Doktor urak

A tótvárosi sportpálya távolról, egészen messzirõl, némelyik belvárosi toronyház balkonjáról úgy festett, mintha valódi sportcsarnok lenne. A négy oldalról õrködõ, sudár reflektorok, amelyeket még akkor szereltek föl, mikor az elsõ osztályban vitézkedett a futballcsapat, és volt rá esély, hogy valamelyik csekély nézettségû kábelcsatorna közvetíti a mérkõzéseket, avítt tekintélyt parancsoltak a levitézlett betonteknõnek. Pedig közelrõl még a csarnok elnevezés is túlzónak hatott, az aréna pedig szabályos gúnyolódás lett volna. A pálya hosszú oldalain omladozó lelátók nem értek össze, a kapu mögött nem tombolhattak vendégdrukkerek. Persze így is befért tízezer ember, ami azóta, hogy a csapat a harmadosztályban kergette a bõrt, soha sem fordult elõ. Jocóban fel sem vetõdött volna, hogy kinézzen ebbe a mûintézménybe, ha Csicsely látogatása óta nem unatkozott volna délutánonként munka után. A vénasszonyok nyara emberemlékezet óta nem volt ilyen hosszú és meleg. Jocó négy óra tájban még bátran elõkereshette valamelyik halásznadrágját, és Szalma Lajos biciklijén kerülhetett egyet a Körös-parton, le, egészen a régi KISZ-táborig. Ezt eleinte jó idõtöltésnek tartotta, hogy egyik parton le, a másikon vissza, végig akácok, platánok, fenyõk alagútjában, a néhol nádas, másutt füves vízparton, az újonnan épült újgazdag paloták, és a régi, téli kertes kiskastélyok mellett. A szlovák konzul ápolt pázsitja újból zöldellt, talán a langymeleg csapta be, hogy tavaszt érzett. Ám Csicsely kioktatássá fajult, mégis fölöttébb eseménydús vacsorája óta Jocó túl passzívnak érezte ezt az idõtöltést. Társaságra vágyott, és hogy történjen végre valami. Hogy Lajos bácsinak kedd délután edzése van az Elõre pályán, véletlenül tudta meg, és eredetileg nem volt szándéka odamenni, legalábbis nem tudatosan indult el a Liget felé, és a bezárt malom mellett tovább, aztán át a zsidó temetõn, és néhány régi polgárházon túl feltûnt a pusztai aréna, a málészájú gladiátorok küzdõtere, akik életükben talán akkor futottak a leggyorsabban, mikor a Borozóból kergették õket hazáig a drukkerek, mert volt képük elindulni szórakozni azok után, hogy kilenc-nullra kikaptak a nem túl tekintélyes Csepel csapatától.

Jocó besétált a csarnokba. Szorongása, hogy kíváncsi és ellenséges tekintetek fogadják, rögtön elillant. A betonteknõben zsibongó élet folyt, a füvön koszos, szakadt melegítõs, kócos férfiak passzolgatták a labdát, pontos és fáradt rúgásokkal, egy helyben állva, durr-durr, egy lépést sem mozdultak. Mintha zsinóron, egyetlen mozdulattal rántották volna ide-oda a kopott, repedezett bõrt. Durr, durr. A focisták románul diskuráltak, és esetlenül hajlongtak. Csupa újra lejátszott mozdulat. Akárha valaki korábban rájuk parancsolt volna, hogy visszafelé mozogjanak. És most, a hátrafelé rögzített ívek, a könyök behajlása, ahogy a törzs rézsút megdõl, elõre lejátszva úgy mutatnának, mintha szaggatna a kép. Már megint. A focisták minden második-harmadik passz után, akárha kötelezõ lenne, köptek egyet. Ha évekig ott állnának, és minden rúgás után köpnének egyet, megemésztenék a pályát.

Körben, a salakos futópályán, és arrébb az edzõpályákon aktív edzés folyt, mindenféle korú iskolások, loholtak, izzadtak, gyorsgyalogoltak, hajigáltak valamit. A nézõtéren kisebb csoportok trécseltek, Jocó a legkisebb feltûnést sem okozta. Megkönnyebbülve ült le azon a részen, amelyik a legközelebb volt Lajos bácsi edzéséhez, ahonnan még azt is hallotta, mit beszél a nagybátyja. Szalma Lajos körül csupa csinos lány álldogált, biciklis nadrágban, feszülõ tornadresszben, has- pólóban. Jellemzõ, gondolta Jocó, ahogy körbenézett, és összesen annyi formás feneket, súlyosan hullámzó keblet nem látott a csarnokban, mint a nagybátyja mellett. A lányok más tanároknál, edzõknél jóval diszkrétebben voltak felöltözve, melegítõben, pólóban és nadrágban edzettek.
A Szalma Lajost körülvevõ csapat úgy nézett ki, mintha egy forgatásról szabadultak volna, kihívó, mell alatt véget érõ trikók, ékszerek a köldökben, a feneket és ölet csak vékony csíkban takaró, derékig felvágott dresszek, arcukon erõs színekkel festett, a szabadban is kiválóan látszó smink.

– No, nyuszikáim, mondta Lajos bácsi, ott a rajtgép. Emeljétek fel a popótokat, feszítsétek meg kilövés elõtt az izmaitokat, mintha a Playboy fotózna benneteket. És szépen mozogjatok, az Istenért, az egészséges mozgás egyetlen alapvetése, hogy jól esik!

A lányok sprinteltek. A lelátóról úgy tûnt, roppant rövid távon, de minden emberi számítás szerint hatvan méteren. Lajos bácsi, ahogy szokás, a célnál egy stopperórával mérte az idõt, és kiabálta az eredményeket, hogy nyolc-hét, kilenc-kettõ, pattogtak a számok, és a lányok kivétel nélkül visszamondták azokat, akárha ez egy rituálé lenne. Minél kisebb szám hallatszott, annál mosolygósabb válasz érkezett, a tíz-hétre egy szélesen elhúzott, kérdõ hangsúlyú “tíz-hét?” jött vissza, a nyolc-kettõre egy elégült, szélesre szaladó mosoly. Jocó megbabonázva figyelte a lányokat.
A “rajthoz”-nál a gömbölyû fenekeket, a cicaként összehúzódó hátak rajzolatát, a “vigyázz”-nál a tökéletesen simára szõrtelenített, íves, feszülõ combokat, futás közben, ahogy a vékony, sportolásra alkalmatlan dressz a fenéknél egészen becsúszik a vájatba. A lányok jórészét ez nem zavarta, vagy legalábbis úgy tettek, mint akik nem veszik észre. Célba érés után sétálgattak, nevetgéltek, nem kezdték el rendbe szedni a toalettjüket. Egy kislányos termetû, alacsony, vékony, barna lány különösen tetszett Jocónak, titokzatos mosolya volt, kissé elõreugró álla, és világítóan zöld szemei.
A lány nevetett valamin, ragyogóan fehér fogai voltak, és egészében úgy festett, akár egy tévé- bemondó. Sportos, nagyszerû alakját nem takargatta, az õ feneke is egészében látható lett a futás után, a dressz egyetlen pánttá szûkült össze, és a lazító sétálgatás közben Jocó zavartalanul szemlélhette, ahogy föl-le ugranak a hibátlan ívû, vékony farpofák. Körbenézett, mert valami szokatlant érzett. A pályán mindenki a gyérül öltözött, csodaszép lányokat figyelte, a többi lányok irigyen, a fiúk zavartan pislogtak oda, megállt a passzolgatás, a súlylökés, a futás, a gyaloglás, a diszkoszvetés. Szalma Lajos lányai még mindig úgy tettek, mintha nem vennék észre, folytatták ezt a céltalan levezetõ sétálgatást, fenekükben a dresszel, egyébként is tenyérnyi ruhákkal takarva magukat, és Lajos bácsi közben magyarázott, hogy az egészséges futásban, még ha az sprint is, nem az a lényeg, hogy feltétlenül gyorsak legyenek, hanem, hogy érezzék a vérkeringésüket, a mozgás örömét, hogy egészségesek, szépek, fiatalok, hogy a bõrbe több vér jut, pumpálnak az izmok, felgyorsul a szív, mint orgazmus közelében. A lányok erre kuncogtak kicsit, és még közelebb húzódtak Szalma Lajoshoz, aki folytatta, hogy használni, mûködtetni, élvezni kell a testet, mintha másé lenne, úgy csodálkozni rá mindig, úgy bánni vele, akárha kölcsönbe volna, ápolni, szeretni, és kihasználni. No, és mutogatni, dicsekedni vele. Csak az a nõ igazi, aki imádja a testét, és elsõsorban magába szerelmes, csak utána következik bárki más. A sport pedig azért fontos, hogy megtanulják ezt a szerelmet, együtt éljenek vele, hogy az üdítõ zuhany megint új kapukat nyisson meg.

– A test fölötti uralom teljes kell, hogy legyen, bizonygatta Lajos bácsi. A mozgás tökéletessége, a ránctalanító krémek használata, a vitaminok, a masszás, a jóga, és persze a szex, együtt kell, hogy kiadják az örökké fiatal testet, amely megvédi a lelkünket is, és nyitva hagyja a csakrákat, erõsíti a fegyelmet, és ébren tartja bennünk a vadállatot. A szex-éhséget.

Lajos bácsi úgy beszélt, mintha prédikálna, lányai pedig nevetgéltek, és ragyogtak. Jocónak úgy tetszett, egyre szebbek. Különösen az az ártatlan tekintetû barna, aki kissé még az ajkát is nyitva felejtette, miközben a tanár urat hallgatta, és egy pillanatra sem hagyta abba a dongást Szalma Lajos körül. Mikor Lajos bácsi azt parancsolta, hogy egy újabb, teljes kör lazító futás, akkor szinte kéjes mosolyra húzódott a szája, de nem indult el, várt, ahogy a többiek, Jocó nem értette, mire, és akkor Lajos bácsi ismét belekezdett, hogy lassan, ruganyosan fussanak, a belsõ energiákat hagyják mûködni, kipárologni a feszültségeket, szabaduljanak meg a mérgektõl, úgy mozogjanak, hogy érezzék, gyönyörûek, és éhes, vadállati tekintetek követik õket, úgy irányítsák imádni való testüket, hogy élvezzék, éhes szemek vetkõztetik meztelenre õket, és szinte fel is falják, oldódjanak fel a dühöngõ vágyakban, adják oda magukat nekik, persze közben zsigereljék is ki õket, gyûrjék maguk alá ezeket az alantas ösztönöket, szipolyozzák ki a férfiak buja vágyakozását, az õ erejükbõl haladjanak, akárha az égiek hónuk alá nyúlva úsztatnák õket a levegõben. És a lányok elindultak, ahogy Lajos bácsi parancsolta nekik, szépségük, hatalmuk teljes tudatában, mint akik nem is futnak, Jocó egy szüreten látott hasonlót, amikor az anyja egyik kolléganõje, egy kövérkés, kémia szakos tanárnõ taposta a szõlõt, egy szál tornadresszben billegett a már erõsen kapatos asszony, és ragyogott a szeme, a dézsa oldalába kapaszkodva azt sugdosta Jocó fülébe, hogy ez a szõlõ olyan puha és finom, olyan bársonyosan öleli a talpát, hogy õ mindjárt elélvez. Így futottak ezek a lányok, akárha szõlõt taposnák, hullámzott alattuk a föld, mintha gumi szõnyeg ringana ott, és ahogy elindultak, a csarnokban megállt az élet, mindenki Szalma Lajos edzését nézte, ezeket a gyönyörû, provokáló, középiskolás istennõket, akik tényleg úgy viselkedtek, mintha meztelenek lennének, és a kikötött, kiéhezett vadak, a többiek, csak az õ kedvükért lennének ott.

– Eltakarodtok már innét?, kiabálta egy másik edzõ.

A súlylökés mellett teljesen megállt az élet. Megint balestem lesz, mérgelõdött a férfi, de közben õ is Szalma tanár úr tanítványait figyelte, és csak intett a körben álldogáló duci lánynak, hogy várjon, az Istenért, ne lökjön még.

Szalma Lajos egy cetlit hagyott az asztalon, hogy Jocó, ha kedve van, tekerjen ki a hobbikertbe, késõ estig ott lesznek. Jocó sejtette, hogy ez a “késõ estig” reggelt jelent, Lajos bácsi némi kertészkedés, és sarlatán okoskodás után elszívja valamelyik titokzatos növényét, esetleg teát, süteményt készít belõle, elrágja, felszippantja, vénásan juttatja be, és ezeket a módszereket kombinálva akár többször is delíriumba kerül. Jocónak nem volt kedve kibaktatni a hobbikertbe, Lajos bácsi elvitte a biciklit, gyalog pedig bõ óra séta a kisház. Ám az otthon maradáshoz sem fûlött a foga, megint frissen beszerelt kis tévéje elõtt dögleni egész este, folyamatosan körbe-körbe kapcsolgatva a harmincegynéhány csatornán, egyre tempósabban, úgy, hogy a végén már szinte ideje sincs felfogni, milyen adást lát, csak pörögnek, villognak a képek, és mikor éjfél elõtt végre rá tudja szánni magát, hogy kikapcsolja a készüléket, már úgy érzi, mint akinek kiszipolyozták a lelkét, és csak valami undorító váz van a helyén, tömény lelkiismeret-furdalás, hogy megint nem csinált semmi, de semmi hasznosat. Ettõl szerette volna megkímélni magát. Jobb híján arra az elhatározásra jutott, hogy elindul, kisétál Lajos bácsi drogtanyájára, és a döntésbe belenyugodva, valamivel kellemesebben érezte magát otthon. Tett-vett, aztán valami egészen átlátszó indokkal átment a házba, de már az elsõ lépéseknél elfelejtette, miért indult elvileg, csak ment, nem is tudta, mit keres, hogy keres-e valamit egyáltalán, de dolgoztak benne a kétségek. A délutáni edzésen látottakon nem tudott napirendre térni. Szalma Lajos testneveléstanár jelleme olyan, általa eddig nem ismert, új színekkel gazdagodott, amelyek Jocó számára meghatározónak tûntek. Látni akarta az erre utaló jeleket, a nyomokat, hogy itt egy félõrült, mániákus, szexista sámán lakik. Úgy vélte, most pontosabban tudja, mit keres, mint egy helyszínelõ, aki az új szempont birtokában ismét tüzetesen átkutatja a helyszínt, és persze így talál is bizonyítékot.

Hiába a lelkében kerengõ bizonyosság, Jocó ugyanazt találta Lajos bácsi ezerszer vizitált lakásában. A tágas szobákban, és az étkezõnek is beillõ konyhában inkább a kispolgári unalom, a színtelenség, az ötlettelenség volt jellemzõ, a bútorok csupa nyolcvanas évek végi, KGST-dizájn, valamelyik baráti szocialista ország cseretermékei, minden bizonnyal szorgos román esztergagépek munkája. Kevés otthonosság, a misztikus vágykertész otthonában gyötrõdõ, kiszáradt szobanövények, csak a könyvek, a temérdek könyv varázsolt némi értelmiségi otthonosságot, valamint kibírhatatlan por- és dohszagot. Jocó azon csodálkozott, hogy nem vette észre eddig a hiányokat. Hogy nem gondolt rá, Lajos bácsinak lehet valami titkos élete, egy kislakja, ahol valószínûleg több idõt tölt, mint itthon, ebben a házban, amelyet csak a polgári élet látszatára tart fenn. Pontosabban nem is a felszín kedvéért, hiszen egész évben alig fogad itt valakit, szerenádkor a diákokat, és ha betéved egynémely kolléga. Sokkal inkább emlékeztetõül. Ez a díszlet neki van ideépítve, saját magának, õt rángatja, húzza vissza a kispolgári aljnövényzetbe, a Nóra ódivatú színpadképe ez, meg a Három nõvéré, ebben a -térben csak kitalált, megírt szavak mûködnek, Ibsen és Csehov rögzített mondatai, semmi természetes, magától létezõ nincsen. Jocó benézett a fürdõszobába. Hirtelen hevesebben dobogott a szíve, megérezte, jó helyen jár, mégis lesznek “jelek”, egy képzett helyszínelõ sem találja meg hamarabb a helyes irányt. Ahogy a sarokpolcra nézett, meg is döbbent magán, hogy ez eddig miért nem szúrt neki szemet. Lajos bácsi fürdõszobapolcai zsúfoltak voltak, mintha legalább két asszony pakolta volna tele õket. Tégelyek, tubusok, dobozok, üvegek, mi több kémcsövek tekintélyes tömege volt összehordva oda. Jocó megvizsgálta, mi a fenét tart ott a nagybátyja. Az elsõ, Hélia-D-s kézkrémrõl arra a megnyugtató következtetésre jutott, hogy nagybátyja talán csak régen selejtezett, és egy évtizednyi szépítkezés maradványai tanúskodnak a polcon. De ahogy az elsõ dobozt elvette, újabb tégelyeket látott meg, csupa menõ, drága holmit, francia és amerikai laborok vadonatúj, méregdrága termékeit. Mindet kézbe vette, hogy kiderítse, melyik mire használható. Nyolcféle ránctalanítót talált. Ki kellene számolnom, gondolta, a pompás kenõcsök hány év fiatalító hatást ígérnek együtt. A négyféle szemkrém közül kettõ csak a szemalji duzzanatok eltüntetésére szolgált, a másik kettõ a szarkalábakat radírozta le, a felirat szerint mínusz hét év látszatát adva. Arcfeszítõ készítmények legtöbbje tizenkét évvel kecsegtetett, és a “mimikai ráncok” eltüntetésével. A vitalizáló újabb öt évrõl biztosította használóját. Tizenkettõ, meg hét, meg öt, ez összesen huszonnégy, számolta ki Jocó. Lajos bácsi éppen “vele” fiatalabb. Ez az idõ neki a minden, és a nagybátyja az õ teljes korát letagadhatja. És le is tagadja.

A testápolón, gyönyörfokozó síkosítón, vitaminokon, ginzeng kivonaton Jocó meg sem lepõdött. A szemöldökcsipeszen, a jégakkuval felszerelt szõrtelenítõ gépen, és a hajfestékek arzenálján annál inkább. Arra gondolt, hogy ha nem tudná biztosan, ez egy nõcsábász fürdõszobája, bizonyosan nem lehetne meggyõzni róla, hogy nem egy meleg férfi szerei között matat. A potencianövelõ kenõcs legbelül volt, a hajfixálók, zselék, habok és lakkok mögött. Jocó jólesõ kárörömmel nyúlt a krémért, elégtételt érzett, hogy Lajos bácsi sem mindenben tökéletes. A sebezhetetlen macsónak van Achilles-sarka. Hirtelen mozdult, és lelökött pár dolgot. Ijedten kapott utánuk, egy borotvazselét sikerült is elkapnia, de egy csicsás, bizonyosan méregdrága parfüm, amelyik közvetlenül mellette volt, összetört. Irtózatos, penetráns bûzzé erõsödõ szag árasztotta el a lakást. Jocó megrémült, roppant kínosan érezte magát. Miként fogja ezt megmagyarázni? A vékony, kecses üvegben meglepõen kevés folyadék volt, könnyen feltakarította, de az egész lakást átható pacsuli szag, ha lehet, még erõsödött. Mintha beledörzsölte volna a lakás bõrébe. A hajlatokba. A bõr alá. Illattetoválás volt, bûn jel. Ha felirat lenne, akkor “szeretlek Mari”. Sebtében lezavart egy kényszerû borotválkozást, utána szeszt kent az arcára. Azt találta ki, hogy elfogyott az arcszesze, ami igaz is volt, lévén, hogy egyáltalán nem tartott effélét, s hogy a Lajos bácsiéból akart használni egy kicsit. Akkor törte el. A parfümöt holnap megveszi. Ebben meg is nyugodott, nem olyan nagy dolog ez, átjöhet ide, nincs kitiltva a nagybátyja lakásából.

A Körös-part felé indult, hogy a sétányon komótosan kiballag Lajos bácsi nyári kertjébe, ám olyan elképesztõen erõs vágy fogta el, kerékpározzon, hogy szinte nevetnie kellett rajta. Gyermekként érzett utoljára ilyen erõs vágyakozást, mikor cirkusz érkezett Feketevárosba, és Hanna néni nem akart vattacukrot vételezni, és Jocó akkor úgy hitte, megbolondul, ha most nem tehet a szájába egy tépésnyi fujtós, cukros habot, amit máskülönben nem is annyira szeretett, de a vágy iszonyúan erõs volt, és õ nem is akart, nem is tudott ellenállni neki. Nem hisztizett, csak mint egy kiégett negyvenes férfi, bambult maga elé, olyan egykedvûen, hogy halálra rémítette vele az anyját, aki persze azért vitte el, hogy örömet szerezzen neki, és nem a vattacukor árát szerette volna megspórolni, csak egyszerûen nem volt kedve végigvárni a sort. Jocó, mikor elérte, hogy Hanna néni mégis visszaforduljon, és beálljon az idõközben még hosszabb gléda végére, úgy érezte, ha egyszer maga dönthet a sorsa felõl, sohasem fogja megtagadni magától, amit ennyire kíván.

Ez a gondolat befészkelte magát a fejébe.

Mire a Halászcsárdához ért, elhatározássá hízott. Visszafordult, és sietõs tempóban végigvágtatott a sétálóutcán, alig húsz perc alatt a piachoz ért. Ez a távolság legalább olyan tetemes, mintha leballagott volna Lajos bácsi hobbikertjébe, de már mindegy volt, tudta, nincs megállás, a kirakat elõtt rábeszélte az éppen záró eladót, hogy egy percig, a kedvéért még tartson nyitva. Mert õ itt, álló helyében, kívülrõl kinézte magának a megvásárolandó kerékpárt. A legszebb darabot, amelyet látott a boltban. Vastagkerekes, kényelemes üléssel és hajlított vázzal, a gumik oldalt fehérek, ezüstös, széles sárvédõvel, mint egy motorbiciklinek, hátul pompás csomagtartó, csinos kosárral, amelybe belefér a táskája. Meg sem kérdezte, mennyi. Odanyújtotta a bankkártyáját, számláján ott volt a teljes nyári spórolt pénze, és különben is, néhány nap múlva megkapja élete elsõ fizetését. Az eladónak tetszett a dinamikus vásárló, mindent flottul és elõzékenyen elintézett, Jocó, anélkül, hogy megnézte volna a blokkot, amit a fiatalember a jótállásra tûzött, megvásárolta a gyönyörû kerékpárt. Kért egy nejlontáskát, a jótállást és az egyéb papírokat a csomagtartóra dobta, és felpattant a járgányra. A bicikli vastag vázas, tekintélyes darab volt, mégis könnyû hajtású, ütemesen haladt, és mindenütt csillogott, akár egy bross. Széles, biztonságos pedálja volt, a kormány és az ülés csodálatosan eltalált távolságban egymástól, egyenes derékkal, kényelmesen lehetett hajtani, és a békés, késõ nyári estében, a sétálgató párokat kerülgetve olyan csodás volt elhúzni a sétálóutca virágágyásai mellett, hogy Jocó úgy érezte, ez most mindent megért. Érezte a vérkeringését, ahogy a bokájától a tarkójáig surrog a vér, miközben könnyed mozdulatokkal nyomja a pedált, a langy szürkületben suhannak mellette a rusztikus kandeláberek, mosolyogva élvezte a mozgás, a haladás örömét, hogy egészséges és fiatal, hogy a bõrébe több vér jut, pumpál az izma, és felgyorsul a szíve, mint orgazmus közelében. Uralma volt a teste fölött, észrevette, hogy megnézik az emberek, amint ezen a remek járgányon halad, mozgása tökéletes, és ez megvédi, megvigasztalja a lelkét is, kinyitja pórusait a világra.

Jocó a boldogságtól kipirulva érkezett meg a hobbikertbe. Betolta új kerékpárját, lezárta az ajándéka kapott vaskos lakattal, és szárnyalva indult be a kisházba. Ám amint benyitott, minden lendülete lelohadt. Lajos bácsi egy pezsgõspalackot nyitott fel éppen, abban a pillanatban, ahogy Jocó belépett, durrant a dugó, és habosan kifutott az ital. Erõltetett, hangos kacagás fogadta a véletlen egybeesést, hogy Jocó milyen pompásan idõzített, a hangzavar alapján egy egész hadsereg készült elfogyasztani nedût, de valójában egyetlen pár múlatta a házban az idõt. Lajos bácsi és Pluhár Ildikó fogalmazó, Jocó munkatársnõje. A lány a sarokban ült, az állólámpa fénye aurába vonta, vörös haja, akár egy áthevített glória. Izzó fejdísz. Jocónak sikerült visszanyelnie az ösztönösen szájára jövõ “hát te, mit keresel itt?” nyitókérdést, amellyel már féltucatnyi házibulit rontott el. Végül is, mikor Ildikó a “Jocózással” helyben hagyta õt az ügyészségen, elárulta, hogy ismeri a nagybátyját, és hogy a hivatalban különösen ostobának ható Jocó becenevet tõle hallotta. Tehát az sem lehet meglepetés, hogy most itt trónol a kisházban.

– Csicsely, Kucsera, kérdezte, hol vannak?

– Hiányoznak?, kérdezett vissza Szalma Lajos.

– Én nem vagyok elég?, játszotta a sértõdöttet Ildikó.

Jocó nem magyarázkodott, annál rosszabb. A kérdés gyakorlatilag egyenértékû volt azzal, mintha mégis megkérdezte volna, hogy került ide a lány, és legfõképpen minek. Azt még Szalma Lajos sem gondolhatja komolyan, hogy a lány jelenlétében valamilyen drogot fogyasztanak! Dr. Voith József fogalmazó nem kábítószerezik, különösen dr. Pluhár Ildikó fogalmazó társaságában nem, merthogy egy posztos rendõrben is jobban megbízna, mint ebben a némberben. Ekkora titkot nem bízhatnak rá, bármikor visszaélhet vele, és olyan rövid pórázon tartja Jocót, amilyenen csak akarja! Az õ ügyészségi karrierjének, ha most Lajos bácsi egy szót is vakkant valamilyen ajzószerrõl, tulajdon- képpen befellegzett. De annyi bizonyos, hogy a kellemetlenségek olyan tetemessé válhatnak, hogy nem bírja majd elviselni. Lajos bácsi hozott még egy pezsgõspoharat Jocónak, és koccintottak. A fiú lábát összezárva, mereven ült a kanapén, mint aki ugrásra kész, akárha bármelyik pillanatban ki akarna lõni, ha nagybátyja egy szót is ejt a kert “gyümölcseirõl”.

– Szóval, kérdezte Ildikó, mi a helyzet ezzel a DMT-vel?

Jocónak leesett a vérnyomása, úgy érezte, mindjárt hanyatt esik. Masszírozni kezdte a halántékát, igyekezett nem gondolni semmire. Enyhe hányinger jött rá, néha erõsebben, aztán enyhült, mély levegõket vett, szabályosan, az orrán be, a száján ki. Nem igaz, hogy Lajos bácsi ennyire felelõtlen, fortyant fel benne, de a dühvel ismét felerõsödött a hányinger is. Szalma Lajos a konyhapulthoz lépett, amelyen egy virágtalan, hosszú, szinte csíkokká vékonyodó levelû, világoszöld szobanövény volt, teljes átlagos küllemû gaz, amilyet az iskolák, kórházak folyosóin látni.

– Ebben található ez a bizonyos DMT, mondta Szalma Lajos. – Pátlinkafû.

– Szép neve van, mondta Ildikó.

– Népnemzeti drog, vigyorgott Lajos bácsi. – Ha az árvalányhaj kábítana, azt szívnám. Így marad ez. Phalaris Arundinacea, persze semmi európai nincsen benne az égadta világon, Közép- és Dél-Amerikából való. Ott fõztek belõle a hozzám hasonló sámánok egy ayahuasca nevû italt.

Ildikó kacarászott, a sámán titulust különösen díjazta, affektálva igyekezett Szalma Lajos kedvében járni.

– Sámán! Hogyne, te vagy a Kárpát-medence legnagyobb sámánja, Laaajos!

A magánhangzót elhúzta, mint Fejérné szokta az ügyészségen, ha már elege van. A nõk, ha nagyobb boldogok, vagy boldogtalanok, nyújtanak, gondolta Jocó, ha erõs érzelem éri õket, megrövidítik a nélkülük eltölthetõ idõt, egy hangnyi plusz, egy gondolatnyi többlet belõlük, nem tûnik soknak, de minden csak a viszonyok és lehetõségek kérdése, belõle például alig jut, neki egy hangnyi idõ is valami lenne. Egy sóhajtásnyi elégedetlenséggel több.

– A románok közt akadnak nagy királyok, szerénykedett Lajos bácsi, túl a Hargitán, de végül is igazad van, az már nem a Kárpát medence.

Szalma Lajos kinyitotta a hûtõt, és egy üvegcsét tett az asztalra.

– A havasi román bányászok állítólag piszkosul bírják a cuccot, és nagyon értik az ayahuasca fõzést is, mert az állandó életveszélyt, a lepusztult román bányák sújtólégszagú levegõjét nem lehet józanul elviselni. Azt olvastam, õk fõzik a legpompásabb cuccot, ha azt megiszod, az elsõ negyed órában bizonyosan egy nagy, fekete macskával fogsz beszélgetni. Ha félsz, és kedvedre való a rettegés, akkor üldöz is, és megmar, tökéletesen átélhetõ, ahogy kicibálja belõled a vastagbeled, az izgalomtól bizonyosan elvisz egy agyvérzés.

Jocó nem tudta, sírjon-e vagy nevessen. Kétségbeejtõ és abszurd volt, amit hallott. Fekete macska, mint egy babonában, és kicibálja a rettegõk beleit, ami viszont a legkevésbé sem közhelyes, ám Lajos bácsit ismerve, valószínûleg igaz. Ildikó nyitottsága valamelyest megnyugtatta, mert ha a lány is szív, szúr vagy iszik, Jocó nem tudta, végül is melyik következik, akkor tartania kell a száját, éppen annyira benne van õ is.

Lajos bácsi folytatta az oktatást.

– Az ayahuasca kemény módszerekkel dolgozik. Az a trükkje, ha szabad így fogalmaznom, hogy kombinálni kell még néhány növénnyel a kifõzéskor, a hatóanyagok úgy keverednek, hogy végül a cucc MAO-gátló lesz. MAO nem a kínai, kommunista népirtó, szellemeskedett Szalma Lajos, hanem bizonyos mono-amin-oxidáz. Bonyolult valami, sok funkciója van, de leginkább méreg- lebontó rendszer. No mármost. A kiegészítõ alapanyagok gátolják ezt az izét, a MAO-t, így a mi kis pszichotrop alkaloidánk, a DMT kegyetlenül hatékony lesz.

Jocót valami révült fásultság teljesen lebénította. Nagyot kortyolt a pezsgõbõl, az édes mûaroma, amely talán málna volt, de az is lehet, hogy kivi, felszaladt az orrába. Beleszagolt a pohárba, megint belekortyolt, és megbizonyosodott benne, hogy nagybátyja kölyökpezsgõvel itatja õket.

– Nincs benne alkohol, mondta Lajos bácsi, és rámosolygott. Ha olyan szerrel kábítjuk magunkat, amelyik kikapcsolja a méreglebontó rendszerünket, nem tanácsos elõtte mérget fogyasztani.

– Aha, mondta Jocó.

– És étkezni is óvatosan fogunk, folytatta Lajos bácsi. Egy kis halsalátám van, nyers hallal és bio-zöldségekkel. Hogy az élvezeti értéke megvan, mert az ízek már csodálatosan összeértek, abban ne kételkedjetek. Az ayahuascát szódával hígítjuk, én magam csináltam, többszörösen megtisztított ásványvízbõl. És természetesen ma nincs dohányzás!

– Ér ennyit ez a cucc?, kérdezte Ildikó és Jocóra kacsintott.

A fiú bólogatott, féloldalasan mosolyra húzta a száját, hogy igen, a lány a szívébõl beszél. Ez kivételesen igaz volt, õ egyáltalán nem kívánta a nyershalból készült salátát bioretekkel, és piszkosul vágyott egy pohár borra is, semmi kedve sem volt tisztított szódavizet szopogatni a bódulat reményében. Ám Szalma Lajos egy-egy evõkanálnyi varázslöttyöt mért ki a poharakba, és szaporán ismételgette, hogy bízzanak benne, és hogy értetlenül áll a kételkedés elõtt, legjobb tudomása szerint még sohasem okozott csalódást. Akkor miért éppen ennél az ínyenc, régi receptnél akadékoskodnak?

A folyadéknak nagyon enyhe aromája volt, szinte semmi íz.

– Zöld íze van, állapította meg Ildikó, és nevetni kezdett saját szellemeskedésén. Bizonyosan hatni fog.

– Még hogy!, bólogatott Lajos bácsi.

Jocó szomjas volt, lehúzta a szódavizet, hátradõlt, összeszedte a bátorságát, és végre megkérdezte.

– Ti honnan ismeritek egymást?

– Ez egy kisváros, titokzatoskodott Ildikó, itt a jó emberek ismerõsök.

Lajos bácsi is kiitta a ayahuascás szódavíz maradékát.

– Ildike a tornacsoportomba járt. Remekül ment neki.

– Ma délután a tornacsoporttal foglalkoztál?, kérdezte Jocó.

– Kinn voltál?

– Unatkoztam, és kisétáltam, mert korábban emlegetted, hogy ott tartasz edzést.

– Helyes, bólogatott Lajos bácsi, nem árt, ha tanulsz. Jó is, hogy oda jöttél. Az az életmûvem csúcsa! A tornacsoport.

Ildikó elnevette magát.

– Része vagyok az életmûvednek?

– Hogyne, angyalom. A pedagógusnak élõ életmûve van.

A lány vörös lobonca megint izzani kezdett. Akárha szikrák volnának, égõ hajszálak hullottak a padlóra. Jocó odanézett, és egy másodpercig egészen komolyan várta, hogy kiégjen a parketta.

– Jaj, de jó! Életmû vagyok.

Lajos bácsi összecsapta a tenyerét.

– Te az én sikerem vagy, angyalom! Mennyit változtál a tornacsoportban! Nem volt benned semmi indulat, gonoszság és titokzatosság. Lehet, hogy nem is sikerült volna a jogi kar, ha…

Jocó közbevágott.

– És mi a célja egy ilyen… izé… tornacsoportnak.

Lajos bácsi bosszúsan nézett unokaöccsére. Nyelt egyet, aztán az apró, gömbölyû szódásszifonból spriccelt még egy kis vizet.

– Nem tetszett a foglalkozás?

– Azt nem mondtam. Csak nem tudom, mire jó.

Szalma Lajos megrázta a fejét, Jocó megijedt, hogy nagybátyja szangvinikus rétorrá változik, de csak kurtán felelt.

– Igazából nem pontos név a tornafoglalkozás, de elõször így írtuk le. És rajta maradt.

A hûtõhöz sétált, elhúzta a salátás tálat.

– Egy tálból cseresznyézünk, mondta.

Az asztalra lökte az edényt, melyben ott volt a három villa.

– Ami pedig a tornafoglalkozásokat illeti, egy mondatban össze tudom foglalni, ha akarod.

Jocó bólintott, tessék!

– A démonológia, bizonyos steril körülmények között, teológiává párolható. Párolható le.

Jocó is töltött magának egy fél pohár szódát. A lányra nézett. Valamiért kialudt a haja.

– Viccelsz, Lajos bácsi?

– Miért? Amit a sátáni erõk uralnak, azt a sátáni módszerekkel kell kordában tartani. Uralni, gondozni, metszeni, öntözni. Nem hanyagolhatjuk el a testünk, a vágyaink, csak mert az indulatok, a vágyak, a kétségbeesés, a bõr, a szív, a vér, a fasz az ördög territóriumába tartoznak.

– És az a maszlag, hogy a “jó ereje”?

Lajos bácsi végigsimogatta az arcát, és meg is paskolta, akárha megdicsérte volna magát.

– Ne tréfálkozzunk!

– Nem akarok az ördög, pontosabban az Isten ügyvédje lenni, mondta Jocó, csak kérdezem. Hallottam már ilyet.

– Krisztus. Õ harcolhatott olyannal, hogy a jó izéje, bármije. Azon a szinten érdemes. De, ha jól látom, te nem vagy Krisztus.

– Már az alkatodnál fogva se, vetette közbe Ildikó.

Lajos bácsi ugatva kacagott.

– Ha színes bõrû Krisztus lehet, akkor kövér is. Nehogy már a hájasok ki legyenek hagyva a nagy egyenlõsdibõl.

– Duci Krisztus, nevetett Ildikó.

– Köcsögök vagytok, háborgott Jocó. Leszállnátok rólam?

– Még nem tartunk ott, közölte titokzatosan Ildikó, és ismét nevetni kezdett.

Lajos bácsi is vele röhögött, egyre hangosabban, élesebben, a térdét csapkodva, elõre-hátra dõlve. Jocó figyelte a két ember hintázó mozgását, szédülni kezdett tõle, mert a dülöngélõ alakok szétcsúsztak a levegõben, akár a gyorsított felvételen az elrobogó autók, vagy mintha kondenzcsíkot húztak volna maguk után. Aztán kiváltak a levegõbõl, mint egy rosszul megrajzolt grafika, kiütöttek onnét, szinte körberepedtek, és felpúposodtak körben, a két végpont között: ameddig elõre és hátra dõltek. A megkövesedett aura pattogzani kezdett, és omlott, mállott róla a máz, mint egy felrepedõ tojáshéj, néhány darab kifordult, és a kõtojásból kidugta a karját valaki. Vagy valami. Jocó üvölteni kezdett, de csilingelõ gyerekhang jött a szájából, egy copfos, frufrus kislány vékony hangocskája, és Jocó ezen a hanggal próbált üvölteni, de csak sírós, nyávogást tudott produkálni, ahogy ismételgette.

– Ez nem egy baromfi udvar! Nincs keltetõgép! Én nem egy keltetõgép vagyok! Ne kelljetek ki, ne kelljetek ki!

A fiókák nem hallgattak rá, elõ akartak bújni. A Szalma Lajosból lett kõtojásból derékig kikelt egy ázott tollú angyal, aki Lajos bácsi arcát viselte, de nyomatékosan és határozottan angyal volt, és Jocót ez fölöttébb nyugtalanította. Ismét kiabálni kezdett, kérlelte a nagybátyját, hogy hagyja abba ezt a gusztustalankodást, változzon vissza kiskondássá, mezei tornatanárrá, és a továbbiakban tartózkodjon a bebábozódástól. Jocónak most olyan hangja volt, mint Ray Charlesnak. Mély, rekedt és kegyetlen, ez a tónus már inkább imponált neki, énekelni kezdett, felpattant, és a pezsgõspoharat mikrofonnak használva dörmögött egy régi magyar számot, amely már évek óta nem jutott eszébe, de most azt is tisztán hallotta, ahogy muzsikál mögötte a banda.

– Ó, ha eljönnek az angyalok! Ó, ha eljönnek az angyalok. Otthon vagyok. Ó-ó-ó-ooo-ó!

Lajos bácsi és Ildikó kikeltek. A tolluk vagy szõrük, Jocó nem tudott dûlõre jutni, elképesztõen könnyen száradt, fehérek voltak, és egy kis kalapszerû glóriájuk is volt, bár a Lajos bácsiéban akadt egy gondolatnyi szünet. Ilyen angyalanyagból kellene kabátokat készíteni, gondolta a Jocó, miközben tovább süvöltötte a nótát.

– Angyal suhant át a föld felett, bentrõl kint rekedt a gyûlölet!

A mikrofonnak használt pohár elpattant, az öblös felsõ rész elvált a vékony talptól. Jocónak vérezett a keze, a hüvelykujja és a mutatóujja közötti részen vágta el az üveg.

– Gyere ide, parancsolta Ildinek, angyalszõrbe kell törölnöm a kezem!

– Az angyalokat a szõrükért és a patájukért vadásszák, közölte Lajos bácsi.

Jocó nevetett, és helyeselt, hogy igen, Lajos-angyal kitalálta a gondolatait, éppen az angyalok védelmérõl fogalmazott nyíltlevelet, amelyben elítélné az amerikai sztárokat, amiért angyalszõrben járnak.

Ildikó odalépett Jocóhoz.

– Töröld belém a kezed.

Lajos bácsi tombolt, hogy micsoda motívumtömeg, mennyi lehetõség, tézis, antitézis, az értelmezések széles skálája, miközben egy angyallá szõrösödött halandó azt kéri, hogy törölje belé a kezét a bûnösen és csupaszon maradt embertársa. A lábmosás, és a mit tudja õ, miféle újszövetségi párhuzamok! Jocó megérintette a puha angyalszõrt, ami nem is szõr volt igazán, sokkal könnyebbnek, finomabbnak és nõiesebbnek találta, mint hogy egy egész testet elborító szõrzet lehessen. Légies volt, tiszta és puha, el akarta rántani a kezét. Egy ilyen anyagot nem mocskolhat össze. Ildikó elkapta és odahúzta.

– Tisztulj meg, mondta.

Jocó kezén behegedt a seb, és eltûnt a vérfolt is, miközben Ildikó-angyal has szõrzetében melengette a kezét. A szõr lucskos lett. Jocóra állati erõvel tört a vágy, hogy meghágja Ildikót, hogy irdatlanul belehasítson a testébe, de nem tudta bizonyosan, van-e most a lánynak alfele. Hiszen, ha szõrzete lett, nõtt, akkor az is elõfordulhat, hogy a bûnre alkalmas járatok beforrtak, eltûntek, nincs ott semmi. Alaposabban megvizsgálta a lányt, aki bár felül szõrös volt, vagy milyen, alul tüll, fehér kisszoknyát viselt, mint egy menyasszony vagy ministráló kislány. A rövid szoknyácska alól kivillant egy fehér harisnyakötõ, amitõl Jocó szinte megrémült, remegni kezdett, mi van, ha Ildikó nem akarja; õ már nem tud parancsolni vágyainak, ha a lány tiltakozik, meg fogja erõszakolni. Nincs menekvés. Ildikó mosolygott, és felhajtotta a szoknyáját. Csupasz, sima, szolárium-sárga bõr, és vékony csíkra borotvált, vöröslõ szemérem villant ki a fehér szoknya alól. A felül angyalpihés test, és az alul bársonyos, barna bõr, fehér harisnyakötõvel olyan csodálatos kompozíció volt, hogy megigézte a fiút. Annyira kívánatos és megkapó látvány volt, hogy több lett, mint amit a test elbír. Szinte lelohadt Jocóban a vágyakozás, perzselõ és zsibbasztó szerelmet érzett. Ildikó megint felhajtotta a szoknyáját, most a farát fordította felé, kicsi, formás, kerek feneke volt, hajlékonyan mozgott, amikor egyenes derékkal elõredõlt, kinyílott a szemérem izzadt rombusza. Jocó gombolni kezdte a nadrágját, ám miközben Ildikóhoz lépett volna, elöntötte a szégyenérzet. Megérezte a másik férfi tekintetét, hogy kivont karddal áll majd elõtte, és õ még sohasem állt azonos nemû elõtt ágaskodó durunggal, különösen nem egy családtag elõtt. A lány látta a tétovázást, talán az okát is sejtette, elkapta a fiút, néhányat rántott a farkán, aztán egy rutinos mozdulattal magába vezette. Jocót szégyenérzetét legyõzte a kéj, pedig a röstelkedés szinte tombolt benne, a két erõ sisteregve csapott össze, akárha egy izzásig hevített vaslapra vizet csurgatnának. A fiúnak szinte lebénult a dereka, sírni lett volna kedve, amiért pucéran áll Lajos bácsi elõtt, és fõleg, hogy párosodik. Próbálta fegyelmezni a mimikáját, mert leginkább azt szégyellte, hogy élvez, a reakciókat, a mosolygást, a lihegést, az intimitást, hogy ezt látja Szalma Lajos, aki csak elégülten vigyorog, szemléli õt, mint egy cirkuszi állatot, vagy mint a ménes gazda az elõször kancára hágó csikót, és közben õ mégis, ennek ellenére teljesíti is az alantas porciót: önfeledt kéjjel közösül. Ildikó forró volt és a bõre szinte selymes, világított a combján a fehér harisnyakötõ, és a felsõtestén felborzolódtak az angyalpihék, feltöltõdtek elektromossággal, szétálltak a szélrózsa minden irányába, finoman nyögdécselt, de néha úgy összerázkódott a gyönyörtõl, hogy Jocó a teremtés urának érezte magát, ahogy birtokolja, hágja, bemocskolja ezt a tiszta, puha, gyönyörû testet. Hogy miként, hogyan forogtak, vajúdtak tovább, összefolyt elõtte, mikor legközelebb egy pillanatra ismét tudatára ébredt, már az ölében ült a lány, õ pedig a hátán elnyúlva hevert a kanapén. Ildikó a mellkasát tépkedte, már neki is angyalpihék borították a testét, és a lány csomókban tépkedte ki az angyalszõrt, dobálta szerteszét, mindenfelé fehér pihék úsztak a levegõégben, akárha egy dühödt párnacsata után, és ekkor a lány elõredõlt, hozzásimult, vadul csókolni kezdte, szinte erõszakosan benyomta a nyelvét Jocó szájába, és amikor a fickándozó, izmos nyelv ellenállást nem tûrve beférkõzött Jocó ajka közé, valami ismeretlen energia végigszántott Jocó vesszején. Nem közvetlenül érezte, egy vékony réteg valahogyan elválasztotta tõle, de ott volt, Ildikó testén belül, egy tolakodó, kemény husáng, hatalmas és izmos, szinte összeszorította, lebénította az õ vézna cerkáját.

Mikor Ildikó hátradõlt, már látta, mi történik.

A lány valamelyest felemelkedett, és ekkor Jocó meg is bizonyosodhatott róla, hogy Lajos bácsi hátulról hágja egykori tanítványát. Szilaj lökései uralni kezdték az aktust, Jocó teljesen beszorult, nemcsak a csípõje lett lefeszítve, de az ánuszban szánkázó vesszõ ûrtartalma is elfoglalt elõle minden helyet, lebénította az õ lüktetését. Jocó az elsõ pillanatban sikeresnek érezte magát, büszke volt rá, hogy ezen is túl van, õ is próbálta “szendvicsben”. Aztán, ahogy egyre kevésbé tudott mozdulni, lába zsibbadni kezdett, és a kevéske kéjérzetet már csak az biztosította, hogy Lajos bácsi szerszáma azon a vékony, érzékeny falon át dörzsölte belül az övét, üvölteni kezdett, hogy elege van, elég, ki akar szállni. Elnyomorodott, be volt zárva, undorodott nagybátyja testi közelségétõl, hogy Lajos bácsi irritációja kéjt, vagy bármit is okoz. Minden hiábavalónak bizonyult. A másik két ember nem törõdött vele, Ildikó vonyított a gyönyörtõl, és ahogy Jocó az ütemes zakatolás közben figyelte, a fájdalomtól is. Szalma Lajos pedig csak vágtázott. Jocó szinte hisztérikus állapotba került, dobálta magát, hogy kitörjön, de a teste – talán éppen a mozgás hatására – megint megcsalta, megalázta és nevetségessé tette, mert a lányból áradó forróság, és “falon” túlról érkezõ inger nem hagyta nyugodni, és a szégyentõl izzó arccal ismét élvezni kezdte a párzást. Visszatért lanyha cerkájába az élet, így még inkább egymásnak feszültek belül, mint két gladiátor, Jocó is döfködni kezdte a lányt, ami elõször nem ment, de aztán rátalált az ellentétes ütemre, felváltva hatolt be az izzadt, lucskos ölbe a két szerszám, és bár Jocót annyira szorította a szégyen, hogy égett a gyomra, mégis vonyítva, sírva egészen pontosan egyszerre élvezett el velük. Velük. A másik két angyallal.

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.