(Át)változat

Hommage à F. K.

Egy reggel Kollarik Mihály nyugalmazott rendõr alezredes arra ébredt nyugtalan álmából, hogy féreggé változott. Úgy érezte, hogy a hátát kemény kitinpáncél borítja, és ha kissé fölemelné a fejét, meglátná domború, barna, ív alakú, szelvényekkel ízelt hasát, amelyen alig maradt már meg végleg lecsúszni készülõ paplana. Ezért inkább nem nézett oda, és olyan bénultan hevert néhány pillanatig, mintha eltört volna valamije. Aztán ahogy lassan tisztulni kezdett az agya, egyszerre képtelennek találta a helyzetet, és fölült az ágyban. Önkéntelenül is lepillantott, és ahogy meglátta domború, a terhesség utolsó fázisára emlékeztetõ, ám férfi módra becsületesen szõrös hasát, végképp megnyugodott. “Ezt a marhaságot!”, gondolta, és elszégyellte volna magát, ha a szégyent nem tartotta volna egyéniségéhez merõben méltatlan gyengeségnek. Kifordult az ágy szélére, és miközben lábával a papucsot kutatta, hirtelen eszébe jutott ennek az ostoba ébredésnek a magyarázata: hiszen csak álmodott! És ahogy megkönnyebbülten, asztmatikus hörgésre emlékeztetõ módon fölsóhajtott, felrémlett elõtte az álma.

Álmában arra ébredt, hogy szörnyû féreggé változott. Páncélszerûen kemény hátán feküdt, és ha kissé fölemelte a fejét, meglátta domború, barna, ív alakú, kemény szelvényekkel ízelt hasát, amelyen alig maradt már meg végleg lecsúszni készülõ paplana. Számtalan, testének egyéb méreteihez képest siralmasan vékony lába tehetetlenül kapálódzott a szeme elõtt. Ez volt a legiszonyatosabb az egészben, látni elsatnyult lábait, amelyek oly szánalmasan viszonyultak az õ méretes, tekintélyes testsúlyát oszlopszerûen hordozó sonkáihoz. Mindig is két lábbal járt a földön, és most úgy érezte, hogy ezek a csökevényes “féregnyúlványok” leginkább a falra mászást teszik lehetõvé, ami mégiscsak képtelenség egy nyugalmazott rendõr alezredes részérõl. Ekkor kezdett el kiabálni, pontosabban csak azt hitte, hogy kiabál, mert valójában valamiféle visszafojthatatlan és fájdalmas csipogást hallatott (õ!, akinek mennydörgésszerû parancsszavára hajdan egy egész kapitányság vágta haptákba magát…), illetve csak úgy érezte, hogy azt hallat, mert talán tényleg kiabált, hiszen az asszony ébresztette, mondván, mi a baj, szívecském, megnyomott az esti pacalpörkölt?, de talán ezt is csak álmodta, mert reggel úgy ébredt, mint aki éjszaka tényleg féreggé változott. Szép is lenne, ha most csak úgy ukmukfukk fölszaladnék a falra, mosolyodott el megkönnyebbülten az ágy szélén üldögélve, de aztán gyorsan visszarendezte izmait a méltóságteljes rendõr alezredesi arckifejezésre. Belebújt a papucsába, és miután második nekirugaszkodásra két lábra küzdötte magát, kislattyogott a konyhába.

Az asszonyt már ott találta, amint a tûzhely körül sertepertélt. Mindig a kakassal kelt, de Kollarik szerint gyakran a kakast is õ ébresztette, hogy mire az ura elõbújik, minden rendben legyen. Kollarik szerette maga körül a rendet. Megszokta a régi szép idõkbõl, amikor még egy egész kapitányság bokázott körülötte. Így reggelenkénti elsõ kérdése is úgy hangzott el, hogy arra az asszonynak szabályos jelentést kellett tennie. Most azonban kérdés nélkül is látta az asszonyon, hogy rendkívüli esemény történt. Kitûnõ szeme volt az ilyesmihez, annak idején még olyan szupertitkos gondolatokat is kiolvasott a gyanúsítottak tekintetébõl, amelyeket azok még maguknak sem akartak bevallani. Így aztán a megszokott érdeklõdés helyett rögtön a tárgyra tért: “Na, mi van má’?!”

Az asszony nem felelt azonnal, ami önmagában is meglepõ volt, hiszen tudta, hogy evvel csak ingerli a férjét, aki nem tûrte a kétes helyzeteket. Ha õ kérdezett valamit, arra nyomban választ kellett adni. Most azonban a felesége úgy hallgatott, mintha abban reménykedett volna, hogy õ majd csodák csodája megelégszik egy ilyen néma felelettel, és csak akkor szólalt meg, amikor az ura a nyomaték kedvéért még hozzáröffentett egy noszogató “He?!”-t is. “Misi nem utazott vissza”, nyögte végül, és gyorsan elkapta a tekintetét.

Misi, azaz ifjabb Kollarik Mihály, a rendõrtiszti fõiskola végzõs növendéke az utolsó vizsgaidõszakát töltötte odahaza. Egész nap ki sem mozdult a szobájából, ami természetes is volt, hiszen a döntõ szigorlatára készült, és az apja tisztán emlékezett rá, hogy a maga idejében neki is mennyit kellett magolnia. Amióta nyugdíjazták, minden reménysége a fia volt, benne látta majdan megtestesülni mindazt, ami még õ maga lehetett volna, ha nem kellett volna, idõnek elõtte, nyugállományba vonulnia. “Talán még dandártábornok is lehet belõle”, gondolta néhanapján, merészebb fantáziáiban.

Ezért most a hír, hogy Misi nem ment vissza a legfontosabb vizsgájára, egyszerre töltötte el teljes értetlenséggel és hirtelen indulattal. “Micsoda?!”, hördült föl, mintha a húsába vágtak volna, majd mégis utat engedvén a kíváncsiságának, megkérdezte: “Beteg, vagy mi az isten?” “Nem tudom”, felelte reszketeg hangon az asszony, “Ki sem mozdul a szobájából.”

Kollarik Mihály nyugalmazott rendõr alezredes a terhesség utolsó fázisára emlékeztetõ pocakját meghazudtoló módon pattant fel a székérõl, és úgy csörtetett végig a lakáson, mintha egy kommandós akció vezetõjeként az elsõ számú közellenséget kellene rajtaütésszerûen kézre kerítenie. Ahogy a fia szobájához ért, le sem lassított, hanem kopogtatás nélkül, a kilincset szinte le sem nyomva szakította föl az ajtót.

Ifjabb Kollarik Mihaly úgy pattant fel az íróasztalától, mint akit kígyó csípett. Az arca hófehér volt, mintha frissen meszelték volna, és úgy meredt az apjára, mintha afféle ágról szakadt Hamletként a szellemet látná. Ez azonban csak egy pillanatig tartott, mert a következõ mozdulatával már az elõtte lévõ papírokat kezdte összeszedegetni, méghozzá olyan lázas igyekezettel, mintha bûnjelet próbálna eltûntetni. “Mit csinálsz, fiam?!”, dörrent rá idõsebb Kollarik, amitõl ifjabb Kollarik úgy kezdett reszketni, mint az a bizonyos nyárfalevél, és egy ügyetlen mozdulattal az összes papírlapot lesodorta a földre. “Mik azok a papírok?!”, kérdezte idõsebb Kollarik, aki ha nem is értette, mirõl van szó, azonnal tudott a helyzetbõl következtetni, és rögtön kiszimatolta, hogy valamiféle rejtélyes összefüggés van a fia riadt kapkodása és vissza nem utazása között. Sokat megélt agyában nyomban megfogalmazódott, hogy a tetten érés esete forog fenn. És valóban, nemcsak a fia alig hallhatóan elrebegett “semmi”- je, de az a mozdulat is, ahogy a papírköteget magához szorította, arról tanúskodott, hogy idõsebb Kollarik Mihály megint egyszer jó nyomon jár. “Add csak ide!”, parancsolta, és odalépett hozzá. Rövid közelharc után, melynek során még egy gyors, atyai pofon is elcsattant, kezébe kaparintotta a gyanús iratokat, majd miközben belenézett, még egyszer megkérdezte: “Mi ez?!”

Ám ekkor olyasvalami történt, ami, ha rövid idõre is, de elvonta figyelmét a kezében lévõ bûnjelrõl. Ifjabb Kollarik Mihály ugyanis válasz helyett egész egyszerûen fölszaladt a falra, és fejjel lefelé lógva megállt a legtávolabbi sarokban. Idõsebb Kollariknak elkerekedtek a szemei, majd magából kikelve kezdett ordítani: “Jössz le azonnal! Egy Kollarik nem mászkál a plafonon!” “Nem megyek.”, válaszolta a fiú, hangjában valami visszafojthatatlan és fájdalmas csipogással, “És nem megyek vissza az iskolába sem.” “Mi az, hogy nem mész vissza?!”, értetlenkedett az apja, “ Akkor mit fogsz csinálni?!” “Regényt írok”, rebegte ifjabb Kollarik, de ezt már tényleg alig lehetett érteni a hangját elnyomó csipogástól.

Idõsebb Kollarik a döbbenettõl szólni sem tudott, csak fölemelte a kezében tartott papírokat, és olvasni kezdte az elsõ lapot. A szemei már eleve tágra nyíltak a döbbenettõl, de szinte látható volt kétségbeesett erõfeszítésük, hogy még jobban elkerekedjenek, mert nem másról olvasott, mint idõsebb Kollarik Mihály nyugalmazott rendõr alezredesrõl, aki egy reggel arra ébred nyugtalan álmából, hogy féreggé változott. És le volt írva, miként tekint végig borzadállyal megváltozott testén, és hogyan kezd el ordítani magából kikelve, miközben azonban hangját érthetetlenné teszi a belevegyülõ visszafojthatatlan és fájdalmas csipogás. És ahogy ezt elolvasta, idõsebb Kollarik Mihály magából kikelve kezdett el ordítani.

Kollarik Mihály nyugalmazott rendõr alezredes felébredt nyugtalan álmából. Egy pillanatig nem tudta, hol van, és riadtan tekintett végig magán, mert valami körvonalazhatatlanul nyomasztó érzet kínozta. De ahogy megpillantotta domború, a terhesség utolsó fázisára emlékeztetõ, ám férfi módra becsületesen szõrös hasát, egyszerre megnyugodott. Fölült az ágyban, és akkor hirtelen eszébe jutott az álma, és önkéntelenül is elmosolyodott. “Még hogy az én fiam író!”, gondolta, amint kifordult az ágy szélére, és lábával a papucs után tapogatózott. Majd az villant az agyába, hogy mit szólna ahhoz az asszony, ha bejövet ott találná õt az íróasztal mögött egy regényen szöszmötölve. De ez már annyira képtelen ötlet volt, hogy el sem mosolyodott, és egy asztmatikus hörgéssel két lábra emelkedve kislattyogott a konyhába.

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.