A másik férfi

(Speak the language of the Hebrewman)

Talán jobb, ha leírom. Talán segít egy kicsit. Most elkezdem, és addig írok, ameddig bírom, és ameddig a végére nem érek a történetnek, pontosabban annyira a végére, amennyire tudom a végét. Mert például azt nem tudhatom, Gadi mit fog csinálni, és mi lesz holnap ebben a városban és ebben az országban, csak azt próbálhatom meg összefoglalni, ami az utóbbi hónapokban velünk történt. De ezzel legalább elterelem a figyelmemet a beszûrõdõ helikopterzúgásról, és a rengeteg félelmemrõl, ami a gyomromat szorítja, és óránként hányingerré növi ki magát, és talán mire elérek a mostig, és mindent leírtam már, addigra végleg eldöntöm, maradok-e, bár ez szinte már nem kérdés.

Az egész Gadiról meg rólam szól, legalábbis az én fejemben feltétlenül, meg nem nagyon mellékesen azokról a dolgokról, amelyek elválasztottak minket, bár most, ahogy végiggondolom, mik is lennének ezek, hirtelen úgy érzem, a rettenetesnek tûnõ különbségek össze is kötnek. Zavart vagyok és bizonytalan, régen éreztem magam ennyire erõtlennek és tétovának, talán ezért lehet, hogy lassan elhiszem, hogy a dolgok lehetnek önmaguk ellentétei. Sõt, gyakran azok, ahogy a Gadi és énköztem levõ meg-megnyíló szakadék, valahol híd is. Ha biztos lennék az ellenkezõjében, akkor nekem most be kellene csuknom a laptopomat, és szép lassan el kellene kezdenem pakolni. De inkább várok, és még gondolkozok egy kicsit. Ha úgy döntök, hogy mennem kell, fél óra alatt is elkészülök.

Inkább tényleg elmondom, hogy volt. A szöveget, ami miatt legutóbb veszekedtünk, nem másolom ide, inkább csak felidézem. Már érzem is, mekkora erõt ad arra gondolni, hogy kezdõdött az egész. Akkoriban talán még vonzódtunk is egymáshoz a különbségek miatt, és mindkettõnket felszabadított a tenger eltéveszthetetlen sószaga, amit a késõ délutáni, hûvössé váló tel-avivi parton éreztünk, amikor elõször beszélgettünk, különválva a viccelõdõ nemzetközi társaságtól, amelyikkel elõtte közös konferencián ittuk az ingyen kávét, bár mellékesen külön szekciókban mûködve, hiszen õ az izraeli építészet újdonságairól cserélt eszmét, én meg a héber és a magyar irodalom kapcsolatáról. A papucsunkat, az õ barna csatosát és az én csillogó lábujjpántosomat, kezünkben tartottuk, az újra és újra nedvessé váló homokon lépkedtünk, és hamarosan úgy éreztük, hogy ez a levegõ, amelyikben a só szaga és egymás leheletének illata keveredik, elviszi az egész életünket. Nem volt valami bonyolult, és most is úgy gondolom, hogy az egyetlen lehetséges döntést hoztuk, amikor egy fél év elteltével összeházasodtunk. Elég gyorsan ment, és ezt magyarázhatnám azzal, hogy úgy éreztük, ennek már éppen itt az ideje, hiszen én vészesen közeledtem a harminchoz, õ pedig igencsak elhagyta már, de valójában nem az idõkényszer miatt csináltuk, hanem mert egyszerûen csak szerelmesek voltunk.

Kibéreltük ezt lakást, itt, Tel-avivban; igazából egyikünk sem akart másik városban élni. Igaz, Gadinak autóval kellett járni a munkahelyére, Haifára, de azt mondta, még így is szívesebben lakik a fõvárosban; én pedig ennek csak örültem, mert semmi kedvem nem volt a haifai hegyek közelébe költözni. Egyébként meg akkor egyáltalán nem bántam, hogy Izrelben maradok: úgy gondoltam, hogy kutatni itt is jól lehet héber irodalmat, ráadásul éppen kilátásban volt egy hosszú, tel-avivi könyvtárazós ösztöndíj, magyarul írni pedig bárhol tudok. Amikor kivettük ezt a lakást az utcára nézõ faltól-falig ablakkal, óriási nappali-konyhával, apró hálószobával és persze terasszal, egybõl megszerettem, és mostanra már különös gyengédség fûz néhány részletéhez: szeretem a konyha szürke munkalapját, amelyiken ideális olíva olajjal leöntött kevert salátát csinálni – elõttem van az érzéki pillanat, ahogy az olaj a paradicsomra ömlik, és sárgán fénylõvé teszi azt, majd lefolyik a salátalevélre, és eltûnik a zöldségek között, Gadi meg engem néz, és a heverõn várja, hogy odavigyem a vacsorát – és szeretem az ágyat, amelyik kitölti az apró hálószobát, és éppen ketten férünk el rajta, de úgy, hogy éjjel aligha tudjuk elkerülni egymás érintését, és a pálmát az ablakban, az egyetlen növényünket, amelyik megdöbbentõen gyorsan növekedik, és megdöbbentõen zöld tud lenni. Sokszor gondoltam arra, hogy ha egyszer otthon lakom majd, szeretnék egy ilyen pálmát, ugyanilyet, de mindig rá kellett jönnöm, hogy soha nem lesz elég párás a magyar levegõ ehhez a színhez.

A nyomorúságot és kínszenvedést mindig is jobban tudtam érzékeltetni, és most is bajban vagyok, amikor a boldogságunkat akarom leírni, bár nem mondom, jó érzés ezekre az idõkre gondolni. Annyi biztos, hogy én azt szerettem legjobban kettõnkben, hogy értelmetlen volt titkokat tartani. Valahogy nem merült fel az – mint annyi más korábbi kapcsolatban –, hogy van olyan téma, amirõl nem beszélünk, van olyan kérdés, amit nem teszünk föl. Kettõnk viszonylatában ez a fajta tapintat vagy inkább félelem értelmezhetetlen volt. Nem titkolta, ha találkozott egy volt barátnõjével, azt sem, hogy még mindig tetszett neki egy kicsit az a lány, tudtam az elmúlt kapcsolatairól és õ is az én elmúlt szerelmeimrõl, de leginkább a jelenlegi vágyainkat osztottuk meg, és azok sokkal fontosabbnak tûntek évek óta nem létezõ érzéseknél. Életemben elõször nem kellett egyensúlyoznom aközött, ami bennem van, és aközött, amit meg is akarok osztani magamból. Persze a tény, hogy mindent elmondtunk, nem jelentette azt, hogy mindent át is tudtunk adni egymásnak.

Én például egyvalamit biztosan nem értettem meg belõle. Ez már akkor eszembe juthatott volna, amikor elõször láttam félmeztelenül, és észrevettem a hátán, a gerincéhez veszélyesen közel levõ féltenyérnyi foltot, amin a bõr piros volt és ráncos, és egyáltalán visszataszító lehetett volna, ha a látványára undor helyett nem érzek valamiféle meghatározatlan izgalmat, kamaszos rajongást, azt gondolván, hogy ez csak valamiféle hõstett eredménye lehet. Akkoriban még nem voltunk teljesen együtt, csak éreztük a levegõt kettõnk között, a tengerparton ültünk fürdõruhában, mellettünk egy szalmatetõs árnyékban orosz nagycsalád intézte ügyes-bajos dolgait, elemes rádióból hallgattak héber nyelvû, de valójában orosz slágereket, amelyek a hetvenes évek közép-európai hangulatát idézték számomra, egy elképesztõen nagy hasú és plöttyedt bõrû nagymama utasítgatta szõke, Szása helyett Aharonnak nevezett unokáját a kempingszékbõl, a fekete hajú, túlságosan szeplõs, jobb napokat is megélt anyuka folyton beszélt hasnövesztõ, anyajegyes férjéhez, aki meg lopva bámult engem, dohányoztak és szõlõt ettek, mi pedig a szalmatetõ mellett a törülközõn egyszer-egyszer hozzáértünk egymáshoz általában merõ véletlenségbõl. Én miután észrevettem ezt a foltot a hátán, jogosnak éreztem, hogy megtapintsam, így ültömben féloldalra dõlve karomat letámasztottam a háta mögött, megnéztem a tarkóját, amit elég szépnek találtam, majd gyengéden a sebre bökve megkérdeztem, “mi ez?”. “Egy repesz volt”, mondta õ, és le is zárta a témát, úgy tûnt, nem tulajdonít neki különösebb jelentõséget. “Honnan volt a repesz?” Folytatnom kellett. “A libanoni határon kaptam.” “Fájt?” “Fájt.” Szerencsére addigra már szerelmes voltam Gadiba, és így nem ez volt az a pillanat, amire azt kell mondanom, hogy kezdet lett volna, de azért elaléltam attól, ahogy flegmán azt mondta, fájt. Késõbb pedig attól is szó szerint elaléltam, hogy egy olyan férfival szeretkezhetek, akinek háborús sérülése van, pedig ha racionálisan belegondolunk, ez Izraelben nem lehet akkora kuriózum. Ráadásul az is kiderült, hogy nem hõsi akció során szerezte maradék erejével barátja megmentésére sietve, az ellenséget az utolsó lehetséges pillanatban blokkolva, hanem reggel, a bunkerbõl történõ álmos kikászálódás után egy közelben hirtelen robbanó bombától. Késõbb sokat kérdezgettem ezekrõl az idõkrõl, és néha hajlandó volt mesélni. A történetei elég véresek voltak, és rájöttem, hogy jónéhány halottat láthatott már, mégis megakadás nélkül beszélt róluk, ha beszélt, csak a szeme lett más kicsit meg a hangszíne; úgy mesélt, mintha ott sem lettem volna, vagy mintha õ nem lett volna jelen: ezekben a pillanatokban nem osztottuk meg a világot. Nem mondom, hogy ez eleinte zavart volna, inkább titokzatosnak találtam, érdekesnek, mint a mesében azt a szobát, amit a királykis- asszonynak tilos kinyitnia, de mégis mindig megpróbálja. Csak itt nem arról volt szó, hogy Gadi, mint a mesebeli sárkány vagy más variáció szerint királyfi, el akart volna zárni elõlem valamit, hanem egyszerûen csak olyan dologgal rendelkezett, ami átadhatatlan volt – legalábbis nekem. Azt hiszem egyébként, szerette, hogy nekem fogalmam sincs arról, milyen is a háború, milyen sivatagban gyakorlatozni, másokra fegyvert fogni, egymás vérét látni, napokat tölteni egy föld alatti bunkerben. Mindig meglepõdött a naiv kérdéseimen, és néha félteni kezdett, hogy mihez kezdek majd, ha véletlen mégiscsak baj lesz, újabb háború, bármi. Én meg irigyeltem az izraeli lányokat, hogy õk voltak katonák, õk tudják, mi az a kiképzés, milyen a sereg, õk biztos jobban értenék Gadit is, ha a háborúról beszél. De Gadi szemmel láthatólag legkevésbé sem akart lányokkal a háborúról diskurálni.

Emlékszem, egyszer összeszedve minden gyermeki bátorságomat tettetett könnyedséggel megkérdeztem, hogy “és egyébként te öltél embert?” Éppen reggel volt, már kelni kellett volna, de még nem akartunk, én hason feküdtem az õ hasán, a vállára könyököltem, és így beszélgettünk.
A vékony paplan világoskéken ölelt körül minket, és a nap már sütötte a pálma zöld leveleit az ablakban. Õ erre a kérdésre egy percre megint magába fordult, éreztem, hogy nincs jelen a szobában, hiába fekszem a hasán, aztán hirtelen rám nézett, és nagyon tiszta arccal mosolygott, mint aki mindent ért. Én arcomat kezembe támasztva kislányként figyeltem õt, és nagyon izgultam, mit fog mondani, és azt hiszem, pillanatnyi rajongásomban és kíváncsiságomban mindkét válasznak örültem volna. Mert csúnya dolog embereket ölni, fõleg konkrétan bizonyos embereket, de a filmekben a hõsök is ezt csinálják. És egyáltalán nem tudtam arra gondolni, hogy ez azt jelenti, hogy õ valaki mást lelõ, valakit véglegesen megfoszt az életétõl, ki tudja, milyen alapon, és ki tudja, az a másik hogyan hal meg pontosan, kit hagy ott, és egyáltalán igaza volt-e valakinek. De Gadi csak mosolygott mindentudón, mintha nem is a háborúról beszélne, és végül azt mondta, “úgy esett, hogy nem”.

Az is igaz, hogy bár mindig is izgatott életének ez a titkos és elérhetetlen szakasza, de néha izgalom helyett szomorúságot és tehetetlenséget éreztem, amikor rágondoltam. Ez egy kinyithatatlan szobának tûnt, akárhonnan is néztem, és néha egyáltalán nem értettem Gadi reakcióit, például amikor túlzottan aggódott értem pusztán csak mert elmentem Jeruzsálembe valamit elintézni, és õ úgy érezte, veszélyek leselkedhetnek rám, olyanok, amelyeket én egyáltalán nem éreztem, és ezért nem is féltem tõlük, öngyilkos merénylõk a Jaffa-kapunál, a fõutcán, a gyrososnál, a bevásárló központban, ki tudja, vagy amikor vállat vont arra a hírre, hogy az izraeli hadsereg véletlenségbõl lebombázta egy palesztin család házát, amelyikben gyerekek és fiatal nõk aludtak. Emlékszem, együtt néztük a híradót a tévében, és én kétségbeestem attól, hogy ez megtörténhet, hiszen akkor ebben az országban a hadsereg mégsem professzionális, hát ezek ártatlan emberek voltak, ezek tényleg ártatlanok, és a megölésük ezúttal legkevésbé sem tûnt számomra hõstettnek, sokkal inkább megbocsáthatatlan figyelmetlenségnek, de õ csak szomorú volt, kicsit elszürkült az a szép kreol bõr az arcán, vállat vont, és azt mondta, “van ilyen”, és “te nem tudod, ezek mire képesek”. Igen, akkor kiakadtam, mert nem értettem, kik azok az “ezek”, hogy például azok az alvó gyerekek lennének-e, akik tévedésbõl meghaltak, mert ugye ebben az esetben még köveket sem dobáltak, nem provokáltak semmit, csak aludtak, és vitatkozni akartam Gadival hangosan, és indulatosan vágtam a fejéhez, hogy én nem mondok semmit a hadseregre, az örökös biztonsági intézkedésekre, a fegyverekre az utcán, a táskám mindennapos átkutatására a kávézók és éttermek elõtt, de miért nevezi az alvó embereket “ezek”-nek, és miért von vállat arra, hogy meghaltak tévedésbõl? Ideges lett, láttam rajta, felállt a díványról, kiment a konyhába, nyitogatta a hûtõt, zörgött, nem akart odafigyelni arra, amit mondtam, éreztette, hogy nem akarja hallani ezeket a teljesen inkompetens érveket, és mikor abbahagytam a szózuhatagot, akkor kijött a konyhából, én a kikapcsolt tévé elõtt ültem, felhúztam a lábam, és a fejemet a térdemre támasztottam, õ mellém ült egy percre, éreztem, hogy meg akarna érinteni csak egy picit, nagyon szeretné, de mégsem tudja megtenni, sör volt a kezében, barna üveges, olyan, amitõl elmegy a jó illatú lehelete, és csak megismételte, hogy “kicsim, te nem tudod, ezek mire képesek”. És megint majdnem megérintett, de helyette fölállt, és elkezdett dolgozni a számítógépen a szoba sarkában. Aznap éjjel a kicsi háló ellenére sikerült elkerülnünk egymás érintését, és mielõtt elaludtam volna, a félálomhoz közel átvillant a fejemen, hogy mennyivel könnyebb lenne nekem egy magyar férfivel, hiszen nem kellene eleve halott kísérleteket tennem a fiatalsága és a kultúrája megértésére.

És hát igen, én is éppenséggel valami számára hozzáférhetetlennel váltottam ki a mostani helyzetet. Az egész oka ez a finnel állítólag rokonságban álló, de valójában rokontalan nyelv, amelyiken számolok, dünnyögök, káromkodok és álmodok, még akkor is, ha közben idegen nyelveken kommunikálok, legfõképpen héberül, mint például Gadival legtöbbször, vagy éppen angolul. Az a kérdés egyébként, hogy én mennyire kötõdöm ehhez a rokontalan nyelvhez, fel sem merült bennem addig, amíg hosszabb, sõt, beláthatatlan idõre Izraelbe nem költöztem. Itt viszont ismeretlen erõvel tört rám a ragaszkodás, ami nem abban nyilvánult meg, hogy magyarul akartam volna beszélni, hanem abban, hogy néha elérzékenyültem egy-egy fordulatra, egy-egy szókapcsolatra, amit olvastam, és egyre biztosabban éreztem, hogy nem élhetek teljesen idegen nyelven, mert bevásárolni tudok, beszélgetni is, a lelkemet is kiöntöm néha, jobb napokon értem az irodalmi szövegeket legalábbis nyelvileg, de a gyerekkoromtól mégsem tudok elszakadni, és az megmásítha- tatlanul magyarul van amellett, hogy balatonkék, börzsönyzöld-és börzsönybarna, kerti cseresznye- piros, sártól lucskos kontinentális – és bármilyen szép, de nem mediterrán – tavaszok vannak benne, és hát kincskeresõ kisködmön és pálutcaifiúk, csiribiricsiribiri zabszalma és izzó galagonya, és ez már így esett. És hát a kontinentális tavaszok nélkül megvoltam, de a magyar nélkül nem. Egyre többet írtam, és egyre többet olvastam. A napjaim legjobb pillanatai közé tartozott az, amikor a könyv- tárból kiszédülve ettem valamit az egyetemi menzán, majd beültem a kávézóba, és elõvettem egy könyvet, regényt vagy verseskötetet, olyat, ami a kutatásomhoz egyáltalán nem kapcsolódott, tehát kötelezettség nélkül olvashattam, egy magyar szerzõt vagy csak magyar fordítást, és olyankor faltam-faltam a szöveget, és a világom a könyvre redukálódott vagy inkább a könyvben nyílt ki, a kávézóból pedig egyszerûen csak kihúzódott. Gyakran elõfordult, hogy kedves ismerõsök mentek el mellettem, akiket nem vettem észre, és akik végül hosszú várakozás után mégiscsak megszólítottak, bár látták, hogy talán túlságosan is elmerültem valamiben, és ilyenkor hosszan, szégyenkezve mentegettem magam, és nem tudtam mást mondani, mint hogy ne haragudj, hát a könyv, magyarul, tudod.

Ezt a fajta nyelvi fixációt egyébként nem erõltettem másokra, csak néha-néha Gadival kellett megosztanom. Gyakran elõjött például akkor, amikor a jövendõ gyerekeinkrõl beszéltünk. Akartunk még várni néhány évet a szüléssel, de egyrészt nem sokat, másrészt pedig egyikünk sem tartotta volna katasztrófának, ha véletlenül mégsem terv szerint, hanem korábban kezdõdik a hosszútávú projekt, így ennek megfelelõen random módon adtunk is esélyt az ivarsejtjeinknek, de azok ezt nem használták ki. Emlékszem, egy szombat reggel, amikor akármeddig heverészhettünk az ágyban, és egyszer csak szóba került a gyerek-téma a késlekedõ menstruációm miatt, én hirtelen minden különösebb ok nélkül kétségbe estem, sírás fojtogatta a torkomat, Gadi oldalra fordulva feküdt, hátát a falnak támasztotta, én pedig szembefordultam vele, megfogtam az izmos-biztonságos karját, és halálos kétségbeesést mutatva azt mondtam neki, hogy “Gadi, én megõrülök, ha a gyerekeim nem tudnak majd magyarul”. Erre õ kicsit elmosolyodott, éppenséggel jogosan, hiszen nem ez volt az elsõ alkalom, hogy ezzel hozakodtam el, és egyáltalán nem értette, miért ne tudnának majd magyarul, ha én leszek az anyjuk, neki meg nem igazán jut eszébe megtiltani, hogy az anyanyelvemen beszéljek a saját gyerekeimhez. De aztán én újabb potenciális õrületrõl számoltam be, amikor hasonló pátosszal mondtam neki, hogy “Gadi, én megõrülök, ha a gyerekeim nem értik meg József Attilát”. Erre szegény már kicsit összezavarodott, egy percre üveges lett a tekintete, próbálta kitalálni, mirõl is beszélek, aztán azt mondta, hogy “ja, az a költõ, akit annyira szeretsz, de hát miért ne értenék, és megsimogatott”, és megölelt. Ezt a fixa ideát József Attilával egyébként néhány héttel korábban találtam ki, amikor éppen azon a során gyönyörödtem el, hogy “szalad a puli pillanat, fagyon koppantja körmeit”, és amikor arra jutottam, hogy ezt aztán senkinek nem lehet elmagyarázni, aki nem tud magyarul, aki nem élt Magyarországon, és mindjárt el is keseredtem, hogy a gyerekem ezt nem fogja megérteni, ha itt nevelem föl, és nem igazán nyugtatott meg az sem, hogy Ámosz Ozt meg David Grossmant, ezeket a nem éppen jelentéktelen izraeli szerzõket meg nálam talán jobban fogja érezni.

Persze az én igazi titkos életem Gadival szemben nem a gyerekeimre vonatkozó elképzeléseimben vagy azokban a könyvekben volt, amiket olvastam, hanem azokban a szövegekben, amiket írtam. És ez pont olyan lehetett számára, mint a katonaság meg a palesztinokkal szembeni érthetetlen érzései számomra: én egyáltalán nem akartam elõle eltitkolni, mit írok, és mindig el is meséltem neki a novelláim történetét, de hát ezekkel a dolgokkal mégiscsak úgy van az ember, hogy vagy olvassa, vagy nem tudja, mirõl is van szó. Nem vagyok valami nemzetközi hírnévvel rendelkezõ jelentõségteljes szerzõ, nem nagyon fordítgatják a szövegeimet, és nem is mondom, hogy ezt rettentõen bánnám, fõleg most, ebben a helyzetben. Csakhogy ugye héberül elmagyarázni egy történetet meg magyarul elolvasni, az két külön ügy. Õ magyarul elég jól értette a káromkodásokat, amelyek alkalmanként kibuktak a számon, és együttlétünk második hetében már tudta, melyik mire vonatkozik, ismerte a reggeli ébredésem és a félálmom önkéntelen magyar szavait, a legszerelmesebb szavaimat, és mást nem. Szinte mindig héberül beszéltünk, kivéve ha annyira dühös voltam rá, hogy angolul kiabáltam neki, nehogy a nyelvi fölénye miatt jöjjön ki jobban a vitából. Azt sosem mondtam el, milyen történeten dolgozok éppen, mint ahogy senkinek sem, mert mindig betegesen féltem attól, hogy elveszik az energiám, és a kérdések csak összezavarnak, de ahogy valami kész volt, rohantam hozzá elmesélni, õ pedig meghallgatott, kérdezgette, hogy a szereplõknek mik is voltak az indítékai, és hosszan elbeszélgettünk a történetrõl meg az én érzéseimrõl a szövegemmel kapcsolatban.

A probléma talán akkor kezdõdött, amikor elkezdtem dolgozni a legutóbbi kisregényemen. Eleinte egész jól ment attól függetlenül, hogy a legelsõ fázisban általában elképzelésem sincs arról, van-e egyáltalán esélyem megírni azt, amit akarok, hogy ebbõl a még nem egészen tisztán hangzó és logikátlan mondathalmazból és a fejemben levõ történetvázlatból késõbb összeáll-e valami, amire úgy érzem majd, hogy igen, ezt akartam. De sokat ültem a számítógép elõtt, izgatottan javítgattam a vázlatot és az elsõ sorokat, és ment is egy darabig, egészen addig, amíg az egyik férfi fõszereplõnek színre kellett lépnie. A lánnyal jól megvoltam, éreztem, amit õ érzett, de a férfi csak nem sikerült. Egyszerûen nem tudtam, hogy milyen. Azt sem, hogy néz ki. Hirtelen megbénultam, és az írásra szánt idõ a monitor bámulásával telt el, és ez egyre jobban idegesített egyrészt, mert addig azt hittem, tudom, milyen az a férfi, másrészt, mert azt is tudtam, hogy a történet szerint még egynek fel kell majd bukkannia. Persze, ilyenkor várni kell, és akkor egy éjszakai felriadásban vagy a tenger egy hullámának arcomba csapódásában felvillan a folytatás, ha van értelme egyáltalán folytatni, mindezt tapasztalatból tudtam, most mégis kétségbeestem. Azt hiszem, azokban a napokban kissé felnagyítottam magamban ezt a problémát, hétvégenként a lakásban járkáltam fel-alá ahelyett, hogy kimozdultam volna, és folyamatosan megtalálni véltem annak a férfinek képét, amelyik belép a fõszereplõm életébe, és egy másik férfi karjaiba löki õt, alapjaiban felforgatva a lány eddigi elképzelését önmagáról; aztán amikor leültem a gép elé, éreztem, hogy már el is vesztettem. Végül meghívást kaptunk arra a vacsorára, amelyik feloldotta a bénultságomat – legalábbis az írással kapcsolatban.

Az estét közös barátaink szervezték, Ari és Eszter, egy korunkbeli házaspár, akikkel általában kéthetente találkoztunk, és mindig kitaláltunk valami közös programot, filmnézést, vacsorát vagy kirándulást. Ari Gadinál alacsonyabb és kövérebb, de ugyanolyan barna bõrû, egyébként Iránból leszármazott izraeli, míg Eszter sovány, kicsit sápadt, világos hajú lány jórészt lengyel õsökkel és egy marokkói nagyanyával, akitõl fehérségéhez nem illõ, váratlanul kitörõ telt nevetését örökölte.
A házuk kívülrõl kicsit lepusztult, fehéren omló vakolat takargatja a benti ragyogást és tisztaságot, az egyszerû, ízléses és drága bútorokat. A kertjükben a bejárathoz vezetõ lépcsõ egyik oldalán számomra ismeretlen nevû mediterrán növény tenyészik, törzse nincs, csak hatalmas, tavasszal zölden virító kacskaringós levelei, másik oldalán pedig magyar szemnek ormótlan aloe verák nõnek, melyek egy-két méteres leveleikkel mindig eszembe juttatják volt budapesti konyhám apró növénykéjét, egy szemérmes kis pozsgást, amelyik egyesek szerint az öntözés hiánya miatt nem nõtt nagyobbra, mások szerint csak mert az aloe verák eleve kicsik.

Ahogy megérkeztünk a kapuhoz, a széles utcai ablakon benézve már láthattuk a nagy társaságot, a sok gyertya fényét, hallottuk a kiáltásaikat, a hangzavart, udvarias beszélgetés, túlzó nevetés, pohárcsörgés keverékét. Gadi még megállított a kerítésnél, és megcsókolt, és a kerítés melletti csók közben olyan érzésem volt, mintha kamaszok lennénk, de most együtt, nem külön országban. Mondta azon a torokhangokkal teletûzdelt nyelven, amit miatta szerettem meg, hogy gyönyörû vagyok, aztán kicsit eltartott magától, és végignézett rajtam – rövid fehér ruhát viseltem, fekete szegéllyel és fekete pánttal –, majd megint magához húzott, én pedig odabújtam hozzá, mint egy macska, amelyik mindig megtalálja azt a legnagyobb felületet a simogató kézen, amelyikhez hozzádörgölõzhet; így mentünk végig a kis kerten, és léptünk be Ariékhoz.

Eszter azonnal észrevett minket, a nyakunkba ugrott, innen láthattam, hogy már ivott valamennyit, ami feltétlenül jót tett neki, kezünkbe nyomott egy-egy pohár bort, és elkezdett végigvezetni minket a társaság azon részén, amelyiket még nem ismertük. Valójában nem is hagyományos vacsorát szerveztek, mint amire számítottam, hanem a szoba különféle bútoraira, a nagy asztalon kívül a fiókos szekrényre, a tükör elõtti sminkasztalra és egyes székekre tett ki Eszter jobbnál jobb falatokat, így a jelenlevõk csoportokra oszlottak, és gyertyafényben halk zene mellett beszélgettek és kerültek spicces állapotba. Gadi persze valójában mindenkinek az ismerõse volt: az elsõ, diós salátát és fehérbort fogyasztó társaságnál ugyanis többen jóban voltak az unokatestvérével, vagy az unokatestvére barátjával, mivel együtt szolgáltak velük a seregben, a második, száraz süteményt és szõlõt csipegetõ, tükör melletti csoport a nagybátyja révén volt ismerõs, aki meg egy jelentõs tel-avivi folyóirat fõszerkesztõje, végül a harmadik, kanapén ücsörgõ társaságnál találtunk valakit, aki az egyik legjobb barátjának, Davidnak volt gyerekkori jóbarátja, és úgy láttam, David neve biztosíték Gadi számára a jó beszélgetésre; egyébként is, holmi unokatestvéreket Izraelben mindenki fel tud mutatni. Így a kanapén maradtunk. Bevallom, nem annyira a fõ beszédtémával, a gázai helyzettel, vagy a mellettem ülõ ismeretlen, bár szeretetre méltó lány fecsegésével, hanem inkább a fehérbor ízével és a flódni rágcsálásával voltam elfoglalva Gadi mellett ülve, amikor Eszter ismét megjelent, megragadta a karomat, és szelíden, de határozottan felállított, és magával húzott. “Még mindenképpen be akarlak mutatni valakinek”, súgta a fülembe, mintha valami lányos titkot készülne megosztani velem az alsóruhájáról, a titkos szerelmérõl vagy a szemöldöke új formájáról. Nem értettem, mit akar, de örültem a jó kedvének és a viháncolásának, és annak, hogy nem bánta, hogy hozzámér, és megfogja a karomat, amikor pedig józanul néha olyan nagy távolságot tart. Keresztülvezetett a folyosón, ahonnan a konyha nyílt, a fürdõk, néhány másik szoba, s legvégül a terasz, amely egy megdöbbentõen dús, virágos, zöld-leveles hátsókertre nézett – jó volt Eszterék öntözõrendszere. A teraszon még legalább tíz ember az asztalra rakott, olvadó szendvicsek körül körözve és hangosan kacagva, a párától izzadtan szórakozott, és éreztem, hogy az este ellenére itt feltûnõen kellemetlenebb az idõ, mint a hûtött szobában. Eszter magabiztosan lépkedett mellettem, a szeme mosolygott, és a zajos embermasszában határozottan és a tévedés esélye nélkül megérintett egy kart. Ekkor felénk fordult egy arc, majd egy egész test vált ki, és Eszter elkezdett neki héber helyett angolul magyarázni, hogy én volnék az a magyar ismerõse, akirõl mesélt, és irodalommal foglalkozok, és itt élek már régóta, és biztos akarunk egymással beszélgetni. A férfi kezet nyújtott nekem, és azt mondta, “szia”, és ez egy misztikus szia volt, vagy legalábbis filmbeli, mert úgy éreztem, arra a másfél másodpercre leállították a zenét és lehalkították a kiabálást. Igazi magyar szia volt. Tetszett, ahogy mondta.

Akkor Eszter még angolul folytatta, hogy õ pedig Ondras – vagy ehhez hasonló furcsán ejtette ki a nevét –, a lengyel nagynénjének kedves ismerõse, aki gondolom a barátja nagypapáján és három másik unokatestvéren keresztül juttatta el hozzá a címüket, és így keveredtek jó barátságba. Persze, ezt már csak hozzáképzelem, valójában nem figyeltem András elérési útvonalára. Eszter aztán egyszer csak eltûnt, mi pedig elhúzódva a többiektõl a terasz zöld színû, virágokat imitáló kovácsoltvas korlátjához támaszkodva kezdtünk el beszélgetni. Mit mondhatnék, nem tudom, hiszen igaz, hogy András jól hangzó sziája egybõl elragadott, de a külseje nem, talán csak mert soha nem rajongtam az északi típusú férfiakért, neki pedig fehér bõre volt, szõkés-vöröses haja, széles ajka és világos borostája – én pedig akárhogy kotorászom az emlékezetemben, egyetlen szõke szõrzetû férfit sem találok, aki valaha is megmozgatta volna a fantáziámat õelõtte. Könnyen lehetett vele beszélgetni, és elképesztõen szellemes volt: folyamatosan árasztotta a nyelvjátékokat, rezonált a mondataim hangzására, a szavak sokadik jelentésére, és állandóan kifigurázta saját magát is. Koncentrálnom kellett, hogy kövessem a szellemességét, és hogy nagyjából vissza is tudjam adni, de mivel jó volt a fehérbor, nagyrészt sikerült is. András néha Budapestrõl is beszélt, azokról a helyekrõl, amelyeket az utóbbi idõben csak nyáron láttam és csak rövid idõre, és mivel majdnem pont ugyanolyan idõsek vagyunk, talán ha félév van közöttünk, kiderült, hogy azonosak a kedvenc gyerekkori rajzfilmjeink és könyveink, hogy egyformán utáltuk a középiskolát és mindketten pont ugyanazért, és természetesen számtalan közös ismerõsünk van. De biztos vagyok benne, hogy mindez nem lett volna elég ahhoz, hogy olyan odaadóan figyeljek rá, mint ahogy tettem, ha nem használja olyan gazdagon és érzékenyen azt a nyelvet, amelyen én írni szeretek, és amelyen képes vagyok válaszolni a kétértelmû mondatokra és egyenlõ küzdelmet folytatni a nyelvjátékokban. Többször hozott nekem újabb adag fehérbort, végül egy egész üveggel szerzett, így nem kellett újra és újra elrohannia a poharakkal a kezében. Örültem, mert így kevesebb ideig volt távol tõlem. Dobáltuk egymásnak a kérdéseket és pörgõs válaszokat, és közben sokat megtudtam az életérõl is: a cégrõl, amelyikben dolgozott, arról, hogy érzi magát Izraelben ez alatt a három hét alatt, ameddig az ismerõseit látogatja végig, és a barátnõjérõl is Budapesten; persze én is mondtam pár szót magamról meg a férjemrõl.

Annyira belemerültünk a beszélgetésbe, és annyira belefeledkeztem András meg- döbbentõen világos szemöldökének csodálásába, hogy megijedtem, amikor valaki megérintette a karomat. Hirtelen elrántottam, és csak ekkor jöttem rá, hogy Gadi áll mellettem. Azt hiszem, elpirultam, ami a sötétben talán nem látszott, és gyorsan a karjára tettem a kezem, és megsimogattam, hogy eltöröljem valahogy az elõbbi hirtelen és önkéntelen mozdulatomat. Bemutattam õket egymásnak angolra váltva, és próbáltam egy udvarias társalgást fenntartani hármunk között, ami elég nehezen sikerült, pedig mindannyian komoly erõfeszítést tettünk érte. Megemlítettük a párás tel-avivi levegõ gyilkos hatását az alvásra, dicsértük az ennivalót, majd András kifejezte csodálatát mindazzal kapcsolatban, amit eddig Izraelben látott. Szerencsére néhány percen belül valaki elkezdte szólongatni Gadit a teraszra nyíló ajtóból, talán éppen Ari lehetett, és akkor õ elment, de még szelíden megérintett, és héberül megkérdezte, mikor szeretnék indulni. Mondtam, hogy hamarosan, és néztem, ahogy hátat fordítva és a csodálatos barna tarkóját megmutatva elindul a szoba felé.

Andrással ekkor hirtelen csönd lett közöttünk. Néhány percig szótlanul álltunk, és ez meg- döbbentõ volt az után a megállíthatatlan szóáradat után, ami elõtte kibukott belõlünk. Aztán õ felvette a borosüveget, amit elõzõleg a terasz virágos korlátja mellé állított, kiöntötte a maradékot kettõnk között elosztva, és azt mondta, “szimpatikus a férjed”. Kiittam a kiöntött bort egy hajtásra, és mondtam, hogy “igen, nekem is az”. És abban a pillanatban tudtam, hogy rosszul vagyok. Nem találtam az egyensúlyt, mintha a talaj imbolygóvá vált volna a lábam alatt, erõsen a korlátra támaszkodtam, és közben a gyomrom mûködésére is koncentrálnom kellett, hogy megállapítsam, mennyi esélyem van arra, hogy azonnal hányjak. Végül arra jutottam, hogy még megelõzhetõ, így Andrásra néztem, aki – amennyire az arcára tudtam fókuszálni, úgy vettem ki, hogy – aggódva figyelt, és nem tudta, mit tegyen. “Együnk!”, mondtam, és elindultunk a konyha felé, mert az tûnt a legközelebbi ételforrásnak, tekintve hogy az asztalon levõ szendvicsekbõl már csak gusztustalan massza maradt. Ehhez be kellett menni a teraszra nyíló ajtón, végigegyensúlyozni a folyosón, amely a mozgó falakra és padlóra való tekintettel izgalmas és kockázatos kalandnak ígérkezett, de vissza- utasítottam András felajánlott kezét, inkább a normálisnál kicsit többször érintettem meg a falat, majd mielõtt befordultunk volna a konyhába, kinéztem a nappaliba, és homályba burkolózva megpillantottam Gadi elmosódott alakját, amint egy társaság közepén komolyan magyaráz valamit talán éppen a gázai helyzetrõl.

Én a szerencsésen megtett út miatt elégedetten, de elég gyorsan lehuppantam az egyik székre, amelyik a kicsi konyha bal sarkában levõ asztal mellett állt, karomat az asztalra támasztottam, és arcomat két kezemmel megtartottam. Zajt hallottam közvetlen közelrõl, csörömpölést, zúgást, de nem fordultam oda; idõrõl idõre a gyomromra fordítottam a figyelmemet, de még mindig meg tudtam állapítani, hogy nem, még nem, és nem is biztos, hogy el kell majd rohannom a vécére, ha ügyesen ülök még itt egy darabig, akkor talán magától megoldódik a helyzet, és azt hiszem, semmire nem tudtam gondolni, csak mintha körhintában ültem volna, amit soha nem szerettem, és a feketéségben meg ricsajban képek jelentek meg elõttem, egy-egy pillanatra minden értelem nélkül, Gadi tarkója, András szemöldöke, a szõke szõre a karján, és Gadi sebhelye, aztán ahogy azt mondja, “nem tudod, ezek mire képesek”, majd megérinti a karomat… végül akkora csattanást hallottam, hogy ki kellett nyitnom a szemem. Két szendvics volt elõttem, frissen elkészített, sonkás meg uborkás, nagy pohár víz, ez csattant, és kávé. A kávét a végén idd, mondta András, és leült mellém, én pedig miatta és az ennivaló miatt újra ebben a világban találtam magam. Belekortyoltam a vízbe, és enni kezdtem. Elõször lassan haraptam egy-egy falatot, végül megdöbbentõ gyorsasággal ettem meg a második sonkás-uborkás kenyeret. A vizet addigra már kiittam, kezembe vettem a még meleg kávét, és határozottabbnak éreztem a világ kontúrjait. Andrásra néztem, mint egy álomból felmerülve. Õ szintén kávét kortyolgatott, és engem nézett. Elszégyelltem magam, mint egy kisgyerek, aki túl sokat és túl gyorsan evett, pedig tudja, hogy a mamája nem szereti ezt. De András arcán nem volt semmi szigorúság. Gyengéden nézett rám, és azt kérdezte, “nem vagy te terhes?”, “Részeg vagyok”, válaszoltam, pedig már egyre kevésbé imbolygott körülöttem a világ; jólesett a kávé, amit fõzött, ritmusosan kortyolgattuk mindketten, és minden korty után felemeltük a fejünket, és egymásra néztünk. Olyanok voltunk, mint két tizenéves a balatoni nyári táborban, akik az ebédlõben vacsoránál, az elõre cukrozott teát kortyolgatva értetlenül néznek egymásra, különösen meg magukra, és fogalmuk sincsen, mi történik, csak azt tudják, hogy valami van a gyomrukban, valami furcsa és ismeretlen érzés, és a világ új formát öltött, de még azt sem tudni, milyet. Hirtelen különösen megtetszett a szõke karja, a világos szõrszálak rajta, amelyeket a konyhai világításban sokkal jobban láttam, mint kint a teraszon, és képzeletben megérintettem õket. Puhák voltak, és a szõkeségük ellenére férfiasak. Megkérdezte, kérek-e még szendvicset. Nemet intettem. A csend egyszerre volt jó és félelmetes. Éreztem, hogy õ sem bánja, hogy gyengédség van a nem-beszélésünkben, de azt is tudtam, hogy ha nem szólalunk meg, akkor valaminek történnie kell. “Pisilnem kell”, mondtam, bár még bírtam volna. Felálltam, és elindultam az ajtó felé. Még szédültem egy kicsit, és egy percre elvesztettem az egyensúlyomat. Esés közben reflexszerûen megpróbáltam megtámaszkodni a konyha fa asztallapjába, de akkor éreztem, hogy valaki hátulról átölel, megtámasztja a hátamat, és átkarolja a derekamat. Vigyázz, suttogta gyengéden, a tenyerével betakarta a teljes bal lapockámat, ami a fekete pánttól eltekintve meztelen volt, és izzadt, a másik kezével meg összeráncolta a vékony fehér anyagot a derekamon. Egy másodpercre megmerevedtem, majd a karjára néztem, mindenképpen maradni akartam még ebben a pozícióban egy pillanatig, de ehelyett lábra álltam, õ óvatosan elvette a kezét, én égõ arccal hátranéztem, és azt mondtam, most már rendben van, köszönöm, menni fog. Lassan mentem a mosdóba, szerencsére nem kellett várni senkire, magamra zártam az ajtót, hosszan sóhajtottam pisilés közben, majd öt percet ültem a WC-kagylón. Aztán arcot mostam, bevizeztem a törülközõt, és megdörzsöltem vele a karomat és a hátamat is. Végül imbolygás nélkül mentem vissza a konyhába, ahol egyedül Andrásra számítottam, de ehelyett Gadi is ott ült vele szemben. Gondolom, engem keresett, és Andrást találta, bár nem értettem, miért ülnek akkora egyetértésben a konyhaasztalnál. Semmi kedvem nem volt hármasban beszélgetni velük. Benéztem, mosolyogtam egyet, és angolul mondtam, hogy kell még pár szót váltanom Eszterrel. Esztert a nappaliban találtam meg, és bár semmi mondandóm nem volt számára, oda- mentem hozzá, és megjegyeztem, hogy András tényleg milyen kedves, mire õ a vállamra tette a kezét, közölte, hogy ugye megmondtam, és egybõl elkezdett magyarázni valamit András szüleirõl, amire képtelen voltam figyelni. Gadi ekkor odajött hozzám, megint szelíden megérintett, de most a kezemet, és azt mondta, talán mennünk kéne, András is említette, hogy rosszul voltam, és jobb lenne, ha elindulnánk. Nem esett jól Gadi érintése, pedig semmi erõszakos nem volt benne, semmi tolakodó, és hirtelen mérhetetlen dühöt éreztem András iránt, amiért azt javasolta Gadinak, hogy vigyen haza. Nem akarok még menni, közöltem, mire Gadi vállat vont, és megpróbált bekapcsolódni a beszélgetésbe, ami egyébként a megjelenésére abbamaradt, és elõtte is csak Eszter monológjából állt. Egy perc múlva meggondoltam magam, “menjünk, jó lesz a friss levegõ”, mondtam, de nem tudtam teljesen eltakarni a dühömet, Gadi elõl meg végképp nem. Õ bólintott, majd elbúcsúztunk Esztertõl, üdvözletet küldtünk Arinak, aki épp nem volt ott, hangosan köszöntünk mindenkinek, és akkor még megjelent a konyha irányából András. Gadi kezet nyújtott neki, András pedig fogadta, mintha semmilyen feszültség nem lett volna köztük odakint a teraszon, én pedig ránéztem, dühöm a szememen nyilván látszódott, és a megmerevedett levegõn magam körül, és magyarul kérdeztem, “miért mondtad, hogy jobb lenne hazamennem?” András az arcomat nézte, egy pillanatra az egész alakomat, de éppen csak egy pillanatra, majd azt mondta, “gyönyörû vagy”, és aztán azt, hogy “szia”.

Gadival szótlanul gyalogoltunk haza, az út második felében végül megfogtuk egymás kezét. Nem tudtam, hogy értette-e az utolsó mondatot, de úgy gondoltam, igen, mert egyszer régen végigkérdezte tõlem az összes lehetséges magyar szót a szépségre, és megtanulta éppen miattam; persze elképzelhetõ volt, hogy elfelejtette. Otthon befülledt párás levegõ fogadott, lámpagyújtás nélkül nyitottam ki teljesen a nappali és a háló ablakát, és bekapcsoltam az ágy melletti ventillátort. Kábultnak éreztem magam. Lehúztam az izzadságtól nedves bugyit, az ágy mellé dobtam, és levettem a vékony, derekánál meggyûrõdött ruhát. Gadi kétszer tett magáévá, de most nem úgy, ahogy szokott: keveset simogatott közben, erõs kezével szorította a vállamat, a derekamat, majd a csípõmet, mintha ellent akartam volna állni neki, nem pedig elveszni ebben a szorításban; míg a közeledésére általában fokozódó sóhajtásokkal szoktam válaszolni, most a testem artikulátlan nyögésekbe és hörgésekbe feszült, miközben a ventillátor hangosan keverte a levegõt.

Utána egybõl elaludtam úgy, hogy azt sem tudtam, Gadi mellettem van-e vagy kiment, máshol alszik, hozzámér-e, elaludt vagy ébren van. Álmomban abban a kollégiumban voltam, ahol az egyetem utolsó két évében laktam, Budapesten, egy lerobbant, de egyszemélyes szobában, omló vakolattal, roggyant íróasztallal, és sok könyvvel a földön és a polcokon. Éjjel volt, álmosan vánszorogtam ki a WC-re a szobámból bugyiban és trikóban, mezítláb mentem a piszkos linóleumon, és éreztem, ahogy a mocsok a talpamra ragad. Csukott szemmel is megtaláltam a WC-t, nem gyújtottam lámpát, gyorsan pisiltem, és elindultam vissza a szobám felé még mindig álmosan, amikor a férfimosdóból is kilépett valaki. András volt, az álom szaga rajta, és ott akkor nem lepõdtem meg, mert nyilvánvalónak tûnt, hogy a mellettem levõ szobában lakik. És egyszerre tettük meg a tétova mozdulatot, nem kellett más, csak egymáshoz értünk valahol, nem volt fontos, hogy hol, és hirtelen már ha akartuk volna, se tudtuk volna szétválasztani a tagjainkat, és teljesen egyformán kívántuk egymást, õrülten csókolózva jutottunk be az én szobámba, hosszan csókoltam a világos szõrzetét a hónalján és az ágyékán, és emlékszem a körülmetéletlenségére, és az álomban ugyanazokkal a hörgõ-nyöszörgõ hangokkal lettem az övé, mint elalvás elõtt Gadié.

Mire felébredtem, Gadi már nem volt otthon. A konyhába támolyogva láttam, hogy kikészített nekem egy bögre tejeskávét, ami azóta kihûlt, és bõr volt a tetején. Beraktam a mikróba, majd leszedtem a bõrt. Egy trikóban és bugyiban álldogáltam a konyhalapnak támaszkodva fenékkel, és két tenyeremben szorongattam a bögrét. A hajam a szemembe lógott, zsíros volt, és nem gondoltam semmire. A talpam alatt éreztem Gadi reggelijének morzsáit, és akkor hirtelen elindultam vissza a szobába, leültem a számítógép elé, a világoskék bögre koppant az asztalon, és éreztem, hogy tudok írni.

A lányról, a fõszereplõmrõl, már korábban is tudtam, hogy szõke, húszéves, vonzó, és tudja magáról, hogy az. Párizsban él, egyedül, és az egyetem második évében úgy érzi, hogy egyáltalán semmire sem való az, amit ott csinálhat és tanulhat. Az iskola mellett eladóként dolgozott egy könyvesboltban, ahonnan kirúgták, mert egy hónap után sem akarta megjegyezni, pontosan milyen rendszerben helyezkednek el a polcon az eladandó könyvek. Örül, hogy kirúgták, bár csak annyi pénze maradt, hogy ha takarékosan bánik vele, és csak bagettet eszik meg vizet iszik, még talán egy pár napig nem szorulna kölcsönre. De õ kávét kíván, feketét, kis tejjel és egy cukorral, olyat, amilyet egy boulevard saint-micheli kávézóban lehet kapni. Egy percig sem mérlegel, határozottan rendel, cigarettára gyújt, néhány másodpercig csak szagolgatja a forró italt, és az illat nyilvánvaló érzéki örömmel tölti el; aztán lassan kortyolni kezdi, ritmusosan a szájához emeli az apró csészét, dohányzik, és nem gondol semmi másra azon kívül, mint amit éppen csinál. Farmert visel és fekete felsõt. Hannának hívják.

A cigarettája füstjébe egyszerre belekeveredik egy férfi képe. Felnéz, erõs vonású, világos szemû, világos borostás férfit lát maga elõtt. Egyszerûen és magától értetõdõen viseli a méregdrága ruháit. Látszik rajta, hogy öltönyt szokott hordani, de most szürke szövetnadrág, világos ing, szürke-bordó rombuszmintás pulóver van a hosszú kabát alatt, mintha valamit el akarna rejteni a casuellel.

“Meghívhatom?”, kérdezi, majd leveszi a kabátját, az asztal melletti fogasra akasztja, és leül az asztalhoz Hannával szemben a választ meg sem várva.

“Mire?”, Hanna a cigarettájáról leveri a hamut; a mozdulataiban van még valami a tinédzserek modorosságából, de így is érzéki. A férfi határozottan odaint egy pincért, feketét kér, a napfény közben erõteljes reggeli sugaraival besüt az ablakon a helység egyes részeit ragyogóvá téve, más részeit sötétben hagyva. A férfi oldala az asztalnál még sötét, Hannáé világos.

“Nem a kávéra gondoltam, azt nyilván ki tudja fizetni.”

“Mire gondolt?”

“Szükségem van egy kémre.” Hannán végre látszik valami az egykedvûségen és érzékiségen kívül. Meglepõdve néz a férfire, egyenesen a szemébe, de semmit nem tud kiolvasni belõle. Izgatja ez az átláthatatlanság.

“Mibõl gondolja, hogy képes vagyok ilyesmire?”

“Mindketten tudjuk, hogy képes ilyesmire.” Megérkezik a kávé, a pincér hangtalanul teszi az asztalra, a kávéház zsongó háttérré válik.

“Nem értem. Drogokra, fegyverekre, államtitkokra gondol vagy ennél is nagyobb viccet akar csináltatni velem?”

A férfi közel emeli szájához a csészét, amelyik elveszik nagy tenyerében és hosszú ujjai között. “Ha muszáj választani, az utóbbira gondolnék” mondja, és rosszkedvûen megrándítja a vállát. “Csak azt mondja meg, érdekli-e”.

Hanna hatalomnak érzi a húsz esztendejét. “Mennyit fizet?” kérdezi, és kifújja cigarettája füstjét.

A férfi legyint. “Az mindegy. Mondjon egy összeget.”

Hanna megakad. Fogalma sincs, mit mondjon. A férfi ekkor elõáll egy olyan összeggel, amirõl a lány soha nem is álmodott, pontosabban soha nem jutott eszébe, hogy ennyi pénz, szám szerint létezhet. Megint õszintén csodálkozik.

“Ilyen sokat megér magának? Vagy annak a cégnek, akinek dolgozik, vagy nem tudom?”

“Többet is talán. De ezzel ne foglalkozzon. Csak én tudom, miért fontos.”

Hanna vállat von. Elég fiatal és magabiztos ahhoz, hogy elhiggye, ilyesmi bármikor megtörténhet vele. Hogy egy férfi kiválasztja kémnek, és rengeteg pénzt ajánl érte.

“Remek. Mit kell kikutatnom? Milyen információt kell megszereznem?” Nem gyújt rá, mert már nincsen cigarettája, és a kávéja is elfogyott. Állát a kezébe támasztja, és sajátos keveréke lesz az ellenállhatatlan nõnek és a tapasztalatlan kislánynak. A férfi nem reagál erre a változásra.

“Egy férfit kell megfigyelnie. Minél többet kell megtudnia róla. A legapróbb részletekig.”

“Úgy, hogy közben ne vegyen észre?”

“Azt hiszem, egyszerûbb lenne, ha közben észrevenné”.

“Szóval ne kövessem elhagyott utcákon titokban, felhúzott ballonkabátban újságárusnak és nagymamának álcázva magam, hanem inkább csábítsam el. Így gondolja?”

Az acélkék szemû férfi bólint, vonásai keménysége ellenére gyengédség ígérete látszik a borostájában és kegyetlenség a szemöldöke színében.

“Magam ezt a variációt javasolnám.”

“Mibõl gondolja, hogy tetszenék neki?”

“Ezt nem gondolom, ezt tudom. Inkább arra leszek kíváncsi, hogy magának tetszeni fog-e.” Hanna fennakad ezen a magabiztosságon. Ilyen határozottnak még õ sem tudja tettetni magát. Mindeközben tisztában van azzal, hogy kiléphetne ebbõl az abszurd helyzetbõl egyetlen mondattal, de ehhez semmi kedve.

“Mit akar tudni róla?”

“Mindent. Nincsenek preferenciáim. Minél intimebb dolog, annál jobb.”

“Azt, hogy hova teszi a fogkeféjét, milyen hajhabot használ és hányszor szellent éjszakánként?”

A férfi bólint.

“Szóval semmi levél az íróasztalából, titkos információ, verssor, ami kiegészítve üzenet lesz, ipari információ, külügy…”

“Semmi.”

Hanna a kávétól és a cigarettától továbbra is megfosztva tenyerébe támasztott arccal néz föl, szemét összeszûkíti, és hitetlenkedve kérdezi, “Maga megõrült? Minek kellenek ezek?”

A férfi flegmán megrándítja a vállát, az arcán egy pillanatra keserûség látszik. Határozottan válaszol. “Talán megõrültem. Ezt a kockázatot maga vállalja, és megfizetem ezért a kockázatért. Ahhoz viszont semmi köze, hogy mire kellenek az információk.”

A lány egy pillanatra kinéz az ablakon a besütõ napba. Éppen csak egy másodpercre, amelyben tudatosítja magával, hogy egy ismeretlen férfi pénzért való elcsábítása elég egyértelmû formája önmaga eladásának. De egybõl visszafordítja a tekintetét. Nem azért nem jut eszébe elutasítani az ajánlatot, mert elképzelhetetlennek tartja, hogy még néhány napig bagetten éljen és valamiféle rendes munkát találjon. Egyszerûen csak abban a pillanatban el akarja fogadni.

“Mi közük van egymáshoz azzal a férfivel? Ismerik egymást?”

“Nem ismerjük egymást. Én ismerem õt. Valamennyire.”

“És õ nem ismeri magát?”

“Nem hiszem.”

“Akkor miért nem ismerkedik meg vele?”

A férfi arcán elõször látszik elégedetlenség. “Maga szerint melyikünknek árulna el többet? Egyébként meg, a módszereim csak rám tartoznak.”

Hanna hitetlenkedve néz az arcára, a rombuszmintáira és a férfi érzéki kezére. Aztán sóhajt egyet, mint az a lány, aki elfogad egy ráerõszakolt randimeghívást.

“Na jó, adjon egy cigarettát, hívjon meg a kávéra is, és mondja meg, ki az az ember, és hol találom meg.”

Annyira belemélyedtem az írásba, hogy napközben csak kétszer mentem ki a konyhába egy kicsit enni, meg a mosdóba, és csak akkor ébredtem föl a történetembõl, amikor Gadi meg- érkezett, és hallottam az ajtó csukódását mögötte. Felriadtam, gyorsan mentettem a dokumentumot, és odaszaladtam hozzá. Megöleltük egymást, bár hirtelen kicsit idegennek tûnt, egy percre úgy éreztem, mintha kevésbé ismerném, mint a szereplõimet, és kevésbé lenne valóságos azoknál. De aztán rájöttem, hogy õ sokkal jobb a képzeletemnél, mert ténylegesen a karjában tart, és ez még akkor is jó, ha érzem rajta a nap fáradtságát és megviseltségét. Sajnos rögtön ezután eszembe jutott, hogy nem vettem semmit vacsorára, és elszégyelltem magam. Mondtam Gadinak, hogy ne haragudjon, teljesen elmerültem a szövegben, de mindjárt körülnézek a konyhában, biztos találok valami ehetõt a mélyhûtõben. Végül spagetti lett az alsó polcon talált öntetmaradékból, paradicsomokból, hagymából és olívabogyóból, és örültem, hogy mégsem kellett megtörni az estét pizzarendeléssel vagy éjjel-nappaliba való szaladgálással. Gadi vitte ki a tésztával megrakott tányérokat a konyhából az asztalra, amelyet most a kicsi terasz elé húzott, hogy ha van szél, fújjon ránk, és amikor letette a tányérokat, én pedig a konyhaajtóból az asztal felé tartottam limonádéval a kezemben, fesztelenül megkérdezte, hogy “ugye András tetszett neked tegnap?”. Egy pillanatra megálltam a limonádéval, talán csak éppen egy láthatatlan pillanatra, eszembe jutott a tegnapi András eredetiben, akinek ma a vonásait fölhasználtam és átalakítottam, aztán továbbmentem, letettem a limonádét, és mondtam, hogy “igen, szépen beszélt magyarul”. Ennyiben maradtunk. Vacsora alatt Gadi munkahelyérõl beszélgettünk, arról, hogy hova utazunk majd, ha már egyszer lesz ideje, meg én is leadom minden sürgetõ írnivalómat, a tudományosat és a nem tudományosat is, és hogy mikor veszünk néhány új bútort a lakásunkba. Utána bambultuk a tévét összebújva, végül õ egy félórát foglalkozott még a tervrajzaival, én meg zuhanyoztam közben. Amikor leoltottuk a villanyt, megismétlõdött az elõzõ éjszaka azzal a különbséggel, hogy nem álmodtam semmit.

Csak reggel jutottam el odáig, hogy elgondolkozzam azon, mi is történik most velünk, de nem tudtam rá semmilyen választ adni. Késõbb keltem, mint kellett volna, megint egyedül, és be kellett mennem az egyetemre találkozni a professzorral, akinek negyedévente beszámolok gyümölcsözõ tevékenységemrõl az irodalomtudomány területén. Meglepõ módon a beszélgetésünk során nem derült ki, hogy minden jár a fejemben a kutatásomat kivéve, sõt, kiválónak találta a munkám menetét annak alapján, amit felvázoltam neki, és ami egyébként az én szememben értéktelen papírszaporításnak tûnt akkor, majd felkért, hogy vegyek részt egy egy hónap múlva kezdõdõ konferenciasorozaton az egyetemen, és írjak egy publikálható tanulmányt az egyik elõadásomból. Nem mondhattam nemet egy ilyen neves professzor felkérésére és egy hasonlóképpen jelentõs konferencián való szereplésre, holott minden ösztönöm szerint azt kellett volna tennem. Már akkor úgy éreztem, hogy semmi nem lehet fontosabb annál, mint hogy befejezzem az elõzõ nap elkezdett történetet. Pedig õszintén élveztem a fotelt, amiben ültem barnára sült, pocakos kutatásvezetõmmel szemben, a kávé ízét instant volta ellenére, és eközben mégis kezdett összeszorulni a gyomrom, mintha valami keménnyé állt volna össze benne, mintha valami összeszorítana a hasam és a mellem között belül, és arra ösztökélne, hogy csináljam a dolgomat azzal a szöveggel, amelyben kémnõk valószerûtlen helyzetekbe keverednek ismeretlen férfiakkal.

Ennek ellenére a búcsúzkodás után a könyvtárba mentem, végtére is fõleg azért fizették nekem ezt az ösztöndíjat, hogy ott legyek, és olvassak. Õrült sebességgel kezdtem neki az elõadásom megírásának. Rájöttem, hogy nem állok reménytelenül rosszul, elkészültem a vázlattal, kiválogattam a könyveket, amelyeket még át kell néznem, az egyiket el is kezdtem olvasni, jegyzeteltem és ceruzával kommentáltam a könyvtári könyvet a margóján, teljesen illegálisan, majd félretetettem mindet, és délután ötre hazaértem. A kapuban jutott eszembe a vásárlás, így még elrohantam a boltba, a közelibe, de drágába, vettem vacsorát meg reggelit másnapra, és mielõtt még újra nekikezdtem volna a szöveg folytatásának, megmaradt lelkifurdalásomban bepácoltam a frissen vásárolt filézett csirke szárnyat. Körülbelül két és fél órám volt Gadi érkezéséig. Határozott mozdulattal nyomtam meg a számítógép power-gombját, és egy perc alatt felidéztem, hol is tartottam.

A novella folytatását következõ számunkban közöljük.

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.