A kínai császár

Nem tudhattam, hogy amikor a nagyapám utolsó levelezőlapja megjött, ő maga már halott volt. Olvasatlanul félretettem, ahogyan olvasatlanul tettem félre a korábbi levelezőlapokat is. A számlákkal és felszólításokkal együtt, amelyek közt szinte mindennap ott lapultak, egyre tolakodóbb kupacot képeztek az íróasztal alatt; a küldeménykupacot letakartam egy régi újsággal, ámbár ez nem sokat segített, elvégre tudtam, mi van az újság alatt.

Jó két hete egyébként is szinte minden az íróasztal alatt játszódott le. Négykézláb másztam ide-oda, és csak a szoba kívülről nem látható régióiban közlekedtem; a térdemre mosogatószivacsokat kötöztem. Az íróasztal alatt aludtam, ott kentem magamnak kenyereket, csillagos égboltot rajzoltam az asztallap aljára, és vártam, hogy elteljen a három hét, hogy hihető legyen, hogy eddig Kínában voltam, hogy valamiképp megmagyarázzam, amit meg kellett magyarázni; hogy kiötöljek egy magyarázatot a nagyapám, egyet Franziska, egyet a testvéreim számára; már ha előttük nem bukom le addig. Hat napom volt még, hogy kitaláljak valamit, szó sem lehetett róla, hogy levelezőlapokkal foglalkozzam; addig igazán várhattak, ahogyan a nagyapám is, legalábbis így gondoltam, nyugodtan várhatott addig, aztán jött az a telefonhívás, és a várakozás tárgytalan lett.

Természetesen nem vettem föl a telefont; már tizenöt napja nem vettem föl, az üzenetrögzítőből egy női hangot hallottam; visszahívást kért, „a nagyapjáról van szó”, mondta, s ugyan azt is hozzátette, hogy „sürgős”, én már sejtettem, hogy ez nem igaz, hogy a világ legkevésbé sürgős ügyével van dolgom; visszahívtam a nőt, és a nagyapámból halott nagyapa, a levelezőlapjából a legutolsó levelezőlapja lett, belőlem meg egy nagyon összezavarodott és szófukar figura. „Igen”, mondtam a nőnek a telefonba, és „Nem”, meg azt is mondtam, hogy „Jó”, pedig semmi nem volt jó, mert eggyel ugyan kevesebb problémám lett, támadt viszont néhány új, azután letettem, kihúztam a kupacból az utolsó levelezőlapot, és úgy véltem, megállapíthatom, hogy szomorú vagyok.

A levelezőlap képes felén egy kövér férfi szobra volt látható, aki egy arany virágkehelyben ül egy elefánton, a hátoldala tele volt hintve nagyapám göcsörtös apró betűivel, amelyeknek kisilabizálása mindig is próbára tett, mostanra viszont, mint megállapítottam, írása a teljes olvashatatlanságig fajult, még nagyítóval sem tudtam visszatérő struktúrákat azonosítani, sőt még a magánhangzókat sem sikerült elkülönítenem. Mielőtt feladtam volna, sikerült egy „én”-t fölfedeznem”, egy „hegy”-et és egy „Morgen”-t vagy „Mögen”-t vagy „Magen”-t 1, de egészen biztos nem voltam a dolgomban.

Csak az utolsó mondat volt olvashatóan írva, a többinél nagyobb és nyomtatott betűkkel, akár a címzés, és olyan mélyen volt a papírba vésve, hogy a betűk a túloldalon tükörírással kidomborodtak az elefánton. „El kellett volna jönnöd velem”, ez állt ott, s még egy ék-alakú felkiáltójelet is tett utána a nagyapám, hogy ezzel végképp meggyőzzön róla, hogy nem holmi kedveskedő frázisról, nem a nyájas sajnálkozás kifejezéséről van szó, hanem nagyon is kézzelfogható csalódásról, szemrehányásról, fenyegetésről, s mivel ez immár az utolsó képeslapja lett, a fenyegetés különösen nyomatékos volt, akárha arról lett volna szó, hogy nem halt volna meg, ha vele mentem volna, mintha akkor nem abban az isten háta mögötti porfészekben omlott volna hirtelen össze, amelyről még azt sem tudtam pontosan, hol is van, hanem legalább Kínában, vagy egyáltalán sehol; ha vele mentem volna, elég lett volna futólag rám támaszkodnia, „Semmi, csak egy kicsit megszédültem”, mondta volna, én odavezettem volna egy padhoz a parkban, vettem volna neki egy üveg vizet, mert más nem jutott volna eszembe, mert nem is lett volna másra szükség, „Már jól vagyok”, mondta volna pár perc múlva a nagyapám, és elővette volna a fésűjét; a frizurája lett volna a legnagyobb gondja.

„El kellett volna jönnöd velem”, bosszantott ez a mondat, hallottam, ahogy a nagyapám kimondja, megnyomva a „kellett volná”-t, láttam, ahogy lefelé görbül a szemöldöke, ahogy utána rám pillant, mintha választ várna, természetesen a helyes választ: Úgy van, nagyapa, veled kellett volna mennem, hiba volt, hogy nem mentem, megint igazad volt. Nagyapám szerette, ha igaza van; nagyapám állítólag mindent előre tudott, ernyőt kellett volna vinned, meg kellett volna nézned a térképet, több idegen nyelvet kellett volna tanulnod, külön kellett volna mosnod a pulóvert, steaket kellett volna rendelned. A nagyapám örökösen meg volt sértve, hogy nem hallgattak rá, persze soha nem is hallgathattunk volna rá, mert mindenkivel mindig csak utólag közölte, mit kellett volna másképp csinálnia, de hát őt nem kérdezte meg senki; most tessék, megáztál, tessék, eltévedtünk, és tessék: most halott vagyok.

Igen, vele kellett volna mennem, de nem: nem mentem vele Kínába, s még kevésbé holmi isten háta mögötti porfészkekbe az odaúton, és én tudtam, hogy ez csakis cserbenhagyásnak tűnhet, tudtam, hogy neki is tartozom valamilyen magyarázattal, amire most már nem volt szükség, és a legjobb szándékkal sem tudtam volna megmondani, helyénvaló-e emiatt megkönnyebbülést éreznem.

Hogy az utolsó képeslap sem Kínából érkezett, az könnyen megállapítható volt. Német bélyeggel volt bérmentesítve, a kövér, aranyszínű férfi képét valamilyen utazási prospektusból tépték ki, és hevenyészve ragasztották rá egy ingyenes képeslapra, a kép egyik sarka máris fölvált, és egy jegesmedve bukkant ki alóla. A nagyapa utolsó hetekben írt szinte valamennyi lapja ilyen módon volt felülragasztva; olykor még csak az sem, némelyiken favázas ház részlete látszott, és az előre rányomott „Szíves üdvözlet a Westerwaldból” „Westerwald”-ja át volt húzva, és kézírással „Sanghaj”-ra volt javítva. Természetesen nem igazán lepett meg, hogy a nagyapám végül mégsem jutott el Kínába, 8000 kilométer, ehhez egyszerűen túl öreg volt az autó, és a nagyapám is túl öreg volt hozzá, és igyekeztem magamat meggyőzni arról, hogy a dolgot igazából soha nem is akarta komolyan, csak nem akarta ezt bevallani, csak éppen az utolsó pillanatig szüksége volt valakire, aki előtt bizonyíthat. Ha így nézzük, még hálával is tartozott nekem.

Kína, pont és kizárólag Kína, mintha nem is létezne az Északi-tenger, mintha nem létezne a Harz-hegység, sem Rügen, sem Franciaország, sem a Garda-tó, nem; csak Kína jöhetett szóba, Kína és semmi más. „Nem kívánok erről vitatkozni”, mondta a nagyapám, én pedig azt mondtam, nagyszerű, tudniillik én szintén nem kívánok vitatkozni róla, Kína szóba sem jöhet, és összefontam a karomat, a nagyapám szintúgy, jóllehet neki csak egy karja volt, a jobb, de ezt olyan ügyesen hurkolta össze a bal ingujjával, hogy úgy tűnt, itt két ép kar van összefonva, s azután hosszan néztük egymást, a nagyapám engem tőle telően határozottan, én őt tőlem telően gúnyosan, hogy megmutassam neki, milyen végtelenül nevetséges ötlet ez a Kína, majd azt mondta: „Meghalok”.

Az ilyen mondatoknak nem szabad túlzott jelentőséget tulajdonítani, még most, utólag sem, hogy a nagyapámnak ismét igaza lett. „Dehogy halsz meg”, mondtam tehát, ami persze minden esetben hazugság lett volna, ámde én nem voltam hajlandó érvként akceptálni, nem akartam, hogy olyan unoka szerepe osztassék rám, aki megtagadja az utolsó kívánságokat, tárgyilagos akartam maradni, hiszen tárgyilagosan nézve természetesen igazam volt, és Kína teljesen lehetetlen ötlet volt, csak hát haldoklókkal szemben vajmi keveset számít, kinek van igaza; a nagyapám tudta ezt, s ezért, biztos, ami biztos, már jó korán elkezdett haldokolni. Nagyapám ugyanis, mióta ismertem, folyton meghalóban volt, sőt alighanem már azelőtt is, s csak röviddel a halála előtt szűnt meg a halálán lenni. De már a legkorábbi emlékeimben komolyan néz a szemem közé és azt mondja. „Hamarosan nem leszek már köztetek”, majd sorban végigmutogatja azokat a dolgokat, amelyeket a halála után majd mind én öröklök tőle, a két galoppozó lovat ábrázoló olajfestményt, a tőrhöz hasonlító levélnyitót, a forgatható hamutartót; mindazt, amit úgy csodáltunk annak idején. Évekkel később rájöttem, hogy ugyanezeket a tárgyakat, ugyanazzal a cinkos hunyorítással, ugyanazzal a „De ez a mi kis titkunk marad” jelmondattal, odaígérte a testvéreimnek is. Soha nem vontam kérdőre emiatt, részben mert a kép és a levélnyitó addigra rég elveszítették már a varázsukat, másrészt mert akkorra általános szokássá vált a nagyapa saját közeli halálára vonatkozó jóslatait mindössze egy bólintással nyugtázni. Senki a családban nem mondott már neki ellent, senki nem bizonygatta, hogy „Biztosan száz évig fogsz élni”, minthogy egyre valószínűbbnek tűnt, hogy valóban megéri a századik évét. Valahányszor elment az orvoshoz (indulását minden alkalommal hosszú búcsúzkodási szertartás előzte meg), megerősíttetett a nagyapa szervezetének rendkívül, már-már kísértetiesen erős és ellenálló volta. Három évvel ezelőttig még az összes foga megvolt, két évvel ezelőttig csak olvasáshoz használt szemüveget, de hiúságból többnyire még akkor sem, tüdeje és szíve a számtalan cigaretta, utóbb a számtalan nikotinos rágógumi ellenére kifogástalanul ellátta feladatát, és aligha lepett volna meg bárkit is, ha egyszer csak újra kinő a bal karja.

Ám aztán valamikor mégiscsak feltűnt a testének, hogy ez az állapot már rég nem felel meg a korának, s ekkor néhány hónap alatt behozta, amit addig elmulasztott. Megereszkedtek az izmok, eltömődtek az artériák, megdagadtak az ízületek, megnőttek a fülek. Az orvostól minden alkalommal egy-egy új gyógyszerrel tért haza; míg korábban étkezéskor időnként egy-egy fél tabletta volt a pohara mellett, most lassacskán a tányér teljes átmérőjével megegyező hosszúságúra nőtt a tablettasor; „Ah, igen, a desszertem”, mondogatta, mielőtt remegő ujjakkal egyenként fölcsipegette az asztalterítőről, és utálkozó arckifejezéssel lenyeldeste őket. Alighanem szándékosan ejtett le olykor egy-egy kapszulát, „Hagyd csak”, mondta, ha valamelyikünk keresgélni kezdte az asztal alatt, ő maga azonban egyáltalán nem hajolt utána, s ha megkapta, egyetlen köszönő szó nélkül vette el a tablettát a megtaláló kezéből.

Alapjában véve azt a gondolatot is, hogy ajándékozzuk meg egy utazással, a nagyapám romló egészségi állapota szülte. „Ki tudja, meddig tud még egyáltalán utazni”, mondta a legidősebb bátyám, és nekünk, többieknek nem jutott jobb eszünkbe; Pünkösd körül egy hét, kivehetünk egy pár nap szabadságot, együtt csak kibírnánk valahogy, csakhogy aztán elsőként a legidősebb nővérem szállt ki; valami gond a kisfiával, majd a második legidősebb bátyám, valami sürgős leadási határidő miatt, és minthogy így már amúgy sem kísérné el az összes unokája az öreget, a húgom azt javasolta, sorsoljunk, „Miért tennénk tönkre mindnyájan az ünnepnapjainkat”; semmi kétség, az én gyufám volt a legrövidebb, és a többiek még arra sem vették a fáradságot, hogy legalább leplezzék a megkönnyebbülésüket, a húgom még a kezét is ökölbe szorította, a legidősebb bátyám pedig (kissé túl erősen) hátba vágott, mondván, „Föl a fejjel”, nyilván biztatás- és vigasztalásképpen akarta mondani, de úgy hangzott, mint egy parancs. Tényleg olyan jó ötletnek tartják-e, hogy éppen én utazzam el a nagyapánkkal, kérdeztem, de a többiek szinte szóhoz sem hagytak jutni; „Talán így a legjobb”, állították egyhangúlag, „így végre lesz időtök egymásra”, holott pontosan ez volt az, amitől féltem.

Lehetetlen volt kitalálni, hogy örül-e az ajándékunknak a nagyapám. Rezzenéstelen arccal tanulmányozta a bonunkat, majd tovább ette a süteményét. „Keith elkísér egy utazásra”, magyarázta neki a középső bátyám, megint egy kicsit túl hangosan és túl jókedvűen, ahogyan mostanában mindig beszélt a nagyapánkkal. „Szívesen mentünk volna mindnyájan, de hát tudod, hogy van…”, és a nagyapám persze nem tudta, hogy van, honnan is tudta volna, csak folytonosan a fogsorát nyalogatta, s közben értetlenül meredt a bátyámra. „Utazásra hová?”, kérdezte végül. „Ahová mindig is szerettél volna menni”, mondta a húgom, de bár ne mondta volna. Mert a nagyapám már másnap reggel, még pizsamában, így szólt: „Kína”, és délben is ezt mondta, és este újra, és amikor prospektusokat mutattam neki, Prágáról, Mazúriáról, Korfuról, oda se nézett, „Kína”, mondta csupán; „Az ajándék az ajándék”, mondta, és hogy erről nem óhajt vitatkozni, majd keresztbe fonta a megmaradt karját és kijátszotta a „meghalok” kártyát.

De még ha meghalnál is”, mondtam, „ez csak egy okkal több volna, hogy ne Kínába menjünk. Kína messze van, Kína megerőltető, Kínában nem értik az orvosok, amit mondasz”, erre a nagyapám elmosolyodott, az ő jellegzetes fáradt mosolyával, amelyet olyan gyorsan, mint ő, senki nem tudott az arcára varázsolni, és halkan azt mondta, akkor ő a maga részéről inkább nem megy sehová, jó mulatást kíván Korfun, és úgy tett, mintha újra a könyvébe mélyedne, és én tovább álltam ott vele szemben, mint ahogyan akartam, néztem, amint az irreálisan sűrű lapozások előtt újra meg újra megnedvesíti a nyelvével az ujját, „Ahogy gondolod”, mondtam végül, és a lehető leggyorsabban kimentem a szobából és elhagytam a házat, hogy, amennyire lehet, mielőbb minél messzebbre legyek tőle.

És, hova utaztok?”, kérdezte Franziska, miután sikerült rábeszélnem, hogy mégiscsak nézzen be este. „Hát Kínába nem, az biztos”, mondtam. „Van még egy pár lehetőség”, mondta és nem maradt nálam éjszakára. „Mennem kell”, mondta mindig, nagyon is korán, a mobiljára nézett, hogy megtudja, hány óra, és a slusszkulcsát kezdte keresni a táskájában. „Vezess óvatosan”, mondtam ilyenkor a búcsúzásnál, noha nem akartam, ő csak fáradtan mosolygott, és én mindig halkan zártam be a ház kapuját, és csak akkor, amikor már rég nem lehetett a távolodó autót hallani.

A nagyapám természetesen még soha nem volt Kínában; mint kiderült, szinte egyáltalán sehol nem járt, soha nem hagyta el Európát, soha nem hagyta el Németországot, csupán egyszer jutott el viszonylag közel a dán határhoz, egyszer pedig, némi jóindulattal, a hollandhoz.

„És miért pont Kína?”, kérdeztem másnap, amikor telefonáltunk. Nagyapám nyolc órától kezdve szinte szünet nélkül hívogatott, hogy meg kell hosszabbítanom az útlevelemet, hogy zárt és erős cipőre lesz szükségem, hogy be vagyok-e oltva malária ellen. „Istenem, de hiszen még Ausztriában sem voltál soha!”, kiáltottam, a nagyapám nem szólt, sokáig, olyan sokáig nem szólt egy szót sem, hogy megkérdeztem: „Itt vagy még?”

„Itt vagyok”, mondta. „Nem akarok Ausztriába menni”, mondta. „Ausztriára nincs már időm”, mondta, és most én voltam az, aki hallgattam, mert, szó se róla, igazában én sem akartam Ausztriába utazni, legalábbis nem a nagyapámmal, igazában sehova nem akartam vele menni, semmilyen hegyre, semmilyen tengerpartra, semmilyen sivatagba, semmiféle múzeumba, semmilyen termál- fürdőbe; nem akartam vele fölöslegesen sokáig lapozgatni a kétnyelvű étlapokat, sem együtt hallgatni vele ilyen-olyan kilátókon, nem akartam esti borozáskor nevetségesen korán azt állítani, hogy egészen ki vagyok merülve az egész napos gyaloglástól, csak azért, hogy elő ne állhasson az a helyzet, amikor végre van időnk egymásra, és igazában talán Kína volt az egyetlen ésszerű lehetőség, mert ott alighanem a kétnyelvű étlapokkal se nagyon mentünk volna semmire, mert ott esténként a rizsbor mellett alighanem valóban kimerültek lettünk volna, mert ott nem lenne zavaró, hogy nem értjük egymást, hiszen semmi mást sem értenénk, és ott minden bizonnyal nagyon sok lenne mindenből, csak épp időnk nem lenne egymásra, és jó esetben végül nem is tudnánk, mit is kezdenénk vele, ha volna, minden, ami kimondatlan maradt közöttünk, megtelne Kínával – és egyszerre eszembe jutott, hogy gyerekkoromban néhány napig azt hittem, hogy a nagyapám kínai.

Nyilván megint a nagyanyámmal veszekedett, a másodikkal vagy a harmadikkal, mindenesetre nagyon hangosak voltak, és a nagyapám egyszercsak azt kiáltotta: „És én vagyok a kínai császár”. A címe kevésbé nyűgözött le, mint a származása; széltében-hosszában elmeséltem, ki a nagyapám, nem mindenki hitt nekem. Akkor miért nem úgy nézek ki, mint a kínaiak, kérdezték, „Türelem, az is meglesz”, mondtam, noha fogalmam sem volt, hogy néznek ki tulajdonképpen a kínaiak. Mind egyformák, állították a többiek, s én elképzeltem egy országot, amelyben csak úgy nyüzsgött a nagyapám; amelyben minden autóban a nagyapám ült, amelyben reggelenként minden kínai házból a nagyapám lépett ki, elbúcsúzott a nagyapámtól, és elvitte a gyerekeit, öt nagyon apró nagyapámat, az iskolába. Pár nap múlva azután kiderült az igazság. „Te nem vagy kínai”, mondtam a nagyapámnak. „Ahogy gondolod”, válaszolta.

Akkor még tetszett a fantáziakép a nagyapámtól nyüzsgő országról, de a telefonban már rémületes- nek találtam; egyetlenegy nagyapa tökéletesen elég volt nekem, igazában már sok is; és voltaképpen erről volt szó, nem Kínáról, Korfuról vagy Ausztriáról.

„Itt vagy még?”, kérdezte most, s én azt mondtam: „Igen, itt vagyok”, s azután letettem.

Nem tudom biztosan, a testvéreim közül hánnyal vagyunk valóban rokonok. De alig- hanem kiindulhatok abból, hogy a legtöbbjükkel legalább az anyánk vagy az apánk közös. Viszonylag pontosan emlékszem a húgom születésére; én akkor öt éves voltam, s együtt valamennyien megláto- gattuk anyámat a kórházban. „Hát itt vagytok”, kiáltotta valamelyest még gyenge hangon, ám később kiderült, hogy sokáig kellett gondolkodnia a középső bátyám nevén, és a nővéremet is olyan tétován és tanácstalanul méregette, mint aki nem egészen biztos benne, hogy látta-e már ezt a lányt valaha.

Csak feltételezni tudom tehát, hogy ennek a kórházban fekvő asszonynak az esetében a vér szerinti anyámról volt szó, és e vér szerinti rokonságon kívül nem is nagyon volt közünk egymáshoz. Kora gyermekkoromtól fogva a nagyapámnál laktam, akiről természetesen szintén csak feltételezni tudom, hogy a vér szerinti nagyapám. Van bizonyos hasonlóság közte és az anyám közt, az álluk, a rövid ujjaik; ez legyen elég, nagyapám minden egyéb kérdés elől következetesen kitért. Amikor egyszer találtam nála egy fényképet, amely fiatal férfiként, a nyakában egy kislánnyal ábrázolja őt, megkérdeztem, hogy a kislány vajon az anyám-e. Elvette a képet, összehúzott szemmel röviden rápillantott, majd visszaadta és ezt mondta: „Valószínűleg.”

A nagyapám sok mindent tartott valószínűnek, például hogy van még tej, hogy hamarosan itt a nyári szünet, hogy Ausztráliában visszafelé folyik a víz, egészen biztos azonban, amint erre előszeretettel figyelmeztetett minket, semmiben nem lehet az ember, és ha valamelyikünk okoskodva ellentmondott neki: „Azon kívül, hogy meghalunk”, a nagyapám azt mondta: „Ez valóban fölöttébb valószínű.”

De mintha még ezzel kapcsolatban is sejtett volna valami aprócska esélyt, és ahogy a teste az utóbbi években behozta a korának megfelelő, de addig elodázott hanyatlást, olyan szívóssággal kapaszkodott ebbe az esélymorzsába, amit egyébként nem lehetett volna róla föltételezni. Becsvágya, hogy elkerülje a halált, fokozatosan valódi rögeszmévé fejlődött. Havonta többször el kellett kísérni a temetőbe, ahol sírról sírra járt, diadalmasan kiáltozva: „Fiatalabb”, „Sokkal fiatalabb”, „Nagyjából ugyanannyi”, és ha valakinek volt mersze csak hajlott korában meghalni, a nagyapám följegyezte a pontos dátumokat, amelyeket otthon azután átvezetett az íróasztala fölött elhelyezett listára. 72 év 112 nap, 79 év 6 nap, 83 év 299 nap; és valahányszor túlélte a lista valamelyik halottját, összehívott minket. „Gratulálunk, nagyapa”, mondtuk ilyenkor kórusban, ám ő leintett: „Köszönöm, de még semmi sincs elérve”.

Kései ambíciója, hogy mindenkit túléljen, lassacskán fenyegető formákat öltött. A halál nemcsak az ellenfele volt, hanem mindinkább a cinkosa is lett, reggelinél élvezettel olvasta föl a gyászhíreket, reménykedve nézett utána minden elhaladó mentőkocsinak, gyanúsan megkedvelte a katasztrófa- filmeket, és egyik délután csak az utolsó pillanatban tudtuk megakadályozni, hogy eltemesse a húgom teknősét, „Klinikailag halott volt, komolyan”, állította, noha a teknős láthatólag kaparászott a lábával az alig bokáig érő gödörben.

Az utóbbi években előfordult, hogy komolyan kellett aggódnunk a biztonságunkért. Ha vala- melyikünk köhögött egy kicsit, a nagyapám azonnal fölfigyelt: „Ez egyáltalán nem hangzik jól”, s ami ilyenkor a hangjából kicsendült, nem aggodalom volt. Nem vagyok biztos benne, hogy nem csupán képzelem-e mindezt, de az esetek sűrűsödtek. A legidősebb bátyámnak állandóan utána- töltött a borból, noha az többször nyomatékosan mondta, hogy még vezetnie kell, a nővérem feltűnő karistolásokat fedezett föl a hajszárítója csatlakozókábelén, s amikor pár hónapja bevásárlás után egy rekesz vizet cipeltem le a pincébe, a nagyapám leoltotta a villanyt, amikor a meredek lépcső felénél jártam. „Bocsánat”, mondta, amikor rögvest dühösen reklamáltam, de a villanyt nem kapcsolta vissza.

Nagyjából ebben az időben kezdett a nagyapám azzal gyanúsítgatni engem és a testvéreimet, hogy a halálára spekulálunk. Örökösen gond volt a gyógyszereivel, állítólag folyton vajat kevertünk az ételébe, mikor pedig vigyáznia kell a koleszterinjére, állítólag folytonosan ablakokat nyitogattunk, hogy megfázzon és halálosan megbetegedjék. „Velem ezt nem csináljátok kedveskéim”, mondta ilyenkor. „Velem nem.”

Nagyapám természetesen tudta, hogy aligha halhatatlan és, minden erőfeszítése és óvatossági intézkedése ellenére, aligha lesz valaha is az. Feltételezésem szerint abban reménykedhetett makacsul, hogy mihelyt túllép egy bizonyos kort, megfeledkezik róla a halál. Ahogyan abban bízik az ember, hogy elfelejti őt a telefontársaság, ha ignorálja minden felszólításukat, és a vonal még mindig él, mert már nyilván senki nem tudja, hogy van egy működő telefonvonalunk.

És valóban nehéz elképzelni, hogy most tényleg halott, hogy teljességgel befejezte az életét, mert amúgy soha semmit nem fejezett be. Korábban, amikor voltak még nagymamák; némelyik hozzáillő korban, némelyik csak pár evvel idősebb nálunk, tehát amikor voltak még nagymamák, egyre-másra nógatták (szinte ugyanazokkal a szavakkal), hogy az ég szerelmére, csináljon végre már végig valamit: az adóbevallást, az évek óta (nem szándékosan) két színben pompázó pergolát, a nappali asztalán a félbehagyott puzzle-t, ami nekünk már fel sem tűnt.

Nagyapám ilyenkor egyetértően bólintott, szétválogatott és rendbe rakott néhány számlát, vagy a többihez illesztett egy puzzle-darabot, majd sürgősen talált valami új feladatot, az elvízkövesedett kávéfőzőt, az összegabalyodott telefonzsinórt, még csak jó sokára esedékes születésnapi képeslapokat; valamit, amiről azt állíthatta, ez most igazán sürgősebb, mint amit éppen félbehagyott.

S mert a nagyapám természetesen ezeknek az új feladatainak sem járt a végükre, s hogy félbe- hagyhassa őket, ürügyül még újabbakat kellett keresnie, az egész házat, a nagyapám egész életét kezdemények és töredékek lepték el, az ember mindenütt felütött könyvekbe, harapásnyomos szendvicsekbe, fél pár cipőkbe botlott, a mondat közepén, sőt egy-egy szó közepén megszakadó történeteket hallott, még szinte mindegyik valahai nagymama neve rajta volt a levélszekrényünkön, s előfordult, hogy ha a nagyapám azt mondta, most elmegy aludni, fél óra múlva a közlekedőben ácsorogva talált rá az ember; „Már éppen megyek”, mondta ilyenkor gyorsan a nagyapám.

Mondtam neki, hogy mindközönségesen őrült ötlet autóval nekivágni az útnak Kínába, de a nagyapám meg se hallgatott, nem azért érte meg a nyolcvan éves kort, mondta, hogy most holmi haszontalan mentőmellényben Szibériában lezuhanjon és halálra zúzza magát. Az automobil, állította meggyőződéssel, bizonyítottan a legbiztonságosabb minden szóba jövő közlekedési eszköz közül, és nem is olyan rettenetesen hosszú Kínába az út. „8000 kilométer”, mondtam, „légvonalban”. „Na látod”, mondta a nagyapám, s innentől jobb volt nem ellenkezni vele.

Az utóbbi években egyre idegesebben csapongott a tekintete, ha úgy sejtette, esetleg mégsincs igaza, és mind hamarabb lett merev és jeges a pillantása, s ilyenkor aztán egyikünk sem mert egyenesen a szemébe nézni. Sosem lett igazán arrogáns, csak ritkán tört egy-egy edény; súlyosabb következményeket megelőzendő valósággal összecsomózta a bal ingujját a jobb karjával, mi pedig a lehető leggyorsabban elhagytuk a szobát.

„Nagyapa kedélyhullámzásait”, ahogy eufemisztikusan neveztük őket, általában a hallgatás és a mozdulatlan maga elé meredés hosszú fázisai követték. Magába roskadva ült a karosszékében, s kérdéseinkre, ha egyáltalán, akkor csak egy kurta „Hmm”-mel válaszolt, amelyet csak a hangszín függvényében tudtunk elutasításként vagy helyeslésként interpretálni. Az ilyen napokon nem vett részt a közös étkezéseken, ami a felszínen a bűntudat jele volt, de elsősorban nyilván a részvétünket volt hivatva felkelteni. És mi ilyenkor valóban készséggel győzködtük őt: „De hát muszáj enned valamit”, és az elvárt aggódást tanúsítottuk, noha épp elég jelét láttuk, hogy mihelyt látótávolságon kívül voltunk, a nagyapám kenyereket kent magának, vagy birtokba vette a maradékainkat.

A nagyapám maga soha nem főzött, de ha vendégünk volt és dicsérte az ételt, mindig ő vágta rá elsőként, hogy „Köszönöm”, amit állítólag, így szólt az indoklása, ha utólag aztán kérdőre vontuk, mindnyájunk nevében kívánt mondani. Egyébként mások jelenlétében a nagyapám olyan volt, mint akit kicseréltek; ilyenkor is sokat beszélt ugyan, de halkabban, mint máskor, s amit mondott, annak általában tényleg köze volt az aktuális témához, kérdezett és megvárta a válaszokat, őszintén nevetett (mások viccein is!), nem érdeklődött álszent módon, hogy „ezt már nem kéred?”, hogy aztán átnyúlva a villával az asztalon, kiszolgálja magát a tányérunkról. Tetszett, nem tetszett, még azt sem vitathattuk el, hogy sármos, legalábbis ha vendégeink fiatal hölgyek voltak, akiket én hívtam meg.

Épp elégszer kellett hallanom, hogy milyen elbűvölő férfi a nagyapám, hogy milyen szórakoztató, hogy milyen fiatalos maradt, épp elégszer kellett hallanom, hogy milyen figyelmes, micsoda egy gentleman, sőt időnként azt is, hogy szexi. Ha újra eljöttek ezek a fiatal nők, már délután átjárta a lakást a nagyapám eau de cologne-jának illata, többször is inget váltott, sőt néha apró ajándékokkal is kedveskedett nekik, egy-egy szép kővel vagy egy könyvvel, esetleg egy brosstűvel.

Minél gyakrabban jöttek látogatóba a fiatal hölgyek, annál kevésbé mulasztott el a nagyapám akár csak egy alkalmat is, hogy nevetségessé tegyen előttük; először gyermekkori történetekkel, azután előnytelen fotókkal, végül azután olyan hajmeresztő hazugságokkal is, hogy például időnként még ma is az ágyba vizelnék vagy hogy gyerekként feltűnő előszeretettel járkáltam volna a nővérem ruháiban. Előfordult, hogy egy-egy romantikusnak tervezett randevún, a moziban vagy a kávéházban hirtelen mellénk telepedett a nagyapám, látszólag véletlenül vetődvén oda, de hát nem volt rá más magyarázat, mint hogy lehallgatta a telefonjaimat vagy titokban követett. Egyre ravaszabb elterelő hadműveleteket kellett hát kiagyalnom, egyre érthetetlenebbül suttogtam a telefonba, egyre idegesebben pillantgattam magam köré a romantikus randevúkon, amelyek ekképpen nem ritkán az utolsónak bizonyultak.

Nem csoda, hogy egy idő után egészen felhagytam azzal, hogy fiatal hölgyeket vigyek haza, hogy kínosan titokban is tartottam minden közelebbi ismeretséget velük, csakhogy ennek az lett a következménye, hogy a nagyapám azt gondolta, szenvedek a magánytól, és állandóan közös programokat kezdeményezett. „Ma elmegyünk valahová, csak ketten, te meg én, ahogy régen”, határozta el, nekem meg javasolnom kellett egy kocsmát, kívánsága szerint egy „alternatív kocsmát”, s ilyenkor én dacból mindig a Pete’s Metal-Eckbe vittem, ahol szemlátomást feszengve egy fél sört ivott üvegből és minden korty után hosszan nézegette a címkét. Egy idő után megesett rajta a szívem, „Fáradt vagyok”, kiáltottam át a zenén, s ő megkönnyebbülten bólintott.

A hazaúton viszont rendkívül fel volt dobva. Milyen szép is egy ilyen este csak kettesben, mondta, „Igen, nagyapa”, végre hozzájutunk, hogy beszélgessünk, „Ahogy vesszük, nagyapa”, igazán hazahozhatnék már megint egy barátnőmet, „Most éppen nincs barátnőm, nagyapa”, bármikor kérjem ki bátran a tanácsát ilyen ügyekben, „Köszönöm, nagyapa”, szerinte, ami a nőket illeti, nagyjából egyforma az ízlésünk, „Lehetséges, nagyapa”. Hogy mennyire lehetséges, azt akkor még nem is sejthettük. Csak három év múlva lett Franziska először a nagyanyám, majd négy és fél év múlva a feleségem, és hogy most, hat hete olyan nővé lett, akinek örökösen sietnie kell valahová, arról egy szót se szóltam a nagyapámnak, mert a kárörömét talán tudta volna leplezni, ha megtudja, de a részvétét valószínűleg nem.

Nagyapám utolsó lapján még a postabélyegző is olvashatatlan volt. Valami levélelosztó központ, amely úgysem mondott volna semmit, és egy dátum, 18. vagy 19., de ezen már semmi nem múlt, az illető napon még kétségtelenül élt, most pedig kétségtelenül nem él már, amit viszont akkor még jószerével kétségtelenül nem tudhatott, ilyen módon semmi nem szólt amellett, hogy ezen a képeslapon bármi fontosabbat közölt volna, mint a számtalan többi lapján. Örökösen ezek a képeslapok. Már korábban is, mikor még én is a házban laktam, bélyeg nélkül dobálta be őket a levélszekrényünkbe, hogy aztán diadalmas „Postád jött, Keith” felkiáltással hozza oda őket a reggelizőasztalhoz. S még inkább megszaporodtak a kerti kisházba való kiköltözésem után; előfordult, hogy hetente többször ott vártak, immár annak rendje és módja szerint postán küldve, jóllehet természetesen sokkal egyszerűbb lett volna, ha maga dobja be őket nekem, de az volt a hallgatólagos megállapodás köztünk, hogy komoly távolságnak tekintjük a légvonalban néhány métert a két épület között.

De nem egyedül a képeslapok miatt tettem szert testvéreim körében az „aranyifjú” kétes címére. „Nagypapa kedvencé”-nek csúfoltak, „a vérvonal továbbvivőjé”-nek, „nagypapa szemefényé”-nek. Nekem többnyire kellemetlen volt az éveken át tartó kivételezés. Korábban doktrinér egyenlősdi uralkodott nálunk, ennek betartásához azonban annyi táblázatra, annyi kompenzációra, annyi mérőszalagra, mérlegre és stopperre volt szükség, hogy végtére nem lehetett tudni, nagyapám végül a dolog lehetetlenségét látta be vagy valóban a kivételezés szándéka állt amögött, hogy az akkoriban még rendszeresen összehívott „családi tanácsok” egyikén bejelentette nekünk, sajnos nem futja az energiájából, hogy mindnyájunkkal egyformán törődjön, ezért úgy határozott, hogy mostantól elsősorban nekem szenteli magát, hogy ne csupa langyos középszerrel álljon ott a végén. „Ez azonban nem jelenti azt, hogy ne szeretnélek mindnyájatokat egyformán”, hangsúlyozta, s nekünk meg kellett esküdnünk, hogy hiszünk neki.

Attól fogva minden hét végén elvitt valamilyen kisebb kirándulásra, az állatkertbe, a természettudományi múzeumba, végtelennek tűnő zongorakoncertekre, vacsoránál pedig részletesen beszámolt az élményeinkről, miközben én testvéreim tekintetét gondosan kerülve, némán meredtem a tányéromra.

Később azután a séták; „Te különleges ember vagy”, „Belőled lesz valami, meglásd”, „Tudom, hogy nem fogsz csalódást okozni nekem, Keith, egészen biztos vagyok benne”. Amikor nyolcévesen űrhajós akartam lenni, teleszkópot vett nekem, amikor tízévesen titkos ügynök, több harcművészeti tanfolyamra is beíratott, amikor azután tizenhárom évesen filmsztár akartam lenni, castingról castingra hurcolt; egy rég megszűnt tévésorozatban egy csomó más gyerekkel együtt végigrohanok egy utcán, ez volt az egyetlen szereplésem. „Te futsz a legjobban; nem kérdés”, mondta a nagyapám, de akkor az egész nem volt már fontos nekem.

Tizennégy éves koromtól aztán már semmi nem akartam lenni; akkortól a nagyapám találta ki helyettem, hogy mi érdekel. Építészet, pirotechnika, „valami számítógépekkel kapcsolatos”, az ezekkel foglalkozó elolvasatlanul maradt könyvek ma is polcfolyómétereket töltenek meg. „Szerteágazó érdeklődésed van”, hozta meg az ítéletet a nagyapám, s én nem mondtam neki ellent. De a legkellemetlenebbek az összes kedvezés és ajnározás közül a képeslapok maradtak, különösen az utolsó években, amikor a nagyapámnak jó oka lett volna, hogy ne küldjön több lapot, amikor már szinte csak futólag, mintegy mellékesen és motyogva váltottunk néhány szót, s amikor egyre gyakrabban tette le egyikünk vagy másikunk a kagylót, ha odaát Franziska vette föl.

Néha megköszöntem neki a lapokat, de én magam soha nem küldtem neki egyet sem; újra meg újra megpróbáltam ugyan, újra meg újra elkezdtem: „Kedves Nagyapa”, olykor még azt is leírtam: „Köszönöm a lapodat”, de idáig érve menthetetlenül elakadtam, semmi nem kívánkozott a tollamra következő mondat gyanánt, semmi nem tűnt közlésre érdemesnek, csak gyűltek-gyűltek az elkezdett levelezőlapok a fiókomban, sok közülük teljes címzéssel, némelyik fölbélyegezve; olyan bélyegekkel, amelyek postai tarifa vagy pénznem tekintetében időközben nem is voltak már érvényesek. Nem tudom, miért nem dobtam ki soha a lapokat, talán pazarlásnak tartottam volna, végtére is szinte szüzek voltak még, talán a kudarcomat nem akartam beismerni, azt, hogy hosszú évek alatt még csak néhány semmitmondó mondatot sem tudtam összehozni a nagyapámnak, azt, hogy azt hitettem el magammal, a teleírható felület egy képeslapon egyszerűen nem elég ahhoz, amiről azt gondoltam, hogy el akarom mondani neki, ámbár nem tudtam pontosan, mit is akarnék mondani neki, s ahhoz vajon mennyi hely lenne elég.

És most, amikor valószínűleg nincs annyi hely a világon, amennyi elég lenne, hiszen a bélyeg mellett már a címzett érvénye is lejárt, most kivettem a fiókból egy megkezdett képeslapot.

Kedves Nagyapa,

állt máris rajta, jókora betűkkel, feltehetőleg abból a megfontolásból, hogy így már a megszólítás kitölti az állítólag nagyon is szűkös hely jelentős részét, de ez sem sokat segített, mert még mindig üresen fehérlett a lap jó négyötöde. S most egyszeriben tűrhetetlennek tűnt fel előttem ez az üresség, most egyszerre többnek láttam puszta kudarcnál, mert talán mindig is elég lett volna a hely, sőt talán mindig is túl sok volt, talán valóban nem volt soha több mondható annál, mint hogy „Kedves Nagyapa”, talán már maga a „Kedves” is túlzás volt, és talán úgy kellett volna elküldenem a lapokat, ahogy voltak; ez legalább megfelelt volna a körülményeknek, most azonban új körülményekkel volt dolgom, befejezett, átlátható tényekkel, tehát fogtam egy tollat és azt írtam a megszólítás alá
halott vagy.
– alig változott az írásom a két sor papírra vetése közt eltelt évek alatt; annak idején fekete tollat használtam, most kéket, egyéb különbség nem látszott. Alá odaírtam még
Sokszor üdvözöl
unokád,
Keith

és még mindig rendelkezésemre állt a fele hely. Sokáig bámultam a hat új szót, tudtam, hogy nem lesznek többen. Vettem egy ollót, kevéssel a nevem alatt elvágtam a lapot, majd bedobtam.

FORDÍTOTTA TATÁR SÁNDOR

Forrás: http://bachmannpreis.eu/de/texte/144

  1. E szavaknak („Morgen” {nap vagy reggel}, „Mögen” {kedvel, szeret}, illetve „Magen” {gyomor}) itt természetesen nem elsősorban a jelentésük fontos, hanem hogy írásképük kézírásban összetévesztheto. (A ford).
Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: -

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.