Nyári jegyzetek (2. rész)

A REFORMOKRÓL ÉS AZ ÁLLAMREZONRÓL (2. RÉSZ)

Ugyan mi kelti, támogatja a forradalmi hevületet, vagy a reformlendületet alátámasztó haladáshitet? És viszonylagosan mennyien hiszik? A forradalom elõtt bíznak inkább ebben vagy folyamatában is, netán megtörténte után is? – Nos, ezek felesleges, mert megválaszolhatatlan kérdések, ha a közvélemény-kutatás mai szolgáltatásainak megfelelõ differenciáltságot és kvantitatív bizonyíthatóságot várunk el. De akármennyire is szubjektív a válaszunk, az megállapítható, hogy mára, itt Európában igen kicsi – szinte semmi – bármilyen forradalmi mértékû és jellegû változáshoz fûzött remény nincs jelen.

A forradalom felejtéséhez

Hogy a forradalom ázsiója lehanyatlott, az több tényezõ következménye. Elõször is nincsenek forradalmi célok. A mai kapitalista piacgazdaság nyûgeirõl és nyomorúságairól hallani ugyan, de alternatívát még a legradikálisabb bírálók sem tudnak felvázolni. A történelembõl ismert forradalmak gyakorlati tapasztalatai olyan rosszak, számos esetben olyan rémületesek, hogy a ma eszmélõk számára egyszerûen érthetetlen, hogyan hihetett forradalmi célokban és módszerekben bárki is.

Az Európában átélt és emlegetett forradalmak erõszakosak voltak. A mai civilizált Európában igen sokak számára felfoghatatlan, hogyan lehet embereket tömegesen mindenükbõl kiforgatni, elûzni, lefejezni, felakasztani, néha pusztán csak azért, mert valaki a forradalom ellenségeinek tartja õket. A forradalmak véresek és erõszakosak, s persze mindig is riasztóak voltak az emberek többsége számára. De mindig volt egy úgynevezett forradalmi élcsapat, amely különbözõ mértékben ugyan, de hívõkbõl állt. Ma ilyen nem létezik. E vonatkozásban lehetnek civilizációs okai is a forradalomtól mint az elõrehaladás egyik metódusától való tartózkodásnak. Jó lenne hinni ebben. A tartózkodás a durva, véres, háborús jellegû erõszak alkalmazásától – amit a forradalmakban a jobb érzésû, de az erõszak téveteg elrendelõi és alkalmazói is kényszerû szükségességnek, a társadalom gyógyulását elõsegítõ valaminek vélnek – mára legalább olyan elterjedtté lett, mint az elõzõ századforduló Európájában. Aztán jött az elsõ világháború. Ez az erõszakkal szembeni tartózkodó ellenszenv persze nem zárja ki egy politikai válság idején a fizikailag is szélsõséges zendüléseket, mert a kíváncsiság, unalom és elkeseredettség összehozta utcai tömeg kiszámíthatatlanul viselkedik (– szúrom közbe most már az itthoni, a szeptemberi zavargások idején). És lehet, hogy a fizikai erõszak idegensége, ellenzése csak annak következménye, hogy – úgy véljük – már 60 éve nem volt háború Európában. Volt ugyan a néhai Jugoszláviában, de számunkra a Balkán jóval inkább a pszichikai kivetítés és hárítás fogalma, mintsem térbeli kategória. Elszoktunk tõle – mármint a háborútól –, s azt hisszük, hogy véglegesen leszámoltunk vele? Vagy egyre jobban tartunk tõle? Találgatok.

Az, hogy a durva erõszak alkalmazásának még a lehetõsége is – nemcsak elszenvedése, de okozása is – a túlnyomó többséget elriasztja a forradalmi metódusoktól, ez a mai Európában kézenfekvõ reagálásnak tetszik. Nemcsak mint politikai plánum, hanem mint történelmi ítélkezés is. Maga a forradalom mára egyre inkább negatív jelentésû a társadalomtudományi beszédben. Magyarországon 1956 forradalmi eseményeinek természetesen sokféle az értelmezése és értékelése, s száz oka van annak, hogy jobbára nem kapcsolódik hozzá különösebb pozitív érzelem a meggyõzni kívánt fiatal nemzedékekben. A száz közül egyik megemlítendõ ok itt maga a forradalom szó, s annak tudati és érzelmi holdudvara. A forradalom szó, bármire is ragasztják, ma egyre inkább taszít, mint vonz.

Mindez – vélem – a haladáshit megbicsaklásából következik. Ha a forradalom a haladás lehetõségébõl, elmaradásából, szükségszerûségébõl, a haladáshiány elviselhetetlenségébõl – egyre megy! – következett, és hirdetõinek ez volt a morális fedezetet nyújtó érvelési alapja is, akkor, ha elhalványul a haladásba vetett hit, akkor annak a forradalom is áldozata lesz. S a forradalmak kívánása, propagálása, üdvözlõ értelmezése mögött ott volt nem kis mértékben a tudomány – maga is a haladás eszméjének és hitének bõven buzgó forrása. Nem lehet azonban következmények nélkül hirdetni évtizedek óta, hogy a tudomány útmutatásai alapján létesített iskoláinkban elbutulnak a gyerekek, hogy az ugyanilyen alapon és módon létesült és fenntartott kórházak még jobban megbetegítenek bennünket. Már pedig ezt halljuk régóta a világ legfejlettebb országaiból is. Ez elõször, valamikor az 1960-as évektõl, csak fékeveszett, radikális nagyotmondás volt, majd szép lassan közbölcsességgé érlelõdött. Mitõl félnek az amerikaiak – kérdezte már évtizedekkel ezelõtt a Berkeleyben oktató Aaron Wildawsky? Hát attól az ételtõl, amit megesznek, attól az italtól, amit megisznak, s attól a levegõtõl, amit belélegeznek stb. – s ami mind-mind tudományos eredmény, és a tudományos ellenõrzés során olyan amilyen. “Ami egykor a biztonság forrása volt, a tudomány és a technológia, az mára a kockázat forrásává lett” – írta szerzõtársával közölt tanulmányában.1 S ezzel már el is érkeztünk a német Ulrich Beck által minõsített társadalmi állapothoz, a rizikó társadalomhoz.2 A tudomány és technika a haladás motorja, de mivel már kevésbé hiszünk a haladásban, minden új felfedezésnél az elõnyökben már csökönyösen keressük a hátrányokat. A várható hátrányok tudata folyamatos aggodalmat kelt, de megnyugtatás végett megint csak a tudományhoz és technikához folyamodunk, így teremtve meg magunk körül a rizikóérzés körkörösségét. De még ez a megcsappant bizalom is kétségekkel teli.

Miközben ezeket írom, a rádióban egy tudományos kutatás eredményeit ismertetik. A harvardi egyetem kutatói 25 ezer (!) emberen végzett kísérletébõl bizonyosnak látszik, hogy a kávé ivása netalántán megakadályozza a cukorbaj kialakulását, ami a gazdag amerikai társadalom egyik fenyegetõ veszélye. A stúdióban ülõ riporter hozzáfûzi: reméli, nem valamelyik kávé-nagykereskedõ cég pénzelte ezt a tudományos kutatást. Valóban úgy érezzük, a tudomány nemcsak tévedhet, s tévedése által okozhat bajt, hanem némelykor korrumpálódott is. Ma már nemcsak bûntényeknél, hanem tudományos felfedezéseknél is felteszik a kérdést: qui prodest?

A forradalom szó mára a közismeret és közhangulat hatására történelmileg és lélektanilag terhelt lett. Beleérezzük a jakobinus diktatúrát, az orosz polgárháborút, s még inkább a modernitás szélsõséges politikai pártjai által kiváltott, egymás ellen, vagy egy megszálló hatalom ellen vívott partizánháborúját. A partizán, illetve a terrorista megnevezés nézõpont kérdése. És súlyos kérdés. Carl Schmitt a következõket írta errõl:

A partizán politikai fronton harcol, és éppen tevékenységének politikai karaktere juttatja ismét érvényre a partizán szó eredeti értelmét. E szó ugyanis a párt (Partei) szóból ered… Az úgynevezett totális állammal kapcsolatos szerfelett kiterjedt vitában még nem igazán ébredtek tudatára annak, hogy ma nem az állam mint olyan, hanem a forradalmi párt mint olyan jeleníti meg a tulajdonképpeni és alapjában egyetlen totalitárius szervezetet.

Carl Schmitt szerint

A haladást illetõen egy modern katona személy szerint lehet optimista vagy pesszimista érzületû… Fegyvertechnikai szempontból minden vezérkari tiszt közvetlenül gyakorlati módon és célracionálisan gondolkodik. Ellenben a háború felõl a térbeliség nézõpontja teoretikusan is kézenfekvõ számára… A partizánharcban egy új bonyolult módon strukturált cselekvési tér keletkezik… Így a reguláris, hagyományos hadszíntér felületéhez hozzáilleszt egy másik, sötétebb dimenziót, a mélység dimenzióját… Ma a Polaris-rakétákkal felszerelt tengeralattjárók korában már mindenki látja, hogy mindkét eset – Napóleon megbotránkozása a spanyol gerillákon és Anglia megbotránkozása a német tengeralattjárókon – egy ugyanazon szellemi síkon mozgott, nevezetesen az elõre nem kiszámított térváltoztatásokkal szembeni negatív értékítéletekben kifejezõdõ felháborodás síkján.3

Partizánháború, forradalom, anarchikus állapotok: ez szemünkben rettenetes. Így van ez, legyen szó Peruról, Ceylonról, Palesztináról, Irakról vagy más helyrõl a világon.

A második világháború után a Magyarországon és Kelet-Európában lezajlott átalakulásokat forradalmi változásoknak nevezték. Fegyveres felkelés és barikádok nem voltak, de az országot felszabadító és egyben megszálló Vörös Hadsereg és a Szovjetunió birodalmi akarata és szervezete megteremtette azokat a feltételeket, amelyek között olyan gyors, erõszakos, radikális változások következtek be, hogy az állami, társadalmi, gazdasági és kulturális struktúrákból kõ kövön nem maradt. A szovjet szocializmus kelet-európai kiterjeszkedése az érintettek számára forradalmi átalakulás volt a javából, még ha a népfelkelés hiányzott is belõle. Tíz évre rá a nép már felkelt, és szabadságharcba is kezdett. De a néhány nap, ami sokakban felkeltette a forradalom romantikus érzését, hatalmas megtorlásba fordult. A gyõztes és vesztes forradalmak egy dologban nagyon megegyeznek: a végük mindig a rettenetes megtorlás. Talán ez is oka annak, hogy a forradalmi megoldások nimbusza elveszett.

De visszatekintve a késõbb történelmi fiaskónak bizonyuló nagy átrendezõdésre szólnom kell arról is, hogy jómagam kedvezményezettje vagyok annak, ami forradalmi átalakulásként – s nem kevésbé haladáshitként – Magyarországon a második világháború után történt. 1953-ban egy olyan elit jellegû katonaiskolába kerültem, amelyet az akkori tömeghadseregben egy kimûvelt fõtiszti állomány kinevelésére képzeltek el. Alapvetõen származásom miatt kerülhettem oda. 1957-ben a honvédeskü megtagadása miatt csak kizártak az éppen újjáalakult kommunista pártból, de nem zártak öt évre börtönbe. Alapvetõen származásom miatt. 1959-ben még e pártból való kizárásom ellenére is felvettek a politikai elitcsoportként kezelt filozófia szakra. – Emlékszem, hogy valamikor az 1950-es évek végén, a pesti bölcsészkaron az egyetemre felveendõk osztályszempontú, származási kategorizálásának eltörlése mellett érveltem, és akkor az ellenvéleményt képviselõ tanár – feltehetõen ismervén rövid, de zûrzavaros életrajzomat – azt vágta fejemhez: “Mit képzel, Maga akkor egyáltalán bejutott volna ide?”. Mi tagadás, akkor én azt hittem, hogy az eszem miatt vettek fel az egyetemre. Hát, alighanem nem azért vettek fel. 1968-ban – noha nyíltan elleneztem Csehszlovákia katonai megszállását, s már a peremén voltam annak, hogy elbocsátanak az egyetemrõl – közrejátszhatott a származásom abban, hogy nem az utcára kerültem, hanem a pártközponthoz tartozó, viszonylag liberális, s a körülményeket tekintve elit kutatóintézet, a Társadalomtudományi Intézet munkatársa lettem. Apám csepeli vasmunkás volt, és kommunista. Olyan adottság volt ez, mint régen, amikor egy család kutyabõrrel dicsekedhetett, és élvezhette annak elõnyeit. A háború utáni forradalmi változások során, miközben eresztékeire esett szét egy 20. századi társadalom, tömeges lehetõségek nyíltak meg az alul lévõk felemelkedéséhez. Ez nekem is úgy jutott osztályrészemül, mint egy valóságos vagy vélt társadalmi osztály tagjának. Ráadásul az osztály-hovatartozás, akár a bõrszín, az egyéntõl függetlenül, örökölhetõ volt. Bármennyire értelmetlennek tetszik is ma – túl osztályon, renden, rétegen – mi, azaz a családom és így én is, a munkások osztályához tartoztunk, s ezt mi is és mások is így látták. Márpedig a forradalmi változások célja a szegények, de legfõképpen a munkásosztály felemelkedése volt. Nem szeretnék álszerénynek látszani, és lehet hogy nem teljesen érdemtelenül történt mindaz, ami velem történt. De a forradalmi változások érvényesített céljai nélkül felettébb valószínûtlen, hogy úgymond pusztán a magam erejébõl, nem kifejezetten karrierorientált személyként – ha nem tévedek magamat illetõen – sokra vittem volna, oly következetesen lett volna szerencsében részem.

De a világ nagyot változott. Most nyáron zajlott Szentpéterváron, a valamikor forradalmas Petrográdban, a világ nyolc vezetõ hatalmának szokásos találkozója. A napirendi kérdéseken túl – mely kérdésekkel az éppen kirobbant, legújabb izraeli–libanoni konfliktus miatt a G8 jelesei sem tudtak érdemben foglalkozni – a nyugatról beözönlött újságírók a városról és Vlagyimir Putyin Oroszországáról igyekeztek képet nyújtani. A Newsweek tudósítójának sikerült szóra bírnia egy bizonyos Kátya Sztojanovát, végzõs szentpétervári egyetemista lányt:

Egyetlen olyan ismerõsöm sincs, aki lelkesedne azért, hogy barikádokon harcoljon. Számomra a demokraták szó õrült, szakállas öregembereket jelent, akik mindig mindennek ellene vannak.4

Milyen jellemzõ torlódása ez az emlékezetnek, az értelmezések bukfenceinek – de a forradalom és nem kevésbé a reformok kudarcának is.

A reform mint olyan

A reform régi szó, s a 16. századi reformáció óta adott az egyháztörténeti jelentése. A reformált keresztény egyházakat az a törekvés vezette, hogy újraformálva a hitet fenntartó intézményüket az eredeti, a valódi hit értékeit érvényesíthessék. Noha a reformátorok tekintetüket a régi nagy idõkre vetették és céljuk valaminek a helyreállítása volt, e folyamatban új egyházak keletkeztek.

A helyreállítás, visszatérés az eredeti jó állapotokhoz, re-formálás ugyanúgy benne van e szóban miként revolúció, a forradalom szó jelentéstörténetében is. Mindez azonban a felvilágosodás elõtti idõszemlélethez kapcsolódik, amikor még nem a jövõre orientáltság, hanem a régi aranykor emlegetése volt a mindig nehéz jelen kritikai alapja. A nagy francia forradalom szereplõi még szívesen öltöttek fel antik jelmezeket, pedig az azt megelõzõ – szélességében és mélységében meghaladó jelentõségû – felvilágosodás meghozta az idõszemlélet nagy fordulatát is. Történelmi mintákhoz vissza-visszanyúlnak az emberek, de a felvilágosodástól nem csak az idõ folyásának üteme, hanem iránya is megváltozott.5 A reform szónak tehát – éppen a 18. századi illumináció nyomán – a helyreállításra utaló jelentése mára elhalványult, s a reform szó a politikai köznyelvben nem helyreállításra, valaminek a visszazökkentésére utal, hanem a jobb mûködés érdekében a társadalmi cselekvés intézményes kereteinek átalakítására, újjáformálására. A reformerek a legnyilvánvalóbban valami újat akarnak. (A felvilágosodás hatására a 18. század büntetõügyi reformjai például a céloktól az azt szolgáló intézményekig, nagy társadalmi változásokat okozva, mindenben többnyire tudatosan újítottak. Michael Foucault negyven évvel ezelõtt e tárgyban írt munkái nyomán mára mi is megvilágosodunk.) A felvilágosodás, a jövõre irányuló haladáshit kibontakozásával tehát a reformok idõbeli iránya megváltozott, s a reformok restitúció helyett konstrukcióra, valami új megalkotására irányulnak. Ez jól ismert, de eléggé nem hangsúlyozott jelenség. Egyébként a reform – akárcsak a forradalom, mint a haladás vele hol összeillõ, hol szembeforduló, ideológiává párolt metódusa – ezen a köznyelvi jelentésen túl szerteágazó koncepciókban, elméletekben, hittel habart meggyõzõdésekben hullámzó erõsségû, sokágú politikai törekvés. Lehet ezeket csipesszel kiemelve klasszifikálni, rendekbe sorolni – de mi végre?

A modernitás korában tehát a reformok az ismeretlen jövõbe való, tervezett elõrehaladás módszereként terjedtek el. Minden reformnak egy racionális konstrukció az alapvetése. A helyzet elemzése, az észlelt hibák okainak analízise, s egy fejlettebb, haladottabb állapotba való eljutás útjának kirajzolása. A reformtervezeteket írásba foglalják, legyen szó a börtönállapotok megreformálásáról, vagy az örök béke reformtervérõl. A reformokat többnyire kidolgozzák, a reformterveket lefektetik, megvitatják. Ezzel szemben a forradalomról fantáziálnak, elõsegítésére nagy kockázatokat vállalva össze is esküsznek, de a forradalom vulkánszerû jelenség, szinte soha semmi köze a racionális tervezéshez. A forradalom hitelvû, homályos plánumai fölerõsítik persze egy adott helyzet elviselhetetlenségének érzését, s szikra esetén jó gyúanyagnak bizonyulnak, de a forradalmak nem tervezhetõk, s társadalmilag teljesen aracionálisak. Ez egyáltalán nincs ellentmondásban a forradalmárok sokszor igen jeles iskolázottságával. A forradalom minden szabályt, elõrelátást nélkülözõ turbulenciája, mint egy tornádó söpri el az akadályokat a forradalmat követõ szép, új rend elõl. Csak hát közben van a tornádó (– és az sem biztos, hogy az új rend elég szép).

Hogy aztán a reformelképzeléseket milyen körben vitatják meg és fogadják el, abból fakadóan kardinális különbségek vannak a demokratikus és a nem demokratikus állapotok között. Autokratikus, tehát a demokratikussal szöges ellentétben álló politikai szerkezetben sokszor reformáltak sikeresen. Nagy Frigyes katonai reformjai a 18. századi Poroszországban kétségtelenül sikeres hadügyi reformok voltak. Még nyilvánvalóbb a nem demokratikus reformok gyorsasága és társadalmi mélysége az 1868-as Mejidzsi-reformok példáján, amikor Japán középkori állapotaiból viszonylag meghökkentõen rövid idõ alatt bank- és pénzrendszerét brit mintára, hadseregét, illetve államegyházi és jogrendszerét porosz mintára, oktatási rendszerét pedig francia mintára alakította át. Mint joggal emlegetik, ennek a sokágú reformnak és viharos modernizációnak – magának a Mejidzsi (azaz felvilágosult) alkotmánynak – azonban nem a haladott nyugat társadalmi állapotának lemásolása volt a célja, hanem az, hogy a nyugati módszerekkel, intézményi technikákkal tudatosan õrizhessék meg azt, amit esszenciálisan japánnak véltek.6

Országonként, a nemzetállamok történetétõl függõen más és más a forradalom és reform szavak helyi értéke. Elég például Franciaországra és Angliára utalni. Franciaországban sok-sok nemzedék óta államilag és a társadalom által elfogadottan ünneplik a francia forradalom kitörésének napját, július 14-ét, Angliában azonban nem ünnepelik az 1640-es évek forradalmas eseményeit. Ugyanis mire a 19. században elterjedt a nemzetállami ünnepek divatja, addigra Anglia a reform reform hátán mintaországává lett, ahol is a francia forradalomnak voltak ugyan lappangó hívei, de a politizáló közvélemény mélyen elítélte, s régi ellenségükre, a franciákra jellemzõnek tekintette a forradalomnak még a gondolatát is. Amikor két századfordulóval a mostani elõtt Sir Humphrey Davy – sok egyéb mellett a Jókai regényekbõl is ismert, a sújtólég veszélyére figyelmeztetõ Davy- lámpa felfedezõje – az akkor már divatos kéjgáz szomatikus hatását vizsgálta költõ barátain, ezért éppen Edmund Burke támadta hevesen. Burke a francia forradalom, és általában a forradalom nagy kritikusa ugyanis úgy tartotta, hogy a kéjgáz ateizmust okoz, és hajlamossá teszi az embereket arra, hogy szimpatizáljanak a francia forradalommal. (A kéjgázról részletesen késõbb, mert – magamról tudom – az olvasót a kéjgáz sokkal jobban érdekli, mint a reformról, vagy a forradalomról való elmélkedés.)

A reform szó magyar politikai jelentése az 1830-as évek, a reformkor óta tartalmas. Akkor nem kevesebb, mint a középkorból, a rendi társadalomból való kilábalás, s Béccsel szemben egy felvilágosodott, haladó és iparkodó, független magyar nemzetállam megteremtése került a politikai képzelet szõnyegére a 19. század uralkodó eszméinek megfelelõen. Személyében ugyan egy kicsit mindenki mást és másképpen akart, de a francúz forradalmak fenyegetõ híre, a hazai kolera-lázadások, s a kávéházakban hírlapokba merülõ forrófejû fiatalok növekvõ száma egyre több vezetõ politikust szorítottak arra az álláspontra, hogy majdnem mindent alapvetõen meg kell változtatni. A forradalmárok is épp ezt szokták a változás tartalmaként kívánni. Magyarul tehát a reform szó már a reformkorban – mint ahogy késõbb 1968, majd 1989 táján is – rombolás nélküli, de forradalmi léptékû változást célozott meg. A haszonelvû és okszerû, racionálisan mérlegelt koncepciókat, mint az értelemre hivatkozó reformokat, mélyrõl jövõ, reformokon túli, heroikus vágyak melegítették, amelyek persze sose fértek bele a szakracionális reformplánumok józannak és praktikusnak tervezett logikai kereti közé. De ez, és csak ez párosított a reformkorban és a 20. században kétszer is pozitív indulatokat és tömegtámogatást a reformokhoz. – És most?

Nos, most, amikor a magyar kormány újra reformokat hirdet és vállal, az elõzõekhez képest a legszembetûnõbb különbség, hogy a meghirdetett reformok mögött nincs társadalmi felhajtóerõ, nincs reformmozgalom. A reformálásra megnevezett területek, amelyeken alapvetõ, szinte forradalmi méretû fordulatokat kíván a kormány elérni, számosak. Esetenként 5-7-9 területrõl is szó esik, attól függõen, hogy a közigazgatás egészérõl egyben, vagy a kormányszerkezet, a miniszteriális szint, a regionális igazgatás, illetve az önkormányzat külön szerepel. És persze az egészségügy, a nyugdíj, az adórendszer, a közoktatás, felsõoktatás stb. Az, hogy e felsorolás után egyáltalán az “és a többi” fordulattal lehet élni, önmagában is jelzi, hogy végül is tán egyszerûbb volna azt számba venni, ahol nem szándékozik a kormány reformokat indítani.

Mindenesetre nem csak a változtatások mélysége és mértéke, hanem számossága, s a járulékos hatások beláthatatlansága tünteti fel e változtatási törekvéseket – bárminemû forradalmi hitek nélkül is – forradalmi léptékûnek. Ezért egyáltalán nem véletlen, hogy maga a miniszterelnök “államreform”, “országreform”, “reformkor” és hasonló szavakat használ, és a kormány fölé egy általa kinevezett, közjogilag – enyhén szólva újszerû – államreform-bizottság hivatott minderrõl gondoskodni. Az államreform szó megválasztásán túl ugyancsak a folyamat roppant mértékét hivatott nyomatékosítani, hogy ezen ügyek felelõsei gyakorta egy úgynevezett “kultúraváltás” elkerülhetetlenségérõl értekeznek7 – hasonlatosan miként a forradalmárok a gondolkodás forradalmasításáról. Sok lesz, mondá Horatius Cocles.

A miniszterelnök a késõbb nyilvánosságra került és belpolitikai válságot okozó, májusi titkos beszédében, amelyet pártfrakciója elõtt tartott, a “patria o muerte”, vagyis a “haza vagy halál” fordulatára rímelve kijelentette: “reform vagy bukás.”8 Nos, az ilyen kifejezésekkel nyomatékosított elszánás az elmúlt 150 év reformjai és azok kudarcai nyomán nem rendkívüli, és a haladáshittõl elteltek számára a kétségbeesést okozóan feltorlódott tennivalók miatt forradalmi mértékû változások igényét jelzi. Elvileg ezt már megszokhattuk volna. Csakhogy most e reformszándék mögött nincs támogató mozgalom – meg hát, az ilyesféle mozgalmakat leginkább éltetõ, a haza csinosodását, a kívánatos változásokat akadályozó, fenyegetõ, külsõ hatalom is hiányzik. Mert hol van már a bécsi Burg ármánya, vagy a Kremlbõl áramló pantokrátori fenyegetettség? Sõt, minden valahai magyarországi reformtörekvéstõl eltérõen ezek a mostani, kormányzati reformtörekvések az Európai Unió hivatalossága és a nemzetközi piaci tényezõk helyeslésével találkoznak. Sõt, ezek megnyugtatására lettek állítólag egymásra torlódva, nyaktörõ sebességgel bejelentve.

A reformok céljának kiókumlálása, a reformelképzelések leírása, megvitatása, végrehajtásuk ütemezése, összehangolása, vagyis a reformok politikai “megcsinálása”, valamilyen mértékû szakmai és politikai elfogadottságának megteremtése – nos, ilyesmirõl szó sincs. A reformokat elindító politikai döntések meghozói arra hivatkoznak, hogy az elõzõ kormányokban nem volt meg a kellõ elszánás és bátorság a reformok megindításához, holott az örökségként hurcolt, “koraszülött” jóléti államot már régóta meg kellett volna reformálni.9 Most viszont körmünkre égett a dolog. Nincs idõ vacakolni, lépni kell. Elindulunk, aztán majd meglátjuk!10 Ha nem lépünk – folytatódik ez az okfejtés – nyakunkon az államcsõd.

E helyzetértékeléshez tényként kell figyelembe venni, hogy az ország eladósodottsága az utóbbi években drámaian megnõtt, s az államháztartás egyensúlyi hiányokkal küszködik. A nemzetközi gazdasági sajtó és a hazai szakértõk ezt egybehangzóan állítják, ha másban látják is okát, s a tények értelmezése is eltérõ árnyalatú. E baj elfedésére sok minden történt eredménytelenül, és az is tény, hogy mindennek hatására Magyarország gazdasági hitelképessége és a kormány politikai hitelessége romlott. A hozzáértõk legáltalánosabb, de egybecsengõ javaslata a helyzet rendezésére: megszorítás. Meglehet. A kormány is így látta, s hogy a fent érintett gondolatmenet alapján hitelességét megtámogassa, azt is bejelentette, vállalta, megígérte, hogy nemcsak növeli bevételeit és takarékoskodik az állami szolgáltatásokkal, hanem e szolgáltató rendszereket megreformálja, hogy kevesebbe kerüljenek. Nos, aktuális belpolitikai problémáink, illetve a reformok megfelelõ végbevitelét veszélyeztetõ egyet nem értéseink javarészt ebbõl erednek.

Az államcsõd roppantmód fenyegetõ szó, de a képes beszéd birodalmába tartozik. Alkalmas a figyelem felhívására, egy veszély jelzésére. De valóságosan csõdbe csak egy gazdasági vállalkozás juthat, amikor fizetésképtelenné válik, és a vonatkozó csõdtörvények szerint ezt arra hivatott szervek nyilvánosságra hozzák; a csõdeljárás során továbbá – ha maradt még valami pénzmag – jogilag meghatározott sorrend alapján a hitelezõket kártalanítják, végül pedig a vállalkozás nevét törlik a cégnévjegyzékbõl. Ilyen értelemben államcsõd sosem volt, s nem is lehet. Az állam soha nem mehet csõdbe, “legfeljebb” költségvetési és monetáris politikája roppant sanyarú helyzetbe taszítja polgárait. Ez baj, adott esetben nagyon nagy baj, de az államot nem lehet se felszámolni, se megszüntetni. Még háborús hódítással se szokták az államot megszüntetni, hanem “csak” függetlenségét, integritását, vagyis szuverenitását veszítheti el, az alávetett állam meg valahogy kínlódik tovább. – Szavakon lovagolnék?

Akárhogy is van, azt senki nem vitatja, hogy 2006-ra Magyarország gazdasági mutatói rosszul festenek, s ezen az egyes csõdbe ment amerikai vállalatok jogsértõ könyvelési csínytevése nyomán ironikusan kreatív költségvetésnek mondott erõfeszítések (Hová is könyvelhetõ az autópályák építési költsége? Költségvetési tétel-e az állami garanciavállalás? – és hasonlók) sem változtattak – csak a magyar kormányok politikai ázsiója csorbult. 2006 õszén a reformok hamari beígérése a gazdasági megszorítások financiális végrehajtásának elszántságát hivatott megtámogatni.

Mondhatni aztán erre, hogy az üres kincstár feltöltésének a célja nem azonos az állami szolgáltatások egyébiránt feltehetõen indokolható rendbetételének céljaival. Hányszor hangzott el az elmúlt idõben, ilyen vagy olyan kormány részérõl, hogy azért nem kezdhettek oktatási vagy egészségügyi reformba, mert minden ilyenhez nagy pénzekre van szükség. Így aztán e vonatkozásban nehéz más következtetésre jutni, hogy a sok nehézséggel egyszerre szembekerülõ kormánynak a reformügyekben mondott olyan szavai, mint államcsõd, államreform, meg kultúraváltás, öndelejezésnél nem egyebek.

S jelen esetben nem csupán arról van szó, hogy történetileg megbicsaklott a haladáshit, semmi kilátás az európainak mondott állapot, színvonal belátható idõn belüli elérésére – ami igencsak megnehezítené még a szakmailag legindokoltabb és legkimunkáltabb reform bevezetését is – hanem arról is, hogy a kormányzati reformmozdulásoknak nincs társadalmi támogatottsága. Ettõl azért nem lehet eltekinteni, mert mind az 1830-as években, mind pedig az 1968-as és az 1989-es nagy reformtörekvések idején és a részben meg is valósult reformok esetében a legkülönfélébb szakmai, érzületi és kifejezetten politikai mozgalmak támogatták a reformelképzelések megvalósulását.

Ráadásul – de lehet, hogy ezzel kellett volna kezdeni – az említett és gondolkodásunkra igencsak ható nagy reformmozdulások idejéhez képest ma Magyarországon parlamentáris demokrácia van. Ebbõl pedig magától értetõdõen következik, hogy az egész társadalmat mélyen és messzemenõen érintõ, nagy ellátó rendszerek mûködésének ujjá formálásához valamilyen mértékû politikai egyetértésre lenne szükség. Mindenben, mindenkor és mindenkivel nem lehet megegyezni. Ugyan ki vitatná ezt? De a több parlamenti cikluson átívelõ hatású reformok elfogadtatás érdekében valamilyen mértékig dûlõre kell jutni a politikai ellenzékkel is, arról nem szólva, hogy megegyezések és kompromisszumok árán különbözõ szakmai csoportok megnyerése nélkül nem lehet politikai sikerrel számolni. Indítékában és végeredményében minden reform politikai alkotás. Politikailag kell megtervezni és végbevinni. Ha csak ilyen-olyan szakmai kérdés volna, akkor el is intézõdne szakmai szinteken. De nem, a reformok milliók érdekeit érintik pozitív és negatív értelemben. Autokratikus körülmények között ezt jelentõs mértékben figyelmen kívül lehet hagyni. Demokráciában viszont a célok megtervezésétõl, a reformok fontosabb döntésein keresztül a végrehajtásig a kormánynak szakmai és politikai szövetségesek együttmûködõ megnyerésére van szüksége. Ez jóval több, mint propagandamunka, az egyoldalúan meghozott döntések kommunikatív fényesítése. Mára a közbölcsesség egyik tételévé lett, hogy a kemény, népszerûtlen döntéseket gyorsan, a választások megnyerése után kell meghozni, mert késõbb, az újabb népítéletként várható választás közeledtével ilyet tenni már nem ajánlatos. Bizonyára vannak ilyen döntések. De a nagy állami, szolgáltató rendszerek mûködése hosszú távú, s ha ennek reformja politikai sérüléseket okoz, akkor reakcióra is számítani kell. A politikában nem nagyon vannak visszafordíthatatlan dolgok. Egy demokráciában az ország ügyeiben kormány és ellenzék konfliktusosan egymásra utalt. Nem kell, hogy szeressék egymást, de egymást nem is hagyhatják számításon kívül.

De nem üres beszéd-e a demokrácia elveire és technikáira apellálni – merül fel a kérdés -, amikor kényszerhelyzetek vannak? “Akkor kellett volna a reformokat bevezetni, mielõtt bejött a demokrácia” – hangzik a szarkasztikus megállapítás. A sok kudarc miatt megkérgesedett lelkû reformerek némelyike még akár juthat is ilyen megállapításra. Így aztán – ha nem is mindenféle reform – de a forradalmi léptékû, szinte mindent gyökeresen átformáló reformok kivitelezhetõsége egy parlamentáris demokráciában valóban kétséges lehet. Ha viszont e formában állítjuk élére a kérdést, vagyis hogy reform vagy demokrácia? – akkor a válasz: demokrácia árán nem kell reform.

Honnan ért a reform szele?

Az 1968-ban szentesített és hivatalosan új gazdasági mechanizmusnak mondott reformnak hosszú elõtörténete van, s errõl sokszor és sokat írtak.11 Az 1960-as évek elejétõl kezdve azonban a reform szó a dolgok kényszerítõ körülményeinél fogva politikai jelszó volt. Olyan politikai jelszó, amelyben hallgatólagosan minden politikai természetû törekvés igyekezett a szakmai szakszerûség álarcát felölteni. Bárminemû elemi hozzáértés nélkül nagyokat vitatkoztunk különféle gazdasági fogalmakról, egybevetve szûk körû tapasztalatainkat homályosan értett elméleti feltételezésekkel, hogy aztán ezek a gazdasági hatékonyság növelése érdekében a korlátozott nyilvánosságban eltûrt viták odavezessenek, hogy mindent meg akarjunk reformálni.

A “minden” az én esetemben a következõkre terjedt ki. Az 1960-as évek közepén a Kommunista Ifjúsági Szövetség központi bizottságában úgynevezett politikai munkatárs voltam, s ebbéli minõségemben elengedhetetlennek tekintettem, hogy az egyetemistáknak – persze szocialista jellegû, de önálló – országos szervezete legyen, s abban minden másként legyen, mint a KISZ-ben –, vagyis az egységes és központosított ifjúsági szervezetnek gyökeres reformon kell átesnie. Feladataim közé tartozott a tudományos diákkörök és a nyári építõtáborok szervezése, emiatt egész évben jártam az egyetemi városokat, illetve az ország számos eldugottnak vélt helyén a vízügyi létesítményeket és agrárkörzeteket. A legkevesebb, amit mondhatok, hogy mindenhol szinte minden változásért kiáltott, s a változás lehetõsége a reform szó politikai ernyõje alá zsúfolódott. Mivel az ifjúsági szervezetet a demokrácia iskolájának tekintettem – s nem csak én egyedül –, mi sem volt természetesebb, mint hogy az egyetemi mozgolódások útját az uniformizált kereteken kívül keressem. Ez persze nem találkozott e szervezet vezetõinek egyetértésével, s hamarosan már egyik egyetemünkön filozófiát oktattam. Mindegyre mélyülõ meggyõzõdéssel, hogy a filozófia oktatása sürgõsen megreformálandó – ami persze vitáink során szervesen összekapcsolódott a felsõoktatás egészének elkerülhetetlen reformjával. Idõközben újra angyalbõrbe kellett bújnom, s a tartalékos tiszti képzés során, a katonai szabályzatok elõírásait szorosan betartva svejkeltem, és a politikai tisztekkel folytatott, emlékezetem szerint nyitott napnak mondott rendezvényeken ismételten sürgettem a tartalékos tiszti kiképzések és az egész tartalékosi állomány továbbképzésének reformját az akkoriban uralkodó, sokunk szerint áldatlan állapotok miatt. Egy ilyen nem éppen épületes, s indulatoktól korántsem sem mentes közszereplés után félrehivatott a zászlóalj parancsnokának politikai helyettese, s indignálódva kérdezte: “Mit szólna Ön, Gombár elvtárs, ha én az egyetemi filozófia-oktatást szarnak tartanám?”. A láthatóan nem várt válaszom csak annyi volt: egyetértenék vele.

Aztán, még mielõtt bárminemû reformfolyamat elindulhatott volna, a prágai tavasz következményei miatt egyetemi oktatói pályafutásom kurtán-furcsán megszakadt, de hamarosan a ma állampártnak mondott, de az államot ugyancsak víz alá szorító párt kutató intézetében egy, az állam és a demokrácia kapcsolatával bíbelõdõ csoport tagja lettem. Így esett meg, hogy bármi néven nevezhetõ jogi alapképzettség nélkül feljegyzést készítettem akkori alkotmányunk megreformálása végett. Ez aztán abba az anekdotikus – de a legkevésbé sem kitalált – jelenetbe torkollott, amikor intézetünk igazgatója hivatott, s szememre hányta, hogy neki kellett egy bizonyos Cseterki elvtársnak, az Elnöki Tanács titkárának az asztaláról visszalopni feljegyzésemet, amelyben javasoltam, hogy az alkotmány preambulumából törölni kell a gépállomások emlegetését és a Szovjetuniónak mondott köszönetet. A feljegyzést egyébként õ kérte tõlem, s feltehetõen õ is továbbította más ötletekkel együtt.

Mi azonban a Társadalomtudományi Intézetben – ez volt a neve ennek a “hatalomvédte bensõségben” mûködõ pártintézménynek – komolyan foglalkoztunk a helyi igazgatást intézõ tanácsrendszer, a választási rendszer és hamarosan – minden megrendelés nélkül – a politikai rendszer egészének demokratizálásával, az akkori keretek között tulajdonképpen kivihetetlen politikai reformmal. Intézetünk, hasonlóan a Szövetkezeti Kutatóhoz, a Tömegkommunikációs Kutatóintézethez vagy a Pénzügykutatási Intézethez, velejéig reformorientált és kutatásaiban javarészt a demokrácia értékei által vezérelt volt. A kor abszurditásai között természetesnek vettük, hogy állandóan tanulva, az így-úgy elsajátított szociológia vizsgálati módszereit alkalmazva, egyszerre végezzünk alapkutatásokat és a tudományos nyilvánosságban törekedjünk a mindennapi szocializmus megreformálására. Ez persze jelentõs mértékben politizálás volt, és – nem utolsó sorban a haladás és az adott szocializmus megreformálhatóságának hite alapján – morálisan átérzett kötelesség. Nem szeretném, ha ez fennkölten hangzana – de mivel akkor is volt benne némi fennköltség, bizonyára annak hangzik. De éppen egy ilyen motívum magyarázza azt – nem függetlenül ugyan a közgazdasági racionalitásoktól –, hogy a gazdasági reform politikai jelszavának bûvereje, kisugárzása tömeges, pozitív érzelmeket váltott ki. Persze, hogy mindenki szeretett volna akkor is jobban élni, de a reform szó oly sok mindenrõl visszaverõdõ visszhangja korántsem szorítható az életszínvonal-emelkedés óhajára. Mindig több volt annál, mert ellenszegülés is volt a szabadsághiányos, tervutasításos, birodalomtól árnyékolt világunkban, a függetlenség és a szabadság fátyolos ígéretével.

Hogy kinek-minek volt ellenszegülés – az aztán az abszurditások másik bugyrára utal. Hisz majd mindenki legalább annyira ellenálló volt, mint szem a láncban – ahogy Illyés Gyula sorai nemesednek köznapi fordulattá. Ellenálló volt az irodalom és a tudomány, s az ellenállás helye volt a sporttól a színházig oly sok minden. S ezt a paradoxont ráadásul még át is láttuk, hiszen Antonio Gramsci írásaiból tudtuk, hogy ha a politikai törekvések pluralitásának nincs meg a demokratikus lehetõsége, akkor holmi mûvészeti és sportügyekbe torzulnak, s válnak egy idõ után egyre kezelhetetlenebbekké. Ilyen körülmények között, nyilvános politizálás hiányában, bármilyen csip-csup ügy politikai jelentõségre tehet szert, s önmagában vett jelentõségén túl izgalmakat kelt. A társadalom túlnyomó többsége számára alapjában zsibbadt évtizedek teltek el így, miközben a politizálgató értelmiségieket egy-egy verssor vagy szókimondónak tetszõ film hozta izgalomba, vezette-emlékeztette arra, hogy valaminõ reformok talán csak kivezethetnek ebbõl az állapotból, hiszen az állapotok tûrhetetlenek és a “világnak haladnia kell”. Sõt, halad is látszólag például a konvergencia irányába – egy darabig divatos elképzelés, a kapitalizmus és szocializmus békés összenövése –, s ezért tenni valamit lehet és érdemes.

Röviden szólva én azok közt éreztem jól magam, akik mindennel elégedetlenek voltak, s a reform politikai cégére alatt demokratikus változásokat akartak. Akkori állapotaink között ez bizony mindennek a változását, egy merõben új világot jelentett (volna). Száz más egyéb között ilyen volt a Társulás Filmstúdió12 együttese is, ahol filmesek és kósza társadalomkutatók vitatkoztak át sok-sok órát egy “kivihetetlen, de tenni érte mégis érdemes” reform igézetében. Az ott készülõ, a nevelésügytõl az agrártermelésig mindent megreformálni célzó furcsa dokumentum- és játékfilm ötvözetektõl a tõrõlmetszett mûvészfilmekig mindegyik változtatni akart az ország helyzetén, s nem kisebb szenvedéllyel, mint a forradalmi elhivatottságú, kora-szovjet filmesek – akikre a Dárday István vezette rendezõk rendre hivatkoztak is. Csak most éppen a társadalmi reform zászlaja alatt. Az irodalmár Bíró Zoltántól és a filozófus Papp Zsolttól – ki ne felejtsem a történész Schlett Istvánt és a jogász Bihari Mihályt – a formatervezõ Pohárnok Mihályig és a közgazdász Antal Lászlóig ehhez asszisztáltunk mi nem kisebb reformelszántsággal és szenvedelmességgel.

A reformkérdések ugyanis az ilyenféle körökben szenvedélyes érzelmekkel áthatva, a haladás reményétõl felfûtve merültek fel. A kor tette ezt vagy csak életkorunkból következett? – De hisz, nem is voltunk már olyan fiatalok.

Nem kevés ember lázban égett, de a tiltott gyümölcsként ízlelgetett reformtervek – holott oly sok mindenre kitértek, oly sok mindent átfogtak – a mindent akarás feszültségében csak akaródzásnak érzõdtek, s ez csak növelte az elégedetlenséget: a reform elõtti gátakat át kell törni! Mások meg éppen emiatt – ettõl eleve a reformok ellenzõinek pozíciójába kerülve – a szenvedélyek kiáradástól tartottak. – De ma miféle indulatok és szenvedélyek fûtik a meghirdetett reformokat, hogy valamire jussunk?

Befejezés helyett: a reformról mint államrezonról

(Itt már bevallom, a továbbiakban se lesz szó a kéjgázról.)

Az eddigiek során többször felbukkant az államrezon szó. A reformok esetében – úgy vélem – ez kulcsfogalom. A reformokat ugyanis állami keretek között állami tényezõk az állam érdekében szokták végbevinni. Reformok ugyan megesnek az állam feletti és alatti intézményekben is, de társadalomtörténeti értelemben egy országban a reformok mindig államméretû intézkedéssorozatok, amelyek elfogadásának fontosságáról vagy meggyõzik az állampolitikusok az állampolgári népességet, vagy valami módon kikényszerítik ezek végrehajtását. A meggyõzés vagy kikényszerítés indoka és igazolása egyaránt az államrezon.

Az államrezont magyarul államérdeknek szokás jelölni, de e jelölés során a “rezont” (raison, raggio, ratio stb.), vagyis az észt, értelmet, céltudatosságot, régebbi magyar szóval eszélyességet, vagy okosságot, a kikerülhetetlen objektivitást sugalló érdek szó váltotta fel. Hogy ez miért történt így, azt nem tudom, de a Machiavelli óta az európai nyelvekben használt fogalom a magyar fordításában elveszítette jelentésének azt a felületét, ami mint ész és okoskodás általi valami, alattvalói vagy állampolgári ésszel nemcsak belátható, hanem kétségbe is vonható. Mindnyájan érezzük az érdek szónak az ésszel, értelemmel, okossággal szembeni kérlelhetetlenségét, s noha az abszolutizmus által igen kedvelt, akkoriban státusz rációnak mondott, vagyis államrezon jelentésû fogalomnak meg is volt ez a kíméletlen keménysége. De demokratikus körülmények közt már nem egészen ez a helyzet.

Hozzátartozik ehhez, hogy az államrezon alapján kigondolt és végrehajtott reformok nem egyszerûen az állam érdekében állnak, hanem egy meghatározott, a reform-elgondolás elõtti állami állapot ellen is vannak. Ez részben elfedi a reformok államérdekûségét, azt az úgynevezett államokosságot13, amellyel az állam maga magát javítgatja az éppen uralgó állampolitikusok esze határáig. Ebben az értelemben a reformok persze államellenesek, ami a modern, anti-etatista idõkben azzal jár, hogy a reformerek inkább kerülik az állam fogalmának helyeslõ használatát, sõt, sokszor még maguknak se vallják be, hogy az állam érdekében cselekednek. Fejlõdésrõl, haladásról, felvirágzó gazdaságról, s majdan ennek következtében a nép jólétérõl beszélnek, s e célból azoknak az államképezte akadályoknak lebontásáról, ami ezek elõtt áll. De ugyan min is mérik ezt a fejlõdést, elõrelépést a reformerek és köztük általában a közgazdászok?

A globalizáció és államközi integráció látványos és kétségtelen intézményesülése közepette is azt tapasztaljuk, hogy mind az állapotminõsítések, mind az azok megváltoztatására kirajzolódó reformtervek az állami statisztikai szolgáltatások adatain alapulnak, s minden adat, érv – és ellenérv – csak az adott állam keretein belül bír valami értelemmel és jelentéssel. Ez egyáltalán nem mellékes dolog. Arra utal ugyanis, hogy az államhatárok általi politikai térszerkezet súlyos realitás akkor is, amikor nemcsak az eszmék, hanem a személyek, a tõke és munkaerõ is egyre szabadabban áramlik például egy integráción belül, de a szóban forgó társadalmat, az alapvetõ meghatározottságokat tekintve, továbbra is az állam intézményei tartják egybe, aminek következtében a megújító reformok ezekre vonatkoznak. A reformok tehát az államrezon körül keringenek és a közös ügyekre vetülõ értelem – amenynyiben megnyilvánul és hat – magától értetõdõen erõsíti az államot.

Vagyis mivel a reformok ésszerû mérlegelésekben és tervezetekben öltenek testet – és a forradalmakkal összevetve kifejezetten szelíd dolgok – sosem célszerû ezeket a demokrácia korában kérlelhetetlen, objektív kényszernek beállítani. Ha ugyanis az állam érdekérõl van szó, akkor az a legkevésbé sem függetleníthetõ az államtagoktól, vagyis az állampolgároktól, az õ okoskodásaiktól. Szinte kínos szószaporítás leírni, de a reformok kigondolásánál és végrehajtásánál a demokratikus procedúrák és általuk a kiegyezések nem spórolhatók meg.

Az államellenes reformindulatok és érvek autokratikus politikai viszonyok idején, a közvetlenül gazdálkodó, tervutasításos, parancsgazdaságokban érthetõk voltak. De az állampolgári ésszel kihívható államokosság, amely az állampolitikával keretezett ország életének jobbítását ígéri, az nem az állam ellen való, és nem államtörpítés, hanem államépítés. Ezt nem eltitkolni, hanem vállalni érdemes. Ha azonban egy verbális reformhullámon nyargaló reformer – szinte kivétel nélkül állami pozícióban vagy állami megbízatást remélve – azt hiszi magáról, hogy õ a társadalomért, annak jobbulásáért az állam (a “túlpolitizáltság”, a “politika” stb.) ellen küzd – nos, ez tévedés. A hinaus mit unsállampolitikus pedig képmutatás – a tapasztalt és rezignált állampolgár mindig átlát a szitáján.

Nem kívánatos továbbá az államrezonból fakadó, vagyis hát az államérdeket szolgáló reformokkal mint államzsugorító megtakarításokkal elõállni azért sem – mert az önkormányzatokat és az államtagokat magában foglaló állam – mi mindnyájan – nem akarunk se kisebbek, se gyöngébbek, se olcsóbbak lenni. S téved, aki azt hiszi, hogy itt csak szavakról van szó! A szavak – jobb esetben – fogalmakat hordoznak, s csak az állam, reform stb. fogalmak viszonylagos tisztán látásától várható egy reform céljának meghatározása. Jó, ha tudjuk: egy sikeres reform, merõben más, mint az akarat diadala. Az állam intézményein mindig van javítani való, hogy az örökké változó feltételekhez az intézmények alkalmazkodni tudjanak. Ideális esetben ezt céloznák a reform-nekibuzdulások is, hogy önreparációra képes intézményeket létrehozva a mi szokványos reform- megrázkódtatásaink elkerülhetõk legyenek.14 (Ez nem lenne olcsó mulatság, s mint elvileg egyébként mindenki belátja – de csak elvileg! –, ehhez folyamatosan nagyon sok pénzt kellene költeni az oktatásra és a képzésre; nem csak beszélni a “kimûvelt emberfõkrõl”.) Ideális helyzet persze csak eszményileg létezik, ezért a reformok valószínûleg elkerülhetetlenek – még ha a haladáshit sorvadtsága miatt támogatottságuk megszervezése ma szinte kilátástalannak tetszik. Emiatt aztán még több idõre és pénzre van szükség. Vagyis a reformok és eredményükként egy hatékonyabb és intenzívebben szolgáltató állam természetesen növeli a közkiadásokat. Az állam okosságából az állam érdekében.

Ahogy divatjamúlt, marxizáló kifejezéssel mondtuk régebben, a reformok dialektikus folyamatok. Az állami szolgáltatások különféle reformjai egyszerre államellenesek is, meg államérdekûek is. Így a reformerek velejéig államemberek – legfeljebb nem ismerik magukat elég mélyen. Formálisan az állam ellen lépnek fel az államgépezetben megbújó hibák miatt, de nem géprombolók, hanem tartalmilag az állam építõi. Az államrezon a közös eszünk – még ha néha el is veszítjük.

Az írás a Korridor Politikai Kutatások Központja “Merre tovább Magyarország?” címmel elõkészületben levõ tanulmánykötete számára készült. Elsõ része áprilisi számunkban jelent meg.

  1. “Once the source of safety, science and thechnology, have become source of risk” in Mary Douglas and Aaron Wildavsky: Risk and Culture: An Essay on the Selection of Technological and Evironmental Dangers; University of California Press, 1982, Berkeley.
  2. Ulrich Beck: A kockázat-társadalom. Budapest, Századvég Kiadó, 2003.
  3. C. Schmitt: A partizán elmélete in A politikai fogalma; Budapest, Osiris–Pallas–Attraktor, 2002, 112., illetve 145–147.
  4. “No one I know is interested in climbing up on barricades anymore. To me, the word democrats means crazy, bearded old men who are always against everything” inNewsweek, 2006. június 17.
  5. Itt Szilágyi Ákossal vitatkozom, aki csak a 20. századtól számítaná a forradalmak jövõ felé fordulását, akinek forradalom-értelmezésébõl sokat tanultam. Lásd a Korridor-vita jegyzõkönyvét.
  6. Lásd Niall Ferguson: The War of the World: History’s Age of the Hatred; London, Alan Lane; 2006, 51–52.
  7. Egy a kormányhoz közeli politikai agytröszt vezetõje a reform feltételének egyenesen a kultúraváltást tekinti. Iskolázott szociológusként definiálja is a kultúrát, mint a nyelv, a szokások, az illem és az értékek összességét. Lásd Dessewffy Tibor: Nem esik messze az apjától. A reformok és a globális paradigmaváltás; in Magyar Narancs, 2006. szeptember 21.
  8. Népszabadság, 2006. június 19.
  9. A jóléti állam sorsának alakulása nemzetközileg és évtizedek óta vitatott kérdés. Sokszor hallunk olyan kijelentéseket, miszerint a nyugat-európai országokban is már beindult a jóléti állam lebontása. E sorok írója hajlik arra, hogy ezeket a megállapításokat csak politikai interpretációnak tekintse, amelyek némileg elfogultan értelmezik azt a jelenséget, hogy az Európai Unió gazdag országaiban valóban csökken a jóléti állam növekedésének az üteme. A növekedési ütem csökkenése, s a jóléti állam intézményi mûködésének korrekciói azonban nem azonosak annak lebontásával, fõként nem megszûnésével. John Maynard Keynes és Milton Freedman egymással szembeni gazdasági nézetei egyaránt mély nyomot hagytak a 20. századi államfejlõdésben. A vita máig tart: a jóléti szerepek állam általi vállalása a demokratikus állampolitika révén nem csak szociális, hanem gazdasági hozadékú történelmi vívmány is, avagy mindez nem más mint a haladás fékezése, a pozitív emberi energiák eltékozlása állami gyámkodás révén.
  10. Ezt hol Napóleonra, hol holmi népi bölcsességre hivatkozva vált szokássá védekezve emlegetni, ha a reformok elõkészítetlensége kerül szóba. Napóleon és a katonai hadvezetés azonban ártatlan ez ügyben, mert ugyan a “háború köde” miatt a háború, de még egy csata végkimenetelét se lehet elõre látni, de ezekbe mégis valamennyire kidolgozott haditervek alapján szoktak belekezdeni.
  11. Lásd Kovács János Mátyás és Lengyel László e tárgyú mûveit.
  12. A Társulás Stúdióban Dárday István, Szalai Györgyi, Vitézy László, Tarr Béla, Bódy Gábor, Zolnay Pál, és más jeles alkotók készítettek filmeket az 1980-as évekbe.
  13. Tudomásom szerint az államokosság szót Babits Mihály használta Kant fordításánál a Staatsklugheit helyett. Lásd Kant Immanuel: Az örök béke; fordította, bevezette és jegyzetekkel kísérte Babits Mihály; Új Magyarország Rt. 1918, Budapest, 22.
  14. Romsics Ignác: Suomi titkai címû, vitasorozatunk számára készült írása (Mozgó Világ, 2006. 7. szám), anélkül hogy akár egy szóval is említené Magyarországot, épp errõl szól.
Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.