Apám arcképe

Minden nyáron elmegyünk apámmal az erdõbe. Mindketten nagyon szeretjük ezeket a portyákat, pedig ritkán fordul elõ, hogy egyetértünk valamilyen kérdésben. Apám nyolcvan felé jár, és még most is igazi, hithû kommunista. Én már betöltöttem a negyvenet, és a biztonság kedvéért nem vitatkozom vele a politikáról, mert nem akarok veszekedést provokálni. Apám az én koromban már – velem ellentétben – kopasz volt; a testalkatunk is különbözõ, egy fejjel magasabb vagyok nála. Tulajdonképpen csak az arcvonásaink árulkodnak a rokonságunkról.

Minszktõl háromszáz versztányira átkelünk a Pripjatyon, Mozirban pedig elfordulunk Mjaleskavicse felé, aztán rákanyarodunk egy erdei földútra. Így jutunk el a fehérorosz Polézia szívébe. Jó, ha nem mossa el az esõ a kerékvágást vagy nem tették tönkre az utat az erdészetnél dolgozó munkások teherautói. Egy óra keresés után végre megtaláljuk azt, amiért jöttünk: azt a helyet, ahol apám életkora nem jelent semmit.

Apám ekkor elneveti magát, hancúrozik, mint egy gyerek. A következõ pillanatban már nem is hasonlít arra a nyugdíjas szovjet hivatalnokra, aki még reggel volt Minszkben. Itt, a bokrokkal és fákkal benõtt tisztáson, ahol már alig látszanak az egykori telep nyomai, itt találja meg mélyen rejtõzködõ gyökereit. Nem ismerek még egy embert, aki ilyen fanatikus konoksággal térne vissza újra meg újra arra a helyre, ahol a világra jött, és ilyen hatalmas változásokon ment volna át. Pontosan ezért hozom el apámat minden évben az erdõbe.

Amikor már nevetett eleget, kedvére kihancúrozta magát, leül egy kidõlt fenyõre, és befelé fordítja a tekintetét. Nyilván meditál, és a származása titkait kutatja. Ez az érzésem, mert valahová nagyon messzire néz. Pedig minden õse közül csak azokat ismeri, akikkel személyesen találkozott. Személyes tapasztalataira korlátozódik az elbeszélése, akárcsak a tudata és a világképe. E tekintetben a nemzedék és talán általában a fehéroroszok tipikus képviselõje. Itt mindannyian a mának élünk, a történelemrõl is olyan fogalmaink vannak, amelyek nem lépnek túl az életrajzi kereteinken. Ezért csak a vérünkben találhatjuk mindazt, ami a családok régebbi történetéhez kapcsolódik.

Apám minden évben elismétli az erdõben ugyanazokat a szavakat. Pogány szentély a rengeteg mélyén, ahol rögtön le is lökünk egy-egy decit minden – az én szempontomból szinte mitikus – õsünk egészségére. A betelepülés idõszakában jött létre az irtás, aztán a kollektivizálás idején megint benõtte az erdõ. Tehát alig húsz évig létezett. A háború alatt itt bujkáltak az emberek a németek elõl, apám innen ment 1943-ban a frontra a Vörös Hadsereg katonájaként…

Nézem: egykor fõnök volt a Belorusz SZSZK Külügyminisztériumában, a politikai osztályt vezette, fajtiszta szovjet kommunista, itt meg az erdõben hol úgy viselkedik, mint Diogenész, hol meg úgy, mint egy hároméves gyerek. Most értettem meg, hogy ott, Minszkben pontosan a származásáról vitatkozunk állandóan. Minszkben kezdtem hangosan beszélni a családunk történetérõl, amivel ki is érdemeltem a nacionalizmus szégyenbélyegét. A vitánk itt véget ér, mert apám végre mintha úgy érezné, hogy mégis nekem volt igazam.

Egy kidõlt fenyõn ül, és hirtelen nyugalom tölti el, az a kivételes lelkiállapot, amelyet a kirándulásaink közti idõszakokban nem benne, az apámban találtam meg – mert Minszkben egész más: hûvös, hallgatag, durva –, hanem a Mjaleskavicsébõl származó jazz-zenészben, Finbergben, Kanovics esszéiben, amelyekben az elveszett Jeruzsálemrõl ír, Schulz prózájában, sõt még a Szarot néven ismert Natalja Csarnyaknál is. Miért mindig zsidókban ismerem föl? Föl kellett tennem ezt a kérdést, hogy eszembe jusson még a csarejai látnok, Oscar Milosz, meg Jan Barscseuszki és Jan Csacsot… Talán az õ vízióik jelennek meg apám elõtt e meditációk közben, talán az õ vérébõl keletkeznek. Õ pedig készpénznek veszi, mert nem ismeri a szerzõik nevét, így nem is kell ideológiai vitákat folytatnia velük.

Amióta az eszemet tudom, mindig is háborúztunk apámmal, a hidegháborús idõszakokat nyílt hadviselés követte, de ezt mostanra óvatos diplomácia váltotta föl. Apám állandóan kritizált, ha összeütközésbe kerültem a tanárokkal, a rendõrséggel vagy a hatalommal, mindig ellenem fordult. Így történt, amikor kölyökkoromban tönkretettem az egyik kommunista ünnepre készített díszkivilágítást, és majdhogynem börtönnel fenyegetett a szovjet pedagógusok egész kórusa. Apám kitagadott, egyébként jó néhányszor, de aztán valahogy mindig megfeledkezett errõl. Vajon miért? Alighanem azért, mert bár ocsmány nacionalista és az egyedül üdvözítõ rendszer galád ellensége voltam, az õ nevét viseltem. Márpedig igazából pont a név volt a legfontosabb. A nemzetség neve és folytonossága. Jó párszor elgondolkodtam már azon, honnan lehet ez az arisztokratikus deviancia ebben a parasztgyerekben, akinek olyan nézetei vannak, mint egy kolhoz élmunkásának.

Késõbb megértettem, hogy pontosan ez az õszinteség pillanata, ami egyébként minden fehéroroszban közös, ezt rejtegetik gondosan, mélyen az ordenáré hétköznapiság alatt, a vérükben. Egy fehérorosz sosem érzi magát teljesen kolhozparasztnak, még akkor sem, ha egész életében azt kell színlelnie. Emlékszem, apám egyszer így dicsért egy egyszerû parasztembert, amiért szépen rendben tartotta a körtefáit a gyümölcsösében: “Ilyen egy igazi arisztokrata, rögtön látszik rajtad, hogy fehérorosz vagy!” Nagyon jól megtalálta a hangot vele, a paraszt boldog volt.

Ami apámat illeti (ha kicsit is sikerült megértenem valamit belõle, ha bármit is meg- tudtam róla), a lelke mélyén õ sem törõdött bele teljesen soha abba, hogy – finoman fogalmazva – nem kékvérû. Ha nyíltan rákérdeztek, mindig tagadta – hagyjál már, mindannyian faluból származunk, ha nincs a forradalom és Oroszország, most is földbe vájt vermekben kuporognánk!… Nem is akarja tudni, mi volt velünk Oroszország és a forradalolm elõtt. Körömszakadtáig ragaszkodik ehhez a nézethez, ehhez a nemzeti komplexushoz, mert így legalább nem kell emlékeznie arra, hogy elárulta a saját faluját, a saját hagyományait és az anyanyelvét. Minden fehérorosznak ez a súlyos bûn nyomja a szívét, mert még nem vezekelte le. Mindenki veszni hagyott egykor mindent, ami az övé, a legfontosabb volt, csak hogy ember legyen belõle, azaz elmenjen a városba. Most pontosan ezért hajtogatja mindenki azt, hogy nincs semmije, nem is volt soha. A származás egyetlen nyoma a vérükben kering, ahonnan a legjobb akarattal sem távolíthatják el.

Apám elsõként került a városba a családból, aztán vitte magával a fivérek és nõvérek felét. Összesen kilencen voltak, szinte afrikai szegénységben éltek, viszont derekasan harcoltak a bolygó elnéptelenedése ellen. Apám apja, a nagyapám, Kalenyik a második világháború alatt halt meg a fronton. Az apjának, Adamnak is nagy családja volt. Õk a változatosság kedvéért Sztolipin alatt, majd az elsõ kommunista üzemek és kolhozok idején nyomorogtak, ezek gyors bukása hozta a tanyaépítést, vagyis az új telepeket. De Adam apjának, Ivannak már csak két gyereke volt. Nyolcvanéves korában halt meg, leesett a lóról. És itt már egy másik történet kezdõdik, amely igen jellemzõ Fehéroroszországra, és egyáltalán nem olyan középkori, mint ahogy nekünk tanították a szovjet otthonokban. Minél messzebbre nézünk, annál kevesebb a borzalmas szegénység, a házat helyettesítõ, földbe vájt verem, a lengyelfürt és a bocskor, amivel máig is riogatja a gyerekeket a szovjet pedagógia. Itt kezdõdik a normális élet, a származás köde fölszáll és szertefoszlik.

Apám elbeszélésein átragyognak az igazság ritka pillanatai, ha a származásáról és a történelmünkrõl beszél: kékre festett nadrágban járt iskolába, ma is áhítattal emlegeti; kásával töltött csíkhal került az asztalukra, télen fogták az erdei patakban, amelynek õsrégi neve volt, Cserceny (sosem evett finomabbat a sült csíkhalnál), és saját földjük volt, bár ez éppen soha nem mozgatta meg gyermeki fantáziáját. Minden mást könyvekbõl, apai nagyanyám, Hvjaroda dalaiból és meséibõl kellett megismernem, jobban mondva abból, amit sikerült lejegyeznem belõlük.

De hiába rekonstruáltam már ezt az egész világot, apám még akkor sem akarta hallani vagy tudni, hová tûnt õ maga, akit most a véremben érzek, és miért lépett hirtelen a helyébe a szovjet hivatalnok. Hisz ahhoz felül kellett volna vizsgálnia hosszú évek alatt kidolgozott világnézetét, márpedig õ egész életében arra tanította az embereket, hogy az igazi kommunisták nem változtatják a meggyõzõdésüket.

Hvjaroda nagyanyámnak világnézet helyett volt egészséges életösztöne, és reménykedve nézett a jövõbe. Haláláig emlegette, milyen szavakkal vigasztalta a háborúban meggyilkolt férje: “Várj csak, anya, várj, úgy élsz majd, mint egy hercegnõ.” Mégis hol kellett volna élnie egy hercegnõnek? Abban az új kolhozban, amelyet az õ Kalenyikje hozott létre a semmibõl itt, Mjaleskavicsében? Talán tényleg hitt abban, hogy ez a kolhoz az az új, jobb élet, a mesebeli hercegség.

A nagyanyám meséiben állandóan hercegek, automobillal járó úrfik és katonák bukkantak fel.
A dalaiból pedig nem hiányozhatott a Duna. Szóval nem volt semmi közük a szovjet valósághoz.
A Duna tenger volt, a hullámai misztikus történetekké változtatták a nehéz sorsukra panaszkodó asszonyok egyszerû szavait.

Összegyûltek a nagyanyám házikójában a fejkendõbe burkolózó, hosszú csíkos szoknyás, fehér hímzett kötényes asszonyságok és nõk; mozdulatlanok voltak, mint a babák, az énekük váltakozó szólamai pedig az óceán hatalmas morajlásává olvadtak össze. Közöttük ültem, és nemcsak a saját hangom, de még a kiáltásomat sem hallottam. Csak belevethettem magam a Duna e dalos hullámába, amely olyan erõs és különös érzéseket keltett bennem, olyan szokatlan asszociációkat indított el, mintha az ember tényleg a saját vére áramlását figyelné, mintha a Fekete-tenger egzotikus tájait vagy a tibeti hegycsúcsokat látná, és úgy érezné, mindez az övé, az õ vérébõl van, bár az õ országában nincs sem tenger, sem hegy.

Az a zárt falusi kultúra, amely menedéket adott a hagyománynak és a nyelvnek, pont az apám nemzedékének életében kezdett haldokolni. Ma már nyoma sincs a nagyanyám falujában. A kultúra és a nyelv elvesztette hordozóit, mert azok vele, a kultúrával és a nyelvvel fizettek azért, hogy a városba költöztek. Ez nyilvánvalóan árulás volt, mivel fehérorosz város, ahol a kultúrának és a nyelvnek esélye lenne a fennmaradásra, már háromszáz éve, az egész fehérorosz történelem legtragikusabb eseménye, a Moszkóviával vívott tizenhárom éves háború óta nem létezett.
E háborúban felére csökkent az ország lakossága.

Amikor 1654-ben átlépték a mai Fehéroroszország határait Alekszej Mihajlovics cár csapatai, nem érték be a városok felégetésével és a lakosok legyilkolásával. Foglyokat is ejtettek. Kegyetlen tervük volt. Begyûjtötték a kõmûveseket, mestereket és kereskedõket, aztán elhajtották õket Moszkóviába. Nyikon pátriárka szerint a cár háromszázezer “szakembert” akart áttelepíteni. De túlteljesítették a tervet. Az oroszok ilyen ravaszul emelték radikálisan a “civilizációs fejlõdésük szintjét”, minden vért kipumpáltak a fehérorosz városokból, így azok megszûntek létezni. E háború után zsidók foglalták el kézmûveseink és kereskedõink helyét. A vezetõ szerepet betöltõ rendek – a hivatalnokok, a papság és a nemesség – gyorsan lengyelesedtek, késõbb pedig “orosz elemmel” váltották fel õket. Így változtak paraszti néppé a törzsökös fehéroroszok. A 20. század elején megpróbálják visszafoglalni és fehérorosszá tenni a városokat. A folyamatot csírájában fojtja el a bolsevik elnyomás. Csak egyetlen éjszaka, 1937. október 29-rõl 30-ra virradóra a fehérorosz értelmiség száz képviselõjét lõtték agyon a minszki NKVD kazamatáiban, többek között húsz költõt. A sztálini terror áldozatainak számát hatszázezerre becsülik az egész országban hivatalos (!) források. Akik csodával határos módon megmenekültek a haláltól, azok életük hátralévõ részére elhallgattak a félelemtõl.

Az önfenntartás ösztöne azt diktálta nekik, hogy várjanak, ne lógjanak ki a sorból, zokszó nélkül fogadjanak el minden feltételt, feledkezzenek meg a büszkeségükrõl és a származásukról. Másképp fogalmazva, árulják el a nyelvüket és a kultúrájukat, amelyben felnõttek. Apám tizenhat éves koráig nem ismerte az orosz nyelvet, bizonyos szavakat ma is fehérorosz akcentussal ejt – nem tudott átállni a torka az orosz fonetikára…

De a fehérorosz természet megköveteli a maga jogait. Az árulók gyermekei hála Istennek megint szabadnak születnek. A szüleik a szigorú bírák szerepébe lépnek, nacionalizmussal vádolják õket, az õ meggyõzõdésük szerint ez a legsúlyosabb bûn. A feje tetejére állítják az egész értékrendet.
És ezen a helyzeten csak a biológia változtathat.

Egy gyors felfogású gyerek hamar észreveszi, hogy a második világháborúban alighanem Fehéroroszország volt az egyetlen gyõztes fél, amely területi veszteségeket szenvedett el e háború következtében: Vilna, Bia<$[idegen>³<$]idegen>ystok, Csernyihov, Nevel, Dvinszk… Nem akarunk elõhozakodni a sérelmeinkkel, mégis megszólal bennünk a vér, az etnikai határok emlékezete. És épp elég értelmesek vagyunk ahhoz, hogy ne szorítsuk a tudatalattinkba ezeket a problémákat, hogy ne szakadjanak a következõ nemzedékek nyakába. Apám egész életében menekült a hasonló kérdések elõl. Az õ nézõpontjából pontosan ezért vagyok nacionalista. Bár mindaz, amit eddig hangosan kimondtam, csak csepp a mindig késõbbre halasztott fehérorosz problémák tengerébõl…

Apám az erdõben ül, a kidõlt fenyõn, és maga elé néz, én pedig õt nézem. Kicsit dülledt szem, horgas orr, keskeny ajak… Mindent egybevéve egész szimpatikus arc. Némi kis vérkeveredés, igen, biztosan, de milyen vér lehet ez? Ukrán? Oszét? A legkülönbözõbb nációk éltek és keveredtek Poléziában. Zsidók, lengyelek, tatárok, németek, törökök… Mi meg honnan jöttünk? Milyen származásúak vagyunk?

Amikor egy fehérorosz származásról és fajról beszél, ez pedig ritkán fordul elõ, kissé zavartan teszi, és rögtön az elején leszögezi, hogy minden ember egyenlõ, és igazából nem is fontos, hogy ki kicsoda. Az elmúlt öt évszázadban a helyi lakosok voltak pravoszlávok, unitusok, kálvinisták, baptisták és megint pravoszlávok. Nevezték õket ruthénusoknak, lengyeleknek és oroszoknak. A gyakori változások eltörölték az identitásukat, kiölték belõlük a felekezeti és nemzeti önmeghatározás szükségletét. Nyilván ezzel magyarázható, hogy a mai szláv küldetés is falra hányt borsó, hiába próbálja belesulykolni a fehéroroszokba a hivatalos propaganda. A fehérorosz persze szláv, ez világos, de végül is senki sem tudja, mit jelentsen a szlávsága.

Apám szeretett gúnyolódni a lengyeleken (“a lengyel hadsereg teljesen motorizált, mindenkinek van biciklije”), de ez nem érinti azokat a lengyeleket, akikkel nap mint nap találkozik – például Szabina nénémet, apám sógornõjét. Egyébként a nagynénémet csak azért tartják lengyelnek, mert Pinszk környékérõl, vagyis Fehéroroszország nyugati részérõl származik. A németek… “Várj csak, várj, még visszajönnek ide hozzánk”, mondogatják az idõs emberek egész Fehéroroszországban. Ennek semmi köze az igazi hús-vér németekhez. De a félelem mindent lát. Szóval… A németek még összeszedik magukat! A vérünk háborog, lázadozik az idegen vér ellen. A fehéroroszok olyanok, mint a szúnyogok: a nemzetközi kapcsolatokban nem számít nekik más, csak a vér hõmérséklete. Nem érdekesek a szavak, a szó csak forma.

Apámnak a maga idejében alkalma nyílt elutazni az NDK-ba, Lengyelországba, Litvániába, Oroszországba és Ukrajnába, ahol számos ismeretséget kötött. Fehérorosz volt, tehát mindenki szerette. Talán azért, mert nem tartozott senkinek és nem követelt semmit. Az új nemzedék, amelyet nem bénít meg az a nagy félelem, már nem ilyen. Nyíltan megmondja, hogy a Deutsche Welle fehéroroszoknak szánt orosz nyelvû adása semmi más, csak a sztálini-hitleri propaganda, a fehérorosz nemzet elleni összeesküvés folytatása, melynek célja e nemzet teljes kiirtása. Gyakran elgondolkodom mindezen, de apám számára olyanok az én gondolataim, mintha a kozmoszból tévednék ide. Ne lógj ki a sorból, nézd, mindenki elégedett, mit akarsz te itt? – ez volt e nemzedék jelszava.

Itt, az erdõben a jelszavak elvesztik jelentõségüket. Magasan a fenyõkön és a tölgyeken vadméheknek készült faodúkat látok, ezek az õsi méhészet jelei, még a történelem elõtti idõkben helyezték oda õket. Ezek a faodúk tárgyi bizonyítékai annak, hogy létezett egy más, különálló kultúra, amelynek semmi köze a forradalomhoz és Oroszországhoz, más, párhuzamos szinten mûködött. Apám nem figyel a faodúkra, de a tekintete arról árulkodik, hogy a fehérorosz vér a legnagyobb érdeklõdéssel figyeli ezeket. Ilyen pillanatokban mindig olyan benyomásom támad, hogy az õ érzései és az én gondolataim ugyanarra irányulnak.

A fehérorosz nemzeteszme a 19. században született, beleilleszkedik a modern nemzetállamok kialakulásához vezetõ összeurópai folyamatba. Elõdeink országában akkor zárult le egy ötszáz éves korszak, amelyben Litván Nagyfejedelemségként létezett. Új fejezet kezdõdött a történelmében, az Orosz Birodalom része lett. Nem önként lépett új korszakba, belekényszerítették, kiforgatták magából, erõszakkal alakították át, változtatták meg orosz módra. “Amit nem végzett el az orosz szurony, azt elvégzi az orosz iskola”, mondogatta a Vilnába delegált új kormányzó és tábornok, Muravjov gróf. “Harcolni mentek az ellenséggel, de ne feledjétek, hogy ez az ellenség a testvérünk”, tanította I. Sándor cár a katonáit. “Te pedig, testvéri nyíltól átütve, s a sors végzését beteljesítve, ugyanazon fajból való sasmadár, tisztító tûzbe hulltál alá!”, tette hozzá Fjodor Tyutcsev.

Hogy érezték magukat e szavak hallatán a Litván Nagyfejedelemség örökösei? Nos, sértve érezték magukat, egyre hevesebben tiltakoztak ellene, önrendelkezésre vágytak. Megpróbálták létrehozni a lengyel nyelvû itteni és az orosz nyelvû nyugat-orosz kultúra szimbiózisát; támaszt kerestek a fehérorosz nyelvû szláv kultúrában és a szülõföldjük legrégibb történetében. Nem tartották magukat sem lengyeleknek, sem oroszoknak, az országukat sem tekintették Lengyelország vagy Oroszország provinciájának; bizonyítékokat kerestek a különbözõségükre és az önállóságukra.

Mit mondana erre az apám? Régi történet, de a gondolat végül is teljesen helyénvaló. Mi, fehéroroszok, külön nemzet vagyunk, ezt ma már senki sem tagadja… Lépjünk tovább…

A fehéroroszoknak problémát jelentett önmaguk megnevezése. Derék õseik független államban, a Litván Nagyfejedelemségben, Litvániában éltek. A Litván Nagyfejedelemség európai kontextusban teljes jogú államnak számított. A vezérei gyõzelmet arattak azokban a csatákban, amelyekkel a sors próbára tette õket, a professzorai csillagászati felfedezéseket tettek, a feltalálói könyveket nyomtattak, bámulatos terveket készítettek tengeralattjárókról és rakétafegyverekrõl, csatornákat ástak; a politikusai agrárreformokat hajtottak végre, és megírták a kor legliberálisabb törvénykönyvét. A jog legfõbb jellemzõje az etnikai, felekezeti és társadalmi tolerancia volt. A Litván Nagyfejedelemség lakosságának egytizedét alkotta a nemesség. Ez azt jelentette, hogy minden tizedik lakos teljes mértékben felelõsnek érezte magát az országért, hatással volt a sorsára, vagyis – mai nyelven fogalmazva – a társadalom erkölcsi támasza volt. Pontosan ez a csoport csinált történelmet akkor is, és késõbb, a 19. században is, amikor már kialakulóban volt a fehérorosz nemzeteszme.

Kétségkívül kellemes dolog ilyen múlttal dicsekedni. De – tenné hozzá apám – ismerünk más történetet is. A tiédbõl csak szép emlék maradt. A fehéroroszok igazából, bármilyen tapasztalatlanok és bizonytalanok is, egy szempillantás alatt képesek bármiért lelkesedni, és alig tudják visszafojtani a dühkitöréseiket. Magukba fojtanak mindent, mások számára észrevétlenül.

De végül miért végezte be pályafutását a dicsõ Litván Nagyfejedelemség? Természetesen azért, mert elvesztette a függetlenségét. Mivel külsõ támadás fenyegette, a lengyel állam része lett. S mivel ebben a szövetségben Lengyelország volt a domináns fél, a leggazdagabb fehérorosz nemesség már a 17. században gyorsan lengyelesedni kezdett, ennek voltak gazdasági és presztízsokai is. A mágnások példáját követve a hétszilvafás nemesek is lengyelesedtek. Ennek következtében a vezetõ rendek már nem beszéltek fehéroroszul – a Litván Nagyfejedelemség egykori hivatalos nyelvén –, kozmopoliták lettek, már csak a családi birtokaikra gondoltak. A három szomszédos hatalom, Ausztria, Poroszország és Oroszország valójában ezért osztotta fel a Nemesi Köztársaságot: a leggazdagabb nemesség már csak a saját földjével, vagyonával és tõkéjével törõdött. A hazafiság azok osztályrésze lett, akiknek a nemesi címükön kívül nem volt veszítenivalójuk. Az ilyen mindenre elszánt, kétségbeesett emberek állandóan felkeléseket robbantottak ki az orosz fennhatóság alá került országrészben: 1794, 1830, 1863. Oroszország pedig minden alkalommal leverte ezeket a felkeléseket, és gúzsba kötötte az országot a közigazgatásával és a törvényeivel.

Tehát világos, hogy mindig van ilyen erkölcsi támasz (a társadalom e tizedrészének örököseirõl van szó), az ifjú elmékben mindig kialakul a fehérorosz hazafiság és az a vágy, hogy visszaszerezzék egykori pozíciójukat. Közben az orosz közigazgatás nemcsak a vagyonától, hanem a címétõl is megfosztja a helyi nemességet. A hétszilvafás nemeseket (a legnépesebb csoportot, amelyben a legerõsebb a hazafias érzés) eleinte nem is tekinti nemességnek, késõbb pedig paraszti sorba süllyeszti. Nem nehéz elképzelni, hogy érzik magukat deklasszálódva. Megalázottak, próbálnak tiltakozni tollal és szuronnyal. Titkos diákszervezeteket hoznak létre, felhívásokat írnak a népnek, az erdõbe mennek, bombát dobnak az orosz cárra. Százával küldik szibériai számûzetésbe, akasztják föl és lövik fõbe a városok fõterein vagy kényszerítik emigrációba õket. Ráadásul hivatalosan megtiltják nekik, hogy fehéroroszul beszéljenek, magát a “Fehéroroszország” szót sem használhatják.

Másképp fogalmazva, megfosztják az országot erkölcsi támaszától, és Oroszországból importált hivatalnokokkal pótolják õket. N. Lanszkaja így ír ezekrõl a jövevényekrõlRuszifikatori (Szankt-Petyerburg, 1887) címû könyvében:

Pár évvel ezelõtt a nyugati országrész volt az a központ, ahová rengeteg, fõként nagyorosz származású, kivétel nélkül pravoszláv felekezetû ember özönlött (…). Óriási bankett volt, mindenkit odavonzott, akinek már nem volt vesztenivalója, aki odahaza már elvesztett mindent. (…) Paradicsomi állapotok voltak az ötletes, bátor emberek számára: lehettek kereskedõk egyetlen kopejka kezdõtõke nélkül is; nagy haszonnal adhattak el olyan erdõt, amely nem is volt az övék; üzletelhettek, tetszés szerint változtathatták a nevüket stb. Nem kellett semmilyen dokumentum: elég volt annyi, hogy Oroszországból jöttek és deklarálták, hogy pravoszlávok – rögtön adómentességet, valamint olyan kiváltságokat és jogokat kaptak, amelyek kiapadhatatlan pénzforrásnak bizonyultak. Könnyen elképzelhetjük hát, mennyi gyanús alak árasztotta el ezt a kilenc szerencsétlen kormányzóságot. A hazugság, az aljasság, a gazemberség, a vesztegetés, a hamisság és az erkölcsi romlás micsoda áradatát sodorta magával az éhes és szomjas, züllött és mohó pravoszlávok légiója! Sáskahadként vetették magukat a készre, megpróbálták elfoglalni az egész teret, miután a hatalom erõszakkal megtisztította elõttük; a legkevésbé sem kellett feszélyezniük magukat; az oroszosítás és a pravoszlávia terjesztésének ürügyén e telepesek olyan dolgokat mûveltek, amelyeknek semmi közük a valláshoz, az erkölcshöz, de még a valódi oroszosítás politikájától is idegenek.

 

Nagyjából annyi telepes volt, ahány embert elhurcolt Alekszej Mihajlovics. Vagyis nagyjából félmillió, az egész “közigazgatási apparátus”, a kormányzótól a községi bíróig. Az volt a feladatuk, hogy oroszosítsák el Fehéroroszországot, de nem boldogultak vele. Miért nem? Azért, mert az orosz mentalitás, nyelv és kultúra helyett valójában csak hivatali alárendeltséget és kancelláriai szokásokat hoztak, semmi többet. Nem változtatták meg a mi fehérorosz világunkat, mintegy azzal párhuzamosan éltek. Nem vált természetünkké az oroszság; csak a rendszer béklyójának éreztük, nem pedig a szomszédos nemzet életéhez kötõ köldökzsinórnak. Kétszáz év alatt nem vittünk semmi zseniálisat az orosz kultúrába, irodalomba vagy a humán tudományokba.

Ugyanakkor az említett oroszosítók csak az elsõ hullámmal érkeztek, ezt még újabbak követték. Szovjet hivatalnokok foglalták el a cári hivatalnokok helyét, és bevonták a saját “városi” közegükbe a fehérorosz falvak gyerekeit. Apám is onnan került ki, olyan ember lett, akinek nem ugyanazon a hangon szólal meg a világnézete és a lelke. De az egész folyamat pontosan akkor, a 19. század hatvanas éveiben kezdõdött.

Az orosz hivatalnokok beáramlása folytatódott, a nemzeteszme pedig ettõl teljesen függetlenül alakult. Itt két radikális, ellenséges tábor volt. Minden konfrontáció robbanással fenyegetett. Akárcsak az apámmal folytatott beszélgetéseim.

A fehérorosz eszme pionírjai, a Vilnai Egyetem hallgatói megszervezték a filomaták és a filareták titkos köreit, a fehérorosz vidék gyermekei – Adam Mickiewicz, Jan Csacsot (Czeczot), Anton Adinyec (Antoni Odyniec) – még lengyelül írtak, mert irodalmi karrierrõl álmodtak, a fehérorosz nyelv pedig a kulturális élet margójára szorította volna õket. Ennek ellenére Adam Mickiewicz a legtisztább, a legkevésbé szennyezett szláv nyelvnek nevezte a fehéroroszt a Collège de France katedráján. Jan Csacsot összegyûjtött és kiadott több kötetnyi fehérorosz népdalt, Anton Adinyec pedig megpróbálta rábeszélni, nem is sikertelenül, Arcjom Veriga-Dareuszkit arra, hogy ne lengyelül, hanem fehéroroszul írjon.

Pontosan ekkor született a fehérorosz eszme. A pionírok nem hitték, hogy Litvánia, Fehér- oroszország és Ukrajna egyszer majd külön állam lesz, szétválnak és függetlenednek. Hogy Vilna – a Litván Nagyfejedelemség hajdani fõvárosa – külföldre kerül, a fehéroroszok pedig csak vízummal léphetik át a határt. Hogy Fehéroroszországban két hivatalos nyelv lesz: a fehérorosz és az orosz. Hogy állami egyházzá válik a Pravoszláv Egyház. Szóval eltemetik a Nagyfejedelemség legfontosabb, a pionírok szívének legkedvesebb hagyományait: az ország függetlenségét és egységét, valamint a toleranciát. Mégis õk rakták le az új világban kialakuló fehérorosz identitás alapjait – a filomaták és a filareták.

 

Alighanem Dunyin-Marcinkevics minszki drámaíró lehetett az elsõ olyan szerzõ, aki fehéroroszul írva futott be irodalmi karriert. Vele együtt, ugyanezen a téren kezd tevékenykedni egy másik minszki lakos, Janka Lucsina és egy vilnai jogász, Francisak Bahusevics. Az utóbbi adja közre a fehérorosz nemzeteszme kiáltványát. A 20. század elején az õ jóvoltából bontakoznak ki újabb meg újabb eszmék, amelyeket magáénak vall és továbbfejleszt az új nemzedék. Ez a nemzedék lesz az erkölcsi támasz, ez lép a tíz százalék, a Litván Nagyfejedelemségben élõ elszegényedett nemesség örökébe, amelyet nem tudtak kipusztítani az orosz hivatalnokok a 19. században. És íme, mintha bõségszaruból hullanának a fehérorosz lapok, könyvek, színházak, pártok, iskolák, templomok…

 

Akárcsak régebben, most is falusi viseletbe öltöztették a nemesi sérelmeket és a lázadás vágyát, a gyilkos robotról és az elgyötört, imádott földrõl írtak. De nem volt ebben egy szemernyi õszinteség sem. Ezek lényegében a családi birtokaitól és címeitõl megfosztott nemesség sirámai voltak. Szabad országot akartak, ahol lehetõség nyílna a történelmi igazságtételre, és az unokáiknak már sosem kellene írniuk – mint nekik – a “szegény vidékrõl”.

Természetesen kitûnõen ismerték az orosz kultúrát és magát Oroszországot, de a szívük nem ismerte el Oroszországot a hazájuknak. Mint ahogy Lengyelországot sem. És nem csak olyan magától értetõdõ okokból, mint a táj, a mentalitás vagy a nyelv. Sokkal mélyebben rejtõzött a konfliktus: a szarmatizmusukban (nevezzük így), a földesúri-lovagi etikában, amelyet szívbõl imádtak, legalábbis abban a formában, amelyben örökül kapták középkori õseiktõl, s amely úgy lenyûgözte õket.

Ez nosztalgia volt, a hajdani idillre, egyszerû erkölcsi alapelvekre, igaz hazafiságra vágytak. Krisztus lovagjai, az elõkelõ születésû földbirtokosok, a fehérorosz arisztokraták tudtak harcolni, gazdálkodni, meg tudták magukat védeni mind a kozmopolitizmustól – a nyugati udvari kultúrától –, mind a keleti, moszkvai rémuralomtól. Hogy hangsúlyozzák a különállásukat, a legelképesztõbb fantáziával színesítették az életüket, vettek át kaukázusi, perzsa, török motívumokat… Geopolitikai világképüket maga a természet alakította. A Fehéroroszországban eredõ legnagyobb folyók – a Dvina, a Nyoman, a Pripjaty és a Dnyeper – mind északra vagy délre folynak. Ezért a fehéroroszok számára a Fekete-tengertõl a Balti-tengerig tartó vándorlások jelölték ki az országuk és – tágabb értelemben véve – egész Közép-Európa, a kontinensünkön lévõ harmadik erõ helyét. A Kelet–Nyugat tengelyen csak háború és hanyatlás jöhetett. Végül mégis legyõzte a politika a földrajzot, és a zsidók bevándorlásával megváltozott a “vertikális” közösség. Minden megváltozott, de ez a minden még az ország bizonyos egységérõl tanúskodott, hisz Kaunastól Bobrujszkig, Mozirtól Bergyicsevig rengeteg hasonló község fejlõdött ki, ahol hasonló rend és szokások uralkodtak. Az utolsó háború és a holokauszt még ezt az illuzórikus egységet is lerombolta, aztán pedig a szovjet propaganda végezte be a mûvet, a gleccsernél is fagyosabb határokkal választva el egymástól a nemzeteket.

Azt hiszem, apámnak alapjában véve tetszene a történelem szarmata változata. Egyébként ezt talán õ maga is megerõsítette itt, a poléziai rengeteg mélyén. De semmiben sem lehetek biztos, ha figyelembe veszem, hogy állandóan támadja az elméleteimet. Már csak ezért sem fogom megkérdezni errõl, ha visszamegyünk Minszkbe.

A fehérorosz identitás hosszú századokon át formálódott, érlelõdött, míg végre elérte a tökélyt. Akik a 20. század elején népszerûsítették a nemzeteszmét, ennek köszönhetõen ismerték föl egymást, ez hozta õket olyan közel egymáshoz, mintha egy titkos testvériség tagjai lennének. Nem beszélhettek a népnek arról, hogy igényt tartanak vagyonokra és címekre, mert a nép egyszerûen nem értette volna õket. Pedig pontosan a nép volt a legfõbb hordozója annak a kultúrának, amelyre az új államnak kellett épülnie. A 20. század elején nehéz döntés elõtt álltak a fehérorosz hazafik. Lehet, hogy a lelkük mélyén egy teljesen normális, “burzsoá” Fehéroroszországról álmodtak. De választaniuk kellett, hogy maguk mögé tudják állítani a néptömegeket az orosz forradalom lázas éveiben – és a szocializmust választották.

Akkor kezdték szláv balsosrsnak beállítani a saját sérelmeiket, balvégzetüket és vágyaikat. Az újságlapok és a színpadok tele vannak könnyekkel és bánattal. Hol a paraszt nehéz sorsa, hol a szegény kiszipolyozott vidék, hol az örökös nyelvi probléma, hol meg általában egész Fehéroroszország gyötri õket. Ezek a sirámok hálás közönségre találtak. A falusi nép inkább hajlott a könnyes együttérzésre, nehezebb lett volna harcba hívni. Egyébként az ember mindig nagyobbra tartja az együttérzést bármiféle felhívásnál.

Így kedveltették meg a néptömegekkel a fehérorosz eszmét, így fogadtatták el fehérorosz formáját, a sérelmek és a tiltakozás sajátos keverékét, bár ez már nem nemesi, hanem proletár indulat volt.
A forradalom és a polgárháború útvesztõiben lassan proletarizálódott a kiindulópontként szolgáló eszme. A fehéroroszoknak már voltak saját politikusaik, tettre kész, élelmes emberek képviselték õket. Ha egyszer nem lehet létrehozni önálló és teljesen független államot, nem lehet kitépni az országot a bolsevikok karmai közül (a fehéroroszoknak még nincs elég erejük ehhez), szovjetesíteni kell az eszmét, át kell festeni és az új, szovjet világhoz kell igazítani. A tömegek eddig jajveszékelés és bánkódás formájában kapták a nemzeti nevelést, most viszont új, pozitív üzeneteket kell eljuttatni nekik. Ilyen üzenetnek bizonyult a kommunizmus.

Nemcsak jelszó volt, az egész eszmét megújította. A két világháború között Fehéroroszországot felosztották keleti BSZSZK-ra és a burzsoá Lengyelországhoz tartozó nyugati országrészre. Mindkét részében fejlõdött az eszme. De hogyan? A BSZSZK-ban a húszas években elvégezték az úgynevezett fehéroroszosítást. Ezt a nemesség örökébe lépõ, már említett, erkölcsi támaszként szolgáló réteg végezte. Nem hitt a szovjet nemzeti újjászületésben. Egyszerûen túl akart járni az újabb megszálló eszén, a saját céljai szolgálatába akarta állítani. Mindennek ellenére a szuverén BSZSZK a saját hatalmi szerveivel, oktatásával és a felülrõl indított fehéroroszosítással közelebb állt a fehérorosz eszméhez. Másrészt viszont vajon a moszkvai elvtársak továbbra is ilyen szívesen támogatják majd az újjászületésünket, ha kiderül, hogy ez enyhén szólva nem kommunista és nem is moszkovita? Természetesen nem. Ezért a késõbbi elõnyök reményében nem árt engedni egy kicsit, átmenetileg egyenlõségjelet tehetünk a nemzeti ügy és a kommunizmus közé.

Pontosan így gondolkodtak, miközben a nép képes volt õszintén hinni az új államformában – a proletariátustól kitelik ilyesmi. A nép szereti a fényes jövõt. A fehéroroszosítást is elfogadja, feltéve, ha kommunizmust jelent.

Hasonló politikát folytattak – bár egész más okokból – a Fehéroroszország nyugati részén, Lengyelországban mûködõ illegális fehérorosz szervezetek. Igazából könnyebb lett volna nemzeti felszabadító mozgalmat szervezni, ragaszkodva a tiszta formájához, de… Ki finanszírozott volna ilyen vállalkozást? Moszkva csak kommunista tevékenységre adott pénzt, még azt sem bánta, ha fehérorosz mozgalomnak álcázzák. Ezenkívül Moszkva és Minszk rengeteg ügynököt küldött Nyugat-Európába, akikkel nehéz volt harcolni, különösen konspirációban. A mezsgyén túl pedig egyre erõsödött a proletárok boldog hazája, gyötörve és csábítva az együgyû nyugat-fehérorosz parasztot… Végtére is elõbb-utóbb egyesíteni kellett a nemzetet és az országot, azt pedig mindenki természetesnek vette, hogy az egyesítés nem mehet végbe lengyel protektorátus nélkül. Ennek eredményeképpen a keleti lengyel határvidéken kialakul az az új meggyõzõdés, hogy minden fehérorosz bolsevik.

Talán lehetett is volna némi esélye ideológusaink e zavaros kombinációjának, ha akár egyetlenegy is túléli közülük a harmincas éveket. A kuláktalanítással kezdõdött a vadászat, késõbb egész egyetemi karok kerültek a Gulagra és a kivégzõ osztagok elé. Gondosan megritkították az államapparátust a kisebb és nagyobb városokban; vidéken még jegyzõkönyvet sem készítettek, egyszerûen teljesítették és túlteljesítették a tisztogatást szabályozó, egymást követõ terveket. 1939-ben Fehéroroszország nyugati részén csordaszám hajtották vagonokba az értelmiséget, mint a marhákat…

Így hát a harmincas években “föláldozták a forradalom oltárán” a fehérorosz eszme pionírjait, a nemzet erkölcsi támaszát – így tanították apámat a szovjet iskolákban. Meggyilkolták a “szeplõtelen fogantatás” tanúit, eltûntek, számûzték õket, örökre emigráltak az országból. Maradtak azok, akik gondolkodás nélkül hajtogatták a jelszót: “Minden fehérorosz bolsevik.” Pontosan nekik jutott a háború után az a feladat, hogy megint reformálják meg a fehérorosz eszmét.

Tehát megváltoztatták és újraírták az ország egész történetét. Fehéroroszország kizárólag a proletár- forradalomnak és Oroszországnak köszönhetõen jelent meg Isten világában, korábban nem volt semmi, csak a nehéz paraszti sors, a lengyelfürt és a bocskor. Csak a szovjethatalom idején, a népek testvéri szövetségében jutottak el a fehéroroszok az államisághoz, ekkor fejlõdhetett az ipar, a kolhoz és a kultúra. Mindez messzirõl bûzlött a proletár hévtõl, az önkritikától és a nagy Oroszország elõtti kapitulációtól, plusz az abszolút történelmi nihilizmustól. Az egekig magasztalták a parasztokat és a munkásokat, sárral dobálták az arisztokratizmus, a tiszta szépség és a nemzeti identitás minden megnyilvánulását. A kommunizmus lett a nemzeteszme veleje, a szovjetizmus pedig a fehérorosz nemzet legfõbb tulajdonsága. Azt hajtogatta a teljes pedagógusgárda, híven az állami ideológiához: minden fehérorosz bolsevik. Végül Nyikita Hruscsov kijelentette, hogy a fehéroroszok érik el elsõként az igazi kommunizmust, mert másoknál gyorsabban mondanak le az anyanyelvükrõl. Pontosan ilyen alakban maradt fenn a fehérorosz eszme napjainkig, apám koráig és az én idõmig.
Mi voltunk a nemzet hanyatlásának tipikus résztvevõi és tanúi.

Más nemzetek a tudatukban keresik a betanult választ arra a kérdésre, hogy “ki vagy?”, a fehér- oroszok viszont – akiket nem is tanítottak válaszra, inkább leszoktatták õket róla – ma csakis a vérüket kérdezhetik. A hatalmas nemzetségek dicsõ leszármazottai, akik nincsenek tudatában a családi hátterüknek, gyárakban robotolnak vagy a piacokon seftelnek, és csak a rövid dühkitörések alatt vehetjük észre, hogy borzasztó rossz lett a hangulatuk. Ebbõl a szempontból nem változtak semmit a 19., sõt a 16. század óta. Elég figyelmesen elolvasni Jan Barscseuszki könyveit, a Barkulab- krónikát vagy a csornobili Filon Kmita leveleit ahhoz, hogy megértsük: ugyanolyan emberek írták, mint te, ugyanarról írtak, amirõl te. Nincs itt semmiféle “elavult problematika” vagy “archaikus stílus”. Mindez élõ, aktuális, a tiéd.

A kultúra hordozójának egyáltalán nem kell tudnia azt, hogy õ hordozza.

A fehéroroszok egykor kétségkívül elvesztették ezt az erényüket, ahogy a lengyelek vagy a litvánok is elvesztették. A globalizáció korában kénytelenek lesznek bûnbánatot tartani, leegyszerûsödni, visszatérni a “tiszta alakhoz”. De mostanáig még önmaguk maradtak.

Egy fehérorosz ül a kidõlt fenyõn és hallgatja a vére szavát, én pedig az arcképét rajzolom, amely az enyém és minden fehéroroszé is egyszerre. Dorian Gray arcképe, amelyen évszázadokon át rajta hagyta rejtett sérelmei és jóvá nem tett árulásai nyomait a nemzet.

FORDÍTOTTA PÁLFALVI LAJOS

A fordítás alapjául szolgáló kiadás: S. Dubawiec: Portret ojca. Sarmackie krajobrazy. G³osy z Litwy, Bia³orusi, Ukrainy, Niemiec i Polski, pod red. Martina Pollacka. Wo³owiec, Czarne, 2006.

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.