A nemzethalál

Vajon melyik a legkudarcosabb magyar projekt? Sokak szerint a négyes metró, mások a parlament külsõ tatarozására esküsznek, erre az örök körforgást szimbolizáló állványzatra, ami miatt néhány budapesti úgy gondolja, hogy a magyarok nem Hunortól és Magortól származnak, hanem a reménytelen munkára ítélt görögtõl, Szüszüphosztól. Szóval a metró, vagy a parlament, hát nem. A legkudarcosabb magyar projekt a nemzethalál. Több száz éve várjuk reménytelenül. Már teljesen elképzeltük minden kockáját, hogy van egy hatalmas díszes temetés, egy csomó extrával, amit mi magyarok, mert mégiscsak rólunk van szó, még véletlen sem a gödörbõl lesve, mint a legtöbb halott, hanem a királyi páholyból nézünk végig, s ott szinte a könnyekig meghatódunk, amint a világ a részvét fájdalmától zokogva hajigálja ránk a koszorúkat. A meghatottság persze nem akadályoz meg bennünket abban, hogy rögtön nagykeráron fejben ki is számoljuk, ki mennyit költött ránk. Putyin lenne megbízva a szervezéssel, aki mint a végítélet angyala kágébés kapcsolatait felhasználva pár nap alatt összetrombitálja fõleg a nagy nemzetek képviselõit, angolokat, franciákat, sumérokat, akikkel mi magyarok egyenrangúnak tartjuk magunkat. Na jó a hátsó sorba jöhetnek még mások is, a bolgár küldöttség, például, vagy a finnugor rokonok.

De minden igyekezet ellenére a nemzet legnagyobb, minden polgárt érintõ vállalkozása, amely végre betemetné közöttünk az árkot, mondjuk úgy, végre egy árokba temetne bennünket: kudarcot vallott. Hiába segítettek be a franciák huszonegyben. Egy részét lepacsizták az országnak, de mi a maradékkal sem tudtunk elbánni, képtelenek voltunk belerugdosni a nemzetek számára fenntartott sírgödörbe. Tulajdonképpen ez a kudarc az alapja az önértékelési válságunknak. Ha sikerült volna elpusztítani magunkat, hát sokkal virágzóbb nemzet lennénk. Nem emlegetnénk örökösen viszonyítási pontként Mohácsot, meg Világost, az összes olyan eseményt, ahol legalább kicsit a közelébe juthattunk a sikeres pusztulásnak. És mit ad isten, még a rendszerváltás sem sodorta el az országot, holott a politikai elit mindent elkövetett, hogy a történelmi kihívásokra a lehetõ legrosszabb választ adja. Hiába volt felkínálva az á, bé és cé verzió között a jó megoldás, milliós nyereménnyel, a mi vezéreink odadobták ezt a pénzt, nem nyerni, játszani jöttünk, mondták öntudatosan a mûsorvezetõnek.

– Nem sikerül – búsult két magyar, vagyis tulajdonképpen minden magyar búsult, ezért ez valójában egy írótól szégyenletesen pontatlan meghatározás, de én most konkrétan ennek a két magyarnak Hankissnak és Heltainak a búsulásáról akarok írni. Búsult, s közben törte a fejét, hogyan lehetne ezt a projektet valahogy mégis sikerre vinni. Már majdnem összetört a fejük, mikor hirtelen, talán mert reggel mondta a gyerek, vagy a tévében egy számítógépes krapek, beugrott a virtuális megoldás, a virtuális nemzethalál gondolata. Virtuális virtus, mondta az egyik, a játékosabb kedvû, ez mennyire illik hozzánk. Nem kell semmit csinálni, még elpusztulni sem, csak elképzelni, hogy nem lesz Magyarország. Hogy végre valóra válik a román népmese, a “Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy Magyarország, de már nincs”. Vagy hogy az ország egész területére érvényes lesz az a felvidéki legenda, hogy “Volt egyszer egy Magyarország, aztán Csehszlovákia lett, utána Szovjetunió, most éppen Ukrajna”. Hogy a brüsszeli parlament ülésén az isteni Héphaisztosz nem oly legendás örököse, a nemzet Kovácsa bejelenti: tízmillió magyar fenyegeti Európát. S akkor a kicsi, nagy és közepes nemzetek képviselõi a fejükhöz kapnak, megszaggatják ruhájukat. A rendetlenek? – üvöltöz a német kolléga, pajszerral csapkodva az asztalt. Elterjesztik a milánói makaróni egyetlen konkurenciáját a túroscsuszát mangalicapörccel – pattognak az olaszok. Mire a franciák: Akik kúrni sem tudnak, csak elkúrni? Csak a hollandok hallgatnak, a kemény drogoktól már rég leállt az agymûködésük, meg az angolok, akik ugye annyira öregek, hogy képtelenek a gyors reakcióra. Szóval mi lenne ha…

Olyan ez a kérdés, mint amikor a pszichológushoz bemegy a kamasz fiú.

– Beszélnél a szüleidrõl, például az apádról? – kérdezi a pszichológus.
– Undorító, kövér, büdös, iszik is.

A pszichológus zavarba jön, hogyan ébresszen pozitív érzéseket ebben a kamaszban az apa iránt, mégsem engedheti ki innét így. Szakmaiatlan lenne a világra szabadítani egy potenciális apagyilkost.

– Képzeld el, hogy nincs – mondja a pszichológus.
– De jó lenne! Anyámmal sokkal jobban kijönnék, meg több lenne a hely, meg enyém lenne a laptopja.

A pszichológus zavarba jön, valami frappáns fordulat után kutat az agyában.

– Ki fizeti a nyaralásokat például? – vágja ki magát végül.
– Hát az apu.
– És a tandíjat az alapítványi suliban?
– Az apu.
– És ki viszi föl az ásványvizet a harmadikra?
– Az apu.
– S az anyunak milyen lenne a hangulata, ha eltűnne?

A fiú elgondolkodott. Egy szomorú anyát látott maga elõtt, akinek hiányzik az a férfi, akit õ most tulajdonképpen annyira utált. Ekkor érezte csak meg, hogy mennyire rossz lenne az az élet, amibõl kivennék az apát, s ott maradnának pénz nélkül egy szomorú, rosszindulatú anyával.

Mi is épp ilyenek vagyunk, ezeréves kamaszok. Annyira rosszakat tudunk gondolni a magyarokról, hogy nem lehet egyenesen megkérdezni tõlünk, mi a jó abban, hogy magyarok vagyunk, és van hazánk. Mert erre azt mondanánk, semmi. Hogy majd leég a bõr a képünkrõl, amikor egy- egy honfitársunkkal összefutunk a horvát tengerparton, hogy a feleségünkkel rögtön angolra váltunk vagy elhallgatunk, ha nem tudunk angolul, hogy olyan irigyek vagyunk, hogy kinézzük a homlesz kezébõl a Fedél nélkült, és olyan erõszakosak, hogy a villamossínt is leszorítjuk az úttestrõl. Szóval a kérdést ravaszul kell feltenni, hogy lássuk, mégiscsak jó, hogy van ez az ország, s hogy ez az ország a miénk, és nem egy másik, ahol tájfunok vannak, meg hurrikánok, ahol mindenbõl tízszer annyi van, például a helyi nemzeti gárdából is, s nemcsak a négyes metró nem mûködik, hanem egy normál buszra sem lehet felférni.

Persze, elsõsorban emberek vagyunk, s csak utána kerülünk specifikusabb halmazokba. S minden specifikus halmaznak csak akkor van értelme, ha segít abban, hogy a személyiségünk a legjobb formáját fussa. S ha a hazánk ebben gátolna, akkor ne legyen hazánk? – kérdezhetnék. Hát ne legyen, helyesebben, ha hazánk ebben gátolna, akkor építsünk jobb hazát. És erre jó ez a 186 szöveg, hogy kicsit megpörgethetjük a fejünkben, hogy mitõl lenne jobb ez az ország. 186 különbözõ területeken dolgozó neves úr és hölgy válaszol a kérdésre, amibõl egy csomó nem pont a kérdésre vonatkozó dolog is kiderül, például hogy nem feltétlenül gáz, ha valaki a közgázon végzett, hogy a reálszféra jelesei legalább olyan élvezetesen tudnak egy ilyen kérdésrõl gondolkodni, mint azok, akiket a bölcsészkar termelt ki, hogy nem igaz az a közkeletû alapvetés, hogy a gazdagok, bunkók és lelkiismeretlenek, a szegények meg jó fejek, hogy milyen jól megfér egymással a lírai, az ironikus és a tárgyszerû megközelítés, sõt, mintha így lennének egészek a dolgok. Mert ebben a könyvben jót olvashatunk gazdasági szakembertõl, újságírótól, politológustól, írótól, vállalkozótól, zenésztõl, férfitól és nõtõl, gazdagtól és nem túl pénzestõl. Valójában azonban azt kell mondanom, nem érdekes, hogy kik írták ezt a könyvet, az az érdekes, aki majd olvassa. Olvassa és növeli azoknak a számát, akik gondolkodnak Magyarországról, s hogy lassan majd létrejön az a korszerû önmeghatározás, az a – nevezzük meg ezzel a régi vágású szóval: nemzetszemlélet, amelynek révén elmondható a világ bármely pontján, hogy kik vagyunk mi: magyarok. Persze ehhez nemcsak a 19. századi nemzeti ikongráfiától kéne elmozdulnunk, hanem Gábor Zsazsától, a hidrogénbombától, a C-vitamintól, meg Puskás Öcsitõl is, meg attól az önképtõl, hogy az egy fõre jutó tehetségek száma nálunk kettõ.

A szöveg a Magyarország. Le is út, fel is út. Mi lenne, ha máról holnapra eltûnne címû kötet bemutatójára készült (szerkesztõk: Hankiss Elemér, Heltai Péter).
A könyvben 186 ismert magyar válaszol a címben megfogalmazott kérdésre.

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.