Állam nélküli államiság

Zsidó újítás a politikatörténetben?

Mária Terézia 1744. december 18-án rendeletet írt alá, melyben az összes zsidót kiűzi Prágából: kötelezi õket, hogy 1745. január végégig hagyják el a várost, sõt június végéig Csehországot is, és megtiltja nekik, hogy a Habsburg Birodalom örökös tartományainak bármelyikében letelepedjenek.1

A prágai zsidóság évszázadokon át a legnagyobb és leggazdagabb európai zsidó közösségnek számított, és hirtelen kitelepítésük – legközelebb a francia forradalom kísérli majd meg, hogy kiûzze a zsidókat egy európai nagyvárosból – nemcsak a prágai közösségre jelentett óriási csapást, de Európa-szerte veszélyeztette a zsidók biztonságát. A rákövetkezõ hónapokban gyakorlatilag az egész európai zsidóság intenzív politikai és diplomáciai kampányba fogott prágai hittestvérei érdekében. Emlékeztetõül: 1789-et és a zsidók egyenjogúsításának kezdeteit megelõzõ korszakban járunk. A zsidóság a rendelkezésére álló eszközök (emberjogi és üzletpolitikai érvek, anyagi ráhatás és nyílt politikai lobbizás) egész tárházát bevetve, a rövid határidõ szorításában és rendkívül kényes háborús állapotok között igyekezett megmásítani Európa egyik leghatalmasabb uralkodójának politikai döntését. A következõkben megkísérlem felvázolni e politikai kampány körvonalait. Kizárólag az alkalmazott módszerek részletes elemzése révén érthetjük meg egy állam nélküli nép államvezetését, amelyben a hagyományos zsidó shtadlanut továbböröklõdése mellett a kommunikáció és meggyõzés modern eszközei is szerephez jutottak, elõrevetítve a cionizmus legitimációjához és Izrael állam megalapításához vezetõ modern zsidó diplomáciát.

Mária Terézia döntésének pontos okai mind ez idáig ismeretlenek, de a történelmi kontextus annál egyértelmûbb: az osztrák örökösödési háború, melynek során Prágát kétszer is elfoglalták Habsburg-ellenes erõk, elõször 1741– 42-ben bajor–szász–francia csapatok, majd 1744 nyarán a poroszok.

A prágai arisztokraták és polgárok többsége lelkesen fogadta a poroszokat, ami legalább részben a csehek máig megnyilvánuló õsi katolicizmus- és Habsburg-ellenességét bizonyítja, dacára az ellenreformáció látványos sikereinek. Miután az osztrákok 1744 novemberében visszafoglalták Prágát, a poroszokat megéljenzõk közül sokakat elfogtak, felségárulás vádjával halálra ítéltek és ki is végeztek. Ekkor keltek szárnyra a hírek – csakúgy, mint Prága 1741-es elsõ bevétele idején – arról, hogy a zsidók is a poroszok pártjára álltak: a Habsburgok visszatértét zsidóellenes zavargások követték, melyek során húsz zsidót megöltek, több mint százat megsebesítettek, számos üzletet pedig kifosztottak és felgyújtottak. Ekkor röppentek fel az elsõ hírek arról, hogy szó lehet a zsidók Prágából való kiûzésérõl. A zsidó közösség azon nyomban követeket küldött Bécsbe “Hagar (azaz Magyarország) királynõjéhez”, ugyanis Mária Terézia akkor még nem vette fel a császárnõi címet, de nem sikerült elérniük, hogy fogadja õket.

Nem tudni, hogy a poroszokkal való szimpatizálás vádja volt-e a zsidók kitelepítésének legfõbb oka, ugyanis a prágai polgárok már az örökösödési háborút megelõzõ években is többször panaszt tettek zsidó kereskedõk ellen. Bécs bizottságot hozott létre az ügy kivizsgálására. A kitelepítést elõíró rendelet meghozatala elõtti napon Kinsky gróf, a cseh udvari kancellária feje memorandumot terjesztett Mária Terézia elé, amelyben egyenesen a zsidó közösségek intézményi létjogosultságát bírálja, azt állítván, hogy ily nagyfokú közösségi összetartás mellett szinte lehetetlen az egyes zsidókat törvény elé állítani. Kinsky mindamellett egyértelmûen a zsidók Prágából való kiûzése ellen foglalt állást, mondván, hogy az többet ártana a Habsburgok politikai és kereskedelmi érdekeinek, mint amennyi hasznot hajtana a prágai keresztény kereskedõknek. A kitelepítés közvetlen okai tehát nem ismeretesek.

Akárhogy is, a rendelet aláírásának másnapján, 1744. december 19-én a zsidó közösség két párhuzamos lépésre szánja el magát: Jeremiás siralmainak könnyfakasztó stílusában felszólítják a közösség tagjait, hogy böjtöljenek, imádkozzanak és könyörögjenek Isten kegyelméért, s ezzel egy idõben körlevelet intéznek számos zsidó közösséghez, a közbenjárásukat kérve.2

Ez a kor szokásaihoz illõ nyelven megfogalmazott levél fontos dokumentum, amely lavinát indított el. A bibliai héber és a zsidó–német köznyelv keverékén írott levél “Juda nemeseihez könyörög” … “kik befolyással és tekintéllyel bírnak a hatalmasok udvarainál”, hogy járjanak közben prágai testvéreik érdekében. A levélírók mentegetõznek, hogy mivel az ügy a szoros határidõ és a “szenvedés mértéke” miatt sem tûr halasztást, nem írhattak személyre szóló leveleket, csak lemásolták a körlevelet nyolc példányban, és további másolatok készítésére, valamint azok más közösségekhez való eljuttatására kérik a címzetteket. A nyolc eredeti példányt a bécsi, frankfurti, amszterdami, londoni és velencei közösségeknek szánták, valamint Wolf Wertheimernek, kora legjelentõsebb udvari zsidójának Augsburgba, és Bendit Gumperznek Nijmegenbe.3

A körlevél részletesen taglalja, mily rettenetes szenvedéssel járna, ha több ezer embert, köztük gyerekeket és nõket a tél közepén elûznének lakhelyükrõl, és földönfutóvá tennének. A levél fogalmazói jó taktikai érzékkel azt javasolják, hogy a közösségek ne mindjárt a rendelet visszavonását kezdeményezzék, hanem csak azt, hogy haladékot kaphassanak a végrehajtásához, egyúttal kérelmezzék egy “vizsgálóbizottság” kinevezését, mely ellenõrizné a prágai zsidók ellen felhozott vádakat.

Elképesztõ, hogy a nyolc eredeti körlevél télvíz idején is milyen gyorsan célhoz ért: december vége elõtt már mind a nyolc címzett elolvashatta a maga példányát. A bécsi zsidó közösség vezetõi mindjárt a levél kézhez vétele után összegyûltek nem hivatalos vezetõjük, d’Aguilar báró házában: lévén az õ helyzetük is bizonytalan (hivatalosan nem létezett zsidó közösség Bécsben), tisztában voltak vele, hogy minden tiltakozás hiábavaló az uralkodónál, ha nem áll mögötte külsõ beavatkozás és nyomás, amit meg is üzentek távoli hittársaiknak.

A prágai körlevél legtöbb címzettje az utasításnak megfelelõen másolatokat készített, és továbbította õket: a bécsi Benjamin Wolf a mantuai közösség részére, Wolf Wertheimer pedig, aki a legtöbb másolatot készítette, küldött egyet-egyet Münchenben élõ fiának, továbbá félunokaöccsének, Hirsch Oppenheimnek Hildesheimbe, aztán a vejének, Meir Katznak, a hanoveri fejedelemség rabbijának, valamint sógorának, Eliahu Oppenheimnek Hamburgba, Baruch Gumperznek, Szilézia rabbijának, végül Feibush Breslauernek, a londoni askenázi közösség rabbijának. A koppenhágai közösség is kapott egy példányt 1745. január elején; december 22–23-án Samuel Wertheimer is visszaküldött egy részletesebb másolatot apjának, Wolfnak Augsburgba, szintén keverék héber és zsidó–német nyelven “elbeszélve a prágai szent közösségben és az egész cseh királyságban történõ iszonyatos eseményeket”. Ezen Elbeszélést aztán átírták és átfogalmazták héber nyelven (hogy a szefárd közösségek ne kifogásolhassák a számukra érthetetlen zsidó–német nyelvezetét), majd január második felében Velencében ki is nyomtatták, és e nyomtatott változat számos példányát szétküldték zsidó méltóságoknak és közösségeknek.

Január elejére – csupán két héttel a rendelet aláírása után – több tucat zsidó közösség tudott Európa-szerte a prágaiakat fenyegetõ óriási veszélyrõl, és szerteágazó levelezés indult meg, melynek során információt cseréltek, értesítették egymást új elgondolásaikról, a sikerekrõl és a kudarcokról. A hamburgiak például azt üzenték az amszterdami spanyol–portugál testvérközösségnek, hogy elengedhetetlen az együttes cselekvés, mivel ha “az egyik tagot csapás éri, a test minden porcikája szenved”, különösen ha az érintett tag Prága, a zsidó metropolisz (ir va-em be-Israel).

A terjedelmes levelezést minden jel szerint Wolf Wertheimer fogta át Augsburgban: azon kívül, hogy a Habsburgok mellett más uralkodói udvarokkal is kapcsolatban állt, pénzügyi lehetõségei és a szûnni nem akaró háború frontvonalához közeli lakhelye is stratégiai helyzetbe hozta.

Íme a lépések gyors egymásutánban:

– 1745. január 4-én Bendit Gumperz kézhez veszi a németalföldi Nijmegenben az eredeti körlevél egyik példányát; még aznap ír egy amszterdami rokonának, aki tisztviselõ (parnass) a helyi közösségben, és felszólítja, hogy vigye az ügyet a törvényhozó testület, a Staten Generaal elé, maga pedig ír egy hágai közvetítõ személynek, valamint egy londoni ismerõsének, hogy kérje Anglia királyának (aki egyben hanoveri választófejedelem is) a közbenjárását.

– Amszterdamban a portugál és az askenázi közösségek létrehoznak egy közös delegátusi bizottságot (“Gedeputierte”), és Tobias Boas helyi bankár közvetítésével a Staten Generaal bizottsága már december 31-én, alig két héttel a rendelet aláírása után fogadja õket. Terjedelmes memorandumot intéznek a bizottsághoz, melyben rámutatnak, hogy a prágai zsidók ellen felhozott, ám nem részletezett vádak hamisak és rosszindulatúak, és hogy a zsidó kereskedõk Prágából való kiûzése hátrányosan érintené a nemzetközi kereskedelmet. Kérik továbbá az Egyesült Tartományok világi méltóságait, hogy követük révén járjanak közben a bécsi Udvarnál az “Igazság, Könyörületesség és Hasznosság” jegyében, és eszközöljék ki a kitelepítõ rendelet hatályba lépésének elhalasztását, valamint egy vizsgálóbizottság kinevezését. A kérés meghallgatásra talál, és a törvényhozó testület elküldi a memorandum egy példányát bécsi követüknek, van Burmania grófnak, akit felszólítanak, hogy tudakolja meg az Udvarnál “e rendkívül fájdalmas” intézkedés okát, és közölje a bécsi elöljárókkal “mélységes aggodalmukat”, mellyel a következmények elé tekintenek, mivel Németalföld népe élénk kereskedelmet folytat Prágával, következésképpen igyekezzék “mértékletességre” ösztönözni az Udvart a prágai zsidókkal való bánásmódban. A Staten Generaal levelét külön futár vitte a bécsi zsidó elöljáróknak, kik rögtön továbbították azt a követhez.

Ebbõl és más esetekbõl is kiviláglik, hogy a tél és a 18. századi körülményes közlekedés ellenére a zsidó közösségek saját hatékony futárhálózatuk segítségével a hivatalos küldeményeket a lehetõ leghamarabb eljuttatták rendeltetési helyükre, így azok nem akadtak el a diplomácia szokásos útvesztõjében. Miután az amszterdami zsidó közösség delegátusi bizottsága kieszközölte a Staten Generaal közbenjárását, körlevélben értesít több más közösséget, és további cselekvésre szólítja fel õket, különösen Angliában.

Wolf Wertheimer, akit a városa közelében folyó háború helyhez köt, a következõket teszi:

– Ír Frankfurtba sógorának, Moses Kahnnak, a mainzi érsek-választófejedelem bankárának, és kéri, hogy keresse meg az érseket, aki egyszersmind a császárválasztás idején fontos birodalmi kancellár pozícióját is betölti;

– Itzik Wertheimer apja (Wolf) utasítására egy delegáció élére áll, mely Fürthbõl indul a bamberg-würzburgi püspökhöz, aki történetesen a mainzi érsek-választófejedelem fivére, és aki korábban fontos szerepet játszott a bajorok és a Habsburg udvar közötti közvetítésben;

– Wolf Wertheimer ír a frankfurti közösségnek azzal a kéréssel, hogy küldjenek delegátust a római zsidó közösséghez, és folyamodjanak kihallgatásért a pápához;

– Továbbá ír rokonának, Hirsch Oppenheimnek, a kölni érsek-választófejedelem pénzügyi tanácsadójának, hogy kísérelje meg rávenni az érseket: személyesen járjon közben Mária Teréziánál;

– Wolf Wertheimer a sógorának, Moses Kahnnak Frankfurtba írott újabb levelében azt javasolja, hogy utazzék Braunschweigbe, és beszéljen Alexander Daviddal, a braunschweigi herceg udvari zsidójával; Wertheimer a sógorán keresztül kér segítséget a hercegtõl, valamint annak nagynénjétõl, aki Mária Terézia anyja; kéri sógorát, hogy juttasson el leveleket Mária Teréziához mind a herceg, mind annak nagynénje tollából, akik – így Wertheimer – az uralkodónõ keresztény könyörületességére hivatkozhatnak, valamint felhívhatják a figyelmét, hogy mennyire hátrányos volna számos keresztény kereskedõre nézve a prágai zsidók csõdje, mi több, az egész lakosság számára veszélyt jelentene a sok ragály, amit a téli hidegben földönfutóvá váló zsidók terjesztenének;

– 1745. január 1-jén Wertheimer megkéri a drezdai udvari zsidót, hogy keresse föl a szász választófejedelmet, egyben Lengyelország királyát, és vegye rá, hogy írjon Mária Teréziának;

– Január 4-én Wertheimer körlevelet intéz a római, mantuai, velencei és torinói zsidó közösségekhez, melyben azt tanácsolja, hogy tartsanak készenlétben futárszolgálatot; a torinói közösséget a piemonti király, a római közösséget a pápai kúria megkeresésére kéri, a velenceieknek pedig azt javasolja, hogy a szenátus és a velencei pápai nuncius közvetítésével a bécsi pápai nunciushoz forduljanak.

Wertheimer mindezt december 29. és január 5. között intézte, a tél és a keresztény ünnepek idején, miközben dúlt a háború körülötte.

Erõfeszítései jelentõs eredményeket hoztak:

– Január 3-án éjjel Moses Kahn találkozott a mainzi érsek-választófejedelemmel. Másnap reggel az érsek magához kérette udvarának bécsi követét, és saját kezûleg írt levelet Mária Teréziának, melyben javasolta, hogy enyhüljön meg a prágai zsidók iránt: sokat ártana nemzetközi tekintélyének, ha elûzné õket lakhelyükrõl, ellenben ha kegyelmet gyakorol, Európa-szerte kegyes uralkodónak fogják tekinteni. Az érsek Kahn kezébe adta a levelet, aki külön futárral küldte Bécsbe Berish Eshkeles rabbinak azzal az utasítással, hogy haladéktalanul továbbítsa Mainz bécsi követének, aki Mária Terézia saját kezébe fogja átadni.

– Moses Kahn ezután beszélt Ertlau báróval, a mainzi érsek udvari tanácsnokával, aki megígérte, hogy megemlíti a dolgot a hanoveri és szász udvar mainzi követeinek.

– Szászországban a helyi zsidó közösség követséget küldött az udvarhoz azzal az üzenettel, hogy a prágaiak elûzése hátrányosan érintené a szászországi kereskedelmet, kivált a lipcsei vásárt, a királyságban folyó nemzetközi kereskedelem egyik fõ intézményét. A szászországi zsidó közösség azt is elérte, hogy a lipcsei (keresztény) kereskedõk céhe beadványt intézzen a szász koronatanácshoz és Bécshez, figyelmükbe ajánlva a prágai zsidó kereskedõk csõdjének lehetséges következményeit a szászországi kereskedelemre nézve: hogyan kompenzálnák a keresztény kereskedõket, akiket ekkora kár ér?

– A szász koronatanács írt bécsi követének, hogy hozza fel az ügyet a Habsburg-ház fõembereinél, ha alkalom nyílik rá.

– A szász választófejedelem, egyszersmind Lengyelország királya pártfogását nem sikerült elnyerni: egy ékszerkereskedõt indítottak útnak Varsóba, illõ ajándékkal, ám Drezda közelében kirabolták, így nem érte el célját.

– Január 1-jén Altona, Hamburg és Wandsbeck társközösségek körlevelet küldtek több zsidó közösséghez, mely szerint a prágai kiûzetés “messze rosszabb” lesz, mint 1492-es spanyolországi elõdje volt. Elérték továbbá, hogy Hamburg birodalmi város tanácsa közvetlenül írt Mária Teréziának január 6-án, figyelmeztetve az uralkodónõt, hogy a “gazdag és nagy létszámú prágai zsidó közösség” ellen elkövetett erõszakos tett súlyos következményekkel járna az egész birodalomban folyó kereskedelemre. A hamburgi közösség ezt a levelet is külön futárral indította útnak, ez alkalommal Muskau grófnak Bécsbe, azzal, hogy adja át Fuchs grófnõnek (az elõzõ hamburgi követ feleségének), aki korábban Mária Terézia személyes nevelõnõnõje volt: a levél így körülményesen ugyan, de közvetlenül kerül az uralkodónõ, és nem a miniszterek kezébe.

– Január 8-án Anglia királya fogadta a londoni zsidó közösség küldöttségét, és parancsára Lord Harrington, a lordkancellár még aznap felszólította bécsi követüket, hogy konzultáljon a holland Staten Generaal követével, és közelítsék egymáshoz a bécsi kormányról alkotott álláspontjukat. Lord Harrington hozzátette még, hogy a királyt mélyen megrendítette “az ártatlan embereken esett égbekiáltó igazságtalanság”.

– Ugyanaznap zsidó küldöttség érkezett Dánia királyához, aki azonnal levelet intézett Mária Teréziához: ez az egyetlen olyan levél, melyet király írt ez ügyben.

– Jonathan Eibeschütz, ki akkoriban Metzben volt rabbi, is írt a római zsidó közösségnek, és könyörgött nekik, hogy keressék föl a pápát, “akivel tudomásunk szerint itáliai testvéreink ismeretségben állnak, és akirõl úgy hírlik, hogy jó szívvel viseltetik népünk iránt (doresh tov le-amenu). Ki tenné meg, ha nem õ, hogy vallási elveit követve közbenjár a prágaiak érdekében?”

– A velencei szenátus felszólította bécsi követét, hogy hozza fel a kérdést az Udvarban;

– A pápai kúria utasította a bécsi nunciust, hogy igyekezzen rávenni a Habsburg méltóságokat, ne döntsenek elhamarkodottan a prágai zsidók ügyében, és tartsák tiszteletben a “szeresd a felebarátodat” bibliai parancsát;

– Végül április 13-án külön futár érkezett Konstantinápolyból a Fényes Porta üzenetével, melyben könyörögnek Mária Teréziának, hogy kímélje meg a prágai zsidókat; ezen levél elõzménye nem ismeretes, de fölöttébb valószínû, hogy a zsidók az Oszmán Birodalom legfõbb elöljáróit is megkörnyékezték.

Január közepére, alig egy hónappal a rendelet hatályba lépése után a bécsi udvarnál többek között a következõk könyörögtek kegyelemért a prágai zsidók érdekében: Anglia és Dánia királya, az Egyesült Tartományok törvényhozása, Braunschweig hercege, a mainzi érsek-választófejedelem, a velencei szenátus, Hamburg birodalmi város tanácsa, Szászország udvari tanácsa, a velencei pápai nuncius, sõt, maga Mária Terézia anyja is.

Mária Terézia ekkoriban számos terhessége egyikének utolsó napjaiban járt, és parancsa értelmében 1745. január végéig egyetlen diplomáciai követet sem bocsáthattak be hozzá. A hivatalos és személyes ügyek követei az Udvarhoz azonban bejutottak, és tárgyalások kezdõdtek, amint hamarosan látni fogjuk.

A rendelet elhalasztása, illetve végül a visszavonása legalább annyira összefüggött a Habsburgok nemzetközi politikájával, mint korábban a hatályba léptetése. 1745. január 20-án meghalt a német császár – a bajor választófejedelem. Mária Terézia azonnal nemzetközi kampányt indított, melynek célja férjének, Lotharingiai Ferencnek német–római császárrá választása volt. Ehhez nemzetközi támogatásra volt szüksége – többek között a hét választófejedelem (Reichskurfürste) szavazatára, köztük Szászország és Hanover választófejedelmeiére, akik Lengyelország, illetve Anglia királyai is voltak; szüksége volt továbbá a pápai választók, mindenekelõtt a birodalmi kancellár tisztét is betöltõ mainzi érsek-választófejedelem valamint a kölni érsek-választófejedelem szavazatára. Láttuk, hogy e három tekintély különbözõ módokon ugyan, de közbenjárt a prágai zsidók érdekében: kétségtelen, hogy Wertheimer és társai tisztában voltak azzal, hogy a közelgõ császárválasztás miatt ezen világi és egyházi hatalmak rendkívüli fontossággal bírnak, ezért is igyekeztek annyira megnyerni õket a prágaiak ügyének.

Február elejére Mária Terézia felépült annyira a gyermekágyból, hogy elnököljön az Udvar titkos miniszteri konferenciának (Geheime Ministerialkonferenz) nevezett ülésén. Itt vitatták meg a prágai zsidók érdekében érkezett kérvényeket. Mária Terézia ragaszkodott hozzá, hogy uralkodói jogait gyakorolva maga döntsön alattvalói sorsa felett, minisztereinek azonban sikerült meggyõzniük, hogy kezelje rugalmasan a kitelepítési határidõ dátumát, amit így egy hónappal el is halasztottak.

Szinte azonnal újabb üzenetek érkeztek, további haladékot, illetve a rendelet semmissé tételét kérve: március 5-én Anglia királya, 10-én a Staten Generaal, 11-én a szász királyi tanács pecsétjével. Amikor Mária Terézia a szülést követõen Mariazellbe, a Habsburgok szokásos zarándokhelyére utazott, a bécsi zsidó elöljárók, akik eddig hiába kértek audienciát, az útvonalat ismervén megjelentek a hintójánál, és térdre vetették magukat elõtte; ekképpen sikerült átadniuk a prágai testvéreik érdekében írt petíciójukat. Az angol követ is újabb könyörgõ levelet írt az uralkodónõhöz, mire a kitelepítést ismét elhalasztották – elõbb június végéig, majd sine die. Az új politikai helyzetben világossá vált, hogy várható a rendelet visszavonása is.

Idõközben átfogó diplomáciai hadmûvelet indult Ferenc császárrá választása érdekében, melyben Mainz és Köln érsek-választófejedelmeinek jutott a legjelentékenyebb szerep. 1745. május 2-án megköttetett az augsburgi béke néven is ismert füsseni béke az örökösödési háború lezárásaként, mely egyúttal szavatolta Ferenc megválasztását: a császári korona a bajor interregnum után ismét egy Habsburg, jóllehet egy másodszülött fejét díszítette. Tíz nappal késõbb a zsidók kitelepítési rendelete végérvényesen semmisnek nyilváníttatott, pontot téve a prágai zsidó közösség történetének egy fejezetére, mely egyszersmind a zsidó nemzetközi diplomácia máig megíratlan története is.

A zsidó közösségek és elöljárók által a rendelet visszavonásáért tett lépések egyértelmûen bizonyítják, hogy milyen gyorsan és hatékonyan sikerült mozgósítaniuk társaikat. Zord idõjárási viszonyok és a Közép-Európát feldúló háború közepette, kormánygépezet vagy politikai hatalom híján is számos zsidó elöljáró volt képes megmozgatni uralkodók és intézmények egész sorát, akik leveleikben nyomást gyakoroltak a Habsburg udvarra. A világi és egyházi méltóságokhoz fûzõdõ kapcsolatok egész hálózata, saját hatékony futáraik és hírvivõik révén egy maroknyi zsidó közösségi vezetõ és pénzember kevesebb, mint két hét alatt elérte, hogy a prágaiak ügye napirendre kerüljön Európa néhány vezetõ uralkodójának és hatalmasságának diplomáciai ügymenetében. Tudták, hogyan közeledjenek azokhoz, akikhez el kívántak jutni, érveikben bölcsen hivatkoztak mind királyi (és keresztény) könyörületességre, államérdekre és merkantilista érvekre, mindevvel bizonyítva, hogy milyen behatóan ismerték az európai udvarokban és királyi dinasztiákban folyó politikát.

A prágai közösség segélykérõ levelének eredeti nyolc példányát számtalanszor és gondosan lemásolták (sõt, egy változatát még ki is nyomtatták). Amijük csak volt a zsidó bankároknak, politikai tényezõknek és udvari zsidóknak, azt mind a szolidaritás – egyúttal nyilvánvalóan az önérdek – szolgálatába állították. Amennyiben a prágai zsidóknak valóban el kellett volna hagyniuk az otthonukat, az megingatta volna a zsidók viszonylagos biztonságát, amit a felvilágosult abszolutizmus 18. századi körülményei között jó néhány európai országban sikerült elérniük. Amikor a hamburg-altona-wandsbecki elöljárók kijelentették, hogy a prágaiak kitelepítése legalább akkora tragédia lenne, mint annak idején a spanyoloké volt, ezt nem azért tették, hogy túlozzanak, vagy hogy egyes zsidó közösségek spanyolországi gyökereire utaljanak; az analógiával valós félelmüket fejezték ki, nevezetesen, hogy a viszonylagos tolerancia és befogadás lassan történelminek nevezhetõ hagyománya veszélybe kerülhet, mi több, meg is szûnhet.

A prágaiak elleni rendelet visszavonatásához használt módszerek jó része a hagyományos shtadlanut eszköztárából származik, ám az erõfeszítés nemzeteket átfogó mérete, a gyors kommunikáció (akár a lóháton nyargaló futárt, akár a memorandum kinyomtatását tekintjük), az észérvek és a morális ráhatás kiszámított egyensúlya, a Habsburg uralkodóházi érdekek politikai manõvereiben kiemelt szerepet játszó uralkodók és egyházi méltóságok célzott megkeresése modern szemléletet vetít elõre, egy a hagyományos felfogást új módszerekkel ötvözõ nemzetközi zsidó politikát a maga kísérletezéseivel és tévedéseivel együtt. Ez a lenyûgözõ erõfeszítés minden intézményes támogatás nélkül, ad hoc módszerekkel, éles elmével, összehangoltan és villámgyorsan gyûjtött és továbbított információkat követelt. Maga a tény azonban, hogy a legtöbb megkeresett uralkodó magától értetõdõnek tartotta, hogy a prágaiak ügye mellé álljon, mutatja, hogy változóban volt a zsidók helyzete az európai társadalmakban: sérülékenyen, a kitelepítés fenyegetettségében is képesek voltak mobilizálni az erõs szolidaritáson alapuló kapcsolataik egész láncolatát. A terjedelmes levelezésbõl is kiviláglik, hogy ezek az erõfeszítések nem mindig voltak mentesek a visszavágásoktól, kisstílû személyes bosszúállásoktól és az emberi élet (és zsidó politika) egyéb világi aspektusától: mindennél fontosabb azonban, hogy a próbálkozás sikerrel járt, a rendkívül nehéz körülmények között választott stratégia és taktika helyesnek bizonyult.

A modern zsidó politika kezdetét az 1840-es damaszkuszi ügytõl szokás számítani. Zsidó közösségek és vezetõk egész Európára kiterjedõ kampányba fogtak, mely során a politikai nyomás és a nemzetközi közvélemény befolyásolásának eszközével próbálták megmenteni egy távoli közösség zsidó tagjait a börtöntõl és a még annál is fenyegetõbb következményektõl, valamint megakadályozni egy zsidók elleni õsrégi vád tovaterjedését, mely ha nem tesznek ellene, jelentõsen hátráltatta volna a zsidók egyenjogú befogadását a felvilágosult és liberális európai társadalmakban.4 A majd’ egy évszázaddal korábbi prágai ügy szereplõi szinte minden rendelkezésükre álló eszközt bevetettek, a 19. század viszont kínált egy újabbat ezek mellé: a sajtót. Damaszkusz kapcsán fordult elõ elõször, hogy a zsidó aktivisták sajtókampányt folytattak: írtak zsidó és más lapokba, új lapokat alapítottak, rábeszéltek, sõt olykor fel is béreltek újságírókat, hogy ragadjanak tollat az érdekükben.

1840 e tekintetben különbözött 1745-tõl. Volt azonban még egy fõ különbség: míg a prágai ügy a kancelláriák és királyi udvarok elõszobáiban és belsõ termeiben dõlt el, a damaszkuszi ügyet a 19. század nyilvános politikája jellemezte.5

Többek között ez az oka annak, hogy a damaszkuszi ügy a modern zsidó politika színre lépésének jelképeként vonult be a zsidó történetírásba, (egyebek mellett az Alliance Israëlite Universelle is ennek köszönheti a létét), a prágai ügyrõl ezzel szemben a hivatásos történészek is alig hallottak, sõt a zsidó történelem évkönyvei sem igen említik.

A 19. századi zsidó politika hasonlóan nagy horderejû megnyilvánulásaiban ugyancsak ötvözõdtek a nemzetközi összefogás köz- és magánjellegû vonatkozásai. Abban, hogy az 1878-as Berlini Kongresszus ahhoz a feltételhez kötötte Románia függetlenségének kimondását, hogy az hajlandó-e állampolgárságot adni a moldvai és vlach fejedelemség zsidó lakosainak, legalább részint felismerhetõ a hagyományos titkos, nyilvánosság kizárásával intézett politika, melynek meghatározó alakja Bismarck bankára, az 1870-es porosz–francia háború finanszírozását is támogató Gerson von Bleichröder volt.6 Óriási lépésnek számított ez a zsidók egyenjogúsága felé, mivel bizonyította, hogy a hatalommal bíró zsidó egyének képesek befolyásukat a kevésbé jó helyzetben lévõ zsidó közösségek érdekében érvényesíteni. Hasonló indíttatásból született Jacob Schiff döntése, hogy megtagadja az oroszoktól a kölcsönt az 1903-as kisinyovi pogrom után; ezen elhatározás közvetlen kapcsolatban áll a késõbbi, 1980-as évekbeli zsidó – és izraeli – törekvésekkel, melyek célja az volt, hogy nyomást gyakoroljanak a Szovjetunióra a zsidók kivándorlásának engedélyezése érdekében.

Meg kell említenem, még ha részletesen nem tárgyalhatom is e helyütt, hogy olykor nagyon nagy árat kellett fizetni ezekért a hatalomnélküliek hatalmát ékesen bizonyító eredményekért. A hatalomnélküliek természetesen nem csupán a morális meggyõzés szelíd eszközével éltek (ha erre korlátozódtak volna, valószínûleg belebuknak, ahogy az örmények és a kurdok is belebuktak): a befolyásos zsidó bankházak pofonjai legalább akkora súllyal estek latba ezekben az ügyekben.

Ám ez sem maradt következmények nélkül. A damaszkuszi ügy nagyrészt Rothschildéknek köszönhetõ sikere után Franciaországban csakhamar megjelentek az elsõ pamfletek, melyek a családot Les rois de l’epoch-nak, a kor királyainak titulálták, továbbá mivel a zsidóknak sikerült a lapokat a maguk oldalára állítani, az a vád érte õket, hogy “a zsidók” ellenõrzésük alatt tartják a sajtót. Hasonlóképpen, miután Románia függetlensége a zsidóknak garantált állampolgárságon múlt, a román nemzet ellenségeinek kiáltották ki õket, azt állítva, hogy “a zsidók” diktálják a nemzetközi politikát. Mint késõbb bebizonyosodott, a független Románia ügyesen kibújt vállalt kötelezettségei alól, mivel a nemzetközi bizottság szokás szerint elmulasztotta ellenõrizni az ígéretek betartását, az egész ügy mégis újabb érvet szolgáltatott a romániai antiszemitáknak. Ugyanígy az is kérdéses, hogy Schiff javított-e az orosz zsidók helyzetén azzal, hogy meghiúsította az Oroszországnak folyósítandó hitelt, noha lehetséges, hogy kikövezte az utat Herzl és az orosz belügyminiszter, Plehve gróf 1903 nyarán történt meglepõen sikeres találkozója elõtt.7 Aligha kétséges azonban, hogy tápot adott az orosz antiszemitáknak, különösen miután néhány év múlva Oroszország vereséget szenvedett Japántól: “a zsidókat” hibáztatták az oroszok hiányos fegyverzetéért, és a Kuhn, Loeb & Co.-t (Schiff kereskedelmi bankcégét) ért homályos vádak az orosz antiszemitizmus egyik fõ motívumává váltak, A Cion bölcseinek jegyzõkönyvét is ideértve. Ezzel nem akarom azt állítani, hogy a fenti lépéseket hiba volt megtenni: de a mérleg másik serpenyõjébe legalább akkora súly került.

Ezzel eljutottunk a cionizmus és bizonyos értelemben Izrael állam modern politikájához. Herzl a zsidó történelem hézagos ismeretében igazán keveset tudott a shtadlanuttörténetérõl és annak modern változatairól. Nem világos, hogy mennyire ismerte a damaszkuszi ügyet, azt viszont bízvást feltételezhetjük, hogy a prágai kiûzetésrõl nem is hallott. A Judensache érdekében tett diplomáciai erõfeszítései a hagyományos zsidó politikát követték: összeköttetést keresett a magas rangú és befolyással bíró emberekhez, igyekezett (jóllehet eredménytelenül) rávenni a zsidó mágnásokat elképzeléseinek támogatására, a sajtót felhasználva terjesztette politikai eszméit, melyekben a humanitárius érveket a személyesen megkeresett uralkodók államérdek-megfontolásaival ötvözte. Herzl diplomáciai erõfeszítései voltaképpen kudarcok hosszú sorozata, és mégis, azáltal, hogy gondolkodásmódját intézményesítette a Cionista Világszervezetben, megteremtette azokat az eszközöket, melyek lehetõvé tették a cionisták sikereit 1917 és 1949 között.

Nahum Goldman viszont mesterien értett a zsidó politika mûvészetéhez. Egyfelõl a Zsidó Világkongresszus, a Zsidó Ügynökség és a Cionista Világszervezet intézményes keretei között tevékenykedett; és míg a zsidó történelem egyik legsötétebb évtizedében összehívott Zsidó Világkongresszus nem könyvelhetõ el sikerként, a náci uralom alatt felbecsülhetetlen értékû munkát végzett a zsidók megmentéséért. Goldmann másfelõl képes volt személyes vonzerejével, kapcsolataival és a független anyagi forrásokhoz való alkalmankénti hozzájutással kitágítani az intézményes cionista politika kereteit, és a cionista mozgalom és a zsidó nép érdekeit szolgálni. Álljon itt két példa ennek bizonyítására!

Az elsõ igazolja, hogy Goldman milyen jelentõs szerepet vállalt 1947 elõtt az önálló zsidó állam alapításához szükséges nemzetközi támogatás megszerzésében, ami végül az ENSZ közgyûlés 1947. november 29-i, Palesztina felosztását elõíró döntéséhez vezetett. E döntés egyik lényegi momentuma a szovjetek ígérte segítség volt, mely elõször Andrej Gromikónak az ENSZ rendkívüli közgyûlésén mondott beszédében vált nyilvánvalóvá 1947 májusában, amikor is ígéretet tett arra, hogy a Szovjetunió támogatni fogja egy palesztinai zsidó állam létrehozását.

Gromiko beszéde sokak szemében az események meglepõ, váratlan fordulatának tûnt, és bizonyos tekintetben az is volt: az elemzõk még most, a korábbi szovjet levéltárak (részleges) megnyitása után sem értenek egyet abban, hogy mi késztette a szovjeteket több évtizedes dühödt cionizmusellenességük után annak támogatására. A rendelkezésre álló feljegyzések ellenére is megfeledkeznek arról, hogy a cionisták folyamatosan, fáradhatatlanul ostromolták a szovjeteket a Palesztina jövõjérõl alkotott saját elképzelésükkel: az adott geopolitikai realitások és a szovjet ideológia ismeretében nem meglepõ, hogy sok csalódáson és kitérõn át vezetett az út. A cionisták azonban hihetetlen kitartással, az esélytelen küzdelemre fittyet hányva, mindent megpróbálva teremtettek lehetõséget a szovjetek pálfordulására. Goldmannak meghatározó szerepe volt ebben; ismét bizonyította, hogy képes a hagyományos zsidó politika összes húrját egyszerre megpendíteni.

Amint az az izraeli–szovjet kapcsolatok nemrég nyilvánosságra hozott dokumentációjából kiderül, az egyik legelsõ, szinte a lehetetlennel határos próbálkozás Chaim Weizmann nevéhez fûzõdik. Weizmann már 1941 elején, vagyis a német gyõzelmek és a nácikkal még szövetséges Szovjetunió meghatározta európai politika idején találkozni kíván a londoni szovjet nagykövettel, Ivan Majszkijjal. Majszkij visszaemlékezése8 rokonszenvrõl árulkodik: megemlíti, hogy Weizmann “kiválóan beszél oroszul, jóllehet már negyvenöt éve kivándorolt Oroszországból”; továbbá megjegyzi, hogy Weizmann azért kérte színleg ezt a találkozót, hogy a palesztinai narancsról tárgyaljon, ugyanis a háború elvágta Palesztinát a bejáratott európai piactól, s most a SZU felé kíván nyitni, cserébe az ottani prémekért (Weizmann arról nem beszélt, hogy Palesztinában kinek lenne szüksége orosz prémekre). Majszkij udvariasan végighallgatta, majd a szovjet diplomáciai szokáshoz hûen így válaszolt: “Pillanatnyilag nem mondhatok semmit, de ígérem, hogy megérdeklõdöm.” Majd hozzátette: “Azonban legyen szabad elõzetesen kérnem, hogy… ne fûzzenek hozzánk túlzott reményeket, miután csak kivételes esetben importálunk gyümölcsöt külföldrõl.” (Természetesen semmi sem lett e csereüzletbõl.)

De aztán, folytatja Majszkij a visszaemlékezést, “a narancs ürügyén Weizmann szóba hozta a palesztin ügyeket” – és mi sem bizonyítja ékesebben Weizmann diplomáciai manõverek iránti fogékonyságát, mint hogy érzékeltette, hogy a Zsidó Ügynökséget milyen félelmek gyötrik az európai zsidók jövõje miatt, s azt is, hogy éppen ezért mindent megtesznek, hogy menedéket találjanak számukra Palesztinában. Weizmann volt olyan vakmerõ, hogy kijelentse (amit Majszkij meg is jegyzett), ráadásul oly korban, mikor Sztálin még Hitler szövetségesének számított, hogy “Németország nem fogja megnyerni a háborút”; ám egyúttal azt is kilátásba helyezte, hogy ha Britannia kerülne is ki gyõztesen, a palesztinai zsidó közösség akkor is szembenállna a britekkel, mivelhogy azok az arabok pártján vannak. Majszkij kérdésére, hogy vajon miért, Weizmann (a nagy angolbarát) ravaszul megemlíti a szovjet diplomatának, hogy a Palesztinába vezényelt brit tisztek többsége Nigériából, Szudánból vagys Rodéziából jövet gyarmati és birodalmi tapasztalatokkal rendelkezik, következésképpen kijönnek az arabokkal, akik beérik a “minimális úthálózat, egynehány bíróság, némi misszionáriusi tevékenység és a lakosságnak nyújtandó orvosi ellátás” gyarmatokon megszokott sémájával. Lehet, hogy ez elég az araboknak, de nem elég a zsidóknak, akik modernizálni és iparosítani kívánják az országukat. Weizmann szerint ennek tudható be a strukturális feszültség a brit gyarmatügyi igazgatás és a palesztinai zsidó lakosság között.

Weizmann mesterien ragadta meg az akkoriban ugyancsak ritka alkalmat, hogy egy magas rangú szovjet követ tudomására hozzon bizonyos cionista kételyeket, melyeket Majszkij kötelességtudóan továbbított feljebbvalóinak. Mint látni fogjuk, egynémely mag termékeny talajra hullott.

A cionisták igyekezete, hogy magukra vonják a szovjetek figyelmét, új lendületet nyert, amikor Németország 1941 júniusában megtámadta a Szovjetuniót. Emanuel Neumann és egy kollégája a Cionista Ügyek Vészbizottsága részérõl már 1941. július 17-én találkozott Washingtonban az Egyesült Államok szovjet nagykövetével, Konsztantyin Umanszkijjal (aki Majszkijhoz hasonlóan zsidó volt). A Neumann által “barátságosnak, sõt szívélyesnek” nevezett találkozón a zsidó küldöttek kijelentették, hogy “az új fejlemények” (Németország inváziója) “alkalmat kínálnak a kapcsolatok javítására” a zsidók képviselõi és a szovjet kormány között. Ennélfogva elõ kívánnak hozakodni jó néhány emberjogi kérdéssel, mindenekelõtt a Szovjetunióban ragadt lengyel zsidó menekültek, köztük néhány cionista aktivista helyzetével: Neumann szeretné kijárni, hogy engedjék õket tovább Palesztinába. A zsidó képviselõk ugyanakkor engedélyt kérnek arra, hogy amerikai zsidó segélyszervezetek segítséget nyújthassanak az említett és a Szovjetunióban rekedt más zsidóknak. Neumann és kollégái világosan felfogták, hogy az új geopolitikai helyzet új lehetõségeket kínál. Válaszában a követ bizakodásra adott okot, sõt még részletes elõterjesztést is kért; mikor azonban a cionizmus ügye valóban napirendre került, Umanszkij kijelentette, hogy “jobb lenne, ha nem bocsátkoznának vitába errõl a kérdésrõl”.9

Ezt követõen tovább folytak a szovjetek támogatásának elnyerését célzó próbálkozások: 1941. október 9-én a Londonban tartózkodó Ben-Gurion találkozik a szovjet nagykövettel, Majszkijjal, és jelentést tesz a palesztinai zsidó közösség háborús erõfeszítéseirõl “a közös gyõzelem” reményében, és engedélyt kér, hogy kisebb delegációt küldhessen Moszkvába, akik tájékoztatnák a szovjet népet a palesztinai zsidó munkásmozgalom tevékenységérõl.10

1942 januárjában Eliahu Epstein (Elath), a Zsidó Ügynökség isztambuli képviselõje Ankarában találkozik a szovjet nagykövettel, Szergej Vinogradovval. Epstein a két találkozóról11 részletes és terjedelmes beszámolót küld a jeruzsálemi Zsidó Ügynökség politikai osztálya vezetõjének, Moshe Shertoknak (Sharett), melybõl egyértelmûen kiderül, hogy a tárgyalás messze túlment a sürgõs megoldásra váró problémákon. Epstein beszámol róla, hogy a Jishuv támogatta a szovjetek bátor szembeszállását Hitlerrel, továbbá hogy zsidó önkéntesek jelentkeztek a brit hadseregbe, és most elõször tesz említést arról, hogy a múltban a Szovjetunió támogatását élvezõ palesztinai arabok átálltak a nácik pártjára:

A háborúban egyértelmûen kiderült, hogy kinek az érdeke a demokrácia és a humanizmus gyõzelme, és ki kíván náci uralmat Keleten is.

A továbbiakban Epstein bírálja a szovjetek “elhibázott politikai közeledését azok felé a palesztin és szomszédos országokbeli körök felé, melyekrõl bebizonyosodott, hogy a nácik ügynökei és csatlósai”, valamint kirohanást intéz “a mufti és bandája klerikális, reakciós társadalmi háttere ellen”. Epstein állítja, hogy a nagykövet “figyelmesen hallgatott”; hogy egyes megjegyzések láthatóan az elevenére tapintottak, ugyanis Vinogradov az Epstein által “elhibázottnak” tartott szovjet közeledésre a következõ kérdéssel válaszolt: “Nem trockista lépés volt ez?”

Történelmi jelentõségû, ahogy a cionisták fáradhatatlanul ostromolták szovjet képviselõket, és rajtuk keresztül a szovjet kormányt érdekeik érvényesítéséért. Egyértelmû, hogy a cionista vezetés ráeszmélt, hogy a háborús helyzet új lehetõségeket teremtett a számukra. A szovjet kormány addig csak palesztinai araboktól vagy ami még rosszabb, a Palesztinában, Európában és a Szovjetunióban élõ anticionista zsidó kommunistáktól hallott a cionizmusról. Most elõször tudták magas pozíciókat betöltõ cionisták közvetlenül megszólítani a szovjeteket, és személyesen elõadni, mit is tesznek Palesztinában.

1942. március 2-án Weizmann benyújt Majszkijnak Londonban egy négyoldalas memorandumot a Jishuvról és a cionizmus célkitûzéseirõl.12 Ebben kiemeli “a szovjet társadalomfilozófia alapvetõ aspektusait, melyek a cionista mozgalom által Palesztinában megteremtendõ új nemzeti rendszer alapját is alkotják”. Ezek a “kollektív jólét az egyéni haszonszerzéssel szemben… a fizikai és szellemi munkások egyenlõ megbecsülése, a szellemi élet tisztelete, és a munka mindenek fölé helyezése”. Nyilvánvaló, hogy Weizmann stratégiai szempontból hangsúlyozta e kitételeket: szerette volna kiigazítani a szovjetek (rendszerint zsidó kommunisták festette) képét a cionizmusról, mint konvencionális, reakciós, polgári mozgalomról. Memorandumában Weizmann válaszolni kíván Majszkij egy korábbi, Palesztina befogadóképességét firtató kérdésére; Moszkva hozzáállását a cionizmus ügyéhez a háború után ugyanis korántsem csupán ideológiai érvek, hanem gyakorlati megfontolások befolyásolták: ha igaz az, hogy Palesztina már most túlzsúfolt, ahogy az arabok és az anticionisták állítják, akkor nincs értelme a cionizmust támogatni. A szovjetek ez irányú aggálya magyarázza, hogy Weizmann miért tér ki oly részletesen Palesztina befogadóképességére memorandumában, majd a szovjet hivatalnokokkal való késõbbi tárgyalásai során is.

A további találkozók sorrendje a következõ:

– 1942 májusában Weizmann felkeresi Washingtonban Maxim Litvinovot, a szovjet nagykövetet;13

– Eliahu Epstein törökországi tárgyalásainak eredményeként az ankarai szovjet nagykövetség két tagja 1942 augusztusában látogatást tesz Palesztinában, ahol találkoznak zsidó vezetõkkel, köztük Yitzhak Ben-Zvi-vel, a Palesztin Zsidóság Nemzeti Bizottságának elnökével (Va’ad Leumi).14

– 1943 januárjában Moshe Shertok tárgyal Majszkijjal Londonban, és a nagykövet kérésére memorandumot terjeszt be a menekültek háború utáni letelepedésérõl Palesztinában;15

– 1943 márciusában Epstein és Eliezer Kaplan, a Zsidó Ügynökség kincstárnoka találkozik Ankarában Vinogradov nagykövettel;16

– Ugyanabban a hónapban Shertok és Goldmann Washingtonban beszél Litvinovval;17

– 1943. május 27-én a Moszkvába, Sztálinhoz készülõ Goldmann az utazása elõtti estéjén átad Eduard Benešnek, Csehszlovákia emigrációba kényszerült elnökének egy terjedelmes memorandumot a Jishuvról, a cionizmusról és különösen Palesztina befogadóképességérõl. Goldmann egy ravasz megjegyzést is becsempész a szövegbe, miszerint a cionisták a történelem folyamán több megértést és támogatást tapasztaltak a nem zsidó, mint a zsidó származású kommunisták részérõl. Goldmann kéri Benešt, hogy lehetõség szerint közölje ezt szovjet tárgyalófeleivel, sõt magával Sztálinnal, és vesse fel elõttük a háborút túlélõ kelet-európai zsidók letelepedésének kérdését (addigra elég információ kiszivárgott már a náci megszállás alatt történtekrõl), és jelölje meg Palesztinát, mint az egyetlen elképzelhetõ helyszínt erre.18

– 1943 szeptemberében Goldmann elsõ ízben találkozik az új washingtoni szovjet nagykövettel, Andrej Gromikóval.19 Goldmann, régi tapasztalataiban bízva, elõrebocsátja, hogy nem valamely konkrét ügy kapcsán kíván tárgyalni az új nagykövettel, csupán kapcsolatot akar teremteni vele, és utal rá, hogy Gromiko elõdje, Litvinov is találkozott Weizmannal és Ben Gurionnal. Tudja, hogy a szovjet kormány csak sokára fog dönteni a háború utáni politikájáról, ennek ellenére ajánlkozik, hogy folyamatosan informálja Gromikót a cionista elképzelésekrõl, hogy amikor Moszkva készen áll döntésének meghozatalára, birtokában legyen a szükséges információknak. Goldmann a cionista elnöknek küldött jelentésében Gromikót “fiatalos, csendes embernek” írja le, aki “nagyon óvatos, de szimpatikus”.

– E folyamatos kapcsolattartás közepette kerül sor Majszkij palesztiniai látogatására 1944 augusztusában – õelõtte nem járt ilyen magas rangú politikus az országban. A látogatás színleg a Nagy-Britanniából hazafelé vezetõ úton történik; a szigorú szovjet protokollnak megfelelõen a brit fõmegbizotton keresztül szervezõdik minden program, Ben Guriont is õ értesíti hivatalosan. Ben Gurion mellett Eliezer Kaplan vesz részt a találkozón, mely a britek jelenlétében kezdõdik, majd Majszkijt elviszik egy kibucba. A fõ kérdés e találkozón is az ország befogadóképessége, Ben Gurion ugyanis azt jelentette a Zsidó Ügynökségnek, hogy Majszkijjal tartott korábbi megbeszélésein a nagykövet kételkedni látszott a kibucokról hallottak hitelességében; most, mondja Ben Gurion, a saját szemével gyõzõdhet meg róla. Majszkij kijelentette, hogy a Szovjetuniónak a harcok befejeztével új politikai döntéseket kell majd hoznia, mivel “a háború után súlyos, a zsidóságot érintõ problémák fognak jelentkezni, melyek megoldást kívánnak”. Majszkij ki is faggatta Ben Guriont, hogy a Zsidó Ügynökség milyen letelepedési tervet készített a háború utáni idõszakra, és kérte, hogy küldjön neki további anyagokat. Ben Guriont meglepte, hogy a nagykövetet “komolyan érdekelte, hogy Palesztina meg tudja-e oldani a zsidók problémáját a háború után”.20

– Ugyanebben a hónapban, 1944. augusztus 15-én Goldmann Mexikóvárosba utazik, hogy találkozzon Umanszkijjal, aki jelenleg a mexikói nagykövet posztját tölti be.21 A találkozót Umanszkij javasolta, azzal, hogy jó néhány témát meg kíván vitatni Goldmannal, “nem követi minõségben, hanem mint olyasvalaki, akit érintenek bizonyos kérdések, úgy is mint zsidót és mint oroszt”. E meglepõ bevezetés után a követ bevallotta Goldmannak, hogy bár nem tudja, hogy a Szovjetunió kész-e már az állásfoglalásra, mégis “úgy hiszi, hogy hajlik rá, hogy támogassa a palesztinai zsidó állam megalapítását”. A beszélgetés hátralévõ részében az európai menekültek problémáiról valamint a leendõ független palesztin zsidó állam várható orientációjáról esett szó.

Bár Umanszkij ez idõ tájt háttérbe szorult, úgy tûnik, továbbra is jó kapcsolatban maradt Moszkvával, és meglehetõs szabadságot engedett magának Goldmannal tárgyalva. Egyúttal ez volt az elsõ jelzés szovjet részrõl a zsidó állam elismerésének lehetõségérõl.

A szovjet vezetés az 1917-es forradalom óta soha nem volt ennyi információ birtokában a Palesztina jelenére és jövõjére vonatkozó tervek cionista változatairól. A tárgyalások kiindulópontjául a nácik araboktól kapott támogatása valamit a szovjetek azon felismerése szolgált, hogy Kelet-Európában – azaz a szovjet érdekszférába tartozó területeken – számolni lehet “zsidó problémával”, amit a cionista tárgyalófelek rendre hangsúlyoznak is, amire a szovjetek Palesztina befogadóképessége miatti aggályaikkal válaszolnak. Gromiko 1947-es beszéde a szovjetek több évi, máig alig ismert belsõ elõkészületeinek következménye volt; csak annyit tudni, hogy a háború utolsó éveiben a londoni, washingtoni és ankarai szovjet diplomaták végezték az elõkészítõ munkát. Türelmes tárgyalások, látszólag sematikus tours d’horizon helyzetelemzések (ez utóbbiban többek között Goldman is oroszlánrészt vállalt) látták el a szovjet vezetést a szükséges információval. Hogy a cionista diplomácia ezen a téren már a háborús években elõretört, az valójában a Nagy-Britanniát és az Egyesült Államokat megnyerni és az európai holokauszttal való szembenézésre kényszeríteni kívánó erõfeszítések mellékterméke volt. Ennek ellenére fontos állomása volt az Izrael függetlenségéhez vezetõ úton.

A másik terület, melyen Goldmann tevékenysége döntõnek, és valószínûleg az elõzõnél is fontosabbnak bizonyult, a Német Szövetségi Köztársasággal folytatott tárgyalások voltak a háborús kártérítésekrõl. Mivel Izrael nem tartott fönn diplomáciai kapcsolatot Bonn-nal, és nem is kívánt ilyet kezdeményezni, Goldmann úgy is, mint a Zsidó Világkongresszus elnöke bevetette nem mindennapi képességeit és a hagyományos zsidó diplomáciában szerzett összes tapasztalatát. Az ’50-es évek eleje még átmenet volt az államalapítást megelõzõ zsidó és cionista diplomácia, illetve a független Izrael állami diplomáciája között, így Goldmannt a tapasztalata és a kapcsolatai különösen alkalmassá tették a németekkel való tárgyalásra, mivel az egyrészt egy Izrael megalapítását megelõzõ eseményre vonatkozott, másrészt pedig a tárgyalások során ügyelni kellett a kényes egyensúlyra Izrael két szerepe között, hisz egyszerre volt szuverén nemzet és a zsidó nép képviselõje.

Nem mondható el ugyanez Goldmann elvetélt próbálkozásáról, hogy közvetítsen Izrael és Egyiptom között – melynek mélypontja a Nasszer elnökhöz teendõ egyiptomi látogatás meghiúsulása volt. Miért vélem úgy, hogy Goldmann kezdeményezése – ha az övé volt egyáltalán – nem volt szerencsés, sõt, eleve kudarcra ítéltetett?

Nahum Goldmann a zsidó államalapítást megelõzõ diplomácia megtestesülése volt. E diplomácia évszázadokon át használt államias eszközöket anélkül, hogy állam tartozott volna hozzá. Izrael megalapításával azonban gyökeresen megváltozott a helyzet, és vele együtt a játékszabályok is. Értelmezésem szerint Goldmann ezt valószínûleg nem ismerte fel. Nem szeretnék belemenni a Goldmann és Golda Meir miniszterelnök közötti nézeteltérések részleteibe, csak annyit állítok, hogy a zsidóságot ekkorra már nem az “állam nélküli nép” képlete jellemezte, egy népé, mely a diplomácia eszközeit úgy használja, mintha teljes jogú játékos lenne a nemzetközi politika színpadán. Goldmann mintha párhuzamos diplomáciát akart volna létrehozni Izrael hivatalos diplomáciája mellett – többek között azért, mert nem értett egyet azzal, ahogy a zsidó állam a közel-keleti konfliktust intézte.

Nem fontos, hogy esetleg Goldmann-nak volt igaza, s nem az izraeli kormánynak; ha így hisszük, az sem változtat a lényegen. A hagyományos zsidó diplomácia oly korban próbálta betölteni a zsidó nyilvános tér, a parhessia hiánya által hagyott ûrt, amikor zsidó államiság még nem is létezhetett. 1948 után azonban már létezett a parhessia, és a cionista mozgalomból örökölt demokratikus elveket követte: szabad választásokon, szabad sajtón és a nyilvános elszámoltatáson alapult. Ebben az új felállásban a hagyományos zsidó diplomáciának – a gyönge, állam nélküli nép erõs fegyverének – nem volt többé létjogosultsága. Goldmann magánemberként természetesen bírálhatta az izraeli kormány politikáját, de õ alternatív állami javaslatokkal próbált elõállni; nem kizárt, hogy Nasszer ki is használta volna õt a hivatalos izraeli álláspont aláaknázására.

Nem tudom – és más sem tudhatja –, hogy Goldmann sikerrel járt volna-e, ha eljut Kairóba, és találkozik Nasszerrel. Ám ez nem is lényeges, és akik találgatnak, rendszerint politikai hovatartozásukból kiindulva tippelik meg, hogy mi történt volna, ha… A lényeg az, hogy Goldmann próbálkozása eleve kudarcra ítéltetett, mivel többek között az Izrael államban megtestesült önálló zsidó államiság korlátozását eredményezte volna.

FORDÍTOTTA NAGY NÓRA

A cikk a Transit (Europäische Revue) 31/2006-os számában jelent meg.

  1. Részleteket lásd G. Wolf: Die Vertreibung der Juden aus Böhmen, Jahrbuch für die Geschichte der Juden und des Judenthums, IV. Lipcse, 1869, 145–261; J. Bengl: Die Ausweisung der Juden aus Prag, Prága, 1927.
  2. Az alábbiak forrása Baruch Mevorah jelentõs, ám sajnos kevés figyelemre méltatott “Ma’assei hishtadlut be-Europa li-meni’at gerusham shel Yehudei Bohemia u-Moravia” (Zsidó diplomáciai tevékenység a zsidók Cseh- és Morvaországból való kiűzésének megakadályozására) címû cikke; Zion, XVIII. kötet (1963), 125–164.
  3. Wolf Wertheimerrõl és családjáról l. Selma Stern: The Court Jew, Philadelphia, 1950.
  4. Jonathan Frankel: The Damascus Affair: “Ritual Murder”, Politics and the Jews in 1840, Cambridge, 1997.
  5. A zsidó diplomácia két egymástól merõben különbözõ, hagyományos és modern kommunikációs eszközöket és diplomáciai megközelítéseket alkalmazó eseteirõl lásd Daniel Carpi: “Pe’ulat ha-memunim al keren pidyon shevuyim she-be-Venezia ba-shanim 1654–1670” (A velencei közösség tisztségviselõinek cselekedetei a foglyok kiváltása érdekében 1854–1670), Zion, LXVIII/2. kötet (2003), 175–223.; David I. Kertzer: The Kidnapping of Edgardo Mortara, New York, 1999. A XVII. és a XIX. századi megközelítések közötti eltérés ellenére egyes módszerek és érvek (az államérdeknek a humanitárius szempontokkal való összeegyeztetése) feltûnõen hasonlóak.
  6. Fritz Stern: Gold und Eisen: Bismarck und sein Bankier, Frankfurt, 1978.
  7. Lásd egy másik tanulmányomat: “Theodor Herzl’s Diary as Bildungsroman”, Jewish Social Studies, 5. kötet, 3. szám 1999 tavasz/nyár, 28–30.
  8. Documents on Israeli-Soviet Relations, 1941–1953, Israel Ministry of Foreign Affairs – Ministry of Foreign Affairs of the Russian Federation: London/Portland, 2000, I. kötet, 3–4.
  9. Uo., 5–7.
  10. Uo., 11–13.
  11. Uo., 16–24.
  12. Uo., 25–29.
  13. Uo., 29.
  14. Uo., 35–42.
  15. Uo., 51–52.
  16. Uo., 53–54.
  17. Uo., 55–56.
  18. Uo., 60–67.
  19. Uo., 69.
  20. Uo., 70–72.
  21. Uo., 79–81.
Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.