Az üres madáretető

Amikor Edith elõször meglátta, csak nevetett; nem hitt a szemének.

Odébb ment, és megint odanézett. Kicsit elmosódottabban ugyan, de még mindig látta a mókusszerû, mégis ördögien fürkészõ tekintetet, amint a madáretetõ kör alakú nyílásán át bámult rá. Minden bizonnyal csak káprázott a szeme, az árnyékok csalták meg, vagy egy görcs a madáretetõ hátsó falának fájában. A napfény jól megvilágította a szerszámoskamra és a kertet határoló téglafal alkotta sarokban elhelyezett, tizenötször huszonhárom centis madáretetõt. Edith közelebb óvakodott és három méterre megközelítette, de a pofa addigra eltûnt.

Furcsának találta a dolgot, úgyhogy miközben visszament a házba, elhatározta, hogy este elmeséli Charlesnak.

De elfelejtette.

Három nap múlva megint látta azt a pofát. Kitett két üres tejesüveget a hátsó ajtó küszöbére,
és felegyenesedett, amikor megpillantotta a mélyen ülõ, apró szempárt, egy vonalban vele, a madár- etetõben. Egyenesen rá nézett, és mintha barnás bunda keretezte volna. Edith összerezzent, aztán dermedten állt. Úgy látta, hogy a szemhez két kerek fül és egy fenyegetõ, kegyetlen, sem nem állati, sem nem madárszerû száj is tartozik.

Nagyon jól tudta azonban, hogy a madáretetõ üres. A kékcinke-család hetekkel korábban kirepült, a fiókák pedig éppen csak megúszták, mert a szomszéd Masonék macskája fente rájuk a fogát. A szerszámoskamra tetejérõl ugyanis az egyik mancsával elérte a lyukat, amit Charles egy kicsikét nagyobbra csinált a kelleténél. Edith és Charles azonban sikeresen távol tartották Jonathan-t, míg a madarak már elég messze repültek. Napokkal késõbb Charles levette a madáretetõt, ami úgy függött ott, mint egy kép a falon, és megrázta, hogy meggyõzõdjön róla, nem maradt-e benne valami törmelék. Sosem lehet tudni, mondta, hátha a cinkék másodszor is fészket raktak. Eddig azonban nem tértek vissza, ebben Edith biztos volt, mert folyamatosan figyelt.

Mókusok meg soha nem fészkelik be magukat madáretetõkbe. Vagy mégis? Mindenesetre a környéken nem éltak mókusok. Talán patkányok? Azok sem telepednének meg soha egy madáretetõben. És különben is, hogyan jutnának be, ha nem tudnak repülni?

Mialatt ezek a gondolatok cikáztak Edith fejében, a fürkészõ, barnával keretezett, fekete szemet nézte, amely átható tekintettel bámult vissza rá.

Egyszerûen odamegyek és megnézem, mi az, gondolta Edith, és elindult a szerszámoskamra felé,
de három lépés után megállt, mert rájött, hogy nem akar hozzáérni a madáretetõhöz. Hogyisne, hogy aztán megharapja valami rágcsáló a koszos fogával. Este elmondja Charlesnak. Most, hogy közelebb került, még mindig látta azt a valamit, sõt, tisztábban, mint azelõtt, tehát mégsem az érzékei csalták meg.

A férje, Charles Beaufort informatikus-mérnök egy üzemben dolgozott, tizenhárom kilométerre onnan, ahol laktak. Amikor Edith elmesélte, mit látott, Charles kissé összevonta a szemöldökét és elmosolyodott.

– Komolyan? – kérdezte.

– Lehet, hogy tévedek, de azért megráznád még egyszer azt az izét a kedvemért, csak hogy biztos nincs-e benne semmi? – kérte Edith nyomatékos hanghordozással, bár már õ is mosolygott.

– Rendben, persze – mondta Charles élénken, aztán elkezdett valami másról beszélni. Éppen vacsoráztak.

Edith kénytelen volt emlékeztetni a férjét, amikor a tányérokat pakolták be a mosogatógépbe, szerette volna ugyanis, ha Charles még sötétedés elõtt ellenõrzi a madáretetõt. Úgyhogy ki is ment, Edith meg a küszöbön állt és figyelt. A férfi megkopogtatta a fa alkotmányt, aztán egyik fülét rátapasztva hallgatózott. Levette a szögrõl, megrázta, aztán óvatosan megbillentette, hogy a nyílás alulra kerüljön, és megint megrázta.

– Az égvilágon semmi – kiáltott oda Edithnek. – Még egy szalmaszál sincs benne – folytatta széles mosollyal, és visszaakasztotta az etetõt a szögre. – Mit láthattál vajon? Csak nem gurítottál le pár viszkit?

– Nem. És pontosan elmondtam, amit láttam – felelte Edith. Hirtelen vigasztalannak érezte magát, mintha megfosztották volna valamitõl. – Egy picit nagyobb volt a feje, mint egy mókusnak,
a szeme mélyen ülõ, apró és fekete, és a szája valahogy olyan komor.

– Komor száj! – nevetett fejét hátravetve Charles, miközben visszament a házba.

– Fenyegetõ. És a tekintete ádáz – helyesbített Edith meggyõzõdéssel.

De semmi mást nem mondott róla. A nappaliban ültek, Charles átfutotta az újságot, aztán belenézett az irodából hazahozott jelentésekbe. Edith egy reklámkatalógusból próbálta kiválasztani a mintás csempét a konyha falára. Kék és fehér legyen, vagy rózsaszín, fehér és kék? Nem volt döntésképes hangulatban, Charlesra meg ilyesmiben soha nem lehetett számítani. Mindig csak bólogatott és azt mondta: “ Amit te választasz, az nekem is biztos tetszeni fog.”

Edith harmincnégy éves volt, és hét éve ment hozzá Charleshoz. Házasságuk második évében elvetélt, de nem volt ez teljesen véletlen, a szüléstõl ugyanis rettegett. Igazából tehát nem minden szándékosság nélkül esett le a lépcsõn, bár a magzat elvesztését véletlen balesetnek tudták be. Késõbb nem próbálkozott újabb gyerekkel, és Charlesszal még csak szóba sem került a téma.

Mindennek ellenére boldog párnak tartotta magukat. Charlesnak jól ment a Pan-Com Mûszergyárban, és több pénzük, nagyobb szabadságuk volt jó néhány szomszédjuknál, akiket lekötött a két vagy több gyerek. Mindketten szerették vendégül látni a barátaikat, Edith elsõsorban otthon, Charles pedig a hajójukon, egy tízméteres motoros jachton, amelyen négyen fértek el. A közeli folyót és a csatornákat járták a legtöbb hétvégén, ha az idõjárás engedte. Edith majdnem olyan jól fõzött a vízen is, mint a szárazföldön, Charles reszortja pedig az ital, a lemezjátszó, és a horgászfelszerelés volt, ráadásul kérésre matróztáncot is járt.

A következõ hétvégén nem szálltak vízre, mert Charlesnak túlóráznia kellett, Edithnek így alkalma nyílt jó néhányszor rápillantani az üres madáretetõre, immár persze új biztonságérzettel telve, mert tudta, hogy nincs benne semmi. Amikor a nap rásütött, semmit nem látott a nyíláson át, csak az építmény halványbarna hátulját, ha nem esett rá fény, akkor meg feketeséget.

Hétfõ délután éppen az ágynemût húzta át, hogy a szennyest majd odaadhassa a mosodásnak, aki háromkor szokott jönni, amikor felvett a földrõl egy pokrócot, és valamit meglátott alóla kisurranni. Valami kiszaladt az ajtón – barna volt és nagyobb, mint egy mókus. Edithnek elállt a lélegzete, és elejtette a pokrócot. Lábujjhegyen a hálószobaajtóhoz ment, és kinézett a folyosóra meg le, az elsõ öt lépcsõfokra, amennyi onnan is látszott.

Miféle állat az, amelyik egyáltalán nem csap semmiféle zajt, még a csupasz falépcsõn sem? Vagy lehet, hogy igazából nem is látott semmit? De hát bizonyos volt benne. Futólag még az apró fekete szemét is látta. Ugyanaz az állat volt, amelyik a madáretetõbõl nézett ki rá.

Mindössze annyi a teendõ, hogy megkeressem, mondta magában. Szükség esetére valami fegyveren gondolkodott – elsõként a kalapács jutott eszébe, az azonban a földszinten volt, úgyhogy magához vett egy nehéz könyvet, és teljes készültségben leóvakodott a lépcsõn. Amikor a lépcsõ aljára ért, körülnézett és mindenhova belesett.

De a nappaliban semmit sem látott, igaz, az állat a kanapé vagy a fotel alatt is megbújhatott. Bement a konyhába, és elõvette a fiókból a kalapácsot, aztán visszatért a nappaliba, és gyors mozdulattal vagy egy méterrel arrébb taszította a fotelt. Semmi. Ráébredt, hogy fél lehajolni, és benézni a kanapé alá, aminek a takarója majdnem a földig ért. Azért pár centivel mégis odébb lökte, és hallgatózott. Semmi.

Talán mégis érzékcsalódás, vélekedett. Amikor az ágy fölé hajolt, biztosan valami pihét látott elszállni. Úgy döntött, nem tesz róla említést Charlesnak. Másfelõl viszont, a hálószobában látottakat pontosabban körül lehetett írni, mint azt, amit a madárházban látott.

Egy jumakölyök, gondolta egy órával késõbb, míg lisztben forgatott meg egy szelet húst a konyhában. Egy juma. De honnan jutott ez az eszébe? Létezik egyáltalán ilyen állat? Lehet, hogy látott róla fényképet valami magazinban, vagy valahol olvasta a szót.

Edith gyorsan végzett a konyhában, aztán levette a nagyszótárt, hogy megkeresse a juma szót, de nem volt benne. Tréfát ûztek vele saját gondolatai, csakúgy, ahogyan maga az állat is valószínûleg puszta érzékcsalódás volt – bár különös összhangot érzett, mintha a név teljesen ráillett volna az állatra.

Két nappal késõbb, miközben Charlesszal éppen a kávéscsészéiket vitték ki a konyhába, Edith megint megpillantotta. A hûtõszekrény alól vagy mögül rugaszkodott neki, végigszáguldott a konyhán, és eltûnt az ebédlõben. Edith majdnem leejtette a csészét meg a csészealjat, de sikerült elkapnia õket. Csörömpöltek a kezében.

– Mi a baj? – kérdezte Charles.

– Megint láttam az állatot!

– A micsodát?

– Nem mondtam el neked – kezdte hirtelen, kiszáradt torokkal, mintha egy fájdalmas vallomást készülne tenni –, de azt hiszem, megint láttam azt az izét, amelyik a madáretetõben volt, csak most fent a hálószobában, hétfõn. És mintha az elõbb megint láttam volna.

– Edith, drágám, a madáretetõben nem volt semmi.

– Amikor megnézted, akkor valóban nem. De ez az állat gyors, szinte repül.

Charles tekintete aggodalmasabb lett, és õ is a konyha küszöbét nézte.

– Az imént láttad? Megyek, körülnézek – azzal bement az ebédlõbe.

Szemét meresztgetve vizslatta a padlót, közben a feleségére pillantott, aztán hanyag mozdulattal lehajolt, és benézett az asztal alá meg a széklábak közé.

– Edith, tényleg…

– Nézd meg a nappaliban is.

Charles talán tizenöt másodpercig lehetett távol, aztán halvány mosollyal az arcán tért vissza.

– Hát ne haragudj, öreglány, de szerintem te vizionálsz. Hacsak nem egy egér volt. A házban lehetnek egerek, bár remélem, hogy nincsenek.

– Nem, ez sokkal nagyobb. És barna. Az egerek szürkék.

– Na ja – mondta Charles bizonytalanul. – azért ne aggódj, drágám, nem fog rád támadni. Menekül – tette hozzá nem túl meggyõzõen. – Legfeljebb kihívunk majd egy rágcsálóirtót.

– Jó – vágta rá a felesége.

– Mekkora?

Edith körülbelül negyven centi szélesre tárta a kezét.

– Ekkora.

– Lehet, hogy menyét.

– Annál is gyorsabb. És fekete a szeme. Az elõbb megállt egy pillanatra, és egyenesen rám nézett. Komolyan – tette hozzá, és a hangja remegni kezdett, aztán a hûtõszekrény melletti pontra mutatott. – Megállt ott egy pillanatra, és…

– Edith, szedd össze magad – mondta Charles, és megszorította a felesége a karját.

– Olyan elmondhatatlanul gonosznak látszik.

Charles nem szólt, csak nézett rá.

– Van juma nevû állat? – kérdezte Edith.

– Juma? Sose hallottam róla. Miért?

– Mert ez a név ugrott be ma valahonnan. Gondoltam, hogy mivel soha nem láttam még ilyen állatot, de mégis eszembe jutott, talán láttam már valahol ezt a nevet.

– Jé, ú, em, a?

Edith bólintott.

Charles megint elmosolyodott, mert szórakoztató játékká vált az egész. Odament a szótárhoz, mint Edith két nappal azelõtt. Miután nem találta a szót, becsukta, és a könyvszekrény alsó polcáról leemelte az Encyclopaedia Britannica megfelelõ kötetét.

– Se a szótárban, se a Britannicában nem találom a szót. Szerintem te találtad ki – mondta nevetve egypercnyi keresgélés után. – De az is lehet, hogy az Alizból szedted.Csodaországban.

Ez a valóság, gondolta a felesége, de nem merte kimondani. Charles úgyis lehurrogná.

Edith halálosan kimerültnek érezte magát, úgyhogy már este tíz körül lefeküdt és olvasott. Charles nem sokkal tizenegy elõtt jött be, Edith még akkor sem tette le a könyvét. Abban a pillanatban mindketten tisztán látták: az ágy végétõl indult, a szõnyegen keresztül besurrant a komód alá, majd Edith szerint kiment az ajtón. Charles is így gondolhatta, mert villámgyorsan megfordult, hogy kinézzen a folyosóra.

– Te is láttad! – mondta a nõ.

A férfinak arcizma sem rándult. Felkapcsolta a villanyt az folyosón, körülnézett, aztán lement a lépcsõn.

Három percig lehetett távol, Edith hallotta, hogy ide-oda tologatja a bútorokat. Aztán visszajött.

– Igen, láttam.

Edith hirtelen sápadtnak és fáradtnak látta Charles arcát, egyúttal azonban örömmel nyugtázta, hogy végre hisz neki. Már-már elmosolyodott.

– Most te is láthattad, hogy mirõl beszélek, meg hogy nem vizionáltam.

– Csakugyan – ismerte el Charles.

Edith felült az ágyban.

– Az a rémes, hogy úgy tûnik, mintha nem lehetne elkapni.

Charles elkezdte kigombolni az ingét.

– Nem lehet elkapni? Ugyan már! Olyan nincs, amit nem lehetne elkapni. Talán menyét. Vagy mókus.

– Nem tudod, melyik? Ott ment el melletted.

– Az már igaz – nevetett –, hogy tényleg elég gyors. Kétszer vagy háromszor is láttad, és te sem tudod megmondani, micsoda.

– Volt például farka? Azt sem tudom, volt-e, vagy az egész teste ilyen hosszú – és mutatta, mennyire hosszú.

Charles hallgatott. A köntöséért nyúlt és lassan felvette.

– Szerintem kisebb, mint amekkorának tûnik, a gyorsasága miatt látjuk hosszabbnak. Lehet, hogy mókus.

– De a szeme a feje elülsõ részén van. A mókusé meg inkább oldalt.

Charles lehajolt az ágy végénél és felhajtotta a takarót, benézett alá, azután végigsimította az ágy lábát a kezével. Végül felállt.

– Figyelj, ha megint látjuk… ha észrevennénk…

– Hogy érted azt, hogy ha? Te is láttad, te magad mondtad.

– Azt hiszem – nevetett Charles. – Honnan tudhatnám, hogy a szemem vagy a tudatom nem tréfál-e meg? Nagyon ékesszóló leírást adtál róla.

Charles szavai olyan benyomást keltettek, mintha dühös lenne a feleségére.

– Szóval, ha megint látjuk?

– Akkor kölcsönkérünk egy macskát. Az majd megtalálja.

– De ne Masonék macskáját. Õket nincs kedvem megkérni.

Amikor a kékcinkék a szárnyukat próbálgatták, kavicsokkal kellett megdobálniuk Masonék macskáját, hogy távol tartsák, Masonéknak pedig ez természetesen nem tetszett. Jó viszonyban maradtak velük, de sem Edith, sem Charles nem szívesen kérték volna tõlük kölcsön Jonathant.

– Kihívhatunk egy rágcsálóirtót – mondta Edith.

– Jó vicc! És mit fogunk neki mondani, mit keressen?

– Elmondjuk neki, amit láttunk – mondta Edith bosszúsan, hiszen éppen Charles vetette fel röpke pár órával korábban a rágcsálóirtót. Rettentõen fontos volt számára ez a beszélgetés, ugyanakkor le is hangolta. Úgy érezte, ködös és reménytelen az egész, szeretett volna inkább álomba merülni.

– Próbálkozzunk meg elõbb egy macskával – mondta Charles. – Farrow-nak úgyis van egy, a szomszédjától kapta. Tudod, melyik Farrow, a könyvelõ a Shanley Roadról. Akkor vette magához, amikor a szomszédja elköltözött, viszont azt mondja, hogy a felesége nem rajong a macskákért. Ez meg…

– Én sem rajongok értük túlzottan – szólt közbe Edith. – Nem akarok macskát tartani.

– Rendben. De ezt biztosan kölcsönkérhetnénk, és azért jutott eszembe, mert Farrow szerint bámulatos vadász. Kilencéves nõstény.

Charles másnap este a szokásosnál fél órával késõbb ért haza, mert még beugrott Farrow-hoz is, hogy elhozza a macskát. Edithtel becsukták az összes ajtót-ablakot, azután kiengedték az állatot a kosarából a nappaliban. Fehér, szürke pettyes macska volt, a farka fekete. Meredten állt, és mogorva, némiképp rosszalló tekintettel nézett körül.

– Jól van, Cicó – mondta Charles, és lehajolt a macskához, de nem ért hozzá. – Csak egy-két napig leszel itt. Van itthon tej, Edith? Vagy még jobb lenne egy kis tejszín.

Egy kartondobozból hevenyészett fekvõhelyet készítettek neki, abba beletettek egy régi törölközõt, aztán elhelyezték a nappali egyik sarkába. A macska azonban jobban szerette a kanapé végét. A házban tett felületes felfedezõ útja során nem mutatott érdeklõdést a szekrények iránt, bár a házaspár ebben reménykedett. Edith azt mondta, szerinte a macska túl öreg ahhoz, hogy bármit is el tudjon kapni.

Másnap délelõtt Mrs. Farrow felhívta Edithet és közölte vele, hogy ha akarják, megtarthatják Cicót.

– Szobatiszta és teljesen egészséges. Egyetlen baja, hogy nem szeretem a macskákat. Úgyhogy ha megkedvelik, vagy õ megkedveli magukat…

Edith tõle szokatlan ömlengõ hálakitöréssel bújt ki a válaszadás alól, és kifejtette azt is, miért kérték kölcsön a macskát, aztán megígérte, hogy pár napon belül felhívja Mrs. Farrow-t. Edith azt mondta, hogy szerinte egerek vannak a házban, de nem elég biztosak ebben ahhoz, hogy rágcsálóirtót hívjanak. Ez a verbális erõkifejtés teljesen kimerítette.

A macska ideje nagy részét alvással töltötte a kanapé vagy az emeleti ágy végében, de Edith még ezt is inkább eltûrte, nehogy elidegenítse az állatot, sõt szeretetteljesen beszélt is hozzá. Kinyitotta a faliszekrényeket és odavitte hozzájuk, de Cicó ilyenkor mindig kissé kimért lett, nem is annyira a félelemtõl, hanem inkább az unalomtól, és tüstént elfordult. Közben persze bõséges mennyiséget fogyasztott a Farrow-ék által elõírt tonhalból.

Péntek délután Edith éppen az ezüstöt tisztította a konyhaasztalnál, amikor megint meglátta az állatot. Közvetlenül mellette szaladt el a padlón; a háta mögül jött elõ, és barna rakétaként robogott ki a konyhaajtón át az ebédlõbe. Még azt is látta, hogy jobbra fordul, a nappali irányába, ahol a macska szunyókált éppen.

Edith rögtön felállt és az ajtóhoz sietett. Az állatnak már nyoma sem volt, a macska pedig még mindig lehunyt szemmel nyugtatta a fejét a mancsán. Edith szíve szaporán vert. Félelme türelmetlenséggel vegyült, és egy pillanatra szörnyû zûrzavar érzése lett úrrá rajta. Az állat ott volt
a szobában, a macska meg csak henyélt! És ráadásul Wilsonék hét órára jönnek vacsorázni, úgyhogy aligha lesz ideje errõl beszélni Charlesszal, hiszen még meg kell fürödnie és át kell öltöznie. Wilsonék elõtt meg nem tudná, és nem is akarná szóba hozni, annak ellenére, hogy elég jól ismerik õket. Ahogy Edith zavara csalódottságba fordult, könnyek szöktek a szemébe. Maga elé képzelte, milyen ideges és ügyetlen lesz egész este, le fog ejteni mindent, és közben nem lesz képes elmondani, mi a baj.

– Az az átkozott juma! – mondta halkan és keserûen, de nem tört le, hanem visszament a konyhába, befejezte az ezüsttisztítást, és megterített.

A vacsora ennek ellenrée elég jól sikerült, semmi nem esett a földre, és semmi nem égett oda. Christopher Wilson és a felesége, Frances a falu másik részén laktak, és volt két fiuk, egy hét- meg egy ötéves. Christopher jogász volt a Pan-Com-nál.

– Kissé nyúzottnak tûnsz, Charles – mondta Christopher. – Nincs kedvetek csatlakozni hozzánk vasárnap? – kérdezte, miközben a feleségére pillantott. – Elmegyünk egyet úszni, azután piknikezünk. Csak mi meg a srácok. Kint, a friss levegõn.

– Ööö… – Charles arra várt, hogy Edith majd udvariasan visszautasítja, de az asszony hallgatott. – Köszönjük a meghívást. Ami engem illet… nos, arra gondoltunk, hogy hajókáznánk egyet, de kölcsönkértünk egy macskát, és azt hiszem, nem volna jó egyedül hagyni egy egész napra.

– De miért kértetek kölcsön egy macskát? – kérdezte Frances Wilson?

– Mert úgy véltük, hogy egerek lehetnek a házban, és ki akartuk deríteni – vetette közbe Edith mosolyogva.

Frances kérdezett még egyet-kettõt a macskáról, aztán ejtették a témát. Cicó az emeleten tartózkodott a vacsora alatt, mindig felment, amikor új ember érkezett a házba.

Miután Wilsonék távoztak, Edith elmondta Charlesnak, hogy megint látta az állatot a konyhában, és azt is, hogy Cicó nem mutatott érdeklõdést.

– Az a gond, hogy nem csap zajt – mondta Charles, aztán a homlokát ráncolta. – Biztos vagy benne, hogy láttad?

– Éppen annyira, amennyire biztos vagyok abban, hogy már korábban is láttam.

– Adjunk még pár napot a macskának.

Másnap, szombat reggel Edith kilenc körül ment le, hogy nekiálljon elkészíteni a reggelit, hirtelen azonban megtorpant, mert észrevett valamit a nappaliban. A padlón a juma teteme hevert, a felismerhetetlenségig szétmarcangolva. A farkát lerágták egy körülbelül ötcentis csonkot kivéve, a feje teljesen hiányzott. De a bundája barna volt, és itt-ott feketéllett a vértõl.

Edith megfordult és felszaladt.

– Charles!

A férje már ébren volt, de még álmosan pislantgatott.

– Mi az?

– A macska elkapta. Lent van a nappaliban. Gyere, kérlek. Rá se bírok nézni.

– Máris, drágám – mondta Charles, miközben ledobta magáról a takarót.

Néhány másodperccel késõbb már lent is volt, nyomában Edithtel.

– Hm. Jó nagy.

– Mi ez?

– Gõzöm sincs. Hozom a lapátot – mondta Charles, és bement a konyhába.

Edith csak álldogált és figyelte, ahogy a férje egy összegöngyölt újságpapírral lapátra tolja a tetemet. A nõ merõn nézte az alvadt vért, a szétrágott légcsövet és a csontokat. A lábán kis karmokat látott.

– Mi ez? Menyét?

– Halvány fogalmam sincs – felelte Charles, miközben fürgén becsomagolta az állatot egy újságpapírba. – Kidobom a kukába. Ugye hétfõn szokták elszállítani a szemetet?

Edith nem felelt.

Charles a konyhán át kiment a szemétládához. A felesége hallotta a fedél zörgését.

– Hol a macska? – kérdezte Edith, amikor a férje visszajött.

– Nem tudom.

Charles megmosta a kezét a konyhai mosogatónál, aztán behozta a nyélre erõsített felmosórongyot, és felmosta a foltot, ahol az állat hevert.

– Nincs sok vér. Tulajdonképpen semennyit nem látok.

Reggeli közben bejött a macska a bejárati ajtón, amit Edith nyitott ki, hogy kiszellõztesse a nappalit, bár nem érzett semmilyen szagot. A macska fáradt tekintettel nézett rájuk, alig emelte fel a fejét, és csak annyit mondott, hogy “miau”. Ez volt az elsõ hang, amit érkezése óta kiejtett.

– Jó cica! – mondta Charles elragadtatva. – Jól van, Cicó!

Köszönetképpen meg akarta volna simogatni a hátát, de a macska kibújt a keze közül, és továbboldalgott a konyhába, hogy elfogyassza a reggeli tonhalat.

Charles mosolyogva pillantott a feleségére, amit Edith megpróbált viszonozni. Csak egy tojást evett, és a pirítósból egy falat se ment le a torkán.

Még akkor is zavarodott volt, amikor vásárolni indult a kocsival. Szokás szerint üdvözölte az ismerõs arcokat, bár nem érezte, hogy kapcsolat volna személye és a többi ember között. Amikor hazaért, Charles kezét a feje mögé téve ruhában hevert az ágyon.

– Nem tudtam, hol vagy – mondta Edith.

– Álmosnak éreztem magam. Bocsánat – szólt Charles, és felült.

– Fölösleges bocsánatot kérned. Ha le akarsz dõlni, csak nyugodtan.

– Le akartam pókhálózni a garázst, meg jól kisöpörni – folytatta a férfi, miközben talpra állt. – Nem is örülsz, hogy megszabadultunk tõle, drágám? Akármi volt is az – és erõltetve nevetett.

– Dehogyisnem. Hát persze – válaszolta Edith, de még mindig levertnek érezte magát, és érezte, hogy Charles se túl vidám. Tétován állt meg az ajtónyílásban. – Csak azon tûnõdöm, mi lehetett.

Bárcsak láttuk volna a fejét, gondolta Edith, de nem volt képes kimondani. Lehet, hogy még elõkerül valahol bent vagy kint? A macska nem ehette meg a koponyát.

– Valami menyétszerûség – mondta Charles. – Most már akár vissza is adhatjuk a macskát.

Végül úgy döntöttek, másnapig még várnak Farrow-ék felhívásával.

Edith úgy látta, hogy Cicó most ha fáradtan is, de mosolyog, amikor ránéz. Vagy a fáradtságot csak a tekintetében látta? Elvégre a macska kilencéves volt. Edith sokszor rápillantott azon a hétvégén, miközben a ház körüli teendõket végezte. Olyan volt az állat fellépése, mint aki megtette a kötelességét, és ezzel tisztában is van, de nem különösebben kérkedik vele.

Különös, de Edith úgy érezte, hogy a macska a juma szövetségese – vagy legalábbis az volt. Mindketten állatok lévén bizonyára jól megértették egymást, egyikük az erõsebb, a vadász, a másik a préda. És a macska látta, talán hallotta is a másik állatot, akármi volt is az, és bele tudta vájni a karmait. Mindenekelõtt azonban a macska most nem félt tõle annyira, sõt úgy találta, Charlestól sem. Ezt végiggondolva Edith ráébredt, hogy nem kedveli a komor, zárkózott tekintetû macskát, és a macska sem igazán szereti õket.

Edith vasárnap három körül akarta felhívni Farrow-ékat, Charles azonban megelõzte. Edith még azt is rémülten hallgatta végig a beszélgetésbõl, amit Charles mondott, a vasárnapi lapokkal a kezében mégse mozdult a kanapéról.

Charles sûrû hálálkodás közepette közölte velük, hogy a macska elkapott valami nagy mókushoz vagy menyéthez hasonló állatot, de hogy igazából nem akarják megtartani a macskát, bármennyire szimpatikus is, és átvihetnék-e, mondjuk hat körül?

– Hát… Szóval nézd, elvégezte a feladatát, és mi szörnyen hálásak vagyunk érte… Természetesen meg fogom kérdezni az üzemben, hátha akad valaki, aki szeretne egy aranyos macskát.

Charles letette a telefont, és meglazította a gallérját.

– Phû! Ez kemény volt! Undok alaknak éreztem magam. De hát végtére is semmi értelme azt mondani, hogy kell nekünk a macska, amikor nem kell, ugye?

– Persze, hogy nincs. De azért kellene vinnünk nekik egy üveg bort vagy ilyesmit, nem gondolod?

– De, feltétlenül. Ez jó ötlet. Van itthon valami?

Semmilyen bontatlan italt nem találtak, csak egy üveg viszkit.

– De hát tényleg nagy szívességet tettek nekünk – mondta Edith, miután lelkesen azt indítványozta, hogy adják nekik a viszkit.

Charles elmosolyodott.

– De még mekkorát!

Becsomagolta a viszkit a zöld selyempapírba, amelyben házhoz szállították az üvegeket, Cicót beletette egy kosárba és elindult.

Edithnek nem akaródzott menni, de a férje lelkére kötötte, hogy feltétlenül adja át Farrow-éknak, mennyire hálás õ is. Aztán leült a kanapéra, és megpróbált újságot olvasni, de a gondolatai elkalandoztak. Körülnézett az üres, néma szobában, a lépcsõ aljára tekintett, kifelé bámult az ebédlõ ajtaján.

A jumakölyök elpusztult. Fogalma sem volt róla, mibõl gondolja, hogy kölyök volt. És miféle kölyök? Mindenesetre mindig úgy élt benne, mint fiatal, egyszersmind kegyetlen jószág, amely majdnem mindent tud a világban létezõ kegyetlenségrõl és gonoszságról, az állatvilágban és az emberek világában egyaránt. Végül egy macska harapta át a torkát, a fejét meg nem találták meg.

Amikor Charles visszajött, õ még mindig a kanapén ült.

A férfi lassú léptekkel ment be a nappaliba, és egy fotelba rogyott.

– Õszintén szólva nemigen akarták visszavenni.

– Hogy érted?

– Hiszen te is tudod, hogy eredetileg nem az õ macskájuk. Csak jóindulatból vagy mibõl vették magukhoz, amikor a szomszédok, akik Ausztráliába költöztek, nem tudták magukkal vinni. Úgyhogy a macska most valahogy a két ház között cselleng, és Farrow-ék etetik. Szomorú.

Edith önkéntelenül is megrázta a fejét.

– Igazából nem kedveltem a macskát. Túl öreg egy új otthonhoz, nem igaz?

– Igen, azt hiszem. Hát éhezni mindenesetre nem fog náluk. Ihatnánk egy csésze teát, van kedved? Inkább, mint valami szeszes italt.

Charles aztán korán lefeküdt, de elõbb még bedörzsölte a jobb vállát híg kenõccsel. Edith tudta, hogy fél a ínhüvelygyulladástól meg a reumától.

– Öregszem – szólt Charles. – Ma legalábbis öregnek érzem magam.

Akárcsak Edith, de õ még levert is volt. A fürdõszobatükör elõtt állva úgy látta, a szeme alatt az apró ráncok mélyebbek lettek. Ahhoz képest, hogy vasárnap volt, egészen agyonhajszoltnak érezte magát. De a borzalom eltûnt a házból – ez is valami. Majdnem két hétig élt együtt a nyomasztó állattal.

Most azonban, hogy a juma elpusztult, Edith rájött, mi volt a baja, pontosabban most már be tudta vallani magának. A juma felnyitotta a múltat, ezt a sötét és félelmetes üreget. Felidézte azt az idõt, amikor szánt szándékkal elvetélt, és eszébe juttatta a férje keserû csalódását, majd az azt követõ, színlelt közömbösségét. Emlékezetébe idézte saját bûnét, és azon tûnõdött, vajon az állat ugyanígy hatott-e Charlesra, akinek szintén nem volt teljesen tiszta a lelkiismerete. A Pan-Com-nál még a kezdeti idõkben elmondta az igazságot egy kollégájáról a felettesének, mire a férfit elbocsátották, és Charles kapta meg az állását – az illetõ azonban késõbb öngyilkosságot követett el. Simpsonnak hívták. A férje akkor csak a vállát vonogatta. De vajon a juma emlékezetébe idézte-e Simpsont? Nincs ember, nincs felnõtt a világon, akinek tökéletesen folt nélküli és bûntelen a múltja…

Egy hét sem telt el még, este Charles éppen a rózsákat öntözte, amikor egy állat pofáját pillantotta meg a madáretetõben. Olyan volt, amilyennek Edith leírta, s most végre õ is alaposan szemügyre vehette.

Látta a mozdulatlan, fénylõ, fekete szemet, a kegyetlen, fürkészõ tekintetet, amirõl a felesége mesélt, és a fenyegetõ, apró szájat. El is feledkezett a kezében levõ gumicsõrõl, így egyenesen a téglafalra spriccelte a vizet. Futva indult a ház felé, hogy elzárja a csapot. Le akarta venni az etetõt, hogy megnézze, mi van benne, de egyszersmind az is eszébe jutott, hogy a faépítménybe nem fér be egy olyan állat, amilyet Cicó elkapott. Efelõl biztos volt.

Charles már majdnem odaért a házhoz, amikor meglátta Edithet az ajtóban. A madáretetõt nézte.

– Megint ott van!

– Igen – Charles elzárta a vizet. – Most már nem hagyom annyiban. Megnézem, mi az.

Sietõsen a madárház felé indult, de félúton megállt, és a nyitott vaskapura bámult.

Cicó jött be, loncsosnak és kimerültnek tûnt, sõt, mintha mentegetõzés lett volna a tekintetében. Eddig ügetett, de most öregesen, lógó fejjel lépdelt Charles irányába.

– Visszajött – mondta a férfi.

Edithen félelem és nyomottság vett erõt. A végzet rendelte így, az egész tökéletesen megjósolható volt. Egyre több lesz a juma. Amikor a férje egy pillanat múlva megrázza a madáretetõt, nem talál benne semmit. Aztán õ meglátja az állatot a házban, és Cicó majd megint elkapja. A juma rájuk telepedett, rá és Charlesra.

– Egészen idáig visszatalált, biztos vagyok benne. Pedig három kilométer is megvan az út – mondta Charles mosolyogva Edithnek.

De Edith csak összeszorította a fogát, hogy elfojtson egy sikolyt.

Fordította: Baló András Márton

Patricia Highsmith, “The Empty Birdhouse”, in Eleven short stories, London: Heinemann, 1970.

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.