“Büntetőjogi felelősségem tudatában kijelentem, hogy 1956 óta benn vagyok az eseményekben”

Forradalom és ellenforradalom a Kádár-korszak pszichiátriai kórrajzain

“Hatóságunk, amennyire ismerem, és én csak a legalsóbb szerveit ismerem, nem keresi a lakosságban a bûnt, hanem – ahogy a törvény szól – a bûn vonzza õt magához, s ezért kénytelen kiküldeni minket, õröket.”1

“Ezek az okok és tényezõk már jóval az októberi események kirobbanása elõtt egy idõben, egymás mellett, egymásba kapcsolódva és egymással kölcsönhatásban hatottak, s együttesen vezették az eseményeket tragikus alakulásuk felé”2

A bolondságnak története van. El lehet mesélni, hogy különbözõ korokban miképpen viszonyult az “ész az esztelenséghez”, mikor, hol és hogyan hallgatták, figyelték vagy kezelték az olyan beszédet, viselkedést, amely az értelem vagy az erkölcs szempontjából valamilyen módon gyanúsnak minõsült3. Az õrület tartalmának is története van. A “nagyság” vagy az “üldözöttség” érzése az adott kor metaforáit keresi. A Monarchia idején a “nagy ember” uralkodók leszármazottja, eltitkolt hercegi sarj, vagy trónörökös titkos szeretõje, az ’50-es évek elején Sztálin közeli rokona vagy bizalmasa. A második világháború után az “üldözötteket” atomsugárzással figyelik és manipulálják, Trianon után a “mérgezések” sok esetben szlovák vagy román származású szakács, cseléd, rokon munkálkodásához kötõdnek.4 A történelem maga is megbetegítõ lehet olyan kollektív traumák esetében, amikor az egyéni és közösségi veszteségek feldolgozását a beszéd tiltása, vagy bizonyos tartalmak tabusítása lehetetlenné teszi.

Az OPNI kórrajztárának anyaga alapján az 1956-os forradalom pszichiátriai recepciója a kollektív traumatizáltságot és a “korszak õrületét” egyaránt tartalmazza.5 A “nagy ember” 1956 után nem teszi le a fegyvert: többen a forradalom elsõ évfordulójára ígérik, hogy személyükben érkezik a magyar néphez a Megváltó. Az “üldözöttek” az 1950-es évek végén az ávótól tartanak, vagy a kisebb-nagyobb munkahelyi bûnök (selejtgyártás, egyéb kisebb mulasztások) kémkedés gyanújába keverik az elkövetõt, bárki feljelenthetõ, mert titokban ávós, szovjet kém, amerikai kém, ellenforradalmár, vagy éppen “ruszki személy”. Mások a forradalom napjaiban elkövetett “bûneikért” várnak szörnyû megtorlást: munkástanácsokban való részvételért, Nagy Imrével való szimpátiájukért, vagy csak azért, mert olyat láttak, amit a hatalom szerint nem kellett volna.

A pszichiátriai kórrajzok azonban nem pusztán a korszak kollektív traumáiról és az õrület tartalmainak különféle korreprezentációiról tudósítanak. Az OPNI kórrajztárának anyagain a politika és a pszichiátria találkozása általában rendkívül bonyolult, ám annál tanulságosabb esemény. A “politikai” esetek többségében ugyanis, aki a páciens pozíciójába kerül, színre visz valamilyen személyes tartalmat, amelynek megjelenítéséhez bizonyos okokból éppen az adott politikai ideológia, vagy adott politikus(ok) személye szükséges. A normalitás/patológia határait definiáló pszichiátria pozíciójából adódóan e személyes politikai tartalmakat kénytelen realizálni (“sine morbo”) vagy virtualizálni (“pszichózis”). A személyesség, a politika, és a pszichiátria kórrajzokon dokumentált találkozásaiban éppen az a bizonyos ok válhat láthatóvá, amiért a személyesség politikai formát ölthet (vagy kell, hogy öltsön), valamint az eljárás, amivel a pszichiátria, a kor “hivatásos normálisa”, a személyen keresztül legálissá vagy illegálissá minõsít politikai tartalmakat. Ha a nézõpontot megfordítjuk, magára a politikára láthatunk rá: a tartalomra, ami alkalmas arra, hogy ilyen módon megszemélyesítõdjön. A politikai tartalom tehát normatív ideológiaként kapcsolatba kerül a szintén normatív pszichopatológiával, a találkozás során kölcsönösen “normalizálják” egymást. Az ilyen pszichiátriai esetek éppen e kettõs tükör-jelleg folytán azt mutatják be, miképpen teremt a pszichiátria és a politika együtt olyan viszonyokat, amelyeket bizonyos értelemben “terápiás kapcsolatnak” nevezhetünk. A kórrajztár anyagai éppen e kapcsolatok dokumentációiként elemezhetõk: a pszichiátria és a páciens kórrajzban megörökített találkozása és egymásról alkotott értelmezéseik vizsgálata teszi lehetõvé, hogy képet kapjunk a politika, a személyesség, és a normalizáló tudás – a pszichiátria – együttes mûködésérõl. E kapcsolatok elemzése ad választ arra a kérdésre, hogy “a Kádár-korszak mely politikai tartalmaiba csavarodtak bele az emberek, és miért?” Vagy másképpen: “a korszak mely politikai tartalmai kerültek a pszichiátria látókörébe, és miért?”

A félreértés elkerülése végett itt is hangsúlyozom, hogy a kórrajzokat nem klinikai szempontok alapján elemzem. A “terápiás kapcsolat” itt az elemzés tárgya és nem perspektívája.

Az itt elemzett kórrajz a személyesség és politika találkozásának bizonyos értelemben egyedülálló, sajátos esete. Az 1956-tal kapcsolatos ellentmondások a személyben feloldhatatlanok, olyannyira, hogy a személy léte, önmagával való azonossága válik kétségessé. A történet alapján a Kádár-rendszer egyik ilyen ellentmondása a megtorlás és a forradalom okainak hivatalos magyarázatában rejlik. A magyarázat szerint az októberi sajnálatos események miatt két érdekcsoportot kell felelõsségre vonni. Szankció sújtja egyrészt az államrend megdöntésére irányuló reakciós, imperialista szervezkedést (kivégzések, börtönbüntetés, és egyéb módon) másrész azokat is, akik ellen a felkelés irányult: az ÁVH és a Párt akkori vezetõit (börtönbüntetés, Pártból való kizárás, szovjet emigráció). Így az októberi események forradalmisága és ellenforradalmisága együttesen válik kérdésessé, a felkelõk és a hatalom akkori birtokosai egyaránt bûnösök. A kórrajz hõse sajátos kísérletet tesz az ellentmondás feloldására: forradalmárként és ellenforradalmárként keres büntetést és felmentést.

“Csak hatóságoknak szabadna ilyesmivel foglakozni”

A páciens, akit a továbbiakban F. Róbertnének nevezek, 1961-ben került elõször az OPNI-ba, majd 1964-ig további négy alkalommal állt kezelés alatt. A kórrajzok szerint korábban, 1958-ban már kezelték pszichiátriai zárt osztályon, mert “megviselték az 1956-os események”, a régebbi kórrajzok anyagát azonban nem ismerjük. Az öt ismert kórrajz tartalma nagyon hasonló: F. Róbertnét vagy a rendõrségrõl vagy lakásából szállítja a mentõ az intézetbe. Az elsõ alkalommal, ahogy késõbb több ízben, azért, mert a lakásával szemben lévõ Fészek Klubból fiatalok sértõ, politikai tartalmú felkiabálásokkal zaklatták. Õ elvesztette türelmét és visszakiabált, dühében egy üveget is hozzávágott a provokátorokhoz. Az exploráció során az orvosok elõtt is hangot ad felháborodásának, azonban a provokátorok kilétével kapcsolatban nem hajlandó nyilatkozni.

A beteg nagyon kedvesen, udvariasan, de visszautasítja a vádakat behozatala elõzményeire vonatkozólag. Amit õ elmondana, azt vagy elhiszik és akkor rendõrségi ügy – õ viszont nem akar senkinek sem ártani, vagy nem hiszik el, fantáziának tartják, és akkor õt megsokkolják. Ezért sokkal okosabbnak tartja, ha hallgat. (…) Végre – hosszas kérdezgetés után annyit hajlandó elárulni, hogy bizonyos gépekrõl van szó, amiket távolról irányítva a szervezet mûködését befolyásolják: emésztést, vizelet kiválasztást, vagy izzadást, vagy, hogy valamit felejtsen el, vagy jusson eszébe stb. (…) A Fészekben egy televízióhoz hasonló gép mûködik, amely a színészeket, azok mozdulatait, tetteit irányítja, ugyanakkor neki is utasításokat ad. Elaltatja és az álmait irányítja. Ez a gép 1956 óta mûködik, emlékképeket raktároz el, ismeretlen embereket ismer fel a gép parancsára. – Hogy neki milyen szerepe van a gép használatában vagy kipróbálásában, arról nem nyilatkozik. “Ennek nem szabadna lenni, hogy azt akárki használhassa, csak hatóságoknak szabadna ilyesmivel foglalkozni” – teszi hozzá. (…) Nem hajlandó bõvebben nyilatkozni, hogy mi minden történik vele és kik vannak a háttérben, mert nem akarja, hogy az orvos is áldozatul essen ezeknek. Annyit árul el, hogy kémszervezetrõl van szó, akik azért támadják õt, mert kitart a kommunista elvek mellett.

Az exploráció során elhangzottak szerint tehát F. Róbertné megterhelõ titkot õriz: egy nagyhatalmú, titkos kémszervezet befolyása alá került. Az orvosok nem segíthetnek, hiszen, ahogy olvashattuk, ha tudomást szereznének a gép pontos céljairól, õk maguk is bajba keverednének. F. Róbertné nem önként érkezett a pszichiátriára, a rendõrség szállította be “botrányokozás” kapcsán. A hatóság tehát nem fogadta el magyarázatát a történtekkel kapcsolatban, az “ügyet” a pszichiátriára utalta, s e gesztusával hallgatólagosan felmentette a Fészek Klub provokátor közönségét, de F. Róbertnét is, a büntetõjogi felelõsség alól. A páciens megfogalmazásában:

Az ügy világos: a rendõrség is ismeri a Mûvész Clubban történteket, de nem tehet ellenük semmit. – Nyilván az volt a cél, hogy õt ismételten elmebetegnek nyilvánítsák. Sajnos õ nem tud ellenük tenni. Kénytelen belenyugodni. Csak arra kéri az orvost, hogy ne sokkolják.

A páciens szerint tehát összeesküvésrõl van szó: a hatóság tudja, hogy a Fészek Klubban államellenes tevékenység folyik, mégsem lép fel a szervezkedés ellen, sõt, a “kommunista elvek mellett kitartó” F. Róbertné tiltakozását irreálissá minõsíti, “letagadja” a bûncselekményt. F. Róbertné nem elõször kerül pszichiátriai intézetbe “politikai” okokból. Amennyire erejébõl futja, tûri sorsát, nem tiltakozik a kezelés ellen, mert, ahogy fentebb olvashattuk, ha az orvosok hitelt érdemlõnek minõsítenék a Fészek Klubban történtekkel kapcsolatos beszámolót, õk maguk is a hatósághoz fordulnának. Azonban a hatóság maga nem ismeri el a bûncselekményt, így nincs kihez fordulnia sem F. Róbertnének, sem orvosainak.

A kórrajz szövege nagyon keveset árul el F. Róbertné múltjáról, a páciens kizárólag a “politikai ügyrõl” beszél, s mint láthattuk, arról sem mondhat el mindent. A pszichiáterek kérdéseire válaszolva meséli el, hogy egyedül él, férjét évek óta nem látta. Falun nevelkedett, zsidó családban, számos testvér és féltestvér között. Mivel szûkösen éltek, nem volt lehetõsége továbbtanulni. Technikus képesítést szerzett, szakmájában dolgozott Budapesten egy állami vállalatnál 1957-ig. Ekkor, állítása szerint hamis vádak alapján, a forradalomban vállalt szerepére hivatkozva elbocsátották. A kórrajzot idézve:

…azóta nem tud elhelyezkedni, vagy ha sikerül is, 1-2 nap múlva kiteszik.
– Nem tudja elképzelni, doktornõ, mit jelent az éveken keresztül ilyen bélyeggel járni: “nem megfelelõ”.

Ifjúságáról, a háború éveirõl, családjáról, házasságáról, férjérõl, a különválás okairól több adatot nem közöl a kórrajz.

Az orvosok összefoglalják a hallottakat:

Összefoglalás

A … éves nõbeteg több ízben állt kezelés alatt a Róbert Károly kórházban. Jelenleg eset kapcsán hozták be, botrányokozás, hangosság miatt, amit élénk acusticus hallucinatiók váltottak ki. Psychésen visszautasító, gyanakvó, titokzatoskodó magatartás, a kifejezett disszimulációs szándék mellett is, üldöztetéses, befolyásoltatásos téveseszmék, coenaesthopathiák, és acusticus hallucinatiók explorálhatók. Somaticusan kissé leromlott állapot

A diagnózis a kórrajz fejlapján szerepel: krónikus paranoid szkizofrénia. Az orvosok tehát, ahogyan a rendõrség is, a Fészek Klub-beli történéseket, a gép tevékenységét és a fiatalok kiabálásait F. Róbertné képzeletének tulajdonítják, politikai tiltakozásának célpontját nem létezõnek minõsítik. A pszichiáter–páciens kapcsolat itt a virtualitás- realitás viszonyaként elemezhetõ. A páciens nem az orvosoktól várja szenvedésének enyhítését, “ügyében” a pszichiátriai tudás nem releváns, hiszen politikai esetrõl van szó. Ha a pszichiátriai kezelés valamiben segíthet, csak annyiban, hogy F. Róbertné a kórházban átmenetileg mentesül a mindennapos zaklatásoktól:

nagyon el van keseredve, és nem tudja már, hova forduljon. Nem akar kórházban maradni, bár itt bizonyos védettség van, de szeretne szabadon és nyugodtan élni.

A pszichiátria az “ügyben” éppen a politikát nem látja: a politikai szándékok és az ehhez kapcsolódó technikai apparátus felismerését, azonosítását téveszmének minõsíti, azaz nem külsõ tartalomként (nem a gép tevékenységeként) kapcsolja F. Róbertné személyéhez. A politika a diagnózis által “megszemélyesül”, s ezáltal meg is szûnik: nem szankcionálható sem F. Róbertné, sem mások személyében. F. Róbertné személyisége kezelhetõ abban a reményben, hogy belátja a politikai “ügy” személyességét, azaz virtualitását. Az orvosok tehát F. Róbertné betegségének tulajdonítják a politikai szervezkedést, F. Róbertné az orvosok tudatlanságának (esetleg ártatlanságának) tulajdonítja a pszichiátriai diagnózist. Noha orvos és páciens kölcsönösen virtuálisnak minõsíti a másik realitását, abban egyetértenek, hogy valakinek fel kéne számolnia a Fészek Klubban mûködõ gép tevékenységét.

A pszichiáterek erõs gyógyszeres, majd elektrosokk-terápiával próbálják elérni, hogy a páciens ne tulajdonítson politikai jelentõséget a Fészek Klubban történteknek. A kezelés eredményeként F. Róbertné “téveseszméit nem hangoztatja”, három hét után “javult” jelzéssel elbocsátják a kórházból. A kórrajzok szerint azonban a “javult állapot” pár hónapig tart, F. Róbertné 1961 és 1964 között további négy alkalommal kerül vissza a Lipótmezõre ugyanezekkel a panaszokkal.

“Az eseményekkel kapcsolatosan a következõket láttam…”

A kórrajz a szomatikus leleteken kívül egyéb csatolmányt is tartalmaz: F. Róbertné cím nélküli 19 oldalas gépelt szövegét, amelyben részletesen beszámol 1956 októberének elõzményeirõl, a forradalom napjairól, a személyét érintõ megtorlásokról, üldöztetésének történetérõl – és ezzel kapcsolatban a Fészek Klubban mûködõ Gép és egyéb erõk tevékenységérõl. A szöveg, amit a továbbiakban önkényesen ugyan, de tartalmára utalva Vallomásnak nevezek, 1962 nyarán íródott, ekkor F. Róbertné éppen nem állt kezelés alatt. A pszichiáterek a kórrajzban nem utalnak a szövegre semmilyen formában, így nem tudhatjuk, hogyan és miért került az orvosok kezébe, ahogy az orvosok reakcióit sem ismerjük.

A Vallomás igen hatásos írás, a maga sajátos módján logikus – idõrendben követhetjük F. Róbertné kálváriájának stációit. A szerzõ a cím nélküli szöveget “büntetõjogi felelõsségének tudatával” hitelesíti, ami kizárja az írás tünetként való értelmezését. Bizonyos tehát, hogy a szerzõ szövegét nem “betegségtörténetnek” szánja. Éppen szemtanúságával, a látott és egyéb módon megtapasztalt események pontos rögzítésével kívánja bizonyítani, hogy a “dolgok”, amelyekrõl beszámol, valóban megtörténtek, valamint az eseményekben betöltött szerepéért a szöveg szerzõje akár hatóságilag is felelõsségre vonható. A Vallomás szövege mégis a kórrajz lapjai között maradt ránk, noha nem tudjuk, miként vélekedtek róla az orvosok, tény, hogy a kórtörténethez csatolták – ilyen értelemben tünetértékkel látták el. A páciens saját kezû szövege tehát önmagában semmit nem változtat az explorációk során már felbukkanó dilemmán: a pszichiátria vagy a hatóság illetékes F. Róbertné ügyében? az F. Róbertnével történt eseménysor politikai ügy, vagy “elmeügy”? Másképpen fogalmazva: ki a címzettje a szövegnek? A szöveg a címzetthez került-e?

A Vallomás státusa azonban nemcsak dokumentumként kérdéses. A szöveg szerzõje nem, vagy nem teljesen azonos az egyes szám elsõ személyû elbeszélõvel. E különös tény a büntetõjogi felelõsség és a szöveg hitelességének kérdéskörét tovább bonyolítja. A Vallomásból idézek:

1956-ban – a harcok alatt semmiben nem vettem részt. A November 7. tér 4. szám alatt laktam. (…) Este 11 óra tájban két teherkocsi érkezett a VII. kerület irányából fiatalokkal, a November 7. térnél megálltak és kiabáltak, hogy gyertek el a Rádióhoz, ott az ÁVO-sok ölik az embereket. Senki nem reagált erre a provokációra. Mindenki nyugodtan viselkedett. Nemsokára rá egy csoport – körülbelül 100–150 emberbõl – kiabált: “Ruszkik haza!” Én úgy értettem: Kun Béla haza! Meg is kérdeztem a mellettem állókat, mit kiabálnak ezek? Akkor mondották meg, hogy mit kiabálnak. Senki nem csatlakozott hozzájuk. Történt egy megjegyzés, hogy a zsidók kezében volt az ország. Egész éjszaka kinn maradtam az utcán, és figyeltem az eseményeket, de részt semmiben sem vettem. (Nagyon összezavarnak, hogy úgy legyen, nem magamtól és nem a saját emlékezetembõl írom le mindezt.)

Nem derül ki, hogy a szerzõ a szöveg mely részeit írja idegen akarat befolyása alatt, sõt, az is lehetséges, hogy a megjegyzés a Vallomás teljes szövegére vonatkozik. És az sem derül, ki, hogy kicsoda a zárójeles megjegyzésben szereplõ egyes szám elsõ személy, azaz kit zavarnak össze, F. Róbertnét, vagy éppen ellenkezõleg: F. Róbertné zavarja az elbeszélõt? Kinek az emlékeit rögzíti a szöveg?

Annak ellenére, hogy e kérdések felmerülhetnek, a szöveg mégis megõrzi dokumentum jellegét (azaz események megtörténtét tanúsítja, dokumentálja). Bárki is az elbeszélõ/szerzõ, a szövegnek szereplõi is vannak, akik az elbeszélõvel különféle viszonyokba kerülnek, és akiket az elbeszélõ minõsít.

A szöveg egyik ilyen szereplõje az explorációk során is említett Gép. Az orvosok elõtt elhallgatott titokzatos politikai szervezkedésre itt derül fény, az elbeszélõ részletesen kifejti, mikor érezte elõször a Fészek Klubban mûködõ Gép befolyását, mi a Gép célja, és mit tett az elbeszélõ annak érdekében, hogy kivonja magát hatalma alól. Az orvosok elõtt is publikus tény, hogy a Gép képes befolyásolni F. Róbertné gondolatait, emlékeit és álmait is. A Gép továbbá “büntetõjogi felelõsségre vonható”, mert szovjetellenes kijelentéseket tesz, a szocialista államrend ellen szervezkedik, F. Róbertné hithû kommunistaként jelenti fel a hatóságoknál és szintén hithû kommunistaként válik a Gép áldozatává. A szöveg e szereplõje tehát képes arra, hogy külsõ szemlélõ (a címzett-olvasó) számára észrevétlenül egyes szám elsõ személyû elbeszélõvé, vagy akár szerzõvé váljon – és kompromittáló vallomást tegyen “büntetõjogi felelõssége tudatában”.

Szereplõ maga a Hatóság. Egyrészt Hatóságként azonosítható a szöveg címzettje, a szerzõ “büntetõjogi felelõssége tudatában”. Az elbeszélõ Vallomásában leírja, hogy szinte minden politikai észrevételét közölte, ahogyan õ fogalmaz, a “hatóságokkal”. E Hatóság olykor a Rendõrség, máskor a Belügyminisztérium, a szovjet követség, a Budapesten állomásozó szovjet csapatok parancsnoksága, a Kémelhárító, a Pártközpont, vagy mindezek együtt. A Hatóság tehát, ha máshonnan nem, az elbeszélõ jelentéseibõl többször értesült ellenforradalmi eseményekrõl, illegális szervezkedésrõl (például a Fészek Klub-beli történésekrõl), sõt magának az elbeszélõnek bizonyos tetteirõl és kijelentéseirõl is, amelyekrõl úgy gondolta, hogy a Hatóságra tartoznak. E Hatóság a “szocialista állam” törvényes rendjét õrzi, az elbeszélõ az ezzel kapcsolatos sérelmeket jelenti fel (akkor is, ha õ maga válik gyanússá). Tudjuk továbbá, hogy a Hatóság nem teljesíti kötelességét: a szovjetellenes Gép mûködésérõl nem akar tudomást venni, sõt, hallgatólagosan támogatja.

A Vallomás beszámol egy másik, a Géphez hasonlóan erõs és befolyásos illegális politikai szervezkedésrõl: egy Piri néniék nevû csoportról. Piri néniékrõl F. Róbertné az orvosoknak nem beszélt. A csoport létezése talán olyan titok, amelynek birtoklásától F. Róbertné saját érdekükben óvná orvosait. A Vallomás szövege e feltételezést alátámasztja. Piri néniék éppen úgy képesek befolyásolni áldozatuk gondolatait, cselekedetét, álmait, ahogyan a Gép. Szándékaik ugyan a Géppel ellentétesek, “büntetõjogi felelõsség” szempontjából azonban szintén nem egészen tiszták.

Az érthetõ elemzés kedvéért a továbbiakban az egyes szám elsõ személyû elbeszélõt F. Róbertnének nevezem, és hipotetikusan azonosítom a szöveg szerzõjével és a kórrajzok páciensével. Akárkik írják a szöveget, biztos, hogy valamit valakikkel közölni akarnak. F. Róbernének – a kórrajzok tartalmával összhangban – érdeke, hogy ügye erkölcsi és politikai értelemben tisztázódjon, ellenfeleinek pedig az, hogy homályban maradjon, azaz F. Róbertné ne mondjon (mondhasson) igazat. Az “ügy” mindkét szempontból tisztán politikai természetû, a szerzõ(k) F. Róbertné 1956-tal kapcsolatos szerepét értékelik. F. Róbertné tehát ki akarja vonni személyét a politikai felelõsség alól, ahogy orvosaival is közli, politikától “szabadon és nyugodtan szeretne élni”.

A Vallomás szövege egy történetet beszél el, amelynek egyes szám elsõ személyû hõse ártatlanul belekeveredik egy bonyolult politikai ügybe. Az elbeszélõ elõbb tanúja, majd áldozata az 1956-os eseményeknek, elmeséli, hogyan került a két titkos politikai szervezet befolyása alá.

Amerikai csábítások: “az Igen nem él!”

A Vallomás az alábbi beszámolóval kezdõdik:

1955-ben az Alkotmány utcában laktam, és mindig kijártam a Duna-partra a kutyámat sétáltatni. Egyik nap egy teherkocsi elgázolta az amerikai követség egyik dolgozójának kutyáját. A kutyának a neve: Igen volt. Én becsöngettem abba a házba, ahol a követség tagjai laknak és elmondtam, hogy mi történt az Igen-nel. Kértem a portást, hogy hívja le Igen gazdáját, mit meg is tett, és akkor én szemrehányást tettem neki, hogy az Igen-t mindig egyedül hagyják csavarogni, és ezért történt most ez vele, hogy elgázolta egy kocsi. Arra azt felelte, hogy õ most hazautazik, és az volt a szándéka, hogy az Igent magával fogja vinni. Ez a követségi tag szólt a portásnak, hogy az Igen-t tegye be a kocsiba, elviszi orvoshoz. Erre azt mondotta, hogy én is kíváncsi vagyok arra, hogy az Igen életben marad-e, s ezért vele megyek. Be is ültünk a kocsiba; az orvos megállapította, az Igen nem él!

Körülbelül egy pár hét múlva az egyik követségi tag, akinek farkaskutyája volt, kijött a házból s a kutyáját szabadon engedte. Én szemrehányóan néztem rá, és legközelebb megállt a kutyát pórázon tartva, és nézett rám, mint aki azt kérdezi: megfelelõ-e, vagy pedig olyanformán, mint ahogy férfi figyeli a nõt.

Egyik estefelé a Duna-parton sétáltam, egyedül voltam a kutyámmal, mikor hirtelen elém guggolt az amerikai nagykövetség egyik dolgozója, és jelekkel olyan kifejezést adott, mint aki azt kérdezi, hogy hajlandó vagyok-e vele sexualisan érintkezni? Én szó nélkül otthagytam.

E beszámolót követõen az elbeszélõ minden egyéb kommentár nélkül rátér az 1956-os események részletes ismertetésére (“1956-ban – a harcok alatt – semmiben nem vettem részt”). E történetet tehát F. Róbertné az 1956-os forradalom és/vagy saját személye körüli politikai bonyodalmak elõzményének tekinti. Azaz: az Egyesült Államok követségének egyik dolgozója felelõtlenül szabadon engedi Igen nevû kutyáját, akit tervei szerint magával vitt volna a tengeren túlra, ám felelõtlensége következtében a kutyát halálra gázolja egy magyar teherautó. F. Róbertné szerette volna megmenteni Igent, de a kutya belehalt sérüléseibe. Az amerikai követség körüli kutyasétáltatások során F. Róbertné többször is visszautasítja a követségi dolgozók félreérthetetlen szexuális ajánlatait. Megtudjuk tehát, hogy F. Róbertné alkalmi ismerõse volt amerikai állampolgároknak, s noha lett volna lehetõsége, õ mégsem mélyítette el nyugati kapcsolatait.

Az elbeszélõ az “amerikai történetet” követõen részletesen beszámol az 1956-os eseményekrõl, elmeséli, mit tapasztalt lakóhelye – a November 7. tér – környékén és a házban, ahol lakott.

Délután azt hallottam, hogy felakasztottak egy ÁVOS-t a Lenin körúton. Nem akartam odamenni megnézni a halottat. Elindultam a Sztálin-úti és az egyik espressoból felhívtam a Pártközpontot és kérdeztem, hogy nem segíthetek-e valamiben. Azt a feleletet kaptam, hogy egyedül van az épületben, és kétségbeesett hangon azt mondotta, nem segíthetek semmiben!

Elbeszélése szerint a harcok alatt mindvégig figyelemmel követte az eseményeket, adott esetben fölajánlotta segítségét a pártközpontnak, vagy a rendõrségnek; ha vádak érték a szovjet katonákat, a saját szemével gyõzõdött meg arról, hogy nem a szovjetek lövik a házakat, nem visznek el a feltört üzletekbõl bõrkabátokat, nem szedik össze a tûzoltókat stb., majd e rágalmakról telefonon a hatóságokat is értesítette. Többször kiemeli, õt idézve:

igyekeztem az embereket megnyugtatni és védeni. Igyekeztem a rágalmakat, amit a szovjet ellen emeltek, tisztázni.

A szöveg alapján tehát, bárki is a szerzõ, az elbeszélõ az államhatalom híve és segítõje: felháborodottan elutasítja amerikai állampolgárok erkölcstelen ajánlatait, minden gyanús dolgot jelent a hatóságoknak, közvetlen környezetében pedig személyesen tisztázza a “szovjet” elleni vádakat. A forradalom leverését követõen, 1956 novemberében és decemberében a Hatóság úgy tûnik, nem egészen ura a helyzetnek. Az Egyesült Államok azonban késõbb, a forradalom leverését követõen is “csábító ajánlatokat” tesz, amelyeket F. Róbertné ezúttal is elutasít.

Egyik nap azt mondták nekem, hogy a Kádár elvtárs nem szereti a zsidókat, de a szovjet sem szereti a zsidókat. Én ijedtemben, hogy ilyet állítanak a Szovjetrõl és Kádár elvtársról, elmentem az ideiglenes kormányhoz, amelyik a Ligetben székelt. Kértem: segítsék megállítani azt, hogy a zsidók egy szál ruhában hagyják el az országot. Kihangsúlyoztam, hogy az Európa Rádió errõl nem beszélt! El fogok menni az amerikai követségre és el fogom mondani, hogy itt mi történik! Aztán nem bánom, ha fel is akasztanak.

Azt a kérdést tették fel, hogy miben segíthetnek? Azt feleltem, hogy vidéken a szovjet, ahol megtudja, hogy ilyesmi elõfordul, intézkedik, vagyis megakadályozza. Kérjenek a szovjettõl segítséget! Azt a kérdést tették fel nekem, hogy miért nem fordulok Kádár elvtárshoz? Azt feleltem: a Kádár elvtárs most nagyon el van foglalva.

F. Róbertné ebben az esetben is igyekszik tisztázni a “szovjetet ért vádakat”, azonban adott esetben, ha e vádak mégis igaznak bizonyulnak, az amerikai követséghez fordulna jogorvoslatért akár a Hatóság (az ideiglenes kormány) ellenében is. F. Róbertné szerint tehát elképzelhetõ, hogy Kádár elvtárs és a “szovjet” nem szereti a zsidókat, az azonban nem, hogy az amerikaiak tûrjék az antiszemitizmust. Ha emlékszünk, F. Róbertné megfigyelte, hogy a Rádióhoz igyekvõ fiatalok körében elhangzott egy megállapítás, miszerint “zsidók kezében van az ország”. A forradalmárok eszerint zsidóként azonosítják a gyûlölt hatalmat, az ávósok elleni verbális és fizikai támadások antiszemiták. Továbbá “kihangsúlyozta”, hogy errõl a (Szabad?) Európa Rádió nem beszélt, azaz a vádak nem az imperialista propaganda termékei, könnyen lehet, hogy nem alaptalanok. Ebben az esetben azonban nem a “forradalmárokat” éri az antiszemitizmus vádja, hanem a hatalom régi-új birtokosait: Kádár elvtársat és a “szovjetet”. Mint olvashatjuk, F. Róbertné maga válaszolja meg saját kérdéseit: az ideiglenes kormány vagy a követségi dolgozókkal folytatott párbeszéd során (nem derül ki a szövegbõl, hogy végül melyik intézményhez fordult) az illetékesek helyett õ maga mondja ki, hogy a “szovjet” fellép az antiszemita megnyilvánulások ellen, sõt maga Kádár elvtárs is fellépne, ha nem lenne annyira elfoglalt – így nincs szükség arra, hogy az amerikai követség nyújtson segítséget. F. Róbertné biztonságát tehát a kételyek ellenére az új hatalom garantálja.

1956 decemberében F. Róbertné magára marad az ellenforradalmárok elleni harcban:

1956. december 5.-én délután a Sztálin út és Jókai-tér sarkán ki volt téve egy Nagy Imre melletti röpcédula. Odafurakodtam és levettem a röpcédulát. Az emberek szembefordultak velem. Akkor, hogy az esetleges támadást megakadályozzam személyem ellen, azt mondtam, hogy átviszem a November 7.-e térre a röpcédulát, és ott ki fogom tûzni – mert így szoktam. De utánam jöttek és így kénytelen voltam a röpcédulát a November 7.-e téren kitenni és továbbmentem, mert félem. (…) Utána elmentem a rendõrségre és kértem, hogy adjanak két embert, hogy le tudjam venni a röpcédulát. Azt mondták: várjak egy kicsit. De utána kijött az illetõ, akivel beszéltem és azt mondotta: nem segíthetek.

A Vallomás további szövegrészeibõl és a kórrajzokból is tudjuk: a Hatóság tehetetlen az ellenforradalmi propagandával szemben. Az új hatalom F. Róbertné tapasztalatai szerint csak szavakkal deklarálja az antiszemita ellenforradalmi tevékenység elleni súlyos megtorlást. A Kádár-kormánnyal és a megszálló szovjet csapatokkal kapcsolatban felmerül a gyanú, hogy éppen úgy antiszemiták, mint a Rákosi és az ávó ellen harcolók; tiltják ugyan a Nagy Imre melletti propagandatevékenységet, mégsem tüntetik el az “ellenforradalmi” röpcédulákat. A törvényesnek kikiáltott államrend védelme hatósági segítség hiányában F. Róbertné személyes ügyévé válik. A Vallomás tanúsága szerint e bizonyított ártatlanság sem elég ahhoz, hogy F. Róbertné elkerülje késõbb a politikai üldöztetéseket, 1957-ben munkahelyén õt magát érik politikai vádak:

Kocsis Margit [egy kolléganõje] volt az, aki gyáván, de ugyanakkor, hogy meghalljam, azt állította, hogy kém vagyok. Elmentem a Fõkapitányságra, és elmondtam sírva, hogy mit állítanak rólam. Azt mondták, írjam le papíron és adjam be, mert mostanában más vállalatoknál is fordul elõ ilyesmi. (…) A végén, mint összeférhetetlen és a munka nem jó végzése címén 29. § c pontja alapján elbocsátottak. (…) Tudták, hogy Rákosisták szimpatizánsa vagyok, és hogy nekem nem közömbös, ami történt az ország területén 1956-ban. A volt államvédelmi hatóságot védtem, vagyis soha nem fogadtam el azokat az állításokat és rágalmakat, amit állítottak.

Az F. Róbertnével kapcsolatos vádak, miszerint “politikai szempontból nem megfelelõ” éppen ellen- ellenforradalmiságára vonatkoznak. A Kádár- pártvezetés “korszaknyitó” megtorló intézkedései ebben az esetben Rákosi egyik szimpatizánsát érintik. F. Róbertné 1956 után az egykori hatalom iránti lojalitása miatt veszíti el állását. 1957 végére sem csendesednek el személye körül a politikai történések. Ellenkezõleg, olyan események tanújává válik, amelyek a hatalom hivatalos állásfoglalásai szerint nem következhetnének be:

1957 novemberében a Zeneakadémiába mentem, egy bolgár énekcsoport szerepelt. (…) A baloldali páholyban ült Gerõ Ernõ elvtárs és a felesége. A Gerõ elvtárs hátrahúzódva a páholyba, Gerõ Ernõné elvtársnõ pedig elöl. A szünet elõtt, amikor is vége lett az elõadás elsõ részének, a karmester rám nézett, és olyan flegma mosollyal biccentett a fejével. Szünet után kezdtem érezni olyan szokatlan szeretetet, mintha én lennék a Rákosi elvtárs. Gerõ elvtárs eltávozott – feleségével együtt. – Sokkal késõbben kezdtem úgy emlékezni, hogy a karmester Rajk László volt. Rajk nevét a hatóságnál említettem.

E jelenet szereplõi F. Róbertné kivételével 1957 novemberében nem tartózkodhattak Budapesten – élve legalábbis. Az MSZMP Ideiglenes Központi Bizottsága 1957 februárjában úgy döntött, hogy sem Gerõ, sem Rákosi nem térhet vissza a Szovjetunióból. F. Róbertné azonban látja, hogy az emigrációba kényszerített, elítélt pártvezetõk békésen élvezik a hangversenyt, amelyet az általuk kivégzett Rajk László vezényel. E furcsa jelenetben Rajk felismeri F. Róbertnét – ismerõsként üdvözli –, és e felismerést követõen F. Róbertné saját bõrében érzi, akit a karmester valójában felismert személyében: a szeretett Rákosi Mátyást. Annak ellenére, hogy a jelenet kifejezetten békés és “szeretetteli” – a kivégzett és újratemetett Rajk “feltámadt”, és megbocsátott az ellene vétkezõknek, F. Róbertné mégis megemlíti nevét a Hatóságnál. Itt nem derül ki, hogyan reagált hatóság a hírre, annyit tudunk, hogy F. Róbertné számára Rajk személye vált gyanússá a fenti jelenetben (és nem az “illegálisan hazatért” pártvezetõké) – õt jelenti fel. F. Róbertné tehát egy olyan produkciót lát, amelyet Rajk vezényel, de valamiféle közös titkot sejtetve kikacsint F. Róbertnére (Rákosira), ahol Rákosit (F. Róbertnét) szeretet övezi, Rajk pedig bûnös (F. Róbertné az õ nevét említi a hatóságoknál). A fenti jelenet azonban nem nyilvános bírósági tárgyalás 1949-ben, hanem egy bolgár énekcsoport koncertje 1957 novemberében. Ekkor a “rákosista” F. Róbertnének politikai okokból – legalábbis õ így értelmezi a történteket – nincs állása, az új hatalom a fenti jelenet megnevezett nézõit a “szovjet” egyetértésével kitiltotta az országból, többek között a karmester ellen elkövetett tettük miatt. 1957 novemberében tehát F. Róbertné személyes kapcsolatba került az egykori pártvezetõkkel: felismerte õket a Zeneakadémián, és õt is felismerte az egykori áldozat Rákosi Mátyás személyében. Azonosul a hatalom egykori birtokosaival (úgy érzi, mintha õ lenne Rákosi elvtárs) és azonosítja õket: felismeri személyüket a nézõk között.

1958-ban további gyanús dolgokat észlel:

Mindig abban a tudatban voltam, hogy hipnotizálva vagyok. Sõt a kutyámon is észrevettem ezeket a furcsa jeleket.

A “hipnotizáltságnak” politikai jelentõséget tulajdonít, ezért úgy dönt, hogy a Hatóság elõtt ezúttal saját személyével kapcsolatban tesz feljelentést:

1958-ban fel is mentem a hatósághoz, vagyis a Fõkapitányságra, az esti órákban, lehetett úgy 9-10 óra körül, és elpanaszoltam, mi minden történik körülöttem. Elmeséltem neki, hogy 1956-ban leírtam egy észrevételemet a füzetembe, hogy a zsidók kiirtásával és a ruszkik kivonásával kaphatunk egy független Magyarországot. Olyan érzés fogott el, hogy errõl tud valaki, és ezt fel lehet használni a magyar történelem számára, hogy zsidó létemre ilyesmit leírtam. Ugyanakkor elmeséltem, hogy 1957. november 7-én sárga kirakatot láttam, aminek összefüggése lehetett, mert egy Amerikából küldött kabátot ajánlottak nekem, hogy vegyem meg. A kabát nagyon szép volt, olcsó is volt, de aztán meggondoltam magam, és az üzletvezetõnek a következõt mondtam: Szécsi kartárs, tudja, hogy a sárga szín a kedvenc színem? És mégse veszem meg ezt a kabátot, hanem kivárom, amíg nálunk olyan helyzet lesz, hogy én egy tisztes gyapjúkabátot vehessek magamnak. Arra egy másik kolléga azt felelte, hogy itt soha nem lesz ilyen helyzet. Erre én azt mondtam: de lesz!

Azért ijedtem meg a sárga kirakattal kapcsolatban, mert én ezt a kijelentést tettem, és féltem, hogy valamilyen szervezkedésbe bele vagyok keverve.

Eszerint F. Róbertné nem pusztán szemtanúja volt az 1956-ban történt eseményeknek, ahogy a Vallomás egy korábbi szövegrészében említette. Sõt úgy tûnik, politikai feljegyzései nem “rákosista” szimpátiáról tanúskodnak. A “forradalmi észrevételekben” 1956 októberének követelései egy olyan “független” Magyarországot teremtenének, ahol éppen a feljegyzés készítõje és a Rákosi-féle pártvezetés számára nincs hely. E politikai meglátás tehát a szerzõ halálos ítélete. A szöveg szerint feljegyzését éppen a szerzõ zsidósága teszi a “magyar történelem számára használhatóvá”, a szerzõ tehát elismeri, hogy az ország többek között miatta nem lehet független. F. Róbertné mégis feljelenti magát a Rendõrségen büntetés vagy felmentés reményében. Ha a hatóság elismerné az “észrevétel” igazságát, F. Róbertné létezése önmagában bûn lenne; ha ellenforradalmi propagandának minõsítené, a szerzõ politikai nézetei kívánnak súlyos megtorlást. Az “észrevétel” tehát mindkét esetben szankcióval járna. E vallomáshoz kapcsolódik egy másik vitatható cselekedet: újabb csábító “amerikai ajánlatot” utasított vissza, ezúttal egy csinos kabátot, a szocialista textilipar felemelkedésébe vetett bizalom erejével. A kéz alatt kínált amerikai minõség visszautasítása azonban itt nem “tiszta ügy”, a “feljegyzéshez” hasonló okokból válik “beismerõ vallomássá”: a szerzõ szerint elképzelhetõ, hogy a helyes viselkedés az ajánlat elfogadása lett volna, hiszen az “igazság” az, hogy nálunk sose lesz olyan helyzet, amikor bárki tisztes gyapjúkabátot vásárolhatna magának. A jelenet tehát provokációként is értelmezhetõ: F. Róbertné szocialista lojalitása akár összeesküvés eredménye is lehet (“valamilyen szervezkedésbe bele vagyok keverve”) – s mint ilyen, rendõrségi ügy, sõt, a feljelentõ ebben az esetben a zsidók és szovjet csapatok nélküli “független” Magyarország hatóságához fordult, amely õt pusztán származása folytán is elítélheti. Az amerikai követség ekkor már nem nyújthat segítséget, nincsenek nyitva a határok, a zsidók “egy szál ruhában” (kabátban) sem hagyhatják el az országot. Ebben a két ügyben F. Róbertné felmentése lehetetlen, vagy zsidóként, vagy ellenforradalmárként, de büntetést érdemel. Ha bármelyik vádban “ártatlan”, a másikban óhatatlanul “bûnös”. A feljelentõ azonban nem ítélkezik önmaga felett, a Hatóságra bízza a döntést, sõt, a felmentésben reménykedik. Ügyében ekkor, 1958-ban, a Hatóság nem dönt (s ahogy a kórrajzokból tudjuk, késõbb sem), a feljelentõt egy másik intézményhez irányítja.

Panaszkodtam is, hogy nem értem, mi az, ami történik körülöttem, s hogy ez nem véletlenség. A kórházba kerültem. Az orvos egyik nap bejelentette nekem, hogy villanykezelést fog adni, elfelejtsem kicsit 1956-ot. Nem értettem, mit kell nekem elfelejteni? Nem volt mit elfelejteni, mert semmi bûnt nem követtem el. De alávetettem magam a villanykezelésnek.

1958-ra, ahogy láthattuk, F. Róbertné körül sûrûsödnek a politikai események. Vallomása szerint õ maga pusztán szemtanú, igaz ugyan, hogy politikailag gyanús dolgokat tapasztal. A fenti, Hatóság elõtt tett vallomása azonban ellentmond a korábbiaknak, kiderül, hogy szavakkal és tettel is részese a történéseknek: feljegyzi politikai meglátásait, visszautasít egy ajánlatot. Mindezt azért közli a Hatósággal, hogy “tisztázza” saját szerepét, (ön)igazolást kapjon arról, hogy bevallott tettei nem politikai bûncselekmények. Hatósági vádemelés/felmentés híján azonban F. Róbertné magára marad tettei következményeivel. Az általa lejegyzett pszichiátriai epizódban az orvosok mûködése a Hatóságéhoz hasonló. A Hatóság kivonja a feljelentõt a büntetõjogi felelõsség alól, a “vádlottat” kórházba küldi. Az orvosok célja, hogy F. Róbertné “elfelejtse” a vele történteket. Az ügy érdekében olyan terápiát alkalmaznak, amely az alany akaratától függetlenül idéz elõ “felejtést” (amnéziát). A hatóság F. Róbertné személyét mentesíti a jogi felelõsség alól, a pszichiátria pedig F. Róbertné személyiségét nem tartja alkalmasnak a személyét érintõ etikai kérdéssel kapcsolatos döntésre. Az etikai problémát a pszichiátria medikális problémává teszi. A terápiás javaslatot a páciens mégis vádként azonosítja: annak kell elfelejtenie 1956-ot, aki bûnös és felelõsségre vonható. F. Róbertné tehát nem hajlandó/képes elfogadni a Hatóság és a pszichiátria nézõpontját, miszerint a gyanús politikai tartalmak úgy kapcsolódnak személyéhez, hogy õt személy szerint nem terheli büntetõjogi felelõsség. Ez az álláspont ugyanis nemcsak F. Róbertné, hanem a Hatóság (és a pszichiátria) büntetõjogi felelõsségtudatát is megkérdõjelezi: F. Róbertné ügyében nincs Törvény, amely ítélkezne. Nem bûnös és nem ártatlan, a vádlott/áldozat/tanú/páciens éppen arra nem kap magyarázatot, hogy miképpen kapcsolódik a gyanúba kevert politikai tartalom saját személyéhez.

F. Róbertné “ügye” nem egyszerû. Az Igen halálával kezdõdõ történetben a “rákosista” ellenáll az amerikai követségi dolgozók ajánlatainak, és visszautasít egy csinos kabátot, mert az amerikai; a “zsidó” védelmet vár az amerikaiaktól, ugyanakkor védelmét a Rákosi nevével fémjelzett államrend, az Egyesült Államok ellensége garantálja; a “forradalmár” egy olyan Magyarország híve, ahol sem a “rákosista”, sem a “zsidó” számára nincs hely. A forradalmat követõen F. Róbertné mindhárom minõségében üldözött: “rákosistaként” a bûnös rendszer híve, “zsidóként” Amerika-barát (és “rákosista”), “forradalmárként” pedig ellenforradalmár. A Vallomás hõse ellenállt az amerikai csábításoknak, továbbra is Magyarországon jelenti a Hatóságnak észrevételeit, remélve, hogy “ügyében” egyszer döntés születik. A történetben 1959 a “fordulat éve”. Az 1958-as pszichiátriai kezelés nem zárult “sikerrel”, F. Róbertné nem felejtette el 56-ot, de még ha el is felejtette volna a kezelés hatására, környezete lépten-nyomon eszébe juttatta.

A “Mata Hari-dolgok”

1959-ben, amikor is a beszédeket megértettem és a hangot is meg tudtam figyelni, olyan értelemben, hogy beszélni csak akkor kezdtek hozzám, arra hivatkoztak, hogy tisztázni kell az olyan embereket, akik a harcok alatt különbözõ dolgokban részt vettek. Magyarázták, hogy vannak párttagok is, akik ilyesmit elkövettek, és hogy a párt zárt tárgyalás formájában tisztázni akarja ezeket az eseményeket. Én tiltakoztam, és hivatkoztam arra, ha még kommunista követte is volna el, amit állítanak, akkor is törvényes úton lehet ítélkezni az emberek fölött. A viták alatt, amikor nagyon tiltakoztam, hallottam egy csengõ hangot, s nekem úgy magyarázták, hogy ez a bizottság elnökének az akarata volt, hogy hagyjuk abba a vitákat. Kihangsúlyozni szeretném, hogy hangot nem hallottam 1959-ig. Sem nem foglalkoztak velem olyan formán, hogy tudtomra adták volna, hogy foglalkoznak velem.

1959-ben F. Róbertné már “megérti a beszédet és a hangot is meg tudja figyelni”, korábban nem ismerhette a Hatóság álláspontját az “üggyel” kapcsolatban. 1959-ben a hatalom “kihangosodik”, F. Róbertné fültanúja és részvevõje lehetett az 1956-tal kapcsolatos Párton belüli vitáknak. Magatartása következetes: nyilvános bíráskodást és ítélethirdetést akar, ahogyan a Hatóságoktól is elvárja, hogy nyíltan foglaljanak állást saját személye és az által tapasztalt jelenségek megítélésében. A bizottság elnöke azonban csengõ hanggal jelzi, hogy e kérdésben nem kíván vitát nyitni, a Párt nem a közvélemény és nem F. Róbertné elõtt kíván ítélkezni a bûnösökrõl, azaz a nyilvánosság nem tudhatja, hogy kit és miért ítélnek el, vagy mentenek fel. Mi több, a megvádolt kommunistákkal kapcsolatban sem válik közismertté az eljárás, a vád és az ítélet ebben az esetben is titkos. A Vallomás szerint a viták valóban abbamaradtak, F. Róbertnét a továbbiakban nem kérdezik, egyetért-e vagy sem bizonyos politikai eljárásokkal vagy ítéletekkel, nem hallhatja, mi történik a zárt ajtók mögött. Amint olvashattuk, 1959-tõl személyével már “foglalkoznak”: megbízásokat, parancsokat kap.

Olyan dolgok történtek velem 1956 óta, hogy még a barbarizmusban sem cselekedtek ember ellen. Kísérleti állatként vagyok befogva, s ezt 5 és fél éve végigcsinálom. Mindig arra hivatkoznak, hogy ezt csinálták a Kádár Jánossal, de leginkább a történelemre hivatkoznak. Legutóbb erõs harc indult ellenem, hivatkozva arra, hogy a gép ellen harcolnak. Minden szenvedõnek jut egy szerep, egyszer Rákosit, egyszer Gerõt, egyszer Kádár Jánost, legutóbb Farkas Mihály és Piros László voltam.

E szövegrész alapján egyelõre nem könnyû azonosítani, ki az “õk”, akik F. Róbertnével kísérleteznek. Annyit tudhatunk, hogy kínzói a történelem nevében cselekszenek, Kádár János ellen elkövetett bûnökre hivatkoznak, továbbá F. Róbertné személyét használva harcolnak bizonyos erõk a kórrajzokból már számunkra is ismerõs Gép ellen. E harcban úgy tûnik, F. Róbertnének a “szenvedõk” szerepeit kell alakítania, akarata ellenére olyan pártvezetõk bõrébe bujtatják, akik ellen a forradalom és megtorlása irányult. Talán éppen az általa leírt zeneakadémiai koncerthez hasonló helyzetekben, ahol F. Róbertné Rákosi Mátyást alakította. A Vallomás szövege az 1959 utáni eseményekkel kapcsolatban már két ellenséges kémszervezet mûködésérõl számol be. Az egyik az orvosoknak is bemutatott Gép:

A Művész klubban egy felállított váltás volt és van állandóan, mint már említettem, szintén a Mûvész klub irányából hallottam, illetve jött felém. De tudom, hiába mennék be meggyõzõdni róla, mert minden mozdulatom figyelve van, elõre tudják, hogy be akarok menni és abban a pillanatban feketekávé mellett ülhetnek az ebédlõben (…) De ugyanakkor, ha éjszaka, vagy hajnalban kijöttek a Mûvész klubból, akkor szánt szándékkal provokációkat idéztek elõ, hogy ne bírjam ki idegileg. Felkiabálásokkal, nevetésekkel, megjegyzésekkel és így tovább… Ha kiabálásokkal tiltakoztam a cselekvések és események ellen, abban a pillanatban azt a feleletet kaptam, hogy ezt csinálták az Ávósok. Mi csak történelmet csináltunk. (…) Volt eset nem egyszer, amikor észrevettem, hogy elém küldenek embereket, vagyis beállított jelenetek voltak azok. Én megijedtem, mert volt eset, hogy katonatisztet is küldtek elém, volt eset, amikor kommunistákat, s akkor úgy lett magyarázva, hogy én továbbítom a szovjet vagy a kormány felé azokat az embereket. (…) Engem azzal ijesztgettek, ha ránézek egy emberre, vagy ha bemegyek egy hatósági épületbe, akkor én azt az embert az ellenségemnek kiszolgáltatom. Úgyhogy a végén már nem mertem emberre nézni. Az, hogy én kém lennék, az lehetséges, hogy 5 és fél év alatt kitanultam a Mata-Hary dolgokat.

Eszerint a Gép arra használja F. Róbertné személyét, hogy akarata ellenére leplezze le a volt pártvezetõk és ávósok bûneit. Azok a kommunisták, akiket a Gép F. Róbertné köré szervez, lebuknak és megbûnhõdnek pusztán azért, mert F. Róbertné felismerte õket – mint a hatalom egykori vagy jelenlegi birtokosait. F. Róbertné ebben az értelemben valóban kém: a Gép megbízásából dolgozik, noha õ maga személy szerint inkább védené az egykori pártvezetõket. A Gép mindezeken túl szovjet- és államellenes provokációkkal zaklatja, a Fészek Klubból “kiküldött” fiatalok “ruszkik haza!” kiáltásokkal verik fel a környék csendjét. Úgy tûnik, e veszélyes befolyásológép az októberi forradalom maga: Rákosi, Gerõ, Farkas Mihály és a volt ávósok felelõsségre vonását sürgeti, el akarja távolítani az ország területérõl a szovjet megszállókat. F. Róbertné pedig, ahogyan arról az októberi események leírása kapcsán is beszámolt, a szocialista állam hû polgára: nem tud uralkodni dühén, hangosan visszautasítja a hatalom elleni vádakat – így kerül pszichiátriai intézetbe, vagy állampolgári kötelességének megfelelõen feljelentést tesz a rendõrségen, ahonnan vallomását hallva szintén a pszichiátriára küldik. A forradalom-Gép tehát az egykori pártvezetõket F. Róbertné személyével szembesíti, F. Róbertné “tanút” e “felismerései” a Gép akaratának szolgálatába állítják.

Amint fentebb olvashattuk, F. Róbertné nincs egyedül a Gép elleni harcban. A Gép szándékaival ellentétes erõk szintén az õ személyét használják arra, hogy akaratukat érvényesítsék – azzá kell válnia, akiket a Gép szolgálatában felismert: “egyszer Rákosit, egyszer Gerõt, egyszer Kádár Jánost, legutóbb Farkas Mihály és Piros László voltam.”

[mondok] Egy példát: azt mondták, hogy át kell igazolnom az embereket, hogy megfelelõek-e? Ilyenkor nem volt szabad sem mozdulnom, sem pislognom. Holott a gép uralja az embert, kiváltja úgy a pislogást, mint a sírást, mint a nevetést, mint a tüsszentést, mint a köhögést, mint a mozdulatokat, mint az ásítást, mint a rosszullétet, a fogfájást, mint a szagérzést, mint a viszketegséget, az éneket, vagyis a gondolatot meg tudja zavarni, ugyanakkor az agymûködést is szabályozni tudja. (…) Én mindezeket észrevettem és tiltakoztam ellene, nem akarok színésznõ lenni. Kaptam egy magyarázatot, hogy azért harcolnak a gép ellen, hogy a gép múzeumba kerüljön. Ezt a felvilágosítást, ha jól emlékszem, 1960-ban kaptam. Nem tudtam megfelelõ lenni az emberek átigazolásában, mert nem bírtam ki azt az idõt, amennyi elõirányozva volt, hogy mozdulatlanul kell feküdni. Ilyenkor ment a jelentés, hogy a Piri néniék vesztettek, mi gyõztünk, mert a Piri néni megmozdult, vagy pislogott.

A hivatalos hatóság tehetetlensége ellenére a Gép nem garázdálkodhat szabadon, igen komoly, szervezett ellenséggel kell szembenéznie, akit, ahogy olvashatjuk, “Piri néniéknek” hívnak (F. Róbertnét lánykori nevén sem lehet Pirinek becézni), és akik szintén F. Róberté teste és gondolatai által kívánják elérni céljukat. Amennyiben tehát F. Róbertné teste és gondolatai ellenállnak a Gép és az egykori felkelõk parancsának, annyiban õ maga is Piri néni – és nem F. Róbertné. Ahogy olvashatjuk, nem F. Róbertnét “mozdította meg” a Gép, hanem Piri nénit, a Gép titokzatos ellenfelét. Piri néniék azért harcolnak, hogy a “Gép múzeumba kerüljön”, azaz szándékai – az ávósok és a volt pártvezetõk felelõsségre vonása – történelmi múlttá legyenek. Terveik szerint a Gépet, amely a felelõsségre vonást kikényszerítette, a jövõben bárki megtekintheti büntetlenül, mint egy letûnt korszak (sajnálatos) dokumentumát. E cél érdekében F. Róbertnének mozdulatlanná kell merevednie, így lesznek az “emberek”, s talán õ maga is igazoltanmegfelelõk – s válnak alaptalanná a munkahelyén ellene felhozott vádak, miszerint õ ’56-os szerepvállalása miatt se technikusként, se más minõségében nem megfelelõ. A Vallomás további magyarázatot ad Piri néniék szándékaival kapcsolatban:

Vannak nõk, akik különbözõ kegyetlenségeket követnek el, úgy cselekvésben, mint beszéddel, és van köztük zsidó is. Tiltakozom az ellen, hogy azok a nõk az én életemet lejátsszák, vagy a nevemben beszéljenek vagy cselekedjenek. (…) Már ott tartok, hogy nem merek kimondani egy szót, mert ha valamit kimondok, akkor azt a feleletet kapom: ezt nem Te mondtad, hanem én mondtam beléd, már mint a gépkezelõ. És így odajutottam, hogy nem akarok megfelelõ ember lenni. Én képtelen volnék az embert kínozni! Szeretem az embert és mindig is védtem az embert. Ugyanakkor azok a nõk, akik képesek minden kínzást elkövetni az ember ellen, Piri néninek nevezik magukat. Ezek a nõk fiatalok, 18-20 év körüliek, meggondolatlanok, s egy a vágyuk: érvényesülni a szerepben. Ezek megfeledkeznek arról, hogy az ember akkor is ember, ha gyalázzák. Vigyázni kell a taktikára, ne vállaljunk semmiféle szerepet, vigyázni kell, mit mond ki az ember.

Piri néniék fegyvertára tehát nem sokban különbözik a Gép eszközeitõl. Kegyetlenek és fiatalok, akár a Fészek Klub provokátor közönsége, kiszorítják F. Róbertnét saját életébõl, olyan dolgokra kényszerítik, amit magától nem tenne meg: az emberek kínzására. Tudjuk azonban, hogy Piri néniék bizonyos értelemben segítõi F. Róbetnének, hiszen érdekeik a Géppel ellentétesek. F. Róbertné tehát két tûz közé került, vagy pontosabban fogalmazva: a kettõs ügynök szerepébe. Vagy a Gépnek engedelmeskedve ellenforradalmi szervezkedésben vesz részt, lebuktatja és kiszolgáltatja a forradalom kirobbanásáért felelõs egykori pártvezetõket, vagy a kegyetlen Piri néniéknek engedelmeskedve “megfelelõ ember” lesz, azzá válik, akik ellen 1956 (és megtorlása) irányul. Hatósági segítség nélkül, egyéb lehetõség híján F. Róbertné a maga eszközeivel, kettõs ügynökként igyekszik elmenekülni a kétfrontos harc elõl. Megpróbálja lebuktatni Piri néniéket:

Megfigyeltem, hogy a Mûvész klubban, 1961-ben és 1962-ben katonaemberek is jártak, sõt mi több, egyik kocsiba be is tettem egy cédulát, hogy Piri néni Mata Hary – Ezzel azt akartam elérni: ne higgyék el, ha esetleg azt jelenti nekik, hogy én ellenséges kém vagyok, vagy kémelhárító.

A katonákat tehát azzal az információval küldi a Géphez, miszerint Piri néniék kémek, azaz értesíti a Gépet Piri néniék ellenséges szándékáról, és tisztázza saját magát – ha lebuktatta Piri néniéket, õ maga nyilván nem állhat az õ befolyásuk alatt. A másik fronton viszont a Gép ellen intéz magánakciókat:

Ha viszont kém vagyok, annak megvan a törvényes útja, és én azt követelem, jelentsenek fel, és vigyenek törvény elé, hogy tudjam magam tisztázni. Ezt kértem a rendõrségtõl is. Tartóztassanak le. (…) Én, amit tehettem, megtettem. 1961-ben az egyik ház falára ráírtam, hogy ÁVOSOK vigyázzatok az ellenségre, rákosisták vigyázzatok! Tehát adtam lehetõséget a letartóztatásomnak, s azt szánt szándékkal tettem, mert tisztázni akartam az életemet. De mégsem tartóztattak le.

A hatóságok elõtt tehát leleplezi a Gép mûködését, nyilvánosságra hozza titkos szándékát, figyelmezteti a volt pártvezetõket és az egykori ávósokat, hogy veszélyben vannak. F. Róberté a Gép lebuktatását bûncselekményként érzékeli, feltételezi, hogy az ’56 elõtti vezetõkkel kapcsolatos ellenérzés szankcionált. De mivel árulását nem követi büntetés, arra a következtetésre jut, hogy a hatóságok szintén a Gép befolyása alatt állnak: a volt pártvezetõk felelõsségre vonása, pártból való kizárásuk eredetileg nem a Hatóság, hanem a Gép szándéka.

A Vallomás szerint azonban ezek a menekülési kísérletek sikertelenek maradtak – a Gép továbbra sem hagy fel a megrendezett jelenetekkel és a szovjetellenes provokációkkal, és Piri néniék sem hallgatnak el – tovább folyik személye ellen, vagy inkább személyéért a kétfrontos harc. Az amúgy tudósító jellegû beszámoló egyre indulatosabbá válik, a szerzõ megfogalmazza, hogyan lehetne valóban eredménnyel harcolni ebben a kényszerhelyzetben:

Támadjunk vissza kegyetlenül, mert ez nem vallatás, ez egyszerû emberkínzás. Ne igyekezzünk megfelelõek lenni, mert ez is egy fegyvere az ellenségnek. Nem vagy megfelelõ, nem vagy jó kommunista, nem vagy jó magyar, nem vagy jó zsidó, nem szereted a szovjetet, vagy mi a semlegességet akarjuk, viszont, ha az ember igyekszik beilleszkedni, akkor jön a vád: elhagytad az elvedet, elhagytad a pártot, a kommunisták miért hagyták cserben a pártot. Ez egy taktika, mert a kommunisták szervezkedtek a kormány ellen. Ne törõdjünk azzal, ha az ellenség állandóan arra hivatkozik, hogy minden mozdulat és minden gondolat a miénk. Legyünk tudatlanok, mert így elkerüljük a bolondokházát. És a színész talán be fogja vallani, hogy õ maga is egy báb a színpadon, akinek érzéseit, gondolatait és mozdulatait irányítják.

Az ellenség olyan “megfeleléseket” kényszerít ki áldozatából, amelyek együtt összeférhetetlenek: “kommunista”, a “magyar”, a “zsidó”, a “szovjetbarát”, a “független Magyarország harcosai” nem férnek meg egyetlen világban, az egyik minõség kizárja a másikat. F. Róbertné egyszerre kommunista, zsidó, szovjetbarát, magyar, forradalmár és ellenforradalmár. Ahogy láthattuk, zsidóként ávós, forradalmárként zsidó, kommunistaként nem magyar, magyarként nem kommunista és így tovább. Az új hatalom a törvényes rend nevében keresi és bünteti azokat, akik az 1956-os eseményekért felelõsséggel tartoznak. Azaz deklaráltan léteznie kell egy Törvénynek, amelyhez mérten 1956 megítélhetõ. F. Róbertné számára, ahogy õ maga fogalmaz, “nem közömbös, ami 1956-ban az ország területén történt”. Tanúvallomásában beszámol az eseményekrõl, és elszámol tetteivel, kommunistaként, magyarként, zsidóként, szovjetbarátként, függetlenségpártiként fordul az összes létezõ hatósághoz: ítéljék meg. Az ítélet azonban rendre elmarad, F. Róbertné helyzete egyre kilátástalanabb. A Törvény nem mûködik: az állam maga támogatja az államrend megdöntésére irányuló szervezkedéseket. Akik a forradalmat leverték, a “sajnálatos eseményekért” vállalható felelõsséget megosztották a reakciós erõk által fellázított emberek és a személyi kultuszban tobzódó egykori pártvezetõk között. A Gép, azon túl, hogy ’56 októberének forradalmi kívánságaival zaklatja F. Róbertnét, minduntalan áldozata “fejébe beszéli”, hogy az ávósok annak idején Kádár elvtársat is kegyetlenül bebörtönözték és megkínozták – azaz a felkelõk haragja a jelenlegi vezetés nézõpontjából is jogos volt. És ne felejtsük: ha F. Róbertné támogatja a forradalmat, egyet kell érteni önmaga kiirtásával (zsidóként). F. Róbertné hiába jelenti a rendõrségen, a belügyminisztériumban, a szovjet nagykövetségen a forradalom-Gép titkos szervezkedését, feljelentései válasz nélkül maradnak, rosszabb esetben a feljelentõt pszichiátriai intézetbe utalják. A Vallomás szerzõje “átlátja” a taktikát: “kommunisták szervezkednek a kormány ellen”, a hatóságok egyrészt a Gépet szolgálják, hiszen nem reagálnak az ellenforradalmi uszításra, kizárják azokat a kommunistákat a pártból – éppen a levél keletkezésének évében, 1962-ben –, akik ellen az októberi felkelés irányult. Másrészt a hatóságok Piri néniéket – a Gép ellenségeit – ugyancsak szolgálják, hiszen az ávósok egykori ellenségeit, a felkelõket kivégzik, bebörtönzik, elbocsátják állásukból. A Kádár-rendszer itt olyan Gépezet, amit két ismeretlen, titokzatos hatalom harca irányít, a Gép és Piri néniék: az ’56-os felkelõk és a sztálinista kommunisták. Ez a harc soha nem lesz végsõ, hiszen akárhonnan nézzük: a forradalmárok és az ellenforradalmárok egyaránt bûnösök, a Törvény szándékát és logikáját lehetetlen kifürkészni. F. Róbertnét nem tartóztatják le, nem bünteti és nem menti fel senki, holott a legnagyobb bûnt követi el: kettõs ügynök, egyszerre szolgálja a forradalom és a megtorlás ügyét.

“A magyar forradalom folytatódik”

A vallomás szövegének státusa kérdéses ugyan, de egy bizonyos, akárki is a szerzõ, tisztázni akarja magát, és nyilvánosságra akar hozni addig kényszerbõl eltitkolt eseményeket. A szerzõ a megoldás lehetõségét keresi, s talán meg is találja: ahogy õ maga fogalmaz, ha “tudatlanok maradunk”, nem veszünk tudomást a hatalom (azaz a Gép és Piri néniék) ellentmondásos és kegyetlen játékairól, akkor legalább a bolondokházát elkerülhetjük. E tudatlanság ebben az esetben forradalmi jelentõségû:

A magyar forradalom folytatódik és ezért tartom szükségesnek mindezt leírni, hogy ne törõdjünk azzal, ha vakarózunk, hányszor vakarózunk, vagy hányszor tüsszentünk, vagy hányszor köhögünk, vagy hányszor ásítunk?! Ez nem jeladás. Ez csak fegyver az ember megzavarásához.

Amennyiben tehát F. Róbertné intelmeit követve “tudatlan maradunk”, egyszerûen figyelmen kívül hagyhatók Piri néniék és a Gép ellentmondásos parancsai. Nem kell mozdulatlansággal “megfelelõvé igazolni” az embereket, a testi érzetek és gondolatok pedig nem a Gép forradalmi szándékaiból erednek, hiszen nincs miért és kinek megakadályozni a “megfelelõ” mozdulatlanságot. A magyar forradalom, amirõl a Vallomásban tudomást szerzünk, nem a Gép 1956-os forradalma a bûnös pártvezetõk (zsidók) ellen, amit a kegyetlen Piri néniék titkos szervezkedése gátol. Éppen ellenkezõleg: egy olyan felkelés, ami a láthatatlan, titkos elnyomók ellen irányul a személyesség nevében. A forradalmár ezúttal a Gép és Piri néniék hatalma ellen tör, és rajtuk keresztül, a Hatóság helyett egy olyan hatóság ellen, aki/ami nem képes sem betiltani, sem legalizálni 1956-ot.

Hogy végül sikerült-e F. Róbertnének eredményesen kikerülni a kettõs ügynök szerepébõl, azt nem tudhatjuk. Kétségtelen, hogy Vallomása egy ilyen “forradalmi” kísérlet volt. Azonban, mint tudjuk, a szöveg szerzõje kérdéses, az elbeszélõ többször utal arra, hogy bizonyos szövegrészek, talán a szöveg egésze sem tõle származik. A szerzõ kiléte a Vallomás lezárásával sem tisztázódik:

Büntetõjogi felelõsségem tudatában kijelentem, hogy 1956 óta benn vagyok az eseményekben, és bizonyítani tudom, hogy a volt ÁVOSOK nem szervezkedtek, sem a Piros Lászlóék, sem a rákosisták, sem a Farkas Mihályék.

Budapest, 1962. július 30.

             F. Róbertné, Piri néni

Budapest, VII. Kertész u. 31.”

Ezek szerint a személyesség lázadása egyelõre inkább illegális magánakció, az áhított forradalom talán még várat magára. A vallomás szövegét (legalább) ketten írták, F. Róbertné büntetõjogi felelõssége tudatában kijelenti, hogy Piri néniék általa leírt szervezkedése nem létezik, majd Piri néniként aláírja a vallomást. Talán büntetésre számít, talán felmentésre. A “büntetõjogi felelõsség” F. Róbertnét Piri néni (azaz “ávós szervezkedés”) minõségében érinti, ám e felelõsség tudatában éppen a Vallomás szerzõjének létezését tagadja, vagy éppen a Vallomás teljes szövegét hitelteleníti. A szöveg a címzettre bízza a döntést/értelmezést: elítéli F. Róbertnét (Piri nénit) vagy felmenti, hiszen Piri néniék nem léteznek (így a szerzõ sem lehet vele azonos). A Vallomás éppen olyan ambivalens, mint a Hatóságoknak tett jelentések, F. Róbertné vagy bûnös, hiszen õ maga Piri néni, vagy hazudik (ugyancsak bûnös).

F. Róbertné további sorsáról a ránk maradt dokumentumokból annyit tudunk, hogy a Vallomás megírását követõen még négy alkalommal kerül a Lipótmezõre a Gép zaklatásai miatt. Orvosainak az explorációk során Piri néniékrõl az egyszer sem tesz említést. Az utolsó, 1964-bõl származó kórrajzon a következõ feljegyzést olvashatjuk:

Megtudjuk még, hogy dolgozni sem hagyták a hangok, mert olyan ellentétes parancsokat adtak, amit nem lehetett követni, és állandóan zavarták, aludni sem hagyták. Elkeseredésében megpróbálta leírni a dolgokat, de közben hangosan szidta azokat, akik vele ezt csinálják. (Valószínûleg ez lehetett az oka, hogy végül a szomszédok behozatták.)

  1. Franz Kafka: A per, Európa, Budapest, 1986, 9.
  2. Szántó Jenõ: A kibontakozás lehetõsége és elhalasztása. In Rényi Péter (szerk.): Ez történt. A Népszabadság cikksorozata 1956-ról, Népszabadság–Kossuth, Budapest, 1981, 7.
  3. Errõl bõvebben lásd Michel Foucault munkásságát. Pl. Elmebetegség és pszichológia. A klinikai orvoslás születése, Corvina, Budapest, 2000; A bolondság története a klasszicizmus korában, Atlantisz, Budapest, 2004; A szexualitás története. A tudás akarása, Atlantisz, Budapest, 1999.
  4. Részletesen: Pisztora Ferenc: Korunk természettudományos és technikai világképe – ahogyan azt az elmebetegek megélik. Orvosi hetilap 1978/34. Uõ: Szociális presztízs a monarchia korában. Státusszimbólumok a kor nagyzásos téveseszméinek tükrében. Valóság 1980/7.
  5. A kórrajzok az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet engedélyével váltak a vizsgálat számára hozzáférhetõvé. A kórrajzokon szereplõ személyes adatokat természetesen nem közöljük, illetve szükség esetén megváltoztattuk.
Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.