Lucius Domitius lázbeszéde

et ressurexit… – mesélte Seneca.
s míg az öntudat új kikötõjébe érne
háborgó elmével a rettegõ ember
hihetõbb Istent keresve,
alulírott én, Lucius Domitius közhivatalnok
tiszta tudattal nézem a lángokat, a tüzet
s az õrületet, ahogyan egyre nõ.

mert emlékezni többé nem lehet
s persze, többé felejteni se.
így záródnak az ajtók, ablakok
s ekképpen nyílnak mind a semmibe.
tógám, a vörös égbolt Rómát eltakarja
csak szám ha látszik, a Circus Maximus
lépcsõjén még egy-két szót elhadarna
én mondom, ki egy vagyok a sokból
s mert õutána nincs több imperátor
felépítem a várost hamuból s romokból.
a császár búcsúzik. a költõ gyászol.

Felgyújtom Rómát: az én jogom,
és égre szállnak mind a tetvek
s mert végem lesz, bölcsen tudjuk
ha fellázadnak majd a rendek
Rómát én gyújtom fel akkor is.
Röviden ennyi. Lófasz nektek.

hol vér folyik, ott hûségrõl beszélnek
s nem hiszek nekik, Janusra mondom,
arcok és bûnök válnak füstté, az ég
forró méhébe szívja rendre Claudius,
Agrippina és Britannicus arcait.
és fölfelé tart, ahova vágyott a város, végre:
ma éjjel az én hitem hevíti Rómát.

senatorok és okos praetorok
tógás majmok, kis haszonlesõk
rájuk hagyom Hellászt s Júdeát
rájuk vonítsanak az éhezõk
cibáljon hát koncot, aki éhes
dagadt erszényük is kevés
s erényük is a szótlan feledéshez
a népet pedig, ha egyetlen nyaka lenne
lefejezném s szûzen ragyogna Róma
újszülöttként a tenyeremben.
a várost nézném, a szürke pernyét,
valami nagynak esetlen hamvát
amelybõl az égõ szellemet
s a lángot valakik kioltották.

kegyetlenebb mint én számtalan akadt
s hogy nagyobb csaló-e Galba
ki csürhét, árulókat küld majd ellenem
testemet látom vérbe fagyva

’micsoda mûvész vész el most velem’

Istenem néz rám odafentrõl
most üli torát Róma romjain
s míg könnyû sorsom pörgeti
úgy élek én, ahogyan álmodom
atléta, kocsis, énekes, citerás
olykor embervért, olykor bort iszom.

mint tudjátok, más néven halok meg,
én, ki nem harcoltam a császár ellen
s kiket én tettem nagyokká egykoron
rabszolgák fegyvere zúzza be mellem.
írástudók, kufárok s barbár zsoldosok
doktorok, redaktorok, s pojácák
de nagy lélek nincs köztük egy sem.

a pór jókedvét figyelem évek óta
csatornák közt mi egyéb lenne mérvadó
mintsem amit a sûrû szenny növeszt
császár kegyeltje voltam, szelíd fiú
árva és bitang, örökös jövevény
ki másért lenni jó rest sose voltam.
õk látják lelkem mind e pillanatban, kiket
szerettem s megöltem mind egy szálig.
vágyak s álmok Jeruzsálemtõl Galliáig

64-et írunk, július van és langyos este van
egy költeményt akartam elszavalni
melyben írva egy asszony bûne van
Trójáról írtam minap, és rímeket keresve
– mit mondjak erre harmincévesen?
képet láttam hogy szép Heléna teste
a porban fekszik s hallgat véresen
erõs vitézek s fegyverek
karjukban lendület s arcukon harag
semmivé teszik Trója városát
s kifosztják néhány nap alatt.
megértettem: Tróját egy asszonyért.
most hit nélkül lenne élni könnyebb
s fukar lennék? ne adnám érted Rómát?
holnaptól új rend s új idõk jönnek.

és rád gondoltam, felgyújtván a várost
hogy az égbolt mélykék kárpitjára
így írjam fel gyönyörû neved
marják bele az izzó éjbe a lángok
hadd lássák az istenek odafentrõl
s lássák a bolygók, s tudják mindenek
hogy téged szeret a költõ, Lucius.

hogy úgy emészt el, mint Tróját a lángok
pusztul a város –, épp errõl beszéltem
s lángokról írtam – emlékszel – époszomban
s hallottad-e, ahogy a csóvák
mikor az Esquilinus oldalába nyaltak
hallottad-e hogy én szólok hozzád?
hallottad-e hogy szólongatlak?

s az arcomat láttad-e, kedves?
láttad-e, csak én voltam nyugodt.
mert költõnek lenni volt kihívás,
meglátni azt, ami az õrület
túloldaláról a császárt elvakítja,
meglátni azt a másik Rómát –

Lám, Lucius agya tiszta.

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.