A komor égbolt alatt gyászolók sora várakozott csöndben a ravatalozó elõtt. Drabális rohamrendõr állta el a bejáratot, hogy elõször válogatott hírességek – Anatolij Csubajsz, NATO- követek meg egy semmiféle befolyással nem bíró ombudsman – róhassák le kegyeletüket. Végül a sort is beengedték, hogy mindenki megnézhesse a meggyilkolt asszonyt. Homlokát az ortodox rítus szerint fehér papírkoszorúval fogták körbe, törékeny teste szinte eltûnt a virágokkal borított ravatalon. A halottasház falait gyermekei, barátai és a média koszorúi szegélyezték – azé a médiáé, amely igen sokat támadta, míg élt. A sorban várakozók szinte egy szót sem szóltak, némelyikük sírt. És éppoly némán távoztak a szemerkélõ esõben, ahogyan érkeztek.

A hatóságoknak nem csekély erõfeszítésükbe került, hogy Anna Politkovszkaja temetését a kézenfekvõ vagankovszkojei temetõ helyett (itt nyugszik Andrej Szaharov is) egy sivár, isten háta mögötti helyen rendezzék. De szükséges volt-e az óvintézkedés? A Trojekurovszkojéba kilátogató gyászolók száma viszonylag csekélynek bizonyult – legfeljebb ezren jelentek meg –, az esemény hangulata pedig inkább szomorú volt, mint dühös. A középkorú Politkovszkaját közvetlen közelrõl lõtték le a liftben, mielõtt hazaért volna az áruházban vásárolt élelmiszerrel, mert volt bátorsága beszámolókat írni a csecsenföldi mészárlásról. Két évvel korábban már majdnem sikerült megmérgezni az újságírónõt. Amikor leszámoltak vele, már nyomdában volt egy másik cikke a Kadirov klán rémtetteirõl – ez a kompánia kormányozza Csecsenföldet a Kreml helytartójaként. Politkovszkaja harcosként élt, és úgy is halt meg, mégsem beszélhetünk arról, hogy a halála nyomán erõteljes tiltakozás kezdõdött volna. Temetését beletörõdés jellemezte, nem vad harag vagy lázongás.

Amikor Ukrajnában rábukkantak a hivatali korrupció leleplezésén munkálkodó Georgij Gongadze újságíró lefejezett holttestére, olyan megmozdulások kezdõdtek, melyek megrengették a rendszer alapjait, majd a rendszer hamarosan össze is omlott. Politkovszkaja más nagyságrendet képviselt. Talán szerencsésebb történelmi párhuzam a Matteotti-gyilkosság Mussolini Olaszországában, 1924-ben. Orosz mércével mérve az önkényes hatalommal szembeszálló Politkovszkaja erkölcsi nagysága alig lehetett jelentéktelenebb az egykori olasz szocialista képviselõénél – de ezzel vége is a hasonlóságnak. Mussolini kis híján megbukott a Matteotti-ügy kiváltotta országos fölháborodás miatt; az újságírónõ meggyilkolása viszont szinte semmi nyomot nem hagyott az orosz közvéleményben. A hivatalos közlemények szerint halála vagy kibogozhatatlan rejtély, vagy a kormány ellenségeinek a mûve, mert egyesek így szerették volna kikezdeni a hatalmon lévõk hitelét. Az elnök szerint az áldozat egy közönséges senki, akinek kizárólag a halála hordoz némi hírértéket.

Ne dõljünk be a látszatnak, és ne tekintsük az eset laza lefricskázását a hatalom szokásos pökhendiségének. Minden kormányzat letagadja saját bûneit, és a legtöbbjük megértõ a többi kormány ilyen irányú hazugságaival szemben. Bush és Blair, akiknek kezéhez egyre több vér tapad – köztük minden valószínûség szerint több mint egymillió irakié –, ugyanolyan készségesen alkalmazkodnak ehhez a gyakorlathoz, mint Putyin. Van azonban egy alapvetõ különbség Putyin és a G8 többi országának vezetõi között, sõt ez valószínûleg minden más kormányzattól megkülönbözteti Oroszországét: a közvélemény-kutatások összehasonlításakor ugyanis azt tapasztaljuk, hogy Vlagyimir Putyin jelenleg a világ legnépszerûbb vezetõje. Hat évvel ezelõtti hatalomra kerülése óta folyamatosan több mint 70 százalékos támogatottságnak örvend, s ennek még a közelébe sem érnek politikus kollégái. Összehasonlításképpen: Bush népszerûsége 36, Blairé 30 százalékos, és Chirac se mondhatott többet a magáénak 38 százaléknál.

Ekkora népszerûséget abnormálisnak tarthatnánk, az eredmény azonban nem felfoghatatlan. Putyin tekintélye elsõsorban onnan ered, hogy egészen másfajta ember, mint az elõdje, aki õt voltaképpen “megcsinálta”. Nyugati szemmel nézve a Jelcin-éra semmiképp sem tekinthetõ kudarcnak. Sokkal masszívabb privatizációt kellett véghezvinni, mint a többi kelet-európai országban, s közben a szabad választások látszatát is sikerült fenntartani – mindez megvetette a 21. századi orosz kapitalizmus alapjait. Hiába tûnt Jelcin részeges bugrisnak, ezek a megkérdõjelezhetetlen eredmények meghozták számára az Egyesült Államok bõkezû támogatását: Clinton a maga kis aljasságaival éppen a megfelelõ mentor volt az orosz elnök számára. Strobe Talbott találó szavaival: “Clinton és Jelcin? Összenõ, ami összetartozik. Csúcs.” A legtöbb orosz szemében viszont Jelcin elnöksége alatt elszabadult a korrupció és a bûnözés, az csetlõ-botló vezetés egyik politikai válságból a másikba kormányozta az országot, az életszínvonal példátlan mélységekbe zuhant, a várható élettartam drámaian megrövidült, a hazának megalázó módon külföldi hatalmak elõtt kellett hajbókolnia, a rubel tönkrement, s Oroszhon végül csõdbe jutott. Hivatalos statisztikák szerint 1998-ra a nemzeti össztermék a tíz évvel azelõttihez képest mintegy 45 százalékkal esett vissza, a halálozási ráta 50 százalékkal nõtt, a kormány elvesztette bevételeinek csaknem felét, a bûnesetek száma megkétszerezõdött. Nem meglepõ, hogy a mûködésnek vége felé Jelcin támogatottsága a 10 százalékot sem érte el.

Ilyen elõzmények után minden új kormányzat sikerre volt ítélve. Putyinnak ráadásul szerencséje is volt, mert amikor hatalomra került, a kõolajárak is magasba szöktek. Hirtelen meglódultak az energiaszektor exportbevételei, amitõl a gazdasági mutatók gyorsan és folyamatosan javultak. 1999 óta a GDP évi 6-7 százalékkal nõ. Az államháztartás mérlege pozitív, miközben sikerült nyolcvanmilliárd dollárnyi stabilizációs alapot képezni arra az esetre, ha az olajárak csökkennének. A rubelbõl konvertibilis valuta lett; a tõzsdei részvények értéke a nemzeti össztermék 80 százalékára rúg; a külföldi adósság nagy részét sikerült kifizetni; a tartalékok összege 250 milliárd dollárnak felel meg. Röviden: a 21. század elejének világméretû nyersanyag-konjunktúrájából Oroszország húzza a legnagyobb hasznot. Mindez érezhetõ életszínvonal-emelkedést hoz az orosz polgárnak. Igaz, hogy az átlagkereset továbbra is roppant alacsony – nem éri el a havi 400 dollárt –, de az összeg Putyin uralma idején duplázódott meg (a személyi jövedelmek csaknem kétszeresét teszik ki a korábbiaknak, de azért csak ennyit, mert gyakori, hogy – az adózást elkerülendõ – természetben fizetnek). Elsõsorban a jövedelmek emelkedése alapozta meg az elnök népszerûségét. A viszonylagos gyarapodás mellett Putyin képes volt stabilizálni az országot. Kormányválság? Birkózás a törvényhozással? Ittas állapotban elkövetett kínos nyelvbotlások? Ez mind-mind a múlté. A közigazgatás tán nem sokkal hatékonyabb, mint azelõtt, de helyreállt a rend – legalábbis a Kaukázustól északra. Végül, de nem utolsósorban az országot immár nem “külföldrõl irányítják” – hogy a helybeliek szóhasználatát idézzük. Elmúlt az a korszak, amikor a Nemzetközi Valutaalap diktálta a költségvetést, és a Külügyminisztériumnak alig jutott jelentõsebb szerep, az amerikai konzulátusénál. Az elnök újraválasztásán munkálkodó kampányfõnökök sem röpködnek már Kaliforniából. Oroszország megszabadult külföldi adósságaitól és a diplomáciai gyámkodástól: újból független állammá vált.

Virágzó gazdaság, stabilitás, szuverenitás – a Putyint övezõ nemzeti konszenzus ezeken az alapértékeken nyugszik. Hogy a látszat szebb, mint a valóság, az politikai szempontból nemigen számít, legalábbis addig, amíg a Jelcin-korszakbeli mélyrepülés emléke az összehasonlítási alap. Ezzel egybevetve a mostani anyagi gyarapodás, ha mégannyira viszonylagos is, maga szilárd valóság. A feltûnõen kedvezõ közvélemény-kutatási adatok azonban valami mást is tükröznek – az uralkodóról alkotott képet. Nyugaton Putyin seszínû, morc alakként jelenik meg. Azokban a kultúrákban, amelyek több érzelmi megnyilvánuláshoz szoktak a vezetõiktõl, a simulékony menyétfej és a jéghidegen csillogó szem nemigen árulja el, mit érez az illetõ odabent. Oroszországban egészen másképp jelenik meg a karizmatikus alak. Putyin, amikor hatalomra került, még teljesen más ember volt. Az elnöki cím azonban megváltoztatta. Max Weber szerint (aki persze a bibliai prófétákra gondolt) a karizma eleve intézmények fölötti jelenség – olyasféle varázslat, amely kizárólag személyes lehet. Weber persze nem láthatta elõre a posztmodern viszonyokat, melyek között a látványos mûsor a legmagasabb instancia, hiszen még az intézmény és a személyiség közötti határ feloldására is képes.

Beiktatása után Putyin két olyan tulajdonságát fejlesztette, amely elhitette róla, hogy képes lesz kitölteni hivatali idejét. Egyrészt szilárd, szükség esetén könyörtelen tekintélyt képviselt. A történelem azt mutatja, hogy Oroszországban inkább csodálják azt, aki rendet csinál, semmint félnének tõle. A KGB-s múlt nem vetett árnyékot Putyin arcképére – sõt az elnök ebbõl a múltból kanyarította saját feje fölé a zordon fegyelem glóriáját. A sok szempontból ma is macsó orosz társadalomban továbbra is nagyra tartják a keménységet (és Putyin nem csak jó cselgáncsozó, hanem a bûnüldözõi szlenget is megfelelõen adagolja beszéd közben), ráadásul ezzel nem csupán a férfiak körében sikeres: a felmérések szerint az elnök leglelkesebb hívei gyakran a nõk közül kerülnek ki. Másrészt van ennek a karizmának egy másik, kevésbé nyilvánvaló oldala is. Ne feledjük a hideg vonzerõ kulturális okait sem. Az elnököt ugyanis széles körben csodálják nyelvi készségeiért is. Természetesen itt is döntõ szerep jut az összehasonlításoknak. Az utolsó vezetõ, aki a mûvelt orosz nyelvváltozatot beszélte, Lenin volt. Sztálin a vaskos grúz akcentusa miatt ritkán vállalta, hogy a nyilvánosság elõtt szólaljon meg. Hruscsov szókincse hemzsegett a durvaságoktól, és hajmeresztõ nyelvtani megoldásokat produkált. Brezsnyevnek komoly nehézséget okozott, ha két mondatot kellett egymás mellé raknia. Gorbacsov vidékies, déli tájszólással beszélt. És minél kevesebbet mondunk Jelcin kásás motyogásáról, annál jobb. Ezek után olyan vezetõt hallgatni, aki ismét kulturáltan szól és világosan, pontosan, folyékonyan fejezi ki magát – zene az orosz füleknek.

Putyin tekintélyének tehát furcsa módon intellektuális alapja is van. Egy-két alkalmi durvasága ellenére legalább az anyanyelvet nem gyalázza meg. S itt nem csupán ragozásról, igeidõkrõl, kiejtésrõl van szó. Putyinból mára artikulált politikai személyiség vált, legalábbis a kor nem túlságosan magas elvárásai szerint. Ugyanolyan magabiztosan ontja órákig a világos válaszokat a tévénézõk kérdéseire, ahogyan az újságírókat tájékoztatja az interjúk alatt, vagy ahogy partnereihez szól a csúcstalálkozókon (ahol híressé váltak ironikus replikái). Intelligenciája cinikus és véges, mindenesetre magasabb angol vagy amerikai kollégáiénál, s ennél Putyin nem is törekszik többre. És ez elegendõ ahhoz, hogy biztosítsa törékeny hazai népszerûségének felét. Úgy látszik, a kemény kéz és az ész egysége magával ragadta a népi képzeletet.

A magas kõolaj- és földgázbevételek plusz a tiszta fejû hatalomgyakorlás együtt elég volt ahhoz, hogy a közvélemény élesen elhatárolja Putyint az elõzményektõl, és teljesen rábízza a politikai élet irányítását. A Putyin vezette rezsim – bár fontos változásokon ment keresztül – nem különbözik gyökeresen a Jelcin-korszakétól. A Borisz Jelcin által hátrahagyott gazdaságot néhány spekuláns tartotta a markában, akik saját maguknak panamázták össze az ország legjelentõsebb forrásait – ezt hívták “részvényért hitelt” akciónak –, az ügylet egyik haszonélvezõje, Vlagyimir Potanyin irányításával. Mindezt Csubajsz, a jelcini udvartartás neoliberális Raszputyinja kényszerítette ki. Az elnök és széles értelemben vett “családja” (rokonok, tanácsadók, élõsdiek) természetesen zsebre vágta a maga részét a bevételekbõl. A kapitalizmus történetében valószínûleg példa nélküli a zsákmány mérete. A Jelcin-korszakban meggazdagodó hét legjelentõsebb oligarcha – Borisz Berezovszkij, Vlagyimir Guszinszkij, Vlagyimir Potanyin, Roman Abramovics, Mihail Fridman, Mihail Hodorkovszkij és Pjotr Aven – óriási szeletet hasított ki magának a nemzeti vagyonból, de a média többségét és a duma jelentõs hányadát is magáénak tudhatja. Putyint azért választotta ki a “család”, hogy machinációit késõbb se kezdjék el vizsgálgatni. Az új elnök elsõ intézkedésként mentelmi jogot adott Jelcinnek bármiféle vádemelés esetére, és általában is gondoskodott elõdje környezetérõl. (Csubajsz az orosz elektromos hálózatot kapta meg búcsúajándékként.)

Ha Putyin erõsebb kormányzatot akart Jelcinénél, nem hagyhatta, hogy az oligarchia nyugodtan üljön a babérjain. Miután figyelmeztette õket, hogy csak abban az esetben tarthatják meg vagyonukat, ha nem ártják bele magukat a politikába, lépéseket tett a megfékezésükre. A három, leginkább nagyra törõ mágnást – Guszinszkijt, Berezovszkijt és Hodorkovszkijt – sikerült megtörni: kettõ emigrációba menekült, a harmadik munkatáborba került. A negyedik, Abramovics, jóllehet továbbra is élvezi a Kreml rokonszenvét, mégis inkább külföldre költözött. Az olajipar egy részét Putyin visszaállamosította, az ország gázmonopóliumából pedig olyan hatalmas méretû vállalati egyesülést hozott létre, melynek piaci tõkeértéke jelenleg 200 milliárd dollár. Az állami szektor részesedése a nemzeti össztermék növekedésébõl csak szerényen emelkedett, nagyjából 5 százalékkal. Egyelõre azonban megszûnt az 1990-es évek vadkapitalizmusa, és a gazdaság egyes vezetõ pozícióinak visszahódításával az állam növelte befolyását. A hatalmi egyensúly valamelyest visszabillent a szabadrablással szerzett csillagászati vagyonoktól a bürokratikus irányítás hagyományosabb formái felé.

A változásokat némi szorongással veszi tudomásul a nyugati gazdasági sajtó, gyakran cikkeznek a veszedelmes etatizmusról, amely szerintük alááshatja az 1990-es évek liberalizációjának eredményeit. A valóságban azonban a piacok nincsenek veszélyben. Az orosz állam mint gazdasági szereplõ megerõsödött ugyan, de ez csak a politikai hatalom forrásául szolgál, a szocializmushoz való visszatérés szándékának semmiféle jele nem látszik. Más szempontból pedig Putyin az elõdje elképzeléseit valósította meg. Végre-valahára magánosították a földtulajdont – ezt a küszöböt Jelcinnek sehogy sem sikerült átlépnie. Moszkva több milliárdossal dicsekedhet, mint New York, ugyanakkor Jegor Gajdar sürgetésére bevezették az egységes, 13 százalékos jövedelemadót. Az erõsen regresszív “egységes szociális adó” azoknak a vállát nyomja, akik a legkevésbé képesek fizetni. A társadalmi juttatásokat rubelesítették és megnyirbálták. A gazdasági kulcsminisztériumok továbbra is az elkötelezett piacbarátok kezében vannak – a neoliberalizmus biztonságban érezheti magát a mai Oroszországban. Az elnök ezt minden érdekelt féllel tisztázta. Amikor 2006 októberében Putyin Németországba látogatott, a Politkovszkaja halálát firtató kérdéseket félresöpörve így szólt vendéglátóihoz: “Nem értjük, mitõl ez a nagy izgalom a sajtóban Oroszország külföldi befektetései körül. Mi az oka a hisztériának? Elvégre nem a Vörös Hadsereg akar német földre lépni. Ezek éppen olyan kapitalisták, mint önök.”

A Jelcin távozása után formálódó politikai rendszerben is hasonlóképpen elegyedik újdonság és hagyomány. Ma a nyugati újságírók számára úgyszólván kötelezõ bírálni a médiára aggatott szájkosarat, a parlament hatalmának visszaszorítását és a politikai jogok korlátozását – ezt még az új Oroszország üzleti lehetõségeinek leglelkesebb propagálója is megteszi, nem beszélve a New Labour lihegõ pincsikutyáiról, akik közben nem akarják ellehetetleníteni a baráti Blair–Putyin viszonyt (bár e két szerepet nem lehet mindig szétválasztani egymástól). Igen ám, de mindezek a negatívumok Jelcin idején kezdõdtek, sõt az õ törvénysértései jóval durvábbak voltak. Putyin egyetlen cselekedete sem említhetõ egy napon azzal, hogy korábban tankok lõtték a parlamentet, s hogy a támadást csalárd módon megrendezett népszavazás követte, amely a – ma is hatályos – zsarnoki alkotmányt léptette életbe Oroszországban. Csakhogy Jelcint a nyugati politika könnyen hajlítható – bár nem épp tiszteletre méltó – eszközének tartották, emiatt a nyugati újságírók döntõ többsége megtapsolta az ágyúzást, az utána következõ eseményekrõl pedig nagyokat hallgatott. Az sem kapott túl sok bírálatot, amikor az oligarchák kezén lévõ sajtó és a televízió gátlástalanul manipulált, hogy kimódolja Jelcin újraválasztását. Az államgépezetben bekövetkezõ jelenségekre meg egyenesen fütyültek. A Szovjetunió utolsó idõszakában ugyan megkezdõdött az orosz funkcionáriusok létszámának csökkentése, az államalakulat megszûnését követõen – aggasztó adatok! – a bürokrácia Jelcin idején a kétszeresére duzzadt, mintegy 1,3 millió fõre. S ez még csak hagyján. A rezsim legmagasabb beosztásaiban a biztonsági, illetve a fegyveres erõktõl átkerült vezetõk aránya jócskán meghaladta az SZKP idõszakában megszokott szerény mértéket. Gorbacsov alatt ez 5 százalék volt, Jelcin idején viszont a számítások szerint nem kevesebb mint 47 százalék.

Ennek a tömegnek a nagy részét minden hatalmon lévõ kedvére kihasználhatta volna, mégis szedett-vedett örökségnek kell nevezni. Putyin áramvonalasított és központosított, hogy még áttekinthetõbb legyen a hatalmi szerkezet. A választói bizalom birtokában nem volt szüksége rá, hogy lövessen a képviselõkre, vagy meghamisított népszavazást rendezzen. Minden eshetõségre számítva az erõszakszervezeteket tovább erõsítette. Az FSZB – a Szövetségi Biztonsági Szolgálat, vagyis a KGB utódja – háromszoros költségvetésbõl gazdálkodhat, és a szövetségi kormányzatban tovább nõ a korábbi biztonsági erõkbõl verbuvált személyek száma. A kulcspozíciókban dolgozó oroszok több mint fele szolgált valaha az elnyomó apparátusban. A Lubjankában járva veterán bajtársai társaságában ezt a poént engedte meg magának a tréfás kedvében lévõ Putyin: “Elvtársak, stratégiai küldetésünk befejezõdött, a hatalmat magunkhoz ragadtuk.”

Mindezek a fejlemények azonban csak nagyobb hangsúlyt adtak annak, ami addig is létezett. Intézményes szempontból a putyini hatalmi rendszer gazdasági és politikai pilléreinek integrálása a legjelentõsebb újítás. Az 1990-es években az emberek még sziroviki néven emlegették a válogatott szélhámosokat, akik rátették a kezüket az ország nyersanyagkészleteire, és a sziloviki szóval címkézték a hadseregbõl meg a titkosrendõrségbõl verbuvált tisztviselõket. (A szirjo nyersanyagot, a szila erõt jelent.) Putyin alatt a két kategória összeolvadt. Az új rezsim erõs emberei azok a miniszterek, illetve a Kremlben szolgáló tisztségviselõk, akiknek “biztonságpolitikai hátterük” van – ugyanakkor õk irányítják a legnagyobb, már tõzsdére kerül állami vállalatokat is. Annak idején az oligarchák gátlás nélkül keverték az üzletet a politikával, de az mégiscsak az egyik területrõl a másikra átcsapó kalózok rajtaütése volt. Putyin alatt fordult a kocka. Az õ rendszerében szervesebben fonódik össze a két szféra, s immár a politikáé a döntõ szó. Ma két miniszterelnök-helyettes egyúttal a Gazprom, illetve az Orosz Vasutak elnöke; négy kremlbeli vezetõ pedig ugyancsak elnöki pozíciót foglal el – sorrendben – a második legnagyobb olajcégnél, egy nukleáris üzemanyagot elõállító óriásnál, egy energiaszállító vállalatnál, illetve az Aeroflotnál. Az ipari miniszter az olajvezeték-monopólium elnöki székében ül; a pénzügyminiszter pedig nemcsak a gyémántmonopóliumban elnököl, hanem az ország második legnagyobb állami bankjában is; végül a távközlési miniszter a legnagyobb mobiltelefon-hálózat elnöke.

A profit és a hatalom efféle nászába eleve beépül a korrupció. A közmegegyezés szerint ma elterjedtebb, mint Jelcin idején, ám a jellege megváltozott. Sokat elmond, ha a helyzetet összehasonlítjuk a kínaival. Kínában a korrupció olyan társadalmi métely, amelyet megvet a köznép – az átlagpolgárt mi sem dühíti jobban ennél. A Kínai Kommunista Párt aggodalmasan figyeli, milyen nagy mértékben veszélyezteti tekintélyét a jelenség, és idõrõl idõre látványosan példát statuál azokon a tisztviselõkön, akik túl messzire merészkednek a lopásban – a párt azonban képtelen leásni a bajok gyökeréig. Oroszországban ezzel szemben alig érezni komolyabb megbotránkozást a társadalom minden szintjét behálózó korrupció miatt. Az általános vélekedés szerint egy megvesztegethetõ tisztviselõ még mindig jobb, mint az, amelyik csapásokat osztogat – ehhez a változáshoz a brezsnyevi pangás idõszaka szoktatta hozzá az embereket a terror befejezõdése után. Ebben a hangulatban Putyin – akit (eddig legalábbis) nem ragadott magával a Jelcinre oly jellemzõ személyes mohóság – hideg fejjel használhatja a korrupciót az állami politika eszközeként: hol megjutalmazza vele a kezes bárányokat, hol pedig megzsarolja általa az esetleges ellenszegülõket.

A Kreml rendelkezésére álló feketepénzek mennyisége megkönnyítette, hogy a tévécsatornákat és az újságokat a hatalom szócsöveivé tegyék. Jellemzõ az NTV, illetve azIzvesztyija sorsa – az elõbbit még Guszinszkij hozta létre, a másik Potanyin birodalmának része volt. Ma mindkét hírközlõ szerv a Gazprom érdekeltségi körébe tartozik. Berezovszkij egykori televízióját, az ORT-t ma az FSZB egyik tótumfaktuma irányítja. A változások révén Putyin egyre teljesebb befolyást gyakorol a médiára. Amit pedig a tulajdonjog nem képes elérni, azt elintézi az egyre fokozódó öncenzúra. A parlament és a politikai pártok gleichschaltolása talán ennél is látványosabb. Az elnök pártja, az Egységes Oroszország és válogatott szövetségesei – mely pártoknak nemigen áll másból a programjuk, mint Putyin feltétel nélküli támogatásából – foglalják el a duma székeinek 70 százalékát, s ez a többség szükség esetén az alkotmány átszövegezéséhez is elegendõ. Mégsem fenyeget az egypártrendszer újjászületése. Sõt a Kreml politikai boszorkánykonyhájában nem feledkeznek meg az önérzetes demokráciák szabályairól, s most olyan ellenzéki párt összekovácsolásán munkálkodnak, amelynek az lesz a dolga, hogy még a kommunizmus szennyes emlékét is eltakarítsa a politikai életbõl (a liberalizmusnak mára írmagja sem maradt), és csinos ékszerként fityegjen a kormánypárton a következõ választások után.

Summa summárum, javában folyik az erõs belpolitikai támogatással bíró, személyközpontú tekintélyuralmi rendszer kiépítése. Vonzerejét részben a külföldi függõségtõl történt megszabadulás adja. Csakhogy itt még nagyobb különbséget tapasztalunk látszat és valóság között, mint a belpolitikában. Putyint egy gyarmatosító háború hulláma lendítette a hatalom csúcsára. 1999 márciusában megindult a Jugoszlávia elleni nyugati támadás. Ugyanebben a hónapban kezdték el tervezni Csecsenföld visszahódítását, még Jelcin alatt. Augusztus elején Putyint, aki akkor az FSZB fõnöke volt, kinevezték miniszterelnöknek. Szeptember utolsó hetében – a Dagesztánba történõ durva behatolásokkal egyidejûleg – az orosz fél légi villámháborút indított Csecsenföld ellen, kifejezetten a NATO hat hétig tartó jugoszláviai bombázásainak mintájára. Már a megszállás kezdete elõtt legalább a lakosság negyedét kiûzték az országból. Súlyos károkat okozó légi csapásokat követõen az orosz hadsereg megindult Groznij felé, melyet december elején már megostromoltak. A csecsen ellenállás csaknem két hónapig tartott ki a vég nélkül érkezõ tüzelõanyag-levegõ robbanószerkezetek és taktikai rakéták ellen, amelyek miatt romosabb lett a város, mint Sztálingrád volt a világháborúban. Szilveszterkor, a legelkeseredettebb harcok idején adta át Jelcin a hivatalát Putyinnak. Az új elnökválasztást márciusra írták ki. Február végére az orosz katonai fõparancsnokság úgy érezte, most már bejelentheti, hogy “a terrorizmusellenes hadmûvelet véget ért”. Putyin a helyszínre repült, hogy megünnepelje a diadalt. Clinton üdvözölte “Groznij felszabadítását”, Blair Szentpétervárra sietett, hogy megölelhesse a felszabadítót. Két héttel késõbb Putyin földindulásszerû gyõzelmet aratott az elnökválasztáson.

Így zajlott hát a jelenlegi rezsim keresztelõje – az újszülöttre a Nyugat hintette a szenteltvizet. A következõ évben George W. Bush kente meg olajjal a baba homlokát, miután bepillantást nyert az orosz elnök lelkébe. A sok jóindulat némiképp Putyint is kötelezte, s kötelességének eleget is tett. Csecsenföld elfoglalása nem szüntette meg a nemzeti ellenállást; az országban ugyanolyan rettenetes állapotok uralkodtak akkor, mint ma. De bármilyen atrocitásokat követtek is el az orosz katonák és helyi kollaboránsaik, a nyugati vezetõk tapintatosan félrenéztek. 2001. szeptember 11. után bejelentették, hogy Csecsenföld is a terrorellenes háború frontja, és a közös ügy érdekében Putyin orosz légifolyosót nyitott az Afganisztánt bombázó B52-eseknek, beleegyezett, hogy amerikai haditámaszpontok mûködjenek Közép-Ázsiában, és fölkészítette a Kabult visszafoglaló Északi Szövetséget. Moszkva oly messzire ment Washington igényeinek kielégítésében, hogy pillanatnyi érzelmektõl vezérelve még kubai megfigyelõállását is kiürítette, aminek persze nemigen van jelentõsége Nyugat-Ázsia tartós szabadsága szempontjából. Hamarosan kiderült azonban: az efféle gesztusokért Oroszország nem kap fizetséget. 2001 decemberében a Bush-adminisztráció egyoldalúan felmondta az ABM- egyezményt. Az afganisztáni bábkormányban a partvonalra kerültek az oroszbarát politikusok, és a Jackson–Vanik-féle kereskedelmi korlátozásokat sem oldották fel.

Ebben a hangulatban nem lehetett elvárni Oroszországtól, hogy támogassa az iraki háborút. Az Egyesült Államokkal persze nem akartak ujjat húzni. A saját találékonyságára utalt Putyin a lehetõ legkevesebbet akart beszélni errõl. Csakhogy miután Franciaország és Németország is felemelte szavát a küszöbön álló megszállás ellen, Putyinnak nem sikerült csöndben lelépnie a színrõl. Párizsi látogatásakor Chirac a háború ellen tiltakozó közös sajtóközleménnyel szorította sarokba – jóllehet egyedül a franciák fenyegetõztek vétóval a Biztonsági Tanácsban. Hazatérése után Putyin sürgõsen felhívta Busht, kifejezte együttérzését az amerikai elnökkel a nehéz döntés miatt, és semmi kifogást nem emelt a megszállás ellen. Putyin elsõ hivatali idejének végére azonban változások történtek Oroszország és a Nyugat viszonyában. Két héttel Putyin 2004 március közepi újraválasztása után a NATO – a balti államok csatlakozásával – már egészen Oroszország küszöbéig terjeszkedett. Hiába nyújtott Washington oly keveset (vagy éppen semmit) Moszkvának, Oroszország ekkorra már kilépett a kérelmezõ szerepébõl. A kõolajárak, melyek Putyin hatalomra kerülésekor csak hajszállal álltak a hordónkénti 18 dollár fölött, 2004-re 40 dollár fölé kerültek, s gyorsan emelkedtek a jelenlegi, 60 dollárnál magasabb árig – s ebbõl csak 2005-ben tisztán 37 milliárd dollár haszna származott Oroszországnak, ami nagyobb önállóságot tett lehetõvé. Az elért eredmény egyelõre igen szerény: Ukrajna és Grúzia riogatásával tettek ügyefogyott kísérleteket arra, hogy a Nyugat továbbra is elismerje Oroszország déli határait; nem engedték át az Európába vezetõ csõvezetékek ellenõrzési jogát; revideálták a szahalini partközeli olajkoncessziókat. És Oroszország mint energia- nagyhatalom egyre hosszabb árnyékot vet. Mára a világ legnagyobb gázkitermelõje vált belõle, és – Szaúd-Arábia mögött – a világ második legnagyobb kõolajexportõre. És ahogy Európa egyre inkább rá van utalva az orosz energiára, az ország befolyása is egyre növekszik majd. Diplomáciai forradalom nincs kilátásban. A Nyugat nem gyámkodhat többé Oroszország felett.

S hogyan fogadták a változásokat a leginkább érintettek? A Putyin-rezsim fogadtatása eltérõ, de a vélemények sajátos mintázatot mutatnak, és belül maradnak egy adott spektrumon. Az egyik szélsõség a szemünk láttára kialakuló új Oroszország feltétel nélküli elfogadása. E nézet legfõbb hangadója Andrej Slejfer közgazdász, aki – minõ véletlen – maga is részt vett az új rend alapjainak lerakásában. Moszkvában dolgozik, a jelcini privatizáció kidolgozóinak és késõbbi haszonélvezõinek egyike. Egyúttal a Harvard Institute for International Development projektvezetõje volt az egykori Szovjetunióban – a munkát az amerikai kormányzat finanszírozta “a nyitott piacokat támogató gazdasági reform” elõmozdítása érdekében. Amikor visszatért az Egyesült Államokba, az Igazságügy-minisztérium vád alá helyezte azon a címen, hogy bennfentes helyzetét kihasználva pénzt fogadott el beruházási célokra. A Harvardnak 26 és fél, Slejfernek és a feleségének 3 és fél millió dollárjába került, hogy ejtsék a vádat. Ez a botrány okozta Slejfer védangyala, Larry Summers bukását, aki Clinton pénzügyminiszter-helyetteseként elindította a Harvard-projektet, majd az egyetem rektoraként érintett volt a kifizetésekben. Slejfer fõ tézise az, hogy Oroszország “normális, közepes bevételû országgá vált” – vagyis olyan társadalom lett belõle, amelyben a növekedés, a politikai és gazdasági szabadság foka, a korrupció elterjedtsége, a társadalmi egyenlõtlenség, a sajtószabadság korlátozása, a bíróságok befolyásolása, az áruválaszték és a vitatott tisztaságú választások nagyjából olyan szinten állnak, mint Mexikóban, Törökországban vagy a Fülöp- szigeteken, illetve bármerre, ahol az egy fõre esõ nemzeti jövedelem évi 8000 dollár körül van.

Slejfer elismeri, hogy akárcsak a legtöbb hasonló helyzetû ország, amely “valahol a nagykönyvben megírt demokrácia, illetve a teljesen kifejlett önkényuralmi rendszer közötti sávba” esik, Oroszország sem a legstabilabb és legigazságosabb társadalom. Viszont – és most ez számít! – teljesen megfelel a kategóriájába tartozó országok normáinak, ami, figyelembe véve a kommunizmus után maradt romhalmazt, igen figyelemreméltó eredmény. Sok orosz vegyes érzésekkel fogadja, amikor hazája azért kap dicséretet, mert a törökök vagy a mexikóiak szintjére emelkedett. De ha lejjebb szállítjuk az ésszerû összehasonlítás szintjét, egyöntetûen pozitív következtetésre juthatunk. Oroszország ugyanis tökéletesen normális a maga fejlettségi fokához képest. Csupán az teszi kivételessé, hogy sok-sok történelmi hátrányt leküzdve juthatott csak el idáig – ám ezzel kivívja csodálatunkat is.

Nem minden vélemény ennyire lelkes. Gyakoribb a Financial Times szerzõire jellemzõ megközelítés (a lap befektetõként is jelen van Oroszországban, társtulajdonosa egy médiavállalkozásnak), s ezek a szerzõk, akik régóta nagy figyelmet fordítanak az országra, következetesen felértékelik a kilátásokat, miközben kötelességtudóan sajnálkoznak a fejlõdés árnyoldalai és mellékhatásai miatt. Jól képviseli a mûfajt A putyini Oroszország belülrõl címû dolgozat Andrew Jack tollából. Megfelelõ terjedelmet kapnak benne a rezsim hibái, és kellõ aggódással szól az író a szabadságjogok jövõjérõl, de nem hangsúlyozza túl ezeket a jelenségeket – “rosszindulat nélkül bírál, és megfelelõ engedményeket tesz a történelmi és a kulturális sajátosságoknak” – ahogy a Financial Times írja. Természetesen Csecsenföld ügyében kapja Oroszország a legnagyobb engedményt. Jack azt magyarázza, hogy tévedés mindenért Putyint okolni, aki maga is “kaukázusi fogoly”, mert “Csecsenföld és Oroszország a két kultúra kezdeti – három évszázaddal ezelõtti – összeütközése óta így vagy úgy, de háborúban áll”. Ezt az eufemizmust nyugodtan elraktározhatjuk a gyarmatosítók legzengzetesebb dicshimnuszai között. A konfliktus nem kívánatos eredményeket is hozhat, de ez csak mellékszál. Ami számít: Putyin “liberális önkényuralmának” mérlege, az pedig megnyugtató. Miközben “olyan társadalmat épít, amely az állampolgárok és a külföldi partnerek számára egyaránt összehasonlíthatatlanul jobb a Szovjetuniónál”, Putyinnak megvalósította a legfontosabbat: “sikerült úgy megszilárdítania a kommunizmusból a kapitalizmusba történõ átmenetet, ahogyan arra egyik elõdje sem volt képes”.

A tulajdonjog bizonytalanságai és az önkényeskedõ igazságszolgáltatás miatt persze továbbra is van ok aggodalomra. Jack tapintatosan megkockáztatja, hogy “Putyin elkötelezettsége a demokrácia és a piaci reform iránt megkérdõjelezhetõ” – még az általa kivívott eredmények ellenére is. Határozottabb derûlátással fogalmazott az amerikai Martin Malia. Õ írta a Szovjet tragédiát, ezt a szenvedélyes, jobboldali liberális vádiratot a bolsevizmus ellen, François Furet Egy illúzió múltja címû munkájának ideológiai párdarabját (Malia és Furet közeli barátok voltak), szellemi értelemben azonban a Szovjet tragédia minden, ami a másik írás nem: egy sziporkázó történelmi fantázia alkotása. Miután kellõképpen dicsõíti Jelcint, Malia nem fordul el fintorogva az utódjától sem. Nem is volt rá esély, magyarázza, hogy Putyin visszatérjen a hagyományos orosz önkényuralomhoz, mivel ma már nem a Nagy Péter-i, még kevésbé a sztálini jellegû katonai-bürokratikus hatalom vezet el a modernizáláshoz. Sokkal inkább kimûvelt emberfõkre és külföldi beruházókra volt szükség ahhoz, hogy Oroszország is versenybe szállhasson – nem csataterekre, hanem globalizálódott piacokra. Putyinnak nemigen volt szüksége saját politikai manipulációjának bevetésére (stílusa egyébiránt hasonlít Bismarckéra vagy Giovanni Giolittiéra). A megújuló elnyomástól való félelmek alaptalannak bizonyultak. A boszniai és koszovói példa megmutatta, hogy a nemzetközi közösség immár nem tûri az emberi jogok lábbal tiprását. A csecsen konfliktus kivételnek számított, ott ugyanis elsõsorban a “nemzeti büszkeség” forgott kockán, s nem Oroszország “területi integritása”. De attól, hogy a baj egyszer megtörtént, semmi szükség rá, hogy megismétlõdjék. “Ahogy a csecsenföldi háború lassan a múltba vész, a nemzetközi nyomás kikényszeríti, hogy Oroszország magasabb szintû nemzetközi és polgárjogi normáknak feleljen meg, ami megakadályozza, hogy Putyin bármiféle szélsõséges cselekedetre ragadtassa magát.”

Malia 2000-ben oldozta fel az idézett szavakkal Putyint. Hét évi kínzással és öldökléssel késõbb az említett normák mintha igénytelenebbé váltak volna (emlékezzünk Groznijra vagy Bagdadra), és a múlt is itt maradt velünk. Téves volna persze azt állítani, hogy egyetlen tekintélyes nyugati vélemény sem bizonyult idõtállóbbnak. Ami az újságírókat illeti, Peter Baker és Susan Glasser, a Washington Post két tudósítója kemény hangú beszámolót tett közzé az új Oroszországról: A Kreml fölemelkedése (Kremlin Rising, Simon and Schuster, 2005) címû könyvük megszégyeníti a Financial Times sok mindent elmaszatoló szerzõit. A történészek közül Richard Pipes, aki osztja Malia heves undorát a kommunizmustól, de vérmérsékletét és életszemléletében Malia szöges ellentéte, jellegzetesen disszonáns hangot ütött meg. Míg Malia úgy véli, döntõ részben az elsõ világháború térítette le Oroszországot a normális nyugati fejlõdés útjáról, addig Pipes mindig is azt tartotta, hogy a szovjet zsarnokság az orosz politikai kultúra õsrégi önkényuralmi hagyományában gyökerezik. Vélekedését nemrégiben napvilágot látott elegáns monográfiájában (Az orosz konzervativizmus és kritikusai) is fenntartja (Russian Conservatism and Its Critics, Yale, 2005).

Pipes meglátása szerint a Putyin-rezsim tökéletesen a helyén van. Ezt mondja: az oroszok – akikbõl hiányzik a társadalmi vagy nemzeti összetartozás érzése, nem értik, mit is jelent a tulajdon, idegenkednek a felelõsségvállalástól, cinikusan tekintenek a demokráciára, tartanak egymástól és félnek a külföldiektõl – tehát az oroszok továbbra is többre becsülik a rendet a szabadságnál. Számukra az anarchia minden rossz legrosszabbika, míg az önkényuralom a békés élet elõfeltétele. Putyin éppen azért népszerû, magyarázta Pipes a Foreign Affairs hasábjain, “mert visszaállította a hagyományos orosz kormányzati modellt, az önkényuralmi államot, amelyben a polgárok vállát nem nyomja politikai felelõsség, s amelyben a képzelt külföldi ellenség felidézésével kovácsolnak mesterséges egységet”. Az efféle borongós gondolatokat, melyek szöges ellentétben állnak Slejfer víg kedélyével, kevésbé szívesen fogadják a nyugati kormányhivatalokban. Ott úgy értelmezik, hogy a Moszkvával fenntartott konstruktív viszony – melyet a csecsenföldi háborúk sem rendítettek meg – kibír olyan apróbb kellemetlenségeket, mint egy rendszerbíráló vagy egy disszidens megölése. Ahol egy milliárdos ingatlanfejlesztõ megér egy ENSZ-vizsgálóbizottságot, mit számít ott egy kósza újságíró vagy emigráns? Az Economist, miután megkönnyebbülve konstatálta, hogy a Litvinyenko-ügyben a tanúk megközelíthetetlenek és a kiadatás elképzelhetetlen, elárulta a nagy titkot olvasóinak, miszerint “az efféle csalódás talán nem is olyan nagy baj”, lévén hogy “a brit diplomaták nem amiatt aggódnak, hogy a Scotland Yard esetleg összezavarodik, hanem amiatt, hogy netán sikert ér el”.

Túl sokat ünnepelték a kommunizmus fölött aratott diadalt ahhoz, hogy mélyebb gondolatok is megfogalmazódjanak Oroszország jövõjérõl. A fejlõdés mai fokán mindkét hiba természetes és orvosolható. Vagy egyszerûen a kapitalista fejlõdés sajnálatos, de elkerülhetetlen velejárója.

Politkovszkaja temetésére a Jelcin- rezsim mögött álló három fõ erõ képviselõi mind elmentek. Kettejüket a képmutatás hozta el. A Nyugatot az amerikai, a brit és a német nagykövet személyesítette meg, az oligarchia pedig közvetítõje útján, Anatolij Csubajsz képében jelent meg, aki a legtöbb orosz számára borzalmasabb, mint kerítõi, vagyis maguk a kiskirályok. A harmadik erõ, õszinte gyászban, kívül várakozott: ez volt a liberális értelmiség megtépázott lelkiismerete. 1991-ben az összes orosz társadalmi csoport közül elsõsorban ez a réteg segítette hatalomra Jelcint, abban bízva, hogy így legalább politikai szabadság köszönt Oroszországra. Az 1990-es évek elején az elnöki szék körül sürgölõdõ értelmiség még sok döntéshozó posztot foglalt el, ekképpen adva döntõ fontosságú demokratikus legitimációt Jelcinnek egészen uralma végéig. 1917 óta az értelmiség soha nem játszott ennyire központi szerepet az ország kormányzásában.

Mi lett tizenöt esztendõ múltán ebbõl az értelmiségbõl? A gazdasági felõl nézve sokan estek áldozatul annak, ami az elkövetkezendõ szabadság megalapozásával járt, mihelyt a piac kaszája végigsuhintott saját intézményes támaszain. A szovjet rendszerben az egyetemeket, kutatóintézeteket megfelelõképpen finanszírozták; a könyvkiadók, filmstúdiók, zenekarok mind jelentõs állami támogatásban részesültek. A kiváltságok ára a cenzúra volt meg a sok terjengõs maszlag. Az ideológiai ellenõrzés kiváltotta feszültség egyúttal ébren tartotta az ellenzéki szellemet, amely a 19. század óta az orosz értelmiség meghatározója volt – sõt hosszú idõszakokon át ez volt létének alapja.

A neoliberalizmus beköszöntével ez a világ se szó, se beszéd összeomlott. 1997-re a felsõoktatás költségvetése a szovjet szint tizenkettedére zsugorodott. A tudósok száma egyharmadára apadt. Oroszország jelenleg a nemzeti össztermék 3,7 százalékát fordítja az oktatásügyre – kisebb hányadot, mint Paraguay. Az egyetemi fizetések fabatkát sem érnek; a vesztegetési pénzért kapott vizsgajegyek mindennaposak. A sajtó és a könyvkiadás robbanásszerûen fejlõdött a peresztrojka idején, de a példányszámok 1991 óta könyörtelenül csökkennek, részben a magasba szökõ papírárak, részben a közügyekbõl kiábránduló olvasók miatt. Gorbacsov idején a legnagyobb példányszámú hetilapból, azArgumenti i Faktiból 32 millió fogyott el, ma nagyjából 3 millió.

Egy darabig a jobb újságok a csökkenõ példányszámok ellenére is riportok és kommentárok színes kavalkádját nyújtották, és számos újságíró neve vált méltán ismertté. De mihelyt frakcióharcok törtek ki Jelcin udvartartásában, az oligarchák egyre rövidebb pórázra fogták a lapokat, és a mindenféle korrupció elárasztotta a sajtót: volt ott csúszópénz, kompromittálás és gátlástalan hajbókolás a rendszer elõtt – ami belefér. Ebben a hangulatban megindult a lefelé tartó nivellálódás, s az efféle versenybõl csakis a szenzációkkal és hírességekkel foglalkozó bulvársajtó kerülhetett ki gyõztesen. Mindeközben a nyomtatott sajtó egyre inkább meghátrált a televízió elõtt. Eleinte a televízió gerjesztette föl a közvéleményt és mozgósította az embereket – kulcsszerepet játszott a régi rend 1991 augusztusi megdöntésében –, s az orosz televízió magas szakmai színvonalon, közszolgálati célokat követve mûködött. Sajnos pillanatok alatt elsüllyedt a kommersz mocsarában, s legnézettebb mûsorai vetekszenek a legamerikaibb programok idiotizmusával. A tanult emberek körében olyan mély megvetés övezi a televíziót, hogy Oroszország bizonyára az egyetlen ország a világon, ahol rendszeresen kijelentik (némi megvetéssel a hangjukban, mintha ez magától értõdõ volna), hogy köszönik, de nem tartanak tévét a lakásban.

Mindez eléggé demoralizálta azt az értelmiséget, amely – mindenkori belsõ vitái ellenére – adottnak vette kultúrahordozói szerepét. Az egyetemek kiéheztetése, a sajtó színvonalesése és a televízió infantilizálódása azonban további változásokat hozott. A történelem során elsõ ízben fordult elõ, hogy a pénz vált az intellektus legfõbb mércéjévé. Aki szûkösebben él, az kudarcot vallott: bebizonyította, hogy nem képes kreatív módon alkalmazkodni a verseny követelményeihez. A gazdasági nehézségektõl sújtva és a siker csábításának vonzásában számos tudós vagy mûvész kezdett ilyen-olyan vállalkozásokba; gyakran nem a legjogszerûbb keretek között. Még az oligarchák sorában is akad, aki így kezdte. A gyanús bankmûveletek és kereskedelmi tranzakciók, a “politikai technikák” (választási csalások levezénylése, kampánymenedzselés) és a vállalatfelvásárlás–továbbpasszolás mezejére történõ elvándorlás nem maradt hatás nélkül azokra, akik e lehetõségeken kívül rekedtek. Mások, akik különleges tudás birtokában voltak, jobb álláshoz jutottak külföldön. Így aztán a hagyományos értelmiséget valaha összefûzõ közös értékek elkoptak, s az egykori közös identitás fokozatosan elhalványult.

Az eredmény: a kulturális élet töredezettebb, áttekinthetetlenebb, mint valaha. A szovjet idõkben még létezõ központosított könyv- és folyóirat-terjesztõ rendszer összeomlásával a független kiadóknak új nehézségekkel kell szembenézniük, mivel vidéken (vagyis Moszkván és Szentpéterváron kívül) négy-öt óriási kereskedõház diktál: saját boltjaik vannak a kis településeken, s õk adják ki és terjesztik a sok szemetet, illetve õk vadásznak állami tankönyvmegrendelésekre. A legjelentõsebb irodalmi vállalkozás az 1992-ben indultNovoje Lityeraturnoje Obozrenyije (Új Irodalmi Szemle), amelynek kis kiadói részlege évente mintegy 75 címet jelentet meg, elsõsorban társadalomtudományt, irodalmat és mûvészeti könyveket. A cég alapítója és igazgatója Irina Prohorova (testvére annak a mágnásnak, aki Potanyin üzlettársa a Norilsk Nickelnél), és az NLO adja ki aNyeprikosznovennij Zapasz (Vésztartalék) címû kulturális és politikai folyóiratot is, amely értelmiségi vitafórumként mûködik; valamint – ez már az új idõk szele – most indított útjára egy színes-szagos magazint a divat elméletérõl. Az NLO a legértelmesebb kísérlet a karnyújtásnyira lévõ századforduló ezüstkori állapotainak visszaidézésére: a gondolkodás szerény oázisa az egyre nyárspolgáribb környezetben. De éppen e miatt a környezet miatt marad az NLO magányos sziget – jellegében liberális ugyan, de el van zárva a valódi politikától. Tõle balra néhány – zömében nyilván kérészéletû – kiadó jelent meg a színen, továbbá a radikális ellenkultúra egy-két zsenge hajtása. Moszkvában, az új orosz kivagyiság kellõs közepén, rögtön a Tverszkaja rongyrázó luxusüzletei mögött, egy eldugott mellékutcai épület emeletén található egy ütött-kopott kis könyvesbolt. Kínálata megfelel az üzlet fourier-s hangulatának; a falon Chávez-plakát, a polcokon Che Guevara oroszra fordított mûvei, Bakunyin-életrajzok, s végre-valahára Isaac Deutscher oroszul épp most megjelent remeke, a Trockij-trilógia, továbbá mindenféle komoly irodalom.

Odakint a Tverszkaján az elõkelõ üzletek és az áruházláncok adják meg az alaphangot. A kapitalizmus restaurációjának kultúrája – logikusan – a kései cárizmus tárgyi világára veti tekintetét, melynek csiricsáré szimbólumai mindenütt láthatók. Az õszi Moszkva szépsége persze nem veszett el, csak éppen túl vastag sminket raktak a régi épületekre, ahelyett, hogy valóban újjáélesztették volna õket (de nincs ez másként Weimarban vagy Prágában sem). Csakhogy az egészet giccsfelhõ lengi körül, mintha õsi ékszereket csomagoltak volna ragacsos zsírpapírba. Moszkvából a az egész világ ízléstelenségének fõvárosa vált, ahol még a posztmodern is önnön karikatúrájának látszik. Hasonlóképpen sok hitvány bizsu jellemzi a szellem belsõ tájait is. Néhány rövid esztendõ alatt Oroszországban olyan tömegkultúra született, amely a dinasztikus múlt utánzataira görcsölt rá. A legsikeresebb mai író, Borisz Akunyin olyan detektívregényekkel rukkol ki, melyek a 19. század utolsó harmadában játszódnak. Egyéb lebilincselõ fordulatok mellett Akunyin egyenes gerincû hõse, Eraszt Fandorin keresztülhúzza a gonosztevõk számítását, akik a koronázása napján akarták elrabolni II. Miklóst.

A Fandorin-sorozatból több mint 15 millió példány kelt el 1998 óta, s ezt rendben követték a filmes kasszasikerek. Az államtanácsos címû opuszban, amelyben Fandorin megmenti a cári trónt, Nyikita Mihalkov, a hajlíthatatlan monarchista a sztár – a legnépszerûbb színész-rendezõ, aki saját hazafias bombasikerében, A szibériai borbélyban magát III. Sándor cárt alakította. Mihalkov a közepes mûveltségûeknek való figura, de az ország jelenlegi vezetõ mûvészfilm-rendezõje, Alekszandr Szokurov is ugyanezt az érzelgõsséget állítja elõ Az orosz bárkában. Filmjében a higanymozgású, hadaró de Custine márki történelmi alakok igencsak vegyes csoportját kalauzolja az Ermitázsban 360 fokos kameramozgás közben, s a jelenet a Romanov-udvar szirupos tablójába torkollik a cári család bukásának elõestéjén – igazán méltó bármelyik Sissi-filmalkotáshoz.

Ebben a tenorban szól hozzánk ma az orosz limonádé a ponyvától a középszeren át az esztétikailag is számottevõ mûvekig – a kultúra egészének mutánsairól mégis a ponyva árulja el a legtöbbet. A Fandorin-jelenség mögött ugyanis – mily jellemzõ! –nem az orosz Grisham vagy Stephen King áll. Borisz Akunyin ugyanis nem más, mint az álnéven jelentkezõ diplomás filológus és japán mûfordító, Grigorij Cskartasvili, aki, mint megvallotta, Gribojedov, Lermontov, Tolsztoj és Dosztojevszkij mûveibõl merít ihletet, és akinek hõse – ezt is õ állítja – Csackijból, Pecsorinból, Andrej Bolkonszkijból és Miskin hercegbõl van összegyúrva, plusz egy kis James Bond, hogy minden együtt legyen. Akunyin – afféle modern Proppként kelletve magát – hozzálátott, hogy bemutassa a bûnügyi regény 16 lehetséges változatát a hozzá tartozó 16-féle hõssel. Komoly irodalomként forgalmazott ponyva, melyet az elitbõl érkezõ író fabrikál: ezt Nyugaton visszásnak tekintenék (kivéve egyetlen, utánozhatatlan bestsellert, Umberto Eco könyvét). Igaz, találunk közeli párhuzamot a csillagászati példányszámokat és az író státusát illetõen, aki nem más, mint Kína harcmûvészeti irodalmat termelõ szerzõinek piacvezetõje, Jin Yong – õ már számos egyetemen kapott tiszteletbeli funkciót a Kínai Népköztársaságban. Oroszországban pedig ez a módi járja: a vezetõ értelmiségi olcsó ponyva írásával üti meg a fõnyereményt – Akunyin ugyanis nincs egyedül. Ilyen tekervényes módon is találkozhat egymással az értelmiség és a piac.

A cárizmust visszasíró retrókultúra nyomorúsága jól tükrözi, mennyire lehetetlen a Romanovok világát értelmes módon újból birtokba venni. A régi rend igen vad kapitalizmust szült, míg saját maga az utolsó pillanatig megõrizte feudális jellegét: nem csak a kereskedõk vagy a gyárosok uralták, hanem a nemesek és a földbirtokosok is. Senkinek nincsenek már személyes emlékei arról a korról, amely már túlságosan más és túlságosan távoli, nem alkalmas másnak, csak pótszernek. A szovjet múlt ezzel szemben túlságosan is közeli, tehát megint csak kezelhetetlen. Csekély számú kivételtõl eltekintve az értelmiség szõröstül-bõröstül elutasítja. Mindeközben a nép véleménye erõsen megoszlik: akadnak, akik fájlalják a Szovjetunió bukását – azok, akik egyébként is szerették –, s vannak olyanok is (talán a többség), akik vegyes érzésekkel gondolnak rá. A Szovjetunió mégsem a Harmadik Birodalom volt, és német típusú Vergangenheitsbewältigungnak sehol nincs jele. A kultúra egészében a társadalmi emlékezet feszültségei részleges amnéziát okoztak.

Az efféle feszültségek a legkevésbé sem némították el a mûvészetet. A szórakoztatásnál többre vágyó szépirodalom soha nem mellõzte a szovjet élményeket. Az 1990-es évektõl azonban az ábrázolásmód sokkal légiesebbé vált a múlt irreális jellegének hangsúlyozásával. Az orosz irodalomnak mindig erõteljes vonulata volt a fantasztikum, a groteszk, a természetfölötti és az utópisztikus, s itt nem csak Gogolra vagy Bulgakovra – a manapság legdivatosabb mesterekre – gondolok, hanem olyan, nagyon is különbözõ írókra is, mint Csernisevszkij, Leszkov, Belij, Zamjatyin, Nabokov, Platonov és mások. Újdonság a hagyományban a mûfaji heterogeneitás és az alternatív valóság sok képe, amely provokálni akar és elemelkedni a megszokott környezettõl. A formai eredetiség azonban, bármily meglepõ, valami módon érintetlenül hagyja tárgyát. Ugyanazzal a technikával lehet elvetni a kommunista, illetve a posztkommunista valóságot is, egyetlen kontinuumként. Viktor Pelevin leglíraibb mûvében, Az agyag géppuskában a polgárháborúbeli Cseka, a Fehér Ház bombázása meg a mai orosz maffia egyazon fantazmagóriában kel táncra és egyesül. Az efféle irodalom legjava igazán pompás akrobatamutatvány, de bármennyire is szatirikus és játékos, túlságosan könnyû súlyú ahhoz, hogy mélyebb érzéseket mozgasson meg a múlttal kapcsolatban.

A tudományos élet már más tészta. A közhangulat feszültségei a tudományban mintha leplombálták volna a szovjet emlékeket – veszélyes, radioaktív zóna, kizárólag elmélyült gondolkodóknak és kutatóknak. Az egyetemeken a professzorok inkább a forradalom elõtti korszakokra összpontosítják figyelmüket. Tanulságos a vezetõ sztálinizmus-szakértõ, Oleg Hlevnyuk helyzete. Az ifjú párttörténészre a biztos elnyomorodás várt volna a Szovjetunió összeomlásakor, de a véletlen megmentette attól, hogy az üzleti életben kelljen szerencsét próbálnia. Kutatási szerzõdést kínált neki ugyanis a birminghami Orosz és Kelet-Európai Kutatóközpont. Eltelt tizenöt év, és Hlevnyuk lényegében még mindig a nyugati ösztöndíjaktól függ. A Gulag története címû könyvét a Yale adta ki, majd számos nyugati nyelven is megjelent. Bármily hihetetlen, oroszul nem olvasható.

Nyikita Petrov nem ilyen környezetbõl érkezett: ifjú máskéntgondolkodó volt és egyik elsõ létrehozója a Memorialnak, a glasznoszty idején mûködõ civil szervezetnek. Késõbb radikális demokrataként beválasztották abba a bizottságba, amelynek bizonyítékokat kellett szállítania Jelcinnek arról, hogy a törvényen kívül helyezendõ SZKP voltaképpen bûnszövetkezet. Így jutott be Petrov a titkosrendõrség irattáraiba, s a lehetõséget tudományos kutatásra használta fel. Legújabb könyvében Hruscsov KGB-fõnöke, Ivan Szerov életét rajzolja meg. A Memorial ma már csak árnyéka önmagának: nem politikai mozgalom többé, hanem Nyugatról pénzelt, múltból visszamaradt intézmény, melynek munkájára fütyül az orosz közvélemény. Ami a kutatást illeti, az 1990-es évek közepe óta a kényes dokumentumokat õrzõ levéltárakat jóformán bezárták – legfeljebb napi húsz oldalhoz lehet hozzájutni Sztálin saját irataiból (ez uralkodásának teljes harminc évére vonatkozik!), ami elenyészõ töredéke annak az papírmennyiségnek, amennyi egy modern kori vezetõ munkája közben születik. A középszintû bürokraták azt is megakadályozzák, hogy a kutató olyan iratokba nyerjen bepillantást, melyek sérthetik az újjáéledõ nacionalizmust.

Az orosz értelmiséget gazdaságilag, kulturálisan és pszichológiai szempontból egyaránt szétzilálták az elmúlt másfél évtized változásai. Még az értelmiségi nevezetet is kereken visszautasítják azok, akik számára túl sok benne a közös identitás meg a forradalmi múlt – a jelen értelmiségije kerüli ezt a gyanús, hagyományos szót, jobban szeret egy másik neologizmust, az intellektuálist: az mégiscsak egészségesebb, mégiscsak amerikai eredetû, tehát jobban leírja az új, független gondolkodású embert, aki már nem az egykori csorda tagja. Maguknak az efféle elhatárolódásoknak is megvan a saját történetük, melyek legalább a radikális értelmiség 1905-ös, Vehi általi elárulásáig – ez volt a híres szimpózium, a visszakozás a forradalomtól (ma neokonzervatívnak mondanánk, bár ott szinte mindenki liberális volt). A mostani értelmiség önképét illetõen mindenfelõl záporoznak a kérdések, de a réteg történelmi szerepét jóformán csak a liberális folyóiratok ostorozzák – például az õszi Nyeprikosznovennij Zapaszban. A szövegkörnyezet persze megváltozott. Többé nem az 1905–1907-es az elsõ forradalom, melyet a liberálisok a sajátjuknak tartanak, hanem az 1991-es. De lássuk csak, hol is áll ma politikailag az orosz liberalizmus?

Általános a Putyinnal szembeni ellenséges érzület, sõt a magánszférában durván ellenséges szavak is gyakran elhangzanak. Nyilvános tiltakozással viszont alig lehet találkozni. Ennek nem csak a félelem az oka (bár az is létezik), hanem az a tudat – melyet csak félig-meddig sikerül szõnyeg alá söpörni –, hogy a liberális értelmiség kompromittálta magát, amikor segédkezett annak a létrehozásában, amitõl ma olyannyira undorodik. Az immár fogatlan oroszlán, a kommunizmus elleni védekezés nevében még akkor is ragaszkodtak Jelcin személyéhez, amikor már napnál világosabbak voltak az elnök jogsértõ, korrupt üzelmei, ez pedig a lakosság többségének szemében lerombolta az értelmiség szavahihetõségét, míg végül azt kellett látniuk, hogy Jelcin átpasszolta a hatalmat Putyinnak. Ma az értelmiség rossz lelkiismerettel és hitevesztetten küzd azért, hogy a változásokat összefüggõ történetbe foglalja.

Liberális körökbõl gyakran kérdezik panaszos hangon: miért beszél a nyugati sajtó kizárólag negatív sztereotípiákban az 1990-es évekrõl (kaotikus, a bûn és a korrupció idõszaka), amikor valójában ez volt a legszabadabb, legpompásabb idõszak az ország egész történelmében? És miért tekintik ma Oroszországot demokráciának, amikor “fasizmusban élünk”? Jó, jó, egyes értelmiségiek is vették maguknak a bátorságot, hogy leszólják a kilencvenes éveket – de belõlük csak a sértõdöttség beszél, mert elvesztették a szovjet rendszerben megszokott kiváltságaikat, a rendes fizetést, a kényelmes lakást, amiért egy szalmaszálat sem kellett keresztbe tenniük, s most rákényszerülnek, hogy valódi munkát találjanak maguknak a piacon. De mi a helyzet a Jelcin- és a Putyin-korszak személyi és intézményi folytonosságával? Ja hogy azzal? Hát, ott hibáztuk el, amikor túl naivak voltunk a szovjet rendszerben kialakult társadalmat illetõen, mert az megint gyorsan lábra kapott, és megszülte nekünk Putyint – akinél persze, ismerjük el, kaphattunk volna “sokkal rosszabbat is”. Egy szó mint száz, bármi siklott is félre Oroszországban, azért sem Jelcin, sem az értelmiség nem felelõs.

Az augusztusi fordulat kezdete óta egyértelmû, hogy az új orosz liberalizmus próbaköve a nemzetiségi kérdés lesz, amellyel a régi liberálisok – a Vehi és utódai – látványos kudarcot vallottak. Az elsõ csecsen háború idején a liberalizmus becsülettel helytállt: ellenezte az orosz megszállást, és üdvözölte a vereség beismerését. A második háborúban azonban erkölcsileg megbukott. Akadt ugyan néhány tiltakozás, de a liberális értelmiség zöme meggyõzte saját magát arról, hogy az iszlám terrorizmus már az anyaországot fenyegeti, ennélfogva el kell tiporni, bármennyi emberéletet követeljen is az akció. Egy évvel késõbb Amerika saját terrorellenes háborúja következtében örvendetes szolidaritás jöhetett létre a Nyugattal. Manapság kevesen lelkesednek igazán a grozniji Kadirov klánért: a legtöbben inkább hallgatnak Csecsenföldrõl. Nem így Jelcin vezetõ udvaroncai, akik ma Putyin oldalán bukkannak föl – õk kinyitják a szájukat. Gajdar megmagyarázta, hogy a kívülállóknak nehéz megérteniük, “mit jelentett az 1999-es Dagesztán elleni agresszió Oroszország számára. Dagesztán része az életünknek, része a hazánknak, része a valóságunknak”. (Sic! – miközben az oroszok csak 9 százalékát teszik ki Dagesztán népességének.) Így aztán “többé már nem a csecsen nép önrendelkezési jogáról volt szó, hanem arról, hogy az orosz polgároknak védelmet kell kapniuk saját kormányuktól”. Csubajsz a közelmúltban nyersebben fogalmazott: Oroszország célja az új évszázadban “a liberális birodalom”.

Az efféle nézeteket természetesen örömmel üdvözlik a Kremlben, bár az említett hangok bizonyos tehertételt is jelentenek. A rezsim körül persze szavahihetõbb erõk is felsorakoztak, akiket az 1991-es demokraták közül toboroztak – õk jellegzetes pozícióból, de még a liberális hagyományba illeszkedve, kritikai éllel nyújtanak támogatást. AzEkszpert címû sikeres hetilap körül csoportosulnak – az újság a Time és az Economist üzleti profilú keresztezése –, és az Egységes Oroszország hátsó helyiségeiben megfogalmazódó nézeteiket összevethetjük Max Weberéivel a Második Birodalomban. Úgy vélik, hogy a Szovjetunió bukása a liberális és a nemzeti (s nem csupán balti, ukrán vagy grúz, hanem orosz) erõk közös felkelésének eredménye volt. Jelcin idején azonban a két erõ útjai elváltak, egyre több nemzeti büszkeséggel megáldott orosz érezte úgy, hogy Jelcinbõl az amerikaiak bábja lett, míg a liberálisok továbbra is kötõdtek hozzá. E verzió szerint Putyin géniusza abban nyilvánul meg, hogy ismét összebékítette a nacionalista és a liberális nézeteket, és létrehozta az orosz történelem elsõ olyan kormányát, amely széles politikai konszenzusra támaszkodhat. A kilencvenes évek piaci fundamentalizmusa és retrókommunizmusa eltûnt a süllyesztõben, ma már senki sem számol velük. Az országnak rendet és nyugalmat hozó Putyin “hegemonikus stabilitást” ért el.

Saját megítélésük szerint e nézet értelmiségi képviselõi – elsõsorban természettudományi vagy mûszaki területekrõl (de sok regényíró is) – tisztán látják a Putyin-rezsim kockázatait és korlátait, s vitáikban kendõzetlenül beszélnek róla. Az elnöknek olyan a stílusa, hogy az oligarcháktól a köznépig minden csoportnak tesz engedményeket, miközben a gyeplõt nem engedi ki a kezébõl. Ösztönösen is “etatista”; megveti az üzletembereket, és nem bízik bennük, bár nem üldözi õket; ugyanakkor nem nyújt segítséget a kis- és középvállalkozásoknak – így azután a gyakorlatban kizárólag a hatalmas nyersanyag- és bankmonopóliumok virágzanak. Politikai értelemben Putyin a bécsi kongresszus szellemében vett “elnöki legitimista”, vagyis tiszteletben fogja tartani az alkotmányt, és 2008-ban visszavonul – de elõtte azért kijelöli az utódját. Ki lehet az? Ezen a ponton szokták a liberálisok a fejüket vakargatni. Mert ha Putyin úgy dönt is, hogy nem lesz harmadszor elnök, akkor is feltûnõen a színen marad, hiszen még csak 55 éves, és rendkívül nagy – formális és informális – hatalom lesz a kezében. Hogyan bír majd vele a maga választotta utód? Erre a kérdésre a liberálisoknak nincs érvényes válaszuk, legfeljebb viccelõdnek, mondván hogy az oroszok persze szót sem ejtenek harmadik elnöki periódusról, csak negyedikrõl vagy ötödikrõl. A liberálisok elsõsorban az utód személye miatt aggódnak. Mint az erõs, de nem diktatórikus kormányzás hívei, akik hazaszeretõk, de nem nacionalisták, félnek, mit tartogat a jövõ, ha az az utód keményebb kezû lesz, nem pedig szelídebb. És tartanak egy újabb nagyszabású erõszakos cselekménytõl, amilyen a moszkvai színházfoglalás vagy a beszláni iskola esete volt, nehogy egy hasonló után szükségállapotot rendelhessenek el a “különleges szolgálatok”.

Akik a hegemonikus stabilitásra tettek, azt kockáztatják, hogy megismétlik a liberális értelmiség Jelcin alatt megtett útját: akkoriban azt hitték, tanácsaikkal és segítségükkel a helyes irányba terelik az elnököt, majd arra ébredtek, hogy megkapták tõle Putyint, akitõl reszketniük kell. Nem képesek szembenézni saját felelõsségükkel – pártolták a Fehér Ház elleni támadást és a csaló népszavazást az alkotmányról – és ennek következményeivel, így hát nem maradt számukra más, mint a panaszkodás: a súlyosan elszovjetesített orosz nép éretlennek bizonyult a demokrácia adományának elfogadására, “pedig megpróbáltuk a kezébe nyomni”. A mai nemzeti liberálisok világosabban látják a helyzetet az 1990-es évek demokratáinál, de egyáltalán nem biztos, hogy ténylegesen nagyobb befolyással bírnak az udvarnál, mint az elõdeik. Amennyiben a legrettegettebb jelöltek egyike – mondjuk Szergej Ivanov védelmi miniszter vagy éppen a sápatag miniszterelnök, Mihail Fradkov – költözne a Kremlbe, könnyen úgy járhatnának, mint azok, akik Jelcinre tapadtak. Bíznak abban, hogy könnyen kezelhetõ elnökük lesz, amilyen Putyin másik kedvence, Dmitrij Medvegyev elsõ miniszterelnök-helyettes, akinek az a dolga, hogy a rezsim szociálisan érzékeny arca legyen. De a liberálisoknak sem lesz nagyobb beleszólásuk az utódlásba a közembereknél.

Az orosz vezetésnek súlyos gonddal kell szembenéznie 2008-ban, s már most meglehetõsen nagy feszültség van kialakulóban. Valóban átadja az elnöki hatalmat Vlagyimir Putyin? Vagy inkább átírja az alkotmányt és marad? Mindkét lehetõség kockázatokkal jár. Putyin kényelmesen módosíthatja úgy az alkotmányt, hogy örökre a Kremlben mûködhessen – megtette ezt már Nazarbajev is Kazahsztánban –, a parlament úgy táncol, ahogy õ fütyül, sõt a Nyugat sem vinné túlzásba a tiltakozást. De ezzel lépést tenne az irányított demokráciától a diktatúra felé, amihez valamiféle ideológia is szükségeltetik, olyan meg Putyinnak nincs. S bár most Ivan Iljin vallásfilozófusnak a két világháború közt keletkezett írásait tanulmányozza (aki abban az idõben félfasiszta emigánsként élt Németországban), mégis az látszik a legjobb tippnek, hogy nem akarja állandósítani magát az elnöki székben, mert ez túlságosan nagy ideológiai felfordulással járna.

Vajon nem képzelhetõ el, hogy a nacionalizmus megteremti e felfordulás alapját – ha ugyan nem teremtette meg máris? A jövõt mérlegelõ Dmitrij Furman liberális történész ezt nem tartja lehetségesnek. Az orosz nacionalizmus nem anynyira intenzív, hogy Putyin uralmának legitimációjaként kiüsse a nyeregbõl a demokráciát. Nem oly fanatikus erõ, mint a Hitler hatalmát fenntartó nacionalizmus – inkább magatehetetlen duzzogásról beszélhetünk, melynek oka, hogy Oroszország ma nem képes úgy erõszakoskodni a szomszédjaival, mint régen. Ezt példázza a jelenlegi grúzellenes kampány: jól kifejezõdik benne az egykori uralkodó nemzet frusztrációja, mivel egyenlõként kell bánnia a valaha alávetett grúzokkal. Az eredmény: jellegzetes, hamar feledésbe merülõ dühkitörések egy-egy jelentéktelen ügy miatt – vita Ukrajnával valami gátról, veszekedés Szerbiáról és így tovább. Nem pszichotikus, hanem neurotikus tüneteket látunk. A kisstílû gyûlölködés nem elegendõ egy új diktatúra megalapozásához. Éppen emiatt olyan fontos a rezsim számára a nyugati legitimáció, amely egyúttal fékezõleg is hat rá. Mivel saját ideológiával nem rendelkezik, a megtört nacionalizmusra pedig nem hagyatkozhat, Oroszország kénytelen olyan sajátos demokráciaként megjelenni, amely a G7 országai számára is elfogadható: így lesz belõle “normális” Oroszország, amely újból csatlakozott a nyugati civilizációhoz.

Másfelõl ha Putyin nem módosítja az alkotmányt, és 2008-ban búcsút int az elnöki hatalomnak, újabb súlyos helyzet áll elõ, ugyanis az orosz történelemben elõször lesz két hatalmi központja az országnak – az új elnök meg a régi. Ez a politikai instabilitáshoz vezetõ képlet, mert a bürokrácia két úr szolgájaként fog ingadozni, nem tudván, melyiknek engedelmeskedjék. Putyin talán arra gondol, könnyen befolyásolható utódot választ majd magának, de ez a megoldás még sohasem bizonyult mûködõképesnek: a kiszemelt bábok mindig a teljes hatalmat akarták. Sztálint mint a legjelentéktelenebb figurát választotta ki a párt Lenin halála után, tartva az erõsebb személyiséggel bíró Trockijtól – mégis egy mindenható despota uralma kezdõdött el. Sztálin után Hruscsov is kompromisszumos döntés eredményeképpen kapta meg az elsõ titkári széket a nála erõsebb Berija vagy Malenkov helyett, de Hruscsov ezt a két riválisát penderítette ki elsõként a vezetésbõl, magához ragadva a hatalmat. És ugyanez zajlott le a középszerû Brezsnyev esetében, kollégái ugyanis õt találták a legkevésbé veszélyesnek. Valószínû, hogy ez a játszma ismétlõdhet meg 2008-ban is.

Amikor Furmant Pipes diagnózisáról kérdezték a mélyen gyökerezõ orosz politikai kultúrával kapcsolatban (a nép nem érti a demokráciát meg a törvények uralmát; és jobban szereti a zsarnokságot az anarchiánál), a válasza tényszerû volt: igen, a leírás többé-kevésbé pontos, Pipes azonban téved, amikor azt hiszi, hogy ez egyedien orosz jellegzetesség. Széles körben virágzó politikai kultúráról van szó, megfigyelhetjük a Közel-Keleten, Burmában, Üzbegisztánban és másutt. Nem szabad tisztára mosnunk vagy megszépítenünk az orosz politikai kultúrát, de azt se higgyük, hogy olyan nagy ritkaság. És hiba volna azt hinnünk, hogy a kommunizmus utáni Oroszországban jelentõs mértékben újjáéledt a vallásosság. Az ortodox egyház része a nemzeti identitásnak, és aktívan intézi a keresztelõket meg a temetéseket. De a házasságkötéseket már nem – a nemi élet teljes mértékben szekularizálódott –, és a templomjárók aránya az egyik legalacsonyabb Európában.

Ha az irányított demokrácia második szakasza vége felé közeledik, mit gondoljunk a harmadik vagy a negyedik szakaszról, melyeket a Hruscsov- és a Brezsnyev-érához hasonlíthatunk? Az irányított demokrácia teljes ciklusa jóval rövidebb lesz, véli Furman, nem hetven, hanem nagyjából harminc évig terjed majd. Most tarthatunk a közepénél. Ami a jövõt illeti: az orosz értelmiség 1991-ben rövid idõre hatalomra jutott, csakhogy ideológiája primitív, szemlélete naiv volt. S amikor az értelmiség által elérni vágyott demokráciát Jelcin ad acta tette, a demokrácia veresége egyúttal az értelmiség fiaskóját is jelentette. Az orosz értelmiség csak akkor alakíthat ki új, értelmesebb eszményeket, ha elkészíti a vereség önkritikus értékelését.

Roppant kiegyensúlyozott ez az értékelés az ország helyzetérõl. Gyengéje, hogy készpénznek vesz egy elõfeltevést: az orosz módra irányított demokráciáról hallgatólagosan úgy gondolkodik, hogy az – minden hibája ellenére – a valódi demokráciához vezet el. Hiába józan a felvázolt kép, ha bizakodó teleológia húzódik meg a hátterében. E szerint csak egyetlen végkifejlet lehetséges: a nyugati jogállamban megtestesülõ modern szabadság. A modell reális ítéleteket alkot Oroszországról, de a Nyugatról téves, idealizált feltevései vannak. Az biztos, hogy a kettõ, Oroszország és a Nyugat nagyon különbözõ marad. De meg lehet-e ragadni a különbségeket és azok irányultságát a Furman téziseiben megbúvó dichotómiával? Mert ugyan ki az, aki a mai nyugati rendszereket “irányítatlannak” képzeli? Az evolúciós séma nem számol a Nyugat saját visszaeséseivel. Furman szellemi konstrukciójának idealizáló oldalát könnyen le lehet torkolni a “bagoly mondja verébnek” érvével – márpedig Putyin és tanácsadói ezzel szeretik a leginkább elhallgattatni a Nyugatról érkezõ kritikákat.

Ezek a viták kivétel nélkül az állam természete körül forognak, s a társadalomról már kevesebb szó esik. Azok a nyugati szovjetológusok, akik kétségbe vonták Pipes és Malia hidegháborús paradigmáját, elsõsorban a szovjetunióbeli hétköznapi élettel és tevékenységekkel foglalkoztak, mint a hivatalos mítoszokkal gyakorta ellentmondásba kerülõ, kézzelfogható valósággal – melyek nem feltétlenül hiteltelenítik a mítoszokat. A kommunizmus utáni idõk bõséges teret adnak az effajta kutatásoknak: meg lehet vizsgálni, miféle módokon élik túl az egyszerû emberek, hogy új, intézményes pusztaságba vetették õket. Két orosz szociológus – mindkettõ külföldön él – egyikrõl-másikról igen meglepõ néprajzi leírást adott a túlélési technikákról. A Londonban tanító Aljona Legyenyeva Így mûködik Oroszország (How Russia Really Works) címû munkájában (Cornell, 2006) végigvonszolja olvasóját a politikai, szakmai, üzleti és médiabeli “informális” ügyintézés sûrû bozótján – esetei közül némelyik új, mások hagyományosnak mondhatók, s kivétel nélkül mind áthágja vagy megkerüli a hivatalos szabályokat.

Legyenyeva szemében itt az illegális tevékenységek leleményes fajtáiról van szó, melyek a mindent elárasztó tételes jogra adott válasznak tekinthetõk egy olyan országban, ahol a törvényes rend hol mûködik, hol nem (de mindig manipulálják). Ezek a trükkök lényegüknél fogva egyszerre erõsítik és gyöngítik a fejlettebb orosz jogrend kibontakozását. Bármenyire kritikus hangon és kényszeredett együttérzéssel szól errõl a paradoxonról Legyenyeva, következtetése mégis derûlátó: a szabályok ötletes csûrése-csavarása a maga módján a modernizálás szüntelen, pozitív folyamatát erõsíti. A mélyben meghúzódó üzenet: az oroszok mégiscsak megállják a helyüket. Ebben az érvelésben nem a nyugati demokráciát, hanem a Nyugat modern mivoltát veszi készpénznek a szerzõ. Borúsabb ítéletet fogalmaz meg Andrew Wilson Virtual Politics (Virtuális politika) címû könyvében, a kemény szavú kötet a választási idõszakban használatos “politikai technikákról” (zsarolás, vesztegetés, megfélemlítés, csalás) számol be.

Legyenyeva azokat térképezte fel, akik nagyon jól élnek az orosz kapitalizmusban. Könyve végén megemlíti, hogy az informális ügyintézés, amely a múltban oly sokszor segített az egyszerû emberek személyes igényeinek kielégítésében és életük megszervezésében – mármint “a reformok elõtt”, ahogyan a szerzõ írja –, tehát az ügyek intézésének ez a módja mára olyan vesztegetési rendszerré vált, amely “a hivatalnoki-üzletemberi rétegnek hasznot hoz ugyan, de a lakosság többségének kárt okoz”. Ez a beismerés mit sem változtat Legyenyeva optimista következtetésein vagy a reformmal szembeni kritikátlanságán. Az Egyesült Államokban dolgozó Georgij Derlugujan élesebben fogalmaz. Manapság kevés olyan szociológust találunk – bármely nyelven publikáljon is –, aki képes rá, hogy a mindennapi lét legapróbb intéznivalóinak életszagú fenomenológiai elemzésétõl a makrotörténelem nagyszabású mutációinak rendszerezett elméleti magyarázatáig jusson el.

“A Szovjetunió összeomlása több mint a bolsevik kísérlet kudarca – állítja Derlugujan. – Ez a bukás egyúttal az orosz történelem ezeréves korszakának végét jelzi, azét az ezer esztendõét, melynek során az állam volt a társadalmi fejlõdés motorja.” Háromszor fordult elõ – IV. (Rettenetes) Iván; késõbb Nagy Péter és I. Katalin; majd Sztálin alatt –, hogy katonai-bürokratikus birodalom jött létre a hatalmas, védtelen síkságokon, s ennek kellett fölvennie a versenyt a külföldi kihívásokkal, megvívnia a külföldi betolakodókkal, továbbá ki kellett szolgálnia az ország terjeszkedõ politikáját. Kezdetben mindhárom kísérlet sikeresnek bizonyult, de végül kudarcot vallott, mert felülkerekedett rajta egy külsõ erõ – elõször a svédek, másodszor a németek, a hidegháborúban meg az amerikaiak. Az utolsó bukás azonban el is temette ezt az államformát, lévén hogy az ország nem a harcmezõn, hanem a piacon szenvedett vereséget. “A Szovjetunió elbukott, mert a hagyományos orosz államalkotó értékek hirtelen devalválódtak” – mondja Derlugujan, mégpedig a világgazdaság átalakulása miatt. “A globalizációs üzemmódban mûködõ kapitalizmus szöges ellentétben áll a merkantilista, bürokratikus birodalmakkal, melyek a katonai erõ maximalizálásával és geopolitikai súlyukkal operáltak – az orosz, illetve a szovjet vezetõket évszázadokon át ez kötötte le.”

A bukást követõ széthullásban a nómenklatúra középsõ szintjein dolgozók elzabrálták, ami csak a kezük ügyébe akadt, és cégek javainak magán-kiárusítóivá vagy brókerré alakultak át, illetve különféle szinteken és rangokat viselve újra beépültek az átalakult posztkommunista bürokráciába. Derlugujan sok látványos és fájdalmas dolgot mond el a folyamatról, mind a központban, mind a periférián (ahonnan õ maga is származik), és belülrõl ismeri a kaukázusi helyzetet. De egy pillanatra sem feledkezik meg az alul lévõ vesztesekrõl, “a csöndes orosz többségrõl”, az “atomjaira hullott, lesújtott, minden hõsi vonást nélkülözõ, középkorú, nyárspolgári tömegrõl, akik a lehetõségekhez képest tisztes megélhetésre törekednek”, miután húsz éven át elárulták a reményeiket.

Ilyen körülmények között a “mélységesen kimerült és mindenféle társadalmi mozgósításnak ellenálló” kisemberek széthullott, bizonytalan magánéleti szférája fényévnyi távolságra került a globalizáció színpadától, ahol az államuk sorsáról születik döntés. Létezik egy traumatizáló tény, amely mégis összefûzi ezeket az embereket. Röpke öt esztendõ alatt, 1990-tõl 1994-ig az orosz férfiak halandósági rátája 32 százalékkal nõtt – békeidõben! –, míg várható élettartamuk 58 év alá zuhant, ami rosszabb arány, mint Pakisztáné. 2003-ra a népesség egyetlen évtized alatt ötmillióval csökkent, s jelenleg is évi 750 ezerrel fogy. Jelcin hatalomra jutásakor Oroszország kis híján 150 millió lelket számlált. A hivatalos számítások szerint 2050-re alig lesznek többen 100 milliónál. Ennyi embert azért még Sztálin sem intézett el.

A hivatalos demográfusok sietve hangsúlyozzák, hogy már a Brezsnyev-érában magas volt a halandóság, míg az alacsony születésszám végül is a társadalmi haladás jele, s egybecseng a nyugat-európai adatokkal. De akárhogy kozmetikázzák is a helyzetet, továbbra is érvényes Eric Hobsbawm megállapítása, mely szerint a Szovjetunió bukása “humanitárius katasztrófát” okozott. A korai 1990-es évek keménysége cáfolhatatlan tény. Az új Oroszországban, ahol az AIDS, a tuberkulózis és a döbbenetesen fölszaporodott öngyilkosságok fölzárkóztak a hagyományos halálokok – alkohol, nikotin stb. – mellé, az egészségügy elsorvadt, és a költségvetésnek mindössze 5 százalékát kapja (Libanonban kétszer ennyi jut rá). A demográfiai helyzet láttán a pusztulás érzése járja át az orosz nõket – akiket valamivel kevésbé sújt a katasztrófa, mint a férfiakat. A nõk nagyjából fele nem családban él. A legfrissebb felmérések szerint 1000 orosz nõbõl 175 soha nem volt férjnél, 180 özvegy, 110 pedig elvált, s egyedül él. Ennyire magányosak azok, akiket mégiscsak a helyzet túlélõinek nevezhetünk. Oroszországban jelenleg 15 százalékkal több a nõ, mint a férfi.

A hatalmi politikában az orosz lakosság megállíthatatlan fogyása nyilvánvaló nemzetközi következményekkel jár. Állandó témája ez Putyin beszédeinek, melyeket nemzetéhez intéz. Mi marad a múlt nagyságából? Az 1970-es években külföldi diplomaták elõszeretettel emlegették a Szovjetuniót “rakétákkal rendelkezõ Felsõ-Voltaként”. Oroszország ma inkább rakétákkal felszerelt Szaúd-Arábiának tûnik, bár egyre növekvõ olajbevételeit egyre avuló rakétaparkjával együtt kell tekintenünk. Az ország jórészt visszanyerte függetlenségét, de elmaradottsága nem csak az uralkodó osztályt nyomasztja, hanem számos írót is. A birodalom lehetséges területe – a múltban vagy a jövõben; hazai vagy idegen földön – nem csak a politikai viták vezérmotívuma lett, hanem az irodalomé is.

Mára megszokott mûfajjá vált a “birodalmi regény”, s egyik reprezentatív mûvében a szerzõ, Pavel Kruszanov a 20. század nem létezõ történelmét konstruálja meg. Az angyal harapása (Ukusz Angela, 200 ezer eladott példány) címû bestsellerében olyan Oroszország szerepel, amelyben sohasem tört ki forradalom – ehelyett, miközben saját területe csökken, mégis gyarapszik Kína és az egész Balkán bekebelezésével. Az ország vezetõje bizonyos Ivan Nyekitajev (vagyis, neve szerint: “nem kínai”) nevû zsarnok, akit semmiféle erkölcsi szabály nem köt. Vlagyimir Szorokin legújabb regénye, Az opricsnyik egy napja (Gyeny opricsnyika) megfordítja a motívumot. 2027-re az elzárkózó, Nagy Fallal körülvett Oroszországban visszaáll a monarchia, s az államot Rettenetes Iván hóhérainak reinkarnációi vezetik, Kína kénye-kedve szerint. A gazdasági életet a kínai áruk és betelepülõk uralják, és már a cári gyermekek is szívesebben beszélnek kínaiul.

A birodalmi újjászületésrõl szõtt extravagáns álmok nem egy megvalósítható törekvést mutatnak, hanem a kompenzálás pszichológiai tüneteirõl árulkodnak. A valóság az, hogy Oroszország szerepe a világban visszafordíthatatlanul megváltozott. Három évszázadon keresztül folyamatosan nagyhatalom volt: hosszabb ideig – és ezt sokan elfelejtik –, mint bármelyik nyugati állam. Négyzetkilométerben továbbra is a világ leghatalmasabb országa, csakhogy már nem rendelkezik hatalmas ipari bázissal. Gazdasága magához tért mint nyersanyagexportõr – természetesen fokozottan viselnie kell az ingadozó világpiaci árak következményeit (túlértékelés, infláció, importfüggõség, robbanásszerû változások). Oroszországé az egyetlen nukleáris fegyverarzenál, amely Amerikáéhoz mérhetõ, de a védelmi ipar és a fegyveres testületek csak nyomokban idézik a szovjet múltból ismert állapotokat. Az ország területe kisebb, mint a 17. század végén volt; népessége kisebb, mint, mondjuk, Bangladesé; nemzeti jövedelme csekélyebb Mexikóénál.

Az ország identitása szempontjából hosszú távon sokkal fontosabb a fentieknél a geopolitikai helyzet drasztikus megváltozása. Oroszország beszorult az egyre terjeszkedõ – nyolcszor nagyobb nemzeti összterméket elõállító és háromszor népesebb – Európai Unió, illetve az igencsak megerõsödött – ötször nagyobb nemzeti összterméket elõállító és tízszer népesebb – Kína közé. Bármelyik szomszédot nézzük is, történelmi léptékkel hirtelen és teljes körû változásról kell beszélnünk. Eleddig igen kevés orosz ismerte fel, milyen mértékben váltott dimenziót a hazája. Ha Nyugatra pillantanak, azt látják, hogy amikor az orosz elitek úgy érezték, végre ismét csatlakozhatnak Európához (ahová Oroszország valóban tartozna), úgy alakult a helyzet, hogy nem lehetnek az egyik (mégpedig a legnagyobb) hatalom az európai országok között, mint a 18. vagy a 19. században. Ehelyett egy hatalmas, kvázi-egységes uniós tömb néz velük farkasszemet, amelybõl formálisan – és a jelek szerint örökre – ki vannak rekesztve. Ha Kelet felé tekintenek, a dalmahodó óriást, Kínát látják, amelynek teljesítménye elhomályosítja az orosz megújulást, s amely továbbra is igen távol áll a legtöbb orosz ember gondolkodásától. A satuba fogott Oroszország egyetlen ütõkártyája az energia – nem alábecsülendõ lap, de aligha nevezhetjük kielégítõ ellensúlynak.

Az új körülmények vélhetõleg kettõs csapást mérnek Oroszország hagyományos önképére. Egyfelõl mélyen beivódott az emberekbe az a rasszista gondolat, hogy a fehér ember magasabb rendû a sárgánál. Az oroszok hosszú idõn át hozzászoktak, hogy magukat (viszonylag) civilizáltabbnak tartsák az elmaradott, már-már barbár kínaiaknál – nem lesz könnyû alkalmazkodni a hirtelen bekövetkezett szerepcseréhez. Mára Kína számít ipari nagyhatalomnak, amely jócskán megelõzte szomszédját, és nagyvárosai annyira modernek, hogy mellettük egy orosz metropolisz szakadt koszfészeknek látszik. Kína társadalmi és gazdasági dinamizmusa – tele élettel és különféle konfliktusokkal – csüggesztõ ellenpélda azon oroszok számára, akik a bénultság és az apátia ellenére még kinyitják a szemüket. És ebben, mondhatnák búsan a liberálisok, még nincs is benne az igazi posztkommunizmus hatása. Az orosz nemzeti büszkeségen ejtett seb erõsen sajog.

Még kevesebb jóra számíthat Oroszország, ha Nyugat felé néz. Oroszország ázsiai területén (az ország háromnegyedén) csak a lakosság egyötöde él, és a számuk gyorsan csökken. Az orosz polgárok 80 százaléka az ország európai negyedén lakik. Nagy Katalin híres kijelentése, mely szerint “Oroszország európai”, akkoriban még nem volt ennyire nyilvánvaló – sokan kétségbe is vonták (külföldiek és oroszok egyaránt). De az európaiság szelleme mélyen gyökerezik az orosz elitben. A kommunizmus utáni idõszak gyakorlata sok tekintetben visszavezette Oroszországot a “közös európai otthonba”, hogy Gorbacsov kedvelt kifejezésével éljünk. Az utazás, a sport, a bûnözés, az emigráció, a kétlakiság visszaadja a jómódú oroszoknak az aranykorban élvezett életmódot. Állami szinten azonban Oroszország egyszerûen nem olyan, hogy beléphessen az Európai Unióba, s az új, szigorúbb követelmények szerint Európán kívüli államnak tekintik. Ráadásul el kell viselnie ennek súlyos hatását az orosz lélekre. A helyzet igazságtalansága nyilvánvaló. Bármennyire kényelmetlen is az uniós bõvítés ideológusainak, el kell ismerniük, hogy történelmi méretekben Oroszország hozzájárulása az európai kultúrához nagyobb, mint az újonnan csatlakozott uniós tagállamoké együttvéve. Meglepõ volna, ha a következõ években Moszkva és Brüsszel között nem keletkeznének feszültségek.

Nemigen ismerünk népet, amelynek gyors egymásutánban ilyen sok és sokféle megrázkódtatást kellett elviselnie – felszabadulás, gazdasági válság, vagyonvesztés, népességfogyás, az ország leértékelõdése –, mint az oroszoknak az utolsó másfél évtizedben. Még ha mindezt csupán a 20. századi kataklizmák rövid utóhatásának kell is tekintenünk, nem meglepõ, hogy a tömegek “mélységesen kimerültek és mindenféle társadalmi mozgósításnak ellenállnak”. Hogy az orosz lakosság végül miként dolgozza fel az új élményeket, az egyelõre kérdéses. Egyelõre Puskin záró sora érvényes a Borisz Godunovból: “narod bezmolvsztvujet” – a nép hallgat.

FORDÍTOTTA BARABÁS ANDRÁS

Perry Anderson írása „Russia’s Managed Democracy” címmel jelent meg a London Review of Books 2007. január 25-i számában.