A putyini Oroszország

Kommentár, prófécia nélkül

A jelcini évek káosza után aligha okozhatott meglepetést, hogy Putyin és politikai kísérete államszigort ígérõ programmal lépett színre. Nem volt ebben semmi meglepõ, sõt kivetnivaló sem. Miért is lett volna egy olyan országban, ahol az állam akkor már jó ideje legsajátabb közfeladatainak nagy részét sem volt képes ellátni. Ebben a helyzetben az új elnöknek aligha lehetett más választása: meg kellett kísérelnie a megrendült állam erejének helyreállítását. A közhatalom konszolidálása nélkül Oroszország minden bizonnyal hosszú idõre elveszítette volna még az esélyét is, hogy belátható idõn belül hatékonyan mûködõ piacgazdaságot, állampolgárai számára pedig valódi szabadságot és biztonságot teremtsen. Mindazonáltal az is világos volt, hogy az államerõsítés programja komoly politikai kockázatokkal jár, különösen egy olyan országban, ahol a civiltársadalom hagyományosan igen gyönge, s így aligha lehet gátja egy kelleténél nagy hatalomkoncentrálásnak, az adminisztratív állam “túlerõsödésének”. Ez a kényes helyzet nagymértékben megnövelte a putyini “államerõsítõk” felelõsségét. Ilyen körülmények között a “törvény diktatúrája” (Putyin), az állam visszaerõsítése – érthetõ módon – nemcsak a korrumpált hivatalnokokkal és maffiózó politikusokkal összefonódott oligarchikus klánok képviselõiben kelthetett nyugtalanságot, akik gátlástalan haszonélvezõi voltak a gyenge állam szülte zavaros helyzetnek, hanem azokban is, akik tartottak attól, hogy a központi és központosító állam helyreállított erejével vissza is lehet élni. Nos, ezt a bonyolult és ellentmondásokkal teli folyamatot próbálja megérteni és értelmezni Perry Anderson kiváló tanulmánya.

De mitõl is vált különösen nehézzé az oroszországi politikai átmenet? A súlyos gazdasági örökségen túl többek között attól, hogy a politikai osztály részeként fennmaradtak olyan, legitimitásukat megõrzõ, jelentõs társadalmi támogatást élvezõ csoportok, amelyek – ideológiai, vagy civilizációs okokra hivatkozva – a politikai és gazdasági átalakulás nyílt és határozott ellenfeleiként léphettek fel. Erejüket pedig azért tudták megõrizni, mert a Szovjetunió területén létrejött államok társadalmai, így Oroszországé is, a kelet-közép-európai országok nagy részéhez képest sokkal zártabbnak bizonyultak. Ráadásul – a három balti állam kivételével – jóval hosszabb idõn át voltak foglyai a szovjet típusú diktatórikus rendszernek. Ez a körülmény demokratikus hagyományaikat, már amennyiben egyáltalán rendelkeztek ilyenekkel, gyakorlatilag feltámaszthatatlanná tette. De ami talán még ennél is fontosabb: az orosz társadalom jelentõs része, sõt alighanem többsége – szemben a szovjet övezet egykori államainak társadalmaival – a szovjet típusú rendszert nem valami kívülrõl rákényszerített uralomnak tekintette, hanem olyan fejleménynek, amely immanensen következett az orosz fejlõdésbõl. Mindez együttesen azt eredményezte, hogy míg a kelet- közép-európai egykori állampártok utódaira – transzformációjukat kikényszerítendõ – jelentõs társadalmi nyomás nehezedett, addig ez a nyomás Oroszországban szinte teljesen hiányzott. Ilyen körülmények között nem csodálható, hogy a jelcini korszak elsõ fele a demokratikus átmenet stratégiai kérdéseiben való folyamatos eliten belüli meg-nem-egyezés jegyében telt. A ’90-es évek derekáig az orosz politikai osztály olyan alapvetõ kérdésekben sem tudott egyetértésre jutni, mint a magánosítás, a földmagántulajdon, a politika intézményi világa, avagy az ország külpolitikájának stratégiai irányvonala. Ez a prolongált disszenzus arra szorította Jelcint és környezetét, hogy szövetséget kössön a kialakuló tulajdonosi elittel. Ez a szövetség mindaddig érthetõ volt, amíg a demokratikus átmenet ellenfeleinek hatalomba történõ visszatérése reális perspektívának tûnt. Jelcin 1996-os újraválasztásával ennek veszélye ugyan jelentõsen megcsappant, ám bizonyos körülmények – mindenekelõtt a hatalom elkerülhetetlen átörökítése körüli bizonytalanságok – mégis meghosszabbították a szövetségkötési kényszert. Sõt, a hatalomátadással öszefüggõ szükségletek 1999 végére új szereplõket is “kooptáltak” e szövetségbe. Az új szereplõk pedig nem máshonnan, mint a titkosszolgálatok felõl érkeztek. És ezzel kialakult az a háromosztatú, bizarr koalíció, amely egyfelõl nyugatos és liberális technokratákból, másfelõl egykori titkosszolgálati emberekbõl, harmadrészt pedig Jelcin legszûkebb környezetéhez tartozó magas beosztású hivatalnokokból és üzletemberekbõl állt. Végül is e bizarr koalíció választotta ki és segítette hatalomra 1999 legvégén Putyint, mégpedig azzal a feladattal, hogy a hatalom átörökítését a társadalmi béke és az ország területi integritásának fenntartása mellett vigye véghez. És persze túl mindezeken, gondja legyen arra is, hogy a koalícióba bevont csoportok privilegizált helyzete se sérüljön.

A Putyin körüli koalíció viszonylag rövid idõn belül látványos sikerek sorát tudta elkönyvelni, annak ellenére, hogy az “etatista fordulat” kibontakozását két politikailag rendkívül erõs csoport próbálta fékezni. Mind a regionális elitek, mind pedig a ’90-es évek derekán színre lépõ új tulajdonosi osztály egyes csoportjai az új kurzus kudarcában voltak érdekeltek. Putyinnak és politikai szövetségeseinek azonban viszonylag gyorsan sikerült a közhatalom visszavétele. Az új elnök világosan értésre adta: Jelcin politikai öröksége számos tekintetben tarthatatlan. Leginkább azért, mert miközben az új tulajdonosi elit – a demokratikus legitimáció látszatára sem adva – egyre szélesebb körben vonta magához a politikai döntéseket, aközben az állam feltûnõ gyorsasággal veszítette el képességét feladatainak teljesítésére. Ráadásul, az új tulajdonosi osztály egyes csoportjai, ha magánérdekei úgy kívánták, képes volt – a legkisebb lelkiismereti aggály nélkül – politikai válságok sorát gerjeszteni.

A központi hatalom megerõsítésével szembehelyezkedõ regionális elitek politikai erejét Moszkva három fordulóban gyengítette el. Az elsõben kiszorította õket a szövetségi szintû politika alakításából, miután sikerült átalakítania a felsõház, a Szövetségi Tanács “rekrutálásának” szabályait. A második körben hét elnöki megbízottat telepített föléjük, akik révén a Kreml hatékony ellenõrzésre és alternatív információforrásra tett szert. A harmadik lépésben pedig a központi hatalom – különbözõ technikák alkalmazásával – megpróbált olyan politikusokat a kormányzói székbe segíteni, akik iránta nem csupán lojálisak, de az államerõsítõ program megvalósításában is készek vele együttmûködni.

A regionális elitek elleni fellépés teljes mértékben érthetõ volt és mindaddig indokolt is maradt, amíg az a helyi kiskirályok megfegyelmezését, korrupt és nem egyszer önkényes magatartásának megtörését szolgálta. Ugyanez mondható el arról a szándékról is, amellyel a központi hatalom megpróbálta a helyi jogalkotást és jogalkalmazást a föderáció egységes alkotmányos terébe visszaterelni. Az azonban már jogos kétségeket ébresztett, hogy valóban szükség volt-e az adóbevételek megosztásának olymértékû átrendezésére, mint amilyenre már az elsõ elnöki ciklus idején sorkerült. A jelcini idõszak fele-fele megosztása helyett ugyanis 2004-re már jó ha a bevételek harmada maradt a regionális büdzsékben. És nyilván az is nehezen védhetõ, ha a “rendteremtés” következtében a helyi hatalom szinte minden fontos területen elveszíti autonómiáját és szerepe mindinkább arra szorítkozik, hogy a központi hatalom akaratának végrehajtója legyen. Ezt a túlzásokba hajló folyamatot tetõzte be Putyin beszláni túszdrámát (2004. szeptember) követõ javaslata a helyi végrehajtó hatalom elsõ emberének új módon történõ választásáról. Mindez azt jelentette, hogy ezentúl a kormányzó (a nemzetiségi területeken az elnök) személyérõl nem közvetlen és általános választással döntenek, hanem a helyi közgyûlések hoznak határozatot, mégpedig az államfõ elõterjesztése nyomán. Nem biztos, hogy szerencsés döntés volt ez, okai azonban több mint nyilvánvalóak. A helyi hatalom korruptsága, a helyi politikai verseny tisztaságának súlyos hiányosságai alig hagytak más választási lehetõséget a központi hatalomnak – hiszen a helyi civiltársadalmak ereje képtelen volt e tendenciákat megtörni –, mint bizonyos hatalmi jogosítványok központi visszavételét.

Putyin etatista programját nemcsak a regionális elitek fogadták meglehetõs nyugtalansággal, hanem a tulajdonosi elit jelentõs része is. Az úgynevezett “oligarchák” esetében azonban konfliktus kezdetben csak azokkal támadt, akik nem voltak hajlandóak tudomásul venni az új szabályokat és lemondani az állam “tulajdonlására” irányuló politikai ambícióikról. Az új elnök azonban azt is pontosan érzékelte, hogy nem szabad egyszerre túl sok frontot nyitni és kockázatos célokat kitûzni. Ezért kezdetben beérte azzal, hogy a tulajdonosi elitet csak a képviseleti hatalom közvetlen politikai döntéshozatali körébõl távolítsa el, különleges gazdasági pozícióikat azonban lényegében érintetlenül hagyta. Ez az általános szabály csak azokra nem vonatkozott, akik nem voltak hajlandóak tudomásul venni, hogy ezentúl a mégoly tetemes magánvagyon, de még a hatalom érdekében tett korábbi szolgálatok sem adnak alapot politikai posztok és szerepek betöltésére. Ezeket a – privilegizált helyzetüket és anyagi érdekeiket súlyosan sértõ – új “játékszabályokat” azonban nem mindenki volt kész elfogadni, sõt akadtak olyanok is, akik ellentámadásba mentek át. Ebbe a kategóriába tartozott a jelcini korszak két, egymással hol éles konfliktusban, hol szoros szövetségben álló médiacézára, Borisz Berezovszkij és Vlagyimir Guszinszkij. E kulcsszereplõk kiiktatása azonban – noha aligha volt elegáns és egy idõ után igencsak feltûnõen vetette vissza a televíziós tájékoztatás minõségét – a Jelcin utáni korszak stabilizációs szükségletei mellett aligha volt elkerülhetõ. Ugyanakkor a fenti körülmények senkinek sem adtak felhatalmazást arra, hogy az elektronikus médiumok feletti állami ellenõrzés visszavételével újfajta elfogultságot – ám ezúttal más, rivális társaságok által nem ellensúlyozott egyoldalúságot – teremtsen a társadalom tájékoztatásának eme legfontosabb színterén. Putyin elsõ elnöki ciklusának végére azonban mégiscsak ez a helyzet állt elõ.

A stabilitást és az ország modernizálását szavatoló Putyin körüli hatalmi koalíció felbomlásának a kockázata azonban elejétõl fogva benne volt a “felállásban”. Ezt a koalíciót ugyanis olyan csoportok politikai szövetségkötése teremtette meg, amelyek ugyan egyaránt érdekeltek voltak a békés hatalomváltásban, ám szinte minden egyéb területen – érdekek és értékrendek tekintetében egyaránt – élesen szemben álltak egymással. A Putyint támogató koalíció mindhárom csoportja világosan látta, hogy kölcsönösen szükségük van egymásra. A politikai és adminisztratív elit nyugatos, liberális csoportjai tisztában voltak azzal, hogy jelentõs társadalmi támogatás nélkül, az állam mûködésének teljes szétzilálódása közepette képtelenek politikai stabilitást teremteni és ezzel megfelelõ biztosítékokat nyújtani a piacgazdaság intézményeinek kiépüléséhez és megbízható mûködéséhez. A titkosszolgálatok felõl érkezõk pedig tudatában voltak annak, hogy nyilvános politikai és adminisztratív szerepekben fellépve csak akkor számíthatnak a társadalom és a külvilág elfogadására, ha megszerzik más elit-csoportok támogatását. Az úgynevezett jelcini “család” részét képezõ oligarchák és az azokkal szorosan együttmûködõ, gyakran azok “delegáltjaiként” tevékenykedõ vezetõ kormányzati tisztségviselõk pedig érzékelték, hogy privilegizált helyzetük, illetve a ’90-es évek zavaros privatizációs ügyleteiben megszerzett vagyonuk megõrzésére csak akkor számíthatnak, ha sietve kiegyeznek más elit-csoportokkal, akik a támogatás fejében garantálják érinthetetlenségüket.

E bizarr, ám éveken át mûködõképes koalíció egyensúlya billent meg azzal, hogy 2003 nyarán letartóztatták elõbb Platon Lebegyevet, az ország egyik legjelentõsebb vállalata, a Jukosz olajipari cég egyik tulajdonosát, majd néhány hónappal késõbb az olajóriás legfõbb részvényesét, Mihail Hodorkovszkijt. Kezdet kezdetétõl világos volt, hogy mindennek messze ható következményei lesznek. Nem azért volt nyugtalanító az oligarchákkal szembeni új keletû fellépés, mintha azok a demokratikus diskurzus letéteményesei, avagy feltétlen elkötelezettjei lettek volna. Ugyanakkor helyzetüknél és erejüknél fogva mégis csak képesek voltak arra, hogy bizonyos korlátok között tartsák más elitbeli csoportok – így a demokratikus politikai verseny kialakításában és életben tartásában alig, avagy egyáltalán nem érdekelt bürokratikus klánok – térnyerését. Jelenlétük tehát bizonyos fokig kiegyensúlyozó szerepet játszott és pluralisztikus színezetet vitt a rendszerbe, miközben a társadalom többsége meglehetõs közönnyel viseltetett e pluralisztikus játéktér iránt. Ez persze teljes mértékben érthetõ, ha arra gondolunk, hogy az orosz társadalom többsége mindmáig a politikai és gazdasági átalakulás vesztesének érzi magát. Mindezért pedig jelentõs részben – és nem is teljesen alaptalanul – az átmenetet irányító nyugatos, liberális csoportokat, továbbá az új tulajdonosi elitet teszi felelõssé. Ilyen körülmények között aligha meglepõ, ha a társadalmi többség közönnyel, sõt kifejezett megelégedettséggel vette tudomásul az oligarchákkal szembeni fellépést és a ’90-es években szerzett politikai tapasztalatai alapján ma sem tulajdonít a versengõ demokrácia intézményeinek különösebb értéket.

Ebben a közegben vajmi kevés megütközést keltett – a politikai verseny egyes szereplõin és érintettjein kívül – az a fajta kampány, amelynek szemtanúi lehettünk mind a 2003 végi parlamenti, mind a 2004 tavaszi elnökválasztások elõtt. Ezek a kampányok azonban semmivel sem voltak rosszabbak – legalábbis a Kreml ambícióit tekintve –, mint a jelcini idõszak kampányai voltak. Akkor is, most is az elnök és környezete azon voltak, hogy a lehetõ legkevesebbet bízzák a “véletlenre”. Ez azonban Jelcin idején nem mindig sikerült. Volt, amikor az ehhez szükséges tudás hiányzott még, és volt amikor a választói magatartást hatékonyan befolyásolni képes eszközök feletti ellenõrzés nem tudott teljes lenni. A decemberi parlamenti, majd a márciusi elnökválasztásokon azonban sem az elõbbi, sem az utóbbi nem jelentett immár problémát. De ami még ennél is fontosabb: ezek voltak az elsõ olyan választások, amikor a Kremlnek nem akadt komoly kihívója, vagyis elõször tehette volna meg politikai kockázatok nélkül, hogy végre valamennyi szereplõnek méltányos versenyfeltételeket biztosít.

Putyin elsõ négy évének politikai teljesítménye – az imponáló gazdasági növekedés és a politikai stabilitás – elég biztosíték lett volna a fölényes gyõzelemre. De nem ez történt. A Kreml a választások tisztaságánál és korrektségénél sokkal fontosabbnak tekintette, hogy gyõzelmét – eszközökben alig válogatva – teljessé tegye. Ez a fajta politikai önzés azonban nem várt következménnyel járt. A politikai elit egy része – felháborodva a decemberi választások körülményein – távol maradt a márciusi elnökválasztásoktól, ami kis híján szánalmas bohózattá silányította azt. És, hogy mindez bekövetkezhetett abban nyilván szerepe volt azoknak a Jukosz-üggyel összefüggõ hatalmi eliten belüli átrendezõdéseknek is, amelyek nyomán a háromosztatú, bizarr koalíció egyik eleme radikálisan meggyengült, majd rövid idõn belül kihullott a Putyin körüli informális szövetségbõl. A Jukosz-ügy, de még inkább a 2003 decemberében megtartott dumaválasztások körülményei egyértelmûen jelezték: az elsõ putyini évek stabilizációs kurzusa nem egy majdani demokratikus konszolidációt alapoz meg, hanem egy olyan autoriter modernizációs programot, amelynek elsõdleges célja – a szociális katasztrófa elkerülésén túl – Moszkva ’90-es években elszenvedett stratégiai veszteségeinek mérséklése és – ahol erre mód van – visszavétele.

Oroszország – jelentõs részben az energiaárak megugrásának köszönhetõen – imponáló gazdasági növekedést könyvelhetett el Putyin két elnöki ciklusa idején. A ’90-es évek drámai gazdasági hanyatlásával szemben – amelynek mértékére békeidõben a 20. században egyetlen más európai ország esetén sincs példa – az orosz gazdaság az elmúlt nyolc évben évi 6-7%-kal nõtt. Az idei év elejére pedig végre lezárhatta “helyreállítási ciklusát”, merthogy immár az orosz gazdasági erõ ismét akkora, mint a hanyatlást megelõzõ utolsó évben, azaz 1990-ben. A 2007-es év más tekintetben is fontos határkõnek számít. Az orosz kormány szerint ugyanis az ország GDP-je folyó árfolyamon számolva – a világ tizedik államaként – átlépte az 1000 milliárd dolláros határt. (A Világbank adatai ettõl némiképp eltérnek. Szerintük 2006-ban az orosz GDP még csak 817 milliárd dollárnál tartott. Mindazonáltal ez a teljesítmény is elég ahhoz, hogy Oroszországot a világ tizedik legnagyobb gazdaságaként tartsuk számon. Vásárlóerõ-paritáson számolva pedig még ennél is elõkelõbb a pozíciója.) Amennyiben a kormány álláspontját fogadjuk el, azaz 1000 milliárd dollárosnak tekintjük az orosz GDP-t, úgy az egy fõre esõ bruttó hazai termék nagysága folyó árfolyamon számolva immár eléri a 7000 dollárt. (Vásárlóerõ-paritáson pedig több mint 12000 dollár.) A 7000 dolláros teljesítmény Mexico színtjének felel meg. Ezzel a eredménnyel Oroszország megközelíti a világranglista ötvenedik helyét. Önmagában nem különösebben imponáló adat. Ám ha mindezt összevetjük az ország 1999-es teljesítményével – amikor is az egy fõre esõ GDP épphogy elérte az 1000 dollárt és ezzel Oroszország a világrangsor 103. helyét tudhatta csak magáénak –, máris megváltozik a kép.

Perry Anderson teljes joggal utal arra a Putyin népszerûségét megalapozó fontos körülményre, hogy a 21. század elejének világméretû nyersanyag-konjunktúrájából származó jelentõs oroszországi bevételek az elmúlt években érezhetõ életszínvonal-emelkedést eredményeztek. Miközben az átlagkereset továbbra is roppant alacsony – havi 400 dollár –, aközben a polgárok többsége jól tudja, hogy e viszonylag szerény jövedelmek nagysága Putyin elnöksége alatt duplázódott meg és kifizetésük – ellentétben a jelcini korszakkal – rendszeressé és határidõt betartóvá vált. Ez így együtt már nem kevés! És ha ehhez még hozzátesszük, hogy 1998 augusztusa – az orosz állam pénzügyi kollapszusa – után az ország lakosságának közel fele, mintegy 70 millió ember, kevesebb mint napi egy dollárból tengette életét, akkor még inkább érthetõvé válik, miért tekint oly elismerõen Putyin kormányzására az oroszok nagy többsége.

Az energia- és nyersanyag-exportból származó jövedelmek – kiváltképp 2004 elejétõl – mesés bevételekhez juttatták Oroszországot. A ’70-es évek elejének elsõ olajár-robbanása nyomán az egykori Szovjetunió is komoly pótlólagos jövedelmekhez jutott egészen a ’80-as évek derekáig. Ám 1985 nyara, illetve a következõ év tavasza között – jórészt Washington szaúdiakkal folytatott tárgyalásai nyomán – sikerült jelentõs mértékben letörni az energiaárakat. A kõolaj hordónkénti ára ekkor – mindössze háromnegyed év alatt – harmadára zuhant. Mindez megpecsételte a gorbacsovi reformpolitika sorsát és elindította Moszkvát a külsõ pénzügyi függés felé. A Szovjetunió felbomlásakor a szövetségi állam szuverén külsõ adóssága már meghaladta a 80 milliárd dollárt, miközben a szövetségi állam szinte teljes egészében fölemésztette arany- és valutatartalékait. Az önállóvá vált Oroszország – az utódállamokkal való megegyezés nyomán – egyetemleges kötelezettséget vállalt a szovjet korszakban felvett hitelek visszafizetésére. Moszkvát azonban nemcsak ezek a kötelezettségek terhelték, de a ’90-es évek során felvett saját hiteleinek refinanszírozása is. Ez a két hitelállomány a ’90-es évek végére együttesen már meghaladta a 150 milliárd dollárt. Ráadásul, a költségvetési deficit kezelésére az orosz központi kormány a ’90-es évek közepétõl jelentõs kölcsönöket belsõ hitelpiacokon is felvesz. E rövid futamidejû hitelek visszafizetésének képessége omlik majd össze az emlékezetes ’98-as augusztusi pénzügyi válság idején, amit csak tetézett az amúgy is alacsony olajár további zuhanása, a hordónkénti 20 dolláros szintrõl 10 dollár alá. Ehhez képest jelent majd kedvezõ fejleményt, hogy az energiaárak 1999-tõl lassan, ám tartósan elkezdenek emelkedni. 2003 végétõl pedig a hordónkénti olajár a 40 dollár feletti sávba kerül és azóta is ott van, idõnként azt jócskán meghaladva. Beszédes tény, hogy az 1999 és 2004 eleje közti idõszak lassan emelkedõ energiaárai is elégségesek voltak ahhoz, hogy Oroszország 84 milliárd dolláros arany- és valutatartalékot halmozzon fel. Ez lényegében megegyezett a Szovjetunió “fénykorában”, a ’70-es évek második felére fölhalmozott maximális tartalékok nagyságával. Ehhez képest 2004 elejétõl 2007 tavaszáig, azaz három év alatt, az orosz valutatartalékokat sikerült több mint négyszeresükre növelni. Ezek a tartalékok ugyanis ma már meghaladják a 365 milliárd dollárt. Amihez nyugodtan hozzászámíthatjuk a norvég olajalap mintájára kialakított, úgynevezett stabilizációs alap 110 milliárd dolláros állományát is. Mindez azt jelenti, hogy pillanatnyilag Moszkváé a világ harmadik legnagyobb valutatartaléka. Ráadásul úgy, hogy eközben az elmúlt egy-két évben a szovjet szuverén hiteleket teljes egészében visszafizették, míg a “saját kölcsönök” jelentõs részét idõ elõtt refinanszírozták.

Az imponáló eredmények dacára azonban jócskán akadnak gondok és nyugtalanító tendenciák. Putyin és környezete elõszeretettel emlegeti, hogy az ország katonai költségvetése immár évek óta nem haladja meg a GDP 3%-át – a védelmi büdzsé többnyire 2,7% körül alakul – miközben más államok ennél nagyobb arányban költenek védelmi kiadásokra. Ez valóban így van, ám önmagában ez az adat még keveset árul el egy-egy ország költségvetési politikájáról. Érdemes a teljes képhez azt is hozzá tenni, hogy miként alakul a költségvetés úgynevezett “tradicionális” és “modern” tételeinek egymáshoz mért aránya. Az elõbbiekhez, vagyis a tradicionális kiadásokhoz szokás sorolni az ország irányításával összefüggõ adminisztratív tételeket, továbbá a védelmi és nemzetbiztonsági kiadásokat. Ezzel szemben az utóbbiak, vagyis a modern tételek közé tartoznak az oktatásra, az egészségügyre és különféle szociális feladatokra fordított összegek. A kiadások eme két csoportja közti arány a fejlett államokban ma már jelentõs mértékben az utóbbiak, azaz a “modern” tételek javára alakul, merthogy azok immár 4-6-szor múlják felül az úgynevezett tradicionális kiadásokat. Németországban, például, háromszor többet költenek az oktatásra, mint amennyit felemésztenek a védelmi kiadások. Az egészségügy költségvetése pedig hétszer nagyobb, mint a katonai büdzsé. Még az Egyesült Államokban is – ahol a katonai költségvetés hagyományosan rendkívül magas és az ország most éppen egyszerre két háborút is folytat – a védelmi kiadásokat mind az egészségügyi, mind az oktatási büdzsé felülmúlja. Oroszországban azonban épp fordított a helyzet. Az ország védelmi kiadásai 2006-ban négyszer nagyobbak voltak, mint az egészségügyiek, és háromszor, mint az oktatásiak. Az elõrejelzések szerint a következõ 2-3 évben ez az “egészségtelen” arány nemhogy mérséklõdne, épp ellenkezõleg, tovább nõ majd.

Mindez önmagában nyilván nem oka és kiváltója az ország felettébb nyugtalanító népegészségügyi állapotának és demográfiai kilátásainak. Mindazonáltal az is bizonyos, hogy esély sincs az aggasztó tendenciák föltartóztatására, amennyiben nem történik meg a költségvetési politika fokozatos és érdemi átalakítása. Perry Anderson is utal arra, hogy “röpke öt esztendõ alatt, 1990-tõl 1994-ig az orosz férfiak halandósági rátája 32 százalékkal nõtt – békeidõben! –, míg várható élettartamuk 58 év alá zuhant, ami rosszabb arány, mint Pakisztáné.” És ez a helyzet lényegében azóta sem változott. Ma Oroszországban egy 30. évét betöltõ férfinak rosszabbak az életkilátásai, mint voltak a 20. század elején, és jóval rosszabbak, mint a hatvanas években. De a csecsemõhalandóság tekintetében sem sokkal jobb a helyzet. Míg 1970-ben az akkor még a Szovjetunió részét képezõ orosz tagköztársaságban e mutató lényegében megegyezett a korabeli nyugat-európai átlaggal – ezer újszülöttbõl 23-an nem érték meg az egyéves kort – addig ma már kétszer rosszabbak az életbenmaradás oroszországi esélyei. (Ma ezer újszülöttbõl Oroszországban 11, míg Nyugat-Európában 5 nem éri meg az egy éves kort.)

A népesség immár több mint egy évtizede tartó drámai fogyása egyre súlyosabb akadálya lehet Oroszország erõs hatalmi státuszának megszilárdításában. Az Orosz Birodalom az I. világháború elõtt még a világ harmadik legnépesebb országa volt Kína és India után. 1991 végén, a Szovjetunió felbomlásakor Oroszország örökölte meg a teljes lakosság valamivel több mint felét, és ezzel a világ hatodik legnépesebb országának számított. 1993-ban azonban drámai fordulat következett be, a halálozási adatok ugyanis ettõl az évtõl kezdve nagymértékben meghaladják a születési számot, és semmi jele annak, hogy ez belátható idõn belül megváltoznék. 1993-tól több mint 11 millióval többen haltak meg, mint születtek Oroszországban. A negatív természetes szaporulat csak az ellensúlyozza valamelyest, hogy a ’90-es években a szovjet belsõ perifériáról tömegek, fõként oroszok települtek vissza az anyaországba. Ma a teljes népesség az 1991-es 149 milliórólcsaknem hatmillióval kevesebb, és már olyan országok is megelõzik, mint Pakisztán, vagy Banglades. Ha e tendencia nem változik, a század derekára a lélekszám 100 milliósra zsugorodik, és ez megannyi súlyos gondot szül. Többek között óriási feladatot jelent majd az Uralon túli területek megtartása, merthogy már ma is az ország európai részein él a népesség négyötöde.

Perry Anderson teljes joggal utal arra a körülményre is, hogy már Jelcin idején megkezdõdött az állami bürokrácia földuzzadása. És az általános vélekedéssel szemben nem Putyin elnökségével vette kezdetét az államapparátus egykori biztonsági emberek és katonák általi “megszállása”. Ugyanakkor az is kétségtelen, hogy Putyin idején a titkosszolgálatok felõl érkezõ emberek apparátusi expanziója a korábbiaknál is erõteljesebbé és átfogóbbá vált. Ma már aligha találni olyan fontos közhatalmi intézményt, meghatározó médiumot, avagy stratégiai jelentõségû vállalkozást, illetve vállalatot, ahol annak legfelsõbb vezetésében ne találnák egykori titkosszolgát. Az adminisztratív elit rekrutációjának van azonban még egy figyelmet érdemlõ vonása, az tudniillik, hogy a szaktudással szemben ismét látványosan fölértékelõdik a politikai és személyi lojalitás jelentõsége. Mással ugyanis aligha lehet magyarázni azt a meglepõ fejleményt, hogy szinte nincs egyetlen olyan szakigazgatási fõhatóság, amelynek élén a terület szakembere állna. A monopóliumellenes állami bizottság élén egy biológus, a természetvédelmi hatóság élén egy vasútas, a geológiai szolgálat élén egy állatorvos, a nyugdíjalapok élén a rakétaerõk egykori tábornoka áll, míg a honvédelmi miniszteri székben egy korábbi bútorkereskedõ ül, aki igaz egy ideig adófõfelügyelõként is dolgozott. Valljuk be: ebben azért van némi abszurditás. De igaza van Andersonnak, amikor arról ír, hogy a putyini rendszer legjelentõsebb újítása mégis csak az, ahogy a stratégiainak ítélt ágazatok kulcsvállalatainál egymásba fonódnak a hatalmi szerkezet gazdasági és politikai szálai. Ami alatt egész egyszerûen azt kell érteni, hogy a stratégiai jelentõségû vállalatoknál – az energetikától a vasutakig, a hadiipartól a nukleáris szektorig – nincs egyetlen komoly cég sem, melynek vezérkarában, avagy felügyelõ bizottságában ne ülnének ott a központi kormány miniszterei, avagy az elnöki apparátus kulcsalakjai. Mindez az “oligarchikus kapitalizmus” jelcini évei után talán részben még érthetõ is. Ettõl azonban még aligha lesz vonzóbb az oroszországi kapitalizmus bürokratikus változata.

Perry Anderson Oroszország jelen helyzetét kiválóan és érzékenyen bemutató tanulmánya szinte minden fontos körülményt és összefüggést számba vesz, egyetlen lényeges fejlemény kivételével. A jeles szerzõ figyelmét valami miatt elkerülte az az ideológiai innováció, amellyel a Kreml elõször 2005 tavaszán, az ukrajnai “narancsos forradalom” után jelentkezett. Ez pedig nem más, mint az úgynevezett “szuverén demokrácia” önlegitimációs ideologémája. Ez az “irányított demokráciát” leváltó ideológiai konstrukció mindenekelõtt arra hivatott, hogy elejét vegye minden kívülrõl megfogalmazott, az oroszországi demokratikus deficitekre rámutató kritikának. A “szuverén demokrácia” ideologémája ugyanis egyszerre sugallja, hogy Oroszország egy olyan demokrácia, amely szuverén módon dönt sorsáról és ügyeirõl, nem engedi, hogy mások avatkozzanak ebbe bele, valamint azt is, hogy Moszkva szuverén módon definiálja a demokrácia tartalmát, vagyis kizárólag neki van joga eldönteni, hogy a maga részérõl mit tekint saját közegében megvalósítható demokráciának. Ez a koncepció azonban egyre nehezebben fér meg azzal a türelmetlenséggel, ahogy a Kreml az utóbbi idõben fogadja az egykori befolyási övezetébe tartózó országok némelyikének Moszkva II. világháborús szerepével kapcsolatos “különvéleményét”. Mert, amennyiben Oroszországnak kizárólagos joga belsõ viszonyainak megítélése, úgy nyilván ezek a kelet- és kelet-közép-európai államok is joggal gondolhatják úgy, hogy joguk van eldönteni, miként is látják és ítélik meg háborút követõ sorsukat. Eközben Moszkva külpolitikai magatartásában egyre látványosabban kapcsolódik össze a pénzügyi függetlenség révén elnyert újkeletû magabiztosság a putyini rendszernek azzal a vonásával, hogy legitimációs fundamentumává Oroszország, illetve az egykori Szovjetunió II. világháborús szerepét és áldozatvállalását teszi. E szerep és áldozathozatal jelentõsége aligha vonható kétségbe, ám azzal, hogy a rendszer legitimitásának alapjává teszi a háborús diadalt, szinte “szükségszerûen” sodorja magát környezete egy részével prolongált konfliktusba. Nehéz megmondani, képes lesz-e kilépni ebbõl a csapdahelyzetbõl a Putyin elnöksége utáni Oroszország, annál is inkább, hiszen ez korántsem azonos a Putyin utáni Oroszországgal.

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.