Bach-szólószonátákat játszom, mi ehhez képest Böcklin¹? Kacagnom kell. (52)

Még énekeltem is, és olyan hangot kívántam magamnak, amely híd a zenéhez. Hegedûs soha nem akartam lenni, ahhoz túl kevéssé éreztem magam virtuóznak. (57)

Gondolatok a portrémûvészetrõl. Némelyek nem fogják felismerni tükröm igazát. Meg kellene gondolniuk, hogy nem a felszín tükrözése végett vagyok (erre képes a fényképlemez), hanem a bensõbe kell hatolnom. Én a szívig menõen tükrözök. Szavakat írok a homlokra és a szájszeglet köré. Emberarcaim igazabbak, mint a valódiak. (136)

Visszatekintés e három év² mûvészi kezdeményeire. Ami ezekben a naplójegyzetekben homályos, zavaros és kidolgozatlan, messze nem olyan taszító, sõt nevetséges, mint azok a kezdeti kísérletek, amelyek ezeket az állapotokat mûvészetté akarták alakítani. Egy napló éppenséggel nem mûvészi, hanem korproduktum. (170)

Az érzékiség a hús hajlékonysága magasabb kényszer hatására. Szemek a színek káprázatában. Fülek a hangzásban fürdõzve. Orrok az illatokban. Ugyanígy a szerelem szervei. (364)

Nápoly (1902 Húsvét)

A tenger fenségesen kék és nyugodt. A város fényes és sötét háztömbsíkok, fehér utak és méregzöld parkrészletek mozgalmas tömege. Krisztus megkísértésére gondol az ember egy ilyen látványnál. Túláradóan boldog, a szférikus pompa közepén, a világ köldökén lebeg.

De dolgozik is, nem minden ilyen, mint ez az ünnepi óra. Lent a kikötõben egy szörnyû világon próbál az ember átjutni, s ez egészen másként hangzik, mint a Santa-Lucia-dalban. Emberek azok ott lent? Visszataszítóan nyomorúságosan, betegen hevernek a napon, tetvesen, rongyosan, félmeztelen. Semlegesen sodródom hozzájuk, irgalmasság nélkül, tudásvágyó lenézéssel. A mûvészember gyönyöre, hogy ekként fertõzõdjön meg. Mosolygok a botránkozás közepette, mûvészetemhez ez a szükséges alap. Virágai a nagy megerõsödésig könnyen indulnak hervadásnak. Jöjjön a bizonyítás napja. Megbékíteni az ellentéteket! A sokoldalúságot egyetlen szóban kimondani!! (389)

Nem fogok elsajátítani olyan szerepet, mint D.-é. De ezt nem megvetõleg értem. Hallernél³ is láttam már ekkora szenvedélyeket. Ellentétben vele, magamban agyafúrtan gazdaságos taktikát dolgoztam ki. Pontosan érzékelem annak veszélyét, hogy mindenkit megismerjek; még fél-gyermeki éveim idején pillanatképekben néhány mozzanat megmutatkozott ezekbõl a poklokból, és ez elég volt.

Azóta a legbensõbb a szentek szentjeként zárt. Ezen nem pusztán a szeretetet értem, hiszen e téren szólnak mellettem érvek, hanem a sors támadásainak így vagy úgy kitett teljes frontot.

Majd kiderül, hogy ez a taktika valamiféle elszegényedésre vezet-e. Nem volt szabad választásom, ez már idejekorán így alakult bennem.

Lehet, hogy nálam a produktív mûvész ösztöne a legfõbb imperatívusz. De talán az egészet nem kell ilyen racionálisan felfogni, csak egy õsrégi filozófiai szellem hat, amely erõt vesz a világon, jelentse bár a sivatagba vezetõ utat.

Termékeny pillanatokban egészen biztosan megvan az a kedvezõ tulajdonságom, hogy teljesen nyugodt vagyok, a magam számára teljesen csupasz, nem a nap énje, teljesen én-összesség, teljesen szerszám. Egy én, aki rángásoknak van alávetve, az leértékeli a stílust, és keménykalaposan lép ki a keretek közül.

“Jó napot, Monsieur Én! Micsoda nyakkendõt vett fel ma?” – kiáltaná oda néha az ember egy “mû” láttán. (605)

A Komikusrólf⁴ még az mondható el, hogy a maszk jelenti a mûvészetet, és mögötte rejtõzik az ember. A maszk vonalai a mûtárgy elemzésének útjai. A mûvészet és az ember világának kétszólamú volta organikus, miként Johann Sebastian invencióiban. (618)

Beethovennél, különösen a kései korszakában, vannak témák, amelyek nem engednek tranzitív áramlást a bensõnek, hanem magában nyugvó dallá alakítják. A reprodukciónál arra kell ügyelni, hogy a kifejezetten pszichikus tartozik-e valakire vagy csak önmagára. Ami engem illet, rendkívüli módon kezd érdekelni a monologikus.

Hiszen e világon az ember végsõsoron mégiscsak egyedül van, még a szerelemben is. (635)

Az individualitás nem valami elemi, hanem organizmus. Különféle elemi dolgok közvetlenül együtt lakoznak benne. Ha meg akarnák osztani, a részek elhalnának. Az én énem például egy egész drámai együttes. Fellép itt egy profetikus õsapa. Egy brutális hõs üvöltözik. Egy alkoholista bonviván egy tudós professzorral vitázik. Egy krónikusan szerelmes lírai lény ábrándozik. A papa vaskalaposan lép fel. Egy körültekintõ nagybácsi közvetít. Itt locsog Fecsegõ nagynéni. A szobalány kétértelmûen nevetgél. És én ámuló szemmel, bal kezemben hegyezett tollal nézem. Egy viselõs anya szeretne fellépni. “Csitt!” szólok neki, “te nem ide tartozol. Te osztható vagy.” És elhalványul. (638)

Egyre több, a zene és a képzõmûvészet közti párhuzam tûnik föl. De az analízis egyáltalán nem sikerül. Bizonyosan mindkét mûvészet idõbeli, ez könynyen igazolható. Knirrnél⁵ helyesen esett szó egy kép elõadásáról, s ez valami teljesen idõbelire vonatkozott: az ecset kifejezõ mozgására, a hatás genezisére. (640)

A “tiszta” képzõmûvészettel mégsem olyan egyszerû a helyzet, mint a dogma állítja. Egy rajz végtére nem rajz már, bármennyire önállóan kelljen is kialakítani. A rajz szimbólum, és mennél mélyebben érintik az imaginárius projekciós vonalak a magasabb dimenziókat, annál inkább. Ebben az értelemben soha nem leszek az a dogma szerinti, tiszta képzõmûvész. Mi, magasabb rendû teremtmények is Isten mechanikusan tökéletesedett gyermekei vagyunk, ennek ellenére bennünk lélek és szellem egész más dimenziókban játszik. (660)

Senkinek sem kell ironizálnia rajtam, gondoskodom errõl magam. (744)

Svájc országában a népnek õszintévé kellene válnia, és a mûvészetet törvényileg be kéne tiltania. Hiszen a legmagasabb méltóságok viselõi sosem értek fel hozzá. Itt vannak az igazi félbarbárok. És a tömeg hisz az országatyáknak, mert nincsen olyan mûvésztársadalom, amely nyilvánosan hathatóssá tudna válni. A 999 giccsõr nagyon is szívesen eszi megrendelõi kenyerét.

A tudomány jobb helyzetben van. De a legsúlyosabb az, ha a tudomány még a mûvészettel is törõdik. Itt az ideje Svájc országából rögvest és végérvényesen elmenni. (747)

Redukció! Az ember többet akarna mondani a természetnél, és elköveti azt a képtelen hibát, hogy nálánál több eszközzel akarja mondani, ahelyett, hogy kevesebbel tenné. (834)

Könyvek vagy szódíszletkötegek, vagyis kötetek helyett egy ébresztõ életszót dicsérek. Természetesen meghalló is tartozik hozzá. A köztes terek sokaságának legalább szunnyadozva jelen kell lenniük benne. A könyvek széthasított szavakból és betûkbõl készültek; addig hasogatták, amíg elég nem lett belõlük. Erre csak egy hivatásos újságírónak lehet elég ideje. Egy nemesebb lény inkább a szavak rövidre fogásán dolgozik, semmint a sokasításán. (840)

A természet mindenben megengedheti magának a tékozlást, a mûvésznek a végsõkig takarékosnak kell lennie.

Akarat és fegyelem minden. Fegyelem – tekintettel az egész mûre, akarat – tekintettel a részeire. Akarat és képesség nagyon egyek itt, aki nem képes, nem is tud akarni. A mû aztán ezekbõl a részekbõl teljesedik ki az egészre irányuló fegyelem révén.

Ha a dolgaim esetében néha az a benyomás támad, hogy primitívek, akkor ez a “primitivitás” a fegyelmezettségembõl ered, amivel kevés lépésre redukálok. Ez csak takarékosság, tehát végsõ professzionális felismerés. Tehát ellentéte a tényleges primitivitásnak.

Egyébként a Sezessionban láttam Cézanne nyolc képét. Számomra õ a par exellence tanítómester, sokkal inkább tanító, mint van Gogh. (857)

A mûvészetben ugyanis a legjobb mindent csak egyszer elmondani, és mindig a legegyszerûbb módon. (876)

Mi mindennek kell lennie egy mûvésznek: költõnek, természetkutatónak, filozófusnak. És most még bürokratává is váltam azáltal, hogy összeírtam egy nagy, pontos jegyzékbe összes mûvészi munkámat a gyerekkoromtól kezdve. (895)

Az alkotás genezisként él a mû látható felszíne alatt. Visszafelé ezt a szellem emberei mind látják, elõre (a jövõ) felé azonban csak az alkotók. (932)

Emberállat, vérbõl álló óra. (938)

Egyfajta csend világlik az alaphoz.
A hozzávetõlegesbõl
ott egy Valami feltûnik,
nem tõlem,
nem elõttem,
hanem Isten elõtt.
Istené! Még ha visszaverõdés is,
csak Isten tükre, mégis Isten közelsége.
Cseppnyi mély,
magában fénylõ fény.
Aki egykor szunnyadt és lélegzete szûnt,
az…
a véget hazafelé a kezdethez lelte. (948)

Az ember elhagyja az innensõ tájékot, és ezért átépítkezik egy túlnaniba, amely egészen igen lehet.
Absztrakció.
E pátosztalan stílus hûvös romantikája hallatlan.
Minél rettentõbb ez a világ (mint éppen manapság), annál absztraktabb a mûvészet, míg egy boldog világ innensõ mûvészetet hoz létre.
Ma van a tegnapi–mai átmenet. A nagy formabányában romok hevernek, melyekbe az ember még részlegesen kapaszkodik. Ezek szállítják az anyagot az absztrakcióhoz.
Egy hamis elemekbõl álló rommezõ, tisztátalan kristályok elõállítására.
Ez a helyzet ma.
Ám aztán: egykor vérzett a drúza-kristály. Azt hittem, meghalok, háború és halál. Meg tudnék akkor halni, én kristály?
Én kristály. (951)

Ezt a háborút⁶ én már régen megvívtam magamban. Ezért aztán belül egyáltalán nem érint.
Hogy romjaimból kikászálódhassak, repülnöm kellett. És repültem. Ama romos világban már csak emlékeimben járok, mint amikor néha visszagondol valamire az ember. (952)

Dr. Hermann Probst birtokában van néhány akvarellem, és nekem úgy tûnik, nagyon kedveli õket. Kezdeményezésére küldtem Rilkének egy kis kollekciót, és õ maga hozta vissza. Látogatása igazán nagy örömöt okozott. Egy festõi, sánta hölgy jött vele.

Erre föl beleolvastam A képek könyvébe és a Malte Laurids Brigge feljegyzéseibe. Rilke érzékenysége közel áll hozzám, csakhogy én centrálisabban török elõre, míg õ inkább a bõr alatt preparálgat. Õ még impresszionista, nekem e téren már csak emlékeim vannak. A grafikát, ahol én a legmesszebb jutottam, kevésbé méltányolta, mint a színes tájékot, amire még a felnövekvés a jellemzõ.

Számomra talányos külsejének tökéletes eleganciája. Vajon hogy lehet ezt csinálni? (959)

Amint a számos alkalmak egyikén Fröttmaningban a lõszergyárat õriztem, eszembe ötlött néhány gondolat Marcról és mûvészetérõl.⁷ A lõszerraktárak körüli járás igen alkalmas volt a nyugalmas elmélyülésre. Nappal ehhez járult még ráadásul a mesés nyárközépi növényzet errefelé különösen gazdag színpompája, éjjel és napfelkelte elõtt pedig egy olyan mennybolt feszült fölöttem és elõttem, ami tágas terekbe vonzotta a lelket.

Ha el akarom mondani, ki is volt Franz Marc, egyúttal azt is meg kell vallanom, hogy én ki vagyok, lévén oly sok minden az övé is mindabból, amiben részesülök.

Õ emberibb; szeretete melegebb, nyíltabb. Az állatokhoz emberien hajol oda. Magához emeli õket. Nem oldódik fel a teljességhez tartozón, hogy aztán nemcsak az állatokkal, hanem a növényekkel és a kövekkel is egyazon fokon álljon. Marc-nál a földgondolat a világgondolatot megelõzi (nem mondom, hogy nem fejlõdhetett volna, és mégis: miért halt meg?).

A fausti vonás benne, a megváltatlanság. Az örökké kérdezõ. Igaz ez? A tévtan szóval élve. De a hitre való szelíd ráhagyatkozás nélkül. Az utóbbi idõben gyakran attól tartottam, hogy egyszer csak egészen megváltozik.

A kor átmenetisége nyomasztotta; az embereknek vele kellett tartaniuk. Mivel még maga is ember volt és a vívódás maradványa fogva tartotta. Az utolsó korszak, amelyben a jó még közjó volt, a polgári empire tûnt számára irigylésre méltónak.

Csak Istennél keresek helyet magamnak, s ha rokonságban vagyok Istennel, akkor nem képzelem, hogy testvéreim nincsenek rokonságban velem; ám ez az õ dolguk.

Sajátja volt egyfajta nõies késztetés, hogy mindenkit saját gazdagságából részeltessen. Hogy nem mindenki követte õt, az a saját útját illetõen kételkedéssel töltötte el. Gyakran fogott el az aggodalom, hogy a forrongás után visszatér a földi egyszerûséghez. Nem érinteni ezt a világot totalitás-szándékkal, hanem egészen megtérni bele emberszeretetbõl.

Az én izzásom inkább a holtak és a meg nem születettek fajából való. Nem csoda, hogy több szeretetre talál. A nemes érzékiség sokakat vonz magához melengetõn.

A mûvészet olyan, mint a teremtés; az elsõ és utolsó napon érvényes.

Mûvészetembõl bizonyosan hiányzik egyfajta szenvedélyes emberiesség. Az állatokat és valahány lényt nem földies-szívbélien szeretem. Nem hajlok le hozzájuk és nem emelem õket magamhoz. Inkább elõbb magam oldódok föl az egészben, így aztán testvériségbe kerülök a legközelebbivel, minden földi szomszédsággal. Bírok. A föld-gondolat meghátrál a világ-gondolat elõl. Szeretetem távoli és vallásos.

Mindennemû fausti vonás távol áll tõlem. Egy messzi, eredendõ teremtéspontra helyezkedem, ahol formákat adok az emberek, állatok, növények, kõzetek és a föld, a tûz, a víz, a levegõ, valamint az összes áramló erõ számára. Ezer kérdés némul el, mintegy megoldódva. Itt nincsenek se tanok, se tévtanok. A lehetõségek túlontúl végnélküliek, csak a beléjük vetett hit él alkotóan bennem.

Meleg árad belõlem? Hideg? Errõl ott, túl a fehérizzáson, szó sincsen. És mivel oda nem jutnak el túlontúl sokan, keveseket érint meg. Sokakhoz a mégoly nemes érzékiség sem ver hidat. Mûvem embere sem species, hanem kozmikus pont. Földi szemem túlontúl messzire látó és többnyire túlnéz a legszebb dolgokon. Ezért aztán gyakran mondják rólam: “Hisz nem is látja a legszebb dolgokat.”

A mûvészet teremtéshasonlat. Istent sem különösebben foglalkoztatják a jelen esetleges stádiumai. (1008)

Tegnap este jól tudtam festeni. Egy akvarell a miniatúrák fajtájából; semmi új, de a sorozat jó kiterjesztése. Új készülõdik, az ördögi egyidejûségben olvad össze az égivel, a dualizmust nem mint olyat kezeljük, hanem komplementer egységben. A bizonyosság már megvan. Az ördögi itt-ott megint elõbukkan, és nem nyomható el. Mert az igazság minden elemet együtt követel meg. (1079)

Július. Gondolatok a pénzügyi igazgatóság nyitott ablakánál. Minden mulandó csak hasonlat. Amit látunk, az egy javaslat, egy lehetõség, egy segédlet. Maga a valódi igazság mindenek elõtt a láthatatlan alapban nyugszik. Színek tekintetében nem a megvilágítás ragad meg, hanem a fény. Fény és árnyék a grafikai világ.

Mozart és Bach modernebbek, mint a tizenkilencedik század. Ha a zenében lehetséges volna a tudatig hatoló hátramenettel az idõbelit meghaladni, akkor egy utóvirágzás még elképzelhetõ lenne.

A formálist a kifejezés és ama felismerések érdekében kutatjuk, amelyek e tevékenység során saját lelkünkkel kapcsolatosan adódnak. A filozófiában van vonzódás a mûvészethez; kezdetben meglepett, mi mindent látnak. Mert én csak a formára gondoltam, a többi magától állt elõ. A felébredt tudat, ez a “többi” sokat segített és az alkotásban nagyobb változatosságot tett lehetõvé. Miután a formális átjárt, eszmék illusztrátorává is válhattam megint. És ettõl kezdve nem láttam már absztrakt mûvészetet. Csak a múlandótól való absztrakció maradt. A tárgy a világ volt, ha nem is éppen ez a látható. (1081)

Augusztus

Mivel eljöttem, felfakadtak a rügyek,
körben teljesség van, mivel vagyok.
A fülön át a szívhez szól
varázsos pacsirtaszó.
Mindenek atyja vagyok,
minden csillagzaton
és minden messzeségben.
És ahogy elmentem, leszállt az est
és felhõfüggönyök
fedték el a fényt
ahogy elmentem.
A semmi árnya
vetült mindenre.
Ó
te tövis
a hamvasan duzzadó gyümölcsben! (1081a)

A közelítõ télben mindig van valami szellemi. Az ember visszahúzódik legbensõbb építményébe és tábort ver a kevés fellelhetõ parázs mellett. Az utolsó hõtartalék, az örök egy részecskéje. Egy szemcsényi elég egy emberélethez. (1084)

A vihar odakünn alábbhagyott, ma igazi esõidõ volt, arra gondolok, hogy újra elkezdek dolgozni. Ezenkívül Steiner könyvét olvasgatom. Ha mindezt legalább rövidebben mondaná el! Tíz oldalon. Egyre rejtélyesebbnek tûnnek számomra azok az emberek, akik egész könyveket írnak. (1087)

Teozófia? Gyanúm különösen az ecsetelt színjelenségek kapcsán támadt. Ha nincs csalás a játékban, akkor az ember magát csapja be. A színesség nem kielégítõ, és a formális tagolásra vonatkozó célzások kifejezetten komikusak. A számok képtelenségek. Minden alapfokú egyenletnek több az értelme. Gyanús az “iskolázás” pszichológiai oldala is. Szuggesztióval dolgoznak. Az igazságnak azonban nincs szüksége az ellenállás hiányára ahhoz, hogy áthasson. Természetesen csak részben olvastam a könyvet, mivel a közhelyek folytán számomra élvezhetetlenné vált. (1088)

Minden elmerül körülöttem, és mûvek jönnek létre szinte maguktól. Grafikailag érett gyümölcsök hullanak le. A kezem egészen egy idegen akarat eszköze. Kell, hogy legyenek ott barátaim, világosak és sötétek is. De mindegyikben nagyfokú a “jóság”. (1104)

Esténként a reptéren hevertem Goethével. Az epizód a báróval és Hilarionnal kellemes olvasmány.⁸ A német nyelv egy mûvészi darabja jött itt létre. Azért persze nem zene. A szó elég messze van a misztériumtól, a hang és a szín már magában misztérium. Milyen vonzó sors, ma a festõséget uralni (mint hajdan a zenét).

Miközben ezt átgondolom, a gramofon fáradhatatlanul mûködik. Fejek vigyorognak körös- körül, ördögi maszkok bámulnak be az ablakon. A bestiák élveznek. Mégiscsak kell legyen valami oka annak, hogy körülöttem mindig van egy darab pokol. És ez legalább egészen szelíd. Csak a valódi reflexe. (1121)

A művészetben a látás nem olyan lényeges, mint a láthatóvá tevés. (1134)

FORDÍTOTTA TILLMANN J. A.

A naplórészleteket a fordító válogatta Paul Klee Tagebücher 1898–1918 (Lipcse, Weimar, 1980) címû kötetébõl. A számok a bejegyzés számát jelölik.