A szexualitás szemiotikája

Nemrég egy könyvesboltban jártam, ahol megszólított egy fiatal nõ.
Azt mondta, Radclyffe Hall és az én művem összehasonlításából ír dolgozatot. Segítenék-e?
– Igen – válaszoltam. – A mi mûveinkben semmi közös nincs.
– Azt hittem, ön leszbikus – felelte rá.

Rájöttem, hogy az emberek azt hiszik, egy író vállalt szexuális különbözõsége már önmagában elég ahhoz, hogy szemiotikai rokonságba hozzák bármely más, szintén leszbikus íróval, legyen az élõ vagy holt.

Végül is perverz vagyok, tehát semmi kifogásom az ellen, hogy egy hullával bújjak ágyba. E könyv formájú ágy, ágy formájú könyv stílustól, filozófiától, osztálytól, kortól, érdeklõdéstõl és tehetségtõl függetlenül mindannyiunkat befogad, hiszen leszbikusok vagyunk. És nem ez mûvünk legfõbb nyitja?

Ha mûvészetrõl és mûvészrõl van szó a heteroszexualitás mindig a háttérben marad, a homoszexualitás azonban elõtérbe kerül. Az, hogy kivel fekszel le, sokkal fontosabb, mint az, hogyan írsz. Talán azért, mert az olvasás nagyobb erõfeszítésbe kerül, mint a szex. Talán azért, mert a „szex” szó izgalmasabb, mint a „könyv” szó. Vagy nem? Ez minden bizonnyal azon múlik, hogy milyen az a szex, és milyen az a könyv. Csak feltételezni tudom, hogy a hetero szex olyan unalmas, hogy még egy könyvvel is többre mégy. Iris Murdoch nemi életét senki sem firtatja. Engem bezzeg minden riporter errõl faggat, amit pedig nem kérdeznek meg, azt kiagyalják. Író vagyok, aki történetesen nõket szeret. Nem pedig leszbikus, aki történetesen ír.

Mirõl is van szó? Szexmánia? Butaság? Vagy, ahogy azt Descartes nem mondta: baszok, tehát vagyok? A heteroszexuális világ tudatosan üldözi a queereket1, és ha valakit egy könyv, egy kép vagy egy színdarab ürügyén folyton a homoszexualitásáról faggatnak, az szerintem aljas támadás.

A queer világnak is van szerepe a mûvészet szexualitásként való félreolvasásában. A mûvészet másság, de nem feltétlenül szexuális másság. Ha valaki az elõírt választási lehetõség fõáramán kívül áll, az ugyan nagy valószínûséggel tudatosabbá válik, de ettõl még nem lesz azonnal mûvész. Nagyon sok, különösen az AIDS-krízissel kapcsolatos melegírás-terápia, oldódás, nem mûvészet. Itt csupán az írás témájáról van szó és remélem, hogy ezekben az esszékben már sikerült meggyőznöm olvasóimat arról, hogy a mûvészet – beleértve az irodalmat is – sokkal több, mint a témája. El kell ismerni, hogy számos meleg és leszbikus író egyszerûen csak queerségével vonzott magához közönséget, és keltett némi figyelmet. A leszbikusoknak és a melegeknek, csakúgy, mint bármely szubközösségnek – ideértve a heteroszexuális szubközösséget is –, szükségük van a saját kultúrájukra. A probléma azonban ott kezdõdik, ha azt feltételezzük, hogy queerségünk különleges képességekkel ruház fel bennünket. Járhat bizonyos elõnyökkel (a nõi alkotónak jól jön, ha nincs férje), de önmagában még nem garancia a mûvészetre. A leszbikusoknak és a melegeknek nagyon sok, a heteroszexuálisok számára magától értetõdõ dolgot kell felülvizsgálniuk, folyton mindenben felül kell vizsgálniuk a saját normáikat, és fõleg azokat a normákat, amiket a saját mûveinkben szabunk.

Szerintem ez égetõen fontos a szépirodalomban és a költészetben, ahol különösen nagy a kísértés, hogy azt feltételezzük, a Másság önéletírása már elegendõ.

Másképpen fogalmazva: ha én szerelmes vagyok Peggybe, és zeneszerzõ vagyok, kifejezhetem a szerelmem egy zenekari mû vagy szimfónia formájában. Ha szerelmes vagyok Peggybe, és festõ vagyok, nem kell megfestenem a portréját, a színek, vonalak gyönyörû harmóniája is kifejezheti szenvedélyem. Ha író vagyok, óvatosnak kell lennem, nem szabad abba a csapdába esnem, hogy azt higgyem, szenvedélyes szerelmem már önmagában mûvészet. Zeneszerzõként, festõként tudom, hogy nem az. Tudom, hogy meg kell találnom azt a formát, amibe átültetve világossá válik mondanivalóm. Tudom, hogy a szenvedély és a mûvészet nyelve nem ugyanaz.

Ebben persze paradoxon rejlik: a legerõteljesebb írások gyakran bújnak az önéletírás álarca mögé. Nyers valóságnak tûnnek, miközben kimunkált szövegek. Naplószerûnek látszanak, de valójában a nyilvánossághoz szólnak. Az igazán jó mû bizalmasan szól az emberhez, még akkor is, ha tudatosan úgy íródott, hogy ezrekhez szóljon bizalmasan. A rossz író azt hiszi, elég az õszinte érzelem, és vakon bízik a tapasztalat erejében. Az igazi író tudja, hogy a forma elsõbbséget élvez az érzelemmel szemben. A legerõteljesebb érzések a formán keresztül, nem pedig a forma ellenére vagy attól függetlenül kerítik hatalmukba az emberek nagy részét.

A mûvészet muszáj, hogy ellenálljon az önéletírásnak, ha át óhajt lépni olyan határokat, mint a társadalmi osztály, kultúra…és …szexualitás határai. Az irodalom nem egy szûk érdekcsoport számára tartott elõadás, hanem olyan erõ, mely egyesíti a közönségét. Eltûnnek a szubközösségek.

Azt a problémát, hogy az egyes mûvészek hogyan tanulják meg az önéletírást mûvészetre fordítani, minden mûvész maga oldja meg. Ha megoldotta, nincs visszaút, a kész szöveget nyersanyaggá visszadolgozni lehetetlen. A kritikusok és életrajzírók leggyakoribb hibája, hogy a számukra fontosnak tartott dolgot az író számára is fontosnak feltételezik. Azzal, hogy a mûvet visszaerõltetjük önéletírássá, megpróbáljuk leküzdeni, az eltérõbõl próbálunk hasonlót csinálni. Lehet, hogy a modern, érzelmektõl húzódozó világban kényelmesebb, ha a kritikus eltekint a mélyreható mûértéstõl. Mindig könnyebb a szexre összpontosítani. Az író szexualitása csodás figyelemelterelés.

Ha a queer kultúra a szexualitásként felfogott identitás föltételezése ellen dolgozik, a mûvészettel érvényesül leginkább, mely a tiltottal kapcsolatos érzelmeket hozza elõ nyíltan vagy burkoltan. Szerintem sok korai feminista vita, mely azt sérelmezi, hogy férfiak provokatív, nõi aktokat festenek, nem veszi figyelembe a másik nõ mint nézõ lehetõségét vagy tényét. Miért kellene a nõnek az akttal azonosulni? Mik azok a mély tabuk, melyektõl képtelen a nõ az aktra vágyakozni?

A XIX. század elõtti és utáni – de nem a XIX. századi – opera a nemi hovatartozás bizonytalanságának komoly játékait élvezte. Az operarajongók minden bizonnyal tudják, milyen édes és nyugtalanító gyönyörben van része az embernek, mikor azt látja és hallja, hogy a férfinak álcázott nõ félreérthetetlenül nõi hangon udvarol egy másik nõnek. Opera-elõdeink ismerték azt a má­ra már tiltott gyönyört, amit a nõként éneklõ férfi hallgatása idéz elõ; Casanova a naplójában arról a vonzalomról és vágyról ír, amit az egyébként heteroszexuális férfiak e kompromittáló alakok iránt éreznek. A zene androgün módon erotikus, és ugyanolyan érzéki határozottsággal hatol férfiba és nõbe egyaránt. Feltéve persze, hogy nem állunk ellen. És abban a hazugságban, hogy „Nem szeretem az operát”, mennyi szexualitással szembeni ellenállás bujkál?

Abban is biztos vagyok, hogy a férfi-nõi szerepcseréket tartalmazó Shakespeare-elõadások gyakori szemérmessége és ostobasága a queerség kikerülésére tett kísérlet. Addig, amíg mindenki tudja, hogy színlelés folyik – a Principal Boy és a music hall camp színlelése – nyugodtan feszíthetünk hetero kosztümjeinkben.2 A rendezõk nagy része nem vesz tudomást arról a nyilvánvaló tényrõl, hogy Shakespeare-nél az álca a meggyõzést szolgálja. Nem a komédiás tréfája. Nekünk is szerelmesnek kell lennünk. Nekünk is tudnunk kell, milyen az, ha az ember azt veszi észre, hogy egy másik nõ, egy másik férfi után vágyakozik. Tényleg szó szerint kell vennünk azt a bizonyos ötödik felvonást, ahol mindenki egyszerûen csak a megfelelõ nemû partnerre vált, hazamegy és boldogan él, míg meg nem hal?

Nem azt mondom, hogy mindenkinek el kell válnia a férjétõl, és queerként kell élnie.

Nem azt mondom, hogy a leszbikus, felismerve a férfi iránti vágyat feküdjön le vele. Ne legyünk ennyire nyersek! Az azonban fontos, hogy örömmel vegyük tudomásul azokat a bonyolult és finom érzéseket magunkban, amelyek az ember végtelenségét jelentik. A szív többre képes. A mûvészet többre képes.

A művészet olyan érzéseket vált ki belõlünk, amiket ritkán tapasztalunk. Nem arról van szó, hogy a mûvészet sokkolni kezd (az ritka), hanem arról, hogy olyan területet foglal el, ahol a társadalmi illemszabályoknak nincs befolyásuk. A mûvészet nem arra törekszik, hogy elnyerje tetszésünket vagy nemtetszésünket, hanem azon van, hogy tágítsa érzelmi lehetõségeinket. Egy sivár társadalomban ez nyilván rebellis dolognak számít. Félreértés ne essék, nem tartozom a bohémek és rosszfiúk pártjához, és a mûvészet lázadó voltától még nem válik minden lázadó mûvésszé. A mûvészet ellenszegülése annak az élõhalott állapotnak való állandó ellenszegülés, amit valós életnek szokás hívni.

Ahol minden közérdekû döntést az anyagi haszon mértéke igazol, ott a költészet nem az ideológia által ingatja meg e látszólag nyilvánvaló döntéseket, hanem magával a jelenlétével és létmódjával, a sóvárgás és vágy állapotának megtestesítésével.

Adrienne Rich: What is Found There: Notebooks on Poetry and Politics (1993)

Nemcsak a közérdekû döntésekre vonatkozik ez, hanem az egyéni kompromisszumokra is. A szív számításaira, amiket soha nem szabadna érvényesíteni. A leépülés elfogadása, a barátság, a bizalom, a közösség, a kommunikáció, a nyelv, a szerelem leépülése önmagunk leépülését, a széthullott, érzelmektõl félõ társadalmat eredményezi.

E félelemre a mûvészet hoz mindig újabb gyógyírt és újabb fájdalmat. A gyógyírt és kínt hozó lázadó író nem feltétlenül marxista vagy szocialista, nem feltétlenül politikus a szó zsurnaliszta értelmében, és lehet, hogy nem felel meg az Illendõség változó elvárásainak, de õ az, aki a kiüresedett napok számára intelmet, elkóborolt szívünknek pedig menedéket jelent. Stephen Spender, a kommunista népfi tehetséges volt, de költészetet a katolikus és kultúrreakciós T. S. Eliot írt. A helyzet nem mindig ilyen paradox, de elõfordul. Az említett példa pedig jó ok kell legyen arra, hogy ne az író alapján ítéljük meg a mûvet. A mû alapján ítéljük meg az írót.

Amikor Adrienne Richet vagy Oscar Wilde-ot, e két, egymástól nagyon különbözõ lázadót olvasom, nem szabad, hogy homosze­xua­li­tásuk ténye kerüljön elõtérbe. Nem azért olvasom a mûveiket, hogy a magánéletükben turkáljak, hanem azért, mert a mûveik mélyén rejlõ akna után kutatok.

Formai kiválóságuk, képeik ereje, a nyelvhez való hûségük az, ami lehetõvé teszi, hogy távolságot és idõt leküzdve szóljanak hozzám. Ha nem lenne mindegyikük kivételes író, egyikük sem lenne képes túljutni saját szubközösségük érdekein. Az igazság az, hogy mindegyiküknek vannak olyan olvasói, akik a költõ és drámaíró szexualitásával vagy fölforgató magatartásával nem azonosulnak, de az lehetetlen, hogy ezek a tényezõk Rich és Wilde olvasásakor hidegen hagyják õket. A polémia kudarca a mûvészet diadala.

Mégis rengeteg olyan heteroszexuális olvasó van, aki hozzá se nyúlna queer szerzõ könyvéhez, és rengeteg olyan queer olvasó, aki csak azon van, hogy elcsípjen egy meleg csókot. Mindannyian ismerünk olyan férfiakat, akik nem hajlandók nõi szerzõ által írt könyvet elolvasni; itt a kreativitásnak a mindezt leplezõ elismerése ellenére is a másság közönséges elnyomásáról van szó. A férfiak számára kényelmetlen a világot nem férfi szemmel látni. Ennek semmi köze a mondatokhoz vagy a szintaxishoz, ez szexizmus, akárhogy is nézzük. Nagy kár lenne, ha a leszbikusok és a melegek ugyanilyen kulturális szeparatizmusba menekülnének. Korán megtanuljuk, hogyan éljünk két világban: a sajátunkban és az uralkodó mintának megfelelõben. Miért nem tanulunk meg plurális világban élni? A mûvészet által felkínált, különös, prizmaszerû világokban? Nem szeretnék csak nõk, csak queerek által írt könyvet olvasni, mindet szeretném, amennyiben hiteles. Lehangoló lehet úgy olvasni, hogy az ember az író neme és/vagy szexualitása szerint választ olvasmányt. A leszbikusok és a melegek számára létfontosságú saját ellenkultúrájuk megalkotása, ez azonban nem jelenti azt, hogy a heteroszexuális kultúrában nincs semmi hasznos számunkra. Ennél azért okosabbak vagyunk, és nem árt megjegyezni, hogy a konvencionális elme önmaga börtöne.

Az a férfi, aki nem hajlandó Virginia Woolfot olvasni, és az a leszbikus, aki nem vesz T. S. Eliotot a kezébe, szubjektív megfontolásból zárkózik el a mûtõl. Az irodalom, függetlenül attól, hogy heteroszexuális vagy homoszexuális a szerzõ, függetlenül attól, hogy homoszexuális vagy heteroszexuális élettel hozható kapcsolatba, olyan energia- és érzelemtartalékkal rendelkezik, amire mindannyiunknak szüksége van. Ha valami nem mûvészet, akkor természetesen semmiféle mûvészi élmény nem származik belõle, hiányzik belõle az a fajta energia és érzelem, amibõl a végtelenségig lehet meríteni. Ha csupa olyan közhelygyártóval és közhelykufárral vagyunk körülvéve, akik a mûvészet erejét saját érdemüknek tekintik, akkor nehéz nem bedõlni annak a hazugságnak, hogy ilyesmi nem létezik vagy bármi lehet. Ez az egész kicsinyesség elszomorító és bizony saját érdekeink nagyítója alá kell helyeznünk, ha azt akarjuk, hogy a probléma teljes nagyságában látható legyen. Az olyan kérdések mint: „Rólam szól?”, „Szórakoztató?”, „Disznó?”, „Na, és a szex?” nem esztétikai kérdések, de a kritikusok és a olvasók többsége leginkább ezt kérdezi. Ha nem állítunk fel olyan kritériumokat az irodalmi ítélet számára, melyek különböznek a szociológia, a szórakoztatás, az aktualitás stb. ítéleteitõl, akkor egyre nehezebb lesz megkülönböztetni a mûvészetet más egyébtõl.

Megtanulni olvasni több, mint megtanulni a papíron levõ betûket összeolvasni. Az olvasás olyan készség, mely a test és a lélek teljes egészét igénybe veszi. Nem a zaftos részekre utazó villámolvasásra gondolok, ami nem kíván többet a betûk ismereténél, hanem arra a képességre, hogy a szöveggel mint másik emberi lény­nyel kapcsolatot teremtsünk. Hogy képesek vagyunk elismerni az önállóságát, különállóságát, sajátosságait, és ahelyett, hogy a saját hangunkat hallanánk visz­sza, hagyjuk a saját hangján megszólalni. Hogy képesek vagyunk a szöveggel való kizárólagos kapcsolat megteremtésére. Ugyanakkor azt is felismerjük, hogy létének sem az eszköze, sem a módja nem vagyunk, és a köztünk lévõ szerelem nem kölcsönös öngyilkosság. A köztünk lévõ szerelem egy lehetséges paradigma: a teljes és megvalósult vízió a kaotikus, beteljesületlen világban. A mûvészet nem amnézia, a könyv mint menekülés vagy kikapcsolódás közkedvelt eszménye egy az egyben a mûvészet félreértése. Sokféle menekülés és kikapcsolódás lehetséges, de ez soha nem a valódi könyvekbõl, a valódi képekbõl, a valódi zenébõl, a valódi színházból származik. A mûvészet bonyolult érzelmek felismerése.

Sokra értékeljük az érzékeny gépeket. Több milliárd fontot költünk arra, hogy még érzékenyebb gépeket állítsunk elõ, melyek a földkéreg mélyén lévõ ásványok felkutatására, sok ezer mérföld távol lévõ radioaktivitás érzékelésére alkalmasak. Az érzékeny embereket nem értékeljük, és semmilyen anyagi áldozatot nem hozunk az érdekükben. A gépek finomabbá válásával és az emberek eldurvulásával majd az antennáknak és a száloptikának lesz tulajdonítható mindaz, ami azelõtt egyedül az embernek volt a sajátja? Nem a racionalitás, nem a logika, hanem az illékony érzékelés furcsa rendszere jelenti azt, hogy el tudok valamit képzelni, ez tanít szeretni, ez a felismerés és a gyöngédség fészke, ahol néha ráismerek az élet ritmusát adó nélkülözhetetlen ütemre.

A mûvész mint radarkészülék segíthet ebben. A mûvész, aki a rendkívüli érzékenységet és az anyag feletti rendkívüli uralmat egyesíti magában. E fedezet nélküli és figyelemre nem méltatott eszköz, a kiosztatlan frekvenciákra hangolt tehetség és fegyelem hozza vissza az egyébként elérhetetlen, elveszett jeleket. Élesíti a hallásom, a látásom pedig olyan lesz, mint a sasé. Ez a kiélezettség, a szárnyak kiterjesztése nem a menekülés kényelmét szolgálja. Ebben figyelmeztetés, esély és fájdalmas szépség van. Ez nem az, amit ismerek, és nem is az, ami vagyok. A tükörrõl kiderül, hogy tükörország, ahol még soha nem jártam. Ha eljutsz oda, már nem kell újra útra kelni. A Mûvészet nem turizmus, hanem folyton szélesedõ terület. A Mûvészet nem Kapitalizmus, amit itt találok, azt megtarthatom. A cím viseli a nevemet.

A bonyolult érzelmek felismerése

A bonyolult érzelmek a tiltotthoz kötõdnek. Ha egy helyzetet bonyolultnak találok, akkor a többsíkúságát tapasztalom, nem a kézenfekvõ síkidomot, amit az ember könnyen fölfog és könnyen elfelejt. A bonyolultság bonyodalomhoz vezet. Nem tudok eligazodni a világban. Ellentmondás van az elvárásaim és a tapasztalatom között. Cserbenhagy a logikus énem, akárhogy méricskélek, mindig marad valami, amivel nem számoltam. Mindannyian éreztünk így, mindannyian próbáltuk már kisimítani az egyenetlenségeket, megmagyarázni a gondok elõli menekülést. Ilyenkor leginkább az õszintétlenség vezérel bennünket. A belsõ háborgásnak neveket adunk: „bolhából csinál elefántot”, vagy „ hétévenkénti mélypont”, vagy „kimerültség”. Nevet adunk az állatoknak, ahogy Ádám tette, de nem jól nevezzük meg õket, így azt vesszük észre, hogy hiába hívjuk õket, nem jönnek.

A bonyolult érzelmek gyakran életünk egy-egy nagyobb eseményét követik: szex, szerelem, születés, halál a leggyakoribbak, és mindegyiket erõs tabuk veszik körül. A feltûnõ magány, melyet az egyén e nagy, mindannyiunk számára ismert eseményekkel szembesülve tapasztal, az elmozdulás magánya. Az ember kizökken a megszokott kerékvágásból, és miközben csetlik-botlik még egy olyan új érzés terhét is cipelnie kell, mely megsemmisítéssel fenyegeti. Jellemzõ következménye ennek a boldogtalanság, az összeomlás; egy elnyomó, de magát liberálisnak mutató társadalomban pedig a boldogtalanság és az összeomlás kifinomult büntetés lehet azért, ami ellen már nem merünk törvényekkel fellépni. Ha az ember képtelen valamivel megbirkózni, azt a miénkhez hasonló macsó kultúrában komoly gyengeségnek tartják. De mi az, hogy valaki képtelen valamivel megbirkózni? Nem egyéb, mint a középosztálybeli értékeket felmagasztaló, beszûkült, szétzüllött élet elleni görcsös, lanyhábbnál lanyhább tiltakozás. Az újszülött gyermek, a szerelembe esés pillanata olyan földrengésszerû sokkhatással lehet ránk, ami – ha hagyjuk – segít újraértékelni a fontosnak, természetesnek tartott dolgokat. Ez persze ijesztõ, ahogy öregszünk egyre nehezebben vállaljuk saját élettelenségünk ilyesfajta kockáztatását. A mûvészet egyrészt kihívást jelent, amire vágyunk, másrészt azt a formát, amire akkor van szükségünk, amikor teljesen körvonalazatlannak látjuk a világot. A mûvészet formai szépsége a megvalósulatlan élet alaktalan közömbössége számára egyszerre fenyegetés és enyhülés.

Már hallom is a választ: – Aha, szóval Mûvészeten a Vigaszt érti. A Jane Eyre-t olvasó magányos romantikus. A Wordsworthszel sétáló számítógép-antitalentum.

Nem tartom a mûvészetet Vigasznak. Teremtésnek tartom. Olyan energiatérnek, mely energiateret nemz. A mûalkotás nem reprodukálja, hanem újrateremti önmagát, ugyanakkor mindig rendelkezik annyi erõvel, hogy nekünk, kisemmizetteknek is teret nyújtson. Más szóval, a mûvészet lehetõvé teszi, hogy energiatérben éljünk.

Amikor a tiltottal kapcsolatos érzések kifejezésérõl beszélek, akkor nem a megszokottól való csömörre gondolok. Felejtsük el a züllött, felszínes, kifogástalan, középosztálybeli rosszfiúkat, akik a bugyuta prózába áttett perverzitásukat szépírásnak nevezik. Felejtsük el a mûpéniszt a porszívócsõtõl megkülönböztetni képtelen kló­nozott cicababákat. Mindez csupán sárral dekorált szövet, mi azonban az igazi anyagot keressük. A tiltott ennél rémítõbb és erotikusabb, mentes a nyakkendõs szolgalélek szemetjének rémálmától. A „Ne tedd ezt!” ellen könnyû lázadni. A tiltott rejtély. A kígyó arat úgy diadalt, hogy befészkeli magát az ember szívébe és gondolataiba, mígnem az õszintén áhított dolgot egyszer csak a beléplántált vágy sötét falai zárják be. Az állam kígyói, a vallás kígyói, az oktatást szolgáló kígyók, a lepénzelt kígyók, a mitikus kígyók cselszövései vezetnek vissza a történelemhez. Két mítosz a sok közül: az egyik a héber: az Éden kertjében Évát olyan eledelre beszélik rá, amire azelõtt nem vágyott („A kígyó ámított el engem, úgy evém”). A másik a görög: Medúza, a kígyófürtû gorgó, akire ha ránéz valaki, kõvé mered.

Sokféleképpen olvashatjuk e mítoszokat, ahogy az a mítoszokkal lenni szokott; de érvelésem szempontjából azt tartom fontosnak, hogy óvakodjunk a nem áhított dolgok utáni vágyakozásra csábult testtõl és a kõvé meredt szívtõl.

Honnan tudhatom, hogy mit érzek? Ha egy író felteszi magának ezt a kérdést, akkor meg kell találnia a válaszhoz a szavakat még akkor is, ha a válasz egy újabb kérdés. Az írónak a szavakat a szívével teljesen egyenértékûvé kell változtatnia. Ha erre nem képes, ha a szívet csak kockáztatni tudja – önkényesen átmeneti idõre –, akkor pszichológus lehet belõle, de költõ soha.

A költõ minden tudósnál mesz­szebbre megy. Neki kell a komoly dolgokat a felszínre hozni és a jelenbe visszahelyezni. Neki köszönhetõen az olvasó olyan adottságaira ismer, melyek, úgy tûnik, születésétõl fogva rejtve voltak. Képes lesz tisztán hallani az oly régóta fülébe suttogott hangokat. Bizonyos hangok hamisnak bizonyulnak majd, talán megtanul félni a saját félelmeitõl. Az orvosi nyelven skizofrénnek nevezett meghasadt személyiség kiegyensúlyozottá válhat. Nem kell feltétlenül magunkba zárkózni, barom módján beállni a taposómalomba, hagyni, hogy felõröljenek a hétköznapok. Az ember képes a szárnyalásra: önmagunk feltérképezése során rájövünk, hogy az én összetett és végtelen. A mûvész tudja ezt; a mûvészet azzal, hogy lefejti a szinte észrevétlenül ránk rakódott, megkövült mintákat, a rögzültnek vélt határokat is feszegeti. Az olcsó hazugságok tarthatatlanná válnak; csak a képzelet szab határt.

Mi mindent tudunk elképzelni? A mûvész képzelõdõ. A mûvész el tudja képzelni a tiltottat, mert az számára nem tiltott. Ha másoknál szabadabb, az csupán a munkájához való hûség szabadsága. A legtöbben keltettünk már viszályt, a legtöbben eladtuk már magunkat. A mûvész nem hasonlik meg és nem eladó. Világos célja védelmezi, bár éppen a világos cél az, ami valószínûleg a legtöbb embert irritál. Nem kedveljük a megszállottakat, képzelgõket, ami tulajdonképpen azt jelenti, hogy nem kedveljük a mûvészeket. Miért menekülünk az érzelemtõl? Miért dicsõítjük azokat, akiknek a sarában dagonyázunk, s miért üldözzük azokat, akik pedig két kézzel kínálják a csöppet sem egyszerû szépet?

És ha elképzelnénk, hogy túl vagyunk a kétségbeesésen?
És ha elképzelnénk, hogy túl vagyunk a tehetetlenségen?
Mi történne, ha elképzelnénk, hogy hiteles vágyaink vannak?

Mi történne, ha egy nõ elmondaná magáról az igazat?
Megnyílna a föld.
Muriel Rukeyser

Ennek az igazságnak a – következményektõl való félelem nélküli – keresését szolgálják a mûvészet térképei. Ha az igazság forog kockán, és ha olyan társadalomról van szó, ahol nagy szükség van az igazságra, óvakodjunk a sehová nem vezetõ vakvágányoktól, amelyek letérítenek utunkról! Rengeteg Világvége jelzõtábla próbál meggyõzni bennünket arról, hogy semmit sem érdemes tenni és mindenki egy rémálomban él, melyet idõnként apró örömök tesznek elviselhetõbbé.

A mûvészet senkinek sem a saját rémálma, még csak nem is a saját álma, hanem olyan közös emberi kapcsolatrendszer, mely a múlt és a jelen lehetõségeit kutatja a most spiráljában. Építmény, akárcsak a tudomány, a vallás, vagy maga a világ. Ugyanannyira mesterséges, mint te vagy én, és ugyanannyira természetes is. Nélküle soha nem tudtunk élni, mint ahogy vele együtt sem. Azt állítjuk, hogy semmit se számít, miközben idegesen próbálunk elhatárolódni tõle. Ennek az elhatárolódásnak a jele, hogy nemmel, szexualitással látjuk el, hogy igyekszünk elfojtani és elnyomni e lenyûgözõ félelmet. De mi ennek az erõfeszítésnek a célja? Mit akarunk nevetségessé tenni, és mirõl nem akarunk tudomást venni? Arról, hogy az emberi szellem szabad.

Egy könyvesboltban jártam nemrég. Odajött hozzám egy fiatal férfi és megkérdezte:

– A Sexing the Cherry Négy Kvartett olvasata?
– Igen – válaszoltam. Õ pedig megcsókolt.

Fordította Vástyán Rita

A szöveg lelőhelye: Jeanette Winterson: Art Objects: Essays on Ecstasy and Effrontery. Vintage: New York, 1997. 103–118.

  1. queer szó jelentése: furcsa, különös, szokatlan. Eredetileg a homoszexuális pejoratív megnevezése, ma azonban tágabb értelemben használatos: azokra vonatkozhat, akik bármi módon „kilógnak” a társadalom hagyományos sémáiból. Sokak szerint megfeleltethetõ a magyar „buzi” fogalomnak, mely hasonlóan többértelmû, ám bántó volta miatt a témával foglalkozó magyar nyelvû irodalom az eredeti elnevezést használja. (A ford.)
  2. Principal Boy: angol színpadi játék komikus szereplõje, a „szerelmes ifjú”, akit színésznő játszik. Music hall: a kontinentális kabaré vagy varieté angol változata. Camp: a kifejezésnek nincs pontos magyar megfelelõje. Jelentése: szándékos, ironikus túlzás, megjátszott nevetséges mesterkéltség, groteszk jelenség. A terminus a queer kulturális jelenségének kategóriája, a társadalmi nemi szerep demisztifikációja, a nemi szerep mint paródia egy formája. (A ford.)
Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: -

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.