A születésnapi ajándék

A mobiltelefon valahol Milánóban csöng. Ariel ebben legalábbis biztos. De vajon tényleg biztos benne? Hiszen Mozart és Bacharacha elektronikus morzsácskáit éppenséggel egy, a Comói-tó árnyas partján álló nagy és közönséges, kutyákkal õrzött és kamerahálózattal megfigyelt villában is szórhatná szét trillázva. Vagy egy méltatlanul drága hotel lakosztályában, Portofinoban. Vagy miért is ne inkább a Lipari-szigeteken vagy Ischiában vagy Szardínián? Szeptember vége van, és a Földközi-tengeren a politikusok, fegyverkereskedõk és pánszláv gengszterek jachtjai még egymáshoz bújnak a kikötõk aranyfényében, ott, ahol a normális, dolgozó ember napirendjét még hírbõl sem ismerik. Az igazság az, hogy a telefon a világon bárhol csöröghet, ahol gazdag emberek vannak.

De Ariel Milánót szeretné látni maga elõtt, azt a várost, amelyik legközelebb esik a vidéki Brianzához, ahol egy felújított parasztházban a családjával él. És erõsen próbálja elképzelni az apró telefont egy olyan ház asztalán, amelyik nem hasonlít tizenöt évvel azelõtti, washingtoni, néhány, a Georgetownon felsõbb éves lánnyal közösen bérelt lakhelyéhez – a lakás a szokásos következõ fokozat volt a kollégium után, azaz a berendezés akár egy fiatal értelmiségiekrõl szóló szappanoperáé, amelyben a szereplõk szexuális élete bár perverz egy kicsit, esetlenségében mégis kamaszosan megnyerõ. Azt is túlságosan zavaró lenne gondolni, hogy a kortárs milánói luxus egy bástyáját hívja, olyat, amely néhány újgazdag barátja otthonához hasonlít: csillogó márvány, rendelésre készített mozaik, egy elhagyott kastélyból odaszállított egzotikus falambéria, a frissen szerzett pénz csüggesztõ érzete mindenütt akár vaj a pirítóson.

Hmmm – és ha tényleg egy ilyen hely lenne? Akkor, úgy véli, szakszerû változtatások volnának rajta. Tükrök: ez magától értetõdött, akárcsak a kézilabdapálya méretû ágy nutriaprém ágytakaróval és alkalmas módon elhelyezett bilincsekkel. Talán egy kis sötétzárka az öltözõhöz csatolva? Mindenesetre mosdó marokkói gõzfürdõt imitáló berendezéssel és egy antik keresztelõmedencébõl készült bidé. Apró, beépített szekrények sora, bennük harisnyatartók és alul nyíló bugyik fetisiszta tökéletességgel elrendezve. És különleges óvszerrel teli dobozok talán típus és illat szerint csoportosítva. Vajon nagy tételben rendelték õket? Katalógusból? De most Ariel összeszedi a gondolatait, mert valaki felveszi a telefont.

„Pronto?” A hang fiatal, barátságos és sietõs.

„Ön Beba?” kérdi Ariel korrekt, de nehézkes olasz kiejtéssel, amelybõl soha nem próbálta meg kigyomlálni az amerikai akcentust.

„Igen,” mondja a hang vidáman.

„Flavio Costaldo barátja vagyok, és tõle tudom, hogy ön és az ön barátnõje – az ön kollégája – esetleg eltöltenének egy estét a férjemmel. Születésnapi ajándék.”

Amikor egy házasság hosszabb idõre megreked egy stádiumban – azon a nem ritka fennsíkon, ahol a két embernek semmi mondanivalója sincs egymás számára – néha mégiscsak elõfordul az, hogy a felek jól élnek együtt. Hogy nagyvonalú cselekedeteket hajtanak végre, amelyek nem feltétlenül kiábrándultságra utalnak. Flavio nem cselekvésre akarta ösztönözni Arielt, amikor azt javasolta neki, hogy una fanciullát – egy fiatal lányt – adjon a férjének, Robertónak ötvenötödik születésnapjára. Csak bosszantani akarta, mint mindig. Flavio Roberto legjobb barátja, egy hatvan éves, öreg, calabriai film producer, aki öt vagy hat éve lemondott arról, hogy megpróbálja elcsábítani Arielt, és megelégedett a bensõséges viszony azon változatával, hogy finoman kínozza az asszonyt, amikor csak találkoznak. Ariel magas, üde arcú, harminchét éves nõ, egy katonatiszt gyermeke, katonai bázisokon nõtt föl a világ különbözõ pontjain; klasszikus amerikai szépsége nyilvánvaló szolgálatkészséggel párosul, ami – ezt jól tudja – jelentõs hiba: reptereken néha utasok szólítják le, akik meg vannak gyõzõdve arról, hogy Ariel a reptéren hivatalos minõségben van jelen. Mindig türelmes, amikor partikon az elmaradhatatlan tudálékoskodó vendég kifejti, mennyire nem illik egy magas, lassú mozgású szépséghez az a név, amelyet a legfürgébb szellem visel. Saját meglátása szerint, – melyet határozottan megtart magának, mint oly sok más gondolatát – illékonysága mellett Shakespeare Arielje többnyire feladataihoz jól értõ és hûséges. Ahogy õ maga is természeténél fogva: ritkaság bárhol a világon, de különösen Olaszországban. Õ az ideális feleség – második feleség – Roberto számára, aki egy régimódi házi zsarnok. És Ariel a tökéletes áldozat Flavio számára. Amikor Flavio a javaslatot tette, épp a férfi negyedik feleségének Como egy exkluzív környékén található, hatalmas és modern luxusvillájában ültek- a kertben, miközben hitveseik tõlük távol, a terasz másik oldalán üvegtégla mintákat nézegettek. De Ariel könnyedén kizökkentette a férfit egyensúlyából nevetésével, és azzal, hogy komolyan vette az ötletet. Amikor ilyenformán megzavarta, arra gondolt, mennyi gyengédséget is érez a jó öreg Flavio iránt Olaszországban töltött elsõ napjai óta, amióta fenntartotta számára az új feleség részérõl a férje legjobb barátját illetõ szertartásos megvetést. Ma már sajnálkozva figyelte az öregedés egyre szaporodó jeleit Flavión, és az ezekhez kapcsolódó kiegészítõket, a nyugalmazott playboyok karmikus végzetét: színezett, aviator típusú bifokális szemüveg és rinocérosz jellegû arcbõr; gazdag, zsarnokoskodó feleség, aki szigorú hûség- és fehérjediétát kényszerített rá; kicsi, barna telefonkönyv tele híres cimborákkal, akiket többé már nem hív fel. Ariel azon a délutánon érzett elõször elégtételt a férfivel szemben, amikor látta, hogyan tûnik el Flavio higgadtsága, miközben õ kedvesen elkéri Milánó legjobb call girljének telefonszámát.

„Nem mondod komolyan”, hadarta Flavio. „Ariel, cara, elég régóta ismersz ahhoz, hogy tudd, csak vicceltem. Te nem…”

„Ne kezdd el ezt a latinos »jó kislány – rossz kislány« szöveget, Flavio. Ez egy kicsit már elavult, még a te szádból is.”

„Csak azt akartam mondani, hogy te nem egy olasz feleség vagy, és vannak olyan apróságok, amiket soha nem fogsz megérteni, még akkor sem, ha száz évig élsz itt.”

„Ó, kérlek, kímélj meg az antropológiától”, mondta Ariel. Jó érzés volt Flaviót ennyire meghökkenteni. A fanciulla gondolata, amelyet egy számára szokatlan, dévaj ötlettõl vezérelve azonnal magáévá tett, hirtelen konkrétabbá vált.

„Csak add ide a számot.”

Flavio néhány percig hallgatott, kövér, májfoltos kezével limoncelloval teli poharát körülölelve. „Még együtt alszotok?” kérdezte hirtelen. „Mûködik a dolog?”

„Igen, és igen.”

Allora, che diavolo stai facendo? Mi a frászt csinálsz? Tudod, hogy hûséges hozzád. Ez hihetetlen dolog egy ilyen szoknyabolond esetében; te is tudod, hogy volt az elsõ házasságában. Veled meg csak néhány kicsi botlás, de semmi lényeges.”

Ariel bólintott a legkisebb sértõdöttség nélkül. Tudott azokról a botlásokról, jóval elõtte betáplálta az általa választott örökké idegen élettel kapcsolatos lehetõségek és várakozások közé. De semmi, amit Flavio mondott, nem téríthette el a céljától.

Flavio felsóhajtott, és az ég felé emelte a tekintetét. „Va bene; rendben. De nagyon óvatosnak kell lenned,” mondta, egy pillantást a teraszra, örökké éber feleségére, annak arany szandáljára és anorexiás testére vetve. Egy perc múlva rejtélyesen hozzátette, „Nos, legalább katolikus vagy. Ez is valami.”

Így, Flavio kis barna könyvecskéjének hála, Ariel most épp Bebával beszél. A Beba kislányok beceneve. Húszas éveiben járó ex-modell. Brazil, de nem transzszexuális. Magas. Fekete. Felváltva dolgozik egy orosz szõkével. „Mindketten annyira lenyûgözõek, hogy ha látod õket, az olyan, mintha egy másik szférába lépnél, egy mennyországba, ahol minden egyszerû és felséges”, mondta Flavio líraivá válva az Ariellel folytatott, telefonhívást tervezgetõ barátságos beszélgetések egyikén, amely beszélgetések Flavio feleségét gyanakvóvá tették, a férfinek pedig újult örömöt szereztek, mivel ismét bosszanthatta Arielt. „Az igazi veszély az, hogy Roberto beleszeret egyikükbe”, jegyezte meg könnyedén valamelyik csevegés közben. „Nem, valószínûleg mégsem – Roberto túlságosan is fukar.”

Flavióval ellentétben Bebával könnyû beszélni. „Hány férfi?” kérdi Beba tényszerûen, akár egy élelmiszerellátó. Titkos boldogság van a hangjában, ami arra készteti Arielt, hogy tovább érdeklõdjön, hogy többet beszéljen, mint általában tenné. Küzd, hogy képes legyen uralni ezt a késztetést. Újságcikkekbõl tudja – mint mindenki –, hogy a prostituáltak egyszerûen csak le akarják tudni a dolgot nagyobb hûhó nélkül.

„Csak a férjem,” mondja Ariel, és érzi, hogy egyfajta csendes merészség uralkodik el rajta.

„És ön?”

Flavio korábban említette, hogy Beba a gazdag milánói hölgyek kedvence, akik imádják a mellékes huncutságokat. Ahogy a hivatalosan nem jegyzett lakcímek, ahol kasmírt vásárolnak és az abortuszukat végeztetik, úgy Beba is csúcsminõség és roppant privát. Flavio egyébként bíztatta Arielt, hogy vegyen részt a dologban, és amikor a nõ ezt visszautasította, kuncogni kezdett, mint aki tudja, mirõl van szó. A kuncogás azt jelentette, hogy – mint mindenki, õ is – prûdnek tartja Arielt. Ariel nem prûd – bár ezt a tényt elhomályosítja sorsszerû rátermettsége a mindennapi teendõk hatékony elvégzésére, ülésrendet szolgáló névjegykártya-író képessége, és abbéli tehetsége, hogy jobb tagliatellét csinál, mint olasz anyósa, illetve hogy kétnyelvû gyerekeket nevel. Senki sem veszi észre, hogy az évek során rátermettségét a rengeteg szerelmi játékban is kamatoztatta, amelyeket a tapasztalt és nagyigényû Robertóval folytattak. A nászútjukon, Bangkokban, két udvarias tinédzserrel töltöttek el egy éjszakát, akiket számozott sorokból választottak ki egy hatalmas üvegablak mögül. De ez húsz éve volt, és bár Ariel nincs teljesen tisztában azzal, tulajdonképpen mi készteti õt arra, hogy éppen ezt a születésnapi ajándékot adja, hibátlan nõi ösztönével tévedhetetlenül érzi, hogy rossz ötlet volna egy színre lépnie két fiatal kurvával, akik úgy néznek ki, mint az angyalok.

A terv az, hogy Ariel vacsorára hívja Robertót a városba, de Ariel helyett Beba és a kolléganõje találkozik majd a férfivel. Vacsora után mindhárman egy pici lakásba mennek a Corso Venezia mellé, amelyet Flavio tart fönn feleségétõl való függetlensége egyetlen jeleként. Ariel ragaszkodott a vacsorához, bár Flavio ezt ellenezte, és Beba megmondta neki – hangjában némi élvezettel –, hogy ez így sokkal többe fog kerülni. A legtöbb vendég, mondta, nem kíván vacsorát. Hogy Ariel miért ragaszkodik ahhoz, hogy a férje bizalmasan leüljön egy asztalhoz két szajhával elõször antipastot, majd második fogást és desszertet rendelve, rejtély, még Ariel számára is. De úgy érzi, hogy ez a megfelelõ választás. Így akarja, és a saját kedvében is járhat, nem?

Amikor befejezték az elõkészületek megbeszélését, Ariel feszélyezve érzi magát, miközben önkéntelenül azt mondja, „Remélem, lányok, hogy nagyon jól fogják csinálni a dolgot. A férjem csodálatos ember.”

És Beba, aki nyilván hozzászokott ahhoz, hogy feleségekkel beszéljen, rendkívül türelmesen biztosítja Arielt arról, hogy minden világos.

Ahogy leteszi a telefont, újra csörög, és természetesen az anyja az – az Államokból hívja. „Na, végre elérhetõ vagy”, mondja, és úgy hallatszik, éppen rág valamit, valószínûleg kis kalória- tartalmú bagelt, mivel Bethesdában reggel nyolc óra van. „Ki a csodával beszéltél ilyen sokáig?”

„Roberto születésnapi partiját szerveztem,” mondja Ariel. „Meghívunk néhány embert vacsorára a golfklubba.”

„Golf! Soha nem értettem, hogy élhetsz Olaszországban, és hogy lehetsz ilyen provinciális! Golf Giotto hegyeiben!”

„Anya, Giotto hegyei Umbriában vannak. Ez Lombardia, szóval nekünk szabad golfozni.”

Ariel saját anyját, Bebával ellentétben, tökéletes pontossággal el tudja képzelni: kicsi, inas, mintha izmai porcelán bõre alatt feszes gitárhúrok lennének. Egyenes derékkal ül öröklakásának konyhájában sikkes, de ugyanakkor trendi, farmerból és kasmír pólóból álló egyenruhájában, amelyben a saját maga által megálmodott üzletet vezeti: egy valószerûtlenül sikeres, Vespásokból álló, külvárosi futárszolgálatot, amelynek ötletét saját bevallása szerint kedvenc filmje, a Római vakáció szolgáltatta. Elõtte kávé és szójatej, fülében himbálódzó kvarc ezüst fülbevaló; egyik kifényezett körmével a pultot ütögeti, miközben szemével szárazföldön és óceánon át egyetlen lánya felé tekint.

Mit mondana, ha tudna az elõzõ hívásról? Ariel úgy gondolja, anyja szinte biztosan örülne, hogy lánya végre némi kurázsiról tesz tanúbizonyságot, amit mindig is hiányolt belõle, hiszen Ariel nevetséges konvencionalitása kisgyerekkora óta szállóigévé vált. Õ maga egyébként meglehetõsen stílusosan éli friss özvegységét, és egy sokkal fiatalabb lobbistával jár, akinek szexuális szokásait boldogan megbeszélné a lányával, mint nõ a nõvel. De nem akarja sokkolni Arielt.

Olasz vejével Ariel anyja szemérmetlenül flörtöl, gyakori tréfa közöttük – amelyet az anyja szokott elõhozni, – hogy neki kellett volna elõször érkeznie. Ez mindig kelletlen mosolyt csal elõ Robertóból, és a tréfát Ariel anyósa sem bánja: egy másik ragyogó özvegy, egy páduai entellektüel, aki menyére azzal a leereszkedõ gondoskodással tekint, amelyet egy értékes tenyészkanca méltán megérdemel. Ariel évek óta abban a porban él, amelyet ez a két dinamó kavar fel újra és újra, és úgy tûnik, hogy nyolc és tíz éves lányai az idõ múlásával egyre inkább a nagyanyjaik oldalára állnak. Egyik nõszemély sem tudja megbocsátani Arielnek azt, hogy önmaga. Így Ariel nem beszél Bebával való új ismeretségérõl, nem prüdériából, hanem azért, hogy az élmény megmaradjon számára hatalommal bíró amulettként. Éppen úgy, mint amikor tizennégy éves korában olyan mélyen õrizte a titkot, hogy többé már nem szûz.

„Valami baj van?” kérdi az anyja. „Olyan furcsa a hangod. Nem veszekedtek Robertóval, ugye?” És felsóhajt. „Százszor mondtam neked, hogy ezeknek a romlott olasz férfiaknak természetükben van a promiszkuitás, ezért olyan nõre van szükségük, aki folyamatosan felkelti az érdeklõdésüket. Hevesnek kell lenned, és állandóan készen állnod, kicsit feslettnek is, ha megbocsátasz, drágám. Egyébként, egyszerûen elmennek máshova.”

Saját hazugságától fellelkesülve, Ariel vacsorát szervez a golfklubban Roberto születés- napja elõtt két nappal. A klubhelység egy tizenkilencedik századi, felújított kastély, amelyet egy gyáros építtetett valaha, a terasza, ahol a partit tartják, az úszómedencére és egy mesterséges tóra néz. Rengeteg barátjuk gyûlik össze a szeptember végi hûvösben a falusi jellegû, évszakhoz illõ lakomára, amely piroshúsú szarvasgomba-rétegekkel borított polentából és Fassone bifsztekbõl, illetve funghi realinek nevezett pikáns sárga gombából áll. Ariel büszke az ételre, amit a klub szakácsával rövidebb idõ alatt találtak ki, mint amennyit õ a Bebával való beszélgetéssel töltött.

Roberto jogász, fõtanácsadója egy középutas politikai pártnak, amely mérsékelten tisztességes, ahogy az olasz politikai pártok általában, a barátai pedig az anyagi siker és mérsékelt tisztesség ehhez hasonló csillogó mázával rendelkeznek. Igaz, a csoport nemzetközi – sok férfi lepi meg magát amerikai feleséggel, ahogy német autóval is – a viccelõdés a tipikus olasz burzsoá humor nyomait viseli. Vagyis: anekdotázó, alkalmanként kegyetlen, és – Roberto tiszteletére – mindvégig a szexrõl és a potenciáról szól. Valaki körbead egy cikket a L’Espressóból, amely a harmadik illetve negyedik huszonéves feleséget fogyasztó ötven feletti férfiakat dicsõíti, és titokban mindenki Arielre pillant. Majd Roberto két legrégibb barátja, Flavio és Michele, megjelenik egy hatalmas ajándékdobozzal, amelybõl végül nem egy törpe sztriptíz-táncosnõ lép elõ, ahogy valaki korábban felvetette, hanem egy kisebb dobozt tartalmaz, majd egy harmadikat és egy negyediket és egy ötödiket, amíg, hangos biztatások közepette Roberto ki nem csomagol egy kis dobozban lévõ Viagrát.

Roberto a hatalmas körte- és csokoládétortából füstölõ ötvenöt gyertya mellett goromba szavakkal mond köszönetet a barátainak. Mindenki nevet és tapsol – Roberto Furioso, ahogy a beceneve is mutatja – híres harapós természetérõl. Nem néz Arielre, aki a közkedvelt második feleség és a „jó fogás” szerepének megfelelõen a tapskórust vezeti. Arielnek pedig nem kell ránéznie ahhoz, hogy – mint mindig – érezze a férje jelenlétét a tudatába égve. Roberto alacsony, karizmatikus férfi nagy görög fejjel, vastag, fekete, bár mostanában egyenletes acélszürkébe hajló, kefe-frizurára vágott hajjal, állandó rosszallásról árulkodó, lefelé görbülõ, vékony ajkakkal, amelyek nagyapjára, a szicíliai báróra emlékeztetnek. Amikor Ariel ezer éve elõször találkozott Robertóval egy távoli unoka- testvérének Firenze melletti esküvõjén, egybõl felismerte benne azt a mindent felülmúló erõt, amirõl világ életében álmodott, azt a hatalmat, amely képes formát adni Ariel saját személyiségének is. Roberto, saját vágyának kétségtelen foglyaként – amely vágy egyébként erejével már Arielt is visszavonhatatlanul rabul ejtette –, a harmadik tánc közben ránézett erre a természetellenesen magas, lehetetlenül szelíd amerikai szépségre, és kibökte az Ariel személyes mitológiáját örökre meghatározó mágikus mondatot: „Tu sai che ti sposerò. Tudod, hogy feleségül veszlek.”

Roberto még manapság is furioso, de ez már önmagára irányul, amiért öregszik és Arielre, amiért ennek tanúja. Ezért zsarnokoskodik fölötte, és ezt teljesen jogosnak is érzi a maga részérõl. Mint minden második feleséget, Arielt megoldásnak szánták, közben pedig egyszerûen csak növelte a problémát.

Roberto születésnapja vakító napfénnyel indul; ezt a csodálatos õszi idõt az Alpok túloldaláról érkezõ szelek hozzák, amelyek a szmogot a tenger felé kergetik. A kilátás Ariel házából, a hegyrõl hirtelen végtelen, mintha elhúztak volna egy függönyt. Az acélkék Alpok az elsõ, amit hét harminckor megpillant az ablakon keresztül, amikor a lányai a családi szokás szerint berontanak szüleik hálószobájába egy lufikkal felszerelt és ajándékokkal megtöltött babakocsit tolva maguk elõtt. Elisa és Cristina vihognak, éneklik a „Boldog Szülinapot”, magabiztosan hátravetik csinos, szögegyenes hajukat, mivel tudják, hogy ingerlékeny apjuk, aki nem kedveli a hirtelen ébredést, az õ kezükben kenyérre kenhetõ. Visítások, csókok, ágyba-zuhanás, és Ariel érzi, hogy féltett, kicsi végtagjaik hogyan válnak erõsebbé, csillogóbbá és izmosabbá a heti lovaglás és torna miatt. Kétnyelvûek a Marylandben töltött nyaraknak hála, de azért inkább olaszok, mint amerikaiak; néha, egy-egy furcsa pillanatban, amikor Ariel kívülállóként tekint boldog anyaként sürgölõdõ önmagára, azt is észreveszi, hogy lányai, akárcsak az olasz nõk, korán érõ típusok. És bár idõnként fullasztóan kötõdnek hozzá, soha nem volt kérdés, hogy melyik szülõnek van elsõbbsége kettejük közül. Apjuknak méhpempõbõl készült szappant, szem- és arckrémet vettek. „Hogy fiatalabbnak látsszál, Papa,” mondja Elisa – mint mindig –, most is a kritikus pontra tapintva.

„Tényleg Nonna Silvanánál töltjük az estét?” kérdi Cristina Arieltõl.

„Igen,” válaszolja õ, és érzi, hogy a pirulás a hálóingje alól terjed egyre fölfelé. „Igen, mert Papa és én együtt vacsorázunk a városban.”

A lányok tapsolnak. Imádnak olasz nagyanyjuknál lenni, aki teletömi õket cukrozott gesztenyével és Kit Kat csokirudakkal, és megengedi nekik, hogy felpróbálják az összes, hatvanas évekbõl származó Pucci-ruháját.

Amikor a reggeli – a születésnapi reggeli csokis brióssal – véget ér, és a lányok már az autóban várnak Arielre, hogy elvigye õket az iskolába, Ariel Roberto kezébe nyom egy kis ajándékcsomagot. Roberto éppen kifele tart, joviális apa-maszkját már hátrahagyta a titkos kis rekeszben. „Meglepetés,” mondja Ariel. „Ne nyisd ki estig.” Roberto megvizsgálja a dobozt, majd gyanakvóan megrázogatja. „Remélem, nem költöttél pénzt valami olyasmire, amire semmi szükségem,” mondja. „Az a parti…”

„Ó, hasznát fogod venni,” biztosítja õt Ariel átláthatatlanul derûs hangján, amelyet az évek során tökéletesített. A dobozban egy millió líra található nagy bankjegyekben, Flavio lakásának kulcsa és egy pazar selyem csipkebugyi Arielénél egyel kisebb méretben. Egy üzenet is van benne, miszerint Robertónak, akárcsak egy mesebeli hercegnek, azt kell megtalálnia a társaságban, akire a ruhadarab legjobban illik. Az üzenet szellemes és kicsit obszcén, olyan, amilyet Roberto szeret. Elegáns, feleséghez illõ figyelmesség egy olyan férjnek, aki, mint minden olasz férfi, kényes az apró dolgokra.

Miközben kiteszi a lányokat a Nemzetközi Iskolánál, gyorsan végigveszik a szokásos kérdés- feleletet, hogy mikor és hol veszik majd fel õket, emlékezteti õket a tornaruhára, majd üzenetet küld a földrajztanárnak. Visszafogja magát, és nem csókolja meg õket szokatlanul hevesen, mintha épp egy hosszú útra készülne. Ehelyett nézi, ahogy eltûnnek az ugrándozó lábak, steppelt tengerészkék kabátok, kuncogások és titkok rengetegében. Int a többi – olasz, amerikai és svájci – anyukának: jól ápolt nõk tragikus reggeli ábrázattal; kicsinek tûnnek a Land Cruiserük belsejében, amely – szükség esetén – keresztülvihetné õket Lappföldön vagy Zambezin.

Ariel nem akar beszélni senkivel ezen a reggelen, de izgága angol barátnõje elkapja, és ragaszkodik ahhoz, hogy megigyanak egy kávét. A két nõ beül a kis pasticceriába, ahol az anyukák az édességet és a csokoládét szokták vásárolni, és Ariel barley cappuccinót kortyolgatva hallgatja Carinth-t, amint az a húgyhólyaggyulladásáról beszél. Bár Ariel mélységesen zaklatott, õrültség lenne elkotyogni ezt, még tejfehér bõrû, buja tekintetû barátnõjének is. Õrült, ha Roberto születésnapját egy könnyedén elpletykált nõi titokká változtatja. Hogy elkerülje a kísértést, dacosan körbenéz a boltban, a habcsók, marcipán, cukorvirág borította polcokra, az aranyozott csokiszivart tartalmazó dobozokra, az esküvõre és elsõ áldozásra készített mandulás desszertre, a palm beachi háztömb nagyságú születésnapi tortákra. A cukor illata ellenállhatatlanul betölti a termet. És egy pillanatra, az egyetlen alkalommal a nap folyamán, a szemei megtelnek könnyel.

Otthon hosszú órákon kell átvergõdnie. Elõször elküld egy cikket egy milánói csomagolástervezõrõl annak az amerikai magazinnak, amelynek szabadúszóként fordít. Aztán telefonon lemondja a szomszéd faluban levõ különóráját egy idõs kézmûvesnél, aki antik papiers peintek restaurálását tanítja neki; Ariel imádja ezt a mesterséget, és nagy kezeivel meglepõen tehetségesen mûveli. Aztán kimegy, és beszél a kertészeti vállalkozókkal – három illegális román bevándorlóval, akik a birtok keleti részén levõ szétmállott lejtõt teszik rendbe. Alkudoznia kell velük, és miközben ezt teszi, a vezetõjük, egy felháborítóan jóképû húszéves fiú, arcátlan imádattal néz rá. Ariel, aki szokott fantáziálni szexrõl vadidegenekkel, és fantáziájában ez a szex általában kényelmetlen, nyilvános helyeken zajlik, mindig észreveszi a csinos fiúkat. De ezek a fiúk nem igazán léteznek számára, ahogy nem számítanak azok a férfiak sem, akik partikon flörtölnek vele. Csak Roberto létezik azóta a régi harmadik tánc óta, amikor Ariel varázskört vont maguk köré, elválasztva ezzel kettõjüket a világ többi részétõl. Ezt a tudást Ariel még Roberto elõl is eltitkolja, mert úgy gondolja, csak untatná vele, ahogy mindenki mást is. De vajon tényleg annyira unalmas egyetlen férfit akarni, azt, amelyik már megvan?

Miután a kertészek elmennek, már semmit sem kell csinálni – semmilyen gyereket nem kell felvenni az iskolánál és délutáni foglalkozásokra vinni, semmilyen házi feladatban nem kell segíteni, semmilyen vacsorát nem kell készíteni. A kutyák az állatorvosnál vannak kozmetikán és kivizsgáláson. Elképzelhetetlen, hogy meghívja Carinth-t vagy más barátnõjét ebédre; hasonló- képpen elképzelhetetlen, hogy elkezdjen dolgozni, bevásároljon, videót nézzen, vagy könyvet olvasson. Nem, nincs más, mint elfogadni a tényt, hogy ezen a délutánon õ lesz a világ legmagányosabb nõje.

Három óra körül beül a kocsiba, és az országúton a Comói-tó felé tart, amit az évek során olyan sok rokonnak megmutatott már. Hirtelen arra vágyik, hogy lássa a fák között megbújó, bájosan düledezõ villákat, a tó tíz kilométeres nyúlványát, amely a hegyekig ér, mint egy megjósolható jövõ. De ahogy Greggióból San Giovanni Canavese felé vezet sárga búzamezõket, vidéki gyárakat, falusi diszkókat és falvak ódon templomait maga mögött hagyva, megérti, miért is van most itt, messze a háztól, amelyben lakik. Az országút menti, szeméttel teleszórt tisztásokon meglátja a szokásos útmenti prostituáltakat, amint délutáni vendégeikre várakoznak.

Évek óta megy el mellettük anyósa háza felé tartva vagy a lányait lovaglóórára hurcolva. Ahogy mindenki más, õ is sajnálta õket kezdetben, majd kiegyezett azzal a ténnyel, hogy az útszéli lányok egy sikeres és olyannyira elfogadott alvilág részei, hogy rabszolgaságuknak már munkarendje van, akárcsak a gyári dolgozóknak: tíz órás mûszakjuk helyére és onnan vissza kisbuszok takaros csoportja szállítja õket. Ugyanúgy a táj részei, mint a díjfizetõ kapuk.

Elõször egy barna hajú albán lányt pillant meg, aki nem tûnik idõsebbnek Elisánál, fekete forró nadrágot visel és bõ, fehér inget, amelynek alját idõrõl-idõre felhúzza, majd – mint egy esetlen szárnyat – ismét leengedi, és ezt a mozdulatot az elhaladó autók felé nézve újra és újra megismétli. Egy Ariel elõtt haladó Fiat Uno lelassít, hirtelen visszafordul, és a lány felé tart. Egy kilométerrel késõbb két nigériai lány vár délutáni kliensre; egyikük világító rózsaszín napozóruhában, fenekével felfelé fordított ládán, lábát lengetve ül, míg a másik messzirõl csaknem gólyaláb magasságúnak tûnõ holdjáró cipõben áll a mobiltelefonjába beszélve. Mindketten magasak, rengeteg mûhajfonatot viselnek és elképesztõen gyönyörûek. Fekete szeráfok, akiknek az undorító útpadkán való jelenléte valamiféle csoda.

Ariel lelassít, hogy a rózsaszín ruhában levõ lányt jobban lássa, aki eközben semmire sem kötelezõen néz vissza rá; szemei átlátszatlanok, mint a kávébab. A kétpályás út kihalt, és Ariel egy percre tényleg megáll az autóval, mert vonzzák azok a szemek, valami hirtelen megbabonázza, ami a Beba hangjában hallott titokra emlékezteti. A titok boldogságnak tûnt, de – csak most jön rá, hogy valójában – valami más volt: valami titokzatos bizonyosság, ami vonzza õt, mint a mágnes. Nevetségesen megindultnak érzi magát, valójában már elvesztette az irányítást önmaga fölött. Míg a szíve ver, rájön, hogy ha elengedné magát, akkor kinyitná az ajtót, és továbbkúszna afelé a tiszta, sötét tekintet felé. A rózsaszínben levõ lány mond valamit telefonáló társának, aki megfordul tíz centiméteres talpán, hogy megnézze magának Arielt. És Ariel rálép a gázpedálra. Tíz kilométert megy az úton, újra megáll, és elõránt egy papír zsebkendõt, hogy letörölje az izzadságréteget az arcáról. Az egyetlen megfigyelés, amit megenged magának, miközben hazavezet, és visszanyeri lelki nyugalmát, az a gondolat, hogy milyen különös, hogy mindnyájan külföldiek – õ, Beba és a lány az úton.

Hat óra. Amint belép a házba, csöng a telefon. Flavio az, kérdi, hogy haladnak a dolgok. Ariel nem tudja elrejteni türelmetlenségét.

„Figyelj, szerinted azok a lányok idõben ott lesznek?”

„Amennyire tudom, mindig pontosak,” mondja Flavio. „De most mennem kell. Az autóból hívlak, a garázsban vagyok, és ez már kezd gyanúsnak tûnni.”

Flavio leteszi, de Ariel csak áll, kezében a készülékkel, és hirtelen megüti a felismerés, hogy amellett, hogy vacsoravendégek, kárpitosok, baby-sitterek, kovácsoltvas restaurátorok és villanyszerelõk a megbeszélt idõpontban érkeznek-e, most már azon is aggódnia kell, hogy Beba megváratja-e a férjét.

Fél nyolc. Most már nem lehet fölvenni a telefont. Ha most Ariel Roberto eszébe jut, ami valószínûtlen, akkor az nyilvánvalóan feltételezi, hogy felesége az autóban ül, rajta vissza- fogottan szexi rövid, fekete kosztümje vagy valamelyik másik ruhája, amelyet különleges alkalmakkor szokott viselni, lába tûsarkúban nyomja a gázpedált, miközben a nyolc órás találkozójukra igyekszik. Roberto még az irodában van, még leadja az utolsó õrjöngõ faxüzenet Rómába, megáll egy percre, hogy szokásos módon ócsárolja meggyötört asszisztensét, Amedeót. Majd beront borzalmas barna-márvány mosdójába, és pisil egyet: milyen jól el tudja képzelni, ahogy Roberto egy utolsó, türelmetlen mozdulattal megrázza a farkát, amely készen áll egy váratlan kalandra még aznap este. Megragad egy maroknyit abból a csokoládéból, amit az orvos megtiltott, és benyakal egy papír- pohárnyi cukros eszpresszót az irodai kávéautomatából. Majd beugrik a csillogó, legújabb típusú Mercedesbe – egy emlékmû, – ahogy Roberto nevezni szokta hangjában az öngúny szokatlan felvillanásával – a klimaxos férfiaknak. Ezután, a milánói esti közlekedés miatt az úton vesztegelve, elképzelhetõ, hogy felhívja Arielt. Csak hogy biztos legyen abban, hogy felesége idõben érkezik.

Fél kilenc. Ariel a konyhaasztalon ül, és egyszerû ételt eszik: egy tányér rizs sajttal és olívaolajjal, szeletelt paradicsom, egy pohár víz.

A telefon újra csörög. Ariel tétovázik, aztán fölveszi.

Roberto az. „Allora, sei rimasta a casa,” mondja lágyan. „Szóval otthon maradtál.”

„Igen, persze,” válaszolja Ariel figyelve, hogy hangja könnyed maradjon. „Ez a te születésnapod, nem az enyém. Hogy tetszik az ajándékod? Elképesztõek?”

Roberto nevet, és Arielt megkönnyebbülésében egészen elhagyja az ereje. „Hatásosak. Csak nem éppen étteremhez öltöztek. Mi a csodáért gondoltad, hogy vacsoráznom kell velük? Remélem, egy ismerõssel sem futok össze.”

Ariel a háttérbõl egy vendéglõ tompított zaját hallja, emberi hangok, poharak, ezüsttálak szokásos esti lármáját.

„Honnan hívsz?” kérdi.

„A pénztár mellõl. Mennem kell. Nem lehetek udvariatlan. Majd hívlak.”

„Sok sikert,” mondja a nõ. Megütõdik, amikor egy kis rosszindulatot fedez fel a saját hangjában, de még inkább a hatalom érzésén, ami akkor fogja el, amikor leteszi a telefont. Otthagyta Robertót egy vendéglõbe zárva, arra kényszerítve, hogy két kurvával beszélgessen, miközben a többi vacsora- vendég õket bámulja, a pincérek pedig széles vigyorral fordulnak feléjük. Vajon pánik volt, amit Roberto hangjában hallott? És vajon mit visel a pajzán Beba és a barátnõje? Ariel reméli, hogy nem olcsó forró nadrágot, mint az útszéli lány. Ezért a pénzért legalábbis Versacét várna.

Ezek után Arielnek már semmi dolga, csak lerúgni a cipõjét, és körbejárni a házat; meztelen lába meglepõ módon meleg a régi terrakotta mozaik lakkozott felületén – hónapokat töltött, hogy ócskatelepekrõl és elhagyott villákból összegyûjtse a padlólapocskákat. Bezárja az ajtót és bekapcsolja a riasztót, de csak a nappali és a lépcsõ lámpáit csavarja fel. És aztán mint egy éjjeliõr járkál elsötétített szobáról elsötétített szobára, és amikor a bútorzatra pillant, amit úgy ismer, mint a saját testét, házastársi büszkeséget érez. Házastársi– az oda nem illõ szó beúszik a fejébe, amint pillantása eléri a piemonti barokk vitrin díszítését az étkezõben, a Barbie babák körbetekintõ, vigyázó gyülekezetét a lányok játszószobájában, a pufók Athénét egy mantuai festményen, az emeleten levõ nappaliban. Mikor ment végig a házon ekkora szabadságban? Ez a szabadság felvillanyozza, és egy kis félelemmel tölti el. És az a furcsa érzése támad, hogy ez a valódi oka annak, hogy színre vitte ezt a szülinapi mutatványt: hogy egyedül legyen, ugyanakkor pedig tudatos birtokában annak a magánynak, amelyet az évek során gyûjtött össze. Hogy szemlélje a sötétséget a saját házában olyan hosszan, ameddig csak akarja. A lépcsõ tetején megáll egy percre, majd elkezdi lassan levenni a ruháit, melyek halkan a lába mellé esnek. Aztán meztelenül leül a legfelsõ lépcsõfokra, a hideg kõ megdermeszti csupasz fenekét. Korábbi magánya eltûnt: az árnyékok, melyeket figyel, barátságosnak tûnnek, és azért tolakodnak, hogy a társaságában maradhassanak. Ariel a könyökére támaszkodva pihen, és játékosan ingatja a lábait, mint az útmenti lány a ládán.

Tíz óra. Alvásidõ. Ez az, amit délután óta várt. Néhány melatonin, egy pohár dán barna sör, amelynek koncentrált komlóíze elálmosítja. Alapos zuhany, fogmosás, arc- és testápolók használata, szürke pamut hálóing. Úgy véli, részletes viselkedési útmutatót tudna készíteni az õ helyzetében lévõ nõknek. A cél különleges tisztaságot és mesterkéletlen szépséget sugározni. A hajat meg kell mosni és szárítani, de parfümöt vagy olyan ruhadarabot használni, ami direkt módon csábítónak tûnhet szükségtelen. A hajszálnyi bûbáj, melyet ki kell vetni, az a házilag szõtt Elízium, Penelope vonzereje Kalüpszó után.

Fél tizenegykor az ágyban ül egy Herald Tribune-nal a kezében, és az FBI által körözött személyek listáját tanulmányozza. Minden egyes pillanatban megpróbál tökéletesen higgadtan arra gondolni, amit most Roberto szükségképpen csinál, de megállapítja, hogy ez lehetetlenség. Képzeletének az a két lapja össze van ragadva.

Viszont felidézi a bangkoki estét, amit õ és Roberto a két masszõrlánnyal töltött. Ahogy négyesben csöndesen besétáltak a fluoreszkáló fénnyel megvilágított, hatalmas mûanyagkáddal berendezett szobába, és ahogy a két félelmetesen udvarias, félelmetesen fiatal, fürdõhabtól síkos testû lány telt mellével és borotvált szemérmével leginkább jól megmosott, sütéshez összekötött csirkékre emlékeztette õt. És ahogy a helyzet azzal fenyegetett, hogy az egész este teljes katasztrófába fullad, míg Ariel be nem látta, hogy neki kell megoldania a dolgokat. Ahogy finom jelek sorával a lányok tudtára adta, hogy hármuknak együtt kell egy magánszámot elõadniuk a szobában levõ férfinek. Ahogy a lányok ezt megértették, sõt, megkönnyebbültnek tûntek, és ahogy a férje elmerült az élvezetben, amelyben Ariel titkos irányításával hárman együtt részesítették õt. Ahogy Ariel erotikus elõadómûvész helyett szociális igazgatónak érezte magát, aki azért tesz meg mindent, hogy megmentsen egy félresikerült partit. És ahogy õ maga elcsöndesedett utána – nem egy érzékeny és megdöbbent iskoláslány csöndje volt ez, ahogy Roberto kétségkívül feltételezte, hanem a világra való rácsodálkozás csöndje, amelyben Arielnek mindig a kiszolgáló személyzet szerepét kell játszania.

Lekapcsolja a villanyt, és azt álmodja, hogy egy ládákból és elhasznált autóalkatrészekbõl összeeszkábált repülõgépben utazik másokkal együtt. Az Andokban landolnak, és Ariel észreveszi, hogy a többiek mind nõk és – akárcsak õ maga is – meztelenek. Különféle magasságúak és színûek, és õ korántsem a legcsinosabb közöttük, de nem is a legcsúnyább. Egy speciális oktatófilmet készítenek a BBC-nek vagy a PBS-nek, és a forgatókönyv szerint egy táncot kell improvizálniuk; ezt meg is teszik teljes komolysággal és ügyetlenséggel: skót táncot, hastáncot, majd Ariel javaslatára nyuszi ül a fûbent, aminek a végén mindnyájan lehuppannak a földre, és kacagnak, és a játék jobban sikerül, mint bárki is gondolta volna. Az a különös ebben az egészben, hogy az álom tökéletesen boldog.

A szobában lévõ hangokra ébred, és Roberto bemászik az ágyba, majd átöleli õt. „Kötelességtudat”, mondja magában, amikor a férfi megcsókolja, és a melle után nyúl, de aztán elengedi a gondolatot. Roberto ijesztõen tiszta szagot áraszt, de ez csak a szappan, amit Ariel már jól ismer. Amikor szeretkeznek, a férfi vázlatosan beszámol az elmúlt este eseményeirõl, egy kicsit mint egy kisfiú, aki felsorolja a játékait. Amit mond, nem izgató, de izgató hallani, hogy a kedvéért megpróbál gúnyosnak és szenvtelennek tûnni. És Roberto testének jól ismert tájai titokzatossá válnak egyszerûen csak azért, mert tudja, hogy más nõk – akármilyen rövid ideig és akármilyen sietõsen is, de – betekintést nyertek ebbe. Amióta csak emlékszik, elsõ alkalommal kíváncsi Robertóra.

„Tényleg olyan szépek voltak?” kérdezi, amikor a sötétben fekve végre összefüggõ beszélgetést folytatnak. „Flavio azt mondta, hogy csak a látványuk a mennyekbe repít.”

Roberto gúnyos-boldogan nevet; nevetése egy kamasz fiúé is lehetne.

„Csak egy öreg bolondot, mint Flavio. Feltûnõek, mondjuk inkább így. A sötét hajúnak, Bebának hihetetlen teste van, de a barátnõjének szebb az arca. A legrosszabb vacsorázni volt velük – és éppen abban a borzasztó vendéglõben. Kinek az ötlete volt, Flavióé vagy a tiéd?” a hangja nevetségesen sértõdötté válik. „Olyan turista-hely volt, ahol a kávé után az asztalhoz tolnak egy mentával és rágógumival telerakott kis kocsit. És azok a lányok a pincértõl kértek nejlon zacskót, és a zacskókat megtöltötték rágógumival! El tudod ezt képzelni?”

Egymás karjaiban fekszenek, rázkódnak a nevetéstõl, ahogy már hónapok, sõt, évek óta nem tették. És Arielen egy pillanatra végigfut a beteljesülés heves érzése. „Melyikük nyerte el a fehérnemût?” kérdezi.

„Mit? Ó, nem adtam oda nekik. Kézzel készített, drága selyembugyi volt – túl szép egy szajhának. Megtartottam neked.”

„De nekem kicsi,” ellenkezik Ariel.

„Hát, cseréld ki. Remélem, megõrizted a számlát.” Roberto hangján, amely eddig gyengéd és engedékeny volt, mint a legszebb együtt töltött idõkben, újra a szokásos türelmetlenséget lehet érezni. De nyilvánvaló, hogy még mindig tökéletesen elégedett magával és Ariellel is. Ásít, és közli, hogy aludnia kell, mert nem szokott hozzá az efféle maratonhoz. És hogy még a születésnapi Viagrájával sem vértezte fel magát. Egy kettejük közt használatos régi viccre utal, amikor megjegyzi, hogy Ariel ajándéka végérvényesen bizonyítja azt, hogy anyjának igaza volt, amikor óva intette õt a züllött amerikai nõktõl; és végül még egyszer megcsókolja a nõt. Aztán birtoklóan és házastársi büszkeséggel telve megmarkolja Ariel fenekét. Végül megnyugszik, és olyan csöndesen fekszik, hogy Ariel azt hiszi, már alszik, míg a hosszú csöndbõl felmerülve Roberto azt nem suttogja, „Köszönöm.”

A férfi pár perc múlva már horkol. Eközben Ariel csöndesen és elernyedve fekszik, karja az oldalán, szemei tágra nyílva. Mindig is óvakodott az illúzióktól, és túl régóta házas már ahhoz, hogy az a sebesség, amellyel gondosan kitervelt perverz játéka beolvadt a hétköznapi élet feneketlen megszokottságába, megdöbbentse. Bizonyos értelemben ez a gyorsaság Ariel gyõzelmét jelenti – annak a tökéletesen mindennapi köteléknek az erejét, amelyet õ maga akart és választott évekkel ezelõtt. Így nem szomorítja el, hogy holnap föl fog kelni, terveket szõ majd arra, hogyan szedje össze a gyerekeit, és ráébred, hogy semmi sem változott.

De nem, úgy véli, valami mégis más. A veszteség érzete kúszik föl benne, és rájön, hogy Bebát hiányolja. Bebát, akit két hétig furcsa, homályos ragyogást vitt Ariel életébe. Beba, aki a legizgal- masabb fantáziái szerint bajtársi üzenetet küldhetett hozzá, haza Robertón keresztül. De persze nincs üzenet, és világos, hogy a partinak vége. Az angyalok elrepültek, Arielt – a jó feleséget és hûséges lelket – éberségében számottevõ vigasztalással a sötétben hagyva: egy alvó férfivel, egy csendes házzal, és a tudattal, hogy szokásos gyakorlatiasságának hála, megõrizte Beba telefonszámát.

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.