Az alábbi levélrészletek most jelennek meg nyomtatásban elõször. Idõrendben közöljük õket, igaz, megírásuk/elküldésük pontos dátuma nem mindig ismeretes. Révai Gábor egyik levelét visszahozta (!) a magyar posta, egy másikat, melyben barátjáról vall, annak halála után, a szerzõ el sem küldte. Ez utóbbi 1980 elején íródott, címzettje Helmut Gollwitzer, evangélikus teológus, a berlini Freie Universität professzora, Dutschke atyai jó barátja.

1966. június 16.

Kedves Révai Gábor Elvtárs!

(…) A vietnami Nemzeti Felszabadítási Front a világtörténelemben páratlan harcot vív, mely harc az amerikai csapatok félelmetesen fokozódó beavatkozása révén mostanra még bonyolultabbá, még véresebbé vált. Ezen feltételek mellett ismét felmerül a proletárinternacionalizmus kérdése, melyet Lenin a Komintern II. Kongresszusán következõképpen fogalmazott meg: “az a nemzet, amely gyõzelmet arat a burzsoázia felett, képes és kész meghozni a legnagyobb nemzeti áldozatot a nemzetközi tõke megdöntésére is”. Ez a mai viszonyokra lefordítva csak egyet jelenthet: miként lehet támogatni a vietnami népet és a kapitalista kizsákmányolás következtében gazdaságilag elmaradott, az ázsiai, afrikai és különösen a latin-amerikai földrészen harcoló tömegeket. A Szovjetunió nyújtotta támogatás a hivatalos propaganda szerint elegendõ, a sajtóból tájékozódók szerint viszont korántsem az. Neked talán pontosabbak az értesüléseid, hiszen a Felszabadítási Front gyakori vendége voltál a nagykövetségen.

Talán a Szovjetunió társadalmi (anyagi) szempontból oly eltérõ helyzete játszik itt döntõ szerepet, hisz az ország már megvívta a maga forradalmát, a kezdeti idõszak nélkülözésein és nehézségein igazán csak mostanra sikerült felülkerekednie, és helyzetét nem kívánja efféle “kalandokkal” kockáztatni. Marx egyébként a Tõke második kötetében ír a nemzeti profitráták eltérésérõl, amelyek a tõke eltérõ szerves összetételébõl adódnak; a világpiacon egy mûszakilag fejlettebb ország kizsákmányolhatja a kevésbé fejlettet. Vajon egy olyan szocialista ipari állam, mint a Szovjetunió, kivonhatja-e magát egy ilyen mechanizmus alól? Az agrárkontinensek rovására csökkenõ nyersanyagárak világszerte újabb kizsákmányolási viszonyt teremtenek a magasan fejlett és elmaradott országok között. De épp azért, mert a termelés szocialista társadalmasítása nemzeti viszonylatban a gazdasági folyamatok természet adta voltának megszûnését eredményezi, lehetségesnek kellene lennie annak, hogy a szocialista országok megfelelõ módon támogassák a forradalmi harcot.

Izgatottan várom válaszod.

A legszívélyesebb üdvözlettel, feleségem, Carol* nevében is, maradok:

Rudi Dutschke

1966. október 30.

Kedves Gábor, kedves – még ismeretlen – Margit**!

(…) A franciaországi baloldal politikai csoportosulásait nagyon nehéz jellemezni. A Francia Kommunista Pártot (PCF) illetõen a L’Humanité ünnepségen ragyogó érzéki benyomások értek. Mint az a Gazdasági-filozófiai kéziratokban olvasható: “Az érzékiségnek (lásd Feuerbach) kell minden tudomány bázisának lennie”. Amit viszont ezen az ünnepségen tapasztaltunk, az dacol mindenféle leírással. A párt bérelt egy hatalmas területet a Vincennes-i erdõben. Ott rendeztek egy “kommunista” karnevált: a “város” valamennyi utcáját a tudományos szocializmus elõfutárairól, alapítóiról nevezték el, természetesen a revizionisták – Togliatti, Thorez, Reimann stb. – sem hiányoztak a sorból. Ez talán még úgy-ahogy elviselhetõ lett volna, de ami ezután következett, attól elállt a lélegzetem. Képzeljétek csak el a következõ jelenetet: emitt egy stand a vietnami nép hõsies harcáról készült fotókkal, mellette egy bútorárusító- és reklámstand, végül egy lokál, melyben részegek imbolyognak, akik aztán beléphettek a Francia Kommunista Pártba. Másnap az egész a pártvonal óriási sikereként és elismeréseként került az újság címoldalára. Minket is megszólítottak, mire én “tréfásan” azt válaszoltam: “je suis Trotskiste” (trockista vagyok), amit a toborzó ezzel a megjegyzéssel nyugtázott: “Ez is egy vélemény, melynek helye van a pártban”.

Bár a trockisták, akikkel Párizsban és (akárhol) másutt megismerkedtem, minden mások, csak nem fasiszták – utóbbit valószínûleg csak politikai analfabéták és gyalázkodók állítják róluk –, ebbõl a példából mégiscsak jól látszik, hogy a nyugat-európai kommunista pártok (moszkvai irányvonal) hova tartanak, hogy a kapitalista államba való beilleszkedés mennyire végzetes rájuk nézve. A teljes mértékben De Gaulle külpolitikáját követõ PCF (pl.) már csak a polgári kapitalista államon belül szeretne “legitim” pozíciót magáénak tudni.

1920-ban egyik kitûnõ cikkében (A taktika kérdése) édesapád a következõket írja errõl: “A kapitalizmus »békés« fejlõdése során, amikor az elméletbõl közvetlenül nem lehet gyakorlat, amikor a proletariátus forradalmisága csak egy elvont, csupán elméletben »körülírt« dolog, egyszóval, amikor a kapitalizmussal nem lehet közvetlenül szembeállítani a szocializmust, a kommunista pártok ellehetetlenülnek”. Marx meg is erõsíti mindezt Bolténak szóló, 1871. november 23-án kelt levelében, melyben a szekták történelmi jogosultságáról ír a forradalommentes idõszakban.

Számomra úgy tûnik, hogy az Indiai Kommunista Párt Kína-barát szárnya indult el a helyes úton. A pártszakadás az aktuálisan forradalommentes idõszakban (de a forradalom kilátásával) az egyetlen esély a tömegek vezetésére és egy harcos pártnak az “etablírozott” kommunista pártok opportunizmus-katyvasza elleni bevetésére majd a forradalmi idõszakban. Lenin ezt nagyon tisztán látta 1903-ban, a német baloldali szociáldemokraták, majd kommunisták, Rosa, Karl Liebknecht, P. Levi, viszont csak túl késõn vagy egyáltalán nem értették meg, ami véleményem szerint az egyik legfontosabb tényezõje volt annak, hogy az 1920-as években nem volt sikeres forradalom Közép-Európában. Majd ezt is meg kellene vitatnunk részletesebben.

(…) Arról is írni akartam, mi a véleményem napjaink trockizmusáról. A “lázadó trockizmus” tétele – nagyon leegyszerûsítve – kimondja, hogy a magasan fejlett kapitalista országokban a proletariátus válsága egyenlõ a forradalmi vezetés válságával. Szerintük forradalmi káderpártok létrehozásával lehetne a munkásosztály tömegeit rendkívül gyorsan forradalmasítani. Én ezzel egyáltalán nem értek egyet, mert Marxtól és Freudtól – a 20-as évek Lukácsáról és Révaijáról nem is beszélve – megtanultam elég biztosan felmérni, hogy az ideológia mennyire képes egyesíteni a proletariátust. Ide tartozik még a kapitalista újratermelés bázisának a fasizmus idején megkezdett, majd a kelet-nyugati konfliktus éveiben továbbvitt kiterjesztése, ami oly módon zajlott, hogy a tõkés államapparátusnak lehetõsége nyílt arra, hogy fokozottan beavatkozzon az egykor teljesen természet adta, az ösztönös termelõk tudta nélkül mûködõ gazdasági törvényekbe.

(…) Párizsban ezenkívül még a Szajna-parti beatnikeket akartuk látni. A Saint Michel bulváron nap mint nap 40–50 ilyen figurával találkoztunk, akik ott ácsorogtak, ültek, heverésztek, aludtak, ittak, szeretkeztek, énekeltek, gitároztak stb. Néhányukkal el is beszélgettünk. Többségük 17–21 év körüli fiatal volt, akiknek elege lett a szülõi szigorból, az iskolai, munkahelyi fegyelembõl, és anti-autoriter álláspontjukat látványosan demonstrálták. Nem volt ritka köztük a baloldali szemléletû egyetemista sem, akik számára törékennyé vált a proletariátus, a proletárdiktatúra vagy az osztály fogalma, és akik a hippi-jelenségben a forradalmi erõknek a “késõkapitalista” társadalomban megváltozott történelmi helyzetét vélték látni.

(…) A dél-európai övezet, azaz Portugália, Spanyolország, Dél-Olaszország, Görögország, Törökország, illetve a Perzsa-félsziget a jelentõs különbségek ellenére aránylag homogén tömböt alkot, melyet “gazdasági” értelemben egyfajta köztes zónának tekintenék, egyfelõl Latin-Amerika, Ázsia és Afrika forradalmi központjai, másfelõl a magasan fejlett kapitalista országok között. Ezen országokban belátható idõn belül nagy valószínûséggel beköszönt a forradalmi osztályharcok idõszaka, Görögországban talán még hamarabb. Itt a forradalmi élcsapatnak kulcsszerepe lesz, mivel rendkívüli mértékû a kizsákmányolás, alacsony az életszínvonal, a hatalmon lévõ oligarchák korruptak, pozíciójuk ingatag, az uralkodó ideológiával a tömegek nem igazán tudnak azonosulni. Talán a népi háború elindítását célzó, Che Guevara által javasolt fókusz-elmélet módosított változata lehetne a megfelelõ harci forma, melynek lényege egy fegyveres elõörs bevetése egy katonailag, földrajzilag, szociológiailag kedvezõ terepen. Mindenesetre a legtöbb ilyen országban az ott állomásozó NATO-csapatok megnehezítik a forradalmi szervezetek kiépítését, amit ráadásul még a moszkvai “kommunistákkal” is el kellene fogadtatni.

(…) Sajnos itt kénytelen voltam hirtelen félbeszakítani a levelemet, mert kórházba kellett vinnem Carolt, aki várandós, a harmadik hónapban van, és az utóbbi napokban elég gyakori komplikációkat kénytelen elszenvedni (…). Fennáll a vetélés kockázata is, amit persze mindketten nagyon sajnálnánk, nem beszélve a Carolra leselkedõ egyéb veszélyekrõl. Kigondoltunk magunknak egy “menetrendet”, jövõ októberig be akartuk fejezni a diplomamunkánkat, aztán úgy terveztük, elutazunk Spanyolországba, Franciaországba és Olaszországba nyelvet tanulni, odakint végigjárjuk a nagy könyvtárakat – elsõsorban az olasz Feltrinelli Intézetét. Utána 1968 februárja, márciusa körül hosszabb idõre hátat akartunk fordítani Európának, hogy Amerikában (elõbb az USA-ban, aztán Mexikóban) járjunk egyetemre (pedagógiát majd közgazdaságtant hallgassunk), és folytassuk a politikai tevékenységet. Terveztünk egy gyermeket is, aki, reméljük, elég “fitt” lesz majd, mire útnak indulunk.

(…) Ami a munkámat illeti, lenne mindenféle ténykérdésem, melyeket édesanyád esetleg meg tudna válaszolni, ha már Bécsben élt az édesapáddal!!! Nekem ez óriási segítség volna! A következõ levelemben megírom a kérdéseimet, amelyekbõl jó sok lesz. Megkérhetlek, hogy szólnál édesanyádnak errõl?!?

(…) Végül szeretnék gratulálni nektek és a többi elvtársnak remek vietnami munkátokhoz, mozgósítási eredményeitekhez, és ahhoz, hogy e munka során belsõ társadalmi ellentmondásokat lepleztetek le.

Szívbõl üdvözöllek mindkettõtöket:

Rudi

1966. december 23.

Kedves Gábor!

Carol idõközben nagyjából felgyógyult; kiderült, hogy nem volt várandós, csak “menstruációs zavarai” lettek a korán beszedett fogamzásgátló tablettától, ami az egész szervezetét összezavarta; azóta már minden a legnagyobb rendben nála.

Az utóbbi hetekben itt Nyugat-Berlinben “nagy bevetés” volt. Eszméletlen ádázul tiltakoztunk az egyetemi bürokratikus adminisztráció azon törekvései ellen, melyek – az úgynevezett tanulmányi reform ürügyén – a képzési intézmények tipikusan kapitalista racionalizálására (a tanulmányi idõ korlátozására, az egyetemrõl való kényszerkizárásra, és még sok más egyébre) irányultak.

A döntõ probléma ugyanis az, hogy a nyugatnémet tõke most, a helyreállítási idõszak végén, a gazdasági racionalizálást (pl. bizonyos iparágak támogatásának megszüntetését, a szociálpolitikai “vívmányok” leépítését) kénytelen összekötni a jelenlegi termelési folyamat szempontjából oly fontos produktív értelmiség gyorsabb és hatékonyabb képzésével. Az “improduktív rétegek” (egyetemisták, bizonyos ágazatok alkalmazottai) eltávolítása kapitalista alapokon persze nem járhat sikerrel, a magasabb újratermelési szinten történõ felhalmozást mégis támogatni kell (a nagyobb haszonnal és gyorsabb növekedéssel “megáldott” helyreállítási idõszakban) a társadalmi termelésben felgyülemlett “holt költségek” részleges felszámolásával. Így aztán nem csoda, hogy az “improduktív” bölcsészkaron nekünk is hamarabb be kell fejeznünk a tanulmányainkat, különben idõt, pénzt és egyetemi férõhelyet veszünk el a “sokkal fontosabb” produktív értelmiségtõl, és ekkor még szó sem esett “megvetendõ” politikai-kritikai tevékenységünkrõl. Egyszer egy anti- autoriter agitációnkkal a hallgatóság jelentõs részét (15000-bõl 4000 fõt) sikerült némiképp politikai aktivitásra ösztönözni (egy 15 órás ülõsztrájk során, melyet a diákok kizárása és az egyetemen uralkodó hierarchikus hatalmi viszonyok elleni tiltakozás jegyében szerveztünk).

Az egyetemisták politikai aktivizálása januártól még “kedvezõbb” feltételek mellett folytatódhat, mivel a berlini Freie Uni féléves alaptandíja 80-ról 160 DM-ra emelkedik, a Tanárképzõ Fõiskoláé úgyszintén, a menzai étkezés díja is nõ, elõkészületek folynak továbbá a “baloldali szélsõséges kisebbség” elleni fegyelmi eljárásra, és így tovább. A költségek hirtelen emelkedése elsõ ízben szolgáltat alkalmat arra, hogy leromboljuk az úgynevezett NSZK gazdasági csoda illúzióját, mely csoda nem más, mint egy kapitalista gazdaság normális helyreállítási idõszaka, és a hallgatóknak elmagyarázzuk a tõke mozgásának és értékesülésének törvényszerûségeit.

Ráadásul jövõre az egész lakosság néhány “áldozatot”, értsd: fokozott kizsákmányolást, lesz kénytelen elszenvedni. “Sajnos” ebbõl most nem várható vulgármaterialista módon “forradalmi helyzet”, sokkal inkább úgy tûnik, hogy egy hosszadalmas, szubvenciós válságkésleltetés zajlik, különösen, mivel a szubvenciók leépítésének kísérlete nem hajtható végre túl gyorsan, tekintettel a sokféle pressure group jelenlegi súlyára.

Bárhogy is legyen, úgy tûnik, az elkövetkezõ évekre igenis el leszünk látva politikai munkával egyetemen innen és túl. “Vietnam-akcióink” is tovább folytatódnak, két hete például egy kétezer fõs tüntetést szerveztünk. Elég “vad” összetûzésekre került sor a rendõrséggel, amely brutális módon a gumibotokat is bevetette (74 személyt tartóztattak le).

Ezen felháborodva, múlt szombaton rendeztünk egy tiltakozótüntetést (a “rendõrségi önkény” ellen), melyen egy új tüntetési technikát akartunk kipróbálni. A “technika” lényege az, hogy a résztvevõk nem az eddig megszokott tömör oszlopokban vonulnak fel, keresve a rendõrséggel való összetûzést, hanem idõnként szétszóródva, pontszerûen újracsoportosulva, majd széthúzódva folyamatosan igyekeznek kijátszani és ily módon nevetségessé tenni a rend és a fennálló rendszer képviselõit. A rendõrség, elsõsorban annak politikai ügyosztálya, természetesen ugyancsak tett megelõzõ lépéseket: engem mint “fõkolompost” már az utcai politikai viták megkezdése elõtt letartóztatott. Elfogásom hírére viszont több helyen is összesereglettek az emberek Nyugat-Berlin reprezentatív fõutcáján, a Kurfürstendammon. A megmozdulás mérlege ezúttal 86 letartóztatás lett, valamint egy egész sikeresnek mondható agitáció a börtönben a letartóztatottak körében, akik 75%-ban “ártalmatlan” járókelõk voltak. Egyelõre nem tudjuk, hogy hasonló akciókat indítunk-e, kivált, hogy jelenleg újabb szervezeti formák kitalálását fontolgatjuk igen intenzíven. Azon vagyunk, hogy decentralizált kommuna-lakóközösségekbe szervezõdjünk, s ily módon részben ellensúlyozzuk az egyén kapitalizmus-közvetítette elszigetelõdését, hogy legalább a politikai-emberi élcsapat mutassa fel a “szolgaság birodalmában” legalább apró szigetekben a “szabadság birodalmát”; illetve, hogy szorgalmazzuk, illetve jobban koordinálhassuk a tudományos káderképzést. Sok baloldali gondolkodású jó barátunk igen komoly ellenszenvvel viseltetik a forradalmi fókusz-kommunák ötlete iránt, az atomizált egyén eldologiasodásának folyamata bizony sajnos csak igen lassan fékezhetõ le. További tevékenységünkrõl késõbb még részletesen beszámolunk.

Mára talán elég is ennyi, kérlek, mihamarabb adj hírt magadról!

Sok szeretettel üdvözöllek,

Rudi

Egészségben gazdag évet kívánok neked, kedves Gábor, Margitnak és édesanyádnak szintúgy! Gretchen is üdvözöl benneteket…

1967. április 02.

Kedves Gábor!

Üdvözletem küldöm az opportunizmus elleni harc városából. Ellátogattunk a Lenin-házba, ahol Lenin vezetése alatt a bolsevikok 1912-ben végül megszervezték harcukat a mensevizmus ellen.

Kedden vagy szerdán érkezünk Budapestre, remélem akkor mindent meg tudok veled beszélni részletesen is.

Remélem, jól vagy, és jól van Margit és az édesanyád is.

Üdvözlettel:

Rudi Dutschke

1971. szeptember 06.

Kedves Barátom és Elvtársam, Gábor!

Szívbõl örültem, hogy az elsõ leveledet megkaptam Johnon keresztül. Tegnap megérkezett a második is, utatok pontos idõbeosztásával. Nagy dolog lesz ez mindkettõnk számára, és az elõttünk álló közös csaták meghatározzák majd az eszmecserénk jellegét. Ahol csak lehetséges, biztosítjuk majd számodra, hogy találkozz az emberekkel és hozzáférj a könyvekhez.

Te, Gábor, szerinted nem az lenne a jó megoldás, ha a címeket majd csak a NATO-országok valamelyikében juttatnám el hozzád? Elvégre a titkosszolgálat embereinek nálatok nem muszáj feltétlenül megtudnia itteni tartózkodási helyeidet!?!

Azt javaslom, mihelyt nyugatnémet földön landolsz, hívj fel, mondd meg nekem vagy a készüléknél lévõ barátomnak a telefonszámodat, aztán majd én visszahívlak. Ezek a disznók itt nálunk a NATO-ban már ismerik a tartózkodási helyeinket, ezért ránk nézve a telefonhívás jelenleg nem veszélyes. De esetleg majd hagyok neked egy levelet Frankfurtban. Most csak egy frankfurti kiadó címét adom meg, ahonnan telefonálhatsz Dániába! Ugyanott megtalálod majd az elsõ érdekes könyveket is:

Verlag Neue Kritik, Archiv Sozialistischer Literatur (…), oda menj, majd bejelentelek levélben. (…) A frankfurti elvtársakat és elvtársnõket immár több mint három éve nem láttam, de gyakran váltunk velük rövid leveleket…

Hivatkozom, és õk is hivatkoznak majd különbözõ személyekre, akik mindenképpen szocialista beállítottságú emberek – amennyire tudom –, nem közvetlenül szektás, hanem többnyire kisebb, a szektás politizálást elvetõ csoportosulások tagjai. Meglátod, az NSZK-ban számos meglepetést fogsz “átélni”, az sem kizárt, hogy a különbözõ területeken túlsúlyban lesznek a negatív benyomások. Ami a biztos pozitívumokat illeti: a kért könyvek 99%-át meg fogod tudni szerezni, találsz majd sok újdonságszámba menõ, illetve ismeretlen “régi könyvet”. Egyik tanár elvtársunkat – Oskar Negtet – feltétlenül meg kell ismerned. Megérkezésed idején talán épp Frankfurtban vagy Hannoverben lesz; a “szociológiai képzelõerõ” professzora – legalábbis azt hiszem, annak tekinti marxista felfogású elméleti perspektíváját. Vele sem találkoztam már jó ideje, de nemrég elküldte nekem legutóbb megjelent könyveit. A vele való találkozást nem szabad kihagynod!!!

Blochékkal pár hete futottunk össze idefent – Ernst Bloch, elvtársam és barátom, múlt és jelen elengedhetetlen kapcsolatát hordozza magában –, célja a jövõrõl való szubverzív gondolkodás megteremtése.

Barátom, nagy beszélgetéseknek nézünk elébe!!!

A mihamarabbi viszontlátásra,

Rudi

1971 õsze

Kedves Gábor!

(…) Önkritikával kezdem: (…) Kellett volna szólnom nektek, hogy ha jöttök, csak nyomjátok meg a megbeszélt csengõt, miután kinyílt a bejárati ajtó. A szolidaritás elvébõl következik, s így magától értetõdik, hogy elszállásoljuk a politikai vándort és barátot.

(…) Pár napja Ernest Mandel adott elõ itt Aarhusben, a “stabilizálódó” – a világpiac részét képezõ – EGK-totalitáson belüli társadalmi-gazdasági ellentmondásokról. A dán hallgatóság elõtt világosan rámutatott arra, hogy Dániában, Norvégiában és Svédországban bárminemû “EGK-ellenes szocialista politika” helytelen és reménytelen vállalkozás lenne, mert a szocialista politikát, stratégiát, illetve taktikát nem szabad, hogy a természet adta tõketörvények vezessék, pontosabban félrevezessék. Mindenesetre teljesen tisztázatlan maradt az északi térség egyik fontos sajátossága, a finn kérdés: gondolok itt az ország nagymértékû függõségére a szovjet vonalvezetéstõl. Ezen az estén kiderült, hogy a késõ-kapitalista tábor világtörténelmi viszonylatban “újabban” milyen sokarcú; hogy az amerikai imperializmus a saját birodalmában épp az európai “papírtigris” ellentmondásai folytán jelentõs versenytárssal találja magát szemben, mind politikailag, mind gazdaságilag.

E. M. szerint a kínai elvtársak komoly ellentmondásokba taszították a Varsói Szerzõdést, de mint az a külpolitikájukból kitûnik, képtelenek megfelelõen kezelni a helyzetet. S hogy ennek mennyiben van még köze az “ázsiai termelési módhoz”, arról sajnos nem esett szó. A rendezvény elõtt, illetve után még órákat töltöttünk együtt E. M-lel, és a legkülönbözõbb kérdésekrõl beszélgettünk. E vitában a Te jelenléted is nagyon hasznos és fontos lett volna. A baloldal, a forradalmi ifjúsági csoportok és az elõpártok belsõ helyzetérõl ugyanis sokkal aprólékosabban tájékozódhattál volna így, mint bármely könyvbõl vagy egyéb forrásból.

Mint elméleti probléma – ez döntõ mozzanat a történelmileg objektív lehetõségek felismerése szempontjából – vetõdött fel, és vár megoldásra az osztályok elkülönülése a (Marx-féle) “összmunkás” fogalmán belül, hisz a témával kapcsolatban továbbra sem létezik semmilyen elemzés, amely a forradalmi távlatról szociológiailag sem feledkezne meg soha. A tudomány és a munkásosztály közötti viszony objektíve átalakulófélben van, minõségileg döntõ lehetõségek rejlenek benne, melyeket “természetesen” – mint már oly sokszor – ismét el lehet szalasztani. A nagy tudós Marx ugyan tisztában volt a tudomány produktív és destruktív hatásával, de történelmi okok miatt nem ismerhette fel kielégítõen a munkásosztály szervezõdésének, illetve felszabadításának sajátos kérdéseit. Lenin és Kautsky szerint – lásd Mi a teendõ?– a tudomány és a munkásosztály kapcsolata úgy jellemezhetõ, hogy az értelmiségiek “kívülrõl” viszik be a munkásosztályba a tudományos szocializmust, mivel a proletáriátus objektív helyzetébõl kifolyólag önmagától “csupán” a “szakszervezeti osztálytudat” szintjére képes eljutni. Ezen a ponton kezdõdtek a véleménykülönbségek Ernest és köztem, melyek természetesen az osztály, az osztályszervezõdés és a párttípus történelmileg helyes viszonyának kérdésével függnek össze. A demokratikus centralizmus mint párttípus – úgy tûnik – már-már reakcióssá vált.

Amennyiben a termelési folyamatban a tudomány és technika szerepét és funkcióját illetõen történelmi változások következnek be, ezt empirikusan igazolni kell. Ahogy a politikai gazdaságtan marxi kritikai elemzése – (szerzõjének) zseniális tendenciafelismerõ képességével – a legkülönbözõbb kötetekben fellelhetõ, úgy a politikai problémahalmaz soron következõ elméleti feladata a Lenin–Kautsky-féle felfogás kritikája lesz. Véleményem szerint egy hosszú távú forradalmi perspektíva felvázolásához elengedhetetlen a mélyreható problémafeltárás.

(…) Tulajdonképpen egészen más ügyben akartam Neked írni. (…) Gábor, a Lukács-önéletrajzban talán találkoztál azzal az utalással, mely édesapád Blum-téziseket bíráló írására vonatkozik. Rendkívül érdekelne a dolog, édesapád kritikai megjegyzéseit szeretném belevenni a Lukács Györgyöt ért politikai-filozófiai bírálatokat közlõ Luchterhand-kötetbe. A Történelem és osztálytudatról írt hegeliánus (?!) recenziója, idõközben már ismertté vált, több kiadványba is bekerült, – mégpedig méltán: az ismeretlen, 1929-es kritikának épp ezért feltétlenül meg kell jelennie. Hogyan juthatnék hozzá? Tudnál nekem segíteni ebben? Ez már csak azért is fontos volna, mert ez jelentené az MKP Landler-frakciója történetének végleges lezárását – éspedig az “Öreg” (Lukács – A szerk.) halála után…

Kérlek, jelentkezz, én majd áttanulmányozom az Új márciust. Édesapád milyen álneveket használt az 1920-as években? Amint találtam valamit, jelentkezem, és a részletekre majd a legközelebbi levelemben kérdezek rá.

Barátom és elvtársam, Gábor, üdvözlöm és csókolom a fiadat és az édesanyját!

Vörös Front,

Rudi

1971 õsze

Kedves Rudi!

Mi a teendõ? (…) Egyvalamiben biztos vagyok. Oly korban élünk, melyben a dantoni, robespierre-i vagy marxi értelemben vett és gyakorolt kozmopolitizmus nem lehetséges. Hegelt idézve, olyan korban, melyben eltûnt a világszellem, vagy rejtõzködik. Más szóval, túl sokféle szellem létezik ahhoz, hogy bárki is azt az igényt támaszthatná, hogy – idõtõl, tértõl függetlenül – a megfelelõt ragadja meg. Mikor napjaink számos kiváló elméje az effajta kozmopolitizmus mellett kötelezi el magát, s egyesek az ipari társadalmak, mások a harmadik világ problémáival foglalkoznak, két hamis illúzióval is áltatják magukat; egyfelõl a bizonyosság illúziójával (melynek illúzió voltát már a bizonyosságok sokfélesége is eleve igazolja), másfelõl annak illúziójával, hogy ezt vagy azt a problémakört adekvát módon képesek kezelni. Ezzel legfeljebb a legjobb magyar szakértõ titulust nyerhetik el. Hogy aztán elhihessék magukról: õk váltották meg a világot.

(…) Lukács sokat ír az Ontológiában egy úgynevezett “társadalmi megbizatásról”. Meggyõzõdésem , mely saját életproblémáim végiggondolásából ered, hogy errõl egész könyvet kellene írni ahhoz, hogy egyáltalán kérdéseket tehessünk fel róla. Mennyiben irracionális hit, és mennyiben racionális tudás ez? Egy biztos: én nem érzek ilyet, és ha mégis, akkor is csak lelkiismeret-furdalás formájában.

A kor antinómiái egyre inkább az individuum antinómiáiban jutnak kifejezésre. (Óh, Istenem, Freud!) Természetesen gondolataink mindig vannak; de még nem jött el az ideje annak, hogy ezeket mint öncélt kibontsuk, illetve kibonthassuk. Az úgynevezett “társadalmi megbizatás” nélkül pedig egyetlen ötletbõl sem lesz gondolat. Mert ha az nem konkrét, akkor egyáltalán nem is létezik.

(…) Most pedig lenne egy nagy kérésem. Elképzelhetõ, hogy a disszertációmat Korschról írom majd (Te Lukácsról, én Korschról, sajátos nosztalgia, nemde?), ezért szükségem lenne egyrészt mûveinek teljes listájára, másrészt a legfontosabb róla szóló irodalomra. Ebben bizonyára tudnál nekem segíteni, legalább egy pár információval, sõt talán könyvekkel is. Örülnék, ha néhány sorban összefoglalnád a véleményedet Korschról (persze élõszóban még jobb volna).

(…) Nos, kedves Rudi, ezennel zárom a levelemet, nem szeretnélek még két hónapig várakoztatni. Ne neheztelj érte, hogy a kis Révai olyan messzire pottyant az apja fájától. Egyébként szörnyen érezném magam alatta, noha jól tudom, ha nem nõtt volna ekkorává, elfújta volna a szél.

Minden jót kívánok Gretchennek és a két kis lurkónak is!

Üdvözöllek:
Gábor

* Született Gretchen (Carol) Klotz, USA, 1942
** Révai Gábor felesége, Kárpáti Margit

FORDÍTOTTA WOJTOVICZ HAJNALKA

Levél Helmut Gollwitzernek (1980)

Tisztelt Prof úr, kedves “Golli”!

Ma éjjel megint róla álmodtam. Ki tudja, hányadszor? A közvetlen ok, hogy tegnap kezembe került az õ posthumus könyve, melynek egyik összeállítója Ön volt, és amely újból fölvetette bennem a kérdést: mit jelentett, és legfõképpen mit jelent ma nekem õ? Miért a szûnni nem akaró szomorú töprengések, az álmatlan vagy éppen vele átálmodott éjszakák? Hiszen bár tizenöt éve ismertem, mindössze négyszer töltöttünk együtt egy-két napot. 1966, 1967, 1971, 1979. Kétszer én voltam az õ házigazdája, kétszer meg õ az enyém. Kétszer 68 elõtt, kétszer utána. És egyszer sem No-ban. Azt sem mondhatom, hogy levélváltásunk folyamatos lett volna, bár most drágakõként õrzöm minden sorát, annak a 68 elõtti korszaknak hosszú elemzéseit is, melyet én a magam életében a megtagadás fokáig elmenve léptem túl. Mégsem hagy nyugodni az a nagyon is szubjektív, korántsem teoretikus evidencia, hogyha életemben van, létezik egyáltalán valami kontinuitás, ezt nem tudom a gondolatok és fogalmak síkján megragadni, csak az õ nevét mormolgatom. (…)

(…) Vannak visszajáró halottaink. Nekem legalábbis. Akikkel rendszeresen találkozom az utcán. Akiket épp fölhívni készülök. Akik megjelennek álmomban. Akiknek a halálát csak a tudatom tudja elfogadni, az ösztöneim tiltakoznak ellene. (…) Ilyen az apám, ilyen Rudi. Meglehet, hogy amíg élt, ez valamiféle felmentést adott nekem. Ráruházhattam lényem egy részét. Amíg távol voltunk egymástól, õ konzerválta azt a valamit, amit most, elsõ megközelítésben, hisz komplexitására csak az egész vethet fényt, nevezzük politikumnak. Az itt és most politikum kritikája, elutasítása és nemvállalása megmaradhatott racionálisan helytálló gondolati döntésnek, amíg mintegy az õ személyére bíztam, nála letétbe helyeztem a magam társadalmiságát. Hiánya nem veszélyeztette létem lelki békéjét, mert benne tovább élt, és bármikor ki lehetett csomagolni, ha együtt voltunk. (…)

Csakhogy õ most felbontotta ezt az egyezséget. Én nem akartam visszavenni a letétet. Jó helyen volt, és jó, hogy ott volt. Nem okozott megoldhatatlan ellentmondásokat itteni életemben. És akkor ez a letét, melyet oly jó helyen tudtam, az elmúlt karácsonyon, minden elõzetes értesítés nélkül, visszaérkezett a feladóhoz. (…)

Én 19 éves voltam, és lelkes maoista. A reálisan létezõ szocializmust sztálini és maoi értékeken mértem le, és ezek alapján utasítottam el. Hogy miért? Erre sem könnyû a válasz. Ezt a gyermekbetegséget itt nálunk nem elsõsorban Vietnam hívta életre, inkább két olyan tényezõ, amelyeket a vasfüggöny mögött nem olyan könnyû megérteni. Az egyik egy mikroklimatikus mozzanat. A mi mozgalmunk tagjai szinte kivétel nélkül, ha nem is olyan pregnánsan mint jómagam, személyes szálakkal kötõdtek az ötvenes évek káder-elitjéhez. És ha a mai szememmel nézve a káder-réteg moráljának torz vonásait emelném is ki, tagadhatatlan bennük az ötvenhat utániakhoz képest egyfajta szilárd, aszketikus moralitás, a forradalmárok valamiképp közvetlen leszármazottainak moralitása, amelyhez az egyre jobban neutralizálódó, és a társadalom teljes depolitizálását célzó ’56 utáni légkörben, a hajdanvolt közösségi értékeket (akkor nem tudtuk, miféle értékek voltak ezek valójában) individuális, nyugati típusú értékekkel helyettesíteni próbáló irányzattal szemben kötõdnünk lehetett. Ez a többé-kevésbé személyes természetû indíttatás természetes egységbe olvadt azzal a társadalmi lehetõséggel, hogyha ebben a korszakban egyáltalán politikai aktivitásról, alulról jövõ politikai iniciativáról beszélni lehetett, és hogy lehessen, ez egyedül az ’57-ben életre hívott, és az elsõ években ha mégannyira manipulatív módon is, de tényleges politikai aktivitást kifejtõ KISZ nyomdokain történhetett. A moralitást apáinktól kaptuk, épp annyira volt makulátlan és épp annyira volt torz, mint az övék, tevékenységünk formáit pedig, szervezeti militantizmusunkat az ’57–59-es KISZ-tõl örököltük át, amelynek egyikünk-másikunk, a vezetõink, már a “hõskorban” tagjai voltak. Amiként mai kritikus tekintetem a káder-örökségben pusztán valami “mégiscsak-moralitást” hagy meg pozitívumként, ebben a KISZ-örökségben viszont pusztán a “mégiscsak-aktivitást”. Jól tudom, mindkét pozitívum tiszta formalitás, csakhogy ne feledjük: a fiatalság tele van “tiszta formalitásokkal”, és a tartalmakat, miként a tényeket, fichtei módon hajlamos semmibe venni (a mégiscsak helyett: kvázi-mégiscsak).

Szóval, mi akkoriban nagyjából közös plattformon álltunk. De a közösség nem elsõsorban azt jelentette, mint akkor hittem, hogy mondjuk Vietnamról hasonlóan gondolkoztunk, hanem azt, hogy 1966-ban a Révai-villában két mindenestül politikai lény találkozott. Lényünk mindenen átható szocialitása volt az, ami akkor örökre összekapcsolt minket egymással, örökre még akkor is, ha késõbb én ezt az elementáris szocialitásomat egy késõbbi érési folyamat eredményeképpen elidegenítettem önmagamtól. Mert csak úgy voltam erre képes, és ugyanakkor képes a tovább élésre, hogy volt valaki, akinek átadhattam, akire rábízhattam addig is, legyen bár ez az addig a végtelenben. Életemnek ez a zárójelbe tevése, lényemnek ez a kivetítése került most válságba.

[Révai Gábor]