A tömegek megvetése

Kísérlet a modern társadalom kultúrharcairól

Századunk számos szerzõje, közöttük jó néhány elsõrangú, korunk jellemzõ tünetei közé sorolta a tömegek megjelenését a történelemben. Helyes belátásokra építve, s olyan szuggesztív filozófiai gondolatokra támaszkodva, amelyek korábbi évszázadokban születtek. Amit Hegel logikai programjának nevezett: a szubsztanciának szubjektumként való kifejlesztését, az egyben a kor leghatalmasabb politikai maximájának bizonyult, s úgy tûnik, e kor még a mienk – a tömeg szubjektumként bontakozik ki. Ez adja a politikai tartalmát mindannak, ami a modernség projektje lehet. A nacionalizmus korszaka, mely számunkra már a múlt, és a szociáldemokrata éra, amelyben alternatíva nélküli polgárokként élünk, belõle vezetik le irányadó eszméiket. Mindkét korszakra jellemzõ momentum, hogy gondoskodnak arról, miszerint minden hatalom és minden érvényes kifejezési forma a sokaságból induljon ki.

Ha a tömeg szubjektummá válik, és akarathoz, továbbá történelemhez jut, akkor véget ért az idealista leereszkedés világkorszaka, mikor is a forma úgy hitte, tetszése szerint alakíthatja az anyagot. Amint a tömeget képesnek tartják saját szubjektivitás és szuverenitás birtoklására, az úr, akarat, tudás és lélek metafizikai privilégiumai benyomulnak abba, ami korábban puszta anyagnak tûnt, s az elnyomott és félreismert résznek a másik oldal méltóságára tartott igényt kölcsönzik. Az újkor nagy témája, az emancipáció, mindent átfog, ami a régi logikák és a régi uralmi viszonyok szerint az alsó és a másik volt; a természeti anyagot alig másképp, mint az emberi tömeget. Ami rendelkezésre álló anyag volt, az most szabad formává kell váljék, ami szolgálatra állt, annak most saját célját kell megragadnia. Pusztán az a körülmény, hogy a modern, aktivált és szubjektummá vált sokaságot továbbra is makacsul tömegnek nevezik, mégpedig hívei és megvetõi egyaránt, arra utal, hogy a legnagyobb szám szuverenitássá emelkedését befejezetlen, talán befejezhetetlen folyamatként észlelhetjük. A szubsztancia szubjektumként való fejlõdése könnyebben megy végbe Hegel prózájában, mint az újkori metropoliszok utcáin és elõvárosaiban.

A modern kor nagy szerzõi között, ha jól látom, csak egyetlenegy akad, aki a tömeg föllendülését és a történelembe való betörését teljességgel a haladásfilozófiai dicsõítések és ifjúhegeliánus fölemelkedés-babonák nélkül vizsgálta – Elias Canettirõl beszélek, aki a magát platonista anarchistának nevezõ George Steiner analógiájára nevezhetné magát az antropológiai gondolkodás anarchistájának. Neki köszönhetjük az évszázad legkeményebb és legötletesebb társadalom- és emberismereti könyvét, a Tömeg és hatalom címû mûvet, melyet 1960-as megjelenése óta a legtöbb szociológus és társadalomfilozófus gyanúval fogad, elvet és elhallgat, mert annak tagadásán nyugszik, amit a szociológusok szinte kivétel nélkül ex officio tesznek, tudniillik hogy az aktuális társadalmat, a tárgyukat, mely egyben ügyfelük is, kritika formájában ajnározzák. Canetti erõssége a készségesség állandó hiánya, és ez azon képességén alapul, hogy a társadalomról mint erõszakkal aktivizált tömegrõl szerzett kulcstapasztalatait évtizedeken át újra és újra felidézze. Huszonkét évesen, 1927-ben belekeveredett egy bécsi munkásfölkelésbe, és átélte, amint a kiürülésre vágyó, forrongó tömeg az Igazságügyi Palota fölgyújtásában tombolta ki magát. Ettõl fogva érdekelte a téma, amely kései mûve címében megjelenik, a kollektív izgalom kinetikájának feledhetetlen intuíciója, amit saját maga tapasztalt meg. Vallomásában, miszerint “részévé váltam a tömegnek”, annak beismerése fejezõdik ki, hogy el kell számolnia e szégyenteljes és megvilágosító élménnyel. Megkockáztathatjuk azt a feltételezést, hogy azért ezt a címet viseli a könyv, mert a szerzõ lemondott arról, hogy közvetlenül saját élménye alapján adjon címet, ugyanis akkor mûvét valahogy így kellett volna elneveznie: Tömeg és csõdület, Tömeg és robbanás, Tömeg és magávalragadottság. Mint szinte sehol másutt, megfogalmazódik benne a 20. század szociálpolitikai alaptémája, mely nem más, mint hogy magával ragad a hitvány és a rossz. Ennek megfogalmazása nélkül nem mondható el, milyen kockázatok rejlenek a tömeg-létben. Marx azt taglalta, hogy minden kritikának a vallás kritikájával kell kezdõdnie – Canettitõl azt tanulhatjuk, hogy a kritika valójában mit sem ér, ha nem különbözõdik el a magávalragadottság, ha nem választunk a jó és rossz odaadás között.

A tömegszellem Canetti-féle fenomenológiája elsõ lépéseiben követni tûnik a tömeg szubjektummá fejlõdésének ifjúhegeliánus korszakprogramját; a tömeg kristályosodásában fölismeri a politikai porond egy hatalmas, s nem éppen kellemes aktorának létrejöttét. Annak bizonyossága, hogy a fölhatalmazott tömeg drámájáé a jövõ nagyrésze, elkerülhetetlenné teszi a vizsgálatát. Canetti megfigyeléseiben kezdetektõl fogva benne van a betekintés ennek a szubjektumképzõdésnek a meghaladhatatlan tehetetlenségébe és átláthatatlan karakterébe.

Imént csak néhányan álltak együtt, kevesen, öt vagy tíz vagy tizenkét ember, nem több. Meghirdetve semmi sincs, számítani nem volt mire. Hirtelen feketéllik a sokaság.1

Úgy tûnik, Canetti tudta, hogy az efféle megfogalmazással átlépi a szociológiában szokásos és kedvelt határokat, hiszen a társadalomról a nyilvánosság által fölállított elmélet, fõként ha kritikainak adja ki magát, mindenrõl kénytelen beszélni, csak éppen a társadalom mint csõdület botrányáról, a feketéllõ emberek botrányáról nem. Canetti leíró mûvészete e tiltott evidenciához való ragaszkodásában a legjobb. Ahol minden feketéllik az emberektõl, a tömeg lényege ott leplezõdik le leginkább tisztán szívóhatásként. A szívóhatás pályája pedig lefelé és középre vezet.

Sokan nem tudják, mi történt, kérdésre nincs válaszuk, sietnek viszont, hogy ott legyenek, ahol a legtöbben vannak … Úgy tetszhetik, hogy az egyik ember mozgása átterjed a másik emberre, de nemcsak ennyi az egész: céljuk is van. Megvan a céljuk, holott megfogalmazni még nem tudják: a legfeketébb pont a cél – az a hely, ahol a legsûrûbb a sokaság.2

Hirtelen feketéllik minden az emberektõl: mindenki számára, aki az emancipációk ügyét, a tömegek szubjektum rangjára való emelkedését szívén viseli, ebben a megfogalmazásban egy kínosan tartós inzultus rejlik. Ebben a kifejezésben összeroppan a demokratikus szubjektum ész-romantikus víziója, amely tudhatná, mit akar; az önmagát átlátó kollektívum álma elillant, a világszellem és a kollektívum összeölelkezésének társadalomfilozófiai fantazmája szétzúzódik az eloszlathatatlan sötétség tömbjén: a feketéllõ embereken. Canetti intuíciója gonoszan és egyértelmûen kiemeli, hogy már a tömegszubjektum elsõ konstitúciójában túlnyomóak a homályos motívumok. A tömegben az izgatott egyedek ugyanis nem azzá egyesülnek, amit a vitamitológia publikumnak nevez – sokkal inkább folttá sûrûsödnek, emberpacákat képeznek, arra a helyre áramlanak, amelyik a legfeketébb, mégpedig tõlük maguktól. Az embercsõdület kialakulása megmutatja, hogy már a kollektív énképzõdés õseredeténél túl sok az emberanyag, a tömeg szubjektummá fejlesztésének nemes eszméjét pedig szabotálják. A tömeg kifejezés Canetti ábrázolásában olyan terminussá válik, amely a szubjektummá válás blokkolását már magának a végrehajtásának pillanatában úgy artikulálja – s emiatt a tömegcsõdület értelemben vett tömeget soha nem lehet másként érzékelni csak a pszeudoemancipáció és a félszubjektivitás állapotában –, mint egy bizonytalan, labilis, differenciálatlan, utánzásfolyamok és járványszerû izgalmaktól irányított, nõi-fauni3, robbanás elõtt álló valamit. E valami a maga valós állapotában nagy hasonlóságokat mutat azzal a portréval, amelyet a tömegpszichológia régi mesterei, Gabriel Tarde, Gustave Le Bon és Sigmund Freud festettek róla.

Canetti sem mulasztja el a tömegkristályosodás regresszív karakterének kiemelését. Hangsúlyozza, hogy a polgári helyzetben az én-távolság kérlelhetetlen rendszere az egyedeket egymástól izolálja és mindenkit a magának-kell-lenni magányos feszültségébe utal. “Senki se juthat a másik közelébe, senki a másik magasságába.”4 A csõdületben ellenben eltûnnek a távolságok. Ahol legsûrûbb az emberfeketeség, ott kezd hatni a csodás felszabadulás szívóhatása. A csõdülettömeg, amint azt szerzõnk maga is tanúsíthatja, a kiürülésre irányuló akaratból él:

A távolságok terheitõl csak együtt szabadulhatnak meg valamennyien. Pontosan ez történik a tömegben. A kiürülés ledobatja azt, ami elválaszt, és mindenki egyenlõnek érzi magát. Abban az összesûrülésben, ahol alig van hely az emberek között, ahol testhez szorul a test, ki-ki olyan közel kerül kihez-kihez, mint önmagához. Mérhetetlenülmegkönnyebbít ez. Ezért a boldog pillanatért, amelyben senki sem több, senki sem jobb a másiknál, lesz az ember tömeggé.5

Hasznosnak, szükségesnek és aktuálisnak tûnik, hogy emlékeztessünk az egalitarizmus ezen éppoly kínos, mint amilyen heterodox levezetésére – hasznos, mert mentes az uralkodó kommunikációs- és hízelgõ-szociológia individualista konszenzusától, szükséges, mert az egyenlõség motívumát nem a mindenki egyenjogúsága felõl gondolja el, hanem a többség egyidejû önmaga-elengedésétõl. Olyan opció ez, mely éles kontrasztban áll a jogtudományi juste-millieu gondolkodás rutinjával, ami jelenleg minden korábbit fölülmúlva beszûrõdött az akadémiai morálfilozófiák diskurzusaiba, és egyre inkább átformálja az individuumok viszonyait valamint a médiában megjelenõ reflexeit.

Hirtelen feketéllik minden az emberektõl. Hölgyeim és uraim, nem tévesztem szem elõl, hogy ebben a megfogalmazásban olyan tónus rejlik, mely – ha nem is anakronisztikus, de – már nem egészen a mi idõnkbõl származik. A fordulat, amelyet Canetti használ, kissé patinás, mert a társadalmi modernizálódás olyan fázisára hivatkozik, amikor az új tömegszubjektum, s mindegy hogy ezt népnek, csõcseléknek, proletariátusnak vagy közvéleménynek nevezzük, tehát e tömegszubjektum még aktuálisan összegyûlhet és jelenlévõ tömegként önmaga elõtt megjelenhet – sajátos hanggal, sajátos izgatottsággal és sajátos cselekvéssel. Feketéllik minden az emberektõl – ez a formula a csõdülettömegek korához tartozik, vagy másként szólva a gyülekezõ és jelenlévõ tömegekéhez, amelyek jellegzetessége abban áll, hogy emberek nagy számban, ezrek, tízezrek, százezrek, rendkívüli esetben milliók, érzik önmagukat gyülekezésre képes nagyságnak, amennyiben egy helyen, ahol mindannyian elférnek, összeverõdnek, és e masszív gyülekezetben az akarattal bíró, követelõ, szót kérõ, erõszak-emanáló kollektívum élményét átélik. Canetti érdeme, hogy a modernizálódás e stádiumát elméletileg megragadta, amennyiben a gyülekezésre képes tömeg jelensége önmaga elõtt és önmaga számára a modern pszichopolitikai tér kulcsjelenetei közé tartozott.

Ha elemzéseiben olyan aspektust észlelünk, amelyet már nem tarthatunk teljesen korszerûnek, akkor annak okát elsõsorban abban a körülményben kell keresnünk, hogy aTömeg és hatalom koncepciója és a jelenkor között eltelt fél évszázadban a modern társadalom radikális változáson ment át, amely szervezett sokféleségként meglévõ halmazállapotát alapjaiban modifikálta. Az aktuális tömegek lényegében megszûntek gyülekezési- vagy tömegcsõdületnek lenni; olyan létmódba léptek, amelyben a tömegkarakter már nem e fizikai gyülekezetben, hanem a tömegmédia programjaiban való részesedésben jut kifejezésre. Ezért nem “nyüzsög” már a sokaság, ezért nem is “árad szabadon”6. Egyfajta “kristályosodás” révén eltávolodott attól az állapottól, amelyben összpontosulása állandóan fenyegetõ vagy éppen sokat ígérõ lehetõség volt. A csõdülettömegbõl programokra vonatkoztatott tömeg lett – definíciója szerint felszabadult a legáltalánosabb helyen történõ fizikai gyülekezés alól. Ekként az ember individuumként tömeg. Az ember tömeg, anélkül hogy látná a többieket. Ennek az a következménye, hogy a mai, ha úgy tetszik, a posztmodern társadalmak elsõdlegesen már nem a maguk testi tapasztalataik szerint orientálódnak, hanem csupán a tömegmédia szimbólumai, diskurzusok, divatok, programok és sztárok által szemlélik saját magukat. Ebben rejlik korunk tömegindividualizmusának7 szisztematikus alapja. Annak a reflexe ez, hogy az ember ma inkább tömeg, mint valaha is volt, anélkül hogy tömegként gyülekezne. Emlékeztessünk David Riesman szociálpszichológusra: the lonely crowd – ezek mindig a kollektív testbõl kioldódott, a médiaerõterek által körülölelt egyedek a maguk áttekinthetetlen sokaságában. “Szervezett elhagyatottságukban” – ahogyan Hannah Arendt nevezte a totalitárius elnyomás szociálpszichológiai kiinduló helyzetét – õk képezik az összes egykori és jövendõbeli totalitárius és médiauralom kísérletének nyersanyagát.

A posztmodern társadalom nem gyülekezõ és nem összegyûjthetõ tömege ezért már nem bír saját-test és saját-tér érzéssel; önmagát már nem gyülekezni és cselekedni látja, már nem érzi a lüktetõ physist, már nem képes hallatni egy nagy közös fölkiáltást. Egyre távolabb kerül attól a lehetõségtõl, hogy gyakorlati-nehézkes rutinjából forradalmi helyzetbe menjen át. Állapota a gázformájú halmazénak felel meg, amelynek részecskéi mind a saját terükben oszcillálnak, a vágy és a prepolitikai naivitás saját töltésével, s a programvevõk elõtt mindegyik önmagért kitartva annak a magányos kísérletnek szenteli magát, hogy fölemelkedjék vagy szórakozzon. Minden évtizeddel, amelyet az új tömeg ebben a “felaprózódott” vagy dezaggregált állapotban tölt, egyre csak veszít a milliókban és milliókban számolható együttes lét impulzív, ragályosan fortyogó és pánikszerûen magával ragadó oldalából. De az egyesekbõl álló millióknál, ha odafigyelünk, végig inkább a közös, mint az individuális vonások jelentkeznek, még akkor is, ha nem is állnak össze akut tömeggé, de még akkor is, ha minden egyed megmaradna a maga egyediségének, az összes többitõl való távolságtartásának érzeténél. A tömegeknél, amelyek aktuálisan immár nem gyülekeznek, kézenfekvõ, hogy idõvel elvesztik politikai potenciájuk tudatát. Erejük, együttlétük, követeléseik és rohamaik teljhatalmának mámorát már nem érzik úgy, mint korábban, a csoportosulások és menetelések csúcsidõszakában. A posztmodern tömeg potenciál nélküli tömeg, a mikroanarchizmusok és egyedüllétek összege, amely alig emlékszik már azokra az idõkre, amikor – szónokaik és fõtitkáraik által felizgatva és magukhoz térítve – kijelentésekkel terhes kollektívumként akart, s lett volna hivatott történelmet csinálni.

Amit Canetti tud a feketéllõ emberekrõl, a csõdület és kitörés, az izgatás és magával ragadás, a növekedés és paranoia belátásának e veszedelmes fundusáról – azt ma számtalan egyed tömegmédia-programokban való részesedésének vizsgálatává kellene átfogalmazni. A médiától átitatott társadalom olyan állapotban vibrál, amelyben a milliók már nem tudnak aktuális összegyûlt totalitásként, konspiratív, összeverõdött és nekiinduló kollektív élõlényként feketén, sûrûn és hevesen megjelenni. Manapság a tömeg sokkal inkább részecskéiben, individuumaiban éli meg magát, amelyek elemi részecskékként láthatatlan közönségességgel adják át magukat pontosan azoknak a programoknak, amelyek elõfeltételezik tömegszerûségüket és közönségességüket. A kortárs szociológusok többsége vélekedésében e tényállás miatt enged a csábításnak, hogy véget ért az a korszak, amelyben a modern politika és kultúra központi problémája a tömeg irányítása. Ennél a nézetnél semmi sem lehet tévesebb. Mindazonáltal a médiatömegek a tömegmédia befolyása alatt tarka vagy molekuláris tömegekké váltak. Ezért tehát értelemmel bír, amikor napjaink sommás kultúrkritikája, és az elaborált is, elsõsorban a televízió-tömegek és a tömegtelevíziók kölcsönhatását vizsgálja. Ám a következõkben azt is megmutatjuk, hogy e kritika hol téveszt tárgyat.

Ahol még elõfordul, hogy sokan fizikailag összejönnek egymással, csúcsforgalmi és dugótömegként, egyfajta kényszerû gyülekezés tömegeként, minden atomjukban hajlamosak arra, hogy sietõsen továbbhaladjanak önmagukon mint akadályon, s önmagukat mint pimaszságot, mint a rossz helyen összegyûlt túl sok anyagot átkozzák. Itt lepi el õket a túl sokan lenni nyomorúságának evidenciája. A posztmodern apátia mellett csak a legritkább esetben villan fel a magára talált karakán tömegek politikai dionüsziáinak és gyûléseinek szikrája, ha a populáris fesztiválokon a boldog tömeg eksztatikus kollektív testté válik – fõként, ha hangos popzene készen szállítja az összegyûlteknek az izgalmat és a kiürülést.

Ha fogalmilag akarnánk megnevezni Canetti korának és a jelenkornak a különbözõségét, akkor azt mondhatnánk: mivel a tömeg ma már túl van a gyülekezésképesség stádiumán, ezért a vezérelvet a programelvnek kellett felváltania. Ennek következtében elegendõ megmagyarázni a vezér és a program közötti különbséget, hogy nyilvánvalóvá tegyük a klasszikus-modern egybegyûlt fekete tömeg és a posztmodern mediatizált, atomizált tarka tömeg közötti különbözõséget. A kiürülés és a szórakozás közötti különbségrõl van szó. Ez az, ami meghatározza az intenzíven kommunikáló megatársadalmak indulati irányításának fasisztoid és tömegdemokratikus modusa közötti differenciát is.

A történészek és rendszerezõk egyetértenek abban, hogy a vezérelv a fasiszta társadalomirányítás konstitutív ismérvei közé tartozik. A fasizmus a tömeg szubjektummá válása programjának viszonylag valószínû, még ha nem is elkerülhetetlen stádiuma – abból a bonyolult, de mégis plauzibilis okból, hogy az aktivált és kiürülést keresõ tömegek vezéreikben saját be nem fejezett szubjektivitásukat befejezettnek fantáziálhatják. A fölébe helyezett másik révén bekövetkezõ szubjektummá válás ebben a nézetben a tulajdonképpeni önmegragadás egyik köztes lépését jelenti. Nem véletlen, hogy a legtöbb fasiszta, akárcsak a legtöbb baloldali populista rezsim a népi tömeggyûlés megszállottja volt, és mindent megtett azért, hogy a szám szerinti tömeget, amelynek akklamációja által önmagát a politikai rend legitim formájának állította be, fizikailag reálisan összegyûlt tömegként mobilizálja. Ezt a motívumot az NSDAP birodalmi gyûlései a lehetõ legszélsõségesebb konzekvenciákig kiaknázták. Ha a nemzetgyûlés mint valóságosan végbevitt népi gyûlés eszméje valaha is közel került a gyakorlati megvalósuláshoz, akkor éppen a néppel azonosított párt ezen felvonulásain, amelyben egy jobboldali kváziszocializmus mutatta be önmagának és a média nyilvánosságának önmagáról alkotott elképzelését. Itt a gonosz lelki osztálynélküliség kísértete fizikai realitássá vált. A nürnbergi mezõn való jelenlétük erejénél fogva az összegyûltek kialakították a nacionalizált megatársadalmak alapvetõ fikcióját: azt, hogy a nép egészének szüksége van az aktuálisan összegyûlõ totalitás periodikusan ismétlõdõ tapasztalatára, s képes is arra. E merev és fülledt processziók során a megformált “moláris” tömegek azt képzelték, hogy önmaguk csúcsa testileg láthatóan jelenik meg a Führer alakjában. A “hipnotikus mise”8 alatt a tömeg és a Führer fúziójáról el lehetett hitetni, hogy ez a tömeg szubjektummá tétele projektjének sikeres megpecsételése. Noha a tömeg önnön ideális szubjektumfókuszát ebben az átdolgozásban saját magán kívül hordta, de a jobbik én ezen elsekélyesítését a katolikus szentkultusz és a mûvelt polgári zsenialitás épületes analógiájára plauzibilissé lehetett tenni. Valójában már kortárs szerzõk is felismerték a fasizmusban a polgári mûvészet- és hõsvallás egyik válfaját. Például Robert Michels, aki 1924-ben ragyogó tanulmányt írt Aufstieg des Fascismus in Italien címmel:

A fasizmus abszolút carlyle-i. A modern pártok hosszú és kusza története ritkán nyújtotta a tömegek hero worship iránti belsõ szükségletének oly prototipikus példáját, mint amilyet a fasizmus kínál. E párt abszolút, vak bizalommal és izzó imádattal fordul vezére, a Duce felé.9

Ahogyan Michels utal Thomas Carlyle történelmi hõsiesség és hõstisztelet ideologémájára, azzal hangsúlyosan megrajzolja a modern tömegszubjektivitás alapvonalait. Ugyanis az, amit itt hero worship néven nevez, az nem más, mint annak beismerése, hogy a feketéllõ embertömeg valami olyasmi, ami nem szûnik a nagyobb világosságról álmodni. S valóban, a tömegek kifejlesztik az idealizmus általuk kedvelt formáját, és a hõsök magasba emelésére irányuló akaratukat az észleléstõl nem zavartatva viszik keresztül.

Abszolút carlyle-i: ez a predikátum találó a mediatizált tömegkultúra rendszerének egészére. A hõsök imádatának média-változatával elérkezünk a kibontakozott tömegnárcizmus indulati életmódjához. A prominenciát carlyle-i, tömegtipikus, média-kompatibilis módon imádni – ez az észlelés radikális alárendelését jelenti a projekciónak, továbbá az idealizálás, dicsõítés, túlbecsülés iránti vágy kiélését, tekintet nélkül a csodálat tárgyának tulajdonságaira. Az, hogy Michels a csodálatot és az imádatot a “tömegek belsõ szükségletének” nevezhette, azt a belátást fejezi ki, hogy a tömeg összevegyülõ, kiürülésre váró félszubjektumi halmazállapotában is, sõt fõként ebben, ragaszkodik ahhoz, hogy saját megállapításainak dicsõítõ igazolását kívülrõl is visszatükrözõdni láthassa. Az identifikáció mechanizmusa összekapcsolódik a tömegkulturálisan begyakorolt nézõi regresszióval, a kellõképpen elkábított hívek létrehozása céljából. A csodálat e módjaiban a boldogságkeresõ önbecsapás a konszenzusképes primitívideál kerülõútján válik politikai hatalommá. Ahol ily módon csodálnak, ott az imádat tárgyát nem vertikálisan keresik, hanem ugyanazon magasságban, szemtõl szembe találják meg. E narkópolitikai szövetségekbe való betekintés nélkül a 20. század szellemcsatái és médiaháborúi csak irracionális turbulenciák maradnak, amelyekre a jó polgári kutatás a “felfoghatatlan” predikátumot aggatja.

Az évszázad egyetlen személyi kultuszára sem érvényes a horizontális idealizálás formulája annyira, mint a Hitler-mániára, amely lényegében soha nem volt más, mint a legkéjsóvárabb középszer önimádata a vezéralak mint nyilvános kultuszmédium segítségével. A személyi kultusz is a tömeg szubjektummá fejlesztése programjának egy fázisa. Ezért a polgári és tömegidõ hõseit, a klasszikusokat és a populáris diktátorokat felfoghatjuk annak tanúiként, hogy a nemzetállamokban elõretörõ folyamatos kommunikációban az individuumok is mûködhettek tömegmédiaként – ezért is tudott a zsenikultusz és a vezérkultusz problémamentesen egymásba csúszni.10 Azért mégiscsak szükség volt a németek önhipnózisra való rendkívüli képességére, hogy megrendezzék az idealizmus és brutalizmus mézesheteit, amelyek az 1933-as “nemzeti forradalom” bódító kezdetekor a tömeges õrület klímájának különleges fajtáját hozták létre. Thomas Mann egy kisebbség véleményét fejezte ki, amikor 1939 szeptemberében, immár elhatározva, hogy emigrál az Egyesült Államokba, a németekrõl azt a diagnózist állapította meg, hogy olyan néppé váltak, amelyik a “képzetlenséget és a nyersességet imádja”11. Ez az imádat mindazonáltal csak az elismerés iránti vágy dacformája volt. Aki a Führer-effektust immár kellõ történelmi távlatból meg kívánja érteni, annak fel kell hagynia a diktátor személyes démoniságára irányuló kutatásokkal. Hitlernek a német pszichodrámában eljátszott szerepére való alkalmassága nem rendkívüli képességeken vagy messzire világló karizmán nyugodott, hanem megfoghatatlanul evidens vulgaritásán és az ebbõl következõ diszpozícióján, hogy emberek nagy számának lelkébõl ordíthatott. Hitler az övéit visszavezetni látszott abba az idõbe, amikor az üvöltés még segített. Ebbõl a szempontból õ volt a század legsikeresebb akciómûvésze.

A század elsõ felében létezett kiürüléstömegek vezérkultusza és a második felében létezõ szórakozástömegek sztárkultusza közötti funkcionális kontinuitás a már említett horizontális rezonancián alapul. Az egykori vezérek és a mai sztárok titka abban rejlik, hogy annyira hasonlítanak éppen a legostobább csodálóikra, hogy azt egyetlen érintett sem meri feltételezni. S ha még eminens német értelmiségiek is részesei voltak a “salto mortale a primitivizmusba”12 mutatványának, az semmiképpen sem cáfolja az éppen megállapított összefüggéseket, hanem föltárja azokat a konfliktusmezõket, amelyeken a “csõcselék és az elit szövetsége”13 létrejöhetett. Hannah Arendt szerint ez az a pont, ahol számtalan egyed szervezetlen tehetetlensége átmegy a sokak “szervezett elhagyatottságába”, akik hagyják, hogy a totalitárius mozgalmak vagy a totális szórakozások magukkal ragadják.

Ami Adolf Hitler kvalifikációit illeti, a tényállás világos: miközben a Führert adta, semmiképpen sem az általa irányított tömegek kiemelkedõ ellentéte, hanem a képviselõje és koncentrátuma volt. Mindig is birtokában volt a közönségesség imperatív mandátumának. Nem valamiféle rendkívülisége miatt érvényesült, hanem félreérthetetlen durvasága és trivialitásának kifejezettsége okán. Ha volt benne valami különös, az csak annak a körülménynek volt köszönhetõ, hogy úgy tûnik, vulgaritását maga találta fel, mintha õ lenne az elsõ, aki a közönségességben mint olyanban célt fedezett fel, amit a lehetõ legtovább lehetett fokozni. Ebben az értelemben Hitler öntudata, hogy õ egy sors megtestesülése, megfelelt médiatörténeti szerepének. A vulgáris nárcizmus benne érett meg a színpadra. A teljesítmény nélkül nagygyá válás álma vele és általa sokak számára valóra vált. Mivel képes volt a legkülönfélébb csoportok álmodozó becstelenségeit magában egyesíteni, sokfelé attraktornak hatott. Csak multivulgáris médiumként volt képes sokféle követõje számára közös nevezõt képezni. Hitler testvér mindenki felé kinyújtotta a kezét, aki a maga javára sorsszerû dolgot akart végrehajtani. Aki hajlamos volt az észlelést kiiktatni, hogy jobban álmodozhasson a megmentõrõl, sõt “kulturális megváltóról”, akit a Stefan George-hívek beharangoztak, az azt engedte bebeszélni magának e lárvaszerû álarctól, amit csak akart. De ha tömegek segítség nélkül nem is voltak képesek fölismerni, hogy egy perverz marionett állt elõttük, egy páncélba bújt, koprofil, impotens anyámasszony katonája kifejezett szuicid hajlamokkal, hisztérikus, goromba- megalomán és komédiás jellemvonásai akkor is kezdetektõl fogva nyilvános-közvetlen evidenciák voltak. Ezért árulnak el róla többet még ma is a képdokumentumok, mint az ezeroldalas biográfiák. Mindig a tömeg illúziói kedvéért láthatjuk pózolni; ahol hiányzik a póz, ott csak a jellemtelenül dühödt médium üressége marad. Hitler, az illúziókollektor és hipnopolitikus, semmiben sem volt igazán tehetséges, semmiféle szempontból nem volt alkotó személyiség. Sikerességéhez elegendõ volt, hogy egyfajta néprádió tudott lenni. Senki, akinek elég türelme volt ahhoz, hogy pontosabban megfigyelje õt, nem tudta összekeverni egy tehetséggel, még ha Winifred Wagner, a kedvetlen özvegy, a kritikus években számítóan tette is neki a szépet. Az észlelésellenes összeesküvés pontosan tudta, mit nem akar látni. Ez a férfi a sötét osztrák provinciák világidegen kispolgárságának emberré vált miazmája volt, a negyedmûveltség és bosszúvágy hosszú görcse, avagy amint Winston Churchill helyesen, már-már testvérien éles gyûlölettel mondta, az “irigység és szégyen torzszülöttje”. Õ volt az elismerés gonosszá vált követelése. De mivel a pszichikailag kiéhezett tömeg és az elit labilis része a nyilvánosságnak ebben az emberében a félreismerhetetlenül sajátját látta; mivel nem kellett rá felnézni, hogy kimerítsék; mivel elegendõ volt saját mogorva vulgaritásukat és saját felfújt életképtelenségüket szemmagasságban az övéhez kötni, hogy õt magasztosnak, önmagukat pedig az õ glóriájáig emelkedettnek lássák, mivel nem úr volt, hanem onnan jött, ahol széles a bázis; mivel horizontális képviselõ volt, akcionista, a gyûlölet show-mestere, a jól érthetõ üvöltözõ a szomszédból, aki konténerként ajánlkozott a tömegfrusztráció számára14 – tehát csak azért, mert nem volt más, nem volt õket felülmúló, nem volt valóban tehetséges, nem nézett ki jól és mindenekelõtt: mert nem hatott elõkelõen, ezért bízhatott hát abban, hogy számtalanul sokan jóváhagyják közvetlenségét és kevélységét, krakéler életét, s szörnyûségrõl és nagyságról folyó brekegését. Hans Pfitzner fölfogta a Hitler-fenomént, amikor a Führerrõl mintegy mellékesen mint “elszabadult Proleteus”-ról beszélt – ebben a szóban a tömegek és hõsük afférja helyes, végleges és elegendõen komikus megfogalmazást nyert. Hitler valóban a tömegmédiai, horizontálisan projektív módozatú figurateremtés összetéveszthetetlen terméke volt – s pontosan ebben a tulajdonságában, carlyle-i fantomként marad felismerhetõ egy funkció viselõjeként, ami a politikai kiürülésrõl a politikamentes szórakozásra való átállás után a liberális tömegdemokráciák affektus-háztartására nézve is jellemzõ maradt. A tömegkultúra akut fázisa a carlyle-i programmal kezdõdött el: ez vezeti be a vertikális feszültség horizontális tükrözõdéssé történõ átalakulását. Ennek jegyében kezdõdik a hierarchia lebontása, aminek ambivalenciája a modernség kísérletében egyre erõteljesebben bontakozik ki.

Amikor az izgatott tömegek rohantak hõsük után, akkor az emberek bekerültek a csõdület szívóhatásába, amelyrõl Canetti azt mondta: “céljuk is van. Megvan a céljuk, holott megfogalmazni még nem tudják: a legfeketébb…” Egy individuum is képes a tömeg létét oly meggyõzõen képviselni, hogy a csõdület központjává válhat. Egyetlen emberben, egy efféle vezérben, médiasztárban, valóban minden feketéllik az emberektõl.

FORDÍTOTTA MESÉS PÉTER

Forrás: P. Sloterdijk: Die Verachtung der Massen. Suhrkamp, 2000.

  1. E. Canetti: Tömeg és hatalom, Európa, 1991 (ford. Bor Ambrus), 14.
  2. Vö. uo.
  3. Tarde karakterizálása nyomán
  4. Tömeg és hatalom, 16.
  5. Uo. 16. sk.
  6. Hans Freyer, Theorie des gegenwärtigen Zeitalters, Stuttgart 1995, 224.
  7. A kifejezést már Werner Sombart is használta 1924- ben: Der proletarische Sozialismus, 2. kötet, 103.
  8. A kifejezés Serge Moscovici-tól származik: Das Zeitalter der Massen. Eine historische Abhandlung über die Massenpsychologie, Frankfurt 1986, 182.
  9. Robert Michels: Masse, Führer, Intellektuelle. Politisch- soziologische Aufsätze 1906–1933, Frankfurt, New York 1987, 293.
  10. Mégpedig mindkét irányba. Nem csak Hitler ünnepeltethette magát mûvészként, hanem a pop-idol Madonna is abban vélte látni egyetlen (persze csupán médiabéli) esélyét, ha elfogadja Evita Perón, a fasisztalady szerepét.
  11. Neue Rundschau, 1999, 4. 177.
  12. Vö. Rüdiger Safranski: Egy némethoni mester. Heidegger és kora, Budapest, Európa, 2000, 332.
  13. Hannah Arendt: A totalitarizmus gyökerei, Budapest, Európa, 1992, 397.
  14. A politikus mint “emocionális konténer” teorémája Lloyd deMause-hoz vezethetõ vissza. Vö. Thomas Macho: Container der Aufmerksamkeit. Reflexionen über Aufrichtigkeit inder Politik. In: Opfer der Macht. Müssen Politiker ehrlich sein? Frankfurt am Main és Lipcse 1993, 194–207.
Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.