A cseh hatvannyolc saját kontextusa

Mindaz, amit a prágai tavaszról ma általában tudni lehet, az elmúlt negyven év lenyomata. Közvetlenül az események idején a magyar közvélemény tájékozottabb fele sejtett valamit a csehszlovákiai változások jelentõségérõl, de tizenkét évvel az ötvenhatos felkelés leverése után legfeljebb óvatos rokonszenvet érzett. Szigorúbban fogalmazva: bedugaszolta fülét a szirénhangok elõl. Június közepéig a hivatalos sajtó erõsen szûrt tájékoztatásai aránylag semleges, esetenként rokonszenvezõ hangot ütöttek meg, aztán a hallgatás, majd a szégyenletes propaganda következett.1 Az invázió után a magyar közgondolkodásban két tanulság ülepedett le. Eszerint a “csehek” csak azt próbálták meg más módszerekkel, amit mi ötvenhatban elhamarkodottan kíséreltünk meg, ám így sem értek célt, a Brezsnyev- doktrína ellen nincs mit tenni, a szocializmus megreformálhatatlan. A másik “tanulság” inkább a közérzület egyfajta önvédelmi reflexe: a prágai reform bukása ugyan sajnálatos, de a csehek csak azt kapták, amit megérdemeltek (a trianoni határmegvonástól az ötvenhatos gumibotokig számos bajkeverés terheli a számlájukat).

Az elmúlt idõszak második húsz éve se változtatott sokat a cseh hatvannyolc hazai interpretációján. A rendszerváltozás pillanatának rövidéletû érdeklõdését újra a közöny váltotta fel, kiegészülve azzal a lapos sztereotípiával, hogy a prágai tavasz csak valamiféle “kommunista belügy” volt, aminek nincs a jelenhez szóló üzenete. Mind a korábbi, mind a mai értelmezés alapja a tudatlansággal elegy ismerethiány, amely valószínûleg nem csupán naiv és szándéktalan. A történeti tudat és annak formálói igyekeznek kiselejtezni mindazt, ami az “örök jelen” apológiáját kikezdheti. Bizonyos megszorításokkal Csehország sem kivétel ez alól, bár az ottani érdeklõdõ – ha nagyon akarja – bõséges tárházát találja a témával foglalkozó kiadványoknak. Ám egy olyan összefoglaló munka, amely a több évtizedes elõzményekbõl kibontva szintetikusan ábrázolná a hatvannyolcas év szellemi és politikai folyamatait, ott is hiányzik. Az elmélyült konstruáló munkát nem helyettesítheti néhány szorgos forráskiadvány vagy emlékezõ visszatekintés. Jellemzõ, hogy a katonai invázió nagypolitikai összefüggéseit tárgyaló legjobb könyvet2 németbõl fordították. A mai cseh közbeszédben a “hatvannyolcas” jelzõ egyébként is enyhe szitokszónak számít.

A magyar olvasó a témában elvileg két mértékadó könyvet vehet a kezébe. Mindkettõ memoár jellegû, magán viseli a keletkezés körülményeit. Zdeněk Mlynář, egykori KB-titkár, Dubček szürke eminenciása elõször emigrációban adta ki emlékiratát3 1978-ban, amely a belsõ pártharcokra és a Moszkvába hurcolt csehszlovák vezetõk tárgyalásait tekintve forrásértékû munka. A politológus Petr Pithart hatvannyolcban annak a Mlynář-féle reformbizottságnak volt a tagja, amely a politikai rendszer gyökeres átalakítását készítette elõ a pártvezetés számára, ám 1979- ben álnéven kiadott könyve4 inkább tekinthetõ elfogult pamfletnek az egykori reformkommunista értelmiség ellen, mint kritikus számvetésnek. Ami e két érdekes könyvön kívül kézbe vehetõ, az néhány cikkfordítás, interjú, illetve magyar szerzõk mûvei, melyek elsõsorban Kádár szerepére összpontosítanak.5 A hazai publikációk többségérõl elmondható, hogy jobbára a pártvezetõk tárgyalásai, a diplomácia és a nagypolitika felhõrégióiban mozognak – számos új dokumentummal szolgálva –, de a prágai tavasz kavargó szellemi életét, pezsgõ vitáit csak másodkézbõl ismerik.6 Pedig az események sava-borsa, megrészegítõ hangulata éppen a felszabadult sajtó, a jelenidejû gondolkodás súlyából fakadt, amely néhány hónapra kinyitotta a “kaszárnya-szocializmus” kapuit. A csodaszerûen kinyíló történelem alternatív forgatókönyveket kínált, amelyeket nem árnyékolt még be az utólagos bölcsesség az intervenció elkerülhetetlenségérõl. A politikai pluralizmusra épített “demokratikus szocializmus” persze képlékeny fogalom volt, jelentése menet közben formálódott, de a szovjet beavatkozás miatt nem futhatta ki magát, intézményes formában nem szilárdulhatott meg. A “szocialista” szó ugyanakkor elvesztette misztifikált, fosztóképzõ jellegét. A közvélemény elsöprõ többsége, beleértve a párttagokat is, az átalakulás kiiktathatatlan elemének tartotta a kommunista párt diktatúrájának a megszüntetését, miközben konszenzus maradt abban, hogy a tõkés magántulajdon visszaállításáról nem lehet szó. A prágai tavasz összetett, dinamikus modell volt. A differenciálatlan kommunistázás a múltfeledés következménye.

A CSKP demokratikus gyökerei: mítosz vagy valóság?

A sorsfordító eseményeket nem egyszerûen a véletlenek összjátéka indította el – jóllehet az is –, hanem a pártvezetés egyik frakciójának és az önvád érzésével küszködõ értelmiségi elit kulturális eszményeinek találkozása, s a megindult demokratizálási folyamatot a párttagság döntõ többsége is támogatta. A prágai tavasz nem 1968-ban kezdõdött, hanem a korábbi útelágazások idején (1948, 1956, 1963, 1967).

Az 1948-as kommunista hatalomátvétel a belügyi erõk és a szervezett munkásság közös akciójaként valósult meg: több volt mint államcsíny, kevesebb mint társadalmi forradalom. A hatalomátvételt piszkos eszközökkel hajtották végre, de jelentõs tömegek, mindenekelõtt a lelkes szakszervezetek is támogatták, melyek nem képviselték ugyan a társadalom egyértelmû többségét, ám hasonló nagyságrendû szervezett erõ nem volt a porondon. Az elsõ köztársaság 1938-as kapitulációja és a német megszállás maradandó pszichológiai következménnyel járt, ami megkönnyítette a kommunisták dolgát. Általános volt a meggyõzõdés, hogy a müncheni egyezménnyel a Nyugat magára hagyta, sõt elárulta Csehszlovákiát, s a nemzet fennmaradását is veszélyeztetõ brutális náci uralmat elsõsorban a szovjet hadsereg erõfeszítései törték meg. Lélektanilag hasonló funkciót töltött be a hárommilliós német lakosság kíméletlen kiûzése is, amely nemcsak a ruszofil (ha tetszik “pánszláv”) érzéseket forrósította fel, hanem az új köztársaság demokratikus rendjén is tátongó sebet ütött. 1945-ben a Beneš fémjelezte polgári baloldal képviselõi a Kelet és Nyugat közti közvetítõi szerepre készültek, elismerve a térségben gyakorolt szovjet elsõbbséget. A kezdettõl fogva kulcspozíciókban lévõ kommunisták sem gondoltak arra, hogy a szovjet mintát egy az egyben fogják átültetni. A cseh társadalom 1945-ben eleve baloldali, ha úgy tetszik: szocialista volt, a kommunisták társadalmi támogatottsága messze fölülmúlta a térség többi országát. Az 1946-os választásokon a cseh országrészekben csalás nélkül megszerezték a szavazatok 40%-át, és a belsõleg megosztott szociáldemokrata és balközép pártokkal alkottak koalíciót.

A szellemi élet meghatározó képviselõinek többsége a szocializmus, de nem kifejezetten a szovjet modell felé tájékozódott. Az írók jelentõs része tagja volt a kommunista pártnak, sokan – s éppen a legnevesebbek – még a háború elõttrõl. Ferdinand Peroutka, a két világháború közötti korszak legjelentõsebb liberális publicistája kijelentette:

A szocializmus olyan mértékben, olyannyira bensõségesen megegyezik a jelen és a jövõ anyagi és pszichológiai erõivel, hogy mindaz, ami elvi alapon ellene szegül, nem tekinthetõ másnak, mint reakciónak.7

A nem kommunista értelmiség többségéhez hasonlóan Peroutka helyeselte a nagyipar államosítását, amelyet a politikai demokráciát kiegészítõ “gazdasági demokrácia” nélkülözhetetlen feltételének tartott. A szociáldemokrata és társutas baloldali értelmiség a személyiség szabadságát, a civil társadalom autonómiáját a cseh szocializmus szerves részének tekintette. A politikai krízis döntõ pillanatában azonban sem õk, sem pártjaik nem mutattak kellõ erõt és eltökéltséget.

A cseh társadalom politikai érzülete 1956-ban több lényeges ponton különbözött az antikommunista és szovjetellenes felkelés küszöbére jutott lengyel és magyar szomszédokétól. A csehszlovák sztálinizmus kiépülése szellemi és anyagi értelemben katasztrófát jelentett az országnak, de a kommunista párt társadalmi beágyazottságát nem szüntette meg automatikusan. A lakosság számához viszonyítva a CSKP volt a világ legnagyobb kommunista pártja, jóllehet tagságának politikai beállítottsága nem volt homogén. A már 1948-ban kezdõdõ törvénytelen bebörtönzések, kivégzések és a propagandával kombinált mindennapi terror megfélemlítette a társadalmat, elkeserítette az értelmiségi rétegeket. Ennek ellenére 1956-ban viszonylagos nyugalom uralkodott, nem robbantak ki tömegtüntetések, de az is tény, hogy áprilisban és májusban addig példa nélküli értelmiségi tiltakozásokra került sor. Hruscsov titkos beszéde sokkolta a csehszlovák pártvezetést, amely retorikai engedmények árán a lehetõ legkisebb korrekcióra törekedett, ám az eseményeket mintegy két hónapon keresztül nem tudta teljesen kézben tartani.8 A magyar forradalom jelentõs belpolitikai következménnyel járt, a pártvezetés az elégedetlenség diszkreditálására, mintegy elrettentõ példaként állította a napi propaganda szolgálatába. A hamarosan kibontakozó revizionizmus elleni kampány megtörte a politikai változásokba vetett hitet, konszolidálta a neosztálinista rendszert, amely 1961-ig befagyasztotta a reformokat, elodázta a politikai perek felülvizsgálatát.

Az irodalmi élet óvatos liberalizálódása ugyanakkor tágította a közéleti diskurzus kereteit. Azok a fiatal idealisták, akik kommunista meggyõzõdésüket az 1938 elõtti szocialista irodalomból, nem pedig a pártpolitikából merítették, a masaryki köztársaság sokféle örökségét – amellyel korábban hadakoztak – egyszeriben értékes hagyományként kezdték felfedezni. Már ekkor világosan érzõdött, hogy a szovjet típusú rezsimmel szembeni ellenállás leghangsúlyosabb vonulatát az az igény táplálja, amely helyre akarja állítani a sokszólamú baloldali hagyomány kontinuitását. A kommunista pártnak voltak ugyan “demokratikus gyökerei”, de a bürokratikus-rendõri hatalom olyannyira diszkreditálta magát, hogy még a párton belül is a represszió eszközeivel tartotta fenn uralmát.

Rövid hatvanas évek: alkotó meghasonlás

1963-ban a pártvezetés bonyolult küzdelmeinek eredõjeként elkezdõdik a neosztálinista rendszer felbomlása. Többéves kínos lemaradás után Csehszlovákia felzárkózik lengyel és magyar szomszédjának engedékenyebb belpolitikai vonalvezetéséhez. Novotný hirtelen Hruscsov hívének tünteti fel magát, bejelenti a hírhedt prágai Sztálin- emlékmû lebontását, hozzájárul a politikai perek részleges felülvizsgálatához, engedményeket tesz az autonómiát követelõ szlovák kommunistáknak. A pártvezér, aki megrögzött sztálinista marad, lazít a gyeplõn, hogy megõrizhesse személyes hatalmát, de az engedmények átlátszó kétszínûsége maradék tekintélyét is aláássa. A gazdasági reform és a liberálisabb értelmiségi politika a szokásos “húzd meg – ereszd meg” koreográfiáját követi. Az apparátusokban egy új, reformista nemzedék keresi a helyét, amely a kormányzás módszereit tekintve nem osztja már a kommunista dogmákon nevelkedett korábbi pártelit nézeteit. Az értelmiségiek egy része, párttagok és pártonkívüliek vegyesen, a nyilvánosság révén immár belépnek abba az erõtérbe, amelyben a pártelit különbözõ csoportjai a politikát csinálják. Az írószövetség kritikus hangvételû hetilapja, a Literární noviny egyre inkább kicsúszik a pártközpont ellenõrzése alól. A szlovák Kultúrny život, amely reformkommunista vezetés alatt áll, de a nemzeti kommunistáknak is teret biztosít, egyenesen az új szlovák pártfõtitkár, Alexander Dubček védelmét élvezi. Fiatal írók egy csoportja Tvář néven 1964-tõl kifejezetten nem marxista folyóiratot ad ki, melyet hosszú viták után betiltanak, de ugyanakkor új lapok indulnak. 1966-ban hivatalosan bevezetik a cenzúrát, amely persze korábban is létezett. Két elõrelépést egy visszalépés követ, miközben a kulturális elit egyre inkább vetélytársává válik a központi hatalomnak. A harc nem a politikai hatalomról szól, hanem a világértelmezés jogáról és a közvélemény elõtti tekintélyrõl. A Novotný-éra utolsó szakasza (1964– 67) a “kádárizmus” legliberálisabb éveire emlékeztet, azzal a különbséggel, hogy nem elõzte meg egy levert forradalom sokkhatása.

A hatvanas évek irodalma az alkotó energiák kirobbanásának ideje volt, és rövid idõ alatt sok tekintetben gazdagabb termést hozott, mint a megelõzõ és a rákövetkezõ évtizedek. Ekkor indul Hrabal, Havel, Klíma, Fuks, Páral, újra kiadják Škvorecký 1958-ban betiltott Gyávák címû regényét, ekkor jelentkezik prózaíróként Milan Kundera. Az 1963-ban rendezett Kafka-konferenciát a keletnémet ideológusok késõbb az “ellenforradalom” kezdetének nevezik. Az irodalom és film legjelentõsebb alkotásai a “szocialista realizmus” ideológiai kényszerével szemben, azt megkerülve jönnek létre. A humoros hangoltságú, de a nevetést az arcunkra fagyasztó irodalmi groteszk a hivatalos ideológiából fakadó “kettõslátást” pellengérezte ki. A groteszk mûvészi világát a valóság egyfajta elvesztése jellemzi: a tények kontúrjai elmosódnak, a horizont eltûnik, a furcsaságok mögött egy titokzatos árnyékvilág húzódik. Mindez a világkép szintjére emelve a teljes tagadásnak felel meg. A mûvészi oppozíció nem volt kifejezetten politikai, bár társadalmi funkcióját tekintve ilyen szerepet is betöltött.

A cseh irodalom és film új hulláma9 nem valamiféle ideológiát szolgált, hanem a legkülönbözõbb képletekbe rendezve a személyes élet imitációját szembesítette az emberi sokrétegûséggel. A kiismerhetetlen valóságra kérdezett rá. Kritikai volt antropológiai értelemben. Ennyiben közvetlenül érintkezik a filozófus Karel Kosík nonkomformista marxizmusával, amely az autonóm szubjektum nevében cáfolta a szovjet ideológia determinista felfogását. Kosík három kiadást megért fõ mûve, A konkrét dialektikája a mindennapiság álkonkrét világát, az “igazság és a hazugság félhomályát” fürkészi: “A gondoskodás az ember gyakorlati viselkedése a kész és adott világban; berendezésekkel való bánni tudás és manipulálás, de nem az emberi világ megteremtése”.10 A valóság teremtése ugyanis elõfeltételét alkotja a valóság megértésének. Az intenció világos: elõhívni az emberbõl az autonóm embert, megszabadítani az adottságok bilincseitõl. Az elszemélytelenedés elleni küzdelem egyúttal a bürokratikus-szociális állam alóli emancipációt is jelenti. Ennyiben közvetlen a rokonság Kosík és a nyugati újbaloldal filozófiája között, de a cseh gondolkodó már egy létezõ preszocialista képzõdménybõl bontaná ki az emberi önmegvalósítás lehetõségeit. Az “emberarcú szocializmus” tehát nem Dubček találmánya, hanem a bibliaként forgatott Kosík-mû nyomán a korabeli cseh szellemi élet közhelye.

Az 1967-es év már a nyílt válsághoz közelít. A nevezetes írókongresszus a csehszlovák forradalom kicsinyített elõképe, fõpróbája. A mûvészi termés is kivételes: megjelenik Vaculík Szekerce és Kundera Tréfa címû regénye, bemutaják Forman Tûz van babám és Chytilová Százszorszépek címû filmjét. Éppen ez utóbbiról mondja Kundera az írókongresszuson, hogy az a huszonegy parlamenti képviselõ, aki a film betiltását kérte, nem tudta elviselni, hogy egy mûvészi alkotás “fölötte áll a bírálók emberi horizontjának”. Pedig a “két pompásan undok kislány” vandalizmusa azt a korlátoltságában megelégedett embertípust mintázza, amely “kultúra nélkül csak önmaga közvetlen jelenében él”. Kundera elõadása a cseh mûveltség hiányosságait feszegette, érzékeltetve az író aggodalmait, hogy a nemzeti közösség úgyszólván semmit sem tud az éppen feltáruló esélyekrõl. Bírálta a cenzúrát, mert az “igazságot csak az egyenjogú és szabad nézetek dialógusában lehet elérni”, s mert “egyetlen új, progresszív korszak sem eleve a korlátaival definiálta magát”. Megszólal ebben a veretes beszédben valami messianisztikus óhaj is: a nemzet ebben a században a nem éppen kellemes történelem középpontjában élt, de a “mûvészet csodaszerû közegében minden gyötrelem arannyá változik”. Helyteleníti a “fasizmus” és a “sztálinizmus” azonosítását, mert az elõbbi “érintetlenül hagyta a humánum princípiumait”, az utóbbi viszont egy “nagy humánus mozgalom örököse volt”, amely az “emberek szeme láttára fordult az ellentétébe”. “Ez hihetetlen látványt nyit az emberi értékek és erények legbensõ lényegére”, s lehetõvé teszi, hogy “lényegesebb kérdéseket tegyünk föl, hatalmasabb mítoszokat teremtsünk, mint azok, akik nem mentek át ezen az anabázison”.11

Az ötszáz fõs monstre-kongresszuson eltérõ nézetek és témák váltakoztak, de a korábban elképzelhetetlen kritikai hangnem vitte a prímet. Bírálták a cenzúrát, amelyet Ivan Klíma a Ferenc József-i idõkhöz mérve marasztalt el, Pavel Kohout kritizálta a hivatalos külpolitika Izraellel kapcsolatos álláspontját (ha egy kis ország, például a Hitlertõl fenyegetett csehszlovák állam 1938-ban, az utolsó pillanatban megelõzõ csapást mért volna a határaira felvonult hatalmas erõvel szemben, vajon agresszor lett volna?), majd felolvasta Szolzsenyicin levelét, amelyet a mérsékletre intõ Goldstücker professzor kívánságára nem nyomtattak ki a kongresszusról kiadott kötetben.12 A legnagyobb visszhangot azonban Ludvík Vaculík hihetetlenül õszinte felszólalása váltotta ki, amelyben elõször leszögezte, hogy mint kommunista párttag, ezen a helyen kizárólag a “kormánykörök” kifejezést fogja használni, s aztán a hatalom természetérõl, önmagát reprodukáló mechanizmusairól értekezett: “Már húsz esztendeje egyre azok érvényesülnek a legkönnyebben, akik a legkisebb ellenállást mutatják a hatalom demoralizáló hatásával szemben”, nem érvényesülnek viszont az alkotmányos jogok és törvények. Csõdöt mondott minden ellenõrzõ mechanizmus, s ebben a helyzetben az egyes ember elveszti önbecsülését és állampolgári státuszát. Ha így megy tovább, az ország “ellenálló kultúrtársadalom” helyett “könnyûszerrel kormányozható lakossággá” alakul át. Majd a legélesebb szavak, melyekben a szocialistának nevezett képzõdmény addigi mérlegét vonta meg: “Minden, amit a kultúra elért, mint ahogy egyáltalán minden, ami jót az emberek nálunk csináltak: minden jó termék, minden építmény, minden megvalósított jó gondolat a laboratóriumokban, a dolgozószobákban, az intézetekben – minden inkább annak ellenére létezik, ahogyan uralkodó köreink az évek hosszú során át viselkedtek”. Ehhez hozzátette: “Húsz éven át egyetlen emberi kérdés sem oldódott meg”, mint például a “társadalmi teljesértékûség érzése, a politikai döntések alárendelése az etika kritériumainak, a kis munkák értelmébe vetett hit, az emberek közötti bizalom szükségessége”. Mindezek következtében “nem adtunk az emberiségnek egyetlen eredeti gondolatot vagy jó ötletet sem”, s egyelõre “ostobán követjük az elembertelenedett amerikai típusú civilizációt”. A kulturálatlan politika nem veszi tekintetbe, hogy az elsõ köztársaságban “magas szintû demokrácia” érvényesült, amely nem ellentétes a “megvalósítható szocializmus eszméivel”. Mindez akár a prágai tavasz egyik alapvetésének is tekinthetõ.13 Nem véletlen, hogy Hendrych KB-titkár “Maguk mindent elvesztettek!” szavakkal, demonstratívan távozott az ülésterembõl.14

A szeptemberi KB-ülésen Novotný csoportja pirruszi gyõzelmet aratott: Vaculíkot, Klímát, Antonín Liehmet kizárták a pártból, Kundera és Kohout pártfegyelmit kapott, Jan Procházkát megfosztották KB-tagságától, a Literární novinyt pedig betiltották. 1967 vészterhes nyara azonban további ügyek sokaságát halmozta fel, s a pártvezetés Novotný-ellenes csoportjai közelebb kerültek egymáshoz. Mlynář megállapítja, hogy a pártvezetés többsége ekkor már olyan emberekbõl állt, akik nem zárkóztak el bizonyos reformoktól, s ez a hangulat határozta meg a politikai apparátusok légkörét is.15 Az októberi KB-ülésen Novotný elkövette azt a hibát, hogy az õt bíráló Dubčeket szlovák “burzsoá nacionalistának” nevezte. Különös véletlen, hogy éppen ezen a napon, tehát október 31-én robbant ki az elsõ komolyabb diáktüntetés. Az amúgy jelentéktelen eset mintha egy Forman-filmbõl lépett volna elõ. A strahovi kollégium területén az illetékesek öszszehívtak egy gyûlést, hogy megnyugtassák az elégedetlen diákokat a gyakori áramkimaradások miatt. Az izgatott hangulatú gyûlésen éppen elhangzottak a felelõs ígéretek, amikor kialudt minden fény, ismét kikapcsolták az áramot. A fõiskolások kitódultak a kollégiumból, s ha már ilyen szépen együtt voltak, égõ gyertyákkal vonulni kezdtek a város központja felé. Egyáltalán nem sejtették, hogy miközben a prágai vár mellett vonulnak el, és azt kiáltozzák, hogy “világosságot akarunk”, mi történik odabenn. Az ideges hatalom alighanem úgy értelmezte a jelszót, mint veszélyes politikai követelést. Az ezerötszáz fõs karneváli tömeget a Neruda utca alján rendõrkocsik tartóztatták föl, vita kezdõdött, végül brutálisan szétverték a diákokat. Az eset nagy felháborodást keltett, s 1968 márciusában egyik katalizátora volt az állampolgári jogokról meginduló vitának.

A belpolitikai harc elsõ menete is a végéhez közeledett. 1967 decemberében a különbözõ árnyalatú reformisták és a szlovák különérdekek képviselõi összefogtak Novotný eltávolítására, amely többfordulós küzdelem után 1968. január 5-én történt meg. A Prágába hívott Brezsnyev nem állt ki Novotný mellett (“Eto váse gyélo” – Ez a maguk dolga!). Dubček megválasztását a technokrata szárny vezetõje, Oldřich Èerník javasolta, Novotný köztársasági elnök maradt. A nagy jelentõségû ülésrõl semmitmondó közleményt adtak ki.

Január–március: csendes forradalom?

Mindig marad valami talány, amikor azt a mechanizmust vizsgáljuk, hogy egy nem kirívóan durva totalitárius rendszer miként billen át a politikai szabadság állapotába. A szokásos politológiai mûszavak nem elégségesek ennek megértéséhez. Dubček nem számított elkötelezett reformernek, két héttel megválasztása után senki sem gondolta, hogy valami rendkívüli esemény történt. Miközben az új fõtitkár hallgat, és a pártvezetésen belüli erõviszonyok továbbra is kiegyenlítettek, Josef Smrkovský és néhány apparátusbeli reformer a nyilvánossághoz fordul. Smrkovský, aki ekkor még csak erdészeti miniszter (1963-ban rehabilitálták, miután 1951-tõl négy évet börtönben töltött), a Práce január 21-i számában fellebbenti a fátylat Novotný leváltásának körülményeirõl. Február 9-én pedig cikket ír a Rudé právo-ba, amelyben kifejti, hogy a személyi változások mélyreható elmozdulást jeleznek, mivel a párt arra az útra lépett, hogy kiküszöböli mindazt, ami eltorzította a szocializmust, és ami máig nem hagyja nyugton a lelkiismeretet: ami korábban fájdalmat okozott, s kegyetlenül megtépázta az emberek hitét. Rehabilitálni fogják a politikai perek ártatlanul elítélt áldozatait.16 A pártfõiskola igazgatója, Václav Slavík kívánatosnak tartja, hogy a vezetõ szerep ne a hatalompolitikai helyzettõl függjön, hanem a demokratikus aktivitás eredménye legyen.17 Zdeněk Mlynář pártzsargonban kifejti, hogy át kell alakítani a politikai rendszert, elhatárolva az állami és pártszférát, Milan Hübl pedig arról ír, hogy a szlovákok jogosan kérik az államjogi helyzet módosítását, a “prágai centralizmus” megszüntetését.18 A reformerek egy csoportja tehát a közvéleményhez fordul, hogy kizökkentse apátiájából, s új politikai légkört teremtsen. Ez nem volt elérhetõ másképp, mint a megelõzõ politikai gyakorlat bírálatával, sõt a szovjet típusú intézményrendszer kérdésessé tételével. A kezdeményezést átveszi a sajtó, s a szerkesztõk egy része nem hagyja magát megfélemlíteni a cenzúrától. Február 26-án Olaszországba szökik Šejna tábornok, a parlament alelnöke és KB-tag, aki decemberben részt vett egy elvetélt Novotný-párti puccskísérlet szervezésében, s olyan gazdasági bûncselekményekkel vádolják, melyeknek szálai a bukott pártfõtitkár fiához vezetnek. A puccskísérlet ekkor még nem közismert, de a kirobbanó botrány a korrupt, erkölcstelen (ráadásul “hazaáruló”) régi elit politikai megroppanásához vezet. A hadügyminiszter helyettese fõbe lövi magát. Február 29-én a Központi Sajtóigazgatóság névre hallgató cenzúrahivatal munkatársai sztrájkba lépnek, mert ilyen körülmények között nem tudják felelõs munkájukat elvégezni. Másnap utcára kerül a Literární listy (Ll) elsõ száma, amely átlép minden korábbi korlátot.19

Az irodalmi hetilap szinte minden anyagát a felszabadulás közelítõ érzésének feszültsége hatja át. Közlik Antonín Liehm interjúját, amelyet január végén egy svájci lapnak adott, s amelyben – kicsit elsietve – Csehszlovákia “csendes forradalmáról” beszél. A kifejezés idõközben bejárta a világsajtót. A januári fordulat, mondja Liehm, a sztálinista rezsim végét, s annak a demokratikus szocializmusnak a nyitányát jelzi, amelyet nem lehet még fogalmilag meghatározni. Elõször a pártot kell demokratizálni, mégpedig gyorsan, aztán a nyilvánosságot és az intézményeket. A siker záloga a nyilvánosság megteremtése, amely elõkészíti a pluralizmust, a tényleges demokráciát. Csak így lehet elkerülni, hogy megismétlõdjenek az 1956-os budapesti események.20 Az Ll elsõ számában ankét indul, amelyben a cseh szellemi élet legjelentõsebb képviselõi válaszolnak a “Honnét? Hová? Kivel?” kérdésre. A kép sokszínû, vegyes, a tényleges pluralizmust tükrözi, de nem hiányoznak az éles megfogalmazások. (Ivan Sviták: “A totális diktatúrától a nyílt társadalom és a hatalmi monopólium megszüntetése felé: a hatalmi elit hatékony ellenõrzése a szabad sajtó és a vélemények nyilvánossága által”.21) Az Ll cikkei ugyanakkor jól megírt, kérdezve gondolkodó, fegyelmezett írások. Jellemzõ, hogy a második számban Kohout beszámol egy miniszterhelyettessel folytatott beszélgetésérõl, aki csalódását fejezte ki a lap mérsékelt hangütése miatt: “az aktívaüléseken én ötször élesebben beszélek”. Kohout persze megjegyzi, hogy az Ll elsõsorban nem a hirtelen hangoskodó, köpönyegforgató apparatcsikok, hanem a korábban is kritikus írók (Vaculík, Klíma, Havel, Liehm, Kosík, Goldstücker stb.) véleményére kíváncsi.22

Márciusban bekövetkezik a nagy elmozdulás, amely majd áprilisban teljesedik ki. A pártvezetés már március 4-én felfüggeszti a sajtóhivatal mûködését. A lapok ettõl fogva a kiadók és szerkesztõbizottságok intencióit követik. Az elsõ tavaszi hónap folyamán lázas tanácskozások, nyilvános gyûlések sokaságára kerül sor. Megindulnak a személycserék a magas hivatalokban és a munkahelyeken. Leváltják a belügyminisztert és a fõügyészt. A kompromittált Hendrych helyett a reformista Josef Špaček lesz a központi bizottság ideológiai titkára. A független nyilvánosság megszületését jelzi, hogy március 20-án csak Prágában 557.192 napilapot adnak el.23 A pártlap, a Rudé právo újságírói kijelentik, hogy ezentúl nem a központi bizottság, hanem a teljes párttagság nézeteit kívánják tolmácsolni. A közvélemény hangos követelésére március 22-én Novotný lemond az államfõi posztról. Helyébe a Moszkva számára is megbízható tábornokot, Ludvík Svobodát választják, aki kezdetben óvatosan támogatja a reformistákat. A hónap végén politikai klubok, önálló ifjúsági szervezetek alakulnak, egykori szociáldemokrata politikusok pártjuk felélesztését fontolgatják. Megszólalnak az elsõ hangok, amelyek a többpártrendszer kérdését feszegetik. Alexandr Kliment az Ll hasábjain: “Amíg a kommunisták húsz évig építgették centralista hatalmukat és szervezeteiket, a nem- kommunistákat céltudatosan és megfontoltan atomizálták: nem egyesülhettek, nem volt, és máig sincs nyilvános fórumuk, többnyire nem tölthetnek be jelentõs társadalmi funkciót. Szükségképpen differenciálódni sem tudtak. Nem ismerik egymást: névtelenek, passzívak, rejtélyesek önmaguk, de a kommunisták számára is”.24 Václav Havel a kétpártrendszer szükségességérõl elmélkedik: a sajtószabadság nem nyújt elegendõ biztosítékot, mert a hatalmat csak egy másik hatalomért versengõ erõ tudja kiegyensúlyozni: “Minden forradalom keserû tapasztalata arra tanít”, hogy ha a “kommunista párt nem teszi lehetõvé önmaga erõs ellenõrzését kívülrõl”, “elveszti önkontrollját és elfajul”.25 Ami azonban logikailag hibátlan, politikailag nem kellõképpen megalapozott. Jiří Lederer osztja ugyan Havel aggodalmait, hogy a közvélemény ereje a kommunista párttal szemben nem jelenti a demokrácia elégséges biztosítékát, de életszerûtlen konstrukciónak tekinti, hogy a közeljövõben két egyenrangú párt versengése oldhatná meg a problémát. Ugyanakkor a biztosítékok széles rendszere “összességében új minõséget képvisel”, ami még nem tökéletes, de nem is végleges. A Nemzeti Front eddigi két árnyékpártja gyökeres átalakuláson megy keresztül, elképzelhetõ a kommunista párt “haladó” és “konzervatív” szárnyának különválása. Egy nyíltan antikommunista párt fellépését, mondja Lederer, nem tartja kívánatosnak sem Havel, sem õ maga.26

Az elsõ három hónapban a pártvezetés nem rendelkezett világos programmal. Mlynář szerint Dubček nem volt gyenge és naiv, ahogy a közvélekedés tartja, s nem véletlenül lett a prágai tavasz jelképe.27 Habitusának és kommunista meggyõzõdésének része volt az a humanista hit, hogy demokratikus vitával és a meggyõzés erejével a szocializmusban rejlõ lehetõségek felélesztését szolgálja. Kétségtelen, hogy a nyár derekáig hasonló, bár kevésbé radikális fejlõdésen ment keresztül, mint 1956-ban Nagy Imre néhány nap alatt. Kezére játszott a kritikai hullám, amelynek segítségével a Novotný-klánt ki akarta szorítani a hatalomból. Utat engedett a szólásszabadságnak, a folyamat azonban hirtelen felpörgött és ellenõrizhetetlenné vált. Az apparátus egy részét elfogja a bizonytalanság és félelem érzése: egyesek igazodnak, mások a szovjeteknél tesznek panaszt. A drezdai találkozón a társországok vezetõi már súlyos szemrehányásokkal illetik Dubčeket az “ellenforradalmi jelenségek” elszaporodása miatt. A pártvezetés Dubček körüli “centruma” harapófogóba kerül: mielõtt még kialakult volna a reform koncepciója, a politikai rendszerre elviselhetetlen nyomás nehezedik. Április elején elfogadják a párt új akcióprogramját, amely sok eretnek gondolatot tartalmaz, de a közvéleményt messze nem elégíti ki, a szovjetek számára viszont “revizionista”. A centrum a radikális reformkommunisták felé mozdul el: Èerník vezetésével új kormány alakul, a központi bizottság “elnökségének” (a politikai bizottság) tagja lesz Smrkovský és Kriegel – az elõbbit a parlament, az utóbbit a népfront elnökévé választják. Egyúttal leváltják a novotnista hadügyminisztert, a belügyi tárca élére pedig a börtönviselt “spanyolos” veterán, Josef Pavel kerül, aki megkezdi a sztálinista káderek és a szovjet ügynökök eltávolítását az erõszakszervezetekbõl. A centrista forgatókönyv szerint a kommunista pártnak mindaddig meg kell õriznie hegemóniáját, amíg az intézmények demokratikus reformja lépésrõl lépésre megvalósul. A politikai pártok pluralizmusa és a szabad parlamenti választás csupán a végsõ garancia lehet, miután a közbülsõ reformok stabilizálódtak – különben a funkcionáriusok védelmi ösztöne visszaveti a folyamatot a diktatúrába.28

Az akcióprogram nem zárta le az ideiglenes állapotot. A centrista forgatókönyv nem tetszett a radikális változások híveinek: attól tartottak, hogy a gyors stabilizálás veszélybe sodorja a valódi demokratizálást. A társadalom legaktívabb csoportjai közvetlenül nem a Dubček-vezetés mögé sorakoztak föl, hanem a reform radikális értelmiségi táborát erõsítették.

Demokratikus szocializmus: a kör négyszögesítése?

Az írószövetség lapja április 11-én kezdi el közölni Kosík hatrészes politika-filozófiai esszéjét, amelynek címe – Jelenlegi válságunk – Masaryk egyik klasszikus tanulmányával egyezik. A szöveg alapvetõ jelentõségû a radikális reformkommunista értelmiség eszmei alapvetését tekintve. Cáfolja azt az utólagos beállítást is, hogy a radikálisok gondolkodása semmiben sem érintkezett volna az újbaloldal ideológiájával (itt persze nem a “sztálinizmus tapasztalatát” nélkülözõ nyugati “maoizmusról” van szó).29

Politikai válságunk oka – kezdi Kosík –, hogy országunk népe már nem akar jogfosztott vagy teljes joggal nem rendelkezõ, párttag vagy pártonkívüli tömegként élni, a hatalom képviselõi pedig már nem képesek vezetõ szerepüket bürokratikus rendõrdiktatúrával, a kormányzás és uralkodás erõszakra és önkényre támaszkodó teljes monopóliumával érvényesíteni. E válság radikális megoldásáról csak abban az esetben lehet szó, ha a rendõri bürokratikus rendszert (…) a szocialista demokrácia rendszere váltja fel. (…) Az egyik rendszer alapja a párttag és pártonkívüli tömegek jogfosztottsága vagy nem teljesjogúsága, a másik rendszer alapja a szocialista polgárság politikai teljesjogúsága és egyenjogúsága.

Az eredmény attól függ, hogy a társadalmat ért emocionális megrázkódtatás “mélyebb és igazságosabb megismeréshez vezet-e, vagy pedig megcsontosodik a régi elõítéletekben, és ítélõképességét újabb illúziók vakítják el.” A szocializmus válsága mélyebb, mint ahogy azt az ideológusok gondolják, mert a fejlett technika és a termelõeszközök köztulajdonba vétele ugyan a szocializmus elõfeltételeit alkotják, de ellene is fordulhatnak:

A szocializmus történelmi értelme az ember felszabadítása, és történelmileg csak addig van létjogosultsága, amíg forradalmi és felszabadító alternatíva a nyomorúság, a kizsákmányolás, az elnyomás, az igazságtalanság, a hamisság és a misztifikáció, a szolgaság, a hazugság és a megalázkodás ellenében.

A szocializmus új modelljének kulcsát Kosík az öntudatos ipari munkásság és a radikális értelmiség egymásra találásában látja.

A munkásság mint osztály megszûnt politikai szerepet játszani, ezt a szerepkört a pártbürokrácia vette át. (…) Jelenlegi politikai válságunk sorsa attól függ, hogy a munkásosztály felismeri-e az ideológia és az illúziók, illetve a saját tényleges politikai helyzete közt feszülõ ellentmondást.

A konzervatív bürokrácia arról igyekszik meggyõzni a munkásokat, hogy a sajtószabadság csak az értelmiség érdekeit szolgálja, jóllehet a “demokratikus szabadságjogok éppen a munkásosztály számára életfontosságúak”: “Abban a pillanatban, amikor a munkásosztály újból politikai erõvé válik (és ez csak a szakszervezetek és a kommunista párt konzekvens demokratizálásával és a munkástanácsok felújításával érhetõ el)”, lehetõség nyílik egy hangsúlyozottan “új osztályszövetség” kiépítésére: “Ez a szövetség (…) egymás kölcsönös befolyásolásán, érdekköreik korrigálásán, produktív feszültségen és termékeny politikai dialóguson alapul majd.”

A szövetséget azonban nem társadalmi kategóriák, hanem politikai eszmék cementezik össze: “kommunisták, szocialisták, demokraták és a többi polgár” egyenjogú, a “szocializmus és a humanizmus eszméibõl táplálkozó” politikai közössége alakíthatja ki.

Alapjaihoz éppúgy hozzátartozik a szocialista termelõk önkormányzata, mint a szocialista polgárok politikai demokráciája, egyik a másik nélkül életképtelen.”

Majd tovább:

Minden gyakorlati lépés, amely megszabadít bennünket a bürokratizmus és a bizantinizmus csodálatos konglomerátumától: az állam és a pogány egyház, az álszentség és a fanatizmus, az ideológia és a hit, a bürokratikus szürkeség és a tömeghisztéria elfajzott szimbiózisától, természetesen nagyobb jelentõségû, mint a szabadságról tett leghangosabb nyilatkozat. De ezek az aprócska lépések, melyeknek segítségével megszabadulunk a politikai gaztettektõl”, nem fedhetik el az alapvetõ kérdéseket, “melyek nélkül a szocializmus mint az emberiség forradalmi alternatívája elképzelhetetlen, s melyeket újból és újból fel kell tenni: ki az ember és mi az igazság, mi a lét és mi az idõ, mi a technika és a tudomány lényege, és mi a forradalom értelme.30

Kosík “filozófiai politikája” ennyiben az újbaloldal kockázatos és sokak számára félelmetes antropológiai marxizmusát, az “igazság politikáját” ülteti át, és éppen ebben rejlik autentikusan szocialista jellege.

A szocialista ellenzék másik típusát az ugyancsak filozófus, de egyben a fenegyerek szerepét is alakító Ivan Sviták képviselte. Eredetileg szociáldemokrata volt, évekig klasszika-filológiával foglalkozott, az ötvenhatos olvadás idején írt cikkeiért publikációs tilalommal sújtották, a pártból és a filozófiai intézetbõl 1964-ben távolították el. Áprilisban Havel mellett egyik fõ szervezõje lett az Elkötelezett Pártonkívüliek Klubjának (KAN), cikkeit és elõadásait a legradikálisabb lap, a Student közölte. Élesen polemizált Kosíkkal is, de nézeteik között nem volt szöges ellentét. A KAN egyik áprilisi ülésén programadó elõadást tartott: a kommunista párton belül ellentétes erõk harcolnak, a reformereket kell támogatni, új párt alakításának egyelõre nincsenek meg sem a feltételei, sem a létjogosultsága.

Amennyiben a KP progresszív szárnya komolyan veszi a polgári jogokról szóló saját ígéreteit, és végigviszi a szocialista és humanista gondolatok egyedülálló szintézisét, meg fogja szerezni a társadalom túlnyomó többségének támogatását.

A “nyár” és az “õsz” azonban nem lesz ugyanaz, készülni kell arra, hogy független jelölteket indítsanak a várható parlamenti választásokon. Addig is a KAN a “parlamenten kívüli ellenzék” szerepét tölti be. Sviták egyúttal hangsúlyozza, hogy “nem vagyunk ellenségei a kommunista pártnak, s a jövõben is elhatároljuk magunkat az antikommunista politikától”. A KAN “nem akarja megváltoztatni az ország gazdasági viszonyait és külpolitikai orientációját”, hanem “partnerségben a kommunistákkal arra törekszik, hogy együtt kormányozzon velük a választók teljes jogú képviselõjeként”.31 A KAN tehát nem volt “antiszocialista erõ”, mint ahogy az intervenciós propaganda sulykolta, s az ezerszer elátkozott Svitáknak több mondanivalója volt a szocializmusról, mint a bikkfanyelvû apparatcsikoknak. Érdemes felidézni a Marx születésének 150. évfordulóján tartott elõadásának utolsó passzusait, amelyben a “géniusz örökségét” jelszószerûen így aktualizálta:

Igen – Nem
Internacionalizmus – Nacionalizmus
Európa – Ázsia és Amerika
Szuverenitás – Neokolonializmus
Csehszlovák szocializmus – Államkapitalizmus
Közvetlen demokrácia – Diktatúra
Parlamentarizmus – Hatalmi monopólium
Kultúra – Apparátusok
Humanizmus – Manipuláció
Kriticizmus – Tekintély
Nép – Tömeg
Egyes ember – Elit
Szabadság – Anarchia
Igen a nyílt társadalomra, nem a totális mechanizmusokra.
Világ népei egyesüljetek a fogdmegek ellen!
Marx halott. Éljen Marx!32

A nagy kérdés 1968 tavaszán és kora nyarán persze az volt, hogy a demokratikus szocializmus megvalósítható-e a kommunista párt uralmának puszta enyhítésével, relativizálásával, amelyet a közvélemény törvényes garanciák nélkül is kikényszerít. A tagadó válasszal úgyszólván mindenki tisztában volt, ez határozta meg a gyakorlati politikát. A konzervatívok továbbra is a vezetés kulcspozícióiban maradtak, a középutas többség ingadozott, a megosztott reformerek kibontakozási terveket dédelgettek. Rájuk hárult az a nehéz feladat, hogy Dubčeket támogatva kivédjék a konzervatívok manõvereit, egyúttal siettessék a demokratizálás intézményesítését. A pártvezetés mélységesen megosztott volt abban, hogy összehívják-e a rendkívüli pártkongresszust, amely kimozdítaná a helyzetet a holtpontról. A párttagság döntõ többsége ugyanis a reformerek mögött állt, hiszen nem volt nehéz felismerni, hogy a hatalom monopóliumával a bürokrata elit egy csoportja rendelkezik, nem pedig a kommunista párt. Az elittel szemben ráadásul a párttag írók léptek fel elõször a munkások érdekeinek szószólójaként. Számos tagszervezet kifejezetten radikális változást követelt, a prágai pártbizottság májusban kezdeményezte az önálló cseh kommunista párt megalapítását. A kezdeményezést a szlovák párt élén álló reakciós Vasil Bil’ak tevékenysége indokolta, aki saját sorsáért rettegve a szlovák nemzeti érzésekre játszott rá: mindenféle demokratizálás elõtt követelte a föderáció, vagyis Szlovákia önállóságának törvénybe iktatását. Ennek jegyében a szlovák nemzeti kommunisták új lapot indítanak, miután szakítottak a Kultúrny život körül tömörülõ pozsonyi írók liberálisabb csoportjával. A megalakítandó cseh kommunista párt – amely teljesen törvényes, ha egyszer létezik szlovák KP is – arra lett volna hivatott, hogy ellensúlyozza a csehszlovák párt habozó és a szlovák párt konzervatív vezetõségét. Az új párt megalakítását azonban a kompromisszum jegyében ejtették a reformerek. A május végi nevezetes KB- ülésen ugyan Moszkva intenzív nyomására megismételtek néhány konzervatív formulát: a párt vezetõ szerepét nem lehet kétségbe vonni, nem engedélyeznek ellenzéki pártokat, de ezeket a kijelentéseket gyakorlatilag semmissé tette, hogy megszavazták a párt rendkívüli kongresszusának összehívását szeptember 9-re. Ezzel a konzervatívok és a radikális reformerek közötti vita eldöntését a párttagság kezébe helyezték. A várható eredmény nem lehetett kétséges. Elkezdõdött a versenyfutás az idõvel.33

A KB-ülés nyomán a parlament egy sor konszolidációs jellegû határozatot hoz. Elfogadják a cenzúra eltörlését kimondó új sajtótörvényt, a politikai elítéltek rehabilitációját rendezõ törvényt, szociális intézkedéseket hoznak, s végül elfogadnak egy határozatot, mely szerint október 28-ig, a köztársaság születésének ötvenedik évfordulójáig rendezni kell a föderációval kapcsolatos államjogi kérdéseket. A belsõ feszültség csökken, a külsõ fenyegetés azonban egyre élesebbé válik.

Kétezer szó: a védekezés méltósága

Bár Dubček május végi beszéde “keményvonalas” elemeket is tartalmazott, nem követi ezt semmiféle represszió. A párt helyi szervezetei reformista küldötteket választanak a szeptemberi kongresszusra. A delegátusok 80%-a a reformok elmélyítését kívánó, de koalíciós jellegû “centrum”, 10-10%-a a konzervatívok és a radikális reformerek irányát képviseli.34 Dubček “fékezését” a felerõsödött szovjet fenyegetés és a párt egybentartásának igénye magyarázza, amit a közvélemény vonakodva fogad, de többé-kevésbé respektál. A kongresszusig a párt “vezetõ szerepét” nem lehet teljesen elvetni, mivel Dubček és a párt szervezeti ereje látszik a biztonságos átmenet legfõbb letéteményesének. Csak ez az erõ szavatolhatja a modus vivendit a külsõ fenyegetéssel szemben. Ezt a tudathasadásos helyzetet, amelyet a radikális értelmiség nehezen tudott elfogadni, jól tükrözi Antonín Liehm egyik fontos publicisztikája, amelyben elvitatja a CSKP morális és politikai jogát a “vezetõ szerepre”, de történeti szükségszerûségnek nevezi, hogy az adott körülmények között a párt irányítja az átmenetet a demokratikus szocializmus (hosszabb távon pedig a “demokratikus életforma”) irányában. Az egyébként párttag szerzõ szerint a “nemzeti megbékélésnek” nincs reális alternatívája, de “naiv várakozás” helyett addig is a Nemzeti Front (népfront) radikális átalakítását követeli, amelyben valamennyi reprezentatív csoport, tehát új pártképzõdmények is részt vennének.35 Úgy tûnik, a nyár folyamán a társadalom meg tudott állapodni bizonyos közös értékekben, enyhült a szakadék a kommunisták és a többiek között. A túlnyomó többség a szocializmust normatív értelemben, a humanista és demokratikus értékek eredõjeként fogta fel, elutasítva a korábbi totalitárius értelmezést. Az öröm és büszkeség érzésében szinte mindenki osztozott.

Ugyanakkor az is igaz, hogy a politikai rendszer intézményi keretei lényegében változatlanul maradtak, a sajtószabadságtól eltekintve egyetlen törvény sem szentesítette az újonnan kivívott jogokat. Azt a lappangó érzést, hogy a felszabadulás talán csak idõleges, a kortársaknak nehéz volt magukba fojtani. A szovjet sajtó és a konzervatívok fenyegetõzése szülte az aggodalmat, amely néhány tudós professzort arra indított, hogy Vaculíkot, a legnépszerûbb publicistát kérje fel a lankadó közvélemény felrázására. A Kétezer szótulajdonképpen nem más, mint egy “éberségre” felhívó újságcikk, ami az aláírók révén “manifesztum” jelleget öltött.36 Hangütése nem volt provokatív, tartalmában sem ütött el az egykorú publicisztikáktól. A kirobbanó politikai hisztéria a konzervatívok rémképeibõl, illetve a szovjet sajtó mûfelháborodásából fakadt, amely a szándékosan eltorzított szöveghelyeket úgy értelmezte, mint felhívást a szocializmushoz hû funkcionáriusok meglincselésére. Pedig Vaculík, aki ugyancsak visszakapta párttagságát, világosan leszögezi: “Szembe kell szegülnünk azokkal a nézetekkel – ha esetleg felbukkannak –, hogy a demokratikus újjászületés megtörténhet a kommunisták nélkül, vagy éppen ellenük. Ez nemcsak igazságtalan, de esztelen is lenne”. A szabadságot védeni szándékozó csoportoknak a “kommunisták haladó szárnyát” kell támogatniuk, nekik van apparátusuk és irányítási rutinjuk, de tõlük egyelõre “nem várhatunk többet” (értsd: teszik a dolgukat). Olyan kezdeményezésekre van szükség, amelyek a vállalatoknál és a lakóhelyi közösségekben is felerõsítik a demokratikus folyamatot. A legtöbbet támadott mondatok itt következnek: “Követeljük mindazok távozását, akik visszaéltek hatalmukkal, megkárosították a közvagyont, becstelenül vagy kegyetlenül jártak el”. A tiltakozás módja velük szemben: nyilvános kritika, tüntetés, jegyzékek és – jellemzõ vaculíki humorral – adományok gyûjtése soron kívüli nyugdíjaztatásukra. Ezt követi az a két szó, amelyre a keleti tömb sajtója lecsapott: “személyük bojkottja”, ami szovjet olvasatban fizikai leszámolást jelent, jóllehet Vaculík következõ mondata így kezdõdik: “El kell utasítani a törvénytelen, illetlen és durva módszereket”. A manifesztum körüli izgalom belpolitikailag valódi, de alaptalan félelmekbõl fakadt, míg a társországokban kibontakozó kampány inkább csak ürügyet keresett a belügyekbe való beavatkozásra.

Az irracionalitás szerepét a dolgok alakulásában kár lenne lebecsülni. A prágai szovjet követség jelentései már márciusban hiszterizáló szerepet töltöttek be, s a moszkvai hatalmi központra hasonló nyomást gyakoroltak a szovjet hadsereg és biztonsági szolgálat “héjái”. A március 21-i szovjet PB-ülésen Andropov már odáig ment, hogy “katonai vonalon is konkrét intézkedéseket kell tenni, mindenesetre legalább ki kell dolgozni õket”.37 Július elejéig a szovjet vezetés folyamatosan ingadozott a “végsõ megoldást” illetõen, s a hangulat hullámzását irracionális mozzanatok (pl. saját titkosszolgálatuk provokációi) is befolyásolták. Jellemzõ az az eset, amikor május 27-én Koszigin a PB elõtt beszámolt csehszlovákiai útjának tapasztalatairól. Arra a következtetésre jutott, hogy az eddigi helyzetértékelés, amelyben õ maga is osztozott, nem állja meg a helyét, mivel a csehszlovák pártvezetés kézben tartja az eseményeket, s nincs erõ az országban, amely ezt veszélyeztetné. A Dubček–černík tandem és a konzervatívok (Kolder, Bil’ak, Strougal) között “nincs nagy különbség”, “minden elvi kérdésben egységesek”, s az elõbbiek komoly tekintélyt élveznek az országban. Koszigin nagyra értékelte Smrkovskýt is, aki “szilárd és elvi alapokon” áll. Ha az események éles fordulatot vennének – tette hozzá –, ezek a vezetõk készek a munkásõrséghez fordulni. Amint Koszigin befejezte, Brezsnyevet telefonhoz hívták: Seleszt, a keményvonalas ukrán pártvezetõ számolt be Bil’akkal való személyes találkozásáról. Amit Bil’ak Moszkvának üzent, az csak pánikot okozhatott: “ha egy hónapon belül nem lesz rend az országban, mindnyájan repülünk (…), nekünk szlovákoknak és oroszoknak még egyszer fel kell szabadítanunk Csehszlovákiát”, s kérte, ha a helyzet úgy hozná, “családjaik hadd mehessenek át Ungvárra”.38 Ezzel Koszigin beszámolója érvényét vesztette.

Kétezer szó a csehszlovák pártvezetést is zavarba hozta, mivel a Literární listy mellett egyidejûleg három napilapban is publikálták. A szöveg nem egy magányos újságíró véleményét tolmácsolta, hanem a radikális kommunista értelmiség nagyobb csoportjáét, amely kedvezõ visszhangra talált a közvéleményben. Még aznap este Kodaj tábornok, parlamenti képviselõ a munkásõrség bevetését, az aláírók letartóztatását, a cenzúra visszaállítását követelte. A pártvezetés ugyancsak aznapi ülésén még Smrkovský is “polgárháború”-ról és “tankok”-ról beszélt, de a hangulat csillapultával csak egy “lanyha” elítélõ közleményt adtak ki.39 A keményvonalasok hiába szítják a feszültséget, Kriegel a televízióban a megbékélésre helyezi a hangsúlyt, s néhány nappal késõbb Smrkovský közzétesz egy – korábbi véleményétõl eltérõ – cikket, amelyben a manifesztumot “becsületes és jó szándékú” emberek akciójaként minõsíti, s a fõ veszélynek azokat az erõket nevezi, amelyek “nem mondtak le arról, hogy visszahozzák a január elõtti rendszert”. A politikai vezetés – folytatja Smrkovský – a Kétezer szóban “hasznos és szükséges ellenzékiséget lát”, amely “tágítja a politikai gondolkodás határait”, jóllehet a manifesztum szövegébõl ugyanúgy kiütközik az “elhamarkodottság”, mint a pártvezetés helytelenítõ állásfoglalásából.40

Kétségtelen, hogy Vaculíkék akciója taktikai szempontból rosszkor jött a pártvezetés reformerei számára, akik csillapítani igyekeztek a belsõ és külsõ feszültséget. Ami azonban elõbb zavaró volt, hamarosan támasztékul szolgált az országra nehezedõ idegháború idején. Elõször ugyanis a Kétezer szó fogalmazta meg nyíltan a fenyegetõ veszélyt:

Az utóbbi idõben nagy nyugtalanságot kelt az a lehetõség, hogy fejlõdésünkbe külföldi erõk avatkozhatnak be. Szemtõl szemben a túlerõvel nem tehetünk egyebet, mint hogy tisztességgel kitartunk álláspontunk mellett, s nem kezdeményezünk. Kormányunknak tudomására hozhatjuk, hogy ha kell, fegyverrel is támogatjuk, amíg azt teszi, amire a megbízatása szól. Szövetségeseinket pedig biztosíthatjuk, hogy tiszteletben fogjuk tartani a barátsági, szövetségi és kereskedelmi szerzõdéseket.41

Dubčekék ebbõl megérthették, hogy a “szövetségesek” egyre durvább fenyegetéseivel szemben a széles közvéleményre kell támaszkodniuk. A júliusi válságos események idején példátlan egység és fegyelem uralkodott az országban, de a pártvezetés felemás módon viselkedett. Határozottan visszautasították Moszkva és csatlósai varsói ultimátumát, de július 29-én úgy utaztak el Ágcsernyõre, hogy idõnyerés céljából elfogadják az oroszok követeléseit. Az “ötök” varsói levele idején az Ll rendkívüli kiadásban hozta a “Nincs miért elnézést kérnünk!” jelszavát rögzítõ Csak néhány mondat címû nyilatkozatot, amelyet jelentõs kulturális személyiségek írtak alá. Július 25-én az Ll címlapján közölte Haďák42 karikatúráját, amelyen Brezsnyev mint Szent Flórián egy nagy vödör vizet zúdít a “ÈSSR” feliratú kicsiny épületre, s a tûzoltó csizmájáig érõ törpe Dubček így kiált: “…de hisz nem is ég!”. (Ágcsernyõn a szovjet delegáció rettentõen fel volt háborodva, hogy nevetségessé tették a nagy államférfit, és Smrkovský telefonon igyekezett Pavel belügyminiszternél elérni a lapszám visszavonását, de erre nem volt törvényes lehetõség.43) Közvetlenül a csúcstalálkozó elõtt az Ll újabb rendkívüli számot adott ki, amelynek címlapján a csehszlovák állampolgárok támogató üzenete volt olvasható Dubčekéknek: “Szocializmus, Szövetség, Szuverenitás, Szabadság”. A szöveget Pavel Kohout írta, s negyvennyolc óra alatt egymillió ember írta alá.

Ágcsernyõn a szovjetek szóbeli ígéretet csikartak ki a pártvezetéstõl, hogy ellenõrzés alá vonják a médiát, feloszlatják az ellenzéki szervezeteket, véget vetnek az erõszakapparátus megrostálásának, s leváltják a radikális reformkommunisták néhány vezetõjét (különösen Kriegel, Císař és Pelikán elmozdításához ragaszkodtak).44 Az ígéretek valóságtartalma mindmáig vitatott, de az kétségtelen, hogy a szovjetek elhalasztották a már gõzerõvel készülõ katonai beavatkozást, s két hétre a propagandát is felfüggesztették. Augusztus 9-én és 13-án Brezsnyev telefonon azt vetette Dubček szemére, hogy nem teljesítik az ágcsernyõi ígéreteket. Néhány nap múlva meghozták a végsõ döntést az invázió végrehajtásáról.

Az események innentõl közismertek. A megszállás katonailag simán ment, de politikailag összeomlott. Augusztus 21-én hajnalban pirossapkás szovjet ejtõernyõsök elhurcolják a KB épületébõl a párt reformszárnyának vezetõit (Dubček, Èerník, Smrkovský, Kriegel, Špaček, Šimon), akik elõzõleg kiadnak még egy nyilatkozatot a “nemzetközi jog megsértésérõl”. Miután a rádió bemondja, mi történt, Prágát és az ország nagyobb városait ellepik a békés, de cseppet sem passzív tüntetõk. A szovjet nagykövet által szervezett “forradalmi munkás-paraszt kormány” kinevezését Svoboda elnök megtagadja. Az általános ellenállás légkörében összeül a párt rendkívüli kongresszusa, amely a konzervatívokat kizárja a vezetésbõl, s országos figyelmeztetõ sztájkot hirdet. A rádió földalatti stúdiókból tovább folytatja adását. A kormány, a parlament, a népfront, a szakszervezetek tiltakozó nyilatkozatok sokaságát adják ki. Titkos nyomdákból újságok és röplapok százai kerülnek utcára, a házak falait teleragasztják plakátokkal, a városképet az ellenállás díszletei uralják. Ilyen körülmények között az agresszor tehetetlennek bizonyul az össznemzeti ellenállással szemben. A Kreml rákényszerül, hogy Moszkvába hozassa a Kárpátalján fogva tartott Dubčekéket, akik csatlakoznak a Svoboda vezette hivatalos delegációhoz. Kétnapos drámai tárgyalás után a megosztott csehszlovák fél elfogadja a “moszkvai jegyzõkönyv”-et, ami rendkívül kedvezõtlen kompromisszumnak tekinthetõ. Valójában diktátum volt. Egyedül a talpig becsületes Kriegel nem írta alá, akit Seleszt már Ágcsernyõn “galíciai zsidónak” nevezett.45 Dubčekék átmenetileg visszakerülnek a fõhatalomba, de elvállalják azt a hálátlan feladatot, hogy leszerelik az össznépi ellenállást, s a szovjet kívánságoknak megfelelõen maguk látnak hozzá a prágai tavasz vívmányainak visszavételéhez.46

Augusztus után

A szovjet agressziót követõ nyolc hónap története külön tanulmányt igényelne. A játszma nem dõlt el véglegesen, de a demokratikus szocialista társadalom megteremtésének feltételei drasztikusan romlottak. Kevesen tudják, hogy a független sajtó talpon maradt 1969 áprilisáig, amikor Dubčeket Husák váltja fel az elsõtitkári székben. Ekkor tiltják be a közvélemény hangját tolmácsoló radikális lapokat (ReportérPolitikaListyZítřek) és folyóiratokat (TvářPlamen). Néhány havilap még fél év haladékot kap (Orientáce,Host do domů), más újságoknál a szerkesztõket cserélik le. Az egyre szigorodó cenzúra hatvannyolc õszén még “utólagos”, hatvankilenc tavaszán már “elõzetes”. Az inváziót követõ nyolc hónapban a cseh szellemi-kulturális élet hallatlan erõfeszítéseket tesz a prágai tavasz értékeinek átmentésére és dokumentálására. A remény és kétségbeesés váltakozása emberi drámák sokaságával színezi át a bealkonyuló szabad közéletet.

1968 októberében sok tekintetben hasonló volt a belpolitikai helyzet, mint az invázió elõtt. Értelmiségiek és nagyüzemi munkások, diákok és helyi pártszervezetek nyomatékosan követelték, hogy Dubček határozottan szálljon szembe a konzervatívokkal, folytassák a félbemaradt pártkongresszust, készítsék elõ a szabad parlamenti választásokat. Október 28-án és november 7-én nagyszabású tüntetésekre kerül sor, az egyetemisták és néhány ipari üzem napokig sztrájkol. A sajtó hevesen tiltakozik a Reportér négy hétre szóló betiltása miatt. A legtöbb vita arról szól, hogy a vereség küszöbén hogyan õrizhetõ meg a prágai tavasz szellemi arculata. Hosszú késleltetés után november 7-én megjelenik az írószövetség hetilapjának elsõ száma, benne Karel Kosík keserû figyelmeztetésével:

Az úr és a szolga dialektikája a politika területén úgy érvényesül, hogy a gyõztes nemcsak saját világnézetének elfogadására kényszeríti a legyõzöttet, hanem ráerõlteti azokat a formulákat is, amelyekkel vereségét tudomásul kell vennie. Pontosabban: ebben a játékban az a vesztes, aki a másik fél nézetét hagyja magára erõszakolni, saját magát és cselekedeteit az ellenfél szemével nézi és ítéli meg.47

A remények és illúziók eltérõ megítélése szülte a hatvankilences év legjelentõsebb eszmei-politikai vitáját is, amely Kundera és Havel nevéhez fûzõdik.48

Az elsõ jelentõs belpolitikai elcsúszás az év végén következik be, amikor Smrkovskýt (a legnépszerûbb reformpolitikust) eltávolítják a vezetésbõl. A “szocializmusellenes erõk” kifejezésen ekkor már a radikális reformereket értik, akik többnyire kommunista párttagok. Mi sem bizonyítja jobban a “csehszlovák forradalom” szocialista jellegét, mint hogy a következõ év folyamán a husáki normalizációs rezsimnek magát a kommunista pártot is szét kellett vernie, hogy biztosíthassa uralmát. 1970 nyaráig a párttagság és a vezetõ funkcionáriusok 40%-át, a helyi tisztségviselõk egyharmadát zárták ki a pártból.

Kaotikus jellege és minden felemássága dacára a prágai tavasz autentikus szocialista kísérlet volt. A kapitalizmus régi formáinak restaurációja nélkül úgy próbálta újraalkotni a polgári társadalmat, hogy egy új típusú társadalmi demokráciát készített elõ (beleértve a politikai pluralizmus, az üzemi tulajdon és a munkástanácsok intézményét). Ennyiben áll világtörténelmi jelentõsége, s leverése éppen ezért beláthatatlan (illetve ma már belátható) következményekkel járt. A kelet-európai pártelitek és a hozzájuk kapcsolódó érdekcsoportok brutális túlhatalma nem egyszerûen a kibontakozást akadályozta meg egy normatív értelemben vett szocialista átalakulás irányába, hanem jellegében maga vált a legfõbb “szocialistaellenes erõvé”. A szovjet típusú marxizmus–leninizmus eltaposta önmaga túlhaladásának (az eredeti marxizmussal nem ellentétes) mozgalmát. Ami 1968-ban még lehetséges volt, húsz évvel késõbb már hiányoztak a társadalmi elõfeltételei. A késõ-szovjet barbarizmus korából a térség országai a világkapitalizmus perifériájára léptek át.

A diktatúrák bukása után minden olyan egyszerûnek tûnik föl az utókor számára. Immár azt vetik a reformerek szemére, hogy túlságosan szocialisták voltak, nem merészkedtek elég messzire: eszmei elõfeltevéseik és határozatlanságuk miatt rontották el a dolgot. Ez a megközelítés nem veszi tekintetbe a történelmi evidenciák változásait. Van valami cinikus könnyedség abban, ahogy egy reménykeltõ emancipációs kísérlet bukását sokan azzal intézik el, hogy eleve a célkitûzés volt a hibás: a szocializmust teljes egészében kellett volna elvetni. Ebben a beállításban a “szocializmus” szó ugyanúgy cinkelve van, mint a rendszerváltozás elõtti idõkben. A cseh hatvannyolc baloldali idealistái még úgy gondolták, hogy a szabadság nehezen érhetõ el egy olyan demokráciában, amelyet teljes mértékben a pénz és a piac ural.

  1. Az intervenciót követõ magyar újságírás mélypontját E. Fehér Pál és Szabó László Népszabadság-beli tudósításai, Nyárády Róbert és Halasi György hírügynökségi anyagai, Árkus István publicisztikái képviselik. Vö. Unger Gabriella: A magyar sajtó a csehszlovákiai bevonulásról, Magyar Napló, 1998/8. 34–38. – Az ekkor kiadott propagandafüzetek minõsítése ma már fölösleges: Pinczési Pál: A csehszlovákiai eseményekrõl. Budapest: Kossuth, 1968; Berecz János: Mi a csendes ellenforradalom?Budapest: Kossuth, 1970. – Az egykorú anyagban egyetlen kivételt ismerek. A Valóság címû folyóirat áprilisi felkérésére Bojtár Endre részletes tanulmányt készített a csehszlovák sajtó és közélet eseményeirõl, de a lap júliusban már nem vállalta a közlést.
  2. Jan Pauer: Praha 1968. Vpád Varšavské smlouvy. Praha. Argo, 2004. (Eredetiben: Prag 1968: Der Einmarsch des Warschauer Paktes. Bremen: Temmen, 1995.) – A nemzetközi szakirodalomban a belpolitikai vonatkozásokat is feltáró egyik legjobb munka: Kieran Williams: The Prague Spring and its Aftermath: Czechoslovak Politics 1968–1970. Cambridge: Cambridge University Press, 1997.
  3. Magyarul elõször szamizdatként az AB Független Kiadó jelentette meg 1987-ben A Kreml felõl jõ a fagy címmel, amelyet egy párizsi, majd az elsõ legális hazai kiadás követett: Zdeněk Mlynář: A prágai tavasz… és õsz. Budapest: Vita, 1989. Csehországi kiadás: Mráz přichází z Kremlu. Praha: Mladá fronta, 1990.
  4. Petr Pithart: Hatvannyolc. Pozsony: Kalligram, 1993. Csehül: Osmašedesátý. Praha: Rozmluvy, 1990.
  5. Ebben a kategóriában két könyv kíván említést: Kun Miklós: Prágai tavasz – prágai õsz: 1968 fehér foltjai. Budapest: Akadémiai, 1998, illetve Huszár Tibor: 1968: Prága, Budapest, Moszkva: Kádár János és a csehszlovákiai intervenció. Budapest: Szabad Tér, 1998.
  6. Az egyetlen kivétel egy régi könyv, amelynek magyar fordítása mindmáig a legtöbb haszonnal forgatható: Fejtõ Ferenc: A népi demokráciák története. Budapest– Párizs: Magvetõ–Magyar Füzetek, 1991.
  7. Petr Fidelius: Byl Peroutka liberál? Kritický sborník, 1991/3. 27.
  8. Lásd errõl: Berkes Tamás: Az ötvenhatos cseh passzivitás okai és értelmezése. Múltunk, 2007/1. 104–121.
  9. A cseh groteszk új hullámát elõször Bojtár Endre, a cseh irodalom hatvanas évekbeli elsõ számú közvetítõje mutatta be a magyar olvasóknak egy 1964-ben írt, de a szerkesztõség vacillálása miatt csak a következõ évben megjelent tanulmányában: Bojtár Endre: A groteszk a mai cseh irodalomban. Kritika, 1965/10. 27–34. – Lásd errõl még: Berkes Tamás: Senki sem fog nevetni: Groteszk irányzat a hatvanas évek közép- és kelet-európai irodalmában. Budapest: Gondolat, 1990.
  10. Karel Kosík: A konkrét dialektikája. Fordította Bojtár Endre. Budapest: Gondolat, 1967. 58.
  11. IV. sjezd Svazu Èeskoslovenských spisovatelů. Protokol. Praha: Èeskoslovenský spisovatel, 1968. 22–28.
  12. I. m. 50.
  13. I. m. 141–151.
  14. Milan Jungmann: Literárky – můj osud. Brno: Atlantis, 1999. 236.
  15. Mlynář, 1989. 63.
  16. Josef Smrkovský: Jak nyní dál. In: Jiří Hoppe (szerk.): Pražské jaro v médiích: Výběr z dobové publicistiký. Brno: Doplněk, 2004. 39–44.
  17. I. m. 32–36.
  18. I. m. 30–32., 44–48.
  19. A magyar kiadványok gyakran eltévednek az írószövetség hetilapjának címváltozatai között. A Literární novinyt 1967 szeptemberében betiltották, s az új folyam engedélyezését Hendrych KB-titkár a névváltoztatáshoz kötötte. A Literární listy ingyenesen terjesztett, kétoldalas nulladik száma 1968. február 22-én, az elsõ rendes szám március 1-jén jelent meg. A szovjet intervenció után a lap utolsó, röpiratként terjesztett különszáma augusztus 28-i dátumot visel, a kormányzat ezt követõen nem engedélyezte kiadását. A folytatás Listy címen indult meg november 7-én, s ezt 1969. május 15-én tiltották be véglegesen. A lap mindhárom változatát a cseh értelmiségi közbeszéd Literárkynéven emlegeti.
  20. Klidná revoluce v Èeskoslovensku. Literární listy, 1968. március 1. (Eredetileg Gazette de Lausanne, január 31.)
  21. Literární listy, 1968. március 1. 12.
  22. Pavel Kohout: Co jest před námi. Literární listy, 1968. március 7. 1–2.
  23. Hoppe, i. m. 13.
  24. Alexandr Kliment: Aktivita nepojmenovaných. Literární listy, 1968. március 14. 4.
  25. Václav Havel: Na téma opozice. Literární listy, 1968. április 4. 4.
  26. Jiří Lederer: Opozice – iluze a realita. Literární listy, 1968. április 25. 3.
  27. Mlynář, i. m. 93., 95., 112–115.
  28. Vö. i. m. 76–77.
  29. Vö. Pithart, 1990. 290–291.
  30. Karel Kosík: Naše nynější krize. Literární listy, 1968/ 7–12. szám. Idézve: Hoppe, i. m. 134–148.
  31. Ivan Sviták: Vaše nynější krize. Student, 1968. április 18. Idézve: Ivan Sviták: Kulatý čtverec: dialektika demokratizace 1968–1969. Praha: Naše vojsko, 1990. 52–59.
  32. Ivan Sviták: Génius a aparát. Student, 1968. május 10. Idézve: Sviták, 1990: 62–69.
  33. Fejtõ, i. m. 227.
  34. Vö. Jiří Pelikán: Harckocsikkal a pártkongresszus ellen. H. n. É. n. 274. (A Kossuth Kiadó zárt terjesztésû “számozott” könyvsorozata.)
  35. Antonín Liehm: Tak vážně: co konkrétně. Literární listy, 1968. június 13. 1–4.
  36. Ludvík Vaculík: Dva tisíce slov. Literární listy, 1968. június 27. Újraközölve: Hoppe, i. m. 219–222.
  37. Rudolf Pihoja: Csehszlovákia, 1968: Moszkvai nézõpontból, az SZKP KB dokumentumai alapján. Múltunk 1998/1. 14. (Eredetileg: Novaja i novijsaja istoria1995/1.)
  38. I. m. 19–20.
  39. Vö. Mlynář, 1989. 130–134
  40. Josef Smrkovský: Jeden tisíc slov. Rudé právo, 1968. július 5.
  41. Hoppe, i. m. 221–222.
  42. Literární listy legszellemesebb politikai karikatúráit Haďák álnéven két rajzoló, Pavel Hanuš és Miroslav Liďák készítette.
  43. Jungmann, i. m. 282–284.
  44. Pauer, i. m. 148–149. (A teljes ágcsernyõi tárgyalás: 123–149.) – Vö. Pihoja, i. m. 28–29.
  45. Pauer, i. m. 146.
  46. A moszkvai tárgyalások máig legérzékletesebb leírása: Mlynář, i. m. 195–230. – Aprólékos történeti elemzés: Pauer, i. m. 275–285.
  47. Karel Kosík: Iluze a realismus. Listy, 1968. november 7. (I. évf. 1. sz.)
  48. A vita anyaga magyarul is olvasható a 2000 1991/7-es számában.
Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.