Versek

A szárnyas oroszlán

I.

Korán keltünk, tettre készen,
de hátráltatott a készülõdésben,
hogy nem akartunk hiányos öltözékben
mutatkozni a személyzet elõtt.
Még az arcom se mostam meg,
úgy indultam felfedezõ útra
a tágas udvarházban, Gongüla
hajtotta be mögöttem az ajtót.
Átjárók, beugrók, hajópadlós folyosók
útvesztõjében már visszafordulni készültem,
mikor egy elhagyatottabb traktusban nagy,
mûhelyszerû helyiségbe nyitottam.
Bár hiányoztak jellegzetes motívumai,
a képek stílusa hamarost meggyõzött,
hogy szerteszét a mûterem zugaiban
El Kazovszkij munkái porosodnak.
Hátrébb, egy széknek támasztva
kisebb festmény, oroszlán. Éppen
olyasmin gondolkoztam, hogy jók a képek,
de én valami rendkívülit vártam,
sokkal több életet – hirtelen megmozdult
és talán bõdült is egyet az oroszlán.
Amint odasiettem, az a benyomásom támadt,
hogy megcsúszott, az adta ezt a hangot.

II.

Elõbb egy ismerõs fõszerkesztõ vitt
elegáns kocsiján; utána mintha
még valaki vitt volna; amire biztosan
emlékszem: hogy a Tudó vitt. Elõtte ittunk,
nehéz bort, én kevesebbet, õ viszont keményen.
Vagy százötvennel hajtott, olyan sebesen
közeledtünk keresztezõdéshez, felüljáróhoz,
kanyarhoz, hogy amíg odaértünk, rendre
nem tudtam rájönni, merre vezet a mi sávunk.
Úgy tûnt föl, õ sincs mindig tisztában ezzel.
Egy elágazásnál utolsó pillanatban balra tért –
hazardírozott. A legközelebbi nyugodtabb
útszakasznál szóltam, vagy megállt magától,
kiszálltam döntésem indoklása nélkül.
Õ széles taglejtésekkel magyarázta, hogy
megfelelõ volt a sebesség, hiszen ott vagyunk,
ami bizonyítja, hogy minden kanyart sikerült
bevennie; határozottan, ám nem barátságtalanul
válaszoltam. Stoppal mentem tovább, s miután
megérkeztem, nemsokára hallottam, hogy a Tudó
közvetlenül azután, hogy elváltunk,
balesetet szenvedett. Nem tévedett, hiszen
ez volt úti célja, a sebesség megfelelõ volt
a halálhoz, bizonygatta képzeletemben.

III.

A fényben úszó Operaházban vagy inkább
Zeneakadémián, nem tudom, milyen alkalomból,
Kazovszkij volt a díszvendég, az estet
kifejezetten az õ ünneplésére rendezték.
Aranyszín ruhában, hosszú, több ágban befont,
aranyszínûre festett hajjal, méltóságteljes
tartással szemlélõdött díszpáholyából,
és a bõre is arany volt, mintha lefújták volna.
Kezében közepes kutya méretû, élõ állat,
sima bõre szintén arany, arcát kíváncsian
Kazovszkij arca felé fordította –
szárnyas oroszlán volt, nyugodtan viselkedett.
Én négy-öt székkel arrébb, kissé hátrébb ültem,
s köztünk mások mellett két kisgyerek,
a nagyobbik biztosan fiú, a kisebb talán lány,
tudtam, hogy Kazovszkij közeli hozzátartozói,
a gyerekei, de lehettek testvére gyerekei,
esetleg fogadott gyermekei is. Büszke volt rájuk,
fölszólította õket, hogy mutassanak meg
vagy mondjanak valamit, a fiút azért dicsérte,
mert már hibátlanul ejti a t hangot, a lányt meg,
akit lánynak nevezek, egy kifejezés ismeretéért.
Az utolsó kép, amire emlékszem: Kazovszkij teljes
díszben, ölében szárnyas oroszlánnal, aranyban.

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: Vers 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.