Radikális idegenség Christoph Ransmayr A jég és a sötétség borzalmai című regényében

Lucida nube da l’estrema parte
De l’emisfero balenando emerge,
Che, quasi un dupplicato sol, comparte
Immensa luce né molt’ alto s’erge.
(Orazio Ariosti: Alfeo)

To any one accustomed only to an English landscape, the novel aspect of an utterly sterile land possesses a grandeur which more vegetation might spoil.
(Charles Darwin: The Voyage of the ’Beagle’)

A természet alaptörvényei itt már nem érvényesek. […] Egy olyan világba hatoltunk, amelyben ismeretlen, ijesztõ hatások uralkodnak és az iránytû nem képes már vezetni bennünket. Vezess vissza bennünket Colón, mielõtt mindannyian elveszünk.
(Juan de la Cosa, elsõtiszt szavai Kolumbusz Kristófhoz)

I.

Útra kelni, hõstetteket véghez vinni, újat felfedezni és eközben a legnagyobb erõfeszítésektõl sem visszariadni. Az emberiség legrégibb kalandjátékai ezek. Ezek az utazások az idegenség legkülönbözõbb formáival szembesítik a vándort. Legyen az strukturális idegenség, mellyel akkor találkozik, ha számára ismeretlen viszonyokra, idegen nyelvekre és szokásokra bukkan, vagy bizonyos esetekben az idegenség radikális formája, olyan jelenségek, amelyek „kulturálisan sohasem szelídíthetõk meg”, mint az álom, a halál, az Erósz vagy a kábulat.1

Az interkulturális diskurzus az idegennel való találkozáson két vagy több kultúra találkozását érti, és a más illetve másság tapasztalásának és észlelésének adott formáit és módjait helyezi az érdeklõdés középpontjába. Ha azonban kitágítjuk a kört, és azt kérdezzük, hogy milyen más megjelenési formákat ölthet az idegenség, egy olyan pontra érkezünk el, ahol a radikálisan más már nem fokozható és abszolútnak tekinthetõ. Egy ilyen típusú találkozás képezi Christoph Ransmayr elsõ regényének, A jég és a sötétség borzalmai(1984) magját.2 A regényben egyfelõl az 1872-tõl 1874-ig tartó, Julius von Payer és Carl Weyprecht irányítása alatt folyó osztrák–magyar k. u. k. északi-sarki expedíció története bontakozik ki , amely 1873-ban felfedezte a Ferenc József császár-földet, másfelõl egy elbeszélõ, állandóan reflektálva a szöveg létrejöttének folyamatára, rekonstruálja Josef Mazzini eltûnését az Északi- sarkon. Josef Mazzini utazása a sarkkörre körülbelül száz évvel az osztrák–magyar expedíció után történik, és útra kelésének oka abban keresendõ, hogy kezébe kerülnek az expedíció tagjainak tudósításai és naplói. Ransmayr regényében az Északi-sark az abszolút idegenség metaforája, melyet mindig csak megközelíteni lehet, de ténylegesen elérni, vagy rálépni soha. Pontosan ez a kifürkészhetetlenség, mely abból adódik, hogy csak földrajzi fikció és nem valós hely, teszi az Északi- sarkot alkalmas metaforává. A teljes idegenség és üresség ugyanakkor a végtelen lehetõségek helye is és ily módon válik Mazzini valóság- konstrukciójának helyszínévé.

Az 1872. évi expedíció résztvevõi számára a világ, a technika akkori állásából következõen, még nagyon nagynak tûnt. Útjuk során vasúton, hajóval, kutyaszánnal vagy gyalog közlekedhettek. Másrészt azonban a XIX. század végén élõ ember szemében egyértelmûen zsugorodni kezdett a világ. A nagy felfedezések kora régen lejárt, a Földet már szinte teljesen feltérképezték, felmérték és felosztották maguk közt a nagy gyarmati hatalmak. Erre a tényre és a mögötte megbújó érdekekre utal írásában Edward Said, amikor az imperializmusról ír:

A tizenkilencedik század vége felé Európában alig akadt az életnek olyan apró területe, amelyet ne érintett volna birodalom; a gazdaságok ki voltak éhezve a tengerentúli piacokra, a nyersanyagokra, az olcsó munkaerõre, illetve a nagy és jövedelmezõ földterületekre, a bel- és külpolitikát pedig egyre inkább annak jegyében alakították, hogy hatalmas, távol esõ területek és alávetett emberek óriási tömegei esnek irányításuk alá.

Az imperializmus Said definíciója szerint egy olyan uralkodó nagyvárosi centrum gyakorlata, elmélete és viselkedési szokásai, amely egy távoli territórium fölött gyakorol hatalmat.3 Said a gyarmatosítást az imperializmus következményének tekinti és települések távoli territóriumokon való létesítését4 érti alatta.

Ilyen körülmények között az osztrák–magyar expedíció számára aligha maradt felfedezni való egy szinte teljesen „foglalt” világban. Egy fennálló lehetõség volt beszállni az Észak-keleti átjáró megtalálásáért folytatott küzdelembe. Az addig sokat, de hiába keresett, a Jeges-tengeren keresztül Indiába vezetõ útvonal felfedezése az emberiség ill. a felfedezõk nagy álmai közé tartozott, és amint Menke (2001: 146) erre utal, a XIX. században ismét az érdeklõdés középpontjába került.5 Angol kezdeményezésre, hogy a napóleoni háborúk után munka nélkül maradt flottát foglalkoztassák, a korabeli médiumok támogatásával a XIX. században 50 hajót és 10 szárazföldi expedíciót indítottak az északi térségbe. (Menke 2001: 146). De mint minden felfedezõút hátterében, itt is a gazdasági haszon állt, és a felfedezés nehezen megszerzett dicsõsége is csak részben tudta leplezni ezt a szándékot. Az Admiral Tegethoff nevû hajón útnak induló osztrák–magyar vállalkozás idején ezek a célok azonban csak vágyálmoknak bizonyultak, amit a Jég és a sötétség rettenete Elsõ kitérõje azonnal világossá is tesz, amikor az átjáró keresését értelmetlen fáradozásnak, gyilkos õrületnek állítja be, amint azt Fröhlich (2003: 123) is kiemeli. A mitikus északnyugati átjáró keresése Kolumbusz törekvésével ér fel, aki az Indiába vezetõ folyosó megtalálását tûzte ki célul. A felfedezéseket e két idõszakban azonban igen különbözõ érdekek vezérelték. Míg Kolumbusz Eldorádóról, végtelen gazdagságról és nem utolsó sorban a „vadak” megtérítésérõl álmodott, a tudományos korszakban a térkép fehér foltjait akarták szisztematikusan felszámolni, hogy a meglévõ ismereteket bõvítsék, de azért is, hogy bizonyítsák az ember hatalmát a természet felett. A saját teljesítõképességbe és nagyságba vetett szinte végtelen hit megszállott erõpróbára hívta a természetet.

Ransmayr regénye ilyen erõdemonstrációt mutat be, de az ember és a természet párharcában elõbbi csak részsikereket könyvelhet el. Igaz, sikerült az utolsó ismeretlen területek egyikét felfedeznie, felmérnie és leírnia, illetve lerajzolnia, de a végén mégiscsak a természet gyõzedelmeskedik. A természet ugyanis teljesen érintetlen marad a felfedezéstõl, a felfedezés tényét közömbösen tudomásul veszi, és kegyes az emberhez, amikor csak átmenetileg, részben mutatja ki erejét, és nem pusztítja el az összes felfedezõt. Az ember és természet viszonyát Gulliver perspektívájával illusztrálhatjuk, aki Lilliput lakói szemében szörnynek tûnik, amely legkisebb mozdulatával is kárt tehet a kicsi, de igen agresszív emberekben. A sarkkutatók megmenekülése tehát nemcsak rendkívüli ellenálló képességüknek és hõsiességüknek köszönhetõ, hanem éppúgy a véletlennek és a természet szeszélyének. E tekintetben – ahogyan arra a regény krónikása is utal – minden sarkköri expedíció egyforma.

Valahol Szibéria sarki partjainál, északkeletre, lennie kell egy rövid, zajló jéggel szegett tengeri útnak Japánba, Kínába és Indiába, átjárásnak az Atlantiból a Csendes óceánba – az északkeleti átjárónak.
De 1872-ig már egész flották tûntek el a jégzajlásban, anélkül hogy északkeleten átjárást találtak volna. […] A pusztulás statisztikája mindig ellentmondásos és hiányos maradt, hiábavaló kísérlet, hogy számokba foglalják ennek a mítoszok igézetében álló útnak a borzalmát és rettenetét. […] A hajók elsüllyedtek. A krónikások írtak. Az Északi-sark világának mindegy volt. (45)

Hoffmann (2006: 130–131) értelmezésében a természet tombolása a regényben az erõszak és a harc képein keresztül jelenik meg, amelyek még az expedíció indulása elõtt Weyprecht beszédében az „erõszak” és „a jég nyomása” (12) említésével tematizálódnak. Hoffmann olvasatában az erõszak és a harc metaforái egy „szándékosan cselekvõ ellenfelet” idéznek meg, aki ellenszegül az embereknek és vadállatként támad rájuk. A regény más passzusaiban, fõleg a szárazföldi hazatérés leírásában csatatér képe elevenedik meg. (Hoffmann 2006: 131)

Nemcsak a természet nyers ereje, de labirintusszerûsége is próbára teszi az expedíció résztvevõit. Az ember tehetetlensége élesen megmutatkozik, amikor az egyébként megbízható mûszerek becsapják, és elveszti tájékozódó képességét. Az emberi lelemény ezen a vidéken, a természet hatalmával szembesülve, használhatatlannak bizonyul. A természet vagy erõszakos oldalát vagy lenyûgözõ, jéghideg szépségét mutatja. Az elsõ esetben szinte kibírhatatlan nyomást gyakorol a Tegethoff legénységére (a jég nyomása a szó szoros értelmében szinte felmorzsolja õket), a másodikban magával ragadja, és áhítatos csodálatra kényszeríti az embert. De szépségével is csak lehengerlõ erejét demonstrálja, melynek ember nem állhat ellen.

II.

A vakmerõ tengeri utak hosszú hagyományát dokumentálja a regény krónikása, amikor az antikvitástól kezdve összefoglalja a felfedezések történetét. Az európaiak arany utáni mérhetetlen vágyát az aztékok Náhuatl-szövegén mutatja be, melyben a „mészarcok” mértéktelenségükben majmok és disznók módjára viselkednek. (47) Az aztékok szemszögébõl éppen a saját megítélésük szerint magasan civilizált, a „vadakhoz” képest kulturálisan felsõbbrendû európaiak mutatkoznak igazi vadakként, mert emberi mivoltukból kivetkõzve állatokká válnak. A regény e sorai a megszokottól eltérõ perspektívából láttatják az eseményeket. A felfedezéseket és hódításokat ugyanis hagyományosan európai szempontból, a másik perspektíváját teljesen kizárva írták meg. Az idegenséget ugyan észlelik, de az idegenség kölcsönös voltát nem. Figyelmen kívül hagyják azt a tényt, hogy az európaiak az általuk „felfedezett” (bár már sokkal korábban ott élõ) „vadak” számára éppoly idegenek, mint azok nekik. Csak az európaiak által elkövetett rémtettek fényében született meg a nemes vadakról alkotott elképzelés, amely Gerd Stein megítélésében (1984: 9) nem más, mint annak bizonygatása, hogy „a vadak közt is akadnak igaz emberek, vagy hogy minden vad isten gyermekének kegyelmi állapotában él”. Ez a humánus viszonyulás az idegenhez azonban a fehérek látens arroganciáját rejti, állítja Stein (1984:9), hiszen az a megállapítás, hogy a vadak is emberek, azt a meggyõzõdést sugallja, hogy különbség tehetõ „ember” (Mensch) és „is- ember” (Auch-Mensch) között. Ez azonban újfent az ember és ember közötti egyenlõtlenséget teszi nyilvánvalóvá. A Jég és a sötétség borzalmai krónikása listázza azokat a bûnöket, amelyeket évszázadokon keresztül az arany és a gazdagság eléréséért követtek el. Ezzel az osztrák–magyar expedíció is példaértékû esetként szerepel a XVI. század vége óta tartó „haláltáncban”. (61) A korábbi utazásokkal történõ egybevetés azonban kissé sántít, mivel a krónikás nem tér ki a felfedezõutak okainak sokféleségére. Fröhlich ezzel összefüggésben a koncepcióba illeszkedõ olyan analógiák felállítását emeli ki, melyek az igen jelentõs különbségek figyelembevétele esetén nem érvényesülnének: A strukturális analógia megállapítása érdekében elsikkad például, hogy a gyarmatosítók és indokaik különbözõ idõkben eltértek. Csak így állhat a Payer-Weyprecht expedíció az európai gyarmatosítás példájaként. (2003: 124) Ha figyelembe vesszük Edward Said gyarmatosításdefinícióját, egyet kell értenünk Fröhlich megállapításával. A gyarmatosító szándékok különbözõségének elsikkasztása mellett még egy ok szól az ellen, hogy az osztrák–magyar északi-sarki expedíciót a gyarmatosítás folyamatába soroljuk: nem sikerült lakott területet osztrák–magyar fennhatóság alá vonni. Csak a meglévõ szándékban, hogy új területet fedezzenek fel, észlelhetünk analógiát a korábbi, illetve egyidejûleg folyó gyarmatosítási kísérletekkel, felfedezõútjuk eredményét tekintve azonban nem áll fenn hasonlóság.

A tudományos expedíciók új vonása a felvilágosító szándék, míg korábban az uralkodók arannyal való ellátása és a pogányok megtérítése állt a középpontban. Az osztrák–magyar expedíció abban is eltér régebbi felfedezésektõl, hogy nem vezetett idegen, alacsonyabb rendûnek tekintett kultúrák kiirtásához. A kérdés, hogy lakott terület meghódítása esetében a kultúrák találkozása nem vett-e volna éppoly tragikus fordulatot, mint a korábbi esetekben, megválaszolatlanul marad. A Tegethoff legénysége kultúra helyett ugyanis a puszta természettel találkozik. A legújabb kor felfedezõi célul tûzték ki, hogy eliminálják a térképeken és az emberek tudatában meglévõ fehér foltokat. A krónikás ehhez ambivalens módon viszonyul. Egyfelõl kritizálja a legújabb kori expedíciók céljait, és egyenlõségjelet tesz a korábbi és késõbbi felfedezõ utak közé, másfelõl Payer és Weyprecht autentikus naplóbejegyzéseibõl idézve hangsúlyozza ezen utazás felvilágosító szándékát és az ismeretlen terület megismerésének lenyûgözõ voltát. A krónikás pozíciójára hívja fel Fröhlich (2001: 77) is a figyelmet: „[a kritika, R. Sz.] a krónikás felvilágosodás-kritikai álláspontja mellett érzékelteti a kutatók történeti érdeklõdését és lelkesedését feladatuk iránt, hogy új országokat és (tengeri) útvonalakat fedezzenek fel.” Minden expedíció elvi azonosságára utal továbbá az Aminek meg kell történnie, megtörténik. Hajónaplócímû fejezet, amely a Mazzinivel utazó kutatók munkáját írja le:

A geológusok talajmintákat vesznek fáradhatatlanul a Jeges-tenger fenekérõl, és a kõolaj esetleges elõfordulása iránti érdeklõdésüket csak fáradságosan tudják a tudomány tisztasága mögött elrejteni. (152)

Ebben a részben a krónikás az 1981. évi expedíciót is láncszemnek tekinti az összes eddigi és az Elsõ kitérõben felsorolt expedíciók láncolatában.

A Ferenc József-föld felfedezése döntõ változást jelent az osztrák–magyar expedíció résztvevõi hozzáállásában. Eddig a pillanatig csak sodródtak az Északi-sark bizonytalansága és megfoghatatlansága felé. De egy fizikailag megragadható, látható és az ember számára hozzáférhetõ földrajzi képzõdmény felfedezésével hirtelen minden résztvevõ számára értelmet kap az expedíció. A megpillantott föld, melyet saját, jobban mondva császáruk tulajdonának tekintenek, a hosszú, jégbezárt sodródás után fixpontként tûnik fel elõttük. Ennek megfelelõen nagy a lelkesedés a fedélzeten, igaz, sokféle formában ölt testet. Payer lelkes, patetikus szavai, Krisch elégedettséget sugárzó feljegyzései és Weyprecht tudományos, kritikus-kételkedõ gondolatai mellett ott állnak Haller érzelemszegény, kizárólag a tényeket regisztráló bejegyzései is. (159–161) A felfedezést megelõzte egy délibáb: megjelent egy sziklás, köves jéghegy, benne csillogó, a matrózok által aranynak hitt pirittel. Ez a szövegrész egyértelmû kapcsolatot állít fel az Elsõ kitérõben ábrázolt európai aranylázzal, amely az aztékok földjén illetve egy XVI. századi sarki expedíció során tört ki, amikor is a résztvevõk tonnaszám hordták haza az értéktelen piritet. (158) A fizikai valójában megnyilvánuló, teljesen kopár és élettelen Ferenc József-föld végül szöges ellentétben áll azokkal az elképzelésekkel, melyek egy ismeretlen földrész felfedezéséhez kötõdnek. A legénység, amely az állandó testi szenvedés közepette már kezdte levetni magáról a civilizáció burkát, ekkor a keresztelõ rituális aktusán át mégis visszatér abba.6 A névadásban az ember alapvetõ szükséglete nyilvánul meg, hogy semmit se hagyjon megnevezetlenül. Az elnevezés révén az addig névtelen tárgy jellege megváltozik, még a felettébb barátságtalan Ferenc József-föld is az „õ földjük!” (146), egy „igézõ, hatalmas dáma” (161) alakját ölti. A névadással a föld élõlénnyé válik, amely kezdetben még ellenáll a hódításnak, majd enged és szelídített állatként viselkedik: „a föld velük marad, már csak vonakodva változtatja alakját, hosszasan, csöndben és szelíden fekszik ott gyakran, és otthonos lesz számukra.” (147) A névadás azonban az elnevezett leigázását is jelenti, és a felfedezõk viselkedése a gyarmatosítókéhoz hasonlít. A sziget kezdetben mint a vágy titokzatos tárgya jelenik meg, a felfedezõk arra kényszerülnek, hogy messzirõl gyönyörködjenek benne, mert az idõjárási viszonyok nem engedik meg, hogy közelebb hajózzanak és kikössenek. Amikor az elemek tombolása alább hagy és végre ráléphetnek a mitikus földre, azonnal hozzálátnak a feltérképezéshez, felméréshez, felosztáshoz és névadáshoz. Az ilyen gesztusok Alexander Honold meggyõzõ értelmezésében erõdemonstrációk és arra tett kísérletek, hogy a gyarmatosítók a teret uralmuk alá vonják. A törekvés, hogy a teret a saját kultúrából ismert minták alapján osszák fel, a saját erõ és hatalom fitogtatásának része. Ehhez a kulturális gyakorlathoz tartozik a határok meghúzása, városok alapítása, a vasútvonalak nyomtávvezetése is. (Honold 2003: 139) Honold megállapítása, miszerint egy kontinens áthatolhatatlansága csak növelte a gyarmatosítási kedvet, mert új terek megnyitását és térnyerést jelentett, ebben az esetben is helytálló. (Honold 2003: 144) A birtokbavétel egy másik példája a legénység igyekezete, hogy egy jégtáblán, amelybe hajójuk belefagyott, Payer parancsára mûutat (kiemelés az eredetiben) építsen, „amely viaduktokon és alagutakon vezet keresztül, olvadékvíz-tavak partjai mentén, amelyek osztrák neveket viselnek, és postaállomások, szentélyek, szobrok és csapszékek elõtt fut.” (139) Mosebach is hangsúlyozza, hogy a jégbõl emelt építmények a felsõbbrendûség érzet megnyilvánulásai, amely a civilizációból érkezõ embert a természet manipulációjára ösztönzi. Ezek az épületek jelzik, hogy a legénység gyõzni és uralkodni akar a természet felett. (Mosebach 2004) Ez a cselekvés nem különbözik attól, ahogy lakott területeket igáznak le azáltal, hogy a hódítók kultúrájukat rákényszerítik az ott élõkre. Az adott viszonyokat addig faragják és változtatják, amíg azok megfelelnek a saját, ismert berendezkedésnek. A betolakodók még akkor is saját elképzelésük szerint nyesegetik a területet, ha ott nem lakik ember, ezáltal is a megmûvelt vidék illúzióját keltve. Az illúzió végül még az építõmestereket is magával ragadja:

A szentélyeket díszesebbre és a tornyokat magasabbra építik, mint Payer kívánja. Nem engedelmeskednek, együtt játszanak vele. Egy júniusi vasárnapon Vincenzo Palmich matróz jelenik meg az egyik torony erkélyén, várkisasszonynak öltözve, és a hóvár hullórostélyánál, fején pléhdoboz, lobogó sisakforgóval Lorenzo Marola. Szerenádot énekel fagydaganatok torzította apródjával, Pietro Fallesich-csel. (140)

A sziget megpillantása végül minden szenvedést és kínt feledtet. Várakozásaik Kolombusz izgalmára emlékeztetnek, mielõtt elérte volna az újonnan felfedezett szárazföldet:

Parancsot adtam, hogy vonják be a vitorlákat és hagyják a hajókat lassan sodródni. Mit fogunk megpillantani? Márványhidakat? Aranytetejû szentélyeket? Fûszerligeteket? Embereket, akik hozzánk hasonlóak vagy az óriások egy ismeretlen nemét? (Columbus 1970: 94)

Hasonló türelmetlenség lesz úrrá Payeren is:

És amikor a jéglábazatot is legyõztük, és valóban a partjára léptünk, nem láttuk, hogy csak hó, sziklák és törmelék vesz körül minket, és hogy nem lehet vigasztalanabb táj a földön, mint az a sziget, amelyre léptünk; számunkra éden volt […] Van valami felemelõ egy olyan föld elhagyatottságában, amelyet még nem tapodott emberi láb, még akkor is, ha csak képzelõdésünk és a szokatlan vonzása kelti is ezt az érzést, és a pólus hó-országa önmagában talán nem poétikusabb, mint Jütland. (147f)

A felfedezett föld elnevezése azt a szokást tükrözi, hogy a névadással a hódító nemzet nagyságát fejezzék ki. Így keresztelnek szigeteket Wiener Neustadt, Klagenfurt, Rainer fõherceg nevekre, fokokat Grillparzerrõl, Kremsmünsterrõl, Fiumérõl, Triesztrõl, Buda Pestrõl és Tirolról neveznek el.

III.

Amint arról fentebb már szó esett, a regényben, a felfedezés pillanatában elmarad a kultúrák találkozása. Más azonban a helyzet a vitorlás fedélzetén. A felfedezõúton résztvevõk részletes listája szemlélteti, hogy mennyire heterogén összetételû volt a Tegethoff legénysége. A Monarchia minden szegletébõl találunk résztvevõt; Weyprechten kívül, aki német volt, a tisztek és gépészek nagy része Bohémiából, illetve Morvaországból származott, kivéve a magyar hajóorvost. Két tiroli hegyivadász képviselte a szûken vett Ausztriát, a matrózok kivétel nélkül a mai Olaszországból és Horvátországból jöttek. A legénység összetételén világosan látszik az észak-dél ellentét. A vízszintes, földrajzi választóvonal a fedélzeten függõleges, hierarchikus választóvonallá alakul. A tisztek képviselik a birodalom északi, a matrózok a déli részét, és a mentális és földrajzi különbségek a tengerészek eltérõ képzelõerejében nyilatkoznak meg. A matrózok az útra kelést észak felé, a sarkkör irányába mint teljesen idegen, ismeretlen tapasztalatot élik meg, ami meghaladja az emberi képzelõerõt. A tenger és a hajózás az õ tapasztalataik szerint egészen más jellegû. A tiroli hegyivadászok ezzel szemben jól ismerik a havat és a jeget, szélsõséges idõjárási viszonyokhoz is tudnak alkalmazkodni, a fagy, a szél és a hideg nem újdonság számukra. (Mégis az egyik tiroli lesz az, akin átmeneti, de teljes – fizikai és pszichikai – dermedtség lesz úrrá.) A szárazföldi parancsnok, Payer látja a képzelet és a valóság közt tátongó szakadékot és így kommentálja:

…este könnyû szél viszi az olaszok vidám dalait, vagy a dalmaták ludrójának egyenletes ritmusa ébreszti fel napfényes hazájuk emlékeit, amelyen hamarosan olyan ellentéttel fognak felcserélni, amely még fantáziájuk számára is hozzáférhetetlen.” (36)

Észak a déli képzeletvilágban mitikus helyként él mint Thule szigete, ami a lakott világ legszélét jelenti. Az irodalomban Thulét illetve minden arra elhelyezkedõ országot mindig harccal, háborúval, békétlenséggel asszociáltak.7 (Boccignone 2004: 71) Petrarca az északon élõ embereket állathoz hasonló, egész testükön szõrös kreatúráknak képzelte, akik nagyon harciasak és teljesen civilizálatlanok. Címerek és képek nélküli fehér zászlójuk van, mert nem hajtottak még végre dicsõ tetteket, melyeket zászlóikon megjeleníthetnének, történelmük sincs, teljesen a vad természet részei. (Boccignone 2004: 71) Ariosto az antik világ képzeletében a világ északi határának tekintett, Szkítiában elterülõ Riphea-i hegységet azonosította az Északi-sarkkal és a Jeges-tengerrel. (Boccignone 2004: 78). Az antik elképzelések és az olasz és dalmát tengerészek képzeletvilága közt nincs jelentõs különbség. Utóbbiak körülbelül a középkori ember tudásszintjén állnak, ismereteik az általuk bejárt déli területekre korlátozódnak. A sarkkör világa így elemi tapasztalatot jelent számukra. Hasonlóan éreznek a tiroliak, amikor elõször megpillantják a tengert. Az emberek tudatába csontosodott mítoszok aktívan élnek tovább, és Payer jövõre vonatkozó szavai, melyek az északi térség elképzelhetetlen viszonyaira figyelmeztetnek, arra utalnak, hogy legkorábban a sarkkör átlépése / áthajózása és az ezzel járó másság-tapasztalat rombolja majd le az utazók mitikus elképzeléseit. A krónikás nyomatékosítja, hogy milyen fájdalmas, szó szerint húsba vágó érzés a felvilágosodás pillanata. Elõször a szellemi, majd a testi szférához köti ezt az élményt:

Megpróbáltam elképzelni, mit érezhet egy egyszerû ember, aki – egy befagyott hajón sodródva, a jég és a sötétség minden borzalma körülötte – hirtelen rájön, hogy célja egyébként is láthatatlan, értéktelen pont, semmi. (38)

Egy késõbbi helyen így ír:

De lesz idõ, amikor már nem lesz asztal, és nem lesz hajó; együtt gubbasztanak majd a jégen, fekete kézzel és fagy tépte arccal, és nyers fókahúst rágnak. (76)

A különbségek kulturális és társadalmi szinten is megjelennek, amint ez a naplóbejegyzésekbõl kitûnik. A tisztek feljegyzései szellemi síkon mozognak, míg a többi résztvevõ beírásai, megmaradnak a testi síkon, így azonban sokkal közvetlenebbül fejezik ki tapasztalataikat. Haller és Klotz lakonikus rövidségû „szava nincs” (22) bejegyzéseit Payer választékosabb, helyenként költõi stílusa ellenpontozza. Míg Haller feljegyzése a sarki éjszaka beköszöntét állítja középpontba: „Egy pár filccsizma a fõhadnagy úrnak tovább csinálva. Október 30-án láttam utoljára a napot, és október 31-én láttam az utolsó sirályt.” (100f), addig Payer a halódó fény megkapó szépségérõl elmélkedik:

Már november elején mély sötétség vett körül minket; pusztaságunkat mágikus szépség szellemítette át, a hajó árbócozatának fagyos fehérsége kísértetiesen emelkedett ki a kékesszürke égbõl. A havas lepellel fedett, ezerszeresen megtört jég az alabástrom tiszta és hideg kinézetét, a vasvirág árnyalatát öltötte. Már csak déli irányban emelkedett fel délben a jégpára violaszín fátyla. (101)

E kontraszt nyilvánvalóvá teszi a felvilágosultak és a középkor tudásszintjén ragadtak közötti különbséget. Ahol az „egyszerû ember” csak a sötétséget látja, a felvilágosult felismeri a félhomály megannyi árnyalatát, ahol az „egyszerû ember” csak a materiálist, testit érzékeli, a felvilágosult magasabb rendû célokat ismer fel. Míg az „egyszerû ember” a mitikus sötétségben tapogatózik, a felvilágosult elõtt fényes régiók nyílnak meg, melyeket fel kell fedeznie, hogy tudását tovább bõvítse és kivezesse a többieket a sötétségbõl. Ebbõl következõen, Ransmayr regényének kontextusában a Petrarca által a hiányzó hõstettekként magyarázott felirat nélküli, jelöletlen fehér zászlókat az ismeretlen, a felfedezetlen, az ember által érintetlen új föld szimbólumaiként értelmezhetjük. A végtelen fehér területek, a vakító, fehér fény (amikor éppen nincs örök sötétség) a regény domináns képei. Jellemzõen éppen egy, a napsütéstõl elkényeztetett olasz matróz sóhajt fel halkan, amikor véget ér az elsõ sötét idõszak és halványan láthatóvá válik a nap: „Benedetto giorno!” (132) Az öröm azonban csalóka, mert a fehérség, a fény, a teljes sötétségben töltött hónapok után fenyegetõ, vakító világossággá válik:

A március viharos, és néha olyan csillogóan fehér, hogy kedvezõ jelek, csatornák és repedések után kutatva csak a gleccserszemüveg szemrésén keresztül tudják a pusztaságot szemügyre venni.” (135).

A természet újfent megmutatja emberfeletti hatalmát azáltal, hogy az életadó nap fenyegetõ, vakká tévõ erõvé válik.

IV.

A felfedezõ utak korszakainak fenti tárgyalása kitért az effajta utak eltérõ motivációjára is. Az osztrák–magyar expedícióval szemben, amelyet politikai, tudományos és a matrózok szempontjából nem utolsó sorban anyagi tényezõk vezéreltek, Josef Mazzini utazásának okai a nyom- és identitáskeresésben rejlenek. A nyomkeresés azt jelenti, hogy rekonstruálnia kell azt a valóságot, amelyet kitalált, anélkül, hogy tudná, hogy kitalációja a valóságban létezik-e. Azért kel útra, hogy ezt ellenõrizze. Másfelõl, Mazzini olasz származású édesanyja történetei az osztrák–magyar expedícióról és Nobile tábornok léghajóútjáról is hozzájárulnak ahhoz, hogy Mazzini éppen ezt, és ne egy másik valóságot találjon ki. Ezek az elbeszélések sarkallták arra, hogy az Északi-sarkról szóló könyveket kezdjen bújni, és lenyûgözve olvassa az expedíció résztvevõinek feljegyzéseit. Az utat megelõzte tehát az a lelkesedés, amely az ellenõrizendõ valóság kitalálását egyáltalán lehetõvé tette. Valóságok kitalálása mindig is foglalkoztatta Mazzinit, történetei kivétel nélkül kietlen vidékeken és félreesõ helyeken játszódtak. Hoffmann (2006: 136) abban látja az okát annak, hogy Mazzini kitalált valóságát ezúttal az Arktiszba helyezi, hogy optimális körülményeket keres elbeszéléséhez, ez pedig alkotásesztétikai okokra vezethetõ vissza. Az Arktisz üres tere ugyanis végtelen lehetõségeket kínál a képzelõerõnek, tehát a valóság sikeres kitalálása annál valószínûbb, minél nagyobb teret engedünk fantáziánknak.

A Payer-Weyprecht-expedíció nyomában Mazzini magához hasonló, megszállott emberekkel találkozik. Mindegyikük más okból lelkesedik, de összeköti õket, hogy mindannyian ragaszkodnak az Északi-sarkot övezõ mítoszhoz. Alexander Jerochin tanulmányában felsorolja ezeket a „mûvészfigurákat” (Jerochin: 286). A lista Payerrel kezdõdik, aki szenvedélyesen festi az északi-sarki tájról készült monumentális képeit. Mazzini anyja miniatúrafestõ, és csodálatos történeteket mesél az expedícióról, valamint Nobilérõl az olasz nemzeti hõsrõl, aki Mussolini támogatásával utazott az Északi-sarkra. Ole Fagerlien, az oslói székhelyû Norvég Sarkkutató Intézet igazgatója megszállottan ápolja Roald Amundsen emlékét, akinek dolgozószobájában kis házioltárt is emel. Malcolm Flaherty, a kalandor, Longyearbyenben telepedett le, énekel és harmóniumon játszik, idõnként Kjetil Fyrand sarkkutató társaságában, aki tenorszaxofonon kíséri. Fyrand emellett saját zománcozású rézdarabokból tájképmozaikokat rak ki a téli hónapokban.

A sarkutazások mítoszai Menke értelmezésben egyfajta határ, a határmodellek segítségével elgondolt topográfia és a határ átlépésének modelljei. (Menke: 156) Állítása szerint az újkori sarki utakban már nem egy ismeretlen terület felfedezésének vágya dominál, hanem a határ átlépése mint újdonság, melynek késleltetésével kitolódik a határ maga is, és ily módon állandósul az újdonság élménye. Ez a folyamat csak a sarkoknál érhet véget. (Menke: 156) Az expedíciót pontosan az Északi-sark elérhetetlensége élteti, hiszen ez az utolsó, földrajzilag még fel nem fedezett tér. A határ átlépése Mazzini nyomkeresésében is megnyilvánul. A Triesztbõl a Spitzbergákig vezetõ út nem csak földrajzi szemszögbõl jelent többszörös határátlépést. Mazzini nyomkövetését és kitalált valóságának ellenõrzését identitáskeresésként olvashatjuk, mely a múltba utazás végén az örök jégben való eltûnéssel zárul le teljesen. Minden identitáskeresés (belsõ) határok átlépését jelenti. Mazzini félig olasz, félig osztrák származása, furcsán archaikus nyelvhasználata, a jelen vagy jövõ helyett a múlt felé fordulása mind arról tanúskodnak, hogy valamit keres. Bécsben viselkedésével és beszédmódjával, Oslóban és Longyearbyenben csöndes makacsságával tûnik fel, lelkes amatõr, dilettáns benyomását kelti a helyiekben. Mazzini állandó ismertetõjegye, hogy nem illik a jelenbe. Még egy olyan közösségben is, mint a longyearbyeni, ahol csupa fura szerzet él, kilóg a sorból. Magányos nyomkövetõként az északi sarkvidék teljes ürességét keresi, hogy aztán maradéktalanul – nyomtalanul – feloldódhasson abban. Hogy megtalálta, amit keresett, az üres füzetlapok bizonyítják, amelyeket a krónikás így kommentál: „aki megtalálta a helyét, az nem vezet többé útinaplót”. (219) Bombitz Attila a regény külsõ világából történõ eltûnésként értelmezi Mazzini eltûnését, mert megtalálta mind saját, mind története helyét a kitalált, valódi, belsõ világban. (Bombitz 2001: 193) A kevés nyom, amit hátrahagy, nem elég ahhoz, hogy egész története rekonstruálható legyen. Ezért fullad kudarcba a krónikás arra irányuló kísérlete, hogy Mazzinit a rekonstrukció segítségével „eltegye láb alól” (11) és végleg megszabaduljon Mazzini hatása alól.

A krónikás vállakozásával szintén expedícióban vesz részt, nyomot követ mint Mazzini, csak õ az eltûnt személy irodalmi nyomában jár. Mazzini feljegyzéseinek olvasása a krónikás felfedezéseinek része. Maga is felfedezõként viselkedik, amikor címet ad a feljegyzéseknek, elkereszteli õket, hiszen, mint hangsúlyozza, „[s]emmi se legyen névtelen”. (169)

V.

Zárszóként elmondható, hogy Ransmayr regénye az idegen és a saját tapasztalásának egy egészen különös formáját ábrázolja. Azzal, hogy a helyszín a „világ vége”, radikálisan kitörlõdik a másik, mint az emberi világ és a kultúra egy eleme. A másik ember hiánya, valamint a sarkvidéken uralkodó szélsõséges viszonyok felgyorsítják a civilizáció felbomlását, és rámutatnak annak sérülékenységére. A felfedezõk paradox módon a lakatlan és lakhatatlan földrészen is hódítókként és gyarmatosítókként lépnek fel, amely ironikus megvilágításba helyezi fáradozásukat és küzdelmüket. A földrajzi felfedezés, identitáskeresés és ennek rekonstruálására tett kísérlet egymás mellettisége sokrétegû, polifón szöveggé teszi a regényt. Az Északi-sark fizikai valótlansága révén a végtelen lehetõségek helyévé válik, ahova Mazzininak is fel kell kerekednie, hogy kitalált valóságának helyességét ellenõrizhesse. Mazzini és az osztrák–magyar expedíció résztvevõinek feljegyzésein keresztül végül a krónikásnak is útra kell kelnie, hogy Mazzini történetét elbeszélje, és saját vállalkozását véghezvigye. A tengeri felfedezések hosszú sorozatához hasonlóan a krónikás terve is kudarcra ítélt, mert elbeszélésével nem sikerül Mazzinit „eltenni láb alól”. (250)

Felhasznált irodalom

Boccignone, Manuela (2004): Der Norden ist die äußerste Grenze, der Norden ist jenseits der Alpen. Poetische Bilder des Nordens von Petrarca bis Tasso. Berlin.

Bombitz, Attila (2001): A világ kitalálása. Christoph Ransmayr: A Kitahara-kór (Morbus Kitahara, 1995). In: Bombitz, Attila: Mindenkori utolsó világok. Osztrák regénykurzus. Bratislava. S. 190–221.

Büker, Petra/Kammler, Clemens (2003): Das Fremde und das Andere in der Kinder- und Jugendliteratur. In: Büker, Petra/Kammler, Clemens (Hrsg.): Das Fremde und das Andere. Interpretationen und didaktische Analysen zeitgenössischer Kinder- und Jugendbücher. Weinheim-München. S. 7–27.

Columbus, Christoph (1970): Das Bordbuch 1492. Leben und Fahrten des Entdeckers der Neuen Welt in Dokumenten und Aufzeichnungen. Hrsg. und bearbeitet von Robert Grün. Mit 28 Abbildungen, Karten, Faksimiles. Tübingen/Basel.

Fröhlich, Monica (2001): Literarische Strategien der Entsubjektivierung. Das Verschwinden des Subjekts als Provokation des Lesers in Christoph Ransmayrs Erzählwerk. Würzburg (Literatura. Wissenschaftliche Beiträge zur Moderne und ihrer Geschichte; 13)

Fröhlich, Monica (2003): Europadiskurse im Werk Christoph Ransmayrs. In Braun, Michael/Lermen, Birgit (Hrsg.): Begegnung mit dem Nacbarn. Aspekte österreichischer Gegenwartsliteratur. Sankt Augustin. S. 115–132.

Hoffmann, Torsten (2006): Konfigurationen des Erhabenen. Zur Produktivität einer ästhetischen Kategorie in der Literatur des ausgehenden 20. Jahrhunderts(Handke, Ransmayr, Schrott, Strauß). Berlin, New York.

Honold, Alexander (2003): Flüsse, Berge, Eisenbahnen: Szenarien geographischer Bemächtigung. In: Honold, Alexander/Scherpe, Klaus R.: Das Fremde. Reiseerfahrungen, Schreibformen und kulturelles Wissen. 2. überarb. Aufl. Bern, Berlin, Bruxelles [u. a.]. S. 137– 161.

Jerochin, Alexander (1996): Der Künstler zwischen Isolation und Tod: Paradoxe des Ästhetizismus in den Romanen Patrick Süskinds und Christoph Ransmayrs. In Orbis Litterarum Nr. 51. S. 282–299.

Menke, Bettine (2001): Polarfahrt als Bibliotheksphänomen und die Polargebiete der Bibliothek: Nachfahren Petrarcas und Dantes im Eis und in den Texten. In Engel<S>-Braunschmidt, Annelore/Fouquet, Gerhard/ Hinden, Wiebke von/Schmidt, Inken (Hrsg.): Ultima Thule. Bilder des Nordens von der Antike bis zur Gegenwart. Frankfurt/Main. S. 145–172.

Mosebach, Holger (2004): Anthropologische Zweifel: Zum Erzählwerk Christoph Ransmayrs. In Trans. Internet-Zeitschrift für Kulturwissenschaften, Nr. 15.www.inst.at/trans/15Nr/05_16/mosebach15.htm (gesehen am 10.10.2007)

Said, Edward W. (1994): Kultur und Imperialismus. Einbildungskraft und Politik im Zeitalter der Macht. Aus dem Amerikanischem von Hans-Horst Henschen. Frankfurt/Main.

Stein, Gerd (Hrsg.) (1984): Die edlen Wilden. Die Verklärung von Indianern, Negern und Südseeinsulanern auf dem Hintergrund der kolonialen Greuel. Vom 16. bis zum 20. Jahrhundert. Ethnoliterarische Lesebücher. Bd. 1. Frankfurt/Main.

Wemhöner, Karin (2004): Paradiese und Sehnsuchtsorte. Studien zur Reiseliteratur des 20. Jahrhunderts. Marburg.

  1. A fenti felosztás Bernhard Waldenfels Phänomenologie des Eigenen und des Fremden címû írásában olvasható, melyre Petra Büker und Clemens Kammler utalnak.
  2. Christoph Ransmayr: A jég és a sötétség borzalmai. Regény 23 képpel. Ford. Váróczi Zsuzsa. Pécs, Alexandra 2003.
  3. „…’Imperialism’ means the practice, the theory, and the attitudes of a dominating metropolitan centre ruling a distant territory”. (8) („…Az »imperializmus« egy olyan uralkodó városi központ gyakorlata, elmélete és szemlélete, amely távolesõ területeket kormányoz.”)
  4. „’Colonialism’ (…) is the implanting of settlements on distant territory” (8) („A »gyarmatosítás« (…) települések létrehozása távolesõ területeken.”)
  5. Menke a regény polifón jellemzõit és az intertextuális utalások funkcióját vizsgálja.
  6. A civilizáció levetkõzéséhez vö. Wemhöner (2004: 131f)
  7. Vö. Boccignone Petrarca és Ariosto elemzéseit, melyekben a bennük megjelenõ észak-képet vizsgálja.
Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Hozzászólások lezárva.