Vázlatos elõadásomban a lengyel és a magyar polgár és az állama viszonyát a kölcsönös lojalitás szempontjából vizsgálom, a polgárok jellemzõ viselkedésére, tehát mentalitására fókuszálva. A mentalitás nem elfogadott tudományos fogalom. Noha a mindennapi életben minduntalan találkozunk vele, és fel is figyelünk rá, ha idegen országban járunk, a ködös “néplélek” eszme, amelyet fasiszta és náci módon tárgyaltak, hosszú idõre lejáratta, és tisztességes tudós elkerüli. Mentalitáson egy nagyobb közösség, adott esetben egy ország lakosainak nemzedékeken átívelõ, döntõen öntudatlan reakcióit értem, amelyeket a történelmi és társadalmi események láncolata, a kisebb közösségek – család, lakóhely, iskola, munkahely, társadalmi státusztársak – által sugallt viselkedés és gondolkodásmód formál. E reakciók a külsõ körülmények ismétlõdése esetén újra meg újra rögzülnek, és legalább annyira jellemzõ rájuk, hogy adott helyzetben mi nem juthat a polgár eszébe, mint az, ami valóban eszébe jut.

Kizárólag a nemzetállam legalább tûrhetõ, rendeltetésszerû mûködése szempontjából vizsgálom a mentalitást, ezért elhagyom az osztályok, rétegek, érdekcsoportok, vallási közösségek egyazon országon belül egymástól eltérõ mentalitásainak jelzését. Nem foglalkozom az egyes emberrel, szempontom nem a szépíróé. Nem foglalkozom a nemzettudat tartalmaival, és nem foglalkozom a nemzetállam berendezkedésével, társadalmi rendszerével (királyság, köztársaság, diktatúra, parlamenti demokrácia). A nemzetállam képzetének a polgárok lelkében élõ lenyomatai közül az állam és a polgára közti viszonyt erõsítõk vagy gyengítõk érdekelnek.

Bár a saját mentalitást erkölcsileg ösztönösen pozitívnak érzik a polgárok, sõt kérésre meg is indokolják, morálisan nem ítélkezem, annál is kevésbé, mert térségünkben a moralizálás a romantika óta virulens, és az elfogulatlan szemlélõdést gátolja. Nem ítélkezem sem utólag, sem a jelenben valamely fejlõdéseszme vagy utópia felõl. Nem állítom, hogy valamely történelmi eseménynek másképpen kellett volna megtörténnie, noha, mint látni fogják, egyes meg nem valósult lehetõségeket fölvetek.

A modern nemzetállam a 19. században politikai, gazdasági és kulturális elõnyök megszerzése érdekében szervezõdött, hogy a külvilág kedvezõtlen hatásait enyhítse, polgárait közösen elhatározott, elvileg mindenkire nézve hasznos célok elérése érdekében egyesítse akkor is, ha egyébként jelentõs érdekkülönbségek vannak közöttük. Ez a feladat ma is aktuális. A globalizációnak nevezett folyamat az erõsebb nemzetállamok hol vértelen, hol öldöklõ háborúja a gyöngébb nemzetállamokkal szemben. Az erõsebbek politikai és gazdasági behatolására a gyöngébbek fokozott nacionalizmussal válaszolnak, noha a gyakorlatban nem sokat tehetnek. A tapasztalat nem azt mutatja, hogy a nemzetállamok határai feloldódnának, és a kölcsönösen elõnyös gazdasági együttmûködés a kulturális ellentéteket tompítaná. A legerõsebb nemzetállamok nacionalista módon viselkednek, amire a válasz ugyanaz, mint a 19. században: a gyöngébb nemzetállamok fokozott önvédelme. A nemzetállam szociális, kulturális, egészségügyi kötelezettségeit nemzetközi szervezetek és szervezõdések nem veszik át. A polgárok azért érik be kevesebb jövedelemmel – azért adóznak és fizetnek járulékokat –, hogy a nemzetállami funkciók rendben mûködjenek. A nemzetállam elhalásáról beszélni felelõtlenség, ami vagy tudatlanságból, vagy megtévesztési szándékból ered. A nemzetállam elhalásáról hol a kommunista internacionalizmus, másszor a kapitalista világpiac nevében esik szó. Az ideológiát túlbecsülõ kommunista rendszerben is akadtak nemzeti kommunista törekvések (Gomu³ka, Gierek, illetve Kádár második-harmadik korszaka), amelyek a nemzeti érdek primátusát ha el nem ismerték is, a gyakorlatban olykor támogatták. Kapitalista viszonyok között a harc kizárólag gazdasági, de a nemzetállamot erõsebben ássa alá.

Az állam polgárai hallgatólagosan ma is arra szerzõdnek egymással, hogy a legsúlyosabb ellentétek ellenére az azonos nemzethez való tartozásban egyek, és ha kell, együttesen lépnek fel. Ha ezt a szerzõdést valaki megsérti, elvileg meglakol. Ha ezt a szerzõdést maga az állam sérti meg, a következmények az állam polgáraira nézve végzetesek lehetnek. Ennek a szerzõdésnek nincsenek kõbe vésett pontjai, sehol sincs a két fél által aláírt példánya, a polgárok a meglétérõl nem tudnak, viselkedésüket mégis befolyásolja.

Mentalitást önmagában nem lehet vizsgálni, csak összevetésben. A magyar mentalitást a szlováktól és a horváttól – az ezeréves együttélés következtében – a gyakorlatban lehetetlen megkülönböztetni, függetlenül attól, e népek mikor mit gondoltak egymásról. A magyarság szomszédai közül a szerbek és a románok balkáni mentalitását az eltérõ társadalmi fejlõdés következtében nem tartom a magyarral összevethetõnek, noha tudom, hogy például az erdélyi románság mentalitása különbözik a román királyság területén kialakulttól. A cseh mentalitásnak vannak a magyaréval közös elemei, ezért nem vizsgálom. A lengyel mentalitásnak a magyarral való összevetése azonban járhat eredménnyel.

A lengyel és a magyar királyság a középkorban és az újkor hajnalán területileg és gazdaságilag egyaránt jelentõs, a felfedezésekbõl – a nagy rablásból, a gyarmatosításból – azonban “rossz” tengerekkel rendelkezvén egyaránt kimaradt, a nagyhatalmak felosztották, államiságuk megszûnt, és csak 1918-ban állították helyre.

A feudális magyar államiság 1526-ban szûnt meg, a lengyel sokkal késõbb, az 1790-es években, és a Kosiuszko-felkelést kellett hozzá leverni. Emiatt a 19. században a térképen nem létezõ országra még élénken emlékeztek a lengyelek, akik elõbb Napóleon mellé állva, majd az 1830-as és az 1863-as felkelés során államuk – immár egy európai értelemben vett nemzetállam – visszaállításáért hadakoztak, és aktív ellenállást legalább minden második nemzedékük tanúsított.

A független magyar állam képzete a romantikus és nemzeti eszmék hasonlósága ellenére gyöngébb. Az 1848–49-es magyar forradalomnak és szabadságharcnak a közhiedelemmel ellentétben nem volt egyértelmû célja a független magyar államiság megteremtése. A Függetlenségi Nyilatkozatot Kossuth nem az országgyûlésben szavaztatta meg, ahol kisebbségben maradt volna, hanem a debreceni Nagytemplomban egy más ügy kapcsán puccs-szerûen hirdette meg. A kiegyezés – az önálló hadügyrõl és külügyrõl való lemondás – a passzív rezisztencia két évtizede után 1867-ben a magyarság vezetõi részérõl azért volt könnyen elfogadható, mert az egykori magyar királyság területén a magyarok kisebbségben voltak a nemzetiségekhez képest, és a független magyar államot a nemzetiségek Trianon elõtt fél évszázaddal verték volna szét. A 19. század történetét így lehet összefoglalni: kompromisszum nélküli, bár elbukott szabadságharcok sora lengyel részrõl, és eredményesnek bizonyuló alkudozásos harc a nemzeti jobblétért, a polgárosulásért a csökevényes államiság elfogadott keretei között magyar részrõl.

A lengyeleknél is folyt harc a feudalizmus és a polgárosulás között mind az 1830–31-es felkelõ kormányon, mind a nyugati lengyel emigráción belül, ez azonban a felosztott területeken élõ lengyelek gyakorlati életére nem volt hatással. Polgárosulásban a magyar nemzet jobban járt a 19. században, mert a kapitalista, európai típusú fejlõdésbõl csak a porosz, illetve az osztrák uralom alá került lengyel területek részesülhettek.

A kora újkorban mindkét feudális országra az volt a jellemzõ, amit a lengyelek így fogalmaztak meg: Polska nierzadem stoi, Lengyelországot az anarchia tartja össze. Az oroszpárti lengyel fõurak szövetsége a központi hatalom ellen, vagyis Targowica, nem jobb és nem rosszabb, mint ami Mohács elõtt és után Magyarországon történt. A központi hatalmat illetõ feudális típusú gyanakvás, esetenkénti megvetés, amelynek alapja a latifundiumok tulajdonosainak és hûbéreseiknek önérvényesítése, elvezetett II. József felvilágosult reformjainak visszavonásához. A többnyire reakciós vármegyei szemlélet paradox módon a demokrácia fontos komponense lett, amelynek a kádári Magyarországon is volt ereje központi döntéseket helyileg korrigálni (Ugocsa non coronat, párszáz évvel e nevezetes választ követõen). Hasonló jelenség a szocialista Lengyelországban is megfigyelhetõ, sõt egyenrangú politikai és szellemi központból náluk több maradt, mint a nagyvárosainak gyûrûjétõl Trianonban megfosztott Magyarországnak.

A lengyelség mindvégig katolikus maradt, a magyar területeken a reformáció és az ellenreformáció megosztottságot hozott létre, emiatt a magyar nemzethez való tartozást vallási alapon nem lehetett indokolni. A lengyel katolikusok a német protestánsok és a pravoszláv oroszok közti térségben a maguk katolicizmusát nemzeti vallásként fogták fel akár a Vatikánnal szemben is, és szabadságharcaiknak az igazi kereszténységért folytatott – világméretû, sõt transzcendens – harc küldetését tulajdonították. A lengyel és a magyar nemzeti ideológiának egyaránt része a keresztény Európa védelme, mindkét nemzet a Nyugat védõbástyájaként szerette értelmezni magát, ha valamely engedményt próbált kicsikarni Nyugat- Európától, általában eredménytelenül, de a lengyelek küldetéstudata elsõrendûen vallásos, a magyaroké inkább civilizatorikus és aktuálpolitikai. A lengyel romantikában kifejlõdhetett a nemzeti messianizmus, Mickiewicz szerint az egész lengyelség maga Krisztus – erre másfél száz évvel késõbb a gdañski hajógyárban Wa³esa nagy hatást keltve hivatkozhatott. A magyar fejlõdésben hasonló eszme elképzelhetetlen, a szekularizáció a 19. század folyamán végbement, a 20. századi irredenta magyar kultúrfölény-eszme önmaga paródiája. Romantikus szövegeket Magyarországon is lehet idézni a 20. század végén, fõleg a Nemzeti dalt meg a Tizenkét pontot, de az idézeteknek politikai, nem pedig vallásos tartalmuk van.

Hasonló a lengyel és a magyar 19. századi történelemben, hogy emigrációs hullámok követik egymást. A lengyel emigráció elitje, amely a levert szabadságharcok miatt volt kénytelen távozni, lengyel tudatát jobban megõrizve és magasabb szinten épült be a korabeli nyugati-európai társadalmakba, mint az 1849-es magyar emigráció, amelynek tagjai elszigetelt, egyéni hadi vagy tudományos sikereket mondhattak csak magukénak. A századfordulón a nem teljesen szuverén Magyar Királyság területérõl “kitántorgott Amerikába másfél millió emberünk”, ahogy József Attila írja; nem áll rendelkezésemre kimutatás, pontosan milyen volt a nemzetiségi összetételük, de bizonyos, hogy a magyar állam fölösleges tehernek tekintette õket, megélhetésük minimumát sem biztosította, a hallgatólagos szerzõdést az õ esetükben felmondta. Ez a másfél millió ember két nemzedék alatt csaknem nyomtalanul oldódott fel odakint. Az Amerikában hagyományosan erõs, elnökválasztások idején elõtérbe kerülõ lengyel lobbi nem létszámával, hanem erõsebb nemzeti kötõdésével tûnik ki. Az utóbbi idõben idealizált Monarchia-képhez az államnak széles állampolgári rétegei iránt tanúsított hûtlenségét is hozzá kell vennünk. A kortársak, Adyval az élükön, nem gyõzték a radikális változás szükségességét hangoztatni. A forradalomra megkésve, az elsõ világháború után került sor, és ellenforradalom követte.

Az elsõ világháborút követõen mindkét ország visszanyerte teljes államiságát. A lengyelek gyõztesként, a magyarok vesztesként élték meg a békeszerzõdést. Mindkét lelki reakciónak valós az alapja. A lengyelek háborúba bonyolódtak Szovjet-Oroszországgal, Magyarországon a polgári forradalmat rövid ideig tartó proletárdiktatúra, majd ellenforradalom követte, a nemzeti érzület szempontjából a két országban széttartó tendencia érvényesült.

Érdemes a lengyel mentalitás mûködését a magyarral összevetni akkor is, ha a reálpolitikai elemzés a magyar magatartást szükségszerûnek és kényszerûnek láttatja. A lengyel államiság visszanyerésében fontos szerepet játszott Jósef Pi³sudski, a késõbbi diktátor. Pi³sudski, korábban a Lenin vezette Orosz Szociáldemokrata Párt tagja, még a háború alatt magánhadsereget szervezett, és megindult a lengyel területek felszabadítására. Az Antant Pi³sudskit ugyanúgy felszólította a visszavonulásra, mint Kun Bélát arra, hogy a Kassát elfoglaló Stromfeld Aurélt és seregét hívja vissza. Pi³sudskinak esze ágában sem volt engedelmeskedni, és Lengyelország határát eredményesen tágította. Kun Béla parancsára Stromfeld visszavonult a Felvidékrõl, és az Antant által vezérül kiszemelt Horthy sem szabta feltételül az elcsatolt területek visszacsatolását, nem indult meg seregével a Felvidék vagy Erdély felé. (Elõzõleg Károlyi Mihály, tapasztalva az Antant magyarellenes álláspontját, szintén nem szervezett hadjáratot, inkább átadta a hatalmat a kommunistáknak.)

Lengyelország gyõztes lett, Magyarország történelmi területének kétharmadát és magyar nemzetiségû lakosságának egyharmadát elvesztette. A revíziós gondolat Magyarországon óhatatlanul végigvonul a két világháború közötti korszakon, és általánosan elfogadott konzervatív szellemi beállítottsághoz vezet. Lengyelország szellemileg szabadabb, noha alapvetõen mindkét ország tekintélyuralmi parlamentarizmust alkalmaz. Az egyszemélyi tekintélyuralom iránti vonzódás mind a lengyel, mind a magyar tudatnak része, a szocialista korszakban is sikerrel építettek rá, és a mai napig eleven. Valós alapja e vonzódásnak a polgári intézmények hatékony, a polgár érdekében végzett mûködésében való folyamatos, minden rendszeren áthúzódó csalódás.

Eltérõ a két országban a zsidók kezelése, akiknek nagy része Lengyelországba a középkor végén, magyar területre a 18–19. században érkezett. A lengyel zsidóság zöme szegény haszid, falusi vagy kisvárosi népesség, csak a zsidó elit vékony rétege él a városokban, de az sem asszimilálódik teljesen. A lengyel vallásos antijudaizmus már a 19. század elejére átcsapott elvi antiszemitizmusba (Kajetan KoŸmian, Sztaszyc, majd a nagyhatású romantikus drámaköltõ, Zygmunt Krasiñski révén), de ennek az antiszemitizmusnak nincsenek gyakorlati következményei, pogromok lengyel területen nem zajlanak, a zsidóság emancipálódása nem megy végbe, és zsidó oldalról sem követelik. A lengyel konzervatívok attól féltek, hogy az orosz impérium területére került volt lengyelországi zsidók az oroszok által a lengyelek ellen fordíthatók – ez nem történt meg –, és a Lengyelországban iparosodás híján egyelõre nem fenyegetõ nyugat-európai szociális forradalmak aktív részesei lesznek. Errõl a félelemrõl szól a 19. század elején Niemcewicz utópiája, a Moszkopolis, majd Krasiñski Pokoli színjátéka. A 19. század további évtizedeiben a kérdés jelentéktelenné válik.

Magyarországon a zsidók a reformkorra már tömegesen elmagyarosodnak, a szabadságharcban a magyar oldalon harcolnak, hála a zsidók egyenjogúsítását szorgalmazó liberális politikusok törekvéseinek. Az Osztrák–Magyar Monarchia keretén belül elmagyarosodásuk szinte teljesen megvalósul, anyanyelvük magyar lesz, vallásukat elhagyják, megkeresztelkednek, reformistákká vagy vallástalanokká lesznek, és egyenjogú polgárokként vesznek részt az ország kapitalista fejlesztésében. A tiszaeszlári vérvád múló epizódnak tûnik. Németországon kívül Magyarországon a legteljesebb a zsidók asszimilációja.

Az elsõ világháború után Lengyelországban is hivatalos az antiszemitizmus, de súlyosabb következményei nincsenek. Magyarországon meghozzák Európa elsõ megszorító intézkedéseit (numerus clausus), amit még három követ, majd a magyar zsidóság szinte teljes megsemmisítése, a náci faji törvények alapján. Lengyelország háborút viselt Szovjet-Oroszország ellen, Magyarországon pedig sok zsidó volt a szovjetbarát Tanácsköztársaság vezetõi között, ez azonban önmagában nem magyarázat. Magyarországon eleinte vértelen polgárháború zajlik a zsidóság disszimilációjának elérése érdekében, amely a nyilasok idején átmegy részleges szociális forradalomba és tömeges megsemmisítésbe. Ehhez hasonló Lengyelországban nem történik annak ellenére, hogy a megszálló németek zsidóellenes akcióit a lengyelek többnyire passzívan szemlélik. A zsidó-kérdést azért kell felvetni, mert az államhoz fûzõdõ képzetekhez fontos köze van.

Lengyelország és Magyarország alapvetõen különbözõen éli meg a második világháborút.

A lengyel államot Németország és a Szovjetunió a korábbi évszázadok bevált felosztási politikáját követve egyetértésben rohanja le, a lengyel nemzetállam megszûnik. Egy protektorátus bábkormányát a polgárok nem tekintik saját nemzetállamuk legitim képviselõjének, csak elszenvedik, és szükség szerint kollaborálnak. A megszállásnak két földalatti lengyel hadsereg is ellenáll, és a mentalitás szempontjából közömbös, hogy milyen gyakorlati eredménnyel; az egyik hadsereg nyugatbarát, a másik, a késõbb megszervezett szovjetbarát. A lengyel szélsõjobb is kénytelen németellenesként fellépni, és a szovjetbarát seregben lévõk is tudnak a szovjetek által Katynban elkövetett mészárlásról. A lengyel ellenállást a békeszerzõdés díjazza, Lengyelország államisága helyreáll, noha területét szovjet követelésre nyugatabbra tolják, ami magában rejti a következõ német revizionizmus és agresszió lehetõségét.

Magyarország a revíziót a német támogatástól várja, és súlyosabb zsidóellenes törvényeket hoz, mint a náci németek. A magyar nemzetállam Hitler segítségével területet kap vissza. Horthy, a nemzetállam egyszemélyi vezetõje a helyén marad a német megszállás után, és mert a sikertelen kiugrást követõen lemond, Szálasi a magyar nemzetállam elvileg legitim vezetõje lehet. A nyilasok utolsó csatlósként harcolnak Hitler ellen, emiatt a békeszerzõdés szentesíti az elsõ világháború utáni országhatárt. A lengyel ellenállás, a szlovák nemzeti felkelés, a Tito vezette partizánseregben részt vevõ horvátok nagy száma és a román kiugrás fényében rendkívül súlyos fejlemény, hogy Horthy kiugrási kísérlete nem sikerült. Ennek a kudarcos kiugrásnak reális elemzését még nem olvastam, holott a következményei nemzeti szempontból szinte végzetesek: a kisebbségi magyarságot történelmileg rövid idõn belül, akár nem háborús körülmények között is, a szülõhelyérõl elûzhetik, a magyar kulturális nyomokat eltüntethetik, és magyar népesség e legrosszabb forgatókönyv szerint csak a jelenlegi ország határain belül fog létezni. Nem elegendõ Horthy korlátozott képességeire, a vezérkar többségének németbarát elfogultságára hivatkozni, a baj oka nyilvánvalóan mélyebben rejlik.

A vészkorszakban a lengyelek a németeket passzívan támogatva, a magyarok aktívan együttmûködve intézték el a zsidóvá minõsített állampolgárokat. A bûntudat emiatt eltérõen súlyos amnéziához és önigazolási kényszerhez vezetett.

A lengyelek a varsói gettófelkelést egy idegen, noha közöttük élõ nép harcaként szemlélték tétlenül; a szovjetek egy évvel késõbb a Visztula túlpartjáról nézték ölbe tett kézzel, hogy a lengyelek felkelését a németek leverik. (Hasonló vétkes tétlenségnek minõsíthetõ, hogy Auschwitzot és a többi haláltábort a szövetségesek nem bombázták le, noha létükrõl és rendeltetésükrõl tudtak, és az eszközeik megvoltak hozzá.)

A magyar zsidóságot elõször a jogaitól, törvényileg elismert magyarságától kellett erõszakkal megfosztani, hogy a vagyonukat szét lehessen osztani. Már Horthy idején, majd Szálasi alatt félresiklatott szociális forradalom zajlott le Magyarországon, a 20. század során immár a második (az elsõ a Tanácsköztársaság idején történt, bár nem ment végig). Az új magyar független állam elsõ pillanatától kezdve a külsõ hódítást a belsõ hódítás helyettesítette, a külsõ ellenséget a kinevezett belsõ ellenség pótolta, hogy a mélyen igazságtalan, rég elavult, gyökeres változtatásra érett társadalmi szerkezet változatlan maradjon. A nemzeti vagyonnak legalább harminc-negyven százalékát birtokolták a zsidóvá minõsítettek, az osztogatásból így szegényparasztok és munkások tömegei is részesültek, a polgárokról és az államról nem is beszélve. Ilyen államilag szavatolt, elõbb-utóbb gyilkosságpártolással és aktív öldökléssel párosuló fosztogatás Lengyelországban nem történt, legföljebb egyes lengyelek éltek a németek – egy idegen, megszálló hatalom által – biztosított kedvezõ lehetõségekkel, akik ellen mellesleg más lengyelek harcoltak.

A zsidótörvények ellen tiltakozó magyar értelmiségiek – Bartók, Móricz és a többiek –világosan megfogalmazták: ha e törvényeket elfogadják, a jövõben nem a munka, a teljesítmény, az érdem révén tehetnek szert elõnyre a polgárok, hanem rablás, tolvajlás, fosztogatás révén, és ez a züllesztõ tapasztalat a mentalitás része lesz. A törvényeket elfogadták, és minden az elõrejelzés szerint alakult.

Lengyelország és Magyarország a háborút követõen ugyanabba a hatalmi blokkba került. Mindkét országban erõs volt és erõs maradt a nemzeti érzés, amit a sztálinizmus éveiben csak a felszínen lehetett elnyomni. E kelet-európai nacionalizmus negatívumai hasonlók: idegengyûlölet, a múlthoz való csökött kötõdés, elavult kulturális értékek túlbecsülése, elzárkózás, nemzeti dölyf – csupa olyan jelenség, amely egy modern nemzetállamot csak gyengíteni tud. A középkorban és a kora újkorban mindkét feudális állam befogadta a bevándorlókat: a lengyelek a zsidókat, a magyarok mindenkit. A huszadik századra elzárkózás, majd kisebbségi állampolgárok kitaszítása következett, legyen szó németekrõl, svábokról, szlovákokról; a lengyelek még 1968-ban is szükségét érezték, hogy maradék zsidóiktól megszabaduljanak. A bevándorlás gátlása, az asszimiláltak disszimilációja súlyos kisebbrendûségi komplexus meglétérõl vall.

A nacionalizmus pozitívumaiból azonban a lengyeleknél jóval több maradt meg: erõsebben ápolják nemzeti értékeiket, kormányzattól függetlenül többet áldoznak rájuk, emigrációba kényszerült polgárai külföldön képesek összefogni, és az óhazával ápolt kapcsolatuk aktív. Nemzeti büszkeségüknek valós alapja, hogy noha számos alkalommal leverték és megszállták õket, mindig fegyveresen álltak ellen. (Nem valamennyien, sõt a kollaboránsok számához viszonyítva kevesen, de ahhoz elegendõen nagy számban, hogy hivatkozni lehessen rájuk.) Az aktív ellenállásban a lengyelek az elmúlt kétszáz évben valóban jeleskedtek, amit úgy szoktak megfogalmazni, hogy a lengyelek mindig fejjel mennek a falnak.

A magyarok a passzív ellenállásban tûntek ki, a Bach-korszak elõbb ösztönös, majd tudatossá váló passzivitása beépült a mentalitásba, és még 1956 után is mûködött. (Feldolgozásra érdemes téma: az 1956-ot követõ megtorlás után a kommunista pártba immár bárki jelentkezhetett, aki jobban akart élni, mint a többiek, és a párthoz tartozás elõnyeibõl részesült is; a társadalom széles rétegei azonban ilyen áron nem óhajtottak elõnyhöz jutni, esetükben a nemzedékeken és rendszereken átívelõ polgári mentalitás továbbélése mûködött. A csöndes kollaborálásnak ez a pozitív oldala, amit a börtönbõl a hatvanas években kikerült forradalmárok soha nem láttak tisztán. Ezzel a polgári mentalitással kellett Kádárnak kiegyeznie.)

Az aktivitás véres kudarcokhoz vezet, de a passzivitás sem feltétlenül termékeny: a teljes Monarchia szétesése szükségeltetett ahhoz, hogy a magyar polgári forradalom 1918-ban kitörjön, holott elõbb is idõszerû lett volna. Az 1956-os forradalom volt az egyetlen alkalom, amikor a magyarok a lengyel típusú megoldást választották. A magyar ’56 hozadéka egyenértékû a Szolidaritás-mozgaloméval, amilyenhez hasonló mozgalom Magyarországon nem alakult, mert már volt ’56, és annak lettek konszolidált eredményei.

Érdemes azonban egy mozzanatra felhívnom a figyelmet.

Jaruzelski tábornok, aki kommunista diktátorként mûködött Lengyelországban, és egy ideig türelmesen tárgyalt a Szolidaritás szakszervezet képviselõivel, puccsszerûen bevezette a szükségállapotot, vagyis a polgárháború mellett döntött, az indoklás szerint azért, hogy a szovjet fegyveres beavatkozást – a budapesti ’56-ot és a prágai ’68-at – elkerülje. Nem tudni, valóban fennállt-e a szovjet támadás veszélye. Nem sokkal korábban Brezsnyev bevonult Afganisztánba, és úgy tûnik, a Tito halála utáni Jugoszlávia lerohanása is komolyan felmerült. A korabeli szovjet vezetéstõl bármilyen kalandor lépésre számítani lehetett. A moszkovita Jaruzelski utólagos érvelésének igazságtartalma nem lenne érdekes, ha egykori ellenfelei, a Szolidaritás egyes vezetõi, akik a puccs idején börtönbe kerültek, nem igazolták volna, de igazolták, a leghatározottabban Michnik. Jaruzelski ellen a rendszerváltás után pert indítottak, de újra meg újra leállítják. Bár a pert most ismét felújítják, nagyon úgy fest, hogy Jaruzelski tábornok elõbb-utóbb Pi³sudski mellé kerül a 20. századi lengyel politikai Pantheonba, mint a lengyel államiság újabb megmentõje.

Nem az a fontos, van-e valami objektíve igazolható a Jaruzelskit mentõ érvelésben, hanem az, hogy a kizárólagosan nemzetállami szempont az õ diktátori, megtorló tevékenységének megítélésekor egyáltalán felmerülhet.

Végezzünk el egy gondolatkísérletet.

1956. október 23-án – talán provokáció következtében, talán spontánul – kitör a magyar forradalom. A következõ három zûrzavaros nap során a moszkovita Nagy Imre lesz a miniszterelnök, aki sodródik az eseményekkel. Kádár János benne van a kormányában, de nem képvisel eltérõ véleményt már csak azért sem, mert az egész vezetõség kapkod. A Kilián-laktanyához Maléter Pál hadügyminiszter tankokat küld, a felkelést leverendõ, majd váratlanul parancsot ad, hogy a tankjai csatlakozzanak a felkelõkhöz. Gyõz a forradalom. Aztán – feltehetõleg provokáció következtében – lezajlik a Köztársaság téri mészárlás, és másnap a szovjet vezetõség – állítólag kínai sugalmazásra – a felkelés leverése mellett dönt. Kádárt elrabolják és rábírják a megtorlás levezénylésére. Nagy Imre és munkatársai a jugoszláv követségre menekülnek, nem tudván, hogy Hruscsov már megbeszélte Titóval, hogy Jugoszlávia Magyarország lerohanását nem veszi rossz néven.

Ezt a történetet valamennyien ismerjük, az ötvenedik évforduló után már sok részletet is tudunk: a szovjet vezetés sokáig habozott, és egy héten át nem tudott álláspontot kialakítani, a Nyugatnak pedig esze ágában sem volt segítséget nyújtani. Magyar szemmel nézve dicsõséges, ám eleve kudarcra ítélt felkelés a miénk, amelynek nem lehetett más lefolyása.

Lengyel szemmel nézve mégis sokkoló kérdések vethetõk fel.

Jaruzelski éppen annyira megbízható moszkovita kommunista, mint Nagy Imre vagy Maléter Pál. (Kádárban kevésbé bíztak a szovjet vezetõk, mert nem volt moszkvai emigráns.) 1955, az osztrák békeszerzõdés óta reformkommunista körökben legitim célnak számított, hogy a szovjet hadsereget Magyarországról is vonják ki. A felkelést a reformkommunisták nem óhajtották és nem tudták megelõzni, de ha már kitört, kezelniük kellett volna a magyar állam javára. A Jaruzelski-féle forgatókönyv szerint a két-három napos fegyveres felkelést a szovjet csapatok Budapestrõl való kivonulása után a saját magyar hadsereggel kegyetlenül le kellett volna verni, a szovjet elvtársakat megnyugtatván, hogy a magyar szocialista állam szovjet segítség nélkül is a szövetség része marad; a rövid megtorlás után pedig Magyarországot osztrakizálni vagy finnlandizálni lehetett volna. Nem mintha néhány keserves év után Kádár ne csinált volna részlegesen valami hasonlót, bizonyos fokú nemzeti kommunizmust engedélyezve, de ha ez Nagy Imrének – vagy az õ tétovázását látva Maléternek, a hadügy vezetõjeként a leginkább hivatott diktátorjelöltnek – idejében eszébe jut, és a tervet végre is tudja hajtani, Magyarország sok évtizeddel korábban és jobb idõszakban kerülhetett volna közelebb a nyugat-európai fejlõdéshez.

Nem állítom, hogy gondolatkísérletem reális. Történelmietlen is annyiban, hogy épp a magyar 56 tanulságaiból okulhatott késõbb Jaruzelski. Azért vázolom csupán, mert ilyen, tipikusan lengyel elmélkedés a magyar politológiai irodalomban nem merült, nem is merülhetett fel. A kisállami mozgástér csaknem végtelenül szûk – de valami tér mindig szokott lenni. A 20. század során azt láthatjuk, hogy nagyra hivatott politikai vezetõink – Károlyi Mihály, Kun Béla, Horthy Miklós, Nagy Imre – kevésbé voltak eltökélve a nemzeti érdek képviseletére, mint a megfelelõ lengyel vezetõk, és ami még fontosabb: kevésbé voltak a minket aktuálisan elnyomó nagyhatalom valóságos érdekei és erõviszonyai felõl tájékozottak, kevésbé voltak beépülve az elnyomó nagyhatalmi elitbe.

Politikusaink – valamint történészeink és politológusaink – ugyannak a mentalitásnak a foglyai, amelynek a többi polgár, ez szabja meg, mi juthat eszükbe válságos helyzetben, illetve azt értékelve, és fõleg: mi nem. (Kádárnak sem jutott eszébe ez a megoldás, el kellett rabolni hozzá, és akkor már nem lehetett volna megvalósítani.)

Mentalitásunk a saját nemzetállamiságunk önértékét illetõen bizonytalanabb, mint a lengyeleké, és ennek az az oka, hogy az állam gyakrabban lett hûtlen a polgáraihoz Magyarországon, mint Lengyelországban.

A lojalitás kérdése merül fel tehát, ám ezúttal nem az államát ilyen vagy olyan módon eláruló polgáré, hanem a polgárait eláruló államé.

A magyar nemzetállam a Tanácsköztársaság alatt elárulta számos polgárát az osztályhelyzete miatt, a negyvenes évek elején pedig elárulta az összes zsidónak minõsített magyar állampolgárt, a népességét tizedét. Ilyet a lengyel állam nem tett. A Rákosi-korszak gyakorlatilag minden polgárt elárult, a szûk nomenklatúrát kivéve. Errõl szól a korabeli vicc: “– Mi a szocializmus? – A zsidótörvények kiterjesztése a keresztényekre”. Az állami hûtlenség beépült a tapasztalatba. S bár a sztálinizmus Lengyelországban ugyanezt mûvelte, ott kisiklásnak lehetett tekinteni, és többször is fellázadtak ellene.

Kérdés továbbá, mennyire engedi a rablást egy kormányzat, amely az államot képviseli. (A polgár államot és kormányzatot nem különböztet meg, minden kormányzatban, minden hivatalban az államot látja.) Ilyen rablásból a 20. században nálunk több volt, mint Lengyelországban, minden egyes nemzedék részesült belõle, sokan pedig életük során kétszer-háromszor is megtapasztalták. (Egyetlen banális példa a sok közül: az állam kompenzáció nélkül elveszi a lakást – államosít –, negyven év múlva látszólag kedvezõ, valójában kedvezõtlen feltételekkel felajánlja a lakónak megvételre – privatizál –, majd újabb két évtized múltán megadóztatja. Mind a három aktus tipikus állami rablás.) Az államosítás ’48-ban és a privatizálás a kilencvenes évek elején közös rablástapasztalatunk a lengyelekkel, de Magyarországon erõsebb az a képzet, hogy aki megszedte magát, az állami segítséggel, illegitim eszközökkel tette. Az ilyen képzet a nemzetállamot aláássa. Abszurdum a polgároktól állampolgári hûséget, engedelmességet, szolidaritást, megértést, áldozatot, fegyelmezett önadózást követelni, ha az állam újra meg újra elárulja õket. Nehéz a polgárt a rablásról, fosztogatásról, csalásról, sikkasztásról lebeszélni, ha a legnagyobb bûnöket maga az állam követi el. A nemzetállam legitim céljával ellentétes, ha polgárok tömegei más polgárok teljes vagyonát, akár azok életének kioltása árán, illetéktelenül, sõt állami segédlettel meg tudja szerezni. A fosztogató-osztogató állam képzete végtelenül romboló, az állampolgárt erkölcsi érzékétõl fosztott szolgává alázza, és adott esetben részvétlen gyilkost nevel belõle akkor is, ha nem állam-szocializmus, hanem állam-kapitalizmus vagy parlamenti demokrácia van.

Lengyelországban és Magyarországban hasonlóan zajlott le a két nagy rablás, az államosítás, majd negyven évvel késõbb a privatizálás. Jelenleg mindkét államban létezik a kettõs adóztatás rendszere: a polgárok mind az államnak, mind a maffiának adóznak. Maffia alatt nyugati és keleti típusút egyaránt értek. Az állam a bruttó jövedelem után szed adókat és járulékokat, a maffia pedig – állami segítséggel – alacsonyan tartja a béreket, a nem-kifizetés révén szedvén az adót. A termelékenység nem, vagy alig marad el a nyugatitól, a bérek a nyugati bérek harmadát-negyedét teszik ki. Az állam rosszul jár, mert magasabb bérekbõl több adót szedhetne, és polgárai egészségére, oktatására, szociális biztonságára többet költhetne; a maffiáknak tett engedmény állami hivatalnokok zsebébe kerül, mint a harmadik világban mindenütt. A polgárok e mechanizmusba nem látnak bele, de nem vakok, látják, hogy túlzottan zsákmányolják ki õket, és amint tehetik, a lábukkal szavaznak: emigrálnak, elsõsorban a konvertibilis szakmával rendelkezõk és a képzetlenek. A lengyelek legújabb emigrációja a fiatal nemzedék jelentõs részét érinti, a Gazeta Wyborczában ez év április 17-én MroŸek kesergett emiatt, azt jósolván, hogy soha többé nem térnek haza, és lengyel voltukat elvesztik. Magyarországon az emigrálás nem tömeges, hanem minõségi: csak az értelmiségi elit távozik. A szociális, egészségügyi és oktatási feladatok nem kielégítõ teljesítése mindkét országban az államiságot gyöngíti, és az erõsebb államok felé tereli a minõségi munkaerõt.

Van még egy különbség: a cigányok helyzete. A rendszerváltás óta az összes magyar kormányzat elárulja cigány polgártársait, rohamosan romló helyzetük javítására semmit sem tesz, és a lappangó rasszizmust tétlenségével, intézményeinek eredendõ cigányellenességével támogatja. Lengyelországban a cigányság aránya kisebb, ott egyelõre úgy lehet tenni, mintha nem is lennének.

A lengyel hagyománynak a szabadságharc a legjelentõsebb eleme, és még azt is azzá lehet felstilizálni, ami értelmetlennek bizonyult. Például Monte Cassino nagy vérveszteséggel járó elfoglalásának nem volt hadászati értelme, a lengyel tudatnak mégis része. A magyar diákok többsége képes azt vélni, hogy mi nyertük meg a második világháborút. Az ilyen vélekedés arról tanúskodik, hogy a megfontolandó történelmi tapasztalat gátlásból, szégyenérzetbõl nem megy át a következõ nemzedékre, és ebben a családi hagyományozás éppen olyan vétkes, mint a hivatalos.

Magyarországon a hagyománynak része a náci szemlélet, része a jelenlegi mindennapi gyakorlatnak, és magyar nemzetiségûeket is érint: a környezõ országokból bevándorlókat a magyar állampolgárok jelentõs része és az állami hivatalnokok többsége alsóbbrendû lényeknek tekinti. A lengyel polgár tudatának része a hõsiesség, az ellenállás magasztossága akkor is, ha személyesen ilyesmit nem tanúsított. Ez a tudat minden lengyelt egyesít akkor is, ha más tekintetben akár gyûlölik is egymást, amint ez minden nemzetállamban normális.

Az összehasonlításból a magyar mentalitás jött ki rosszabbul. Okfejtésem támadható és önkényesnek minõsíthetõ, ha nem támasztják alá dokumentumok. Miként látok bele a polgárok lelkébe, pontosan hány polgáréba, vajon õk képezik-e a többséget? Minek alapján beszélek e megfoghatatlan fogalomról egyáltalán? Hol vannak a számok, a kimutatások, a kitöltött kérdõívek, hol vannak a tények?

Ilyen dokumentumok léteznek: a két ország hatályos alkotmánya. Az élet nem az alkotmányok elõírásai szerint zajlik, szigorú értelemben lépten-nyomon alkotmánysértõ módon élünk, és az állam is így jár el velünk. Ahol az állam viszonylag gyönge, a maffia számos állami funkciót átvesz, és szembefordul az állammal. Lengyelország és Magyarország jelentõs mértékben ki van szolgáltatva egyfelõl a keleti-európai maffiáknak, másfelõl a nyugat-európai befektetõk és cégek akaratának. Az azonban jellemzõ, mit voltak képesek a lengyel és a magyar polgárok az alkotmányukban rögzíteni.

Minden alkotmány árulkodó: eredménnyel vethetjük alá pszichoanalízisnek, és korrekt módon vizsgálhatjuk, mit hallgat el, és mirõl beszél mellé. Minden, valaha megfogalmazott alkotmány hivatkozási alapként szolgál akkor is, ha soha nem léphetett életbe, sõt a törvényerõre emelt alaptörvényeknél akár erõsebben is hathat, mint a nevezetes lengyel május 3-i alkotmánnyal történt.

A hatályos magyar alkotmány a rendszerváltáskor született, de még ma is az 1949-es év áll a fejlécén, toldozott-foldozott alaptörvény, amelyet tizenhét év alatt sem sikerült újra cserélni. Ez a tény lopakodó polgárháborúra utal, és újabb félresiklatott forradalom felé mutat. A szélsõséges követelésekben éppen olyan jogosan merül fel egy gyökeresen új alkotmány létrehozása, mint a magyar nemzetállam iránt történelmi felelõsséget érzõ polgárokban.

A lengyel alkotmány 1997. április 2-i keltezésû. Ez önmagában jelzi, hogy a lengyel mentalitás nagyobb érzékenységet és érdeklõdést tanúsít az állam iránt, mint a magyar. A preambulumában olvasható:“mi istenhívõk vagyunk”. A magyar alkotmány 60/3-mas paragrafusa az állam és az egyház szétválasztását erõsíti meg. A lengyeleknél tehát igazoltan fennáll egy középkoriasítás veszélye, Magyarországon ez nem fenyeget.

A lengyel alkotmány 13. pontja leszögezi, hogy a náci, fasiszta és kommunista módszerek tiltás alá esnek, ugyanígy tilos a faji és nemzeti gyûlöletkeltés.

A magyar alkotmány errõl egyetlen szót sem szól, ami azért érdekes, mert a magyarságot épp ezek a módszerek tették tönkre a 20. század során, sokkal inkább, mint a lengyelséget.

Ha az alkotmány ilyen tiltást nem tartalmaz, az e körbe tartozó cselekményeket nem lehet szankcionálni. Rendelet hiába tartalmaz tiltást ilyen esetekre, az Alkotmánybíróságnál az eredményesség reményében megtámadható. A lengyeleknél e tiltott módszereket természetesen szintén alkalmazzák mind a sajtóban, mind a politikában, de alkotmányellenesen, és akik ennek a tiltásnak az alkotmányba illesztését kiharcolták, a siker reményében vehetik fel a harcot.

Tiltani azt kell, ami a társadalmi gyakorlatban megvan. De nem beszélni arról, ami a mindennapi életnek köztudomásúlag része, sokkal rosszabb: a hallgatás alkotmányos bátorítást nyújt mindazoknak, akikrõl nem esik szó.

A lengyel alkotmány 35. pontja a nemzeti és etnikai kisebbségek minden lehetséges, Európában bevett jogát felsorolja. A magyar alkotmány 68-adik paragrafusának elsõ pontja így szól: “A Magyar Köztársaságban élõ nemzeti és etnikai kisebbségek részesei a nép hatalmának: államalkotó tényezõk”. Figyelemre méltó fogalmazás, mert az egyenlõ jogok világos kihirdetését elkerüli, noha nagy jóakarattal kiolvasható belõle. Az “államalkotó tényezõ” visszautal a Szent István-i Korona nemzeteire, amiként címerünk is koronás lett, nem pedig az ’56-ban vérrel kiharcolt Kossuth-címer, amibõl egyesek azt a nem feltétlenül téves következtetést is levonhatják, hogy a Magyar Köztársaságból lehet még egyszer királyság. A hatályos magyar alkotmány megerõsíti azt a benyomást, hogy a magyarság a kisállami léthez továbbra sem képes alkalmazkodni, ami pedig elsõrendû feladata lenne, ha nemzetállami keretben élõ entitásként fenn akar maradni.

A “nemzeti és etnikai kisebbségek” megfogalmazást mindkét alkotmány használja, és egyik sem definiálja. (A definíciót a többi európai alkotmány is elkerüli.) A “nemzeti kisebbség” aránylag könnyen érthetõ: olyan népesség, amely az adott állam keretein belül állampolgárként él, de ilyen népesség más államban is él, feltehetõleg többségiként.

Az “etnikai kisebbség” kifejezés baljós. Minden magyar szakértõ, akit errõl faggattam, a cigányokra gondolt, akiket mostanában romának illik nevezni, nehogy a többségi nemzetiség pejoratívvá alakított szóhasználatát elfogadják. Etnikum eszerint az olyan nemzetiség, amelynek nincs anyaországa. (Az alkotmány errõl nem mond semmit.)

Az “etnikai kisebbség” faji fogalom, és valláshoz, kultúrához, nyelvhez, hagyományhoz semmi köze. Még a náci és fasiszta módszereket tiltó lengyel alkotmányba is bekerült olyan fogalom, amely a náci nézetrendszer integráns része.

A magyar alkotmányban ennek a ködös fogalomnak a használata a lengyel alkotmányban kimondott tiltások hiánya miatt súlyosabb. Vannak egy államban nemzetiségek, és vannak etnikumok. Van egy állampolgári szemszög, és van egy faji. Az “etnikum” fogalmának alaptörvénybe illesztésével a hatályos magyar alkotmány a náci eszmerendszert legitimizálja, és az ellene való küzdelmet kilátástalanná teszi.

Az igazoltan tudománytalan “fajiság” érvényesítése Magyarországot a 20. század során egyszer már tönkretette. Lengyelországban, ahol már a 19. század elején felmerült a faji szempont, elõbb, mint bárhol Európában, mentális következményei kevésbé lettek súlyosak.

Nem lévén alkotmányjogász, a két alkotmány futó összevetésével nem akarom azt sugallni, hogy jobb magyar alkotmányt kellene alkotnunk netalán a német, az angol vagy a francia alkotmány nyomán. Nem foglalok állást abban a liberális-konzervatív vitában, hogy kell-e a véleményszabadságot bármilyen tiltással korlátozni. A két alkotmányt csak a lengyel és a magyar mentalitásba bepillantást engedõ szövegként idéztem.

Székfoglaló előadás a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémián.