Olvass, csak rajta ne kapjanak

Amikor Pilinszky Jánossal elõször találkoztunk a Szajna partján, a bemutatkozás után vélünk is, mint akkortájt bárkivel, azon nyomban Simone Weilre fordította a szenvedélyesen rajongó szót; s PJ zsebében ott is volt a szerzõ kis könyve, noha az õ francia nyelvismerete ugyancsak szegényes lehetett. Mondandójához viszont semmi kétség sem fért, legfeljebb a megbízható és mélyen átélt ismereteket valaki a Vigilia-körbõl, talán éppen Mihalics Vid sugallhatta volt néki; s kissé hasonló a helyzet az õ híres-nevezetes “beszélgetõ” könyvével is (Beszélgetések Sheryl Suttonnal), melynél hitelesebbet aligha írtak a Wilson-színtársulat misztikus jelként sugárzó fenomenális jelenségérõl, a színes bõrû amerikai színészlányról, mert nem illendõ föltenni a kérdést: vajh, milyen nyelven “beszélgettek”, ha “Jancsi” nem tudott angolul, “Sheryl” pedig az angolon kívül semmilyen más nyelven; s akkor beigazolódhat a szép föltevés, a figyelõ jelenlét, a rá- és beleérzõ hallgatás néha valóban több, mélyebb lehet talmi szónak szaporításánál? Egy másik magyar nagyság, rendezõ, több éven át rendszeresen fordult meg a francia fõvárosban, s a repülõútra mindig két karcsú könyvet, regényféleséget csúsztatott kabátja zsebébe: jó baráté volt az egyik, egy kevéssé vonzó, de politikai támogatásra hiúságánál megfogott tollforgatóé a másik, s bár teltek az évek, a könyvjelzõ egyikben sem mozdult elõre; a Lenyûgözõ Férfiú a barát (és jó barát jó barátja) könyvérõl mégis szakavatott kedvezéssel tudott vélekedni, a másikét pedig utóbb ennen mûvéhez adaptálni. Babits Mihály Az európai irodalom történetéhez kétségkívül minden hivatkozott szerzõt elolvasott, ezért is fûti izzó hitel talán legpoétikusabb munkáját; Szerb Antal bája és szelleme feledteti a gyakorta tetten érhetõ “hasalásokat”; a különben oly nemes alkatnak sejtett Schein Gábor gyarló hírveréssel: (“az új Szerb Antal”) új keletû világirodalom történetérõl jómagunk viszont azért lazsáltuk el a pedig lelkesen beígért recenziót, mert figyelmesebb tanulmányozás közben támadt a zavar, a kétely, hátha jócskán másodkézbõl valók az új-latin irodalmakat erõsen összerántó és pudvásító fejezetek, bekezdések… Határ Gyõzõ régi (alexandriai) filosz-csínnyel egyszer lepedõnyi minta-recenziót közölt egy soha-nem-volt könyvrõl: Ionesco, így a legenda, két közlésben két egymásnak tökéletesen ellentmondó két cikket produkált egy talán szintén nem létezõ munkáról; az utóbbira a klasszikus példa már ott áll Balzacnál, az Elveszett illúziókban: az ifjú Lucien az irodalmi és politikai konyha szakács-képzõjén így tanulja ki, érdek szerint, utasításra hogyan kell ma agyba-fõbe magasztalni, mit másnap azután sárba rántani.

Dehát a botránkoztató tapintatlanság, a kényelmetlen konfesszió óráján ennyit, még többet mi is bevallhatunk, egy fõként napi “breviáriumozással” elherdált élet alkonyán: mi mindent nem olvastunk, nem voltunk hajlandók elolvasni, oh, érintetlen könyvsorok, kúsza kis semmi gondolatok! Így maradt például befejezetlenül A karthausi, jószerivel parlagon Jósika; nem olvastuk Szabó Pált és Kodolányi Jánost, keveset, kedvetlenül Gárdonyit vagy Herczeg Ferencet, s még az eszelõs utálkozás sem szította az indulatot Az elsodort falu folytatásához; Benjamin Lászlót, Kovai Lõrincet, Wass Albertet vagy Váczi Mihályt nem engedtük be a lakásba; nagyon kerültük Walter Scottot (noha megannyi romantikus opera librettó-forrását), Manzonit is inkább (noha minden, ami olasz, Pastor Fido, Marino, Metastasio, Da Ponte akár, külön menlevéllel jöhet hozzánk), akárhányszor belekezdtünk Sade márkiba, a fádság pokoli unalma vett erõt rajtunk, s Victor Hugo vagy Lautréamont máig sem szerez sokkal több örömet, mint horribile, de tudjuk, mire dictu, a derék jó Verne Gyula; azt pedig ki hinné, hogy Saint-Exupéry Kis hercegét kézbe se vettük, sõt a Micimackót is csak felnõtt fejjel, egyszer, valamiért Tandori végett. Barátságtalan volt a viszonyunk az agyonbeszélt szerzõkkel, könyvekkel is, minek pocsékolni az emberéletre oly szûken kimért idõt, ráadásul ha elõzõleg sokan már minden bõrt lenyúztak róluk. Szolzsenyicin tonnaszámra ment át “osztogatós” elõszobánkon, akkoriban még csak mutatványpéldányt sem vittünk át “valós” térségünkben, idem az egy ominózust kivéve Koestlert illetõen is. A Zsivágót elõbb láttuk (évtizedes késéssel) enyhén (jócskán) giccses filmes földolgozásban, majd nagyot csalódtunk a regényben, nékünk több volt itt is a szerelmetes hínár, mint a történelmi tapasztalhatóság, nem tett ránk jobb hatást, mint hajdan- hajdan Zilahy Lajos, s talán nem tévedett nagyot egy magyar rendezõ-óriás, amikor az aczéli kultúra nyitogatósabb szakaszában koprodukciós tervvel állt elõ (à la Jivago…) megfilmesíteni A két fogolyt… Szép példánk még a tanulmányíróként eleinte módfelett kedvelt Umberto Eco földrészeken hódító “összerakósa”, A rózsa neve, dörzsölt filosz-pendragonkodás ügyes kezû lektûr-keveréke Conan Doyle-nak, Borges-nek és a “Hétköznapi Élet a Kolostorokban” – típusú történelmi ismeretterjesztésnek; egy ívvel a vége elõtt “nem olvastuk tovább”, minek elrontani a borges-i csattanót, ha már úgyis tud(hat)juk, mire megy ki a játék; van vérmes magyar író, belevaló, derék legény, ki pedig szeret fragmentáris, “befejezetlen” el-elbeszélõ könyveket írni, ki egy elszólásban rácsapott az olvasói csínyre, s arra célozgatva dedikál: “az enyémet viszont kéretik az utolsó bötûig”; kezdjük is az övét hátulról, mint a napilapot és a tudományos munkákat: elõbb a tartalomjegyzék, a bibliográfia, a jegyzetanyag, majd esetleg az utó- és elõszó. Folytassuk még a szörnyûséges önleleplezést, hogy micsoda megkönnyebbülés némely szerzõ totális elutasítása, gyakran rajtuk is kívül álló okból, a magyar irodalomszervezés és táborosdi mérgesítõjével. Hogy mily boldogan kaján játék volt, az ellentmondás “hõsiességével”, fogadalmat tenni egy jóbaráttal, hogy bizonyos polgárilag fölkarolt munkásparasztlumpenértelmiségit akkor sem vagyunk hajlandók olvasni, ha holmijait barátaink leghaladóbb, hulladékpapíros vagy famentes sajtója tukmálja, rábeszélõn, hetente, havonta. És a franciák, ha itt legalább nem szerzünk véle ellenségeket, rongyrázó, szarjankó francúzok, kiket az összhaladó, egymást majmoló összeurópai sajtó hozsannáz körbe? A lebegõ függetlenség gyönyöre a kulturális szappan-áruházak tárolóján odébb pöccenteni Michel Couillebègue-et és Fréderic Beigbedert, Madame Angot-t vagy akár Yasmina Rezát; baj csak akkor lesz belõle, ha magyar fordításban a dolgozó magyar népet is etetik vélük.

Nékünk manapság már édesmindegy, lehetünk “bestiálisok”; képesség és lehetõség is hiányzik olyan irodalomtörténeti áttekintéshez, mihez bizony a rühelltet is illik “megolvasni”. S elvégre megvan a napi Schutzpass-unk is az elítélendõ nyegleséghez: egy friss francia munka, szórakoztató és könnyed tanulmány, szinte provokáló röpirat, bizonyos Pierre Bayard tollából: Hogyan beszéljünk azokról a könyvekrõl, amelyeket nem olvastunk?[Pierre Bayard: Comment parler des livres que l’on n’a pas lus?; Les Éditions de Minuit; Paris, 2007.; 164 o.]

Kihívó a cím, ígérhetne nem csekély léhaságot is, netán jó tanácsokat, trükköket, hogyan alakoskodni, füllenteni, hogy rajta ne kapjanak. De hát az Éditions de Minuit az egyik legkomolyabb, legpuritánabb francia kiadó, ki évtizedekig küzdött Becket, Robbe-Grillet, Butor, Marguerite Duras érvényesítéséért; s ebben a Paradoxe elnevezésû sorozatban Bayard mellett ott van például a (poszt)modernitás nagy filozófusa, Gilles Deleuze, a képi szemantika mestere, Didi-Huberman, avagy az igencsak neves (második nemzedéki) zene-esztéta, Peter Szendy. S persze Pierre Bayard dehogy kabarészerzõ, bódés-budis tréfamester: párizsi egyetemi irodalomtanár, õ ráadásul civilben pszichoanalitikus is; s a korábbi, szintén enyhén “paradoxális”, azaz meghökkentõ gondolatokat élvezetesen ébresztõ könyveit (Laclos-ról, Maupassant-ról, Proustról, a Hamletrõl) sem a léhaság jegyében írta, címe is csak kettõnek “mulatságosabb”: a híres Agatha Christie- detektívregényt ide és oda forgató Ki ölte meg Roger Ackroydot? (ki: a történet gyanús elbeszélõje avagy a nem teljesen vétlen írónõ, Hercule Poirot, a belga mesterdetektív avagy maga az olvasó?), illetve a Hogyan följavítani az elhibázott mûveket?

Elsõre persze csalánosba nyúl Pierre Bayard, megnevezve a kimondani erõs tilalom alatt állót, majdnem olyan kényeset a társadalmi szokásokban és érintkezésekben, mintha polgár-világban a pénzrõl, vallásról vagy a nemiségrõl volna teljes szólás(szabadság); s leleplezni a képmutatást, egyezményes hazugságot: nem olvas, nem úgy olvas, ki pedig állítja az ellenkezõjét. Nem, nem úgy a diák, ami persze nem nagy titok, tanárok kedvetlen sóhaja a közoktatás világméretû züllése (némelyek szerint csak civilizációs átalakulása) idején, ha a könyvpiacon is több manapság a kivonatos szöveg a Bovarynéból, a Vörös és Feketébõl, Az érzelmek iskolájából, és még ezt a “zanzásítottat” is helyettesíti az ún.pense-bête, századdal ezelõtti magyar szóval “Aczél-puska”, megrágott lecke gyors kvíz-vizsgára. Jobb a tanár? A semmihez igazodva õ is beszélhet hasára ütve, a levegõbe; konferencia-elõadónak, tanulmányírónak már jobban kell ügyelnie, hogyan leplezni a “merítéseket”, némileg hitelesíteni a hallomásból értesültet. Hívságosabb és szemlélve komikusabb a társasági póker-játék: két találkozó ál-olvasmányélmény, két füllentés egyként teremthet cinkosságot, s aki ismeri az etikettet, tudja például, hogy a “most éppen újraolvasom” A falu jegyzõjét vagy a Nanát, azt jelenti, aki mondja, eleddig még nem olvasta, s valószínûleg most sem, de persze a bejelentésre enyhe irigységgel, hitelt adón, komolyan illik rábólintani.

Diák, tanár, intellektuális világfi? Bayard-nak tisztelendõbb példái is vannak.

Musil “könyvtárosa”, ki azzal büszkélkedik, a hatalmas gyûjteménynek egyetlen példányát sem olvasta, csupán a katalógusokat ismeri és tanulmányozza; s nem csak azért, mert a módszeres végigolvasáshoz jó tízezer esztendõre volna szüksége, de tanulságosabban azért is, mert véli (õ is), a mûvelt ember (“kimûvelt emberfõ”?) nem az aki rengeteget olvas, hanem aki tud tájékozódni a halmazban, s mint valaminõ elõ-strukturalista keresi helyét az egyesnek a megannyi lehetséges viszonylatban.

Paul Valéry azután, ki ünnepélyes alkalommal is Proustot, Anatole France-ot vagy Bergsont úgy méltatta, hogy szinte kérkedve jelezte, mûveikbe éppen csak belelapozott, elvégre a sok olvasás csak “butítja” az embert s megfosztja a gondolkodás eredetiségétõl. Igaz, Valéry szeret és tud meditálni, gondolkodni; forgácsos életmûve disszertáció-témás “aranyköpések” bõségszaruja; költõnek, írónak viszont talán éppen attól sterilebb, hogy ennen magát is képtelen irodalomként “olvasni”; vaksi olvasó, ír író ír, francia neoklasszikus: cosa mentale, mi nála omniának vékonyka, dehogy Vinc szeretné bár az istenadta, a szikkadtja.

Michel de Montaigne a fölszabító, boldog felejtésre nemes példa. Az emlékezés, sõt az emlékezet-kihagyás az Esszéknek egyik vissza-visszatérõ témája; s bevallja, “minden írás glosszáknak glosszája”, el-elfelejti, mikor mit írt, mit honnan idézett, egy passzus után keresgél könyveiben, de közben már nem jut eszébe, mi után kutakodik. Persze ez sem klinikai adalék a szenilitáshoz, legfeljebb némi szorongás forrása: Montaigne az a tökéletesen kisajátító olvasó, akit nem a szerzõ, az egyedi könyv, a körülmények foglalkoztatják, hanem a szenvedélyesen magáévá is tett lényeg, mit további fosztogatásra, mint az árnyalt igazság közelítésének módozatait, kínálja föl, adja tovább; méltóbbnak kéne lennünk hozzá, nékünk, büntetlen önös olvasóknak.

Oscar Wilde végül, innen, most kiemelve, ha a Nyugaton felnõtt Kosztolányi rajongó, vénülésig õrzött kamaszos dekadenciavággyal és pózzal irgalmasan kegyesebb hozzá, mint a paradoxonjaira fölszisszenõ moralizálók: “Soha nem olvasom el a könyvet mirõl kritikát kell írnom, hiszen oly könnyen befolyásolható az emberfia”. Kihívóra hegyezett a szellemeskedés, van néki bár, mérsékelve, magva is a gyakorlatban: nem elveszni a részletekben, fenntartani jogát is az ítélkezésnek, vetíteni ki (“projiciálni”) mi tervként, utópiaként, újabb metonimikus láncszemként, gerjesztve önvallomásként, alkotásfoszlánynak érhet annyit, fantom-hordozójával, amennyit: írás kihívásra, dialógusra válasz is az írás.

Beszélni az el nem olvasottról: ez csak játékosabb, ironikusabb része Pierre Bayard “röpiratának”. Mert jóval komolyabbra fordul a második nekiveselkedésben, tûnõdni a rejtélyesrõl, a szinte ellenõrizhetetlenrõl: valójában mit jelent olvasni? Hogyan olvasunk egyénileg, környezetünkre is kacsintva, kissé mások, a másik ember szemével is, avagy amúgy “kollektíven”, szakmák, rétegek, közösségek, korok tagjaként, részeseként? Mekkora figyelemmel? Milyen gyorsan vagy lassan? Mit átugorva, siettetve, kihagyva (pl. a szokásosan “unalmasnak” minõsített “leírásokat”), sürgetve az enigma megfejtését, várva a szorongás föloldását, kissé rossz lelkiismerettel csalva, elõre lapozva, technicistájának azzal a képmutató érvvel, ne az érdekelje, “ki a gyilkos?”, hanem kifigyelje, milyen cseles csapdákat állít vagy szórja el a “bûnjeleket” a szerzõ; olcsóbb változatban, lesz-é végül “happy ending” avagy sem? Milyen elõzetes ismeretekkel, információkkal vesszük kézbe a könyvet, mik az “elvárásaink”; s olvasunk mivégett: szórakozni, eszképikusan mámorítóbb világba menekülni, ismeretek gyarapítására, társadalmi-politikai elveinkhez érveket gyûjteni, erotikus ajzottságra, KISZ-regényben kiss-regényt, geográfiai érzékiséggel, ha van ki város-regényekbe, Joyce-ba, Döblinbe, Belijbe, Sabatóba, Gaddába vágyakozik belebódulni, s még az utcaneveket is követi az odakészített térképen? Hogyan mûködik az emlékezet az olvasás menetében, s hogyan az emlékezés, mely a gyermekkor alapító élményeibõl nyilván csak áttételes, sokszorosan elaborált foszlányokat õriz meg? Profi-olvasót faggatni róla? – kikötve se vallaná be; civil olvasót? – jelentkezzék aki tudja, hogyan megközelíteni, érdemes szólásra bírni.

Bayard-nak nincsenek válaszai, csak kérdései; s legfeljebb néhány, netán hasznosítható fogalommal áll elõ, mint aminõ például a freudi emlékezet-teória mintájára képzett livre-écran, a “paraván-könyv”, ami elfedi, behelyettesíti a hajdan olvasottat; a bensõ könyv, a fenntartott helyen, bévül hordott eszményien vágyott könyvnek imaginárius megformálása, persze soha be nem teljesedõ birtoklás; s mindezen egyéni változatoknak metszéspontján a virtuális könyvtár, az a nagy katymasz, amiben a könyvrõl beszélõk, a párbeszédek résztvevõi kisebb-nagyobb hazugságokkal, hullámzó egyezményben egyet érteni látszanak. A francia esztéta relativizáló belátásával minden olvasás: félre-olvasás; ez sem tragédia, nem így volna, csak egy könyv lenne, vége is az irodalomnak. S akkor még egy csavarással Bayard két pszichológiailag fölszabadító és csak enyhén cinikus vigasszal áll elõ. Az új olvasói engedély az egyik: az ugró-iskolás, a kirakós, a csipegetõs, a kószáló olvasás, bele-beleolvasás, mi talán ismérve (hozama? ajándéka?) annak a kornak, melyet a mi honi léhaságunk és lopkovác pökhendiségünk szeret “posztmodernnek” fölstilizálni. Oscar Wilde-ra, megint õrá hivatkozik a másik: az olvasás ennenmagunk olvasása, azonosítása, kétes státusú összetákolása; “a kritika az autobiográfia egyetlen elfogadható formája”; így igaz, ha Babits, Péterfy, Starobinski, kérkedõn, túltengõn, “lilábban”, ha némely mások.

Pierre Bayard könyvének függeléke, folytatása persze nyugodtabb tartományba vezetne a címben föltett kérdésnek megfordításával: hogyan beszéljünk azokról a könyvekrõl, melyeket (úgy, ahogy) valóban olvastunk? Ki teszi jól, ki meg jobban, értékelhetõen persze egyiknek, másiknak módját is. Érteni vágyon, értõn, türelmes figyelemmel, szinte gyöngédséggel, mint a hasznosságában nélkülözhetetlenné kiteljesedõ BB; mániákusan, minden sornak tízszer nekifutva a penetráns agyú és a fogalmi-nyelvezeti kínzópadig kveruláns BT; érzékenyen fölényesen uralt mûveltséggel, korokra, kontextusokra, alakulásokra visszafogott célzatossággal rátapintó, rálátásos, távlatba helyezõ elme, kritikusként is (modernista) irodalomtörténész, MI; tanulni tõlük, tisztelnünk õket kötelmünk; másokat is, nem is csekély számút; kedveskedõbbek vagyunk a szakmai pályatársakkal (?), mint az ún. szép-irodalom alantasabb régióival.

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.