Újra otthon

Bambi vérére mentek mind a hárman. A fiú apja intézte a papírmunkát, a vadásztársaság engedélyt adott, hogy kilõjenek pár állatot. A sötétedés már az erdõben találta õket. A fiú apja és az apa barátja hozták a puskákat, a fiúnak nem volt saját fegyvere, nemrég tért vissza Afrikából. A nap átsütött a leveleken, miközben gyalogoltak a magaslesekhez. A kocsit a faház mellett hagyták, miután kipakolták a felszerelést. Még egy hónap maradt a nyárból. Az ösvény mellett kéklett az áfonya.

Amikor az apa átnyújtotta a fiúnak a puskát csak annyit mondott: „Remington 357-es, tudom, hogy szereted.” A fiú szótlanul átvette, felhúzta a dugattyút, és ellenõrizte a töltényeket. Nagy kaliberû, diófatusú puska volt, az apa vaddisznóra ment vele. Bambi kilövéséhez azonban elég lett volna az antik Mauser, az apa kedvenc puskája. A nagyapa találta az erdõben, nyilván egy német katona dobta el menekülés közben. Ötven évig rejtegették a fegyvert.

„Itt még elszívhatunk egy cigit” – mondta az apa barátja, és körbekínálta a Marlborót. A fiú az apa arcát nézte. Az orvos eltiltotta a dohányzástól. Mindhárman kivettek egy szálat, és rágyújtottak.

„Ne mondd el anyádnak. Tudod, hogy milyen” – mondta az apa a fiúhoz fordulva.

„Milyen?” – szólt közbe az apa barátja.

„Hát aggódik.”

„Mért, mi bajod van?”

„Magas vérnyomás. Infarktusveszély.”

„De nem volt infarktusod.”

„Nem” – mondta az apa, és elnyomta a cigarettát egy fa törzsén.

„Akkor meg mit aggódik?”

„Hát tudod, hogy milyen.”

Továbbindultak az ösvényen, gesztenyefák, tölgyek szegélyezték útjukat. Gyorsan sötétedett, perc- rõl percre nagyobbak lettek az árnyak, és az állatok kijjebb merészkedtek, mint szoktak. A madarak elhallgattak a fákon, csak pár tücsköt lehetett hallani. Közel volt már az irtás, ahol a magaslesek álltak. Leakasztották vállukról a fegyvereket, és mindenki újra ellenõrizte a tölténytárat. A puskák csöve a földre mutatott, az apának nem kellett semmit sem újra elmagyaráznia a vadászatról.

„Aztán milyen volt Afrikában?” – kérdezte az apa barátja a fiút. „Nagyon hallgatag lettél.”

„Jó volt.”

„Hol is voltál?”

„Szudánban.”

„Ott nincs háború?”

„De.”

Az apa megállt, és zihálva kapkodott a levegõért.

„Büszke vagyok rád” – mondta a fiának, és egy fának támaszkodott.

„Lehetsz is” – mondta az apa barátja.

„Nem mindenki megy a háborúba fotózni.”

A fiú nem szólt semmit, az apja bakancsát bámulta a sötétben. Az elmúlt egy évben iszonyúan megöregedett az öreg. Pocakot eresztett, és törékeny lett. A fiú és az anya sokat nevettek ezen, hogy elüssék a ténnyel járó kétségbeesést. „Vidéki porcelánbabák lettünk” – mondták neki, amikor a fiú leszállt a vonatról. Az apa lenézett a bakancsára, amikor észrevette, hogy a fia bámulja.

„Mi van?”

„Semmi.”

Kiértek az irtáshoz, feltûnt a két les a széleken. A tönköket már benõtte a fû, dudorok jelezték, hogy itt egykor erdõ állt. Ausztriában igen jó ára volt a fának. Az erdõben terjedõ fertõzés pedig jó ürügy volt a fakivágásra, amivel aztán feltöltötték a vadásztársaság kasszáját. Ez azonban évekkel ezelõtt, még az olasz vendégvadászok érkezése elõtt történt. Azóta nem kell eladniuk a fákat, a vadkan még mindig csak dúvadnak számít az országban, és kilõhetõ, ez pedig mostanában tömegesen vonzza a külföldi vadászokat. Meg lehet ebbõl élni.

Megálltak az irtás szélénél, az apa beszélni kezdett. Csak a bogarak ciripeltek a fûben.

„Nem sebesíteni, hanem ölni jöttünk. Nem hagyunk hátra sebzett vadat, mert kínok között pusztulna el.”

„Persze, persze” – mondta az apa barátja. „Tíz éve vadászunk együtt, muszáj ezt mindig elmondanod?”

„Apám is elmondta” – mondta az öreg, és a fia arcát bámulta.

„Engem inkább az érdekelne, hogy milyen volt Afrika.”

„Jó volt az idõ” – mondta a fiú.

„Majd a faházban mesél. Még két hétig itt leszünk” – mondta az apa. „Most másszunk fel a lesekre. Mi ketten erre megyünk, mint mindig. Tiéd a másik szélsõ” – fordult a fiához.

A fiú fejében visszhangzott apja barátjának kérdése, miközben lassan lépdelt a les felé. Felmászott a létrán, és leült a bakra. A felhõk közül elõbújt a hold, és megvilágította az irtást. Látta a szemközti lest. Elmosolyodott, ahogy a cigaretták parazsát látta villanni. Csõre töltötte a fegyvert. Telihold volt, csak jóval kisebbnek látszott, mint a sivatagban.

„Szeretsz?” – kérdezte tõle Rania Karthoumban, és végigsimította a mellkasát. „Én nagyon szeretlek.” A nõ fehér fogai kivillantak, elöntötte arcát a nevetés, a feketék nevetése. „Pedig csúnya fehér vagy” – mondta a nõ. „Viszont a szemed az kék és zöld. Zöld a szeretkezés után.”

A fiú hosszú perceken át bámulta Raniát ahogy a tükörnél fésülködött, szerette nézni a hátát és azt, ahogyan a fésûvel beletép a hajába. „Olyan vagy mint egy gazella” – mondta végül és a tükörhöz lépett, hogy megérintse a nõt. „Gyújts egy cigit nekem.” – mondta a nõ, és úgy hajolt oda hozzá, hogy a fiú keze hozzáérjen. A fiú meggyújtotta a cigarettát. Rania felállt a székrõl, és szájon csókolta. Csókolózás közben a férfi a nõ szájába fújta a füstöt, amit aztán a nõ belélegzett. „Cigánycsók” – mondta a fiú. A magyarok így hívják.

Keletrõl fújni kezdett a szél. A fiú kihajolt, hogy jobban lásson, de a bokrokat csak a szél remegtette. A szemközti les felõl beszédfoszlányok hallatszottak, az apa és barátja a fociról beszélgettek, mind- ketten káromkodtak. A fiú arra gondolt, hogy jó lenne rágyújtani és inni egy üveg sört. A faházban, jég között, egy egész rekesz vár rájuk, csak az apjának elõbb le kell fújnia a vadászatot. Felnézett a holdra, és a Carlton Hilton tetõterasza jutott az eszébe.

„Ugye nem hagysz magamra. Én lefeküdtem veled, ez egy muszlim lánynál szégyen” – mondta Rania, és belekortyolt a sörbe.

„Nem is vagy igazi muszlim” – mondta a férfi.

„És nem is voltál szûz.”

Mindketten egy humanitárius alapítványnak dolgoztak kemény dollárokért. A férfi fotózta a menekülttáborokat és a népirtást, Rania volt a helyi tolmács, négy nyelven beszélt folyékonyan. Amikor hazarepült, a nõ kikísérte a reptérre, és sírt. Egy darabig küldött leveleket a férfinak, aztán miután egyikre sem érkezett válasz, feladta.

Megmozdult a bokor. Elõször azt hitte, hogy a szél, de másodperceken belül nyilvánvalóvá vált, hogy állat jár erre. Nem lehet nagytestû, a mozgásból erre következtetett, valószínûleg egy õzsuta.
A vállához emelte a fegyvert, és várt. Abban reménykedett, hogy az állat meggondolja magát, és nem lép ki az irtásra, mert nem akart ölni. A légzésére koncentrált, és várt. Már azt hitte szerencséje lesz, amikor elõbukkant az õz. Fiatal példány volt, szép és izmos. Megcélozta a szívét. Lassan vezette az ujját a ravaszon, amikor eszébe jutott a reggeli e-mail.

„A puccsisták zároltak minden bankszámlát. Nem férek a pénzemhez. Bármelyik pillanatban elkobozhatják az útlevelemet. A családomból öt embert mészároltak már le, megölték az apámat is. Kérlek, küldj pénzt, hogy kijussak innen. 500 euró a jegy Párizsba. Nincs más, akitõl. Rania.”

A lövés messze elkerülte az õz szívét, a lapockáktól távolabb csapódott be, szétmorzsolva néhány csontot. A töltény ereje felborította az állatot, de szinte azonnal talpra állt és becsörtetett a bozótosba. Kéken csillogott nyomában a vér. „Menj utána!” – kiabálták a szomszéd lesrõl. Hangosan szitkozódott, miközben mászott lefelé a létrán. Felhúzta a kart, és újratöltötte a fegyvert. Elindult a vér nyomán, lábai alatt ropogott az avar. Követte a nyomot, hallotta az állat sírását. A sebesült õz úgy sír, mint egy gyerek. Nem volt nehéz beazonosítania a hang forrását.

Az õz az oldalán feküdt. A mellsõ lábaival rúgta a levegõt már, nem tudott felállni.
A környéket betöltötte sírásának hangja, orrlyukai gõzölögve reszkettek, és a szeme tágra nyílt. A vállához támasztotta a puskát, és lövésre készült, amikor eszébe jutott, hogy nem jó, ha benne marad az állatban a vér. Elõvette kését és átvágta az õz nyakán az ütõeret. A sírás hörgésbe fulladt, aztán tíz másodpercen belül annak is vége szakadt. Egy marék száraz levélbe törölte a kését.

Lépések közeledtek, az egyik bokorból felbukkant az apa.

„Szép volt, ahhoz képest, hogy egy éve nem lõttél.”

„Pocsék lövés volt.”

„Nem hagytuk bent az erdõben, és ez a lényeg.”

„Nem kell holnap keresni a dögszagot.”

„Mára ennyi volt.”

A fiú vállára vette a vadat. A holdat felhõk takarták el, az erdõre teljes sötétség borult, de ismerték az ösvényt. A faház egyszerûen berendezett épület volt, fatüzelésû kályhával, három ággyal, egy nagy, durva faasztallal és kényelmes, párnázott székekkel. Hideg sört ittak, és az õzet szakszerûen elkészítették.

Egy hónap maradt a nyárból.

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: -

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.