Gyökered fog, és lombod nõ fölébem.
Méhraj, zsongítalak, virágzó hársfa sátra.
Megfürösztesz tisztító haragod szelében.
Máskor meg óvsz – hõkölnék egyre hátra.

Mint aki vízen jár, intézed ügyeinket,
nem nyû el hivatal, holdas mosolyod osztod –
egyszerre villám sújt, a tartásod elenged,
kóválygó, bûvös árny vagy, akarata-fosztott.

Robogsz és ütközöl, elemes játékautó,
alig követhetõ cikkcakkos útirányod –
majd kialszik a tûz, félbe marad a szaltó,
s pókhálóként szakad széjjel bizakodásod.

Sziklák, beszélgetünk: terád leszáll a felhõ.
Madárszemedben a fény, akár a sötétség.
Fagyott vízesés leszek, jégorgona, cseppkõ.
Gyötör a nem értett, de magamra vett vétség.

Leteszel, felveszlek, talált terhet az utcán;
egymást kerülgeti szeretet és önérdek.
Siklik egy kapcsolat alá a görbe csúszdán.
Ellöksz, utánam kapsz. Otthagylak, nyúlok érted.