. Amikor felgyújtották az igazságügyi palotát, Seitz polgármester egy tûzoltókocsi tetején állva, felemelt jobbjával próbálta útjukat állni. Figyelmeztetése hatástalan maradt: az igazságügyi palota lángokban állt. A rendõrségnek kiadták a tûzparancsot, kilencven halott feküdt a földön.

Negyvenhat év telt el azóta, de ennek a napnak az izgalma ma is itt remeg bennem. A forradalom közvetlen közelségét tapasztalhattam ott a saját bõrömön. Azóta egészen pontosan tudom, egyetlen sort sem kellene olvasnom róla, hogyan folyt le annak idején a Bastille ostroma. Én is a tömeg része lettem, teljesen beleolvadtam, a leghalványabb belsõ ellenállást sem éreztem azzal szemben, amire a tömeg elszánta magát. Csak azon csodálkozom, hogy ilyen állapotban hogyan voltam képes felfogni a szemem elõtt zajló események minden apró mozzanatát. Hadd említsek itt meg egyet a sok közül.

Nem messze az égõ igazságügyi palotától, de azért mégis félreesõ helyen, az egyik mellékutcában, a tömegtõl határozottan elkülönülve állt egy férfi, aki a feje fölött kétségbeesetten csapdosta össze a tenyerét, közben mindegyre jajveszékelt: “Elégnek az akták! Oda az összes akta!” “Még mindig jobb, mint ha emberek égnének!” – mondtam neki, ám az illetõt ez egy csöppet sem érdekelte, neki csak az akták voltak fontosak, akkor jutott eszembe, hátha neki személy szerint is valami köze lehet azokhoz az aktákhoz, hátha éppenséggel levéltáros, azért olyan vigasztalhatatlan, de ezt a szánalmas óbégatást még ebben a helyzetben is mulatságosnak találtam. Másrészt dühös is voltam rá. “De hát itt embereket lõttek agyon! – mondtam neki mérgesen. – Maga meg az aktákról papol!” Úgy nézett rám, mintha ott sem lennék, és tovább jajveszékelt: “Elégnek az akták! Oda az összes akta!” Félreesõ helyre húzódott ugyan, de így sem volt veszélytelen, amit csinált, ahogy én hallottam átható siránkozását, ugyanúgy hallhatta más is.

Néhány évvel késõbb, amikor a Megszállottak emberi színjátéka regényvázlatain dolgoztam, eleinte B.-vel jelölt szobatudós hõsömnek, a Büchermenschnek, más névenkönyvmolynak a Brand nevet adtam. Az nem tudatosodott bennem, hogy hõsöm neve és sorsa ama végzetes július tizenötödikébõl fakad, valószínûleg kínosan érintett volna, ha felismerem az összefüggést, talán el is vetettem volna az egész tervet. Ugyanakkor, ahogy elkezdtem papírra vetni a regényt, mindinkább feszélyezett a Brand név. Annyi minden hátra volt még a könyv cselekményébõl, és a név, úgy éreztem, túlságosan is egyértelmûen utal a végre, amire pedig még korai lett volna gondolni. Ezért átkereszteltem Brandot Kantra, s hõsöm hosszabb idõn keresztül háborítatlanul viselte ezt a nevet. Július tizenötödike után négy évvel, 1931 augusztusában Kant felgyújtotta a könyvtárát és maga is elpusztult a tûzben a könyveivel együtt.

De ez csupán késõbbi, elõre nem látható következménye volt július tizenötödikének. Ha akkor nekem bárki azt jövendöli, hogy ennek a napnak egyszer még efféle irodalmi hatása lesz, hát menten ízekre tépem. Mert közvetlenül ezután, a napokig tartó mélységes levertség idõszakában, amikor másra se tudtam volna gondolni, és az események, amelyeknek tanúja voltam, újra meg újra lejátszódtak emlékezetemben – még éjszaka sem hagytak nyugton, bevonultak az álmaimba is –, egyetlen méltó kapcsolat létezett számomra az irodalommal, ez pedig Karl Kraus személye volt.
A Karl Kraust övezõ bálványimádó tiszteletem akkortájt hágott tetõfokára. Ezúttal azért voltam olyan hálás neki, mert olyan határozottan kiállt a nyilvánosság elé, nem is tudom, voltam-e valaha is valakinek olyan hálás, mint Karl Krausnak ezért a fellépéséért. A július tizenötödikei mészárlás olyan nagy hatással volt rá, hogy plakátokat ragasztatott ki városszerte, és ezeken a plakátokon “távozásra” szólította fel a tûzparancsot kiadó és kilencven ember haláláért felelõs Schober rendõrkapitányt. Magányos hõstett volt ez, Karl Kraus volt az egyetlen ismert személyiség, aki ilyesmire vállalkozott, holott Bécsben szép számmal akadtak hírességek, de ezek vagy nem óhajtottak nyíltan kiállni az áldozatokért, vagy éppenséggel nem akarták nevetségessé tenni magukat, egyedül Karl Krausnak volt mersze felháborodni. Ezekben a napokban egyedül az õ plakátjai tartották bennem a lelket. Egyik plakáttól a másikhoz mentem, megálltam mindegyik elõtt, és úgy éreztem, ami igazságosság létezik a földön, az mind Karl Kraus nevének betûibe költözött.

Július tizenötödike egy teljes esztendõn át a hatalmában tartott. Egészen 1928 nyaráig csak ekörül forogtak gondolataim. Szándékom, hogy a végére járok, mi is voltaképpen a tömeg, amely testileg-lelkileg annyira lenyûgözött, eltökéltebb volt, mint valaha. Látszólag folytattam ugyan a kémiai tanulmányokat, hozzáláttam a diplomamunkámhoz is, de a rám osztott feladat annyira érdektelen volt, hogy épp hogy csak súrolta gondolataimat. Minden szabad percemet a számomra valóban fontos dolgok tanulmányozására fordítottam. A legkülönfélébb, egymástól látszólag igen távol esõ utakon próbáltam közelíteni ahhoz a jelenséghez, amelyet testileg-lelkileg átéltem: a tömeghez. Kerestem a tömeget a történelemben, méghozzá valamennyi kultúra történetében. Egyre jobban rabul ejtett a kínai történelem és az ókori Kína filozófiája. A görögökkel már jóval korábban, frankfurti iskolaéveim során elkezdtem foglalkozni. Most az ókori történészek munkáiba ástam bele magam, elsõsorban Thuküdidészbe. Mondanom sem kell, hogy a forradalmakat is buzgón tanulmányoztam, az angol, a francia meg az orosz forradalmat, ugyanakkor a tömegnek a vallásokban betöltött jelentõsége is kezdett már derengeni, és ekkor született meg bennem a sürgetõ vágy, amely egy pillanatig sem hunyt ki bennem azóta, hogy megismerjem az összes vallást, ami csak létezik a földön. Darwint olvastam abban a reményben, hátha találok valamit az állatvilágban elõforduló tömegalakulatokról, és a rovarok társadalmi életét tárgyaló könyveken rágtam végig magam. Nem sokat alhattam, annyi bizonyos, hiszen egész éjszakákat olvastam át. Egyet-mást kiírogattam magamnak, néhány tanulmánnyal is próbálkoztam. Ezek csupán tapogatózások voltak, elõmunkálatok a tömegrõl szóló könyvemhez, de most, hogy a regény szempontjából gondolom végig a szerepüket, látom, hogy szenvedélyes és sokoldalú tanulmányaim mennyi nyomot hagytak a néhány évvel késõbb keletkezett Káprázat szövetében.

1928 nyarán érkeztem elõször Berlinbe, ez volt a következõ sorsdöntõ esemény. Wieland Herzfelde, a Malik Verlag alapítója olyan fiatalembert keresett, aki segítségére lehetett egy könyv munkálataiban. Egy közös barátnõnktõl hallott rólam. Meghívást kaptam Wielandtól, menjek a nyári szünidõ idejére Berlinbe, nála lakhatok, és a lakásában dolgozhatok is. Nagyon szívélyesen fogadott, nem éreztette velem sem azt, hogy tapasztalatlan zöldfülû vagyok, sem azt, hogy az irodalmi berkekben senki sem ismer. Egyszeriben Berlin szellemi életének gócpontjába csöppentem. Wieland mindenhová magával vitt, megismertetett a barátaival és rengeteg mindenki mással, a Schlichterben vagy a Schwaneckében elõfordult, hogy egyszerre tucatnyi ismerõsének mutatott be. Itt most csak három személyrõl teszek említést, õk foglalkoztatták leginkább a gondolataimat: elsõsorban George Grosz, akinek rajzait frankfurti iskolás éveim óta csodáltam, aztán Iszaak Babel, neki nem sokkal elõbb olvastam el két könyvét, és az újabb orosz irodalomból ezek tették rám a legnagyobb hatást, végül Brecht, akinek csak néhány versét ismertem, de annyit beszéltek róla, hogy kíváncsi lettem rá, ráadásul Brecht azon kevésszámú fiatal költõ egyike volt, akiket Karl Kraus elfogadott. Grosz megajándékozott a betiltott Ecce Homo mappájával, Babel mindenhová magával vitt, fõleg az Aschingerhez, ott érezte magát a legjobban. Õk ketten mindenfélérõl beszéltek velem, lenyûgözött az õszinteségük. Brecht azonnal rájött, milyen naiv lélek vagyok, magasröptû erkölcsi szentenciáim érthetõ módon az idegeire mentek, ezért cinikus megjegyzésekkel igyekezett megbotránkoztatni. Egyszer sem találkoztam vele úgy, hogy ne mondott volna magáról olyasmit, ami ne dúlt volna fel. Éreztem, hogy Babel, akinek bajosan nyújthattam bármit is mint beszélgetõpartner, ugyanazt az ifjonti ártatlanságot kedveli bennem, ami Brechtet annyi cinikus megjegyzésre ingerelte. Grosz nem sokat olvasott, ezért engem kérdezett ki különféle könyvekrõl, és minden köntörfalazás nélkül kérte, hogy ajánljak neki olvasnivalót.

Rengeteg mindent lehetne még mondani Berlinrõl, és én voltaképpen nem sok mindent mondtam eddig. Ma csupán egy dolgot szeretnék megemlíteni: hogy milyen ellentétes volt ott minden ahhoz képest, amit Bécsben megszoktam. Bécsben magányosan éltem, nem ismertem egyetlen írót sem, és mivel Karl Kraus jóformán mindenkit kárhoztatott, nem is akartam megismerni egyet sem. Musilról és Brochról akkoriban fogalmam sem volt. Abból, ami Bécsben annak idején elismertnek számított, sok minden vajmi csekély értékkel bírt, csak ma tudjuk, mennyire fontos dolgok születtek a városban az idõ tájt, szinte a nyilvánosság kizárásával, a nyilvánosságból kiszorulva és jószerivel semmibe véve, mint például Berg és Webern mûvei.

Most egyszer csak ott találtam magam Berlinben, ahol mindenki nyitott volt, és aki újnak és érdekesnek számított, az mindjárt hírnévre is szert tett. Csak ilyen emberek közt forogtam, és õk mindnyájan ismerték egymást. Valamennyien pergõ ritmusú és szenvedélyes életet éltek. Ugyanazokat a vendéglátó-ipari egységeket látogatták, a legcsekélyebb szégyenkezés nélkül beszéltek egymással, a nyilvánosság szeme elõtt imádták és gyûlölték egymást, már az elsõ mondataikból kiderült, mi is a legfõbb jellemzõjük, úgy estek neki az embernek, mintha be akarnának húzni egyet. Világosan tagolt mondatokban fogalmazó embereket, akik ennyire különböztek egymástól és ennyire sajátosak lettek volna, ilyen mennyiségben együtt még sohasem láttam. Ha valakiben úgymond “volt valami”, azt mindjárt észre lehetett venni, efféle “nagyszabású” figurákban itt, ellentétben Béccsel, nem volt hiány. Egyfelõl teljes izgalomban tartott a féktelen megismerési vágy, másfelõl ugyanennek az eredménye rémülettel töltött el. Óhatatlanul össze kellett zavarodnom, annyi mindent fogadtam magamba. De szentül megfogadtam, hogy nem hagyom magam összezavarni, és ez, hogy nem voltam hajlandó tudomásul venni a bennem elhatalmasodó elkerülhetetlen zûrzavart, gyötrelmes következményekkel járt.

A magamfajta puritán erkölcsû fiatalembert, mert még mindig az voltam gyerekkorom különleges körülményei folytán, leginkább az tette próbára, hogy a nemiség olyan keményen az orra alá lett dörgölve. Sok olyasmit láttam, amitõl világéletemben undorodtam. Mindenki mindent szakadatlanul elõadott, mintha színházban volna, az akkori Berlin életének szerves része volt ez a látványos teatralitás. Itt minden elõfordulhatott, minden meg is történt, Freud Bécse, ahol annyi mindenrõl beszéltek, holmi ártalmatlan fecsegések színterének látszott Berlinhez képest. Soha azelõtt nem éreztem úgy, hogy ennyire közel lennék a világhoz, ennyire közel minden részletéhez, és ez a világ, ami fölött nem tudtam úrrá lenni három hónapig, az õrültek világának tûnt a szememben.

Olyan mértékben lenyûgözött ez a világ, hogy boldogtalannak éreztem magam, amikor októberben vissza kellett mennem Bécsbe. Semmi sem vált szét bennem, semmivel sem sikerült megbirkóznom, a dolgok valami rettenetes gubanc képében éltek bennem. A tél folyamán befejeztem tanulmányaimat, tavasszal letettem a vizsgákat. Kicsit olyan volt, mintha azt sem tudnám, mit csinálok, mert egész idõ alatt ott kavargott bennem csillapíthatatlan erõvel ez az új káosz. Barátaimnak megígértem, hogy 1929 nyarán ismét eljövök Berlinbe. Második ott tartózkodásom nagyjából szintén három hónapig tartott, de nem volt olyan lázas izgalommal teli, mint az elsõ. Külön laktam és nyugodtabb életvitelre szorítottam magam. Sok ismerõssel találkoztam, de nem mindenkivel. Elcsatangoltam Berlin más negyedeibe, egyedül bementem a különféle kocsmákba, ott másfajta embereket ismertem meg, fõleg munkásokat, de olyan polgárokat és kispolgárokat is, akik nem voltak sem értelmiségiek, sem mûvészek. Hagytam magamnak ráérõ idõt, és fel is jegyeztem egyet-mást.

Ezúttal, miután õsszel visszatértem Bécsbe, az alaktalan gubanc kezdett szétszálazódni. A kémiával örökre végeztem, ezentúl már csak írni akartam. Megélhetésemet Upton Sinclair néhány könyve révén biztosítottam, ezeket a Malik Verlag számára kellett lefordítanom. Szabad ember voltam, folytathattam a számomra fontos dolgokkal kapcsolatos sokoldalú tanulmányokat, vagyis a tömegrõl szóló könyvem elõmunkálatait. De gondolataimat leginkább azok a szélsõséges és megszállott emberek foglalkoztatták, akikkel Berlinben megismerkedtem, egyszerûen nem tudtam szabadulni tõlük. Megint egyedül laktam abban az albérleti szobában, amirõl már beszámoltam. Szinte senkivel nem találkoztam, és a velem átellenes domb tetején állandóan ott volt a szemem elõtt az õrültek városa, a Steinhof.

Egy napon felötlött bennem, hogy a világ immár nem ábrázolható úgy, ahogy a régebbi regényekben ábrázolják, mondhatni, egyetlen író nézõpontjából, a világ azóta darabjaira esett szét, és csak az adhat róla valóságos képet, akinek van mersze a világot ebben a szétesett állapotában meg- jeleníteni. De ez nem jelentette azt, hogy az embernek valami olyan zûrzavaros könyvet kellene írni, amelybõl senki nem érthet semmit, ellenkezõleg: szélsõséges karakterû egyéneket kellett kitalálni a legszigorúbb következetességgel, hiszen éppenséggel ilyenekbõl állt a világ, és ezeket a végletekig sarkított egyéneket a maguk teljes elkülönültségében egymás mellé állítani. Elkészítettem a Megszállottak emberi színjátéka tervét, amirõl már szó esett, vagyis felvázoltam nyolc regényt, mindegyiket egy-egy, az õrület határán álló figura köré, és e figurák mindegyike nyelvében, sõt a legtitkosabb gondolataiban is tökéletesen különbözött az összes többitõl. Amit az illetõ figura átélt, azt ugyanúgy semelyik másik nem élhette volna át. Semmi sem volt egymással felcserélhetõ, semmi sem keveredhetett egymással. Úgy fogalmaztam, hogy nyolc fényszórót konstruálok, és segítségükkel kívülrõl pásztázom végig a világot. Egy éven dolgoztam ezeken a figurákon, összevissza, mindig attól függõen, hogy éppen melyikük izgatott a legjobban. Volt köztük egy vallási fanatikus; egy fantaszta, akinek mindenféle találmányokon járt az esze, csak az érdekelte, hogyan juthat ki az ember a világûrbe; egy gyûjtõ; egy olyan ember, aki az igazság megszállottja; egy tékozló; egy, aki szembeszáll a halállal, akit a halál ellenségének neveztem, és végül egy olyan ember, aki csupa könyvbõl áll, egy igazi könyvmoly.

Ezeknek a szertelen vázlatoknak egyes részei, sajnos csak aprócska részei még mai is megvannak, amikor nemrégiben beleolvastam egyikbe-másikba, átjárt annak az idõszaknak a lendülete: megértettem, miért élt az emlékezetemben ez az esztendõ úgy, mint életem leggazdagabb éve. 1930 kora õszén ugyanis változás következett be. A könyvmoly alakja egyszeriben olyan fontossá vált számomra, hogy félretoltam az összes többi vázlatot és csak erre a figurára összpontosítottam. Azt az évet, amelynek során mindent engedélyeztem magamnak, a szinte aszkétikus fegyelem esztendeje váltotta fel. Egyetlen napot sem hagyva ki, reggelente mindig tovább írtam a “Brand”-ot, ettõl fogva így hívták a figurát. Nem dolgoztam ki semmilyen tervet a cselekményre vonatkozólag, de óvakodtam attól, hogy olyan lázas sietséggel dolgozzak, mint az elõzõ évben. Hogy ne legyen csapongó a történet, mindig elolvastam egy-egy részletet Stendhal Vörös és feketéjébõl. Apró lépésekkel akartam elõrehaladni, az volt a feltett szándékom, hogy ez egy szigorú könyv lesz, velem szemben, de az olvasóval szemben is könyörtelen. Az akkoriban dívó bécsi irodalom iránt érzett ellenszenvem tökéletesen felvértezett minden olyasmi ellen, amit egy regényben kellemesnek vagy tetszetõsnek lehetne nevezni. Akiket a legmagasabb áron jegyeztek az irodalmi tõzsdén, azok operákra emlékeztetõ érzelgõs históriákat írtak, aztán ott volt még a szánalmas tárcaírók és fecsegõk hada. Nem mondhatnám, hogy közülük bármelyik is bármit jelentett volna nekem, az általuk gyártott próza viszolygással töltött el.

Ha most azon töprengek, vajon honnan vettem szigorú munkamódszeremet, akkor arra belátásra jutok, hogy ebben a legkülönfélébb befolyások értek. Stendhalt már említettem, kétségkívül õ volt az, aki világosságra szorított. Már befejeztem a Káprázat nyolcadik fejezetét, amely ma A halál címet viseli, amikor a kezembe került az Átváltozás Kafkától. Ennél nagyobb szerencse ebben az idõpontban nem is érhetett. Az Átváltozásban megtaláltam az általam olyannyira gyûlölt irodalmi kötetlenség abszolút tökéletes ellenpéldáját, megleltem benne azt a szigort, amire annyira vágytam. Itt már valaki elérte azt, amire én egymagamban, a saját dolgomban próbáltam rátalálni. Meghajtottam a fejem minden példaképek e legtisztábbika elõtt, tudván tudva, hogy örökre elérhetetlen példakép marad számomra, mindazonáltal Kafka erõt adott nekem.

Azt hiszem, a kémia, a vegyi folyamatok és képletek ismerete is beszivárgott írói szigoromba. Ilyesformán visszatekintve cseppet sem bánom, hogy négy és fél évet töltöttem az egyetem kémiai laboratóriumában, még akkor sem, ha annak idején szellemileg elégtelennek és szûkösnek éreztem is ottani foglalatosságaimat. Nem veszett hát kárba az ott eltöltött idõ, hiszen megérlelte bennem az íráshoz szükséges sajátos fegyelmet.

A regényvázlatok éve sem volt kárba veszett idõ. Minthogy ezeket a vázlatokat egyszerre írtam, hozzászoktam, hogy egyidejûleg mozogjak ennyi különbözõ világ között, amelyeknek semmi közük nem volt egymáshoz, még a nyelvük is teljes mértékben elvált egymástól, hozzászoktam, hogy egyiktõl a másikig ugorjak. Ez a gyakorlat kapóra jött akkor, amikor a Káprázat szereplõit kellett elválasztanom egymástól. Ami korábban az egyik regény szigorú elkülönítését jelentette a másiktól, az most a figurák elkülönítését jelentette egy regényen belül. Bár a vázlatok anyaga java részt felhasználatlan maradt, a módszer, amit rajtuk kísérleteztem ki, kiteljesedett a Káprázatban. Amit a nyolc regénybõl nem írtam meg, a Megszállottak emberi színjátékának titkos éltetõ nedvei ugyancsak belefolytak a Káprázatba.

Bármekkora megelégedéssel töltött is el, hogy az írás naponta tovább folytatódik, hogy a regény nem enged, és én sem szeretném, ha bármikor abbamaradna, maguk a mondatok, a valóságtartalmuk, az, ahogyan papírra vetettem õket, rettenetesen meggyötört. Ha valaki szörnyûséges kegyetlenségében csak az igazsághoz akar igazodni, az õt magát kínozza a legjobban, az író százszor jobban bántja saját magát, mint az olvasóját. Voltak olyan pillanatok, amikor ez a pokoli érzékenység már-már rávett arra, hogy a regényt – jobb belátásom ellenére – befejezzem. Hogy sohasem engedtem a kísértésnek, azt az Isenheimi oltár reprodukcióinak is köszönöm, ugyanis a Sixtus-kápolna mennyezeti freskóit idõközben ezek a képek váltották fel szobám falán. Szégyelltem magam Grünewald elõtt, aki valami hallatlanul nehézre adta a fejét, és sok-sok éven át kitartott mellette. Ma már ezt a hozzáállást kissé bombasztikusnak érzem. De hát valamiképpen mindig túlzásba esünk, ha nagy dolgok iránti áhítatos tiszteletünk a kelleténél bensõségesebbé válik. Mindenestre Grünewald oltárképeinek részletei, mivel állandóan ott voltak körülöttem, annak idején nélkülözhetetlen ösztönzést jelentettek nekem.

Egy év múlva, 1931 októberében befejeztem a regényt. Brand, mint már mondtam, a munka folyamán nevet cserélt, immár Kantnak hívták. De az, hogy ez a név azonos a nagy filozófuséval, aggályokat ébresztett bennem; tudtam, hogy nem ez lesz végül a neve. Így hát a kézirat is csak átmenetileg kapta a Kant tüzet fog címet.

Azt a formát, amit ekkor elnyert, a regény minden részletében megõrizte. A címe és a sinológus nevének kivételével nem változtattam rajta semmit. Miután három nagy részbõl áll, ezeket külön-külön beköttettem fekete vászonba, és a három súlyos kötetet hatalmas csomagban elküldtem postán Thomas Mann-nak. Thomas Mann, a csomagot kibontván, nyilván azt hihette, hogy mindjárt egy trilógiáról van szó. A könyvhöz mellékelt kísérõlevelemben méltóságteljes, de igencsak önhitt hangot ütöttem meg. Szinte hihetetlen, de valamiért azt gondoltam, hogy ezzel a küldeménnyel az iránta érzett tiszteletemnek adok kifejezést. Biztos voltam benne, hogy ha csak belelapoz bármelyik kötetbe, utána nem fogja tudni többé letenni. A három kötet pár nap múlva olvasatlanul érkezett vissza, Thomas Mann elnézést kért, amiért nincs elég ereje a kézirat elolvasásához. Nekem sziklaszilárd meggyõzõdésem volt, hogy én nem akármilyen könyvet írtam, a mai napig nem fér a fejembe, honnét merítettem ehhez a bizonyosságot. Arra, hogy mûvemet ilyen csúfosan visszaküldték, úgy reagáltam, hogy elhatároztam: a kéziratot hevertetem, és semmit nem teszek a kiadatása érdekében.

Elég sokáig következetesen tartottam magam ehhez. Aztán hébe-korba hagytam, hogy megpuhítsanak. A kéziratból tartott felolvasások révén mindinkább kitörtem bécsi életem elszigeteltségébõl. Ekkor már olvastam Musilt és Brochot, mûveik mélységesen imponáltak nekem, aztán személyesen is megismertem õket. Megismerkedtem másokkal is, olyan emberekkel, akik sokat jelentettek nekem: Alban Berg, Georg Merkel és Fritz Wotruba nevét említhetem. Õk már akkor elismerték a könyvemet, amikor az még nyilvános formában nem is létezett. Én csak az õ szemükben akartam helyt állni, számomra õk jelentették az igazi Bécset, néhányan közülük késõbb jó barátaim lettek. Egyáltalán nem éreztem megaláztatásnak, hogy négy éven át nem akadt olyan kiadó, amely meg merte volna jelentetni a regényemet. Néhakorban engedtem valamelyik barátom unszolásának, és benyújtottam a könyvet valamelyik kiadóhoz. A válaszlevelek mindig azzal foglalkoztak, hogy miért kockázatos a megjelentése, de szinte mindegyik levél tiszteletteljes hangnemben íródott. Egyedül Peter Suhrkamp éreztette velem nagyon is félreérthetetlenül, milyen mélységesen ellenszenves neki a regény. Nem bántam a visszautasításokat, csak megerõsítettek sziklaszilárd hitemet abban, hogy a könyvemnek van jövõje. 1935-ben, amikor már tudni lehetett, hogy meg fog jelenni, Broch tõle szokatlan makacssággal unszolt, hogy változtassam meg a Kant nevet. Ez eleve szándékomban állt, de most meg is történt. A fõhõst immár Kiennek hívták, anyagának éghetõségébõl, gyúlékonyságából valami ismét átkerült a nevébe. Kanttal együtt eltûnt a Kant tüzet fog munkacím is; elhatároztam, hogy az új, a végleges cím a Die Blendung, a Káprázat lesz.

Talán nem érdektelen megemlítenem, hogy a könyvet Thomas Mann most persze azonnal elolvasta. Azt írta, hogy Heinrich bátyja IV. Henrikjén kívül az enyém foglalkoztatta a gondolatait leginkább, valamennyi abban az évben megjelent könyv közül. Thomas Mann levele, amelyben néhány okos és sok hízelgõ megjegyzés állt, kétféleképpen érintett; csak amikor elolvastam, akkor eszméltem rá, milyen ostobaság volt négy évvel ezelõtt megsértõdnöm rá amiatt, hogy nem bírta elolvasni a regényemet.

FORDÍTOTTA HALASI ZOLTÁN

Forrás: Das Gewissen der Worte. Essays. DTV, München, 1978.

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.