Ex oriente horror

Sztereotipiák Kelet-Európáról a populáris kultúrában

Az alábbiakban néhány elterjedt sztereotípiával foglalkozom, amelyeket a populáris kultúra teremtett Kelet-Európáról. Ezen a ponton persze nyomban felmerül az a kényelmetlenség, hogy sem a “populáris kultúrának”, sem “Kelet-Európának” nem létezik egyértelmû és általánosan elfogadott meghatározása. Mégis úgy vélem, a tárgy kellõen érdekes ahhoz, hogy kimerészkedjünk a körvonalazatlan fogalmaknak és homályos definícióknak erre a terepére.

Európában ma sehol nem találunk európai populáris kultúrát. Populáris kultúrából csak francia, lengyel, német és magyar – na meg persze globális létezik. A globális és a lokális között nincsen semmi köztes, amit speciálisan kelet-európainak nevezhetnénk. Idõnként történnek ugyan kísérletek e hiány felszámolására, mondjuk amikor a European Broadcasters Union egy “Eurositcom” létrehozásán ügyködik – mindeddig azonban csekély sikerrel.1

Az amerikaiaknak van olyan populáris kultúrájuk, amely amerikaiakként egyesíti õket. Ezzel szemben Európában az a helyzet, hogy a lengyeleknek vannak kliséik a németekrõl, a németeknek a franciákról, a franciáknak a britekrõl, utóbbiaknak a spanyolokról és így tovább; és létezik még természetesen számos világszerte elterjedt sztereotípia. Mindeddig kevesen vizsgálták, hogy mindez mit jelent Európa kulturális identitására nézve.

E helyütt nincs módom részletesen kitérni a populáris, illetve tömegkultúráról alkotott számtalan elméletre. Az én felfogásom a populáris kultúráról alighanem ahhoz hasonlít a leginkább, amelyet amerikai tudósok “Tabloid-Collective” néven elhíresült csoportja fogalmazott meg egy kiáltványban. Ebben kijelentik, hogy a szemükben “a tömegkultúra semmiképpen sem csupán hamis tudatok mentsvára, hanem legalább enynyire olyan kollektív energiák forrása is, amelyek éppen e hamis tudat legyõzéséhez is hozzájárulhatnának”.2 A következõkben én is igyekszem majd elkerülni a hamis alternatívát, amelynek egyik ága a populáris kultúrát manipulációként értelmezõ kultúrpesszimista fatalizmus, másik ága pedig az a túlzottan optimista felfogás, amely szerint a populáris kultúrának nincs más célja, mint a tömegek szórakoztatása. A populáris kultúra lehet mindkettõ egyszerre: a probléma és a megoldás egyben, hiszen semmi sem boldogulhat jobban a tömegkultúra kliséibõl fakadó dilemmával, mint egy önmagára reflektáló, önironikus tömegkultúra.

Kelet-Európa és Közép-Európa feltalálása

Miután XII. Károly svéd király a 18. század elején meghódította Lengyelországot, legnagyobb ellenfele, Nagy Péter ellen vonult. Egyenesen Moszkvát lerohanva akarta legyõzni õt, csakhogy óriási hadseregével eltévedt a Lengyelország és Oroszország közti felderítetlen vidékeken – Ukrajnában –, majd végül Péter megverte õt Poltavánál.

A vereség egy nem jelentéktelen oka a belsõ Európa keleti fertályának földrajzával kapcsolatos tudatlanság volt. Úgy tûnik, XII. Károlyt meglepte, hogy Lengyelország és Oroszország közt egyáltalán létezik valami – legalábbis ezt sugallja híres életrajzírója, Voltaire. Kelet-Európa feltalálásáról szóló könyvében Larry Wolf Voltaire-t tekinti e geopolitikai fogalom legfõbb szerzõjének.3

Az Európát megosztó fõ törésvonal sokáig Észak és Dél között húzódott. Ahogy manapság a varsói utcán minden beszélgetés lezárható azzal az “adu”-val, hogy “Így csinálják ezt Nyugaton” (ahol is az “ez” az éjszakai mulatóhelyeken megfelelõ táncoktól a kormányzás kifogástalan rendjéig gyakorlatilag bármit jelenthet), éppígy lehetett négyszáz évvel ezelõtt érvként felvonultatni “a Delet”. Az európai kultúra bölcsõje ugyanis a Mediterráneum világában ringott, amelyet az északi barbárok romboltak le és építettek újjá. A Dél nagyságát elismerve törtek az északi uralkodók arra, hogy “római császárok” legyenek, de legalábbis az a becsvágy fûtötte õket, hogy városaik Észak Rómájának, Velencéjének vagy Konstantinápolyának számítsanak. Ez az Észak–Dél- felosztás sokáig fontosabb volt a csak a kereszténység kettészakadása nyomán kialakuló Kelet– Nyugat-felosztásnál.

Ez a topológia a 17. században indult változásnak. Az Oszmán Birodalom diadalai elhomályosították a Dél jelentõségét – hiszen a barbárok most ebbõl az irányból érkeztek. Oroszországnak a tatárok felett aratott gyõzelmével pedig új európai nagyhatalom született Keleten. Azt mondhatjuk, hogy Európa a felvilágosodás korában kezdett az Észak–Dél-tengely helyett a Kelet– Nyugat-tengely mentén tagolódni.

Miközben a francia filozófusok kijelölték Kelet-Európát, német kartográfusok egy másik kontinens felfedezésén dolgoztak, amelyet Közép-Európának neveztek. Ez a fogalom 1800 táján tûnt fel a színen, és a bécsi kongresszust követõen csakhamar nagy jelentõségre tett szert. Metternich herceg a felvilágosodás filozófiájától ihletve szekuláris, az ész elvein nyugvó államot akart teremteni ebben a bizonyos Közép-Európában, ahol a Habsburgok hivatottak felvilágosult és szelíd kezû uralkodókként kormányozni (akár éppenséggel cenzúrát is alkalmazva, felügyelõk módjára). Így született meg Európa közepén egy soknemzetiségû birodalom.

Mint ismeretes, ez a birodalom az 1848-as nemzeti forradalmakat még kibírta, és csak 1918-ban oszlott megannyi nemzetállamra. Metternich elképzelése azonban máig életben maradt. Csak végig kell sétálnunk Krakkó, Prága vagy Pozsony utcáin, és láthatjuk, hogyan ápolják a K.u.K.-monarchia emlékét. És bár a lengyeleket, a cseheket vagy a horvátokat egykor a Habsburg-uralom alól szabadították föl, mégis újra és újra felülkerekedik bennük a nosztalgia.

“Közép-Európa: anekdota és történelem”4 címû nagyhatású esszéjében Josef Kroutvor, cseh kritikus megismételte azt a közismert vádat, mely szerint nem az “elnyomott” szláv kisebbségek hagyták cserben Metternich birodalmát – valójában maga Ausztria árulta el azt, mivel nem volt képes arra, hogy önmagát megértse. Az esszé 1981-ben született, amikor Európában minden vagy a Nyugathoz, vagy a Kelethez tartozott – a kettõ között csak a Fal és a halálzóna volt. Aki Európa e legjobban õrzött határának a keleti oldalán élt, annak jó oka volt Metternich Közép-Európája iránti rajongásra.

A vasfüggöny 1989-es lehullását követõen a fogalom átalakuláson ment keresztül: ettõl kezdve az Európai Unió új tagállamait jelölte. Az viszont, hogy csak az idõközben az Unióba belépettek tartoznak-e bele, vagy az olyan jelöltek, illetve pályázók is, mint Románia vagy Ukrajna, ma is nyitott kérdés.

A “Kelet” és a “Nyugat” szembeállítása nem egyszerûsíthetõ geográfiára, de még geopolitikára sem. Mint láttuk, “Kelet-Európa” fogalma a felvilágosodás idején született meg, és a vele körülírt régiónak irracionális jelleget tulajdonított. Ezzel szemben “Közép-Európa” fogalma arra szolgált, hogy egy észtõl vezérelt hegemón hatalom területét jelölje.

Ha nem riadunk vissza egy kis triviálpszichológiától, leírhatjuk a közép-európai lelket hasadt lélekként, amely a keleti ösztönén (Es) és a nyugati felettes-én (Überich) között hányódik. Felettes-énünk arra int bennünket, hogy tartsuk be a törvényeket, tartsuk tisztán az utcákat, és a fontos döntéseket racionális kritériumok szerint hozzuk meg. Ezzel szemben ösztönénünk azt duruzsolja, hogy a boldogsághoz csupán egy üveg vodkára és savanyú uborkára van szükség, és hogy az ember egészen jól megvan a törvény és az ész körüli nyugati fontoskodás nélkül is. Ez a dilemma az oka a mi sajátos közép-európai neurózisunknak.

Az Európai Unió új tagjainak identitásválsága közvetlen politikai következményekkel is jár. Még soha nem voltunk olyan közel Metternich látomásához, azaz különbözõ nemzetiségek szekuláris és észre alapozott közösségéhez, mint ma. És mégsem tudunk igazán megbarátkozni az Unióval (paradox módon ez egyébként Ausztriának esik a leginkább nehezére). 1989 egyik estéjén Kelet-Európában feküdtünk le, és másnap Közép-Európában ébredtünk fel – geopolitikailag tekintve ez hosszú út volt, bár mi magunk egy tapodtat sem mozdultunk a helyünkrõl. Nem szabad csodálkozni, ha az ilyen hosszú és mégis sietõs utazások “Jetlag”-et okoznak és a dezorientáció általános érzését keltik.

Az alábbi megfontolások arra a Közép-/Kelet- Európára összpontosítanak, amely az Európai Unió új, egykor kommunista tagállamait és azok belépni szándékozó szomszédait foglalja magába, s közben kirándulást teszünk azokra a felderítetlen vidékekre is, ahol XII. Károly oly hõsiesen harcolt – és elbukott. Sõt, olyan kitalált országokat is beutazunk, amelyek tiszta formában testesítenek meg kulturális sztereotípiákat.

Meg kell még jegyeznünk, hogy a sztereotípiákat leíró módon kezeljük, nem firtatva, hogy elõítéletet fejeznek-e ki vagy sem. A populáris kultúra számos kliséje ugyanis olyan, mint valami “önbeteljesítõ jóslat”. Egy ponton túl már nincs jelentõsége, hogy egy adott klisé kapcsolódik-e bármiképpen a valósághoz, vagy egyszerûen a képzelet terméke. Vajon mi történne, ha mondjuk egy népszerû televíziós show-mûsor világszerte elterjesztené azt a klisét, hogy minden svájci sárga nadrágot visel? Elõbb vagy utóbb a svájci szállodák vagy éttermek arra utasítanák alkalmazottaikat, hogy viseljenek sárga nadrágot, így kovácsolva tõkét az adás sikerébõl. Végül pedig a külföldi turisták svájci õslakosokkal fényképezkednének – a tradicionális sárga öltözékükben.

Aki úgy véli, hogy a példa erõltetett, az gondoljon csak a romániai turizmus legújabb üzletére, amely a Drakula grófról szóló vámpírtörténetek népszerûségébõl húz hasznot. Jóllehet a Bram Stroker képzeletébõl kipattant grófnak semmi köze Vlad Draculhoz, a történelmileg valóban létezett középkori havasalföldi fejedelemhez (a történetben elõ sem fordul a “Vlad” név, sõt hírhedt kegyetlenkedései sem nyernek említést, például kedvelt kivégzési módszere, a karóba húzás), Brassó környékén ma mégis lépten-nyomon Drakula nyomaiba botlunk.

Stoker jegyzeteibõl és kézirataiból tudjuk, hogy tulajdonképpen Steiermarkot szemelte ki a vérszomjas gróf szülõhelyéül, akit eredetileg egyszerûen “Vámpír Grófnak” szándékozott nevezni. Véletlenül bukkant azután egy feljegyzésre “Drakula vajdáról”, azzal a magyarázattal, hogy a helyiek nyelvében a drakula szó “ördögöt” jelent. Így kapott Vámpír Gróf új nevet és került koporsóstul ezer kilométerrel keletebbre. Ha Stoker más helyszínt szemelt volna ki a történet számára, akkor a Drakula-turizmus ma ott virágzana – és talán még sárga nadrágos svájci turisták is akadnának az elégedett látogatók soraiban.

Félelem a Kelettõl

Amikor nemrég bankban jártam Bécsben, megakadt a szemem egy tájékoztatáson, amely különféle kelet-európai nyelveken készült, a megfelelõ országok zászlajával ellátva; mint valami baráti “adjonisten”, ott virított az én országom zászlaja és felirata is:

A páncélszekrényt automata ellenõrzi és vezérli. Alkalmazottaink nem tudják kinyitni.

Mivel a bankban semmilyen más felirat nem szerepelt lengyel, cseh vagy orosz nyelven, meglehetõsen egyértelmû volt az utalás, hogy országainkból a bank milyen látogatókra számít.

Nyugaton már a 18. században faragatlan emberekként, vadállatokként vagy természetfeletti szörnyetegekként festették le Kelet-Európa lakóit. Az egyik legismertebb kaland, amely Münchhausen báróval Oroszországban esett meg, arról szól, hogyan falta fel hátulról a lovát elevenen egy farkas (majd az ordas húzta tovább a báró szánját).

A Keletrõl érkezõ borzalom félelme határozza meg a kelet-európai populáris kultúra egyik-másik termékét is. Victor Bocan például, aki az Operation Flashpoint nevû számítógépes játék vezetõ tervezõje, melyben egy parányi fiktív országot oroszok rohannak le, egy interjúban azt hangoztatja, hogy õt a zombik, gúlok vagy óriások kevésbé érdeklik, mint az orosz katonatisztek, akik aztán “igazán gonosz fickók” tudnak lenni.5 Egy másik, lengyelországi illetõségû számítógépes játék, a Gorky 17 fejlesztõi még ennél is messzebbre mennek. Ezt a Metropolis nevû lengyel szoftverkészítõ cég által kifejlesztett játékot az Egyesült Államokban a jellegzetes Odium néven hozták forgalomba. A történet 2009-ben, nem sokkal Lengyelország NATO-ba és Európai Unióba történt belépése után játszódik (mindez a játék kifejlesztése idõpontjában, a kilencvenes évek végén a távoli jövõ zenéjének tûnt, a piacon azonban a játék a NATO-csatlakozás évében jelent meg). A játékban speciális egységeknek fel kell deríteniük egy “Gorkij 17” fedõnevû, titkos orosz katonai tábort egy Lubin nevû lengyel kisváros közelében. A feladat végrehajtása közben fedezik fel, hogy az oroszok genetikai és tudatmanipulációs kísérletei nyomán egy egész állatkertre való szörnyeteg keletkezett, köztük zombik és óriások – ilyenek az Operation Flashpointból sajnálatos módon hiányoznak.

Gorky 17 a nemzetközi piacon olyan sikeres volt, hogy két folytatását is kifejlesztették (ezek valójában az elõzmények voltak, ugyanis Lengyelország idõ elõtti NATO-felvétele miatt a szerzõk kénytelenek voltak a történet logikájának bizonyos hiányosságait kiigazítani). Érdekes, hogy a lengyel vagy cseh játéktervezõk a globális piacot ostromolva tudatosan és minden aggály nélkül nyúlnak efféle klisékhez.

A Kelettõl való félelem játékos kezelésének egyik legszórakoztatóbb példáját egy fiktív útikönyv kínálja, “Molnávîa – a foghíjas mosoly országa” címmel.6 A könyv három ausztrál szerzõ közös munkája, akik televíziós vígjátékok producereiként, “Working Dog Group” néven tettek szert hírnévre. A kötet olyan, mint egy igazi útikönyv: információkkal szolgál az ország történelmérõl és kultúrájáról, térképeket és fényképeket közöl, továbbá hasznos eligazítással szolgál étkezési és szálláslehetõségekrõl.

Hanem a molvánîai utazás valóságos rémálomnak bizonyul. A séma mindig ugyanaz: a szerzõk elõször bemutatnak egy turisztikai látványosságot, majd néhány befejezõ mondattal kegyetlen tréfába fordítják. Lefestik például a Vzingta-hasadék szépségét, ebben az összefüggésben szót ejtenek egy “impozáns függõvasútról”, amely “már sajnos nem üzemel”, ma is megtekinthetõ viszont az az emléktábla, “melyet az utolsó huszonhárom utasnak állítottak”.

Ez a séma olyan sokszor ismétlõdik a könyvben, hogy éppen csak a szerzõk hallatlan ötletgazdagsága óvja meg az olvasót az unalomtól:

A molvánîai éttermekben általában igen olcsón lehet étkezni (…); mindenesetre érdemes alaposan áttanulmányozni az étlapot, hogy kínálnak-e rendkívüli szolgáltatásokat: ilyen lehet a 10%-os felszolgálási díj (ez 20%-ot tesz ki, ha valaki evõeszközt is igényel) (…). Egyes nagyobb városokban számolnunk kell azzal, hogy felárat kell fizetnünk a bajszos pincérért.

Vagy:

 

Noha Gyrorik az ország egyik legrégibb városa, mégis egyben az egyik leginkább multikulturális település is: lengyelek, szlovákok, magyarok, észtek és ukránok itt együtt ülnek a központi büntetésvégrehajtási intézetben (látogatás hétfõtõl péntekig). (…) Gyrorikban található Európa egyik legrégibb atomerõmûve: egyes repedései még a hatvanas évekbõl származnak.

A könyv komikuma természetesen csak részben alapszik azon, hogy a kelet-európai rémtörténetek kétfenekûek. A szerzõk egyúttal a kalandturizmusra szakosodott útikönyveket és ajánlókat is parodizálják (amilyenek például a Lonely Planet és a Let’s Go címû televíziós sorozatok). Ezt a hozzáállást a leginkább a könyv egyik apokrif társszerzõje személyesíti meg: Philippe Miseree, aki a Feleslegesen fáradságos utazás címû munka szerzõje is. Rövid és velõs kommentárjai igen szórakoztatóvá teszik a könyvet:

Egy ütött- kopott lutenblagi (Molvánîa fõvárosa – A szerk.) szállodában egy reggel arra ébredtem, hogy ellopták a pénztárcámat, a fényképezõmet és az egyik vesémet – ezt az utazást soha nem fogom elfelejteni.

Az útikönyv hátsó borítóján hirdetéseket olvashatunk további útikönyvekrõl a Jetlag Travel Guides “Ahova sohasem akarna utazni” sorozatából, többek közt Takki-Tikkirõl, egy francia-polinéziai szigetrõl, amely “Nap-imádók és atomtudósok kedvelt úticélja”. Újabban ugyanezek a szerzõk kiadták a kötet folytatását is Phaic Tan címmel, amely egy másik komikai effektusra épít, nevezetesen arra az ellentétre, hogy egyfelõl rengeteg információval árasztják el az olvasót buddhista templomokról és hasonló látványosságokról, amilyenek a dél-ázsiai útikönyveket szokták megtölteni, másfelõl bemutatják azokat a szolgáltatásokat, amelyeket annyi nyugati turista vesz igénybe arrafelé.

Vajon miért lokalizálták a szerzõk Molvánîát Kelet-Európában? Egyikük, Tom Gleisner a következõ választ adja a kérdésre:

Molvánîa ötlete egy több mint tíz évvel ezelõtti közös portugáliai utazásunkon fogant meg bennünk. Talán véletlenül alakult így, de minden emlékmû, minden látványosság, amit csak meg akartunk nézni, zárva volt, mert éppen tatarozták. Ekkor kezdtünk információkat kigondolni fiktív útikönyvekhez, például ilyeneket: ’A székesegyház állványzatának egyes részei a középkorból származnak’. Akkor még nem volt rögtön egyértelmû, de tulajdonképpen ez volt a forrása az útikönyvek iránti lelkesedésünknek. Amikor végül is nekikezdtünk az írásnak, úgy döntöttünk, hogy fiktív úticélunkat Kelet-Európába telepítjük, mert azt gondoltuk, hogy úgysem tudja senki, a világnak ezen a táján pontosan hol is húzódnak az országhatárok.7

A molvánîai útikönyv ötlete tehát paradox módon Portugáliához, Európa egyik legnyugatibb országához kötõdik. A tapasztalt utazó csakugyan könnyen felismerheti, hogy a könyv legtöbb képe az ibériai félszigeten vagy Dél-Olaszországban készült. Gleisner megjegyzése Kelet-Európa földrajzi ismeretlenségérõl XII. Károly fentebb már említett sorsára emlékeztet, akinek hadserege egy kartográfiailag felderítetlen vidéken tévelygett – és bukott el.

A Kelet mint a Nyugat ellenképe

Mikor Voltaire papírra vetette XII. Károly és Nagy Péter életrajzait, semmiképpen sem tisztán tudományos történelmi érdeklõdés hajtotta, legalábbis elsõdlegesen nem az. Kelet-Európát nem önálló valóságként tartotta szem elõtt, hanem olyan tárgyként, amelyen jól bemutathatta a felvilágosult abszolutizmusról alkotott politikai elképzeléseit, hiszen Péterben és Katalinban a “roi-philosophe” tökéletes megtestesüléseit látta.

Ebben az összefüggésben Voltaire mindenekelõtt Jean-Jacques Rousseau-val szállt vitába, aki szintén erõs érdeklõdést mutatott Kelet-Európa iránt. Voltaire-rel szemben õ megvetette az abszolutizmust, és ehelyett a köztársasági kormányforma mellett szállt síkra. A lengyel nemesi köztársaság összeroppanása az abszolutista Oroszország nyomása alatt megosztotta a két filozófust. Mindazonáltal meg kell jegyeznünk, hogy amikor Rousseau Considérations sur le Gouvernement de Pologne címmel a lengyel köztársaságot méltatta, egyáltalán nem ismerte Lengyelországot – ahogy Voltaire sem járt soha Oroszországban, de azért magasztalta az orosz abszolutizmust. Számukra ezek az országok nem annyira földrajzi valóságok voltak a térképen, mint inkább egyfelõl a demokrácia, másfelõl az abszolutizmus metaforái. Amikor Kelet-Európáról írtak, valójában Franciaországra gondoltak.

Mind Voltaire, mind Rousseau fontos szerepet játszott abban, ahogy az ész civilizációjának nyugati önértelmezése kialakult. Ezáltal pedig jelentõsen hozzájárultak ahhoz is, hogy a “Kelet” és “Nyugat” felosztást felülírta az “irracionális–racionális” ellentéte. A nyugati tömegkultúra elterjedésével azután ez a szakadék már valóságos ténynek számíthatott.

Amikor a Nyugat a Keletrõl beszél, végsõ soron közvetve és burkoltan önmagáról beszél, hiszen a Kelet-Európáról faragott klisék jobbára nyugati utópiák, álmok és rémálmok kivetülései. Ebben a kontextusban “Lengyelország” annyit jelent, mint “demokratikus Franciaország”, “Oroszország” pedig “a felvilágosult abszolutista Franciaországot” képviseli.

Egy másik példa Bram Stoker “Havasalföldje”. A történetben egy ifjú ügyvéd, Jonathan Harker abban a reményben utazik Keletre, hogy kecsegtetõ ingatlanüzletet üthet nyélbe a titokzatos Drakula gróffal. Végül aztán fogságban találja magát, nõi vámpírok igézetének kiszolgáltatva. Bátran ellenáll a csábításnak és megmenekül, Drakula gróf viszont hajón Angliába kerül, a hajó utasait és legénységét pedig kikötéskor holtan találják (egyetlen utast kivéve, aki egy havasalföldi földet tartalmazó koporsóban maradt életben). Ettõl kezdve hátborzongató események követik egymást angol földön, de végül minden jóra fordul, amikor Jonathannak a rettenthetetlen Van Helsing professzor útmutatásával sikerül visszaûznie Drakulát keleti kastélyába, és ott egyszer s mindenkorra elintézi õt.

Az egész könyvön végighúzódó szexuális utalások teljesen egyértelmûvé teszik, hogy itt nem Kelet-Európáról van szó, hanem a viktoriánus társadalom tudattalan félelmeirõl és álmairól, a Nyugatról és a Nyugat pincében rejtegetett saját halottairól. Még világosabb a helyzet a filmváltozatban, amelyet Friedric Wilhelm Murnau 1922- ben készített el “Noszferatu” címmel: a film végén Noszferatu gróf Brémába érkezik.

Siegfried Kracauernek sikerült meggyõzõen kimutatnia, hogy az expresszionizmus korában készült német horrorfilmek a weimari köztársaság középrétegeinek félelmeit ábrázolták;8 végül ezek a félelmek vezettek ahhoz, hogy vakon megbíztak Adolf Hitlerben, aki Van Helsing módjára lépett fel, azt ígérve, hogy visszaûzi a szörnyeket Keletre, és saját otthonukban öli meg õket. Csakugyan feltûnõ, milyen szorosak a párhuzamok Murnau filmjének borzongást keltõ képi nyelve és a náci propaganda nyelve között (gondoljunk csak az idillikus német város utcáin futkározó patkányokra).

Stoker Drakulája és Murnau Noszferatuja tisztán mutatják a Keletrõl érkezõ borzalom kliséjét. A sémát a követezõképpen írhatjuk le: a fõhõs, egy naiv nyugati fiatalember meghív magához valakit Keletrõl, vagy õ maga tesz eleget egy keleti meghívásnak (esetleg mindkettõ). Ekkor valami rettenetes dolog történik, az ifjút szörnyû balszerencse éri, amely más (nyugati) szereplõket is fenyeget. Szerencsére a fiatalembernek a nyugati civilizáció egy tapasztalt és körültekintõ képviselõje útmutatásával sikerül minden általa elõidézett kárt jóvátennie.

A hidegháború idején ezt a sémát újra és újra végigragozták a James Bond-filmek, amelyekben a 007-es ügynök játszotta a nyugati civilizáció tapasztalt követét, a nyugati demokráciáknak jutott a “naiv fiatalember” szerepe, aki botor módon menekülteket (mondjuk Max Zorint vagy Auric Goldfingert) enged be a Keletrõl – miközben mindenki számára azonnal világos, hogy ezek az ügyletek valójában a szovjet titkosszolgálat vagy valamilyen Nyugat-ellenes, terrorisztikus szervezet (SPECTRE) ügyködéseit hivatottak leplezni.

Végül aztán valahogy mindig diadalmasan színre lép egy Van Helsing: a nyugati civilizáció megint megmenekült! Voltaképpen még Voltaire is ehhez a sémához folyamodott, amikor például abban reménykedett, hogy a barbár Oroszország uralkodói, német gyökereiknek hála, úgyszólván magukra vállalják Van Helsing szerepét, és minden rossztól, sõt gonosztól megszabadítják az országot.

Ha ezt a mintát tartjuk szem elõtt, könnyû belátnunk, miért választották a molván útkönyv szerzõi éppen ezt a vidéket könyvük színteréül. Úgy tûnik, még ma is Kelet-Európa teszi a legjobb szolgálatot azoknak a nyugati turistáknak, akik mindegyre azt a mindent felülmúló élményt hajhásszák, amely akár halálosan is végzõdhet. Valójában ilyesmi Olaszországban természetesen éppúgy megeshetne, ám ez nem lenne olyan élvezetes, mivel nem mozgósítaná a valamennyiünk fejében ott élõ kliséket.

Amikor azt mondom, “valamennyiünk”, akkor miránk, Kelet-Európában élõkre is gondolok. Mi is értjük a séma csattanóját, és nevetünk rajta, mivel mindig azt feltételezzük, hogy – mint Majakovszkij mondaná – “nem rólunk van szó, hanem a szomszédainkról”. A lengyelek elhitetnék magukkal, hogy “Molvánîa” a mai Fehéroroszország, a csehek talán Szlovákiába telepítenék, a magyarok pedig alighanem azt mondanák, hogy ez az ország mégiscsak igen hasonlít Romániára. Valamennyien jól ismerjük a “félelmet a Kelettõl”, hiszen mélyen gyökeret vert a saját populáris kultúránkban is. E félelem legmélyebb okai visszakövethetõk egészen a régi idõk meg-megújuló keleti barbár betöréseiig.

Akármennyire is fiktívek ezek a Kelet-Európáról szóló sztereotípiák, félreismerhetetlen valós politikai hatásaik is vannak az Európai Unió jelenlegi állapotára. Hiszen mi más is volt az Unió határainak kiterjesztése, mint a naiv Nyugat Kelethez intézett meghívásának az eredménye? Közgazdászok és politikusok azt sulykolják, hogy a bõvítés ésszerû lépés, ám mindazok tudat alatti félelme, akik kémfilmeken és vámpírtörténeteken nõttek fel, bizony szedi a maga adóját.

Íme egy idézet a londoni Timesból:

A franciák a tegnapi brüsszeli csúcsértekezleten jól halhatóan fellélegeztek, amikor világossá vált, hogy Chirac elnök megnyerte a csatát az országukat mindeddig terrorizáló szörnyeteggel szemben. A szörnyeteg neve: Bolkenstein-irányelv. (…) A holland Frits Bolkenstein, a leköszönõ Bizottság egyik tagja fejébe vette, hogy teljesíteni kell egy 45 évvel ezelõtt vállalt kötelezettséget: eszerint meg kell nyitni a szolgáltatóipar európai határait, amely mára az európai gazdasági teljesítmény 70 százalékát adja. (…) Az irányelvet a baloldali ellenzõinek sikerült a munkaerõ-áradat poklának egyik elõhírnökévé démonizálni. A lakosság széles tömegeinek véleménye szerint ugyanis ez megindította volna az olcsó lengyel bádogosok, áron alul dolgozó litván villanyszerelõk és szlovén sebészek invázióját, aminek következtében francia szakemberek vesztették volna el a munkájukat.

Aki valaha megpróbált már Varsóban megbízható bádogost találni, az csak nevetni tud a lengyel szerelõk Franciaország felé nyomuló hordájának az elképzelésén. Hát ha még abba is külön belegondolunk, hogy többé-kevésbé folyékonyan kellene beszélniük franciául ahhoz, hogy elboldogulhassanak – mikor már olyat is nehéz találni, aki helyesen beszél lengyelül. A franciák félelme a lengyel bádogosoktól semmivel sem racionálisabb, mint a Noszferatutól vagy a James Bond- filmek gonosztevõitõl való félelem. Természetesen nem csak a franciákat kísértik olyan rémálmok, amelyekben keleti szörnyek rohanják le õket. S mivel ma le kell mondanunk arról a reményrõl, hogy egy Van Helsing professzor vagy egy James Bond meg fog menteni bennünket, a következõképpen járunk el: a saját anyanyelvén hívjuk fel a szörny figyelmét arra, hogy bankjainkban a páncélszekrényeinket automata vezérli és ellenõrzi…

Foglaljuk össze az eddigieket. A felvilágosodás korában a pogányok és a barbárok helyét “a Kelet” vette át az európai kultúrával szemben álló “másik” szerepében. Egyes filozófusok – Adorno, Foucault és Zygmunt Bauman – felhívták a figyelmet arra, hogy maga ez az európai kultúra és annak racionalitása is mélységesen ambivalens, s hogy a modernitás borzalmait kezdettõl fogva önmagában hordozta. A 20. század totalitarizmusai nem kevésbé az ész korának termékei, mint az emberi jogok elve.

A fent leírt sztereotípiáknak ebben az összefüggésben tehermentesítõ szerepük van. Kívülre vetítik mindazt, ami valójában belülrõl szorongat bennünket. A hidegháború idején e mechanizmus jelentõsége csak még tovább növekedett. A vasfüggöny árnyékában a Nyugat azelõtt nem ismert kulturális egységbe kovácsolódott, önértelmezését a Kelettel szembeni ellentétre, az emberi jogoknak a totalitárius fenyegetéssel szembeni védelmére alapozva.

Az a meggyõzõdés, amely ott rejlik a Kelet-Európáról szóló sztereotípiák mélyén, miszerint “ilyesmi itt nem történhetne meg”, mivel a Nyugatnak örökre a szabadság és a jólét a sorsa, igen veszélyes meggyõzõdés, mert vakká tesz a közelgõ balsors elõjeleire, és tehetetlenek leszünk, ha “ilyesmi” aztán mégis megtörténik. A klisé másik oldala idõközben örvendetes módon megcáfolódott: Kelet-Európában 1989 óta megmutatkozott, hogy ez a régió semmiképpen sem áll metafizikai átok alatt, amely megakadályozná, hogy kitörjön a diktatúra és a forradalom körforgásának fogságából. Mindazonáltal ez a tény a globális populáris kultúrában jóformán észrevétlen maradt.

Rövid utazás egy képzeletbeli Kelet-Európában

Meglepõ, milyen sok képzeletbeli ország hemzseg Közép-, illetve Kelet-Európa területén. Az alább következõ tipológia nem tart számot teljességre: a legismertebb példákra szorítkozom, mégpedig elsõsorban a populáris kultúrából. Aki több hasonló országot is meg szeretne ismerni, annak érdemes kézbe vennie Vesna Goldsworthy Inventing Ruritania9 címû munkáját.

Ruritánia. Kitalálója: Anthony Hope, 1894-ben a The Prisoner of Zenda címû kalandregényhez; a toposzt késõbb számos más szerzõ is átvette. Politikai rendszere:monarchia. Elhelyezkedése: Annyit tudunk, hogy fõvárosa, Strelsau a Drezdát Prágával összekötõ vasútvonal mentén fekszik, következésképp az országnak valahol Szászország és Morvaország között kell elterülnie. Elbeszélõi szándék: Egy brit kalandor eleget tesz egy ruritánai meghívásnak, és ott több kalandban van része, mint amirõl álmodni képes.

Pontevedró. Kitalálója: Victor Léon és Leo Stein, 1905-ben A víg özvegy címû operetthez. Politikai rendszere: közmondásos operettállam – bizarr monarchia, óriási ambíciókkal és elenyészõ jelentõséggel. Elhelyezkedése: Montenegró területén (ez áll a librettóban). Elbeszélõi szándék: A cselekmény felhasználja egy régebbi darab elemeit, amely a parányi Birkenfeld Fejedelemség francia követségén játszódik. A Német Birodalom létrejötte után keletebbre kellett megfelelõ operettállamot keresni.

Hercoszlovákia. Kitalálója: Agatha Christie, 1925-ben Királyok és kalandorok (The Secret of Chimneys) címû regényéhez. Politikai rendszere: ingatag köztársaság, amely a fasiszta jellegû diktatúra és a felvilágosult monarchia közt ingadozik, utóbbiként Nagy-Britanniával szövetkezve. Elhelyezkedése: “Egy ugrásra Szerbiától, Bukarest felé” – esetleg a Vajdaság? Elbeszélõi szándék: Az Agatha Christie-detektívregények jellegzetes szerkezetét itt az a körülmény színesíti, hogy az áldozat egy hercoszlovákiai herceg, és a gyilkosság tisztázása súlyos politikai következményekkel fenyeget.

Szildávia és Bordúria. Kitalálója: Hergé, azaz Georges Remi, a Tintin kalandjai címû képregény készítõje. A két ország elõször az Ottokár király jogara (1938) címû epizódban bukkan fel, majd az Irány a Hold (1950) és a Bienlein (1954) címû részekben. Politikai rendszere: 1939-ben Szildávia monarchia, melynek szomszédja a hatalmas fasiszta Bordúria; az ötvenes években Szildávia jellegzetes nyugati demokrácia, a kommunista Bordúria tõszomszédságában. Elhelyezkedése: Bordúria nyelve hasonlít a magyarhoz, ezért alighanem határos Magyarországgal. Valószínû tehát, hogy mindkét ország valahol Magyarország, Ausztria, Szlovénia és Horvátország közt fekszik. Elbeszélõi szándék: Valamennyi Tintin-történethez hasonlóan a cselekmény itt is kettõs célt követ: egyrészt kalandokat és szórakoztatást kínál az ifjú olvasóknak, másrészt arra tanít, hogy a világ tele van érdekes helyekkel. Mindkét cél maradéktalanul teljesül.

Orzínia. Kitalálója: Ursula Le Guin, az 1950-es évektõl egészen a 90-es évekig, egy sor elbeszéléshez Mesék Orzíniából címmel, valamint a Malafrena címû regényhez.Politikai rendszere: Orzíniát, amely a középkorban az egyik utolsó pogány európai királyság volt, a 19. században bekebelezte az Osztrák–Magyar Monarchia. 1945 után a szovjet táborba került, majd 1989 után megindult az ország demokratizálódása. Elhelyezkedése: szláv nyelvû ország, szórványos magyar lakossággal. Az ország nagy részét hegyek borítják. Megtévesztésig hasonlít Szlovákia, de akár Erdélyben is lehetne. Elbeszélõi szándék: Ursula Le Guin sci-fi- történetei ismeretesek anarchista felhangjukról. Úgy tûnik, a szerzõ kedvenc témája az elnyomó társadalom ellen lázadó egyén; az írások hangulata többnyire melankolikus. A kelet-európai elhelyezés már ezért is tökéletes.

Pottszilvánia. Kitalálója: Jay Ward, 1959-ben a (Rocky és Bakacsin kalandjai) Rocky and Bullvinkle címû rajzfilmhez. Politikai rendszere: kommunista diktatúra, melynek élén a nemes egyszerûséggel “Rettenthetetlen Vezér”-nek nevezett uralkodó áll. A 2000-es felújított változatban Pottszilvánia “a Szovjetunió egykori csatlósállama”, melyet változatlanul ugyanaz a diktátor kormányoz. Elhelyezkedése: A (hajdani) Varsói Szerzõdés tagállamai közé tartozik, írása valószínûleg cirill betûs (Szerbia és Bulgária közt?).Elbeszélõi szándék: Kelet-Európához kapcsolódó sztereotípiák paródiája – van benne helyi borzalmaktól a bizarr erotikán át a politikai groteszkig minden.

Latvéria. Kitalálója: Stan Lee, 1962-ben A Fantasztikus Négyes (The Fantastic Four) címû képregényhez (filmváltozatát 2005-ben mutatták be). Politikai rendszere: Az elvetemült Gonosz, Victor von Doom, alias Doktor Doom diktatúrája, aki uralmát a róla mintázott robotokkal gyakorolja. Elhelyezkedése: A hivatalos Marvel-enciklopédia szerint Latvéria tengertõl távoli szárazföldi ország, szomszédai Magyarország, Transzilvánia (mint független állam), Szimkária (Symkaria) és Szerbia. A Marvel-féle világban Szimkária és Transzilvánia fiktív és jelentéktelen balkáni államok. Mintha Latvéria a filmváltozatban tengerparti ország lenne, de azért Kelet-Európában fekszik. A zárójelenetben egy latvériai hajót látunk, rajta cirill betûkkel: “FEJ UJJ LÁBAK” – aki tud oroszul, persze azonnal megérti, de a mozilátogató amerikai közönség szemében a felirat nyilván gonoszul és titokzatosan hat. Elbeszélõi szándék: Stan Leet, a modern animációs szuperhõsök (többek közt a Pókember és Hulk) egyik atyját ebben a történetben egy olyan gonosz alak foglalkoztatta, aki nyíltan világuralomra tör, miközben saját kis európai országa legitim vezetõjeként diplomáciai mentességet élvez.

Vulgária. Kitalálója: Ian Fleming, 1964-ben a Chitty Shitty Bang Bang címû gyerekkönyvhöz. Politikai rendszere: A gonosz Bomburst báró diktatúrája. Elhelyezkedése:Nem egyértelmûen Kelet- Európa. Sok angol téveszti össze Bulgáriával. Lawrence Durrell brit diplomata Vulgáriát felhasználta Stiff Upper Lip címû BBC-komédiájához, amely egy kelet-európai brit követségen játszódik. Elbeszélõi szándék: Lásd Latvéria – egy gonosz alak ötlete.

Szláka (Slaka). Kitalálója: Malcolm Bradbury, Rates of Exchange (1983) címû regényéhez; az ötletet késõbb részletesebben is megírta Why Come to Slaka (1986) címû útikönyvében; 1991-ben pedig beépítette egy vígjátékba a BBC számára. Politikai rendszere: Kommunista diktatúra, a Varsói Szerzõdés jellegzetes tagállama, 1989 után tipikus új demokrácia. Elhelyezkedése: Az országot egyetlen nemzetközi vasútvonal sem háborítja; a legjobb vasúti összeköttetés Bukaresten keresztül vezet. A nyelv a románra emlékeztet. Következésképp Szláka valahol Magyarország, Románia, Bulgária és Jugoszlávia közt fekszik. Elbeszélõi szándék: Egy unatkozó és frusztrált brit értelmiségi azzal a ködös reménnyel érkezik ide, hogy kalandokban lesz része. És lám, szenvedélyes szerelmi kalandba, sõt politikai ügyletekbe is keveredik.

Elbónia. Kitalálója: Scott Adams, a Dilbert-figura alkotója (1991). Politikai rendszere: Elbónia csak nemrégiben lett kapitalista ország, azelõtt alighanem kommunista volt; ma is szigorú diktatúra uralkodik, melyet egy Castro-szakállas diktátor irányít. Elhelyezkedése: Nehéz beazonosítani – a legtöbben úgy vélik, hogy valahol Kelet-Európában fekszik.Elbeszélõi szándék: A Dilbert nem más, mint egy kafkai üzem alkalmazottjának története, aki egy óriási egyterû iroda egyik rekeszébe zárva él, amelyet ugyanakkor nem szívesen hagy el.

Szlugónia. Kitalálói: Az Economist újságírói 1992- ben, egy fiktív kelet-európai beszámoló kapcsán. Elhelyezkedése: Szlugónia a mai Oroszországgal határos ország, amelyen korábban Oroszország és Ausztria–Magyarország osztozott. Talán valahol Ukrajnában? Elbeszélõi szándék: A kelet-európai történelem paródiája, annak megannyi abszurd háborújával, forradalmával és államcsínyével.

Volgia. Kitalálója: Charles Cecil, a Revolution Software vezetõ tervezõje, az In Cold Blood (2001) elnevezésû számítógépes játékhoz. Politikai rendszere: brutális posztszovjet diktatúra (a játékot egy kínzásos jelenet nyitja). Elhelyezkedése: Volgia nyilvánvalóan egykori szovjet tagköztársaság. A fõszereplõk orosz nevet viselnek (a diktátort Dimitrij Nagarovnak, a szabadságharcost Gregor Kosztovnak hívják), és az arcok többsége kaukázusi vonásokat mutat. Az ország neve a Volgát idézi. Talán valahol Dél-Oroszországban, mondjuk a Volga és Kazahsztán közt terül el. Elbeszélõi szándék: Egy kémtörténet meggyõzõ háttere.

Nogova. Kitalálója: Viktor Bocan, a Bohemia Interactive vezetõ tervezõje az Operation Flashpoint: Resistance (2001) címû számítógépes játékhoz. Politikai rendszere:orosz katonai megszállási terület. Elhelyezkedése: Nogova sokban hasonlít a Cseh Köztársasághoz (a játékban gyakran bukkannak fel öreg Škodák); ugyanakkor szigetország egy közelebbrõl meg nem nevezett tengeren (Keleti-tenger? Fekete-tenger?). Elbeszélõi szándék: Az orosz megszálló csapatok elleni fegyveres felkelés realisztikus ábrázolása. Talán válaszkísérlet sok cseh polgár kérdésére a Varsói Szerzõdés országainak 1968-as bevonulását illetõen: Mi lett volna, ha csakugyan ellenállást tanúsítunk? Vagy esetleg válasz arra a kérdésre: Mi lenne, ha Csehország a tengernél feküdne?

Novisztrána. Kitalálója: Demis Hassabis, az Elixir vezetõ tervezõje, a Republic: The Revolution (2003) címû számítógépes játékhoz. Politikai rendszere: posztszovjet diktatúra. Elhelyezkedése: A szereplõk neve és fiziognómiája Volgiára emlékeztet, vagyis alighanem az egykori Szovjetunió európai részén fekszik. Elbeszélõi szándék: A hirdetés szerint: “Mi történik, ha egy kis posztszovjet állam korrupt elnöke elrabolja és megöli az Ön szüleit?” A Gonosz neve Karaszov, a játékosnak az õ uralmát kell megdöntenie, és az õ palotáját kell elfoglalnia.

Petrónia. Kitalálója: Paul Evans, a Torch of Freedom (2003) címû szerepjátékhoz. Politikai rendszere: abszolutisztikus monarchia, röviddel az 1848-as forradalom kitörése elõtt. Elhelyezkedése: Egy térkép szerint Petrónia nagyjából megfelel a mai Moldáviának. Elbeszélõi szándék a hivatalos játékszabályok szerint: “A játék a forradalom minden vonását feltárja. Olyanoknak készült, akik valaha is izgalomba jöttek a ’barikád’ szó hallatán, akik falták a híreket Belgrádból, a Vörös térrõl, Bukarestbõl és a Tienanmen térrõl, akiknek valaha is megfordult a fejében, hogy illegális újságot szerkesszenek és megdöntsék a hatalmon lévõket, akik számára a ’szabadság’ szó többet jelent egy baptista egyetem nevénél, akik hisznek abban, hogy bármely évszázadban éljenek is, kell hogy legyen néhány ügy, amelyért még érdemes meghalni.”

Krakózia. Kitalálói: Steven Spielberg Terminal (2004) címû filmjének forgatókönyvírói: Andrew Niccol, Sacha Gervasi és Jeff Nathanson. Politikai rendszere: ingatag posztkommunista diktatúra. Elhelyezkedése: Az ország nyelve a bolgár és az orosz keveréke. Feltehetõleg a Fekete-tenger környékén terül el, valahol Moldávia, Transznisztria és Ukrajna között. Elbeszélõi szándék: A cselekményt egy iráni menekült valós története ihlette, aki tizenkét évig élt a párizsi Charles de Gaulle repülõtéren. Valószínûleg azért választották a fõhõs hazájául Krakóziát, hogy rokonszenvesebb benyomást keltsen (vajon Hollywood el tudná-e fogadtatni a nézõivel, hogy Catherine Zeta-Jones megcsókol egy iránit?).

Molvánîa. Kitalálói: Santo Cilauo, Tom Gleisner és Rob Sitch, 2004-ben egy fiktív útikönyvhöz. Politikai rendszere: bizarr posztkommunista állam. Elhelyezkedése: Molvánîa határos Németországgal, Szlovákiával, Szlovéniával, Lengyelországgal és Magyarországgal. Elbeszélõi szándék: lásd fentebb.

Függetlenül különbségeiktõl, az imént felvonultatott fiktív kelet-európai államok mégiscsak igen hasonló sztereotípiákra támaszkodnak, és igen hasonló célokat követnek.

Elõször is klasszikus gonosztevõket és fenyegetéseket vonultatnak föl a Nyugattal szemben. Hercoszlovákia és Bordúria példái azt mutatják, hogy ezek a sztereotípiák a hidegháborúnál is régibbek. A háború utáni kém- és rémtörténetek erre a populáris kultúrában már létezõ készletre támaszkodhattak.

Másodszor, az abszolút Gonosznak, amely ezekbõl az államokból érkezik, nemritkán valami sajátos báj kölcsönöz némi szelídséget. Gondoljunk csak a pottszilvániai hõsnõre, Natasa Fatale-ra, akinek szláv keresztneve sokkal csábosabban cseng, mint a Jane Fatale, a Valerie Fatale vagy esetleg a Juanita Fatale, nem is szólva a Helga Fatale-ról. De Molvánîának és Krakóziának is megvan a maga vonzereje. Ki ne inna meg szívesen egy sört Viktor Navorszkival, vagy éppen – a levegõben – a molván légitársaság, az Aeromolv közmondásosan nyájas pilótáinak egyikével?

S végül ezeknek az államoknak a többsége diktatúrában fogant, melynek megdöntésén azonban már születése óta dolgoznak. Legjobb esetben ingatag demokráciákról van szó, röviddel egy parancsuralmi puccsot megelõzõen. A világnak ezen a fertályán stabil demokráciák nem akadnak. Ha sikerül is egy-egy diktátortól megszabadulni, az eredmény politikai zûrzavar, mint Molvánîában, vagy polgárháború, mint Krakóziában. A helybéli szabadságharcosok tetteinek nyilvánvaló hiábavalósága láttán felmerül a kérdés, vajon honnan merítik egyáltalán a bátorságukat?

Hogyan is kezeljük az irodalomban, sci-fikben, rajzfilmeken, hollywoodi filmeken és számítógépes játékokban elénk kerülõ sztereotípiákat Kelet-Európáról? Végtére is betiltani nem lehet õket. És a szerzõknek nem is szabad tõlük félniük, viszont ha már elkerülni nem lehet õket (ez maga is egyfajta klisé lenne), használjuk õket reflektáltan.

Nem tudom megállni, hogy ezt ne egy újabb klisével illusztráljam. Ha kulturális önmegfigyelésrõl van szó, az embernek eszébe jutnak Umberto Eco híres mondatai:

Olyasfajta posztmodernségre gondolok, mint annak az embernek a magatartása, aki nagyon mûvelt nõt szeret, és tudja, hogy nem mondhatja neki: ’kétségbeesetten szeretlek’, mert tudja, hogy a nõ tudja (mint ahogy a nõ is tudja, hogy õ, a férfi tudja), hogy az ilyen frázisokat megírta már Barbara Cartland.10 De azért mégis van megoldás. Azt tudniillik mondhatja neki: “Ahogy Barbara Cartland mondaná, kétségbeesetten szeretlek.”11

Ami a Kelet-Európából érkezõ borzalom sztereotípiáit illeti, hasonló megoldást látok. Hogy miként folyamodhatunk intelligens és önironikus módon ilyen nyilvánvalóan kiirthatatlan klisékhez, azt jól mutatja egy gyakorlati példa: az, ahogyan a lengyelek reagáltak a már említett francia félelemre a lengyel bádogosoktól. A franciaországi lengyel idegenforgalmi központ ugyanis megfordította ezt a klisét, így serkentve a lengyelországi turizmust. Egyik poszterük igen vonzó lengyel bádogost ábrázol (Piotr Adamski manökenrõl van szó), aki a következõket mondja: “Je reste en Pologne. Venez nombreux!” (Én Lengyelországban maradok. Jöjjenek maguk, minél többen!).

FORDÍTOTTA HIDAS ZOLTÁN

A fordítás a Transit 2006 (31.) számában megjelent, német nyelvű cikk alapján készült.

  1. A program honlapja: www.triumviratus.org/projects/year2003/ebu/index.html.
  2. The Tabloid Collective: “On/Against Mass Culture Theories”, idézi Peter Gibian (szerk.): Mass Culture and Everyday Life, London–New York, 1997.
  3. Larry Wolf: Inventing Eastern Europe. The Map of Civilization on the Mind of the Enlightement, Tanford University Press, 1994.
  4. Josef Kroutvor: “Potize Strední Evropy: anekdota a dejiny”, in: uõ: Potize s dejinami, Prága, 1990.
  5. IGN Action Vault: “Operation Flashpoint: Resistance”, interjú Victor Bocannal és Marek Spanellel, 2002. március 29.; http://actionvault.ign.com/features/ interviews/opflashres_a.shtml.
  6. Santo Cilauro–Tom Gleisner–Rob Stitch: Molvania: A Land Untouched by Modern Dentistry, 2003.
  7. “Tom Gleisner, Real Author of Fake Guidebooks”, az interjút Helene Goupil készítette, in: Inside Out Travel, 2005. január–február.
  8. Siegfried Kracauer: Caligaritól Hitlerig: a német film pszichológiai története, Bp., Magyar Filmintézet, 1991.
  9. Vesna Goldsworthy: Inventing Ruritania: The Imperialism of the Imagination, Yale University Press, 1998.
  10. Azoknak, akik nem tudnák: “A brit írónõ, Barbara Cartland (1901–2000) volt minden idõk legsikeresebb szerelmesregény-írója, a ’románcok királynõje’. Több mint hetven év alatt 732 könyvet írt, többségük szerelmes regény. Könyvei összesen egymilliárdnál is több példányban keltek el, és 36 nyelvre lettek lefordítva. Ezzel vitathatatlanul a világ legnagyobb olvasóközönségét mondhatta magáénak.” http://openpr.de/news/56447.html.
  11. Vö. U. Eco: “Széljegyzetek ’A rózsa nevé’-hez”, in: A rózsa neve, Budapest: Európa, 2000, 612. (ford. Barna Imre), ahol azonban Barbara Cartland helyett Liala áll. (A ford.)
Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: -

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.