Horizont 1968

Ezerkilencszázhatvanhét nyarán tértem haza ötéves moszkvai diákoskodásomból. Piros szolgálati útlevelemet leadtam a Mûvelõdésügyi Minisztériumban, magáncélút nem kértem, gondoltam, ráér. Így azután 1968-ban egyszer sem léptem át szülõföldem szép határát, sõt, még Budapestet is csak egyszer hagytam el hosszabb idõre, amikor alkalmi tolmácsnak szegõdtem az észak-koreai ifjúsági futballválogatott mellé. Koreaiul természetesen egy kukkot sem értettem, de szerencsémre a phenjani Labdarúgó-szövetség párttitkára beszélt oroszul, s így kettõnk közvetítésével létrejöhetett a párbeszéd a kirendelt magyar edzõ és a tizenegy játékos között. Két hetet töltöttem a KNDK-s fiúkkal a tatai edzõtáborban, s arányérzékem hiányára mi sem volt jellemzõbb, minthogy egy fölöttébb kalóriadús ebéd után megpróbáltam felemelni a mexikói szereplésre készülõdõ Földi Imre súlyzóját. Egyébiránt az Olimpiai Reménységek Tornája elnevezésû nemzetközileg jegyzett versenyen tíz szocialista kölyökcsapat mérkõzött egymással, minden meccs más-más kisvárosi focipályán zajlott Magyaróvártól Esztergomig, Kõszegtõl Dorogig. S minthogy augusztus havában jártunk, a porlepte Ikarus busz ablakából unos-untalan rá lehetett látni a Varsói Szerzõdés impozáns haditechnikájára, amelyet akkor már hadrendbe állítottak a csehszlovák népnek szánt testvéri segítségnyújtáshoz.

Abban a különös szökõévben, mint valami gyorsított filmen, felpörögtek életem eseményei: februárban megkezdõdtek a kihallgatások a Gyorskocsi utcában, áprilisban maoista összeesküvés címén vádat emeltek kis csoportunk ellen, június elején megvolt az ítélet – esetemben hét hónapi próbaidõre felfüggesztett szabadságvesztés – júliusban behívtak katonának, majd egy hét szolgálat után mint megbízhatatlant hazaküldtek, augusztusban kirúgtak a munkahelyemrõl és kizártak a pártból – egyszóval volt okom rá, hogy saját személyemmel foglalkozzam. Közben a külvilág is élte a maga életét – szívátültetés Dél-Afrikában, Tet-offenzíva Vietnamban, tavasz Prágában, diáktüntetések Párizstól Belgrádig, Varsótól Rómáig, elnökválasztási kampány az Egyesült Államokban, idehaza pedig Új Gazdasági Mechanizmus, népnyelven Úgazdmeg, Fényes szellõk, Szeretni bolondulásig, épülõ metró, Jó ebédhez szól a nóta, no meg Kádár János beszéde a Budapesti Harisnyagyárban.

Komoly kedélyhullámzások közepette éltem. Egyfelõl részegítõ, felszabadító élmény volt, hogy letértem megszabott pályámról, az értelmiségi világ peremére sodródtam, s az összeesküvés romantikus aurája vett körül. Úgy éreztem, valami materialista túlvilágból Martinovics, Blanqui, Babeuf, Petrasevszkij és Bakunyin integet felém, konspiráló eleim számon tartják cselekedeteimet, és beajánlanak a Fekete Párducok, a Tupamarók és a Fülöp-szigeteki marxista–leninisták kegyeibe. Felhõkön innen Che és Fidel vonzáskörébe jutottam, és ez nyilvánvalóan összefüggött azzal, hogy baráti közvetítés révén felkeltettem a kubai nagykövet érdeklõdését. Így történt, hogy egy vasárnap délután komfort nélküli, lerobbant Lenin körúti lakásomban meglátogatott Floreal Chomon Mediavilla, akit jobb híján Sztár kólával és ropival vendégeltem meg. Õexcellenciája pedig letelepedett szõnyegemre, amelyet elõzõ nap külön az õ tiszteletére poroltam le a gangon, és meghallgatta történetemet. Ebben a rendkívüli gesztusban még a naiv “forradalmi diplomácia” nyilvánult meg: a nagykövet az ötvenes években diákmozgalmárként csatlakozott a Batista-ellenes mozgalomhoz, és 1958 januárjában õ mondta be a havannai rádióban a Szakállasok gyõzelmét. A vizitben, amely egyúttal utolsó találkozásunk is volt, merthogy a külügy iszonyú balhét csapott miatta, én akkor személyem roppant felértékelését láttam.

Lehangolóbb tanulságokkal szolgált Radovan Zogovic-csal való találkozásom egy erzsébetvárosi lakásban, amelynek tulajdonosa Gregor Lulic, a Goli Otok lágert megjárt szlovén emigráns volt. Zogovic, a kiváló szerb költõ, a háború elõtt az avantgárd ismert alakja, Milován Gyilasz barátja, a háborúban partizánparancsnok, 1948-ban, a jugoszláv–szovjet konfliktus kitörésekor szembehelyezkedett Titóval – valljuk meg, ebben a versenyszámban sem sokan indultak. Kõkemény bolsevik volt a montenegrói fajtából, lecsukni nem merték, viszont évekig házi õrizetben tartották, és publikációs tilalma nagyjából ekkortájt kezdett oldódni. No mármost ez utóbbi körülmény szöget ütött a fejembe. Vajon képes volnék-e rá, töprengtem, frissiben elítélt eszméimért tizenöt évi könyvtilalmat vállalni? Egyáltalán, hogy állok én ma, huszonöt éves, egykötetes szerzõként a múló idõvel, azzal a kilátással, hogy hátralévõ életemet egy nemszeretem rendszerben kell eltöltenem, amely ráadásul elbitorolja tõlem a “szocialista” jelzõt? Elképzelhetõ, hogy mire második könyvemet leteszem az asztalra, negyvenéves leszek? Sok kedvem nem volt a dologhoz. Márpedig pontosan ez történt.

Túl voltam a jogerõs ítéleten, kölcsönökbõl kifizettem az ügyvédet és a perköltségeket is, amikor Simonovits Miklós hajnali órán, lélekszakadva csöngetett be hozzám – telefonom még nem volt – azzal, hogy Erdõs Pál matematikus professzor hallott rólam, és mindenképpen szeretne velem megismerkedni, de csak délelõtt ér rá. Fogalmam sem volt, ki ez az ember, s egyáltalán, mi érdekelhet egy tudóst egy deklasszált magyar költõben, de tizenegyre bementem a Matematikai Intézetbe. Különös beszélgetés zajlott közöttünk, valójában nem is volt diskurzus, inkább két monológnak mondanám. Õ mindenekelõtt elnézést kért, amiért ilyen sebtiben kell találkoznunk, de tegnap érkezett New Yorkból, és holnap már repül is tovább Sydney-be, egy nagy nemzetközi szimpóziumra. Most pedig mondjam el neki, foglaljam össze röviden, hogy mi is volt ezzel a kínai üggyel, meg velem. Óvatosan, hogy megértse, elkezdtem neki magyarázni a szovjet–kínai szakítás pekingi változatát és a magyarországi szocializmussal kapcsolatos fenntartásaimat. Erdõs nem szakított félbe, de éreztem, hogy lassan elege lesz a szövegembõl.

Azután résnyi szünetemet kihasználva megszólalt. Azt mondta, becsüli érdeklõdésemet Kína iránt, mert annak az országnak nagy jövõje van, fõleg, ami a matematikai tudományokat illeti. Beszélt egy ottani kollégájáról, aki világszínvonalon foglalkozott számelmélettel. Ennek kapcsán azután kellõ részletességgel ecsetelte legsajátabb szakterületét, s tette ezt éppoly hiábavalóan, mint ahogyan az imént én igyekeztem beavatni õt a Kínai Kommunista Párt történetének rejtelmeibe. Ám mégsem mondanám, hogy kvittek voltunk. Miközben koponyámon tompán doboltak a tételek és egyenletek, agyonpolitizált lényem szinte elszörnyedt azon, hogy akadhat valaki, aki fél órát tud egyfolytában beszélni anélkül, hogy az “Egyesült Államok”, a “Szovjetunió”, a “Vietnam” és a “szolidaritás” szavakat kiejtené a száján. S bár közelítõleg se tudtam felmérni ennek a világrészek között röpködõ zseninek a nagyságát, egy pillanatra megérintett a kivételesség varázsa, és egyszer csak teljesen jelentéktelennek éreztem magamat, addigi és várható emberi és írói teljesítményemet, Hegyeshalom és Záhony közé beszorult egész egzisztenciámat.

Mellesleg az észak-koreaiak kilencedikek lettek a tíz ifjúsági csapat között, talán, mert, mint a magyar edzõ vélte, képtelenek voltak mandinerben labdát továbbítani, talán, mert Kapuváron az NDK-sok lerúgták Csö Szu Gil középcsatárt. Mindenesetre, augusztus 18-án, a záróbankettet követõen gyászos hangulatban hörpöltem a ginszengpálinkát a párttitkárral és a csapatkapitánnyal. Azt hiszem, õk a következõ kiküldetés esélyének megcsappanásán búslakodtak, míg én valami egészen máson: Lóránt Zsuzsa, szobrász barátném nem sokkal tatai utam elõtt megmutatta nekem közös ismerõsünk, Rene Karner, szélsõbaloldali dán fiatalember képeslapját, amelyet abból a Koppenhága melletti laktanyából írt, ahol rendes szolgálatát töltötte. Az üdvözlet és a név alá az alábbi önmeghatározást biggyesztette: “A rohadt dán hadsereg katonája.” No lám, mekkora különbség tud lenni csupán földrajzi okokból két maoista szabadságfoka között, gondoltam, avagy, mertem volna én ilyen anzikszot küldeni a váci Sziklai Sándor híradóskaszárnyából! Vigasztalásul beültem a klubhelyiségbe, s az olimpiai keret több tagjával együtt fehéren-feketén végignéztük a táncdalfesztivál elõdöntõjét. “Sose fájjon a fejed!” – biztatott Harangozó Teri, mintha tudta volna, hogy rászorulok a jó szóra. Késõbb, szûk vendégszobámban elalvás elõtt a rororo nemrég becsempészett zsebkönyvében Rudi Dutschkénak a késõkapitalizmusról szóló tanulmányát böngészgettem. Forradalmi apály esetén, javasolta a diákvezér egy húszas évekbeli Lukács-szövegre hivatkozva, a tett kardjával kell kettévágni a proletariátus belsõ válságának csomóját. Erre majdnem biztosan azt mondtam magamban, hogy meglátjuk.

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: -

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.