A méretek, kérem, az arányok

Ivan Ivanovics Korsov,
egyszerre kérincsélõ és pöffeszkedõ manóként,
addig járt a kútra
azaz jótevõje, pártfogója nyakára,
és csöngetett bele ebéd utáni szunyókálásába
vagy a gyengédség oltárán
a nejének szentelt é-é-édes percekbe,
amíg – igaz, elõléptetve, kitüntetéssel –,
Szibériában találta magát
egy egerész…
nem: egy szekerész század parancsnokaként.
Most is éppen ott pöffeszgubbaszt
egy kocsi bakján
– a századvezérkocsién –
amely Nyugat, Moszkva felé tart,
de nem Moszkvába megy,
hanem csak pár verszta arra,
aztán megint vissza,
ahogy ez már a szekerészeknél lenni szokott.
A bakon pöffeszgubbaszt,
ezenkívül csak azt tudom felõle biztosan,
hogy a bõszen szortyogtatott pipájában
gyíktorokként lüktetõ parázs,
és az ég alján izzó alkonyfény
ugyanaz a vörös szubsztancia,
de a Korsovot körülvevõ
végtelen térségekben
mint minden, ez az összefüggés is elvész.

A végtelen térségek, kérem, a méretek,
amelyeket minden valamire való szerzõ
és az összes közhelylovag egyaránt
elsõként hoz szóba
Oroszországgal kapcsolatban
A térségek kérem, a méretek…
Korsov olyan menthetetlenül elvész bennük,
– ahogy én is elveszek
a róla való pasztelles tudással együtt,
a végtelen gigabájtok közt –,
mint a hatalmas alumíniumedényben,
amelyben a menzára az ételt szállítják
– na, hogy is hívják: bödön, kanna, vagy mi? –
a híg tejfölös fehérbabfõzelékben
a beleesett alumíniumkanál.

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: Vers

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.