Diákmozgalom Budapesten 1969-ben¹

A Magyarországon megjelent politikai és történelmi irodalom tanúsága szerint a budapesti maoista szervezkedéshez képest, amely a bölcsészkari diákmozgalom kirobbanásának elõzménye és alkalma, de korántsem meghatározó eszmeáramlata volt, magára az 1969-es budapesti diákmozgalomra itthon szinte senki sem figyelt fel, nemzetközi érdeklõdést pedig egyáltalán nem váltott ki.² Ez mindenekelõtt annak lehetett a következménye, hogy a pártállam semmiféle nyilvánosságot nem adott a diákmozgalomnak. Az elõzmény és az alkalom az újbaloldaliság korabeli nemzetközi divatja miatt sokak elõl fedhette el az attól alapjában különbözõ mozgalmat. A pártállam suttogó propagandája pedig igyekezett a maoizmus Magyarországon nagyon népszerûtlen bélyegét rásütni a hetvenes-nyolcvanas évek magyarországi demokratikus ellenzékére, ami rágalom volt. Ezt a rágalmat viszont a rendszerváltás utáni magyarországi szélsõjobboldali publicisztika átvette és használja. Ezért is érdemes e sémától elszakadva közelíteni az 1969-es budapesti bölcsészkari diákmozgalomhoz.

Elõadásomban elõször áttekintem a diákmozgalom történetét a Kari Gyûlés tervének 1969 márciusi megszületésétõl a Kari Gyûlés folytatásának 1969 októberi betiltásáig (I), értelmezem a mozgalom politikai nyelvének sajátosságait (II), elmondom, kik és hogyan tiltották be a nyilvánosság új formáját (III). Ezután bemutatom a diákmozgalomra vonatkozó emlékezetépítés típusait, a mozgalom három résztvevõjének írásos emlékezéseit (IV). Majd a Kari Gyûlés betiltásának hivatalos indoklását szembesítem a betiltás utáni párttaggyûléseken elhangzott véleményekkel (V). Végül utalok arra, hogy a budapesti diákmozgalom milyen korabeli diákmozgalmakkal rokonítható (VI). A kutatást a kortárs résztvevõk visszaemlékezéseinek meghallgatásával kezdtem, majd a nyomtatásban fennmaradt anyagot tanulmányoztam, végül a levéltári forrásokat tártam és dolgoztam fel. Mindez a feldolgozás kezdete. A történet kicsiben erõsen emlékeztet az emberarcú szocializmus csehszlovákiai kísérletére és elfojtására.

I.

1969. március 25-én a budapesti bölcsészkar filozófus KISZ-alapszervezete nem volt hajlandó elfogadni felettes szervének, a kari VB-nek az – az alapszervezet feloszlatásának kilátásba helyezésével nyomatékosított – utasítását, hogy zárja ki tagjai közül a maoista államellenes összeesküvésben részt vett három tagját.³ Ehelyett a maoistákkal korántsem rokonszenvezõ többség a kari VB ellen fordult, és Kari Gyûlés létrehozását kezdeményezte, mint intézményes biztosítékot a végrehajtó hatalom önkényével szemben,⁴ hogy ezentúl senki se utasíthasson senkit kénye-kedve szerint. A kari VB önkényességén kívül az arab–izraeli háborúhoz viszonyuló Izrael-ellenes szovjet és azt követõ kádári politika, a párizsi, varsói és prágai diákmozgalmak, a “prágai tavasz”, a marxizmus budapesti “reneszánsza”, a gazdasági mechanizmus reformja, majd Csehszlovákia megszállásának sokkhatást jelentõ élménye, az ellene írt és elhangzott tiltakozások mind-mind szerepet játszhattak ebben.⁵

Április 29-én a kari KISZ-küldöttértekezlet a filozófus alapszervezet és az Eötvös Kollégium diákjainak képviselõi összefogása eredményeként új VB-t választott, amelynek programjában a Kari Gyûlés létrehozása és folyamatos mûködése középponti célkitûzés volt. Hatalmas, 1956 óta bizonyosan nem tapasztalt spontán energiák szabadultak fel és kavarták fel az unalmas, tekintélyelvû, konzervatív pártállami intézmény egyhangú és szervilis diákéletét: tacepaók, stencilezett Kari Híradó, pezsgõ viták, konstruktív javaslatok, pozitív kezdeményezések. Azzal kapcsolatban, hogy miként mûködjön az egyetemi politikai ifjúsági szervezet, a párt által irányított Kommunista Ifjúsági Szövetség, milyen legyen az egyetem szervezete (hiszen ennek reformja a hivatalos sajtó szerint is napirenden volt), milyen ösztöndíjrendszert válasszanak, és mi módon lenne érdemes megújítani az egyetemi oktatást. A diákok arra készültek, hogy alkotmányozó diáktestületet hozzanak létre, amely mindezt megvitatja és a vitatott kérdésekben állást foglal.⁶

Az egypártrendszer legfõbb méltósága, a hatéves megtorlást immár megegyezéssel felcserélõ Kádár János egy hónappal az új VB megalakulása után kétnapos látogatást tett az egyetemen, hogy – nyilvánvalóan az egyetemi vezetõség és annak felettes szerve, a budapesti pártbizottság riadalma következtében és az MSZMP KB, feltehetõen Aczél György KB-titkár hívására – lecsillapítsa az indulatokat.⁷

A mozgalom Kádár látogatása után is folytatódott. A nyári szünet a nagy remények és a nagy lendület jegyében köszöntött be.

Nyáron viszont a budapesti KISZ-bizottság titkára, Fõcze Lajos nyilvánvalóvá tette, hogy a Kari Gyûlés nem hozhat döntéseket, csak tanácskozhat. Ezzel az áprilisban megválasztott VB nem vitatkozhatott: a mozgástér egy pillanat alatt beszûkült, ráadásul ezt a változást el kellett fogadtatni a tagsággal. Ezt a Bakos István, Könczöl Csaba, Hamburger Mihály, Kovács András és mások által alkotott agytröszt és híveik, munkatársaik és támogatóik úgy tették, ami utólag is imponáló: elveik feladása helyett komoly munkával elõkészítették a nyilvánosság új fórumán résztvevõk vitáját és új perspektívákat nyitottak.⁸

Az egyre szûkülõ mozgástér határait feszegették a Kari Gyûlésre készülõ, a diákmozgalom bázisát alkotó alapszervezetek, különösen a filozófus, a történész, az angol, a francia és a magyar szakosok alapszervezetei. Valamennyien küldötteket választottak.⁹ Tervezeteket, javaslatokat dolgoztak ki, azokat megvitatták, továbbformálták és készültek arra, hogy végre hallathatják a hangjukat, és alakíthatják az egyetemi közéletet.¹⁰ A Kari Híradó Kari Gyûlés elõtti számában a filozófus alapszervezet titkára, a diákmozgalomban meghatározó kezdeményezõ és egyensúlyozó szerepet játszó Bakos-csapat egyik tagja, Kovács András tette egyértelmûvé, hogy az egyetemi demokrácia, az oktatási rendszer és az ösztöndíjrendszer megújítása szorosan összefügg, a közélet megújítását jelentik, ezért egymásra vonatkoztatva értelmezendõk.¹¹

II.

A viták politikai nyelvét a “szocialista demokratizmus” uralta, amelyen a párt a tekintélyelvû, paternalista rendszerhez illesztett reformot, a nomenklatúra által diktált irány és tempó követését, integrálódást, konformizmust értett. A mozgalom elitjét és bázisát alkotó diákok azonban gyökeresen átértelmezték a demokratizmus fogalmát. Témáikkal, érveikkel, helyzetképeikkel és kezdeményezéseikkel rengeteg konstruktív energiát szabadítottak fel, és komoly visszhangot keltettek.¹²

Szerintük az aktivitás állt szemben a passzivitással, az elkötelezettség a karrierizmussal, az odaadás az önzéssel, s ha mélyebbre ásunk, egészen a ki nem mondott elõfeltevésekig, megkockáztathatjuk a folytatást: a közjó az egyéni érdekkel, az erény a korrupcióval. Az általuk használt politikai nyelv plebejus demokrata volt. Olyan, amely a hatalmak megosztásának, az intézményes biztosítékok rendszerének kiépítésére irányuló (tehát liberális) törekvésekkel társult. Mentes volt a nacionalizmustól, tehát attól a szemlélettõl, hogy a saját közösség másokfölöttiségét hirdesse, de nem volt teljesen mentes sem érvelésében, sem fogalmazásmódjában az indoktrinációtól. Attól az eljárássorozattól, amely a rendszerbe sorolás, a végsõ megoldásra visszavezetés, és az osztályozás mûveleteinek alkalmazására, nem pedig az önálló gondolkodás problémamegoldó beállítottságára jellemzõ. Ez volt az, amitõl el kellett rugaszkodniuk, és ebbe voltak kénytelenek visszahátrálni, ha a hatalmi nyomás következtében védekezésre kényszerültek.

III.

A hatalmas energiákat felszabadító mozgalom ugyanis korántsem csak a múlt árnyaival szembesült, hanem a nagyon is létezõ pártállami hatalom óriási – széles skálájú manipulációval társított – nyomásával. A Kari Gyûlés immár azon a funkcióját korlátozó bázison volt csak összehívható, amely tanácskozó testületté degradálta az alkotmányozásra szánt és kidolgozott politikai fórumot. A felülrõl kikényszerített átértelmezés, a hatáskör módosításának elfogadása utólag elvfeladásnak tûnhet, ám a monolit szervezetben a felettes hatóság utasít, s a felülrõl lefelé épülõ szervezet struktúrája csak tömegnyomással változtatható meg. A tömegnyomást pedig a rendszeren belüli mûködéssel járó beépített önkorlátozás kizárta. A sikeresen tanácskozó, korrekt módon vezetett, döntésképes és minden vitára bocsátott kérdésben döntõ Kari Gyûlés megtárgyalta és megszavazta az egyetemi szervezeti és mûködési szabályzatot, s annak részeként a Kari Tanácsban az 1/3-os KISZ- (diák-) képviseletet.¹³ Tette ezt annak ellenére, hogy a felettes szervek képviselõi nem tartották be a játékszabályokat: sem a diákokra vonatkozó idõkorlátozást saját felszólalásaik során, sem azt, hogy az elsõ napirendi pont lezárásával a dékán által rideg merevséggel berekesztett ülést máshol és máskor hagyták volna folytatódni. Nem, a Kari Gyûlés folytatását betiltották.

Azt, hogy kik, immár azonosítani tudjuk.

A kari gyûlés után, 11-én délután, a kari pártvezetõséggel megtárgyaltuk a tennivalókat, s ennek eredményeként október 13-án a kari pártvezetõség és a KISZ VB együttes ülést tartott, amelyen megtörtént a helyzet politikai értékelése

– írta 1969. október 21-én Óvári Miklós szigorúan bizalmas, a Politikai Bizottság részére készített tájékoztató jelentésében.¹⁴

Az MSZMP KB Tudományos, Közoktatási és Kulturális Osztályának a Kari Gyûlésrõl naponta tájékozódó és minden érintett pártállami szervezetet ezzel kapcsolatban közvetlenül utasító vezetõje október 9-én még azt írta feljegyzésében, amelyben az érintett pártállami szervezetek vezetõivel kötött megállapodásokat rögzítette: “1/A kari gyûlést nem tiltjuk be.”¹⁵ A diákmozgalom engedélyezését éppúgy, mint pacifikálását ugyanez az osztályvezetõ vezényelte le Aczél György KB-titkár tudtával és egyetértésével, Rovó Jenõ KB-munkatárs segítségével, az egyetemi pártbizottság közremûködésével. Mindezt úgy tették, hogy a KISZ bölcsészkari végrehajtó bizottságának tagjait önfeladásra kényszerítsék, megalázzák és ellehetetlenítsék.

Ennek ellenére a diákmozgalom nem szûnt meg. Vezetõinek és tagjainak egy része újakkal kiegészülve a hátrányos helyzetû középiskolai tanulókat segítõ, már korábban megalakított Studium Generaléba, a kisfalu- és tanyakutató, a cigánykutató, a munkásszállás-kutató csoportba és a tudományos diákkörökbe helyezte át tevékenysége súlypontját, s az Egyetemi Színpad-beliekkel és az Eötvös Klub-beliekkel együtt aktívan mûködött.¹⁶

A diákmozgalom iratanyaga nem található az ELTE Levéltárában, mutatva egyben, hogy mit is jelentett a Kádár-rendszerben az egyetemi autonómia. De eddig az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának iratai között sem találta senki, hiszen a politikai rendõrség megrendelésre dolgozott. Ott lapult, ahol döntöttek róla, s ahol a megrendelések születtek: az MSZMP KB és a budapesti pártbizottság, valamint a KISZ budapesti bizottság archívumában, amelynek iratait ma a Magyar Országos Levéltár, Budapest Fõvárosi Levéltára és a Politikatörténeti és Szakszervezeti Levéltár õrzi.¹⁷

IV.

1.

Az utolsó egyetemi hónapomban, 1970 tavaszán, rövid idõre letartóztattak mindenféle vádak alapján, de nem telt ki belõlük egy izgatási per. (…) Nagyon tudakolták, hogyan szervezõdött a bölcsészek 1969-es Kari Gyûlése – ma már kevesen tudnak errõl a gyorsan elfojtott kis demokratikus robbanásról, a hatvannyolcas Párizs és Prága magyar diákvisszhangjáról

– idézte fel Haraszti Miklós budapesti diákmozgalom-élményét tíz évvel késõbb. A magyarországi pártállami rendszer enfant terrible-je, az egykori radikális mozgalmár, az 1970-es évek második felétõl a magyarországi demokratikus ellenzék emberjogi aktivistája, 2004 óta az Európai Biztonsági és Együttmûködési Szervezet hivatott és szenvedélyes média-szabadság képviselõje húsz évvel késõbb így folytatta:

…a bölcsészkari gyûlés (…) õsszel, a párizsi 1968-as Assemblée Générale megkésett mása. Hadd ne térjek ki a különbségekre, például arra, milyen a KISZ égisze alatt demokráciázni. Ez már egészen tömeges kis csinálhatnék volt, az Egyetemi Színpad megtelt. Nem kevesebb, a diákhatalom lett volna a tét. A második napot már meg sem tartották, bevonultak a civil rendõrök, leszaggatták a faliújságokat, attól kezdve megint csak pecsétes engedéllyel lehetett cikket kirakni.¹⁸

2.

Bakos István, a diákmozgalom választott vezetõje viszont huszonöt esztendõvel az egyetemisták szabadságtörekvésének kirobbanása és megfojtása után így érzékeltette a mozgalom pártállami korlátozását, a rá és társaira helyezett elviselhetetlen nyomást, s a visszavonulás eltérõ útjait és stratégiáit:

Amikor (…) 1969 tavaszán (…) egy rendkívül vehemens, 14 órán át tartó kari KISZ-gyûlésen a párt jelöltjével szemben a bölcsészkar ifjúsága demokratikusan engem választott vezetõjévé, leváltva az addigi, korrumpálódott, párthû KISZ-vezetést, maga Kádár János tett látogatást – életében elõször és utoljára – az egyetemen és a kollégiumban. Ekkor magunk is szót válthattunk vele. Kiderült, hogy a velünk történteket nemcsak az elõzõ évi párizsi diáklázadással, a prágai tavasszal, hanem a magyar (gazdasági mechanizmus) reformmal is szoros összefüggésbe hozták, s annak ellenzõi Moszkvában készültek nagy támadásra. Kádár János a látogatás után Moszkvában még nyugodtan mondhatta, hogy tapasztalata szerint a lázadó magyar ifjúságot nem a szocializmus megdöntésének, hanem jobbításának szándéka vezérli. Ám amikor mi õsszel (…) hozzáláttunk programunk megvalósításához, rövidesen szembetaláltuk magunkat elõbb az egyetemi és fõvárosi KISZ, majd a KISZ KB és az MSZMP KB vezetõivel, s új fórumunk, a Kari Gyûlés október 11-i ülését követõen olyan tortúra kezdõdött el, amelynek során fölfüggesztették a kari KISZ-bizottság tevékenységét, betiltották lapunkat, a Kari Híradót, rendszeres kihallgatásokkal, s a KB-tagok által tartott kötelezõ konzultációkkal, jelentések készíttetésével igyekeztek kifárasztani bennünket. Engem azzal vádoltak szûkebb körben, hogy külföldi imperialisták hálójába került polgári elemekkel szövetkeztem, Nagy Imrét és Dub<$[idegen>è<$]idegen>eket követem, míg másokat a hátam mögött azzal riogattak, hogy egy narodnyik nacionalista ravasz paraszt eszközévé váltak. Sajnos néhány kiváló társam – Könczöl Csaba, Kovács András, Demeter Júlia és mások – nem bírta elviselni ezt az emberpróbáló gyötretést, és látványosan lemondott. Magam úgy voltam vele, hogy ha a Kar ifjúsága egy évre választott, nekem egy évig viselnem kell e tisztet, még akkor is, ha ez idõközben keresztté változott. A nehézségek elviselésében sokat köszönhetek társaimnak és néhány pártfogó tanárunknak, akik mellénk álltak. Ilyen körülmények között – tevékenységünk felfüggesztve – álltunk át vezetõtársaimmal a kari KISZ-élet szervezése helyett a társadalomra nyitó közösségépítõ munkacsoportok mûködtetésére, a különféle kulturális programokra, egyenesedhettünk föl lassan az iszonyú politikai nyomás alól, s adhattuk át jó egy év múltával, viszonylag konszolidált körülmények között helyünket az újonnan választott vezetõségnek¹⁹

3.

Trencsényi László, a diákmozgalom egykori tisztségviselõje, az akkori politikai és tudományos közélet megújításának józan, mérséklõ, kompromisszív alakítója, a demokratikus pedagógiai szocializáció magyarországi úttörõinek egyike hét éve egy háromrészes cikkben idézte fel és értelmezte a diákmozgalom történetét, szereplõit és kontextusát. Megjelenítette és áttekintette a diákmozgalom szellemi környezetét, helyszíneit, programját, szakaszait és a mozgalom tisztségviselõinek dilemmáit, a Kari Gyûlés hatáskörének eltérõ értelmezéseit.

Látható volt-e elõre, hogy ez az új szervezeti forma lesz a legitimitás ütközõpontja? Hogy a bürokratikus centralizmus-demokratikus centralizmus-közvetlen demokrácia elvi, teoretikus vitái mögött e rendezvény értelmezése zajlik? (…) A diákélet és a mozgalmi élet egybefonódása vagy kettéválasztása többször felvetett kérdése volt az ifjúsági szervezetnek és az irányításnak. A pártállam modelljének nyilvánvalóan alapvetõen az “egyes mechanizmus” felelt meg: azaz nem tanulói- hallgatói – tágítva a dimenziót: állampolgári – jusson jár az önkormányzat, hanem a jól és a párt által többé-kevésbé közvetlenül irányított szervezet játssza el – fegyelmezetten, a hatalom iránti empátiával – az érdekképviselet szerepét, az ún. kettõs mechanizmusban egy dolog a szervezet, mely a maga szabályai szerint igazgatja önmagát, de ettõl független hallgatói érdekérvényesítés is érvényesül. A Kari Gyûlés eredeti modeljében nyilvánvalóan az utóbbi szándék munkált, mondhatni a párt és az állam szétválasztása, profán szekularizáció terve, legalábbis provokációja. A Bakos vezette VB – Bakos többedmagával a vezetõségben párttag volt – kereste azt a kompromisszumos formulát, mellyel még megõrzi legitimitását választói elõtt, de mellyel nem kockáztatja létét, nem hívja ki maga ellen a hatalom szigorát. Ebbõl a helyzetbõl lett aztán – ez így szokott lenni – az a súlyos botrány, melyben voltaképpen mindkét féltõl súlyos sebeket kapott. (…) (A Kari Gyûlésen) újra megmérkõztek a szervezeti elképzelések, az a “népfrontos” idill, mely a választások hajnalát jellemezte, csaknem széjjelfoszlott. Izgatott ki- s berohangálások az Egyetemi Színpad sötét nézõterén, a rádióriporter kitessékelése, a terembe lépõk szigorú ellenõrzése – nem jöttek-e véletlenül “fertõzõdni” (vagy éppen fertõzést terjeszteni) más felsõoktatási intézménybõl – mind-mind az eseménynek önmagán túlmutató tétjére utalt. A dékán drákói szigorral ragaszkodott a 14 órai berekesztéshez. (…) Dolgavégezetlen, frusztráltan széledt széjjel a több mint 300 ember, egyes testületek – különbözõ helyiségekben – saját ülésezéseikbe kezdtek. Estére a KISZ-irodán – együtt ültünk, s érzékeltük az eseményeket, hol kompromisszumkészségünket, hol ennek hiányát kárhoztattuk növekvõ bûntudattal – a kari MSZMP-szervezet képviselõje is megjelent, felolvasta határozatukat, mely szerint ezután a kari KISZ-bizottság minden összejövetelét, melyet nem jelent be elõzetesen a pártszervezetnek, s oda nem engedi be (!) képviselõjét, illegálisnak tekint, és haladéktalanul feloszlat. A VB túlélésre játszott. Stiláris bravúrral olyan értékelést fogalmazott és adott közre, mely a formális logika szabályai szerint megint csak mindkét felet – értsd: saját (választó) tömegeit, s a felettes hatalmát is kielégíti. Nyilvánvalóan “tragikai vétsége” az volt, hogy elhitte: lehet így taktikázni.²⁰

V.

A Kari Gyûlést berekesztõ dékán, Székely György szerint:

…egyesek olyan demokratizálást akarnak a Karon, mint a nyugati egyetemeken. (Az egyik felszólaló pl. svéd mintára hivatkozott). Szükség van javítani az oktatómunkát, de nem naggyûléseken, és nem anarchiával. (…) A Kari Gyûlés nem volt demokratikus, mert a résztvevõk döntõ többsége hallgatott, csupán 10-15 ember beszélt 6 órán keresztül. Helyteleníti azt a követelést, hogy a hallgatók irányítsák az Egyetemi Színpad és az Eötvös Klub munkáját, mert ez az állami irányítást és koordinációt veszélyeztetné.²¹

Elvi, politikai szempontból lényegesnek tartjuk, hogy sem az ELTE-n, sem más felsõoktatási intézményekben nem szabad, hogy megtorpanás következzen be az egyetemi demokratizálódási folyamatban, a hallgatói önállóság, a KISZ jogkörének növekedésében. A történtekbõl viszont tanulnunk kell: többek között azt, hogy a demokratizálódást sem szabad a spontaneitásra bízni, hanem felülrõl kell szervezni, elõkészíteni és irányítani, tudatos koncepció alapján

– írta Feljegyzés az ELTE bölcsészettudományi kari üléséről (nyilván gyûlésérõl) címmel készített helyzetértelmezésében 1969. október 13-én Rovó Jenõ, az MSZMP KB Tudományos, Közoktatási és Kulturális Osztályának munkatársa, Dr. Gombár József és Dr. Vajó Péter, a KISZ KB titkárai.²²

Igenis az arisztokrácia számára akarom fenntartani a befolyást a törvényhozásban, kizárva mindazokat, kiket a bölcs törvény, minthogy arra még most alkalmatlanok, mindeddig kizár. (…) Igenis gyámság alatt akarom tartani a tömegeket, s kereken kimondva, zabolázni is; ellenben igazságos igazgatás által anyagi jólétüket elõmozdítani; értelmi haladásukat is ápolni, de nem a keresetre szánandó és erre szükséges idejüket elvesztegettetni arra, hogy valamiben részt vegyenek, mit nem ismernek, mit nem kívánnak, s mire nem képesek, ti. az együtt uralkodásra. (…) Anyagi jólétet akarok nekik minden tekintetben biztosítani a nyilvános élet gondjai nélkül. (…) Felruházott bennünket, az arisztokratákat alkotmányos állásunk a hatalommal, hogy azok javáról gondoskodhassunk, kik a sors mostohasága által, mindenütt széles e világon, függésben vannak, t.i. a szegények, a nép, a tömegek. Kötelességünk, hogy azok gyámjai és védõi legyünk a kényszerítés, igazságtalanság és szerfeletti terheltetés, de egyszersmind a demagógok általi csábítás ellen is, kik õket kárukkal vétkes céljaikra akarják használni.²³

Az idézet nem csak stílusában tér el az elõzõ kettõtõl. 127 évvel korábban vetette papírra és nyomtattatta ki szerzõje saját és ellenfele pozícióját meghatározva. A szerzõ Sztáray Albert konzervatív arisztokrata volt, aki véleményét Kossuth Lajossal szemben fogalmazta meg.²⁴ Az arisztokraták–tömegek, urak–szolgák, kormányzók–kormányzottak szembeállítás szokatlanul nyílt ábrázolását meghatározó konzervatív paternalista állam- és társadalomszemlélet mégis rokon az elõzõ két idézetet 1969-ben papírra vetõ szerzõiével.

Mintha csak a Kari Gyûlés betiltóinak válaszolt volna – holott nem ismerhette a szigorúan bizalmas iratot – Járó Katalin pszichológus a bölcsészkar rendkívüli filozófus-pszichológus-pedagógus pártalapszervezetének másnapi taggyûlésén:

Az ismertetett állásfoglalásból, illetve határozatból a kari gyûlés leállítása és tovább nem folytatása érzõdik. Szerinte ez mindennél károsabb lenne, pedagógiailag lehetetlennek tartja. Valóságos problémák miatti feszültség van a hallgatókban, és ezekkel foglalkozni kell. Védte a KISZ VB vezetõit, mindenekelõtt Bakost, azzal az indoklással, hogy tapasztalatlanok, és nekik is lehetõséget kell adni arra, hogy tanulják és megtanulják a demokráciát. Kérdésesnek ítélte meg a beszámoló azon megállapítását, amely egyoldalúan csak a hallgatók részérõl veti fel a bizalom hiányát. Szerinte ez nem ilyen egyoldalú. Indokolatlan félelmünkrõl szólt; megfogalmazása szerint félünk, ha a hallgatók csoportosan együtt vannak.²⁵

B. Mészáros Vilma irodalomtörténész a történészek és magyarosok alapszervében hasonló véleményt fejtett ki:

Hosszabb felszólalásra készültem, de úgy látom, nem ez a fórum lesz az, amely a tanulságokat levonja. Elekes (Lajos) elvtárs hozzászólásából kiemelném, hogy helyes, hogy nem csinál hamis történelmi analógiákat. A spontaneitás, naivitás, amit szemére vetünk a fiataloknak, abból is ered, hogy egy rendkívül erõs közöny-falat kellett áttörni, és úgy érezték, hogy a spontaneitás segít ebben. Szó esett arról, hogy az alapszervi gyûléseken mennyire szálltak vitába a helytelen nézetekkel. Azt mondhatom, hogy sehogy, mert ezek fel sem merültek. A KISZ-vezetõség elsõ lépése az volt, hogy megpróbálja áttörni azt a gondolatot, hogy nem érdemes semmit sem csinálni. A bajok onnan erednek, hogy hosszú évek óta lappangó kérdések felszínre kerülnek. Ez az egyetem humán, és nincs a világnak olyan ügye, ami ne vetõdne fel, de meg kell tanulni vitázni. Állandóan olyan helyzetben vagyunk, hogy vigyázni kell a demagóg hangokkal, de meg kell tanulni, hogy ha megkérdezik az embereket, nem mindig mondják azt, amit hallani szeretnénk. Egy történelmi távlatban el kell készülnünk, hogy megtanuljunk vitázni.²⁶

A filozófus-pedagógus-pszichológus pártalapszervezet titkára, Simon Endre filozófiatörténész már-már tudathasadásos választ adott az alapszervében felszólalóknak:

Válaszában egyértelmûen foglalt állást: a demokratizmus nem azonos a spontaneitással és az egyetemi demokratizmus kiszélesítése nem az egyetemi autonomizmust célozza meg, hanem a szocialista egyetemmé válást. Simonovits (István)nénak válaszolva nyilvánvalónak minõsítette, hogy egyetemen kívüli hatások is érik a hallgatókat, ezt tükrözi Dénes elvtárs hozzászólása is, akinek terminológiája Hegedûstõl (András) származik. Létezik “beprogramozottság” is, amely ráadásul a tudománypolitika terminológiájával a tudománypolitika lényege ellen lép fel. Vitába szállt Farkas Endrével a kommunista szakemberképzés megkérdõjelezésében. Utalt arra, hogy a jegyzõkönyvbe való betekintésre nyilván mód lesz, de ezt össze kell egyeztetni azzal, hogy a kari gyûlés nem kaphat teljes nyilvánosságot. (…) Nem volt ilyen egyértelmû azoknak a hozzászólásoknak a megítélésében, amelyek a helytelen vélemények, nézetek nyilvánosságát követelték. Ellenkezõleg: velük egyetértõen azt hangsúlyozta, hogy “bizonyos nézeteknek is meg kell jelenniök (a baj az, hogy nem jelentek meg válaszok)”. Rovó (Jenõ) elvtárs felszólalt és helytelenítette a nagyon is tág megfogalmazást, amelybe minden belefér; azok a szélsõséges nézetek is, amelyek miatt és ellen született meg az ismertetett állásfoglalás, illetve határozat.²⁷

S itt hadd szólaljon meg az egykori Dénes elvtárs, akkor IV. éves filozófia–történelem szakos hallgató.²⁸ Simon Endre egészen kiválóan képzett filozófiatörténész volt. Ógörög tudását és naprakész tájékozottságát a modern nemzetközi filológiai és filozófiai szakirodalomban valamennyien tiszteltük, akik Platón- és Arisztotelész-szemináriumain részt vettünk. Furcsa volt, hogy ha az órán szakkérdésekben állást kellett foglalnia, valamelyik szovjet tekintélyt idézte ahelyett, hogy a saját véleményét mondta volna. Azután nyilvánvaló lett: az agresszorral való azonosulás félelem szülte jeleit tapasztaltuk nagyrabecsült tanárunkon, ahogy fenti válasza is a tanítványait védõ tanár és az agresszorral való azonosulás együttes jeleit mutatta. Egyik legtehetségesebb évfolyamtársunkat, Steiger Kornélt õ indította el pályáján. Talán megkockáztathatom azt a véleményt, hogy a félelem szülte alkalmazkodás, a megfelelés kényszere visszahatott rá: bénította alkotóképességét, talán ebbe betegedett bele, és ezért halt meg 52 évesen. Belehalt abba, hogy nem volt szabad.

VI.

Bibó István két évvel késõbb kezdte magnóra mondani Az európai társadalomfejlõdés értelme címû gondolatmenetét – néhai Berki Róbert (Budapest, 1936 – Hull, 1991) kiváló angliai kollégánk szerint magnum opusát – arról, hogy az egymás létébõl és merev szembenállásából táplálkozó oligarchikus kapitalizmus és egypártrendszerû kommunizmus ellenségképeivel, s a hatalomtechnikai, technokrata és forradalmi romantikus mítoszokkal szemben milyen jövõképet tart kívánatosnak. Olyat, amely a személyes és a személytelen uralom felõl a hatalom humanizálása, szolgáltatássá szelidítése, a kölcsönös szolgáltatások társadalma, az uralomnélküliség felé mutat. Ebben az összefüggésben kitért a nyugati és a keleti diákmozgalmak különbségére is. Szerinte:

A szocialista országokban föllépõ diákmozgalmak hallatlanul erõs szabadságigénye, humanitása és erkölcsi mélysége, programjának a konkrétsága onnan van, mert ezekben az országokban a szabadságintézményeknek a technikai mûködése rengeteg döcögõvel kísért valami; tehát ezekben az országokban a valóságos szabadságintézmények: a hatalmak elválasztása, a bírói függetlenség, a szabad választások, a sajtószabadság olyan reális követelmények, hogy ezekben az országokban a háborgó diákoknak van módjuk reális intézményeket követelni.²⁹

Bibó István – aki nem valószínû, hogy akkor hallott a budapesti bölcsészkari diákmozgalomról – értelmezése abba az irányba mutat, amelybe az 1968-as varsói és a prágai egyetemi mozgalmak dokumentumai, Adam Michnik, Jacek Kuro<$[idegen>ñ<$]idegen>, Karol Modzelewski és Iván Sviták állásfoglalásai.³⁰ A közép- és kelet-európai, az 1968-as lengyelországi, csehszlovákiai diákmozgalmak és – tegyük hozzá – az idáig sokak számára szinte ismeretlen 1969-es budapesti diákmozgalom hasonlósága, közös feladataik, dilemmáik és kifutásuk felé.