( i )
Romok egy régi festményen, ahol csak hátulról, a Hold megvilágításában látszik a düledezõ oszlopok nyugtalan magánya, csonkolt, rothadó fák térdig vízben, és ahogy ilyenkor mindig, néhány pillanatra, idegenként is otthonosan érezheted magad, akár Jarmusch filmjében a Halott Ember szívébe tévedt golyó
( ii )
A kezdet aranyának szürkülõ kopásnyomai, az erõltetés nélküli áhítat folyton bomló rítusai, a szárnyashangyaként elõbújó szavak a képek rései, a zene rétegei alól, ahogy a nemlétezõ csend repedései, ahogy az õszi sár nem ad választ a lehullott levelek kérdéseire, ahogy a szélben táncoló levelek nem kíváncsiak a sár válaszaira, úgy nincs nyomtalan eltûnés sem, csak repülés, emelkedés és zuhanás, meghatározott pontok tehát
( iii )
A csend színe fehér, a csend színe fekete, a csend színe az élet finom szürkéje, akár a jól sikerült fényképeken, ahogy az ég mutatkozik az érzékeny kameraman szemében, ahogy mindig óhatatlanul beledõl néhány faág vagy lombrészlet, évszaktól függõen persze, lombtalan águjjak karistolják a láthatatlan üveget, vagy a föld nehéz, másfajta szürkéje a viharban kifordult, meztelen gyökéren, a sár megfogható csendje, tapad, szétmállik vérzõ ujjaid között
( iv )
Egy album képein keresztül járni be a képzelet erõdítményét, üzenetektõl pergõ vakolat, fény és árnyék rajzolja kiszámíthatatlan történeteit a valóság falára, most csak folyton változó határvonal van, nincs korhadó ajtó üres termekre, nem ömlik a fény fájdalmasan a gép lencséjén át a szembe, fehér és fekete változatok
( v )
Tengerálmok térnek vissza unalmas nappalaidba, talán éppen ezért, kinyújtott karral, bokáig vízben gázolva segítesz a partra egy sellõt, aki legfényesebb pikkelyét leszakítva szemhéjadra helyezi óvón, izgalomba jössz hát végre, vérkeringésed akaratlanul is gyorsul, kicsit aggályoskodik, mégis haza- viszed, szeretnéd kipreparálni, hogy gyönyörû csontvázát még akadálytalanabbul tanulmányozhasd, rajzolhasd le, majd bõrét száradni a radiátorra teszed, egyelõre
( vi )
Az álomtenger hullámai csapják a kád pereméhez az óvatlan hajósokat, majd megint csak hullámok nyalábolják fel lágyan, és ringatják õket vissza, miként többnapos, döglött és fölpuffadt halakat a víz az akvárium zavaros vizében, végül sirályok sivítása teszi életszerûvé az ébredés lehetõségét
( vii )
A hatalmas kõtömb bármennyire természetesen lebegjen is a tenger szüntelen hullámmozgása fölött, valami mondhatatlanul személyeset szimbolizál felhõszerûségével, de mi lehet az