Versek

ESZPRESSZÓFELIRAT

A név mögül eltûnt az arc.
A helyiség aurájának arculata.
Burzsoá bukszusok, nyájas
törpekerítés, náncsinénis székek,
asztalok, akár a többgenerációs
nagypolgárok polgárõrséggel
erõsített érzelgõs villáinál.
Itt. A hajléktalanok kószálta flaszteron.
Látható, kiket vár a tulaj. Vajon
lejönnek-e a jóllakott dombokról?
Ide. Ahol egykor a hisztérikusan
paranoid “arszlánok” itták a vodkákat,
fogdosták a szorongásos,
depressziós “kékharisnyákat”, és
éjjeleken át ontották a súlytalan igét.
(Ez adta az aurát. Úgymond.)
Most, hogy már mindez eltûnt,
a jelen szemközti és “szenvtelen”
buszmegállójából figyelve
éppen az tûnik fel, ami azelõtt szinte sohase.
A Felirat. Fönt a szürke házfalon. A régi.
Tanulmányozható, hogy az elsõ betû
mintegy türelmetlenül elõrerohanva
szakad el a szótest középsõ részétõl, és
az utolsó kettõ gátoltan kullog, lekókadva.
A Felirat sosem volt “egységes és megbonthatatlan”.
Önkéntelen az juthat az eszünkbe róla,
mintha a betûk miatt történt volna minden.
Igen, õk az okai. A betûk.
Ezért történt, ami történt. A lassú agónia. A bukás.
A mostani szélroham a buszmegállóban. Miattuk.

A HÁDÉSZ-PANELBAN

Éjjeli allé. Ahogy súlyosan tornyosul föléd.
Oszlopcsarnok. Ahogy mész. Elõre. Hová elõre?
A lombok vég-utánian feketék.
– Éjjeli Aszfalt, mond, hova tartasz? Szétvisz a kétség.
Egy lakótelepi házba visz. Ott van Hadész. Az már a Túl.
Terméketlen és emberen túli kéjelgés.
Szertelen és zord forma.
Ha onnan kijössz, a buszon nem tudod,
túlélés ez, vagy már egy még-
beljebbi állomás, igen,
nemmel telt igen, a vidám nemlétben.

A SZÚRÓS SZEMÛ PÉNZTÁROSNÕ

A szúrós szemû pénztárosnõ
az éjjelnappaliban
vajon mit jelent? Szúrós
Képe õ az origo-nak?
Ami által feltárul a
perspektíva, mint
reflektorfénnyel glóriázott
alagút. S aztán ebben zakatolsz végig.
Mi is végig? Erre nem kapsz választ.
A szúrós szemû
pénztárosnõ az éjjelnappaliban
lehet Küldötte, Hírnöke annak az
Erõnek, ami kegyelembõl jelet ad, hogy viggyázz…
Vagy nyugodj meg, mert épp ez az alagút a Te Utad.
Lehet angyal
a szúrós szemû pénztárosnõ
az éjjelnapaliban.
De lehet csupán kielégítetlen aggszûz
a szúrós szemû pénztárosnõ
az éjjelnappaliban.

A NÕ

Innen jön minden. Õ is. A nõ
brutális csöndje: láp. Lépre csal.
Elnyelõdik még a Tigris is.
Mint a visszhang. Mocsaras,
sásos, növényszag.
Némasággal készíti elõ a
pávatollait tárogató
beszédet. Félbe vágott
almának mutatja magát.
Címerével rejtve a
Föld s az Ég elõttit.

A HAZÁRÓL

Csak a van: van. Semmi vakfoltja.
Haza a magasban. Mélyben.
Kívül a Tejúton.
Lenni bizalom nyelvben?
Létfarakasveremben.
Ha szólítanék – kit?
Ha mondanék – kinek?
Nincs ünnep.
Nem lehet légyen.
A haza vesztegel. A létben.

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: Vers

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.