Étel és globalizáció

Bevezetés

“Köszönjük meg egy gazdának, hogy van mit ennünk.” Munkába menet mindennap látom ezt az üzenetet, és ahogy visszagondolok, mit reggeliztem – természetesen az utolsó falatig a helyi szupermarketben vásároltam be hozzá –, azon tűnődöm, hogyan is tudnám legjobban kifejezni a köszönetemet. Ha egy helyi gazdának hálálkodnék, aki nagy valószínűséggel gabonát termeszt, terményét pedig valahova jó messzire elszállítják és feldolgozzák, az semmivel sem tűnik helyénvalóbbnak, mint ha a sarki zöldségest kérném meg, ugyan adná át köszönetemet. A talány rávilágít a globalizáció kacskaringós útjaira, és arra enged következtetni, hogy a közkeletűen “globálisnak” nevezett folyamatokat vizsgálva érdemes lehet nyomon követni az étel pályáját. De mint Brandt a paradicsomról szóló tanulmányában kifejti, manapság az étel eredete és útja a világban aligha kifürkészhető. Ráadásul, mint az alábbiakban kiderül, a megközelítések is változatosak, mindegyik kicsit mást világít meg ebből az egyre fontosabbá váló területből. Miközben áttekintem ezeket az írásokat, igyekszem föltárni új vizsgálódási lehetőségeket abból a szempontból, hogy a globalizálódó világban az élelem helye miként ad tápot az elméletről, szakpolitikákról és a politikáról való gondolkodásunknak.

Az ételek térségek, nemzetek és kontinensek közötti cseréje immár több évszázados múltra tekint vissza, az étel és a globalizáció viszonyának kutatása azonban viszonylag új téma az antropológia tudományán belül. Jóllehet az antropológusok régóta érdeklődnek az étel és annak előállítása, fogyasztása és cseréje iránt, az étel kérdését magát azonban jobbára csak az előállítás viszonylag zárt rendszerén – háztartásokon, helyi közösségeken és etnikai csoportokon – belül vizsgálták csupán. Történetileg az volt a legfontosabb szempont, hogy az étel miként erősíti meg a különféle kulturális világokat, illetve időnként hogyan alkot ilyeneket. Az 1970-es, 1980-as évekig a helyi és regionális mezőgazdaságban szóba se kerül a globális folyamatok jelenléte, különösen mivel az antropológusokat elsősorban az alapvető élelmiszerek fejlődő világbeli előállítása érdekelte. Fordulópontnak tekinthető, hogy 1985-ben Mintz megírta a cukorról szóló munkáját, felbontva azokat a kereteket, amelyeket addig az antropológusok a “földnek” tekintettek. A globális termelési, fogyasztási, társadalmi és identitási rendszerben a cukor diadalútját követve, Mintz sajátos elemzési keretet állított fel, amelyben az étel és a globalizáció kapcsolata vizsgálható. Ám Mintz könyve még a globalizáció és a kultúra viszonyát vizsgáló irodalom dömpingje előtt jelent meg, és meglepő módon ez az irodalom nemigen foglalkozik az étel és a globalizáció kapcsolatával. Ideje lenne tehát vallatóra fogni az ételről alkotott elképzeléseket a globalizáció szemüvegén, a globalizációt pedig az étel szemüvegén keresztül.

Az étel globalizálása

Az árucikk

Az árucikkek nemzeti határokon túl nyúló kapcsolata az 1990-es évektől került a kutatók tanulmányainak középpontjába. Ez a szemlélet az agrárrendszerek nemzeti határok közötti kutatását váltotta fel, és a nemzetközi kereskedelem kialakulását (így a nem hagyományos export támogatását és szabadkereskedelmi egyezményeket), illetve ezek velejáróit vizsgálta a fejlett és fejlődő országok agrár-élelmiszerrendszerében. Noha a tudósok azon vitatkoznak, hogyan lehet e változásokat konceptualizálni – vajon poszt-fordinak hívják-e őket vagy helyesebb a privát globális szabályozás új korszaka elnevezés? –, abban elég nagy az egyetértés, hogy az étel globális szabályozásának új korszaka az előállításban jelenik meg, és olyan elmozdulás jelzi, amely a rugalmasabb gyártási rendszerek, a vállalatok által a magasabb profit új és több területen történő keresése, valamint a nemzetközi kereskedelem olyan új megközelítése felé tart, amely a javak szabadabb áramlását teszi lehetővé a határokon át. Egyesek szerint az új korszak “csendes forradalom”; sokak szerint veszedelem, sőt egyenesen kalózkodás.

H. Friedmann a világ élelmiszerhatalmaival kapcsolatban végzett kutatásai hasznosnak bizonyultak az új árucikk-előállítási és elosztási folyamatokban megjelenő fontosabb trendek feltérképezésében. A globális élelmiszer-hatalom elképzelése segítséget nyújtott annak a jelenségnek a megértésében is, hogy az ültetés, betakarítás és csomagolás gyakorlatában az egész világ mezőgazdaságában sztenderd gyakorlatot vezettek be. Az elmélet rávilágít a megnövekedett globális friss zöldség- és gyümölcsellátó és -elosztó rendszerekre is; a termelési rendszer sztenderdizálására a csirke-, disznó- és élőállat-tenyésztés terén; illetve a tonhaltermelés mobilitására, amely a megszorító intézkedések kijátszását célozza.

Más elemzők arra helyezik a hangsúlyt, hogy a globális változás az exportra termelő élelmiszeripar rugalmasabb munkaviszonyai felé mozdul el. Barnet és Cavanagh GlobalDreams: Imperial Corporations and the New World Order (New York, Simon & Shuster, 1996) című művében erről a változásról mint a munka “elnőiesedésről” beszél, előtérbe helyezve a munkaszerződések időszakosságát és a munka fokozottabb bizonytalanságát. A paradicsomtermelés és -feldolgozás terén követte nyomon a női munkát Mexikótól Kanadáig D. Brandt, bemutatva, mit jelent a rugalmasság a transznacionális vállalatok, illetve a dolgozó nők szemszögéből, akik csomagolnak, élelmiszert dolgoznak föl, szupermarketekben pénztárosok, vagy valamilyen, élelmezési szolgáltatást nyújtanak. Mint az Bangladesben a rák exporttermelése esetében bebizonyosodott, az élelmiszeriparban a rugalmasság iránti igény rendszerint a női munka intenzifikálódását jelzi. Hogy mi az ára a helyi piacok élelmiszer-világhatalmak felé irányításának, azt W. Murray írta le igen jól használhatóan: a vidéki népesség szemszögéből többek között a hazai élelmiszer-bázis tönkre tételét, a monokulturális termelés következtében a növénydiverzitás eltűnését, továbbá az élelmezési biztonság elvesztését jelenti.

A kutatók abbéli aggodalmukat is kifejezték, hogy az élelmiszer-hatalom megközelítésében nem magyarázhatóak a helyi-nemzeti- globális kapcsolatrendszeren belül az élelmiszer- előállítás különböző és sajátos körülményei. Az alternatív megközelítések a különféle kulturális és történeti pályákat, valamint a helyi és közvetítő szereplők hálózatát hangsúlyozzák, szemben az egyes árucikkek globalizálásában közreműködő struktúrákkal. Például D. Sonnenfeld és munkatársai a hálózati szemlélet egy változatát alkalmazva kimutatták, hogy a Washington állambeli termelők már régóta részt vesznek az almatermelés globalizálásában, de elsősorban az áru elosztásában, és nem a termelés vertikális integrációjában. P. Rosset és munkatársai azokat a párhuzamokat kérdőjelezték meg, amelyeket az agrár- élelmiszer szektor globalizációja és más iparágak (az elektronikai és az autóipar) között szoktak vonni, mégpedig a világ paradicsomtermelésében megjelenő változatokat értékelve. A friss zöldség és gyümölcs tekintetében a globális kihívásokra adott eltérő helyi válaszokat vizsgálva Arce azt állítja, hogy az új globalizációs folyamatok Latin-Amerikában inkább különböző helyi sajátosságok újratermeléséhez, semmint egységes minták kialakulásához vezet.

Az antropológusok leggyakrabban úgy vitatkoznak az élelmiszeripari árucikkekről, hogy közben ragaszkodnak azok kulturális és történeti összefüggéseikbe helyezéséhez. Az árucikkek nem csupán a gazdasági csatornákon keresztülfolyó termékek; társadalmi életük is van. Így tehát a tortilla termeléséhez és a fogyasztásához kapcsolódó szimbolikus érték azon kontextusok cseréjétől függ, amelyekben áramlik. A chilei friss gyümölcs kereskedelmi sikerének központi mozzanata az egészséges étkezéshez köthető kulturális és osztálystátusz. A múltbéli globális jelenségek tanulságait hangsúlyozva A. Gupta a fűszerkereskedelem útjait követi nyomon Ázsiában és másutt is a 15. század előtt és után, arra utalva, hogy létezik egy másik globalizáció is, amelyet azonban elhomályosít a cukorkereskedelem nyugat-európai alapokon nyugvó szemlélete. Guptához hasonlóan Ohnuta-Tierney is szelíden kétségbe vonja a mai globalizációs elmélet “átmeneti, sekélyes keretét”, bemutatva, a rizs és a hús helyi-globális összjátékának régmúltra visszanyúló szerepét a japán identitás alakulásában. A preindusztriálisból posztindusztriális cikké váló shea vaj irányítatlan és töredékes globalizációjának lenyűgöző vizsgálatát nyújtja B. Chalfin, aki bemutatja a ghánai hazai piac és a nemi sokszínűség hosszú idő óta fennálló kulcsszerepét. Az az érve, amely szerint az árucikk nem értelmezhető a jelentés és a hatalom azon hálózatán kívül, amelyben maga az áru mozog, olyan kutatási irányokat nyit meg, melyek kétségbe vonják a globalizáció mint túlnyomórészt gazdasági, hegemón vagy egyedüli folyamat elméletét.

A vállalatok

Az étel és globalizáció témájának egy másik, az előzővel nyilvánvalóan összefüggő megközelítése az ételekkel foglalkozó transznacionális vállalatok (TNV) gyarapodását és működését veszi kiindulópontnak. W. Hefernan és D. Constance szerint “amennyiben az a kutató kérdése, hogy »Mi az étel globális rendszerének átstrukturálása mögött lévő mozgatóerő?«, az elemzés egysége a TNV kell legyen”. Az élelmiszerek terén működő TNV-k közös vonása, hogy az élelmiszeriparban világméretű befektetéssel rendelkeznek, és nagyrészt ellenőrzésük alatt tartják a termelést, feldolgozást, elosztást és/vagy az árusítást. Az élelmiszeriparban érdekelt TNV-kkel foglalkozó szakirodalom azt tartja, hogy ezek a vállalatok részint az olcsó munkaerő és az új piac, részint az Észak- Amerikában és másutt végbement, figyelemre méltó konszolidáció és koncentráció miatt terjeszkednek. L. Llambí jól használhatóan különbözteti meg az élelmiszeriparban érdekelt TNV-k négy generációját. Köztük az utolsó, a mai generáció “különösen rugalmas és decentralizált szervezetekből áll”. Hasznosnak bizonyulhat az élelmiszeriparban érdekelt TNV-k megkülönböztetése annak alapján, hogy a vállalatok elsősorban az előállításban vesznek-e részt, és milyen formában (agrár-biznisz, feldolgozás), illetve az elosztásban érdekeltek-e (nagykereskedők, kiskereskedők, szolgáltatók), bár nyilvánvaló, hogy a gyakorlatban e kettő gyakran összefonódik. Egy vállalat ugyanis az idők során alapjaiban változtathatja meg szakterületét.

A tanulmányok többsége számára ideális a globális vállalat modellje, mivel az alapos vizsgálat fölfedi a vállalati stratégiák elkerülhetetlen különbségeit. Jóllehet a globális források és az azonnali igények a sztenderdizált, de rugalmas előállítási rendszerek létrejöttét segítik elő, ez a fejlődés a különböző helyeken jelentős eltérésekkel megy végbe. A Nestlé esetét vizsgálva B. Pritchard és D. Fagan a vállalat változatos “felhalmozási földrajzaira” utalt, hogy rávilágítson ezekre az eltérésekre. B. Kneen a Monsanto és Cargill különbségeit tárja fel. N. Z. Yenal azt állítja, hogy a helyi (török) háttér készteti másféle működésre az Unilevert és a Nestlét. W. H. Friedland fontos különbségeket tár fel a Chiquita és a Dole működésében a friss gyümölcs szektorban, míg M. McKenna és munkatársai összetett “fluiditást” találtak Heinz és az új-zélandi termelők között. Kitűnő esettanulmányokat adott közre K. Jansen és S. Vellema arról, hogyan változtak meg az agrárvállalkozások mintegy válaszul a bírálatokra, így például hogyan váltak “zöldekké”.

Az is nagyban változó és kulturálisan meghatározott, hogy miként szállítják és dobják piacra globálisan az árucikkeket. A. Arce Chilében, nemzetközi élelmiszerkereskedők körében végzett kutatásai során azt tárta föl, hogy a káprázatos technika ellenére a kereskedelemben “fontos a másik ember ismerete, máskülönben hiányzik a bizalom” a kereskedelmi tárgyalások során. K. Applbaum különleges kutatása a globális marketing kulturális logikájára irányult, ami már önmagában is jelzi, milyen fontos a kulturális közegek különbségének ismerete (olykor tisztelete) az élelmiszeripari TNV-k sikerességében. Ezek a tanulmányok arra hívják fel a figyelmet, hogy amit ma az élelmiszer szektorban látunk a globális vállalatoknál, az nem magától értetődő, sokkal inkább számos szereplő (munkások, termelők, kereskedők, közvetítők, befektetők, pénzügyi tanácsadók és zöldségesek) közreműködésének eredménye.

A tanulmányokban felbukkanó egyik legfontosabb vita azt a hatást járja körül, amelyet élelmiszerfogyasztásra gyakoroltak az élelmiszeripari TNV-k, és e vállalatok kulturális hatására összpontosítanak. Míg G. Ritzer azon a véleményen van, hogy a McDonald’s és a Kentucky Fried Chicken (KFC) globális menetelése a kulturális imperializmus egy formája, mások (elsősorban antropológusok) a fogyasztást analitikusan kulturális összefüggéseibe helyezve kétségbe vonják ezt az álláspontot. J. I. Watson az általa szerkesztett, McDonald’sról szóló könyvvel (Golden Arches East: McDonald’s in East Asia, Stanford, CA, Stanford Univ. Press, 1997) úttörő szerepet játszott a “helyivé tétel”(localizing) jelenségének vizsgálatában: azt tanulmányozta, hogyan befolyásolják a TNV-k az étkezési szokásokat, az ízlést és a családi életet, és eredményei nem estek egybe azzal, ami várható volt. Lozada a KFC kínai egységeit vette górcső alá, és Watsonhoz hasonlóan ő is azt találta, hogy a vállalatok sikere azon áll vagy bukik, “mennyire képesek alkalmazkodni a helyi viszonyokhoz”, továbbá azt is kimutatta, hogy a mind erőteljesebb kulturális homogenizáció ellenére a fogyasztási folyamatokra irányuló kutatások eredményei a kulturális sajátosságok és különbségek kiterjedéséről adnak számot. J. I. Watson és M. I. Caldwell The Cultural Politics of Food and Eating (Oxford, UK, Blackwell, 2005) című kötete olyan már megjelent munkákat gyűjt egybe, amelyek e kutatási területet fedezik föl, így közli D. Miller és W. Roseberry fontos ital-tanulmányát is (a Coca- Coláról, illetve a minőségi kávéról).

Az élelmiszeripari TNV-k fejlődő országokban való terjeszkedése általában negatív hatással is van a helyi étkezési szokásokra, mivel az import áru kiszorítja a helyi táplálékokat. M. Weismantel kutatása azt helyezi középpontba, hogy az import élelmiszerek miként tartogathatnak kellemetlen meglepetést a hazai gazdaságra nézve. Vannak bizonyítékok arra, hogy a fejlődő országokban gyakoribbá vált az elhízás. A “modern” élelmiszerek rendszerének globalizálása annál is aggályosabb kezd lenni, mivel Észak-Amerikában egyre kétségbeesettebben foglalkoznak az elhízás problémájával, és a gyorsételek, illetve az ipari méretekben termelt ételek egyéb egészségkárosító következményeivel.

Ritka az a kutatás, amely az élelmiszer-előállítás és -fogyasztás szempontjából foglalkozna a szupermarketek mint nagyüzemi méretű kiskereskedelmi egységek szerepével. Jóllehet úgy tűnik, mintha a fejlődő világban a szupermarketek megjelenése bővebb élelmiszerválasztékkal szolgálna azok számára, akik ezt megengedhetik maguknak, valójában azáltal, hogy a szupermarketek jelentős szerepet játszottak a termelési folyamatok vertikális integrációjának elmélyítésében, a kis gazdálkodók váltak sérülékenyebbé. A. Guptill és J. L. Wilkins az amerikai helyzet áttekintésével arra jutott, hogy az élelmiszer-kiskereskedelem elmozdult a szabvány élelmiszerek biztosításától, és a sokszínűségre törekvő stratégiája részeként a helyi gazdaságok termékeit is bevonja tevékenységébe. A szerzők szerint ez a stratégia “gyengíti a helyi élelmiszeráramlásban rejlő azon lehetőséget, mely egy átlagos helybélit a helyi gazdaság befolyásolásához megfelelő hatalommal ruházhat föl”. További kutatások szükségesek a tekintetben, hogy a kiskereskedések hatalma, mellyel az élelmiszerek elérhetőségét és választékát befolyásolják, milyen következményekkel jár a termelőkre és a fogyasztókra nézve.

A globális irányítás

Az ételek globalizációjának tanulmányozásához a harmadik megközelítés azt veszi figyelembe, hogy a nemzetközi szervezetek és intézmények hogyan mobilizálják és irányítják az élelmiszereket a nemzeti határokon belül és kívül. Több tanulmány helyezte középpontba azt a kérdést, hogy miként alakították a mezőgazdasági termelést a többoldalú pénzügyi segélyek, és a hitelintézetek, mint a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap, valamint a nemzetközi kereskedelmi egyezmények, így például az Általános Vámtarifa- és Kereskedelmi Egyezmény (GATT), illetve a Kereskedelmi Világszervezet (WTO). Egyes elemzők szerint ezek az intézmények csupán a TNV-k szolgálóleányai, és e vállalatok stabil, mégis rugalmas kereskedelmi és befektetési egyezményeket igényelnek az új globális rend megteremtéséhez. Az alaposabb vizsgálat azonban e szervezetekről azt deríti ki, hogy nem pusztán a TNV-k igényeire reagálnak.

Az Egyesült Nemzetek Szervezetét (ENSZ), melyet azzal a céllal hoztak létre, hogy a II. világháború után új korszakot nyisson a nemzetközi együttműködésben, nemigen tanulmányozzák az étel és globalizációja szemszögéből. Az ENSZ Élelmezési és Mezőgazdasági Szervezetének (FAO) az élelmezés globális irányításban betöltött jelentős történeti szerepét ismerve kétségbe vonható az az általános nézet, miszerint csak az 1990-es években érték megszorítások a nemzetállamokat a saját élelmezési rendszerük szabályozásában. A FAO az 1940-es évektől kedve küldött élelmezésügyi és mezőgazdasági szakértőket a világ országaiba, és ily módon aktívan beavatkozott a regionális és nemzeti mezőgazdasági rendszerekbe, illetve étkezési szokásokba, továbbá széleskörű képzést is folytatott a “modern” gazdálkodói és fogyasztói rétegek megteremtése érdekében. Ebből a szempontból figyelemre méltó az Egészségügyi Világszervezet (WHO) tevékenysége is, melynek során elősegítette a fejlődő országokban a gyermekélelmezés tudományos szemléletének terjesztését.

Egyes tanulmányok az élelmiszerexport globális terjeszkedését – az 1980-as években Uruguayban létrejött GATT egyezményen és a WTO 1995-ös megalakulásán keresztül – az államok közötti határok visszaszorulásával kapcsolják össze. Manapság az egyezmények a kereskedelmi vámokon messze túlmutatva kiterjednek az élelmiszerek minőségi és biztonsági előírásaira, a szabadalmakra és a szellemi tulajdonjogokra is. Ezek az egyezmények kérdéseket vetnek föl részint arra vonatkozóan, hogy a jövőben miként lesz igénybe vehető a föld helyi termelésre, ugyanis földet mindinkább exporttermelésre használják, részint a tekintetben, hogy milyen társadalmi és gazdasági következményekkel jár a mezőgazdasági eljárások és az élelmiszeripari termékek szabványosítása. Hogy milyen árat fizetnek a helyi gazdaságok, G. Myers írja le, azt helyezve érdeklődése középpontjába, miként hatottak a karibi társadalmakra a banánra vonatkozó új kereskedelmi egyezmények.

Az a kérdés, hogy miként és kiknek kellene megállapítaniuk a szabványokat, a gazdáknak, a kormányoknak és a fogyasztóknak egyaránt sok fejtörést okozott. Ezekben az ügyekben a Codex Alimentariust széles körű felelősséggel ruházták föl, ami megerősíti a nemzetközi szervezeteknek azt a hagyományos törekvését, hogy szakértők révén depolitizálják a globális élelmiszer-szabványosítás kérdését. Az ENSZ számos csoportosulásának jelenlegi erőfeszítései – melyekkel abban nyújtanak segítséget egyes országoknak, hogy meg tudjanak felelni a WTO egészségügyi kívánalmainak – arra figyelmeztetnek bennünket, hogy a globális intézmények még inkább az élelmezési irányítás neoliberális modelljéhez közelítenek, továbbá arra is, hogy e kérdéskör még további kutatást igényel.

A WTO végső sikere az élelmezés és a mezőgazdaság irányítása terén továbbra is kérdéses. A tárgyalási folyamatok kutatása nem tud megállapítani tényleges “nyertest”, és ezzel arra figyelmeztet bennünket, hogy a globális kereskedelmi egyezmények nem adottak, hanem politikai csatározások és tárgyalások eredményeképpen jönnek létre. L. Llambí ebben a szellemben követi nyomon az Egyesült Államok, Európa és Japán között a mezőgazdasági politikák miatt zajló küzdelmeket, világít rá arra, milyen szerepet játszik a GATT-szabályok alóli kibúvók keresése, továbbá bemutatja az Egyesült Államoknak az agrár-élelmezési rendszer fölötti egyeduralmát folyamatosan érő kihívásokat. A kereskedelmi eredmények felől nézve fontosak lehetnek a nemzeti élelmezési határok is, mint ezt Új-Zéland esete kapcsán többen is leírták. Ígéretes terep az alternatív kereskedelmi egyezmények (például tisztességes kereskedelmi egyezmények) megkötése. Jóllehet a kutatók eleget láttak már ahhoz, hogy a tisztességes kereskedelmi egyezményeket ne tekintsék csodaszernek, ezek az erőfeszítések mégis azzal kecsegtetnek, hogy növekedhet a termelők bevétele, és javulhatnak a körülményeik. Egyes elemzők szerint a LETS-ben (local exchange and trade system; helyi csere- és kereskedelmi rendszer) rejlő, a vidék “áthelyezésére” irányuló lehetőségeket negatívan befolyásolta az élelmiszerek egyenetlen globalizációja. Így, jóllehet a kormányközi szervezetek kulcsszerepet játszottak a globális irányításról folyó vitában, kétségek merültek fel azzal kapcsolatban, hogy képesek lesznek-e az élelmiszer-ellátásra vonatkozóan fenntartható globális intézkedéseket kialakítani.

A globalizáció táplálása

Ha teljes körű vizsgálatnak vetjük alá azt, ami az élelmezés révén a globalizáció termékének tekinthető, újabb kérdések vetődnek föl az élelmiszertermelőkkel és -fogyasztókkal mint mobilizált alanyokkal kapcsolatban. Vajon az élelmezési rendszerekhez kapcsolódó emberek és eszmék milyen mechanizmusokkal segítik megteremteni, megerősíteni és újabb kihívások elé állítani a globalizáció folyamatát? Az irodalom ismeretében, amely a globalizációt mint eszmék és emberek bevett (pl. nemzeti) határokat átszelő folyamát kutatja, fölvetődik a kérdés, hogyan táplálja a globalitás folyamatait a mobilis és mobilizált népesség képzelete és gyakorlata.

A globális képzelet táplálása

Az élelmezés a globális képzeletben mindig is központi szerepet töltött be, és ma sincs ez másként. Az elmúlt évszázad nagy részét az az elképzelés uralta, hogy az étel ritka kincs, és a rosszul táplált, sérülékeny, éhező embereknek sürgősen szükségük van több ételre. A “modern” Föld képzetéhez bizonyos fajta ételek fogyasztása, bizonyos termelési eljárások (pl. ipari mezőgazdaság) átvétele, és az élelmiszerekre vonatkozó, bizonyos ismeretek elfogadása kapcsolódott, illetve kapcsolódik. A tudományos ismeretek központi szerepet kaptak a modern, globális mezőgazdaság lehetőségeinek, illetve az egész világra kiterjedő, modern élelmezés és táplálkozás elképzelésében. Az ételek fontos szerepet tölthetnek be a nemzetekről alkotott elképzelésekben, ugyanakkor problematikussá is tehetik a “nemzeti” fogalmát. Ebben az értelemben az élelem része annak, amit A. Tsing a lépték-létrehozás politikájának nevez.

A világ számára élelmiszert előállító gazda képzete, ahogyan a fogyasztóé is, aki a világ ételét (olykor a világ számára) elfogyasztja, szerepet játszik a globális képzet megteremtésében. E folyamatok ismeretében adódik a kérdés, mi a gazdák és a fogyasztók mint globális alanyok helye, és hogyan táplálhatják a globalitásról alkotott sokféle – így a környezetre, politikára, állampolgárságra vonatkozó – elképzelést. A neoliberális politikák nemzetközi elterjedése megváltoztatta a gazdáknak a globális piachoz való viszonyát; a gazdák felelőssé váltak gazdasági jövőjükért, és csak bizonyos, korlátozott válaszokat adhattak a szerkezeti átalakításokra. Ugyanakkor a nemzetközi mezőgazdasági intézmények azt a nézetet terjesztik, hogy a sikeres gazda mint “globalizáló” szereplő felelős a piacért, technológiailag hozzáértő, és rugalmas az ismeretszerzés terén. A tudomány és a technika nagy szerepet játszik abban, hogy a gazdák mind diszkurzív, mind materiális értelemben elhelyezhetők legyenek a világban, annak globális dimenzióit tekintve. Kiterjedt partneri kapcsolatokkal rendelkező szervezetek, mint a CGIAR (Consultative Group on International Agricultural Research) tudományosan megalapozott, növekedés-orientált modelljeikkel a mezőgazdasági problémákra kifejezetten politikailag semleges megoldásokat kínálnak. Az az állítás, mely szerint 2030-ra genetikailag módosított gabona fogja ellátni a világot, a világ képzeletében tevékenységük alapján ellentmondásos következményekkel járó helyet szab ki a gazdáknak. Érdemes ilyen szemmel újraolvasni a biotechnológiai irodalmat.

Nem sokszor vetődik fel az a kérdés, hogy a nemek milyen szerepet játszanak az étel globális képzetében. A nők mint az élelmiszer-előállítás/ -feldolgozás megújítói láthatatlanok az uralkodó tudományos narratíva folyamatában, ami csöppet se meglepő, tekintve a tudományos ismeretekre és az agrár gazdasági életre irányuló kutatások nemi előítéleteit. A nőket gyakran erősebben sújtják az élelmezési biztonság kérdései, mivel az ő létalapjaik megcsappannak, és mivel a férfiak biztosabb munkát keresve elhagyják lakóhelyüket. Még a mezőgazdasági termelésnek az olyan alternatív formáit, melyek elismerik a nők tevékenységének jelentőségét, így a biogazdálkodást is fölveszi tevékenységi körébe az ipari gazdálkodás, miáltal folytatódik a női munka marginalizálása. A globális gazdák globális diskurzusának vizsgálata során erősen maszkulin kép rajzolódik ki. A női tevékenység globális folyamatokba való visszakapcsolásának egyik analitikus módja az volna, ha megkérdőjeleznénk azt a felfogást, amely a férfiakat a globális dolgokkal, a nőket a helyi dolgokkal kapcsolja össze. Ehhez hasznos kiindulópontként szolgálhat C. Freeman, aki “Is local: global as feminine: masculine? Rethinking the gender of globalization” (Signs , 2001, 26(4): 1007–1037.) című tanulmányában kimutatja, hogy a karibi házalók mobilitása miként alakította át a globalizáció dinamikáját. Ezt a megközelítést kiegészíti annak tanulmányozása, hogy a nemzetközi szervezetek milyen erőfeszítéseket tesznek a nemek és az élelmezés globális méretű irányítására, ahogyan azok a kutatások is, melyek tárgya a nőknek a szerkezeti átalakítások és a neoliberális politikák ellenében folytatott tevékenysége és küzdelme.

Egy több mint harminc évvel ezelőtt született, a nagyközönség számára írt mű (F. M. Lappé: Diet for a Small Planet, New York, Ballentine, 1973) arra késztette az észak-amerikaiakat és az európaiakat, hogy “globálisan gondolkozzanak” étrendjüknek a “kis bolygóhoz” való igazításáról, összekapcsolva azzal, hogy az emberiség “másik fele hogyan hal meg”. Az utóbbi időben pánik tört ki az élelmiszerek körüli kockázatok és biztonsági kérdések miatt, és ez segített abban, hogy az élelmezés ismét globális szintű hír legyen; de ezt segítette elő annak “fölfedezése” is, hogy a genomok folyamában ugyanezek a tényezők a genetikai egészségre milyen jótékony hatással lehetnek. A kulináris kultúrák ismeretének globális terjedésében a turizmus is fontos szerepet játszik. Napjainkban a jó ételek tematikája (legyen az a mesterkonyha, világkonyha vagy “lassú ételek” – slow food – tárgyköre) megerősíti a politikai kapcsolatok és választások új világában az életstílusról és az osztályról alkotott elképzeléseket. Egyfelől a média és a reklám lényeges technikai eleme lett a fogyasztási gyakorlatról alkotott globális elképzelés formálásának. Másfelől az éhség áldozatainak és a rosszul táplált gyermekeknek a képei a segélyekért és pénzügyi támogatásért folytatott erőfeszítések részeként rendszeresen megjelennek a nagy nyilvánosság előtt, így az éhség is központi szerephez jutott a globális képzeletvilágban. Paradox módon még a helyi ellátáshoz való visszatérést hangsúlyozó irodalom is hozzájárul a globális képzeletvilághoz, amennyiben érveléséhez a globális “fogyasztói monokultúrát” teszi meg háttérnek.

Mobilis és kapuzott testek

Az emberi tevékenység és mozgás globális elképzeléseket valósít meg, illetve von kétségbe. Az utazás önmagában is egyfajta sajátos gondolkodásmóddal jár, de a migráns munkaerő, a menekült és a letelepedett népesség, a bevándorlók, a diákok, az üzleti tanácsadók, a táplálkozás-szakértők, az agronómusok, a turisták, és más utazók mind szerepet játszanak az élelmezésről és az élelmezési rendszerekről kialakított elképzelések újratermelésében és terjesztésében, noha nem azonos értékben és módon. Cunningham “kapuzott világ” elképzelése (mely arra utal, hogy egyesek mozgása jobban gátolt, mint másoké) is figyelemre méltó a szemszögünkből, ahogyan Friedman azon észrevétele is, miszerint egyes utazók “inkább részt vesznek a világ újraszervezésében”, mint mások.

A kutatás mégis kiemeli a migrációnak a nemzetközi mezőgazdaság fejlődésében és a diaszpórában létező ételemlékezet létrejöttében játszott szerepét. A bevándorlók, akiknek gyakran az étterem nyitása az egyetlen lehetőség arra, hogy bevételi forráshoz jussanak, magukkal viszik hagyományos konyhaművészetüket, de nem adhatják el tetszésük szerint. J. Smart egyik esettanulmányának szereplője hosszan dolgozott Hong Kongban a vendéglátóiparban, majd mielőtt Kanadába költözött volna, kitanulta, hogyan kell kínai ételeket főzni a kanadaiak szája íze szerint (pl. “olajban sütve, és nyakon öntve sok-sok sűrű, édes szósszal”), ha profitra akar szert tenni. A kínai bevándorlók élelmezési téren elért sikereinek központi eleme a határokat átszelő, stratégiai migráció és a rugalmas kulináris szakértelem.

Ritkábban vizsgálják a nem utazókat, illetve az ő lehetséges részüket a globalizációban. Tekintve a globálisan felkészült gazdák képzésre irányuló nemzetközi erőfeszítéseket, feltétlenül tanulmányozni kellene, miként viszonyulnak ezekhez a programokhoz azok a gazdák és gazdasági munkások, akik nem lépik át a nemzeti és nemzetközi határokat. További kutatások tárgya lehet az is, hogy a gazdák és munkásaik miként élnek meg, hogyan hatott vagy nem hatott egészségükre és környezetükre a globális gazdálkodói modell, hogyan váltak be az új élelmiszeripari technológiák, és a háztartások miként alakultak át mint a terelés, elosztás és fogyasztás helyszínei. Röviden, az új, élelmezéssel kapcsolatos folyamatok igényeit hogyan írja újra jelen közegében a nem migráns népesség? Adódik a kérdés, hogy vajon másként alakulna-e az étel és globalizáció kapcsolatának elmélete, ha a globalizációról és a mobilitásról szóló tanulmányokat efféle vizsgálatokkal kiegyensúlyoznánk.

Az étel és a globális képzet e vitája rávilágít arra, hogy a helyi és globális egyes konstrukciói miként “táplálják egymást”. Azok az antropológiai tanulmányok, amelyek az étel helyi szokásokhoz alakító szerepére vannak hangolva, tetten érik a “jelentés utazását”: lehetséges, hogy az étel útjait a globális folyamatok megfosztják területi jellegüktől, ugyanakkor egyes helyeken újra beágyazzák őket, ahogy az emberek újraírják az élelemre és a világra vonatkozó, változó eszméket. E tekintetben azt kell megtanulni, hogyan viszonyuljunk analitikusan egyfelől ahhoz, ahogyan az emberek a globalizációs folyamatok révén újszerűen mobilizálódnak, másfelől ahhoz, ahogyan az élelmiszeripari gyakorlatokat elsajátítva új jelentéseket alakítanak ki. A befejező részben azt tárgyalom, milyen lehetséges jövőbeni irányokat látok az élelmezéssel kapcsolatos elmélet, politika és szakpolitikák terén.

Az étel jövőjének megteremtése?

A tudományterületen belül az elmúlt évtized során tetten érhető elméleti változás az élelemtermelés kérdéseinek hangsúlyozásától (pl. hogyan marginalizálta a paraszt-gazdálkodókat a globális gazdaság) az élelmiszer-fogyasztás kérdései felé (pl. vajon a gyorséttermek virágzása a globális fogyasztó megjelenését jelzi-e) mozdult el.

A korábbi, politikai gazdasági keretek között létrejött munkákat kiegyensúlyozva ez a legutóbbi váltás a globalizáció központi elemének tekinti a kultúraalakítás fontos folyamatát. Ám újabban a fogyasztási szokások nyomatékosabb figyelembe vétele a privilegizált alanyok, vagyis azon fogyasztók iránti elfogódottságot tükrözi, akik megengedhetik maguknak a fogyasztást. Ahogy az egyes elméleti irányzatok előtérbe kerülnek, majd háttérbe szorulnak, érdemes emlékezetünkbe idéznünk, hogy az élelmiszer-termelés és -fogyasztás mindig ugyanannak az éremnek két oldala. Mint D. Miller és S. W. Mintz két, meglehetősen eltérő nézőpontból felhívja erre a figyelmet, az étel fogalma szorosan összefügg az emberről alkotott fogalommal. Ez a belátás azt jelzi, hogy a tudósok foglalkoznak azzal a gazdasági/ kulturális felosztással, amely továbbra is áthatja az ételről szóló tanulmányokat, és a következő kérdést veti föl: amennyiben az élelmezés gyakorlata, illetve a rá vonatkozó elmélet emberi különbségeket jelöl ki, az étel és globalizáció mostani folyamatai mit mondanak arról, hogy kik vagyunk? Azaz a jelenlegi helyzetben milyen jellemzők alakulnak ki az élelmezésből kizárt, illetve abban bennefoglalt tényezőkre vonatkozóan, hogyan tartják fönn e jellemzőket a globális folyamatok, és milyen velejárói vannak ennek a fenntartható élőhelyek kialakítására nézve? Ez a kérdés, amely számtalan úton-módon tárgyalható, összekapcsolódik azzal a tágabb problémakörrel, hogy miként teremthetők meg az élelmezés alternatív jövői.

Az áttekintett irodalom egyik javasolt módszere az ehető árucikkek “életének” leírása az emberi életen belül. Etnográfiai tanulmányok születtek arról, hogy amiként az árucikkek piacai, az élelmiszerre épülő vállalatok és a nemzetközi szervezetek hozzájárulnak azon közösségek identitásához és gyakorlatához, amelyekbe beépülnek, azzal egyben eredményes utat kínálnak e folyamat megértéséhez is. E. M. Dupuis kutatása, melynek témája a tej mint Amerika itala, Cooknak a papajára vonatkozó vizsgálódása, illetve Selfa és Qazi elemzése a elemzése arról, mit értenek a gazdák és a fogyasztók a “helyi” és a “fenntartható” fogalmán hasznos lépéseknek bizonyultak ebbe az irányba. Az ilyen munkák az élelmezés irányítása és az élelem identitása közötti sokszintű kapcsolatrendszer megértésére törekednek, és alkalmasint a szélesebb értelemben vett élelmezéspolitika fejlődését is elősegíthetik.

E kérdés feldolgozásának másik útja a test átgondolásán át vezethet: vajon hogyan társul globálisan a test és az étel? Milyen mértékben szabványosítják és irányítják a testet, és ebbe a folyamatba hogyan játszik bele a test (nemek szerinti) fogalmába? Nemrégiben jártam Ecuadorban – ahol meglehetősen magas az éhezők aránya –, és meghökkenve vettem tudomásul, hogy egy fitness központnak a Görbületek nevet adták. Vajon mit árul el ennek fővárosban található központnak a neve a nemzeti és globális asszociációk révén a testről? Az antropológusok jelenlegi, a kövérség iránti érdeklődését a globalizációs folyamat értelmezésébe helyezve bepillantást nyerhetünk az ipari élelmiszerek forgalma és az emberi test esztétikájának megváltozása közötti kapcsolatokba, ami sajátos nézőpontot nyújthat az étel és globalizáció témájához.

E kérdés feltárásának harmadik útja a földrajzi lépték (helyi, regionális, nemzeti, globális) létrehozásának és az étel elérhetőségének és ritkaságának kialakuló új térképe közötti összefüggések vizsgálata. Ha a földrajzi lépték létrehozására összpontosítunk, az segíthet a tér és hely változó kapcsolatának, valamint ezekkel összefüggésben a fenntartható élelmezési rendszerek létrehozására vonatkozó velejárók láthatóvá tételében. Például az otthon, a közösség és a régió megalkotása vagy elvetése érdekében megkérdezhetjük, hogyan változott meg a globális folyamatok hatására az emberek, az étel és a tér közötti kapcsolat. A helyivé tételnek az élelmezés biztosítására irányuló gyakorlatai hogyan ássák alá a globális folyamatokat vagy ellenkezőleg, hogyan ássák alá az utóbbiak az előbbieket, vagy éppenséggel hogyan erősítik meg ezek a folyamatok? Ezek a lehetséges kutatások rávilágítanak a fenntartható, élelemmel jól ellátott helyek és a nem fenntartható, élelemben szűkölködő helyek közötti feszültségre, valamint azokat a határokra, amelyek nem statikusak, és nem könnyen felismerhetők.

Érdekes, hogy az éhségről és az éhség sújtotta területekről szóló tanulmányokban milyen hangsúlyos szerepet kapnak a nemzetközi szervezetek. Jelentős kivételek E. Messer és P. Shipton, illetve N. Scheper-Hughes, valamint Shipton antropológiai munkái. Ezek a szerzők nemcsak azt vizsgálják, hogy az élelmezési politikák hogyan alakítanak ki új határokat (nemzeten belül és nemzetek között is), hanem arra is kitérnek, hogy e kirekesztéssel mennyire nem foglalkozik senki mindaddig, amíg nem érintenek valamilyen gazdasági vagy társadalmi érdeket. Arra a kérdésre keresve a választ, hogy Brazília északkeleti részén a túlélés reményében a szegények vajon miért gyógyszert vásárolnak élelmiszer helyett, Scheper-Hughes azt találta, hogy jellemzően nagyobb figyelmet szentelnek az egészségügyi, mint az élelmezési teendőknek. Ez a nézőpont jól alkalmazható az antropológia tudományára. Ide tartozó kérdés, hogy milyen hatással lehetnek az elméleti előítéletek a szakpolitikákra és a politikára. Vajon az elméleteinket miért a fogyasztás és az egészség, és nem az éhezés felől közelítve állítjuk fel? És ha a fogyasztási politikára összpontosítunk, azzal közvetve hozzájárulunk a nem megfelelő beavatkozási politikákhoz, vagy az élelmezés bizonytalansága iránti általános politikai közönyhöz?

E nagyfokú bizonytalanságból szinte magától következik a szakpolitikákkal kapcsolatos kérdés: ha tudjuk, hogy a globális folyamatok az élelmiszereken keresztül új kizárólagosságokat hoznak létre, milyen javaslataink vannak arra nézve, hogy mit kellene kezdeni ezzel a helyzettel? Mit kezdjünk például az éhezés és a rossz táplálkozás határainak eltolódásával. Messer és Shipton megjegyzi, hogy Afrika esetében erre a kérdésre a mindinkább terjedő válasz – miszerint az éhezés és a rossz táplálkozás nagyon “bonyolult probléma” – csak tápot ad a bénultság jelen körülmények között tarthatatlan pozíciójának. Fenntartható gazdálkodási formákat, jobb kereskedelmi egyezményeket kell létrehozni, továbbá megfelelő és egészséges élelmiszerek előállítását kell támogatni.

Azt az ennél általánosabb kérdést is át kell gondolni, miként érhetnénk el a globalizálódó világban, hogy mindenki másféleképpen – fenntarthatóbb és kevésbé hierarchizált módon – egyen és állítsa elő az élelmiszereket. Az irodalom jobbára azt hangsúlyozza, hogy szükség volna a fogyasztók közreműködésére: alternatív megoldásokat kellene teremteniük és választaniuk a nagyvállalatok által termelt és árusított élelmiszerekkel szemben – például minél több bio élelmiszer vásárlásával, társadalmi mozgalmak támogatásával, valamint azáltal, hogy részt vesznek alternatív kereskedelmi és egyéb hálózatokban.

Egyes elemzők – elégedetlenek lévén azzal, hogy a társadalmi változás szakpolitika függvénye legyen – az élelmiszer-fogyasztási kérdésekre irányuló politikai küzdelmek kiterjesztését mint az előrelépés esélyét mutatják be. Mások szerint inkább ismét az élelmiszerek ipari kisajátítását kellene hangsúlyozni, és így az élelmiszer-előállításba ágyazott politika az élelmiszer-fogyasztó és élelmiszer-előállító fogalmának az élelmiszer- polgár képzetével való helyettesítésével kínálnak megoldást. Jóllehet ez az elképzelés olyan jogi keretnek ad tápot, amely az élelmiszert jognak tekinti, az az elgondolás, hogy mindnyájan élelmiszer-polgárok vagyunk, elősegíti a termelő és fogyasztó közötti, illetve határokon átívelő szövetségek létrejöttét, valamint az élelmiszerhez kötődő szakpolitikai és politikai koalíciók kialakítását. Talán élelmiszer-polgárokként elemzőbb és politikusabb módon viszonyulunk azokhoz a programokhoz, melyek olyan fenntartható helyek létrejöttét célozzák, ahol foglalkoznak az élelmiszer kérdésével, és nem csupán háttérnek tekintik.

Manapság mindenki egyre inkább felelőssé válik a jobb élelmezési döntésekért; ez a folyamat úgy kapcsolódik a globális irányításhoz, hogy az élelmezési kérdések köré szerveződő társadalmi mozgalmaknak óvatosabbakká kell válniuk. Máris mutatkozik az ellentmondás, mely a kétséges termelési környezetben hozandó felelős fogyasztási döntések és az elosztási gyakorlat között feszül, mint az kiviláglik J. Johnston munkájából, melyet a “fogyasztás társadalmi igazságossága” problémájának szentelt. Az élelmiszer-polgárság elve arra késztet bennünket, hogy globális felelősségvállalás részévé tegyük azon kacskaringós ösvények tudatossá tételét, melyek jelenleg sok fogyasztót akadályoznak abban, hogy hálásak lehessenek az életben maradásukról és jóllétükről gondoskodó élelmezési rendszernek. Mivel azonban ugyanez a rendszer másokat alig lát el, a felelősségünk arra is kiterjed, hogy az élelmiszer-világ mostani alakulásának és újratermelődésének módozatait megkérdőjelezzük. Tanulmányomban amellett érveltem, hogy e kérdőre vonás során vallatóra kell fogni a globális irányítás számos terepét, és föl kell ismerni azt is, milyen jelentős szerepet játszik a képzelet és a cselekvés a globalizációként emlegetett folyamat eredményeinek élénkítésében. Noha az egészen világos, hogy az élelmiszerek világának elképzelése és gyakorlatai vagy megerősítik, vagy aláássák a kizáró és igazságtalan élelmezési rendszert, ugyanakkor az nem magától értetődő, hogy az élelmiszer-polgárság miként válhat mindenkire érvényes, nem privilegizáló, fenntartható politikává. Ez a következő lépés reflexivitást és elköteleződést igényel, és e nyomasztó kérdések megoldása után kutatva létfontosságú is.

FORDÍTOTTA NAGY MÓNIKA ZSUZSANNA

Food and Globalization. Annual Review of Anthropology, 2006 (35) 37–57.

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: -

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.