Bevezetés

Amikor megkíséreljük áttekinteni, hogyan találkozik az ételek szakirodalma az emlékezetről szóló elméletekkel, olyan szerepben érezhetjük magunkat, mint a kritikusok Jorge Luis Borges Tlön, Uqbar, Orbis Tertius című novellájában. Borges- nél a kritika “ki szokott találni szerzőket: kiválaszt két különböző jellegű művet – például a Tao Te King-et és az Ezeregy éjszaka meséit –, egyetlen szerzőnek tulajdonítja őket, majd aprólékosan meghatározza ennek az érdekes homme de lettres- nek a pszichológiáját”.¹

Én természetesen nem fogok kitalálni sem írókat, sem témákat. Azonban tény, hogy az ételek és emlékezet hagyományosan jóval kevésbé körülhatárolt tematika, mint például a “rokonságvizsgálatok a kilencvenes évek óta”, vagy “az afrikai állattenyésztő társadalmak változása”. Egyfelől kevés az olyan antropológiai tanulmány, amely kifejezetten az ételek és az emlékezet kérdésére fókuszál – D. Sutton és C. Counihan könyvein kívül, amelyek a legfontosabb nagy lélegzetvételű munkák. Következésképp nincs önmagát ekként meghatározó szakirodalom sem, amelyet egyszerűen elővehetnénk a téma pillanatnyi feldolgozottságának áttekintéséhez. Inkább azt láthatjuk, hogy az általában az “emlékezet” fogalma alá sorolt különféle folyamatok implicit módon megjelennek az ételek szakirodalmában. Az tehát a feladatunk, hogy valamiképpen megtaláljuk és kibogozzuk ezeket a szálakat a különböző megközelítésű folyamatok közül. Elsődleges célom bemutatni, milyen változatos értelmezési formái jelennek meg az emlékezetnek az ételekről szóló bőséges antropológiai és kapcsolódó szakirodalom egyes pontjain. Másodsorban igyekszem rávilágítani, miképp árnyalható a tágabb értelemben vett emlékezet fogalma a tárgyalt munkák tükrében.

Aligha kétségbe vonható, hogy az ételek és az emlékezet között roppant szoros kapcsolat áll fenn. Sokunknak rögvest Proust idéződik föl, akinél a parányi madeleine-sütemények jellegzetes íze több vaskos kötetre való emlékfolyamot indít el. Ugyanakkor alaposabban szemügyre véve a kérdést kiderül, hogy az ételek és az emlékezet viszonya meglehetősen bonyolult jelenség és kutatási téma. Eltérő okokból bár, de a viszonyrendszer mindkét eleme, az étel és az emlékezet is, képlékeny fogalom. Ami az ételeket illeti, szemlélhetjük őket szigorúan realista nézőpontból: az étel olyan anyag, amelyet az élő szervezet energianyerés céljából elfogyaszt. Csakhogy az ételek valójában igen sokrétű jelenséget alkotnak, amelynek, hogy csak néhány példát említsünk, társadalmi, pszichológia, fiziológia és szimbolikus dimenziói is vannak, jelentése pedig kulturálisan meghatározott. Nem csupán a vizsgálat tárgyában észlelhetünk eltéréseket, ahogy elsőre vélhetnők, de a tárgy létrehozójában is, aki az ételt a szigorú materialistától az éteri gurmandig terjedő széles spektrumon megalkotja. Az emlékezet még ennél is illékonyabb jelenség. Amit általában “emlékezetként” tartunk számon, valójában egy sor teljességgel eltérő folyamat összessége, s ezek nem csupán dinamikájukban különböznek, de mi is különböző okból igyekszünk megérteni őket, legyen szó köztéri műemlékről vagy éppen egy teába mártott sütemény felett érzett nosztalgiáról. Ezért az ételek és emlékezet viszonyára irányuló kutatásunk leginkább a Woody Allen-féle mitológiai szörny nyakának vizsgálatához hasonlít: e lénynek a feje is oroszlán, no meg a teste is, csak éppen a két rész nem ugyanazé az oroszláné. Vagyis két olyan terület közös metszetét keressük, amelyek potenciálisan kapcsolatban állnak ugyan egymással, de mindkettő – igaz, nem egyforma mértékben – változékony és körvonalazatlan.

Dolgozatom elsődlegesen az antropológiai szakirodalomra koncentrál, bár mind az ételek, mind az emlékezet témája eredendően tudományközi megközelítést igényel. Az emlékezet az antropológiát a történelemmel és a pszichológiával köti össze, az ételek pedig a társadalom, az irodalom és az étkezéstudomány területével érintkeznek. Ezért a következőkben azt mutatom be, hogyan kezelik az emlékezet fő kérdéseit az ételekről szóló antropológiai és kapcsolódó szakirodalomban. Olyan kérdésekre keresem a választ, hogy például mely aspektus, vagy az aspektusok milyen együttállása teszi az ételeket potenciálisan alkalmassá az emlékek megkonstruálására? Milyen típusú emlékeket képesek a legmélyebben bevésni az ételek? Léteznek-e olyan folyamatok, amelyek során az ételek közreműködnek a tudatos vagy tudattalan felejtésben? Hogyan kapcsolódnak az emlékezés más médiumaihoz az emlékezés ételközpontú formái, amelyek lehetnek tudatosak vagy tudattalanok, a nyilvánosságra vagy csak a magánszférára tartozók? Miféle bonyolult, esetleg ellentmondásos módon kapcsolódik az étkezési szokások megváltozása a tágabb értelemben vett változások értelmezéséhez? És milyen tanulságokkal szolgál az ételekkel kapcsolatos vélt vagy valós rugalmasság a jelen értelmezéséhez és a jövőkép kialakításához, reflektálva a múltbeli étkezések mitikus, illetve történeti koncepciójára? Mielőtt azonban ezen kérdések felé fordulnánk, érdemes kijelölnünk vizsgálódásunk két képlékeny alapfogalmának határait.

Az emlékezet meghatározása

Az emlékezet kutatása az utóbbi időben érezhetően meglódult, ám a fogalmat igen sokféleképpen értelmezik. Jelen tanulmányban nem vállalkozhatunk arra, hogy a téma minden ellentmondására kitérjünk, arra pedig különösen nem, hogy fel is oldjuk őket. Azonban megkíséreljük röviden érinteni az emlékezet vizsgálatának főbb csomópontjait, egyrészt hogy tisztázzuk, mit értünk emlékezeten, másrészt hogy megmutassuk, miért gyümölcsöző az ételek bevonása az emlékezet összetett folyamatainak vizsgálatába.

Némelyek úgy vélik, hogy napjaink emlékezetkutatásának felélénkülése a “történelemnek”, az emlékezet idősebb, morózus testvérének viszonyában értelmezendő. A történelmet gyakran kapcsolják az empiricizmushoz, az objektivitáshoz, és ahogy K. Hodgkin és S. Radstone fogalmaz, “az igazság bizonyos fogalmához” Az emlékezet ugyanakkor destabilizálja az igazságot azáltal, hogy rávilágít, a múlt szubjektív felelevenítése és elraktározása a jelen megkonstruálásának egyik eszköze. Ez természetesen egy sor különféle folyamat útján történik, melyek egy része egyéni, más része társadalmi, vannak amelyek az emlékező szubjektum képességeit érintik, mások pedig a múltat kiválasztó, bevéső és értelmező társadalmi folyamatokat. E folyamatokat átfogóan az emlékezet fogalma alá soroljuk, ráadásul néha az emlékezet szó szerinti, máskor pedig metaforikus jelentését használva. Mindez némi kuszaságot eredményez az emlékezetről szóló tanulmányokban is. A különböző folyamatok széttartó jellegének figyelmen kívül hagyása következtében bizonyos szerzők hajlamosak megfeledkezni arról, hogy nem csupán egy társadalom, de egyetlen személy is többféleképpen, akár önellentmondóan értelmezheti a múltat. Így még egy árnyalt emlékezetelemzés is akaratlanul abba a hibába eshet, hogy az egymással ellentétes üzeneteket végső soron olyan volumenű jelenségnek tulajdonítja, mint például a gyarmatosítás vagy az állam. Bár az emlékezet antropológiai értelmezései néha rávilágítanak az ellentmondásokra, csak ritkán tekintenek azonban ezen disszonanciákra az emlékezet szövetének és textúrájának alapvető tulajdonságaként. Utóbbi megközelítésre jó példa A. Smith heteroglosszikus emlékezet-értelmezése.

A magam részéről az ételeket különösen alkalmas hordozónak tartom az emlékezet összetett folyamatainak vizsgálatára, amire még visszatérek jelen dolgozat zárófejezetében. Most azonban meghatározom a kutatásom során alkalmazott, viszonylag tág paramétereket. Dolgozatom emlékezet-értelmezésében és -definíciójában alapvető szerepet játszik az az elmélet, amely a tapasztalatot, illetve a jelentést a múlttal való referencialitásban ragadja meg. Ez a munkadefiníció számos eltérő folyamatot felölel, a teljesség igénye nélkül például a következőket: olyan eseményeket, amelyeket a szubjektum felidéz, vagy érzelmileg újra átél; a szubjektum tudattalan (vagy megelevenedő) emlékeit; azt, hogy a történetiség hogyan formálja a társadalmi folyamatokat és jelentéseket; a vélt vagy valós múlt iránti nosztalgiát; és a kitalált hagyományokat. Elemzésemből kizárom azokat a történetileg leülepedett gyakorlatokat, amelyek nem reflektálnak sem az emlékező szubjektum tudatos vagy tudattalanul megélt tapasztalataira, sem a szubjektumok időbeliség és történetiség-élményére a világgal való pillanatnyi kapcsolatban. Az ilyen “fel nem idézhető emlékfajták” közé tartozik mondjuk R. Shaw “gyakorlati emlékezet”, vagy W. James “kulturális archívum” elmélete, az ételekkel kapcsolatos tanulmányok közül pedig mindazok, amelyek számára a történelem úgy érdekes, mint szigorúan vett események időbeli egymásutánja, nem pedig úgy, mint a jelenben emlékező szubjektumok által konstruált folyamatok összessége.

Az emlékezet meghatározása után áttérek az ételek definiálására, majd pedig a kettő közös metszetét veszem szemügyre.

Mi az, hogy étel?

A kérdés egyáltalán nem is ostoba. Ha a válasz túl nyilvánvalónak tűnik – rámutathatunk egy ételre, hisz mindannyian fogyasztottunk már ilyet –, akkor nem árt emlékeztetni magunkat arra, hogy az antropológia legnagyobb vállalkozása éppen a nyugati közgondolkodásból levezetett kategóriák destabilizálása. Ugyanis az ételek, akárcsak a család, a (társadalmi) nem vagy a vallás fogalma, kulturális konstrukció, s az ezzel kapcsolatos európai és amerikai tapasztalat inadekvátnak bizonyulhat. Terjedelmi korlátok miatt el kell tekintenünk e kijelentés alaposabb kifejtésétől, azonban meglátásunk szerint az ételek tudományos kutatása többnyire explicite nyugati értelmezéseken nyugszik, noha természetesen számos kutató létezik, aki kultúraspecifikus vagy kifejezetten elméleti megközelítést alkalmaz. Fontos szempont az is, hogy az ételekről szóló tudományos irodalomnak egyszerre válik hasznára és kárára, hogy potenciálisan megtalálhatja az utat a művelt laikus olvasóközönség felé. Míg például egy strukturális alkalmazkodási programot elemző könyv csekély közérdeklődésre tarthat számot, addig egy camembert-ről szóló mű kiválóan eladható a jómódú, igényes sajtkedvelők körében. Egyes fórumok, mint például a Gastronomica című újkeletű lap, igyekeznek ötvözni az “érzéki képi világot” és az “ételek fizikai és esztétikai élvezetét” a “kifinomult, okos elemzéssel”, valamint az “étkezéstudomány legújabb eredményeivel”. Az ilyen és hasonló vállalkozások szerint egy Julia Child² életéről szóló különszámban jól megférhetnek antropológusok és történészek írásai is. Az etnografikus szakácskönyvek hasonló szellemben értékelendők.

Az, hogy a téma potenciálisan a szélesebb nyilvánosság érdeklődésére is számot tarthat, visszahat az antropológiai és egyéb tudományos megközelítésekre is. Az antropológiai érdeklődés felélénkülése az ételek iránt jórészt összhangban van azzal, amit P. Stoller Taste of Ethnographic Things (Philadelphia, Univ. Penn. Press, 1989) című művében állít, hogy tudniillik szükség van egy érzékibb, élményközelibb etnográfiára. Azonban sokszor azt láthatjuk, hogy mindebből leginkább az ízes dolgok etnográfiája sül ki – egy olyan ételközpontú elemzés, amely erősen támaszkodik a nyugati epikuroszi érzékekre, a közkeletű kulturális elképzelésekre arról, hogy az ételek miként jellemeznek egy-egy bevándorló közösséget, a házi tyúkhúsleves iránt érzett nosztalgiára, valamint az ételek révén formálódó anya-lány kapcsolatra. Kivételesnek számít Stoller elemzése egy szándékoltan pocsék ételről, amelyet Mali szigetén főztek neki, mivel középpontjában nem egy ínycsiklandó lakoma áll. Összességében megállapítható, hogy az ételek tudományos megközelítésében, ideértve az antropológia egy részét is, létező tendencia az ételek többdimenziós tárgyának leszűkítése az európai és amerikai fogalmi keretek közé.

A következőkben áttekintjük az ételek és az emlékezet kapcsolatának az antropológiai és kapcsolódó szakirodalomban fellelhető főbb típusait. Ezek közt szerepelnek az ételek közvetítésével megelevenedő emlékek; a történetileg megalkotott etnikai és nemzeti identitás; az ételek szerepe a nosztalgia különböző fajtáiban; az étrend megváltozása mint a korszakváltások társadalmi mutatója; valamint az ételek révén emlékezés és felejtés kontextusai. Összegzésemben felvázolok néhány további tudományos feldolgozásra érdemes témát és irányt, amely gazdagíthatja az ételekről, az emlékezetről valamint a kettő viszonyáról szóló tudásunkat.

Az ételek és az érzéki emlékezet

D. Sutton Remembrance of Repasts (London, Berg, 2001) című munkája fontos kiindulópont az ételek és az emlékezet viszonyához, mivel igyekszik az emlékezetet többféle aspektusból tárgyalni. Egy kevéssé feldolgozott téma előremutató elméleti megközelítését adja, melynek kiindulópontja az általa létrehozott “prousti antropológia” fogalma. A fogalmat akkor vezette be, amikor észrevette, hogy a görög Kalimnosz szigetéről származó adatközlői régi eseményekre gyakran ételek segítségével emlékeztek vissza: eszükbe jutott például, hogyan kutattak át egy elhagyott zsinagógát a náci megszállás alatt, miközben sárgabarackot ettek. A könyv erénye, hogy számos, az emlékezet fogalma alá sorolt különféle jelenséget tárgyal: például azt, hogyan formálják a szezonális ételek az “előretekintő emlékezetet” azáltal, hogy a szubjektum múltbeli tapasztalataira támaszkodva már előre vár valamit (pl. körtét augusztusban); miként merevítik ki az időt a mindennapos szokások – például a Seremetakis által leírt a kávézás –, amikor múltbeli eseményeket újraalkotnak; hogyan értelmezhető az emlékezet tükrében az antropológia régóta tartó érdeklődése a csereformák iránt, tudván, hogy a társadalmi viszonyokat a múltbéli bőkezűség, vagy annak hiánya határozza meg; és hogyan értelmeződik (M. Douglas: Implicit Meanings [London, Routledge, 1975] című műve nyomán) egy-egy étkezés a korábbi étkezések fényében. Az emlékezetnek ez a tág értelmezése egy sor értékes megállapítást tesz lehetővé az emlékezet fogalma alá sorolt jelenségekkel kapcsolatban, ugyanakkor bizonyos mértékig meg is feledkezik ezen jelenségek már említett ellentmondásos, lebegtetett jelentéséről.

Sutton fő kérdése, miként teszi érzéki természetük az emlékezés intenzív és kényszerítő erejű médiumaivá az ételeket. Az ételek tapasztalata nem csupán kognitív, de érzelmi és fizikai jellegű emlékeket is felidéz. Mindez párhuzamba állítható P. Bourdieu habitus-fogalmával, P. Connerton elméletével a testi emlékezésről, és Stoller elméletével a testet öltött emlékekről. Számos példa bizonyítja, hogy az ételek az intenzív fizikai emlékezés folyamatának katalizátorai. J. Powles zambiai menekülteket vizsgálva megállapította, hogy náluk az otthontól való elszakadás kollektív emléke legélesebben a hal hiányában jelentkezik. L. Harbottle a Nagy-Britanniába érkező irániak ízlelési válaszait elemzi, amelyek a szennyezés, a tisztaság, és az etnicitás kézzelfogható tapasztalatai. A folyamatban a száj “mint kapu értelmeződik, amelyen keresztül az egyén őrzi és védi az ént a külvilággal szemben”. L. Giard szerint az evés hétköznapi gyakorlata “az egyén és a világ kapcsolatának egy speciális formáját konkretizálja, így a tér-idő egyik alapkövét alkotja” W. R. Batsell és munkatársai megfigyelték, hogy a legtöbb ember számára élénk, sőt kényszerítő erejű emlék, ha gyermekkorában meg kellett ennie mindent, ami a tányérján volt, olyannyira, hogy még akkor is részletesen fel tudja idézni a történteket, ha a gyermekkorából alig emlékszik bármi másra. D. Lupton kifejezetten azt vizsgálja, hogyan befolyásolják az egyes ételeket övező érzelmi emlékek az étkezési szokások kialakulását. C. N. Seremetakis reflexív, montázsszerű írásának célja az érzéki emlékek felelevenítése révén olyan elfeledett élmények értelmezése, amelyek kívül esnek a modern görög kultúra nyilvános részén – ilyen például a nyálcsere, ami akkor következik be, amikor a nagymama által megrágott kenyér az unoka szájába vándorol.

Összességében tehát az ételek érzéki természete kulcsfontosságú annak megértésében, miért képesek ilyen intenzíven közvetíteni az emlékeket. Ugyanakkor, csakúgy mint az ételekről szóló kutatások többségében, itt is óvakodnunk kell attól, hogy garantáltnak vegyük az európai és amerikai nézőpontot mind az érzékiséget, mind az ezt megtapasztaló testet illetően. Miközben egy édes, lédús füge a nyugati epikuroszi érzékekhez kapcsolódó emlékeket hív elő, addig egészen más természetű az az érzéki emlék, amely az új-írországi Lelet³ halotti torain a boszorkányok által előidézett hasmenéshez társul. Egyetérthetünk tehát azzal, hogy az ételek érzéki természetüknél fogva képesek aktívan rész venni az emlékezet megkonstruálásában, azonban ügyelnünk kell, nehogy mindezt kizárólag a jól ismert keretek közt képzeljük el.

Az ételek és az etnikai identitás

Az etnikai identitás fontos területe az ételek és az emlékezetről szóló elméletek összefüggésének, bár nem szükségképpen valósul meg ezen elméletek fogalmi keretében. Még ha egy identitás a történeti tudat révén formálódik is, akkor is elképzelhető egy szinkron analízis arról, hogyan fejeződik ki vagy jelenik meg mindez. Például Bahloul elemzése a széder ünnepről azt bizonyítja, hogy az algériai zsidó etnikai identitás többfajta történelmi szál elemeiből szövődik össze, azonban maga a tanulmány mindezt meglehetősen ahistorikus, strukturalista keretben tárgyalja. Hasonlóképpen, Searls etnográfiája bemutatja az inuit kollektív identitás gazdag történelmi aspektusait, amelyek az inuit és a “fehér” ételek kontrasztjából adódnak, azonban nem hangsúlyozza, hogy mindezt hogyan élik meg az inuitok a történetiség lencséjén át nézve.

Tetemes mennyiségű szakirodalom – kisebb részt antropológiai, nagyobb részben folklorisztikai és egyéb – tárgyalja az amerikai etnikumoknak az ételek révén történő fennmaradását és kifejeződését. Egy sereg tanulmány illusztrálja, hogyan használják fesztiválokon és családi körben a különféle amerikai etnikai csoportok a történetileg igazolt etnikai identitás fenntartására az ételeket. Az irodalom bőséges, azonban számos elemzés negligálja az elméleti kutatást, és ahelyett, hogy a jelenségeket elméleti síkra emelné, populáris nézetekre szorítkozik az etnikai másság rugalmas átalakulásáról az olvasztótégelyben. Azért vannak kivételek, például M. Spiro freudi érvelése arról, hogy “természetesen az orális zóna az első, amely szocializálódik”, következésképpen ez vesz részt legkevésbé az akkulturáció⁴ folyamatában. J. Goode Mary Douglasnek az ételformákról szóló elméletére alapozva megállapítja, hogy a hétköznapi, közönséges étkezések alkalmával nagyobb a rugalmasság, mint a figyelem előterében álló ünnepi alkalmakkor. H. Diner történelmi tanulmánya az Egyesült Államokba irányuló bevándorlásról a 19. században és a 20. század elején érdekes ellenpontja az etnikai alkalmazkodásról szóló közkeletű nézeteknek, mivel a bevándorlói tapasztalat kapcsán nem az ízletes nemzeti ételeket, hanem az éhezésről szóló emlékeket hangsúlyozza. Diner szerint “az éhes emberek azonnal ettek, amint ételhez jutottak, ekképpen rezonálva korábbi hiányérzetükre. A mód, ahogyan az éhezésre visszaemlékeznek, segít megértenünk, hogyan élték meg egykor mindezt, és miként viszonyultak saját helyzetükhöz az új hazában, ahol már nem kellett éhezniük”. G. Tuchman és H. Levine is érdekes csavarral szolgál az amerikai etnikai identitás sztereotip változataihoz képest. Olyan New York-i zsidók példáján, akik imádják a kínai konyhát, rámutatnak arra, hogy még a jól körülírt hagyományok sem feltétlenül szántanak nagy történelmi mélységet, nem mindig kapcsolódnak a mitikus múlthoz, és az identitás lényegéről alkotott nézetekhez.

Az amerikai etnikumokról szóló irodalom gyakran megfeledkezik arról a kérdésről, hogy ennek az identitásnak valójában mi a jelentősége – gyökerei, ősei mindenkinek vannak, mégsem mindenki juttatja ezt kifejezésre az ételeken keresztül –, különösen akkor, ha ez az identitás szinte kizárólag fesztiválokra és nyilvános szereplésekre korlátozódik. A problémát L. Brown és K. Mussel érinti ugyan, de inkább empirikus értelemben, amikor igyekeznek osztályozni bizonyos ételeket aszerint, hogy “etnikai” vagy “regionális” jellegűek. A. Buckser a dániai kóser gyakorlatot vizsgálva már problémaként említi az identitás jelentőségét: azt elemzi, hogyan őrzik vagy nem őrzik az ételeken keresztül a zsidók történelmileg igazolt identitásukat Dániában, egy olyan környezetben, ahol zsidó “közösség” mint olyan nem létezik. Az identitásról szóló elméletek problémaközpontú megközelítésében említést érdemel még M. Abarca, aki a túlságosan is történetileg meghatározott “autentikus” fogalmát állítja szembe az “eredeti” fogalmával – ez utóbbi egy adott identitáson belül elismeri a szakácsok mint közvetítők szerepét.

A diaszpóra gasztronómiai emlékezete

Az ételekhez kapcsolódó nosztalgia visszatérő téma a diaszpórák és bevándorló közösségek életében. Az előbbi példákkal ellentétben itt a hangsúly nem az identitás megalkotására, hanem az otthontól való eltávolodás élményére helyeződik. Sutton kiemeli, milyen erős vágyakozást ébresztenek a diaszpóra tagjaiban az elvesztett szülőföld ízei és illatai, amelyek időleges visszatérést jelentenek abba a korba, amikor életük még nem volt széttöredezett. Efféle érzelmek közvetlenül is megjelennek bizonyos szövegekben, például C. Roden Book of Middle Eastern Food (New York, Vintage Books, 1974) című munkájában, amelyet a szerzőnek a szárazbab által felidézett kairói gyermekkora ihletett. A könyv közel-keleti emigránsoktól kölcsönzött recepteket, történeteket és néprajzi szövegeket tartalmaz, s mint ilyen egyszerre szakácskönyv és a nosztalgia foglalata. A. Appadurai hasonló szellemben nevezi az indiai szakácskönyveket a száműzöttek irodalmának.

A gasztronómiai nosztalgia teljességgel nyilvánvaló P. Roynak a “dél-indiai diaszpóra ízköltészetét” vizsgáló, irodalmi jellegű művében. Az íznosztalgia az indiai bevándorlók körében különösen erős, ahogy erre P. Mankekar is rávilágít. Szerinte az indiaiak nem egyszerűen élelmiszert vásárolni járnak a Bay Area⁵ indiai piacaira, de azért is, hogy találkozzanak a szülőföldjükről szóló (olykor kitalált) reprezentációkkal. Suttonhoz és más szerzőkhöz hasonlóan Mankekar is központi jelentőséget tulajdonít az emlékezet folyamatában az ételeknek, a boltok által felidézett érzéki benyomásoktól a megvásárolt termékek kulturális emlékképén át odáig, hogy a megszerzett áru milyen, az identitás történelmileg hiteles formáit kifejező szokásokat tesz lehetővé. K. Ray önálló kötetben elemzi, hogy az ételek különösen alkalmas és sokrétű területet alkotnak, amely segít megérteni, milyen hétköznapi változásokat hozott a bevándorlólét és a globalizáció az Amerikában élő bengáli családok számára. A szerző kiemelten tárgyalja, hogy az ételek miként töltik be a nosztalgia és a diaszporikus identitás közti kapocs szerepét. Igen érdekes ellenpontot nyújt az íznosztalgia témájához S. S. J. Lee, aki bemutatja, milyen identitásproblémát okoz a Japánban élő idősebb koreai bevándorlók számára, hogy a kor előrehaladtával nehezebben tudják megemészteni a fűszeres koreai ételeket – úgy érzik, nem maradtak eléggé koreaiak, s az ízlésbeli változást morális kudarcként élik meg.

A megtapasztalt és a kitalált íznosztalgia

A nosztalgia az emlékezet egy fajtája, amelynek számos alfaja létezik úgy általában, illetve kifejezetten az ételekre vonatkoztatva. Az ételekről szóló, főleg az antropológián kívüli szakirodalom egy része erősen támaszkodik arra a laikus nézetre, amely az ételeket a gyermekkori és családi emlékek tárházának tekinti, s középpontjában az elveszett múlt iránti szentimentális érzések állnak. Winegardner és munkatársai több olyan, főként amerikai szerzők tollából származó visszaemlékezést dokumentálnak, amely az ételeken keresztül mutat be családi történeteket. Hasonló témájú az A. Weiss által szerkesztett kötet (Taste Nostalgia. New York: Lusitania Press, 1997), amelynek érdekesebb darabjai a gyermekkor iránti nosztalgiát a művészeti és egyéb humán műfajok határán mozogva elevenítik fel. A visszaemlékezések néha az ételek köré épülő memoárokban bontakoznak ki; a műfaj leghíresebb, klasszikus darabja M. F. K. Fishertől a The Gastronomical Me.

Az ételek azonban nem csupán a múlt érzelmi újra-átélésének eszközeként jelenhetnek meg, hanem soha nem látott, de vágyott idők és terek letéteményeseiként is. Appadurai ezt “karosszéki” nosztalgiának nevezi, amivel arra utal, hogy a késő kapitalizmus fogyasztói társadalmában “a kereskedők biztosítják a nosztalgia öntőanyagát”, a vásárlónak pedig “csupán egy olyan képbe kell öntenie a nosztalgiára való képességét, amely jól megjeleníti a soha át nem élt veszteség felett érzett nosztalgiát”. Az ételek irodalma dúskál az efféle nosztalgiában. J. Kugelmass játékos elemzése egy New York-i zsidó étterem karneváli jeleneteiről remek dokumentuma a Schmaltz⁶– kiváltotta nosztalgiának, amely az étterem vendégei által soha meg nem tapasztalt élményekre irányul. Ez a fajta nosztalgia nem különül el élesen a valós veszteség feletti érzettől. Mankekar kiemeli az indiai vásárlók ellenállhatatlan íznosztalgiáját a szülőföld jobbára kitalált ízeszményei iránt. Lupton szerint a komfortételek⁷ emléke nem szükségképpen kapcsolódik boldog gyermekkorhoz, de mindenképpen hozzájárul, hogy egy ilyen gyermekkor képe a visszaemlékezőben megszülessen. Hasonló témát tárgyal Duruz “az ’50-es és ’60-as évek felfalása” kapcsán Ausztráliában.

Több tanulmány kiemeli azt a hamis gyarmati nosztalgiát, amelyet az “etnikai ételek” fogyasztása vált ki, s amelyet olykor a “Másik bekebelezésének” neveznek. Ezt járja körül U. Narayan sokoldalú elemzése a curry felfedezéséről és jelentéstartományairól. I. Cook és P. Crang a kulturális szempontot is beemeli, amikor a földrajzi tudás részeként az “etnikai ételek” ismeretének szerepét is hangsúlyozza. Ezeket az ételeket a hajdani Brit Birodalom távoli szegleteiben élő Mások készítették – azok, akik ma a globális város kvintesszenciájaként értelmezhető London lakosságát alkotják. Hasonló kérdések újszerű megközelítését adja M. Bal, amikor megállapítja, hogy a glub – a berlini bevándorlók körében szokásos mag fogyasztása – a berlini művészvilágot formáló esztétika részévé vált, olyan kulturális gyakorlattá, amelyen keresztül a művészek “más emberek emlékeiből részesülnek”. Figyelemreméltó, hogy Bal számára nem az “etnikai étel” tényleges elfogyasztása a fontos, hanem maga a mély kulturális tartalmat kifejező étkezési szokás.

Az Appadurai-féle “karosszéki nosztalgia” és a fogyasztói magatartás közti kapcsolat több olyan tanulmányban megjelenik, amelyek azt illusztrálják, hogy a (gyakran kitalált) “hagyomány” a fogyasztási cikkek eladását szolgálja. Ilyenkor a történelmi elméletek az adott terméket valamiféle különleges kurázsi szellemével ruházzák fel. Elsősorban, bár nem kizárólag, elit ételekre fókuszáló elemzéseket találunk. Az, hogy a Budweiser sört 1876 óta főzik, még jelentéses viszonyban áll a “sörök királya” szlogennel, a “királyok söre” kitételt viszont már semmiképpen nem indokolja. Jellemző, hogy a történelmi elképzelések a megkülönböztetés igényével lépnek fel. R. Ulin például a francia bortermelők politikai manővereit elemezve megállapítja, hogy “Bordeaux kimagasló hírneve a társadalomtörténet és a kitalált, hegemón bortermelői hagyomány eredménye, amely a bortermelő elitet képessé tette egy olyan kulturális tőke ismételt felhalmozására és kiaknázására, amely korábban az arisztokráciát jellemezte”. S. Terrio a francia csokoládé történetét kutatva szintén kiemeli, hogy a csokoládégyártók romantizálják saját történelmüket: memoárok, előadások, televíziós szereplések és a nyilvános történelem⁸ egyéb csatornái segítségével a “szakmai fortélyok elvét” hangoztatják, és ez a legendaképzés nélkülözhetetlen a csokoládé eladásához.

Az ételek, a nacionalizmus és a kitalált hagyományok

A nemzetek létrejöttét számos tanulmány valamely nemzeti étel kitalálásán, egységesítésén vagy felértékelésén keresztül vizsgálja. Ezek az írások rendszerint B. Andersonnak az elképzelt közösségekről, és E. Hobsbawmnak a kitalált hagyományról alkotott elméletére is hivatkoznak. A folyamat egyik megjelenési formája a szakácskönyv. Appadurai klasszikus műve az indiai nemzeti konyha megalkotását mutatja be az 1960-as évektől az 1980-as évekig megjelent szakácskönyveken keresztül, amikor Indiában kiemelt téma volt a távoli régiók egyetlen nemzetté kovácsolása. S. Zubaida és R. Tapper rávilágít, hogy mind a nacionalista ideológiák, mind az ételekről szóló írások jó része hajlamos “egy nép vagy egy régió történetével kapcsolatban az eredetről és a kulturális kontinuitásról szóló magyarázatokba bocsátkozni”. Roden például a mai hétköznapi közel-keleti konyhai eljárásokat Irántól Marokkóig minden további nélkül a középkori al-bagdadi szakácskönyvből vezeti le. C. Perry hasonló nacionalista érvelést alkalmaz a baklava eredetét illetően. B. Fragner ennél kritikusabb szemlélettel közelít, amikor a perzsa szakácskönyveket olyan irodalmi képződményeknek tartja, amelyekben a történeti etnográfia is szerephez jut.

Gyakori, hogy a nemzeti identitás megalkotásakor az ételeket is nyíltan felhasználják. A téma többször felbukkan a W. Bellasco és P. Scranton szerkesztette, Food Nations: Selling Taste in Consumer Societies (London, Routledge, 2002) című kötetben, amely az ételek fogyasztói társadalmakban betöltött szerepéről szól. A. Murcott hangsúlyozza az ételek szimbolikus szerepét Európa nemzeti közösségeinek megalkotásában. Különösen figyelemre méltó R. Wilk elemzése a belizei konyhaművészet kialakulásáról napjainkban, ez esetben ugyanis úgy a nemzetről, mind a nemzeti ételről elmondható, hogy a szokottnál is inkább kitalált hagyományokon alapul. Belize 1981-es függetlenségének elnyerése után fokozott igény jelentkezett valaminő saját nemzeti kultúra megalkotására. Wilk szembeállítja az 1970-es évek fűszerezetlen, import ételeit az 1990-es évekkel, amikor az autentikusságot igazolni hivatott, kitalált hagyományok fontos szeletévé vált a “helyi belizei konyha”. A másik ösztönzőerő a turizmus felé megjeleníthető autentikusság igénye, amelyet Howell is kiemel. Elemzéséből kiderül, hogy a jordán nemzeti identitás egyik fontos szimbóluma a bárányhúsból készült mansaf – a hagyományos beduin vendégszeretet jelképe –, s ennek mind a nacionalista diskurzusban, mind a turizmusban fontos szerepe van, amennyiben ébren tartja a beduin nosztalgiát. Siskind szerint a hálaadás napja (más szóval a pulyka-nap) szintén kitalált nemzeti szertartás az amerikaiak számára.

P. Boisard a camembert-rel kapcsolatban arra a következtetésre jut, hogy ez az illatos lágy sajt a francia köztársaság és nemzeti identitás mítoszának kézzelfogható jelképe. Szerinte a camembert rugalmas jelkép, amelynek történelmi alakváltozatai mélyebb jelenségeket szimbolizálnak: a pasztőrözött és a pasztörizálatlan változat küzdelme például a hagyomány és a modernitás harcát jelképezi az Európai Unió hatásaitól való félelmek tükrében. E. Ohnuki-Tierney részletgazdag tanulmánya a japán rizsről hasonló távlatokat nyit meg, amikor bemutatja, miként járul hozzá a rizs a japán önkép kialakításához egyszerre történelmi és mitológiai síkon, kitalált formában. A rizsnek gazdag materiális és szimbolikus jelentéstartománya van, amely a kozmogóniától a fogyasztás esztétikáján át a hántolatlan vidéki rizsnek a nacionalista ideológiában betöltött szerepéig ível – amellett, hogy természetesen alapvető élelmiszer. Ugyanakkor a rizs olyan metafora is, amelyet egy erősen szelektív látásmód hívott életre, hiszen Japán középső részén, az eliten kívüli társadalmi rétegekben a rizs nem mindig tartozott az alapvető élelmiszerek közé.

Az integrálódás az Európai Unióba (EU) különösen fontos terepe az ételek, valamint az emlékezet és a történelmi tudat érintkezésének. A homogenizációtól, a nemzeti és regionális különbségek eltűnésétől való félelmek megjelentek a tudományos gondolkodásban, és a populáris kultúra “komótos étkezés” mozgalmaiban⁹ is. Seremetakis például a tudattalan emlékezet eltörléseként értékeli azt, hogy bizonyos ételváltozatok eltűnnek a standardizáció miatt. A. Leitch árnyalt elemzését adja az emlékezet politikájának egy olasz városra jellemző speciális sertésszalonna, a lardo di Colonatta kapcsán. Az ételt és kézi készítési eljárását az évente megrendezett szalonnafesztiválokon a város kollektív emlékezetének részeként tartották számon, egészen addig, míg az EU a készítési módszerekre különféle korlátozásokat vetett ki. A komótos étkezés mozgalom az ételt veszélyeztetettnek minősítette, ami végső soron hozzájárult eladhatóságához. Mindez Leitch szerint nem más, mint a hagyomány áruvá válása, amikor is a szalonnát övező nosztalgia kereskedelmi cikké válik.

Más, inkább irodalmi és történelmi indíttatású munkák további értékes meglátásokkal gyarapítják a nacionalizmus étel- és emlékezetközpontú kutatását. I. J. Lyngo az emlékezet nyilvános megalkotását vizsgálja az 1930-as évek Norvégiájának ételkiállításain. Az “új norvég étrend” tudományát szembeállítja az állítólagos régi étkezési szokásokban gyökerező táplálkozási zavarokkal. Egy másik irányvonalat képvisel a T. Morton szerkesztette kötet, amely az ételeket az angol romantika elméletével ötvözi. Bár az írások jelentős része inkább irodalmi elemzésre szorítkozik, azonban néhányuk a történelmi múltban és jelenben élő nosztalgia eleven formáiról tanúskodik. T. Fulford például a kenyérfa gyümölcsének szerepét taglalja a brit birodalmi képzeletvilágban; eszerint ez a gyümölcs az elveszett Éden mitikus képét idézi fel, amikor Tahiti szigetének lakói állítólag munka nélkül is kenyérhez jutottak. Napjaink jelenségeit kutatja Roe, aki a szarvasmarhák járványos száj- és körömfájás betegségére nosztalgikus angol nézőpontból tekint. Megállapítja, hogy a betegség veszélybe sodorta a romantikus elképzelést, miszerint a vidék valamiféle “idilli szent hely”.

Az ételek, a nemek és az emlékezet ügynökei

A társadalmi nemek kérdése számos, az ételek és az emlékezet témáját vizsgáló elemzés központja, mondván az ételekhez kapcsolódó emlékezet sajátos helyzeténél fogva inkább a nőkre jellemző. Counihan az általa kidolgozott “ételközpontú élettörténet” műfaját szándékosan “a hagyományosan elhallgattatott emberek…, különösen a nők” megszólaltatására használja” (kiemelés – J. D. H.). P. Christensen a konyhát az emlékek tárházának tartja, anyja élményeinek ismertetésekor pedig kijelenti, hogy “a fokhagyma megpucolása és feldarabolása visszavitte őt a régi időkbe, újra átélte a gyermekkorát és a lányságát”. Számos tanulmány állítja, hogy az emlékezet a nőknek az ételekhez fűződő sajátos viszonya alapján strukturálódik, s így az ételek különleges, másképpen hozzá nem férhető történeteket és emlékeket hívnak elő. M. Meyers szerint az “ételek öröksége” olyan ajándék, amely anyáról leányra száll, feladata pedig gyakran rosszul működőnek titulált anya-lány kapcsolatok korrigálása. L. Berzok tűnődő írása az anyjától ráhagyományozott receptek által előhívott emlékeket veszi számba. Az S. Innes által szerkesztett kötet (Cooking Lessons. Lanham, MD, Rowman and Littlefield, 2001) azt járja körül, hogyan konstruálódik a genderpolitika és az emlékezet az ételeken keresztül. B. Blend szerint a tortilla-készítés olyan hétköznapi, mégis rituális cselekvés, amely a latin nőket egy történetileg meghatározott, a társadalmi nemek által vezérelt kulturális identitáshoz köti: “a tortilla/tamale-készítés nőközpontú, szerep-megerősítő közösségi tevékenység, amely a nőket felhatalmazza a hagyomány továbbvitelére”. T. M. Kelly kiindulópontja a “Helga, a kis kenyérsütőlány” emlékét megidéző sírkő, majd gyorsan áttér az emlékezetfajták árnyaltabb megközelítéseire, rámutatva arra az ellentmondásra, miszerint a nők értékét éppen azok a tevékenységek adják, amelyek egyúttal alárendelt szerepüket is kijelölik.

Ezek a reflexív, jórészt nem antropológusoktól származó tanulmányok jól illusztrálják az ételekről szóló szakirodalomnak a korábbiakban már említett erősségeit és hiányosságait. E munkák kétségkívül kézzelfogható és az egyetemisták és a művelt laikus közönség számára vonzó következtetésekre jutnak, azonban familiáris jellegük nem igazán viszi előrébb az ételek kutatását. Többségük amerikai kontextusban íródott, és sztereotip képet közvetít a nyugati nőkről, amikor az ételekhez kötődő emlékeket eleve feminin tartományba utalja. A tetemes nőközpontú irodalommal szemben kevés tanulmány szól az ételekkel kapcsolatos maszkulin emlékezetről. Kivételt jelent J. Taggart, aki a Counihantól kölcsönzött ételközpontú élettörténetek módszerét délnyugat-amerikai latin férfiak körében alkalmazza. M. Weiner történeti munkája a Coca-Cola szerepét elemzi a második világháborús amerikai katonák nosztalgikus vágyakozásában, és háború utáni visszaemlékezéseiben. A nyugati kontextustól eltávolodva az ételközpontú emlékezetfajták sokkal férfiasabb arcot öltenek. Megemlíthetők például a melanéziai férfiak közös lakomáin előadott és közösen megalkotott emlékek, vagy a kenyai Samburu pásztorok ételközpontú közösségeinek emlékei.

Néhány tanulmány olyan újabb szerepkörökkel foglalkozik, amelyek az emlékezet és a hagyomány közvetítői az ételek segítségével. M. E. Chatwin például részletesen leírja atamadát, az örmény közös ivászatok “világformáló” személyiségét, aki a tradíció és a nosztalgia közvetítője, és tekintélyénél fogva képes a múltat egy bizonyos formában értelmezni és megalkotni. Egy másik szerző, L. Prosterman érdekes elméletet dolgozott ki a nyilvános emlékezetről, amelyet a kóser étkeztetési vállalkozó szempontjából vizsgál: szerinte az ilyen vállalkozó egy történelmileg érvényes identitásról szóló, kollektív eszméket tárol és közvetít; azáltal, hogy a különféle csoportoknak a megfelelő ételt a megfelelő alkalomra kiválasztja, mintegy a megrendelő igényeihez alkalmazkodva személyre szabja a “tradíciót”.

Az ételek mint a korszakváltások jelzései

Az étkezések változásai sok tekintetben korszakos társadalmi átalakulások jelzési, amelyek segítségével egyrészt leírható a múlt, másrészt a múlton keresztül értelmezhető a jelen. Ez gyakran magában foglalja a “Gemeinschaft¹⁰ emlékeit” arról, hogy a korábbi ételek jóízűbbek voltak, illetve hogy az ételeket szabadabban osztották el a kapitalizmus előtti viszonyok közepette. Ezt olykor maguk a szubjektumok állítják, máskor pedig az ételeket tanulmányozó antropológusok és más szerzők jutnak ilyen következtetésre. C. Turnbull írásának központi motívumát például az ételek megszerzésére irányuló elszánt küzdelem alkotja, amely a társadalom, a szeretet és a jóindulat teljes felbomlását eredményezi az ik nép¹¹ körében – jóllehet arról nincs adat, hogy maguk az ikek hogyan értékelték saját, az ételekhez és múltjukhoz fűződő viszonyukat. A (nem nyugati) Másik egyediségének elvesztése felett érzett nosztalgia érződik J. Watson elemzéséből, aki a kulturális imperializmus és a homogenizáció kvintesszenciájaként felfogott McDonald’s térhódítását veszi szemügyre a kelet-ázsiai térségben. C. Field a szakácskönyv és az “átmentő etnográfia” műfaját ötvözi, ám az elemzését átható nosztalgia valójában adatközlőitől, idős olasz asszonyoktól származik.

A régi ételek a jelenhez képest egy értékesebb múlt képviselői, vagy épp ellenkezőleg: a felvilágosodott modernitással szemben az alantasabb múltat jelképezik. Mindkét megközelítésre akad példa a M. Kahn és L. Sexton által szerkesztett kiadványban, amely kulturális markerként tekint az ételekre, miközben a változás és az állandóság jegyeit kutatja a csendes-óceáni népek étkezési szokásaiban. J. Flinn például kimutatja, hogy a pulpalézek azon az alapon büszkék a Truk szigetén élőkkel szembeni erkölcsi fölényükre, hogy viszonylag nagy százalékban fogyasztanak hagyományos ételeket. Ezzel szemben D. E. J. Lewis “az ízlés aláaknázásáról” beszél Kiribatin¹² ahol a helyi konyhát elsöpri az új ételek modernséggel, felsőbbrendűséggel való azonosítása. A magam részéről úgy vélem, egyazon személy értékrendjében is összekeveredhet a kétféle, ellentétes megközelítés. A Samburu pásztorok körében például a megvásárolt mezőgazdasági termékeket egyszerre tekintik a kulturális hanyatlás jelének és a felvilágosulatlan múlt abszurd gyakorlata felett aratott diadalnak (J. D. Holtzman, kéziratban). P. Noguchi más megközelítésben úgy érvel, hogy egyazon étel – nevezetesen az ekiben, a pályaudvari dobozos ebéd –, egyidejűleg jelképezheti “a száguldó Japánt”, illetve a múlt tiszteletét.

Counihan Around the Tuscan Table (London, Routledge, 2004) című könyve azon kevés művek egyike, amelyek teljes egészében az ételek és az emlékezet témáját tárgyalják. A könyv az étkezési szokások és az étrend változásával kapcsolatos élményekre és emlékekre fókuszáló “ételközpontú élettörténeteket” tartalmaz, melyekben az ételek a firenzeiek életének főbb változásait jelképezik a 20. század végén. Counihan kimutatja, hogy az ételek élő médiumként szolgálnak, melynek segítenek megvilágítani egy sor, a társadalmi közbeszédben gyakran észrevétlenül maradó problémát a modernitás perspektíváiról. Hasonló témát boncolgat a kínai étrend megváltozásáról szóló, D. Y. H. Wu és C. B. Tan által szerkesztett kötet (Changing Chinese Foodways in Asia, Hong Kong, Chinese University Press, 2001), amely az ételeket egyszerre használja a hagyomány, valamint a modern hibriditás és szinkretizmus definiálására.

Számos tanulmány foglakozik az ételekkel mint a történelmi-társadalmi átalakulások mutatóival a posztszocialista országokban. J. Farquhar önálló kötetben elemzi az “étvágy” problémáját a posztszocialista Kínában, beleérve az étkezést és a szexuális étvágyat is. Az 1990-es évek fogyasztói magatartását a maoista korszak aszketizmusával és altruizmusával állítja szembe, és a vágy jelentésének és kontextusának eltolódását a történelemhez és az emlékezethez való viszony megváltozásaként értelmezi. Chatwin leírja, hogy a posztszovjet Örményországban az ételekhez kapcsolódó bizonytalanságot a “fokozódó nyomás és a nosztalgia” érzése kísérte. A növekvő káoszban nosztalgia ébredt egyrészt a távoli múlt kulináris örömei iránt (amely részben hobsbawmi¹³ örökség a fiatal örmény nemzetnél), másrészt a rendezettség iránt, amely a szovjet államot a közelmúltban jellemezte.

Bizonyos ételek képesek megteremteni a kapcsolatot az elvesztett múlttal. N. Pollock rávilágít, hogyan válnak az egykor negatív színben feltüntetett tradicionális polinéz ételek napjainkban a “hagyomány kútfőjévé”. P. Erikson azokat a vitákat elemzi, amelyek az amerikai bennszülött makah indiánok körében feléledő bálnavadászatot kísérik. Ez az indián törzs – a nem ritkán faji elfogultságú ellentáborral szemben – úgy értelmezi a bálnavadászatot, mint egy az ételek elejtése és fogyasztása köré épülő, történelmi létjogosultságú identitás újrafeltámasztását. Szerintük a vadászat “kulturális szükségszerűség”, és a bálnahús visszakerülése az étrendjükbe egészségügyi problémáikat is megoldja.

Az emlékezés és felejtés szertartásai az ételeken keresztül

A rítusoknak fontos szerep jut az ételekhez kapcsolódó emlékezés és felejtés folyamataiban. M. Dove például úgy véli, hogy az “archaikus” növényi eredetű ételekhez fűződő szertartások célja a kulturális emlékezet fenntartása. E. Singer ennek ellenkezőjét állítja: az általa vizsgált hindu szektában az ételek a felejtés médiumai, amelyek a másokból visszamaradó részek szándékos eltörlésével egy új identitás megalkotását segítik elő.

A halotti tor az emlékezés és felejtés legfontosabb terepe. Egyesek az időleges emlékezés kontextusaként értelmezik, amely után a személy, legalábbis nyilvánosan, elfelejtődik. Mások viszont a nyilvános felejtéssel ellentétesen értelmezik: Sutton szerint például a halotti tor felajánlása – és több más, az elhunytnak szóló áldozat – egy új személy kialakulását teszi lehetővé azáltal, hogy reflektálva az elhunyt életében mutatott bőkezűségre, átrendezi a róla szóló emlékeket. Y. Hamilakis régészeti kutatást végez a bronzkori égei kultúrák temetkezési ünnepeiről, és egy melanéziai etnográfiából kölcsönzött összehasonlító módszerrel mutatja be, milyen gazdag eszköztárat biztosítanak az ételek az emlékezés és felejtés előmozdításához.

R. Foster szerint az új-írországi tanganok körében megfigyelhető szertartásos csereformák, amelyek nézőponttól függően táplálásként és/vagy kényszeretetésként is értelmezhetők, a nőági leszármazás folytonosságát biztosítják. R. Eves is azokat az emlékeket elemzi, amelyek a halotti tort adó és elfogadó felekben és velük kapcsolatban kialakulnak. Fókuszában elsősorban az áll, hogyan transzformálódik a lakoma fizikai megtapasztalása – különösen a boszorkányok által előidézett hasmenés – a lakomát adó fél jóhírét növelő emlékké.

Egy másik fontos vetület maguknak a halottaknak a jelképes vagy tényleges elfogyasztása. M. Bloch nem a halottak szó szerinti megevését mutatja be, hanem azt a metaforikus kvázi-kannibalizmust, amikor a merinák¹⁴ rizs és marhahús formájában “szinte megeszik az őseiket”. Bloch hallatlanul érdekes elemzést nyújt arról, hogy bizonyos ételek miképp kötődnek az identitás mitikus formáihoz. Számos tanulmány foglalkozik a temetkezési kannibalizmussal, és azzal, hogy a különféle kultúrákban hogyan segíti a halottak megevése a fájdalom feldolgozását, az emlékezés és a felejtés folyamatait. M. Stephen általánosabb pszichológiai magyarázatot ad, mely szerint a temetkezési kannibalizmus és a holttestek más kisajátítási formái, a veszteség mélyen rögzült egyéb emlékképeihez kötődnek, különös tekintettel az anya-gyermek kapcsolatra.

Összegzés

Az előzőekben egy erőteljes, ám sok szempontból bizonytalan találkozást igyekeztem bemutatni. Itt vannak egyfelől az ételek, amelyeket értelmezhetünk energiaforrásként, szimbólumként, a csere médiumaként vagy egy bizonyos egyén által megtapasztalt érzéki tárgyként. Másfelől ott az emlékezet, amely lehet privát visszatekintés, egy történelmileg érvényes identitás nyilvános demonstrációja, történelmi korszakváltások intenzív élménye, vagy a jelen olvasata egy nem létező, elképzelt múlt fényében. Ezen folyamatok mindegyikében szerepet játszhatnak az ételek. Összegzésképpen néhány olyan kérdést és témát szeretnék felvetni, amely további érdekes tényekkel szolgálhat arról a dinamikáról, amely ezeket a különféle folyamatokat általában vagy egy bizonyos kontextusra és történelmi/kulturális miliőre vetítve összekapcsolja.

A legfontosabb kérdés, amely olykor nyíltan felvetődik, máskor azonban teljesen elfelejtkeznek róla: mi teszi éppen az ételeket ilyen erőteljes és szerteágazó emlékhordozóvá? Az elsődleges válasz, hogy az étkezés érzéki élménye, különösen az illatok és az ízek révén, intenzív mnemonikus kapcsolatokat hoz létre. Ugyanakkor ennek a magyarázatnak is megvannak a korlátai. Nézetem szerint a kutatók hajlamosak a testi emlékezés kapcsán az ételekről és a testről a nyugati fogalmi keretben gondolkozni. A finom ételek kellemes ízével és illatával szemben igen csekély figyelem irányul az érzéki élmények egyéb, kevésbé epikuroszi, vagy akár kellemetlen formára – olyasmire, mint például a telítettség érzése, az energikusság, a letargia, az éhség, a betegség vagy a rosszullét. Mindezzel nem az érzékiségre irányuló megközelítést szeretném kritizálni, csak szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy a kérdés problémaként való direkt felvetése még várat magára. Másrészt az ételek érzékisége nem ad kielégítő magyarázatot sem a számos ételt övező “karosszéki nosztalgia” elterjedt jelenségére, sem pedig arra, hogy sokszor éppen azok a “tradicionális ételek” kötődnek legszorosabban a kollektív emlékezethez, amelyeket a legritkábban fogyasztanak. Olyannyira, hogy sok tanulmány meggyőzően bizonyítja az ételek szimbolikus jelentőségét bárminemű testi/fizikai tapasztalatra való hivatkozás nélkül.

Az egyik ígéretes, kevéssé feldolgozott téma, amely ezen kapcsolatokat legalább részben megvilágíthatja, hogy milyen bonyolult módon metszik keresztbe az ételek a nyilvánosság és az intimitás tereit. Bár az evésnek mindig van egy alapvetően privát összetevője, azonban az étkezés a legtöbb magántevékenységgel ellentétben magában hordozza a nyitott, közösségi jelleget is, legyen szó rítusokról, lakomákról, kölcsönös csereformákról vagy az ételek adásvételét biztosító háttérkörnyezetről. Érdemes tehát számításba venni ennek a szélsőséges intimitás és szélsőséges nyilvánosság közti sajátos mozgásnak a jelentőségét az ételek szimbolikus erejének vizsgálatakor általában is, az emlékezethez való viszonyukban pedig különösen. De ne feledkezzünk meg arról, hogy ez a jelentéstulajdonítási folyamat egy sajátos, az amerikai és európai kontextusra jellemző kulturális-történelmi dinamika mentén jön létre, amely az ételekről szóló kutatásokban igencsak felülreprezentált. Amerikában például, ellentétben más kulturális-történelmi kontextusokkal, az otthon elfogyasztott ételek viszonylag csekély figyelmet kapnak – ezeket akár az olvasztótégely elnyűhetetlen szimbólumaként is értékelhetjük. Ugyanakkor a nyilvános szférában elfogyasztott etnikai ételek a multikulturalizmus jóízű megnyilvánulási formáiként működnek, szemben az olyan területekkel, mint például a nyelv, vagy az öltözködés, ahol a konformitás elvárt, megkövetelt, vagy akár jogilag is szabályozott. Érdemes tehát számításba venni, hogy az ételek markáns szerepe a történetileg kialakult identitások fenntartásában esetleg nem csupán az ételek jellegzetességeiből vezetődik le, hanem azokból a társadalmi-kulturális kondíciókból, amelyek megengedik vagy elősegítik, hogy az ételek a rugalmasabb identitások megnyilvánulási formáiként működhessenek, szemben más, megbélyegzettebb területekkel.

A másik oldalról nézve adódik a kérdés, milyen összefüggéseket tárnak fel az ételek az emlékezetről mint jelenségről, vagy jelenségek halmazáról. Ahogy A. Wiley a közelmúltban rávilágított, az ételek kutatása olyan téma, amely aránylag mentes az antropológia négy területének¹⁵ közös útjáról vagy elkerülhetetlen szétszakadásáról szóló, nem ritkán heves vitáktól. Kevesen vonják kétségbe, hogy az ételek jelentősége nemcsak abban áll, hogy a materiális értelemben vett élethez nélkülözhetetlenek, hanem abban a módban is, ahogy ez a lényeges tulajdonságuk a kauzalitás és a jelentés egymást metsző – mégis bizonyos mértékig különálló – vonalai mentén, mélyen szimbolikus, érzéki, pszichológiai és társadalmi síkon kifejeződik. Az ételek valamely rejtélyes képességüknél fogva képesek a hétköznapi élmények apró részleteit általánosabb kulturális mintákhoz, hegemón struktúrákhoz és politikai-gazdasági folyamatokhoz kapcsolni, miközben úgy strukturálják a tapasztalatot, hogy az lehet logikus, logikán kívüli, tudatos, kanonizált vagy a tudat határán túli. Ugyanez igaz az emlékezet fogalma alá sorolható különféle jelenségekre, amelyek lehetnek társadalmi, pszichológiai, kézzelfogható, kitalált, privát vagy politikai jellegűek, s noha ezek az aspektusok jól elkülöníthetők, azonban kölcsönösen összefüggenek, és erősítik egymást. Összességében elmondható, hogy az ételek bepillantást engednek az emlékezet heteroglosszikus, ambivalens és összetett formáinak működésébe. Meggyőződésem, hogy az ételek és az emlékezet kutatásának hasznára válnának az olyan tanulmányok, amelyek közvetlen célkitűzése az ételek különböző aspektusainak értelmezése, az emlékezet eltérő folyamatainak vizsgálata, valamint ezek kölcsönhatásainak számbavétele – hogy kiderüljön, mindez hogyan is áll össze egy mégoly kusza és többértelmű egésszé.

FORDÍTOTTA OROSZ ILDIKÓ

Food and Memory. Annual Review of Anthropology, 2006 (35) 361–378.