Odysseia

Példák a nem formahű modern magyar műfordítás történetéből

Odysseus találkozása Nausikaával
Részlet a VI. énekbõl

Baksay Sándor fordítása, 1917

Istenasszony vagy-é, vagy csak földi ember?
Akármelyik vagy is, fogadj kegyelemmel!
Ha istenasszony vagy, egyike azoknak,
Akik fent a magas egekben lakoznak:
Termetre, alakra, ragyogásra szinte
Csak Diána maga lehet oly szép, mint te!

Ha pedig tekintem földi-ember voltod:
Atyád, anyád bizony százszorosan boldog,
Bátyáid szíve is gyúladhat örömben,
Gyönge virágszáluk mikor táncra röppen;

De legboldogabb lesz majd a võlegényed,
Ki drága foglalón vált magához téged,
Mert ember, sem asszony, több ilyen nem terem,
Szinte megcsudállak, úgy rajtad vész szemem.

Deloszban, Apolló oltára tövében
Láttam ilyen pálmát nevekedõ-félben;
Mivel ott is jártam, nagy sereg járt velem –
Azóta van rajtam ez a veszedelem.

Elámultam, mikor megláttam a pálmát,
Soha még ez a föld nem termette párját,
Úgy csudállak én most, leányka tégedet, –
Félek feléd menni ölelni térdedet.

Holott a szívemet nehéz bánat járja,
Tegnap vetett ki csak a tengerek árja,
Tizenkilenc napig a szelek és habok
Haragja idáig hányt-vetett, csapkodott,
Nem is bízom már, hogy ideje letellik,
Mert az istenek még ezt is kevesellik.
Sajnálj meg, leányka! – Igen elgyötörve
Vetettek a habok ismeretlen földre;

Te vagy ma legelsõ, akivel itt… Mármost –
Micsoda nép lakja ezt a földet s várost?
De mindenek elõtt vesd rám a lazsnakot,
Melyben a megszáradt ruhát takargatod!

Teljesítse isten minden kivánságod!
Jó férjet, szép házat, áldást, boldogságot…!
Mert mi is volna szebb, mint mikor két élet
Háza építését munkálva eggyé lett?
Irigyeik látván bele betegesznek,
Barátaik annál boldogabbak lesznek!

*

Csengery János átültetésében, 1937

Esdekelek, úrnõm, mi vagy? égi, földi?
Ha isten, ki éltét az egekben tölti,
Szemem akár arcod, vagy termeted lássa,
A szép Artemisnek vagy szakasztott mása.
S ha ember, azokból, kik a földön élnek,
Ezerszer is boldog apád, anyád néked,
S boldogok testvérid; örülhet a lelkük:
Láttadra mily gyönyör éledezhet bennük,
Egy ily szép virágszál, mikor táncra lebben.
De amaz ifjúnál nem boldogabb egy sem,
Kinek adománya feleségül megnyer.
Sose láttam ilyen halandót e szemmel,
Se férfit, sem asszonyt: megbámul az ember!
Csak Delosban láttam ilyen sudár pálmát,
Mely ott árnyékozta Apollon oltárát.
Mert én ott is jártam, s kísért nép tömérdek…
Óh ez úton aztán bokros bajok értek!
Annak is úgy bámult lelkem a láttára,
– Mert sose találtam addig oly sudárra, –
Mint téged bámullak s nézlek álmélkodva
S érinteni térded nem merem bajomba. (…)
Hát szánj meg, óh Úrnõm! hisz’ tehozzád értek
Elsõ esdeklésim; a bajok megtörtek,
Mást meg nem ismerek, ki lakja e földet.
Mutasd meg a várost s adj rám holmi leplet,
Tán ami a szennyest betakarni kellett.
Neked minden vágyad teljesítse isten,
Adjon férjet, házat s egyetértést hintsen
Közétek, mert nincsen nagyobb gyönyörûség,
Mint ha férfit és nõt szerelmes egyesség
Köt össze, hogy házuk gondozzák, vezessék.
Ez bú az irígynek, öröm a barátnak,
De a legnagyobb üdv, mit maguk találnak.

A fordító magamentsége a Bevezetésbõl: “Talán némi igazolásra szorul némelyek elõtt, hogy én, aki egyebek közt a görög tragikusokat, Pindarost, Vergiliust eredeti alakjukban tolmácsoltam a magyar közönségnek, miért nem ragaszkodtam Homeros átültetésében is az eredeti versalakhoz. Régi vita nálunk, vajjon elengedhetetlen követelménye-e a mûfordításnak az alakhûség. (…) Minthogy pedig nekem az volt a célom, hogy az ókori költõt a mi ízlésünkhöz közelebb hozzam, s olyan alakban tolmácsoljam, mely alkalmas a homerosi éposz lényeges sajátságainak s fõkép az egyszerû naiv természetességnek éreztetésére, le kellett mondanom a hexameterrõl, mely nálunk pompázó rhétorikus színt, ünnepies lendületet öltött, és szinte lehetetlenné teszi, hogy vele valamit egyszerû, közvetetlen természetességgel mondjunk. (…) Bizonyítják ezt eddigi alakhû Homeros-fordításaink, melyeket ma alig olvas valaki. De hiszen a kicsinyes szempontból túlbecsült külsõ formánál sokkal fontosabbak azok a belsõ sajátságok, amelyek a pedáns alakhûség erõltetésével veszendõbe mennek…”

*

Mészöly Gedeon fordítása, 1945 (megjelent: 1959)

Itt esd a te szolgád… istenasszony vagy te?
Vagy pedig halandó? Mert ha isten vagy te,
Égben-lakók közûl – te vagy szûz Diána,
Ama csuda-pajzsú, nagy Zeus leánya!
Növésed, kötésed, nézem a szép orcád:
Egyedül Diánát hasonlítom hozzád!
Ha pedig ember vagy, földön-lakó voltod
Atyád és jó anyád ezerszerte boldog!
Ezerszerte boldog valamennyi bátyád:
Örvendhet a lelkük, ha hugukat látják,
Valahányszor házuk ilyen virágszála
Többivel a táncot karikába’ járja.
Legislegboldogabb az lesz pedig végül,
Ki dús asszonydíjon megnyer feleségül!
Se legényt, se leányt nem láttam ily szépet –
Ámulok, bámulok, mikor reád nézek!
Déloszban, Apolló szent oltára mellett,
Ott láttam ily pálmát, az ily sudár termet!
Megfordultam ott is jó-sokad-magammal,
– Járt ám az az út is törõdéssel, bajjal.
Hogy e pálmát láttam, igen megcsudáltam:
Oly szép fa még nem nõtt ebben a világban!
Így bámullak, szép szûz, és csudállak téged –
O, dehogy is merném átölelni térded! (…)
Könyörülj meg tehát hódoló szolgádon:
Ez idegen földön nincs senki barátom.
Lakó-város felé igazíts el engem
S adj holmi cafatot magamra tekernem.
Volna veled talán afféle rossz lazsnak,
Amibe a szennyest, elhozni, csavartad.
Annyi legyen rajtad istenek áldása,
Mennyi jóra van csak szívednek vágyása:
Férjet, tüzet-házat, igaz egyességet!
Evvel áldjanak meg az istenek téged.
Mert bizonnyal mondom, az a legfõbb jóság,
Ezen a világon legnagyobb boldogság,
Ha férj és feleség jó egyetértésben
Csak elgazdálkodnak magukéban szépen.
Gonosz – irigyelje; jámbor – helyeselje;
Örömét az egy-pár – egymás javán lelje.

Részlet Kodály Zoltán elõszavából:

“Petõfinek Homérosz iránti lelkes rajongását száz év óta olvassa már a magyar nép. De a görög költõ csak üres szó a mi népünknek, ha nincsen oly nyelvû és ritmusú teljes Homérosz-fordításunk, melyet a magyar nép megért és élvezni tud. Ilyen Odisszea-fordítás régi adósságunk. Kultúránk hasonló egy remekbe tervezett, de félben maradt szõnyeghez. A történelem viharai bele-beletéptek, szálai elszakadva lengenek a szélben. Aki megsejti a terv nagyszerûségét, nem állhatja meg, hogy ne próbálja folytatni, ahol abban maradt. Nagyszerûen induló tizenhatodik századunkban a trójai mondakör már-már beleszövõdött népünk gondolatvilágába, de elszakadt ez a szál is. Viharos korok elhallgattatták a »Trója nótájá«-t. Hova-tovább nem énekelték már Argírust sem az »Oly búval-bánattal az Aeneas király« nótájára. Pedig káprázatos elgondolni is, mi lett volna belõlünk, ha Argírustól Petõfiig és Arany Jánosig töretlen marad a vonal.”

Részlet Mészöly Gedeon bevezetésébõl

“Az Odisszeát szerzõje nem mûvelõdéstörténeti adattárnak szánta, hanem gyönyörködtetõ költeménynek. Igazi filológiai magyar fordítása csak az, amely a költõ szépségét a magyar olvasóval lehetõleg úgy érezteti, mint az eredeti éreztette évezredekkel ezelõtt az egykori görög hallgatóval. E célt úgy érhetem el, ha megtartom fordításomban az eredetibõl azt, ami a költõ alkotása, kifejezési eszközét pedig, az egyéni tehetséggel gazdagított, hagyományos görög epikai nyelvet és verselést, helyettesítem a magyar epikai nyelvvel és verseléssel.”

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.