Hogyan reformáljunk?

Tipikus politikai dilemmák

A magyar politikai gondolkodásban és gyakorlatban az elmúlt fél évszázadban rendszeresen felbukkant a kérdés, vajon szükség van-e reformra. Hol úgy került szóba, mint a rendszer hiányzó legitimitásának megszerzéséhez, a rendszer elviselhetõbbé, racionálisabbá, élhetõbbé tételéhez nélkülözhetetlen lépéssorozat, hol úgy, mint a rendszer lebontásának, gyökeres átalakításának megindítása, hol pedig úgy, mint a múltból örökölt, rendszeridegen struktúrák továbbélésének felszámolása.

Ebben az írásban arra teszek kísérletet, hogy összefoglaljam az alapvetõ dilemmákat, amelyekkel a reformokat bevezetni próbáló politikus szembesül. Azt vizsgálom, milyen politikai jellegû megfontolásokkal kell szembenéznie annak a politikusnak, aki reformokra adja a fejét. A dilemmákat egymással ellentétes, sokszor egymást kioltó állításokon keresztül világítom meg. Nem célom, hogy valamennyi, itt említésre kerülõ, “ideáltipikus dilemmát” részletesen, történeti példákkal támasszam alá, mert ezennel kizárólag a politikai cselekvést megelõzõ választási helyzet feltérképezése érdekel. Egyúttal azt is szeretném bemutatni, hogy a politikus minden politikai cselekvésnél többféle – taktikai és stratégiai – szempontot mérlegel, ám az ezekbõl kirajzolódó döntések mégsem szolgálhatnak a reform általános receptjeként. Aki azt állítja, hogy tudja a reform mindenkori receptjét, az nem ismeri a politika természetét. Az egyes politikai dilemmákra adott eltérõ válaszok összessége olyan kombinációkat eredményezhet, amelyek a helyzettõl, megérzésektõl, politikusi bátorságtól és óvatosságtól, valamint a szerencsétõl függõen bizonyulhatnak sikeresnek vagy sikertelennek. Minden politikai döntés az érdekek, értékek, szenvedélyek és külsõ adottságok bonyolult hálójában méretik meg, és hatása a döntéshozó eredeti szándékával ellentétesen is alakulhat.

Reformhangulat vagy reformszkepszis?

A reform akkor lehet sikeres – gondolhatjuk –, ha a bevezetését pozitív várakozások elõzik meg. Ha hitelesen el lehet magyarázni, hogy a reform eredményeként módosuló szerkezet jobbá, könynyebbé, hatékonyabbá teszi a társadalom mûködését. A reform kommunikációjának tekintettel kell lennie a társadalmi várakozásokra. Nincs annál jobb érzés, ha a reformot egy alulról induló öntudatos reformmozgalom – mint az egykori amerikai polgárjogi mozgalom – támogatása juttatja el a csúcsra.

Még sikeresebb lehet azonban a reform, ha nem elõzi meg semmilyen várakozás, mert a politikai vezetés bizalmi tõkéje a nullán van. A titkon remélt, de nem várt ajándék okozza a legnagyobb örömöt. Ez az igazi meglepetés. Már akkor, ha a reform eredménye javítja az életesélyeket, és teret nyit a szabadabb egyéni és társadalmi cselekvésre. A leghálásabb dolog ezért akkor reformot végrehajtani, amikor a legnagyobb az elnyomás: mindenekelõtt totalitárius diktatúrákban. A várakozások ilyenkor alacsonyak, nyilvános közvélemény nem létezik, a társadalom tagoltsága nem jelenik meg a politikában. Atomizált társadalmakban enyhíteni az elnyomáson gyors sikerrel kecsegtet. Decentralizálni a gazdaságirányítást, nagyobb relatív önállóságot adni a vállalatoknak, a döntési szinteket alacsonyabbra vinni, az állampárt keményvonalasaival szemben a rendszer “emberarcú” vonásait felvillantani – mindez politikailag kifizetõdõ vállalkozás.

Ha a reform kinyitja a zárt struktúrákat, a reformpolitikusok hirtelen szövetségeseket találnak maguknak: a reform mellett elkötelezett értelmiség köreiben. Igaz, nem az értelmiség egésze pártolja a reformot (sõt!), hanem elsõsorban azok, akiknek a mozgástere a reform eredményeként kiszélesedik, akik ezáltal szabadabbá és befolyásosabbá válhatnak. Egy zárt rendszer reformját támogathatják például a mozgékonyabb, piacról élõ értelmiségiek, akik befolyása – szaktudásuk révén – feltétlenül megnõ; de ellenezhetik a reformot a piactól távolabb esõ, hierarchikus struktúrák élén álló értelmiségiek, mert szimbolikus hatalmuk és kivételezett helyzetük a reform következményeként alighanem csorbul.

Maradni vagy haladni?

A kormányzottak általában félnek a változástól. Minél több súlyos megrázkódtatás ér egy országot, annál apatikusabb, cinikusabb, fatalistább a közélet. Hogyan lehet hitelesen reformálni egy olyan országban, ahol öt évtized alatt hat rendszerváltás történt? Minden rendszerváltásnak vannak vesztesei, és általában (úgy gondolják) õk vannak többen. A múlt veszteségeinek tapasztalatát nehezen ellensúlyozhatja a szebb jövõ ígérete. Már ha a reform egyáltalán ígér valami jobbat, és nem csak azért kell reformálni, hogy ránk ne dõljön a ház. A nyertesek pedig azért nem feltétlen támogatói a reformnak, mert tudják, hogy mai nyereményük idõleges. Amit ma adtak a hatalmasok, azt holnap elvehetik. Ma parcelláznak, holnap padlást söpörnek, ma dicsérik a vállalkozókat, holnap becsukják a feketézõket. Ma nyitnak, holnap zárnak. Aki ma jókor volt jó helyen, az holnap lehet rosszkor, rossz helyen. Ahogy a Kádár-konszolidáció idején a bárokban énekelték:

Bárhogy lesz, úgy lesz
A jövõt nem sejtheted
A sors ezer rejtelem
Ahogy lesz, úgy lesz.

Mégis, lehetnek helyzetek, amikor a közvélemény hangulata váratlanul átfordul, sokan elkezdik suttogni, majd zümmögni, hogy ez így nem mehet tovább, és hirtelen mindenki a reform lelkes hívéül szegõdik. Elõször csak kevesek és óvatosan, majd lassan, egyre többen, egyre hangosabban, végül pedig mindenki már evidenciaként beszél a reformok szükségességérõl. Vannak, akik már nem csupán szükségesnek, hanem egyenesen nélkülözhetetlennek nevezik a reformok bevezetését. Reformkényszer van, sõt, ilyenkor a puszta reform már nem is elég: radikális reform kell.

A radikális reform ismérve, hogy nyitott végû: nem a rendszer megmaradását szolgálja, hanem bármi lehet belõle. Ekkor már reformkörök, reformmozgalmak is szervezõdhetnek a változásért. Ilyenkor bárki, bármit gondol, reformot kell mondania, de a reform-szózuhatagban csak lassan derül ki, hogy ki mit ért reformon: maradást vagy haladást? És hol húzódik a határ a kettõ között?

Ha valamit nem tudsz megakadályozni, állj az élére! – így szól a közismert politikai bölcsesség. A maradásért reformálók célja ilyenkor nem más, mint a reform fogalmának gyors inflációja. Tudják, hogy ha mindenki reformról beszél, akkor elõbb-utóbb mindenki ráun. Mert a valóság átalakításának tempója szükségképpen lemarad a nagyra törõ reformtervek mögött. Akkor elõbb- utóbb mindenkinek elege lesz a reformból, mert a reform az olcsó beszéd (cheap talk) szinonimájává válik. Így tehát e taktika eredményeképpen a reform – még bevezetése elõtt – lejáratódik. Mivel beszélni mindig könnyebb, mint cselekedni, a túlbeszélt, agyonkommunikált reform valójában a reform eliminálásának egyik leghatékonyabb módja. Mert hiszen szavakban mindenki reformpárti.

Felülrõl vagy alulról?

A reformok régebben felvilágosult abszolutista uralkodókhoz kötõdtek. Olykor kifejezetten katonai vezetõkhöz, mint Napóleon vagy Kemál Atatürk. Õk szervezték meg – a hadrafoghatóság szempontjai szerint, annak mintájára – a hatékony közigazgatást, az állami és területi infrastruktúrát; õk egységesítették a nyelvet, a mértékegységet, a vallást, az állampolgárságot; õk építettek birodalmat vagy nemzetállamot. Felülrõl jött létre a francia prefektusi rendszer, a bismarcki német egység, a török államiság, sõt az olasz egység is – bár utóbbinál azért volt némi köznépi lelkesedés. E vaskezû vezérek reformjait sokszor már “felülrõl jövõ forradalomként” emlegeti a szakirodalom. Az egységesítés útja és eredménye – nem meglepõ módon – a hatalmi centralizáció volt. Ez azért nem meglepõ, mert a felülrõl jövõ reform (és szinte minden reform felülrõl jön) nemcsak kigondolandó, hanem – ellenállással szemben is – végrehajtandó feladat, tehát központosítják azokat az eszközöket, amelyek segítségével a reform végrehajtható. A centralizáció eredményeként létrejövõ reform alapvetõ változásokat hozhat, de még ilyenkor is elõfordulhat – mint II. József esetében – hogy a központi reformok megtörnek a helyi elitcsoportok szervezett ellenállásán.

A demokráciában azonban a reformokat ily módon nem lehet végrehajtani, mert feszültség van a demokrácia és a felvilágosult reform logikája között. Ha aktív-pozitív támogatás nem is várható el a társadalom nagyobb részétõl a jóléti rendszereket leépítõ-átalakító reformok kérdésében, annyit azért a reformot kezdeményezõ vezetõknek célszerû elérni – már csak saját politikai túlélésük szempontjai miatt is – hogy a többség ne forduljon a reformmal tevõlegesen is szembe. Vagy ha a reform népszerûtlen, legalább ne legyen passzív ellenállás, inkább (passzív) elfogadás. Minden reform érdeksérelemmel jár, de egyetlen reform se okoz mindenkinek érdeksérelmet.

A mûködõképesebb, hatékonyabb és kevésbé korrupt rendszert célul tûzõ reform – ha a teljesítmény összehasonlítható – a jól teljesítõkre kíván építeni a rosszul teljesítõkkel szemben. Ha pedig így van, akkor a reform sokaknak kedvez. Nem kedvez azoknak, akik privilegizált, vagy monopolhelyzetben vannak – például azoknak, akik eddig egyedül árulták a gyógyszereket – de kedvez mindazoknak a fogyasztóknak, akik munkaidõn túl is hozzá szeretnének jutni a gyógyszerekhez. Nem kedvez a létezõ struktúra szervezett érdekcsoportjainak, de kedvez a struktúrán kívüli, szervezetlenebb, érdekeit nem azonnal felismerni képes, heterogén csoportoknak. Érdemes megkeresni annak módját, hogy ne forduljon egyszerre mindenki a reformmal szembe, mert akkor – demokratikus körülmények között – a reformot nem lehet sikerre vinni.

A reform nagy nehézsége, hogy bevezetõi egyszerre okoznak érdeksérelmet és kérnek bizalmat. Hiszen egyszerre kell párbeszédképesnek és határozottnak lenniük, és elérniük, hogy a reform várható nyertesei – a jól teljesítõk – ne álljanak a rosszul teljesítõk oldalára. Hogy az újraelosztás kedvezményezettjei ne álljanak az igazságosabb újraelosztás révén a korábbihoz képest hátrányosabb helyzetbe kerülõk mellé. Vagy legalább gondolkozzanak el a reform értelmén, annak érdekében, hogy a társadalomban értelmes vita alakulhasson ki a reformellenesek, reformszkeptikusok, reformszimpatizánsok és a reformpártiak csoportjai között. Ha a kormánnyal, illetve a mindenkori politikai vezetéssel szembeni gyanakvás zsigeri, tehát minden más mérlegelési szempontot megelõz, akkor a reform sorsa megpecsételõdik. A demokratikus reform is fájdalmas – ezért feltétele a bizalom és a hitelesség. A felülrõl induló reform akkor találkozhat alulról jövõ támogatással, ha összeér a bizalom és a hitelesség. És még ekkor sem biztos, hogy sikerül.

Pénzzel vagy pénz nélkül?

Ha a reform keserû pirula, legjobb, ha megédesítjük. Ha azt akarjuk, hogy a reform sikeres legyen, teremtsünk forrásokat rá! Minden reform költségekkel jár, s ha pazarló rendszereket akarunk gyökeresen átalakítani, elõbb “pazaroljunk” pénzt a reformra. Ha például színházi reformot, igazságosabb és hatékonyabb intézmény-fenntartási és támogatási rendszert akarunk, akkor elõbb adjunk pénzt az átalakításra, és ne rögtön a megszorító intézkedésekkel indítsunk. Ha nincs pénzünk, ne reformáljunk, mondják sokan, mert a reformot nem tudjuk eladni a társadalomnak.

Ám ha van pénzünk, akkor miért reformáljunk? Miért gondolkodjunk az aktuális választási cikluson túl, ha egyelõre éppen minden rendben van? Miért kockáztassunk? Ha pillanatnyilag jól mennek a dolgok, ki az a bolond, aki reformálni kezd? Épp azért kell reformálni, mert nincs pénzünk, vagy azért, mert ha minden a régi kerékvágásban megy tovább, akkor nem is lesz.

Fehér holló az olyan reform, mint az 1968-as úgynevezett új mechanizmus bevezetése volt. Volt rá pénz, központi akarat és (passzív) társadalmi támogatás. De ehhez nagyon mélyrõl kellett indulni – levert forradalommal, bebörtönzésekkel, rendõrállammal és a társadalom semlegesítésével – és még ekkor is szigorúan ügyelni kellett rá, hogy a reform ne lépje túl a “gazdaságirányítás korszerûsítésének” kereteit. Hogy ne kapjon direkt “politikai” felhangot. Legyen csak “technikai” reform, mechanizmusreform. Így könnyû. Illetve, még így is nehéz.

Egy diktatúrában a reformellenes erõk jól tudják, hogy minden reform átmenetileg mozgásteret nyit bizonyos társadalmi csoportok számára, aminek akár kiszámíthatatlan következményei is lehetnek az uralom fenntartására nézve. Ha veszélyt szimatolnak, akkor õk inkább az elnyomást fokoznák, hogy fenntartsák a rendszer zártságát. A reformerek viszont épp lazítani szeretnének a létezõ zárt rendszeren, mert meggyõzõdésük szerint a rendszer nyitottabb formában jobban mûködne, szélesedne társadalmi bázisa és elfogadottsága. A két csoport közül sokszor a reformerek a naivabbak, mert hajlamosak alábecsülni azt a tényt, hogy a reform valóban kockázatot jelent a hatalom birtokosai számára. De lehet, hogy a reformerek valójában nem is naivak, mert voltaképp nem reformot akarnak, hanem a rendszer lopakodó megváltoztatását – csak ezt persze nem mondhatják ki. Ezért a diktatúra radikális reformját nem kíséri – nem is kísérheti – õszinte beszéd.

Mivel egy diktatúrában a hatalom birtokosai közvetlenebbül rendelkeznek az elosztható pénzek fölött – és a reformokkal mindenáron biztosra akarnak menni – ezért egy ilyen rendszerben általában van pénz a reformra. Demokráciákban a pénzek elosztását törvények szabályozzák és a politikusok ki vannak szolgáltatva választóiknak. Ezért csak akkor reformálnak, ha már tényleg nincs más út, és általában külön pénz sincs rá. Ráadásul a reformot még ekkor is csak a kormányzati ciklus elsõ felében kockáztatják meg. Demokráciákban a reformok bevezetését mindenekelõtt egy külsõ mechanizmus, a politikai váltógazdaság logikája könnyíti meg. Egy újonnan megválasztott kormány rendelkezik akkora bizalmi tõkével, hogy a ciklusban esedékes reformok némelyikét – ha idõben elkezdi – jó eséllyel meg is valósítsa.

Reformdiktatúra vagy társadalmi vita?

Demokráciában – ha reformokat akarunk is – be kell tartani a törvényeket. Ha a törvények alapvetõ változtatások esetén társadalmi párbeszédet, egyeztetési kötelezettséget írnak elõ, akkor azok nem kerülhetõk meg. Le kell tehát ülni az érdekcsoportokkal, lobbikkal, szakszervezetekkel és végigvitatni velük a reform menetét. Szövetségeseket kell találni a reformok megvalósítása érdekében.

Igen ám, de az esetek többségében történetesen épp azok az érdekcsoportok a legszervezettebbek, amelyek a status quo fenntartásában érdekeltek. Akiknek célja nem a megegyezés, hanem a reformok megtorpedózása. Mindazok, akik érdekeit egy makroszintû reform szolgálná, általában szétszórtak és szervezetlenek. Épp azért szervezetlenek, mert a megváltoztatni kívánt struktúra nem adott nekik esélyt az egységes fellépésre. Vagy azért, mert helyzetüknél fogva – kiskorú diákként, kórházban fekvõ betegként vagy életfogytig tartó fegyházra ítélt rabként – kevesebb beleszólásuk van az õket érintõ reformléptékû döntések kimenetelébe. Ha pedig nem tudnak egységesen fellépni, nem tudnak erõt sem felmutatni a reform mellett.

Tárgyalni tehát lényegében csak az ellenérdekelt felekkel lehet. Ez önmagában még természetes, de sokszor olyanokkal kell tárgyalni, akik alapesetben nem akarnak tárgyalni – még kevésbé megegyezni. Nem arról van szó, hogy másként képzelik a reformot, hanem arról, hogy nem is akarják. Púp a hátukon. Amikor a tárgyalások, úgymond, zsákutcába futnak, a politikai vezetésen erõt vesz a reform-frusztráció. “Ezekkel” nem lehet, gondolják. Próbáljuk meg erõvel keresztülvinni a reformokat! Hiszen tudjuk, hogy jót akarunk, s a végén mindenkinek jobb lesz. Tudjuk, hogy az igazság a mi oldalunkon áll, és a reformnak nincs alternatívája. A múltból itt maradt, privilégiumaikat féltõ, az orruknál tovább látni nem képes retrográd erõk maradi képviselõivel pedig nincs is mirõl tárgyalni. Hogy lehettünk ennyire naivak?

Ezzel létrejönnek a reformdiktatúra lelki elõfeltételei. A “reformálni vagy nem reformálni” dilemmája az igazság-hamisság egymást kizáró értékeinek metszetében jelenik meg. Vagy-vagy. Nincs harmadik út. Ekkor már a reform konkrét tartalma háttérbe szorul, mert a reform, mint olyan, abszolút értékké válik. Tartalmától, hatásától és nem szándékolt következményeitõl függetlenül. Aki a jó oldalon áll, maga is jóvá válik. Az elkötelezett és felvilágosult reformcsapat kohéziója egyre nõ, tagjai önmagukat egyre inkább a társadalommal szemben határozzák meg. Identitásuk ebbõl fakad. Megerõsödik körükben a bunkermentalitás. A lassúnak és megbízhatatlannak ítélt közigazgatási apparátust szoros politikai ellenõrzés alá vonják, amelyben ezáltal gyengül a szakmai elem. A slampos bürokráciát lehetõség szerint kikerülik, a hivatali elõmenetel fõ kritériuma pedig a “teljesítményelvû” politikai megbízhatóság lesz. A reformálás küldetéssé, misszióvá, öncéllá válik, és többnyire csalódás a vége. Hiszen a társadalom sose lesz épp olyan – még a sikeres reformok után sem –, mint ahogy azt a missziós reformerek eredetileg, ideális célkitûzéseikben elképzelték. Minden reform további reformra szorul: egy mozgásban lévõ társadalom ügyeit nem lehet – és nem is lenne jó – egyszer s mindenkorra megoldani. Reformálunk, hogy javíthassunk, de közben tudnunk kell, hogy nincs “végsõ megoldás”.

A reformok bevezetésénél tehát két alapvetõ hibát lehet elkövetni: ha tárgyalunk, vagy ha nem tárgyalunk. Ahogy az egyszeri õrmester mondta a közlegénynek: “ha sapka van a fejeden az a baj, ha meg nincs rajta, az a baj”.

Igaz, van egy harmadik lehetõség: megtalálni, és felülrõl megszervezni a reform “transzmissziós szíjait” a társadalomban. Támogatni olyan szervezetek és csoportok megerõsödését, amelyek a reform megvalósításában érdekeltek, s õket “nevezni ki” a kormányzat tárgyaló partnereinek. Felülrõl felgyorsítani a társadalmi “önszervezõdést”, s politikailag létrehozni a társadalmi paktum megkötéséhez szükséges másik felet. Részben ebben a szellemben jöttek létre a szociális paktumok a dél-európai országokban. Ezzel a módszerrel nevezte ki az egykori Fidesz-kormány a Lungo Drom nevû roma szervezetet a cigányság autentikus képviselõjének.1 Nem elegáns megoldás, populista ízek fûszerezik, de vannak országok, ahol ez már bejött. Ennek rámenõsebb változata a kooptáció, amikor a politikailag veszélyes érdekcsoportot azáltal semlegesítik, hogy lényegében az állam részévé teszik – egy megerõsödõ korporatista rendszer egyik elemeként.

Mint minden változás, a reform is érdeksérelmet okoz. Jobb esetben kevesek sérelmét sokak érdekében, vagy sokak mai sérelmét még többek holnapi felemelkedése érdekében. Sokszor azonban a befolyásos lobbik épp a tömegek érdeksérelmére való hivatkozással tudják megijeszteni a politikusokat, leállítatni a reformot és fenntartani privilégiumaikat. Valóban vannak, akik úgy hiszik, hogy a reformokat meg lehet úszni érdeksérelem nélkül?

Szó sincs róla. Csakhogy a számos valós érdeksérelem miatt nagyon fontos a kommunikáció. Ha egy szakma érzi úgy, hogy kirekesztették a változásokból, és mindent fentrõl akarnak ráerõszakolni, akkor még nagyobb lesz az ellenállás. Jelenleg nincs valódi párbeszéd, csak felülrõl érkezõ propaganda.2

Valódi párbeszédet viszont csak a részletekrõl lehet folytatni: arról, hogy miként valósuljon meg a már elhatározott reform. De vannak, akik azt értik “valódi párbeszéd” alatt, hogy egyáltalán legyen-e reform. S ha errõl nincs egyetértés, a párbeszéd már azelõtt megszakadhat, mielõtt érdemi részéhez érkezett volna.

A hatalom forrása lehet konszenzuális, de a hatalom gyakorlása – szinte definíció szerint – nem konszenzusos. Az állampolgárok érdekei csaknem mindig különfélék, ezért a konszenzust nem lehet a döntés elõfeltételének tekinteni – azt éppen a hatalom gyakorlása hozza létre, teremti meg. Ennek pedig sokféle módja lehet. Ezek közé éppúgy tartozhat a társadalmi vita, mint annak manipulálása, vagy – a rövidtávon fájdalmas reformok esetén – a hosszabb távon megvalósuló szebb jövõ hiteles ígérete.

Kampány vagy reform?

Modern demokráciákban a hatalom legitimálása folyamatos igénnyé vált. Egy döntés bejelentésére azonnal reagál az ellenzék, és a televízió esti hírmûsorai már nemcsak a döntést, hanem az egymással konfliktusban álló nézeteket is prezentálják. Minden álláspont azonnal megvitatható és megvitatandó. A négyévenkénti választásokon elnyert demokratikus legitimitás értéke relativizálódik. A választási gyõzelemre való hivatkozás egy politikai vitában úgy hat, mintha a kormány ciklus közben, arrogáns módon, figyelmen kívül akarná hagyni a választói preferenciák változását. Az ellenzék gyors reakcióját és a sajtó folyamatos jelenlétét a kormány gyakran már eleve bekalkulálja a döntéseibe. Sokszor például azért nem küldenek ki közigazgatási egyeztetésre elõkészítés alatt álló közpolitikai javaslatokat, hogy ezzel a tervek korai kiszivárogtatását megakadályozzák. Például az elsõ Gyurcsány-kormány úgy kezdett neki a 100 lépés programjának 2005 tavaszán, hogy elõször a megoldandó problémák katalógusát tekintette át, majd az arra adható válaszokat, mérlegelve azok várható politikai hatását. Mindezt zárt körben tette. Amikor végül megszületett a probléma megoldására vonatkozó politikai elhatározás, csak akkor engedte ki a kezébõl a kormány a javaslatokat államigazgatási elõkészítésre és egyeztetésre. Az apparátus számára ezek a kezdeményezések ekkor már végrehajtandó feladatként jelentek meg. A szándék a politikai kormányzás megvalósítása volt: ne az igazgatási apparátus vezesse a kormányt az orránál fogva, hanem fordítva: a kormány kormányozzon. Mindez persze némi titkolózással jár. Mint azt számosan megállapították, a kormányzás lényege a titka – de a politikai kormányzáshoz szükségképp kapcsolódó titkolózás ellentétben áll a “nyílt kormányzásra” vonatkozó társadalmi és média-igényekkel.

Ebben a közegben felértékelõdnek a karizmatikus, médiaképes, vitázni tudó, és a nyilvánosság pergõtüzét jól tûrõ politikai szereplõk. Olyanok, akik az adott döntés lényegét röviden, megnyerõ stílusban, tizenöt másodperc alatt össze tudják foglalni, miközben angolnaként siklanak el az olyan kérdések elõl, amelyekrõl nem akarnak beszélni.

A modern demokrácia kampánydemokrácia, amelyben egyre sûrûbbé válnak a megmérettetés alkalmai. Azonnali kérdések, írásbeli kérdések, interpellációk, expozék, parlamenti bizottsági meghallgatások, interjúk, sajtótájékoztatók, protokolláris és píár-események, beszédek és háttérbeszélgetések töltik ki a politikusok mindennapjait, amelyekhez “szervesen” kapcsolódnak a sajtókommentárok, -támadások és -helyreigazítások, kivonulások, bojkottok, alkotmánybírósági normakontrollok, ombudsmani és számvevõszéki jelentések, köztársasági elnöki állásfoglalások, utcai tüntetések, társadalmi érdekegyeztetések, sztrájkok és népszavazások. És az azokra adott válaszreakciók: a reakció reakciói. Miközben a politika hektikus világát alkotmányjogilag rendkívül cizellált demokratikus intézményrendszer fedi le, a média ingerküszöbét egyre ritkábban érik el a szakpolitikai döntések, viták, események.

Mivel az internet korában szinte minden történés azonnal elérhetõvé válik, az információk özönébõl az állampolgárokhoz egyre inkább csak a konfliktusos, bulvárízû, “botrányos” események jutnak el. Sokszor abból lesz hír, ami a politika belsõ világából nézve jelentéktelen ügy, de az egyre inkább vizuálissá váló nyilvánosságban “nagyot szól”. Cserében viszont nem lesz hír abból, ami jelentõs kérdés ugyan, de túl bonyolult, nehezen kommunikálható.3

A politika bulvárosodása átalakítja az újságírást, a médiavilág szerkezetét, a médiafogyasztási szokásokat, és végül a politikai szférát is, mert a bulvármédia kitermeli a bulvárújságírókat, a bulvárolvasókat, és végül a bulvárpolitikusokat. Visszaszorul az értelemre ható, elemzõ újságírás, a demokráciát végsõ soron éltetõ, közjóról folytatott termékeny vita, és felértékelõdnek a színes fotók, titkos videók, kiszivárgott hangfelvételek. Ebben a zajos közegben azért nehéz reformot végigvinni – még akkor is, ha a reform egyes elemei a bulvármédiában is jól eladhatók – mert a reform “elkoptatja” a politikust. A politikai túlélés szempontjából az számít jó politikusnak, aki rugalmas, elasztikus, kaméleontermészetû, könynyen emészthetõ, tulajdonságok nélküli ember; aki “teflonpolitikus”, vagyis nem “ragadnak rá” – inkább leperegnek róla – az egyes ügyek. Akit nem lehet egyes ügyekkel azonosítani, és így politikailag gyorsan amortizálni. Mert az ügyek elmúlnak, de a bulvárdemokrácia politikai üzeme tovább pörög.

A reformok áfiuma elleni hatékony orvosság tehát a permanens kampány. Magyarországon például 2002–2006 között szinte folyamatosan kampányok, választások, népszavazások zajlottak: 2002-ben országgyûlési és önkormányzati választások, 2003-ban ügydöntõ népszavazás az EU-csatlakozásról, 2004-ben EU parlamenti választások, miniszterelnök-jelölti kampány és a decemberi állampolgársági népszavazás, 2005-ben elnökválasztás, 2006-ban pedig újra országgyûlési és önkormányzati választások. Ezeket mind többhetes vagy több hónapos kampány kísérte. Minden kampány a kockázatok minimalizálásáról szól – csak nehogy mi hibázzunk, hibázzon a másik! A reformok lényege pedig éppen a status quo megváltoztatása, vagyis a kockázatvállalás. Ha egy kormány azért odázza el a reformokat, mert néhány hónap múlva választás vagy népszavazás lesz, akkor a mindenkori ellenzék – újabb és újabb kampányok kezdeményezésével – sikeresen tudja úgy alakítani a napirendet, hogy reformokról többé ne is essék szó. A reformok sikeréhez elengedhetetlen a “bulvárpukkasztás”, vagyis a politika komolyságának rehabilitálása.

A reformok elindításához tehát ki kell lépni a kampánylogikából – a politikai érzékenységet tompító kampánydemokrácia logikájából – de úgy, hogy közben a demokrácia keretei közül nem lépünk ki. Ha a kampánydemokráciát nem tudjuk megváltoztatni, akkor a kampányt kell a reformok szolgálatába állítani, és nem fordítva. Ha a kampány akadályozza a reformot, legyen kampányreform – hogy sikerre vezessen a reformkampány.

Egy fronton vagy minden fronton?

A reformot az különbözteti meg a forradalomtól, hogy nem rontunk ajtóstul a házba. Nem mondjuk azt, hogy “ahol fát vágnak, ott hullik a forgács”. Nem öntjük ki a fürdõvízzel együtt a gyereket. Óvatos és jobb ízlésû reformpolitikusok demokratikus rendszerekben általában nem mondják azt, hogy “a békákat sem kérdezzük meg, mielõtt lecsapoljuk a mocsarat”.4 Nem nyitunk meg egyszerre minden frontot, hiszen nem tudunk körkörösen támadni. Ki lesz a végén velünk, ha már most is mindenki ellenünk van? Reformálni tehát csak szépen, ahogy a csillag megy az égen, az eltervezett folyamatot lépésrõl lépésre végrehajtva érdemes.

Igen ám, de ha túl lassúak vagyunk, megalszik a szánkban a tej. Ha nem sikerül egyszerre – vagy legalább gyors egymásutánban – megtenni a szükséges reformlépéseket, a reform hatása már azelõtt elenyészik, mielõtt bevezettük volna. Ha nem érjük el a reformlépések kritikus tömegét, az eredmény olyan lesz, mintha nem csináltunk volna semmit. Az egyenként megtett lépések elhalnak a reformellenes vagy reformidegen környezetben. Felszívódnak, mint homokban a víz, és hatásuk nem lesz érzékelhetõ. Ha nincs egyszerre több fronton áttörés, nincs érzékelhetõ reform sem.

Ilyen dilemmák között érdemes közelebbrõl is megnézni, hogy vajon reformbarát vagy reformellenes-e a következõ érvelés.

Egy reformfolyamatban egyszerre csak meghatározott számú elemet szabad megváltoztatni. Pont annyit, hogy az egyenkénti módosításoknak, valamint az összes megváltoztatott elemnek az együttes hatása is jól monitorozható legyen. Ha túl sok elemet variálunk egyszerre, akkor utólag nem deríthetõ ki, hogy a végeredményt mely tényezõk befolyásolták leginkább.5

Ez az érvelés racionálisnak tûnik, csak az a gond vele, hogy a politikát összetéveszti a tudományos kutatással, a társadalmi viszonyokat pedig a laboratóriumi körülményekkel. A reform elsõdleges célja nem az, hogy “jól monitorozható” legyen – bár természetesen arra is szükség van –, hanem hogy elérje a kívánt társadalmi hatást. Egy reform nem úgy születik, hogy mindaddig hosszas és körültekintõ kísérletekkel hipotéziseket állítunk fel a reform várható következményeirõl, amíg meg nem bizonyosodunk a leendõ reform optimumáról, hanem úgy, hogy cselekvési kényszerben vagyunk, mert szorít az idõ. Prózai dolgok ezek. A reform bevezetése elõtt érdemes a várható hatásokat elemezni – utána pedig a következményeket – de a reformok bevezetése közben ez nem lehetséges. A diagnózis megállapítása után jönnie kell a cselekvésnek, amelyben nem racionális tényezõknek – a szerencsének és a politikai érzéknek – is kitüntetett szerepük van. Csak az operáció után jöhet a zárójelentés, a tudományos igényû elemzés elkészítése. Menet közben elsõsorban a társadalomból érkezõ jelzésekre kell figyelni, hogy tisztán lássuk a gyors korrekció lehetõségeit.

Gyorsan vagy lassan?

A diktatúra reformereit elsõsorban az aggasztja, hogy mindvégig szoros ellenõrzésük alatt tudják-e tartani a reformfolyamatot. Vajon nem csúszik-e ki a kezükbõl az irányítás? Mert ha kicsúszik, akkor nemcsak az illetékes miniszter bukhat, hanem õk maguk is, és velük együtt az egész rendszer. Lazítani szeretnének a dugón, de azt azért nem akarják, hogy kiszabaduljon a szellem a palackból. A demokrácia politikusai viszont mindenekelõtt az idõ szorításában dolgoznak. Megbízatásuk – a rendszer lényegébõl fakadóan – adott idõre szól. Elsõsorban azért aggódnak, hogy vajon nem futnak-e ki a rendelkezésükre álló, reformokra szánt idõbõl.

Az idõtényezõ, mint kockázati elem, minden demokratikus politika – a kutatók által nem kellõen felismert – alaptényezõje. Ha a politikusok pontosan tudják is, mit kell tenniük, automatikusan felteszik maguknak a kérdést: “Vajon van-e kellõ idõnk rá?”

Ebbõl az következik, hogy demokráciában minden nagyobb, átfogó jellegû reform bevezetése – a kockázatokkal és mellékhatásokkal együtt – maximum két évig tarthat. Az állampolgárok nem szeretnek sokáig bolyongani a sötét alagútban. Legkésõbb a harmadik évben – ha addig a választók türelme kitart – meg kell látniuk a fényt. Ekkor már meg kell jelenniük az elsõ pozitív változásoknak, hogy késõbb már a reform érett gyümölcseit együtt szedegethessük a fáról. Aki ilyen helyzetben – a reformlépések idõzítésének tervezésekor – két-három évnél hosszabb távra elnyújtott megvalósulást tart kívánatosnak, az valószínûleg nem akar reformot. Egy tipikus érvelés erre a napisajtóból:

Hova rohanunk? Elõször is egy jól mûködõ (…) modellt kell felépíteni, aminek biztonságos bejáratása két-három évig is eltarthat. Utána szabadna felvetni, hogy van-e értelme áttérni a (…) rendszerre.6

A kritika elvileg igaz lehet, mert soha nem tudhatjuk elõre, hogy a reform majd mûködni fog-e. Ez örök dilemma. Nem látható pontosan elõre, hogy a megtervezett reformlépések a gyakorlatban illeszkedni fognak-e egymáshoz. De a két-hároméves idõtávra való hivatkozás mégis árulkodó. Egy kormányzati ciklus harmadik évében már egyetlen kormány sem tér át egy másik “rendszerre”. A javaslat így voltaképpen a jövendõ kormányzati idõszakra szeretné elodázni a reform következõ lépéseit.

Vajon reformbarát vagy reformellenes-e az a politikai szereplõ, aki egy ciklus elsõ fél éve után így kommentálja a kormányzati reformokat:

Gyors, kapkodó, átgondolatlan. Egy reformfolyamatban az idõfaktort nem lehet figyelmen kívül hagyni. Ha valaki házat épít, akkor az alapozás után másnap nem kezdheti meg azonnal a falak felhúzását a friss betonra, mert az egész építmény megroggyan. Ráadásul a mostani változások egyes elemei nem állnak össze egységes egésszé7

Ha tehát túl gyors a reform az a baj, de ha nem áll össze azonnal egységes egésszé, az is baj. Ha viszont lassabban vezetik be a reformokat, akkor azon se lehet csodálkozni, hogy egységes egésszé is csak késõbb áll össze – ha egyáltalán összeáll.

A kapkodás ellen is jó, ha a leendõ reformerek rendelkeznek egy elõzetesen kidolgozott hosszú távú stratégiával. Nem azért, hogy azt pontról pontra megvalósítsák, hanem, hogy tudják, merre induljanak el, és milyen irányba haladjanak. A politikában nem mindig látható elõre, hogy mikor következik be az érdemi cselekvés pillanata. Ezért különösen fontos, hogy amikor ütött az óra, tisztában legyünk a teendõkkel. Ne akkor kezdjünk el a teendõkön gondolkodni – és így fontos heteket, hónapokat elveszíteni – amikor már lépni kellene. Ha ugyanazt az akciót három héttel késõbb hajtjuk végre, mint kellene, az eredmény már nem ugyanaz lesz.

Reformot tehát jól idõzítve és viszonylag gyorsan kell megvalósítani. Sokszor az idõ hiányából is következik az érdekképviseleti szervezetekkel való egyeztetések elmaradása. De a politikusok sokszor eleve tisztában vannak az egyeztetések hiábavalóságával – ám erre nyilvánosan nem hivatkozhatnak, mert maguk is bírálhatók lennének miatta – ezért az objektívabban hangzó “idõhiányt” okolják.

Reform: közpolitika vagy pártpolitika?

A reform tartalmáról való gondolkodás közpolitikai kérdés, amely nem válhat a pártpolitika martalékává. A pártok közötti erõviszonyok és küzdelmek arra adnak választ, hogy adott idõben mi és mennyi valósítható meg a reformból, de rég rossz, ha a reform tartalmának megtervezése és megvitatása nem lépi túl a pártpolitikai szintet. A közpolitika és pártpolitika összekapcsolásának egyik intézményes lehetõsége a pártok mögött álló, de azoknál lazábban szervezett agytrösztök (think-tankek) létrehozása. Ezekben politikailag elkötelezett, de a napi pártpolitikában részt nem vevõ elemzõk, tudósok és éceszgéberek háttérbeszélgetéseket folytathatnak, háttértanulmányokat írhatnak a reformokról. A think-tank emberek szava könnyebben eljuthat a politikusokhoz, mint azok üzenete, akiknek politikai szimpátiája vagy lojalitása kérdéses.

A közjó iránt érzett felelõsség demonstrálásának egyik lényeges eleme lehetne például a nemzedéki számvetés (generational accounting) bevezetése a reformok során. A jövõkép, még ha el is nyerte a társadalom és a politikai vezetés támogatását, falra hányt borsó marad, ha nincsenek meg azok az intézményes keretek, amelyek garantálják, hogy a jövõképben megjelölt célok intézkedésekben testet is öltsenek. Ehhez evidenciává kellene válnia annak, hogy a reformintézkedéseket hosszabb távú stratégia alapozza meg, és tartalmának meghatározását a közpolitikai (policy) gondolkodás dominálja. Baj, ha az intézményi átalakítások mögött “homályban marad a mögötte meghúzódó jövõkép és stratégia, azaz annak meghatározása és hiteles bemutatása, hogy milyen távlati célok elérése érdekében kell a társadalomnak a jelenben áldozatokat hoznia, honnan hová és milyen módon kíván a kormány eljutni”.8 Ezt a jövõképet akár az állami bürokrácia status quóhoz ragaszkodó, a változtatásokat minimalizálni igyekvõ része ellenében is érdemes megalkotni. A távlatos stratégia megvalósítása nem történhet egyszeri huszárrohamként, a stratégiát mindenekelõtt le kell fordítani rövidtávú cselekvési programokká. Elengedhetetlennek tûnik, hogy a folyamat szerves része legyen a reformprogramnak a változó külsõ követelményekhez való igazítása, valamint a visszacsatolás, a következetesfollow up. A stratégia elkerülhetetlenül nemzedékeket fog át, és a jövõ generációnak is szól. A kormányzati döntések hosszú távú hatásait viszont csak úgy lehet tisztességgel követni, ha a reformintézkedések megtervezéséhez nemzedéki számvetés is készül.

Reformok idején – ha a politikai elhatározás megszületett – a közpolitikának (vagy más elnevezéssel: szakpolitikának, ágazati politikának, állampolitikának) elsõbbséget kell élveznie a pártpolitikával szemben.9 Ezért nehéz kampányidõszakban reformálni, mert az a központilag vezérelt, kockázatminimalizáló, fegyelmezett pártpolitika ideje. Gyanús, aki kilép a sorból, vagy akár csak más ütemben halad. Aki nem lép egyszerre, nem kap rétest estére. Viszont ha egy kormány komolyan gondolja a reformokat, akkor adott idõre elõtérbe kell állítania a szakembereket a pártpolitikusok rovására. Ez nem azt jelenti, hogy “szakértõi kormányt” kellene létrehoznia a pártokból jövõ politikusok kormánya helyett, mert reformok bevezetéséhez erõs parlamenti támogatással bíró központi reformakarat kell. Ezt pedig a kormány mögött felsorakozó pártfrakciók tudják garantálni.

Hideg fejjel vagy “reformdühösen”?

Ha a reformokat forradalom (vagy forradalmi jellegû átalakítás, rendszerváltás) elõzi meg, akkor mindazok, akik a politikai rendszer radikális átalakításában részt vettek, hajlamosak úgy tekinteni a reformra, mint a forradalom logikus következményére. Ha pedig az a forradalom szerves folyománya, akkor maguk is “forradalmi türelmetlenséggel” viszonyulnak hozzá. Azt mondják: ha elképzeltünk és komolyan akartunk valamit ’89-ben, és képesek is voltunk a lényeget megvalósítani, akkor a hátralévõ kisebb reformoknak is úgy kell megvalósulniuk, ahogy akkor akartuk. A rendszerváltás utáni reformokat a rendszerváltás forradalmi pátosza hitelesíti. Ez a forradalmi pátosz hatotta át Balcerowicz és Bokros reformjait is – hideg fejjel végiggondolt, de reformdühös kommunikációval párosuló lépések voltak ezek. Utóbbi egyenesen azt üzente, hogy most ért véget a Kádár-rendszer. Már-már a reformtól is azt várjuk, amit a rendszerváltástól reméltünk.10 Hogy érjen véget a régi világ, és kezdõdjék el az új. Azért reformálunk, mert az adott területen még “nem történt meg” vagy “nem fejezõdött be” a rendszerváltás.11

És valóban, egy rendszerváltás sohasem komplett. Sohasem terjed ki az élet minden területére maradéktalanul. A régi struktúrák továbbélése valódi dühöt vált ki azokból a reformerekbõl, akik számára egykor a rendszerváltás volt a mérce. Pedig a reformok technikai és politikai kivitelezése szempontjából nem szerencsés, ha a reformert még mindig a rendszerváltó düh mozgatja. Perfekcionalista rendszerváltókból ritkán lesz higgadt reformer. Ifjúkori álmaink megvalósulását ne a párt/állami politikában keressük! Könynyebben szervezõdik ellenállás a “reformdühös”, indulatos reformerrel szemben, mert õt könynyebb kibillenteni egyensúlyából. Tettei – a professzionális politika szempontjából – nem mindig tûnnek racionálisnak. Túl gyakran használ morális érveket. Mivel a reformot missziónak tekinti, nagy árat is képes fizetni – másokkal fizettetni – érte. Hiszen semmi sem lehet drága nagy, közös álmunk megvalósításáért, a rendszerváltás befejezéséért.

Igaz, nem helyes átesni a ló túlsó oldalára sem. Hit és szenvedély nélkül nem érdemes reformálni – ahogy politizálni, és semmilyen komolyabb hivatást ûzni sem. Ha hiányzik a reformerekbõl az intézkedéseik hatását a bõrükön érzõ állampolgárok iránti elemi empátia, akkor azok épp olyan elutasítóak lesznek a cinikusnak tartott jéghideg tekintetû technokratákkal szemben, mint harminchat fokos lázban égõ reformtársaikkal. Mentsvárként marad tehát a nagy titok: a hitelesség.

Michael Walzer szerint Mózes volt az elsõ forradalmár, mert kivezette népét a rabságból egy új világ felé.12 De akik látták a régi világot, azok nem érthetik és nem építhetik fel az újat. Helyettük gyermekeik léphetnek elsõként a szabadság földjére, mert õk azok, akiknek nincs saját élményük a rabság koráról. Ezért Mózes volt az elsõ reformer is, mert nem akarta, hogy a reformokat az egykori forradalmárok valósítsák meg.

  1. Ezzel ellentétes célból – a rendszerváltó folyamat lelassítására irányuló reformszándékkal – vonta be az egykori állampárt az úgynevezett “harmadik oldal” fantomszervezeteit az 1989-es Nemzeti Kerekasztal-tárgyalásokba, mérsékelt politikai sikerrel.
  2. “Egy béka a mocsárból.” Cseri Péter interjúja Rácz Jenõvel. Népszabadság, 2006. december 27.
  3. Például 2005-ben a sajtó szenzációként tárgyalta, hogy az illetékes minisztérium, úgymond, kitüntette a Terror Házát az “év múzeuma” elismeréssel, holott a döntést a Pulszky Társaság elnevezésû szakmai szervezet hozta, amelynek tucatnyi kurátora közé a minisztérium csupán egyetlen képviselõt delegált. Nem fordított azonban kellõ figyelmet a sajtó olyan “unalmas”, de a jogállamiság szempontjából nagy jelentõségû kérdésekre, mint a pályázatok tisztasága és az összeférhetetlenségi szabályok betartása.
  4. Kóka János elhíresült elszólása.
  5. “Egy béka a mocsárból.”
  6. Uo.
  7. Uo.
  8. Losoncz Miklós: A reformok kockázatai. Élet és Irodalom, 2007. január 12.
  9. Errõl bõvebben lásd: Bokros Lajos: “A közpolitika forradalma Magyarországon” Élet és Irodalom, 2006. december 22.
  10. Elsõsorban a Bokros-csomag idején hangoztatták, hogy “most ért véget a Kádár-rendszer”, de ez most, 2007-ben újra elhangzott az egészségügyi reform kapcsán.
  11. Egyszer – még politikusként – magam is így érveltem. Vö. “A kultúrában még nem fejezõdött be a rendszerváltás” (J. Gyõri László interjúja Bozóki Andrással) Muzsika, 2005. augusztus, 48. évf. 8. sz. 3–4. old.
  12. Lásd bõvebben Michael Walzer: Exodus and Revolution címû könyvét.
Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: -

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.