„Jobb a török turbán, mint a pápai tiara”

Lukasz Notarasznak, az 1444–1453 közötti bizánci főadmirálisnak tulajdonított közismert mondás

A bizánci külpolitikát Konstantinápoly latinoktól történt 1261-es visszahódítása és 1453-as ottomán elfoglalása között az egyházegyesítés kérdése uralta. Ezt politikai megfontolások kényszerítették ki, minthogy a császároknak roppant szükségük volt a Nyugat katonai segítségnyújtására a törökkel szembeni harcban. A Nyugat szellemi vezetői azonban bármilyen támogatás előfeltételéül az egyházak egyesítését, ezzel együtt Konstantinápoly Rómának való alárendelését szabták. Mindezt a keresztesek 1204- ben elkövetett tettei után Bizáncban sokan visszataszítónak, sőt eretneknek tartva visszautasították.1 A Palaiologosz-dinasztia császárai ezért kutyaszorítóban találták magukat: mivel a hathatós fegyveres erővel járó szövetség ára az újraegyesülés volt, ehhez a Nyugattal való kiegyezésre és egyetértésre hajló egyházpolitikát kellett találniuk, ugyanakkor várható volt, hogy bárminemű ilyen törekvés a helyes teológiát szívükön viselők, valamint a saját egyházukhoz, ikonjaikhoz és az ortodoxia eszméihez hű bizánciak nagy többségének elutasításába ütközik majd.

Míg a keresztény ökumené2 egyre terjeszkedett a kora középkori Nyugaton, addig Keleten egyre jobban összezsugorodott az iszlám nyomása alatt. Amikor a keresztény világ később újra egybeforrt a keresztesek korában, felszínre kerültek a liturgikus gyakorlat sajátosságaiban levő jelentős különbségek. Így például a bizánciak számára bármilyen változtatás a Hiszekegy szövegezésében mindig is érthetetlen és elfogadhatatlan volt, Szent Péter primátusának értelmezése utódai – azaz Róma püspökei – által pedig élesen elütött a pentarchia, azaz az öt pátriárka uralmának keleti koncepciójától.3 Ezen túlmenően az oltáriszentséghez használt kenyér különböző (kovászos, vagy kovásztalan) fajtáiban minden keresztény számára nyilvánvalóan látható volt az eltérés. Az a kérdés, hogy valamennyi egyházfinak cölibátusban kell-e élnie, vagy az összes keresztény ugyanazokon a napokon böjtöljön-e, valószínűleg kisebb probléma volt. A fenti különbségek mellett a görög, vagy a latin nyelv használata a liturgiában, illetve bizonyos idegen szokások megléte, továbbá az egyházaknak a keresztény világ más részeitől eltérően alakuló történelme is a földrajzi elhelyezkedésre volt visszavezethető.

Mindezzel együtt azonban élt még az alapvető vágyakozás a keresztény egység életben tartása iránt, különösen a muszlim hittel szemben. A Régi és az Új Róma püspökei még mindig hagyományosan nagy tiszteletben tartották egymást, és gondoskodtak arról, hogy istentiszteleteiken a másik neve is imába foglaltassék. Annak ellenére, hogy ebben a viszonyban törés következett be a 9. században Phòtiosz pátriárka és Miklós pápa idején, majd 1054-ben ismét, a kölcsönös kiátkozások csak az érintett személyek haláláig tartottak. Amikor I. Alexiosz Komnénosz a keleti keresztények számára támogatást kért II. Orbán pápától a hitetlen törökök ellen, kérését éppen hogy a közös hitre alapozta, és akármilyen különbségek is voltak a hitgyakorlásban, az első keresztes hadjárat meghirdetése és a Jeruzsálem feletti keresztény fennhatóság visszaállítása is ezen az alapon történt.

Másfelől azonban az 1202-es és 1204-es események felerősítették a mélyen húzódó nézeteltéréseket, és mindkét felet ellenségessé és gyanakvóvá tették. Az ortodoxokat különösen felháborította, hogy a keresztesek megszállták templomaikat és kolostoraikat, a Hagia Szophia megszentségtelenítéséről nem is beszélve. A görög főpapok a negyedik keresztes hadjárat után alapított székhelyeikről mennydörögve kárhoztatták a latin püspököket és szerzeteseket, akik az „ő” egyházmegyéiket bitorolták a megszállt fővárosban és a meghódított területeken. Mégis, a niceai birodalomban III. Vatatzes János és II. Laszkarisz Theodorosz támogatta a latin és görög megbízottak kapcsolatfelvételét, mivel a nyugati szerzeteseket kevésbé dogmatikusnak tartották, mint Humbert bíborost.4 Komoly megbeszélések zajlottak a keresztény egység helyreállításáról, 1261 után pedig VIII. Palaiogosz Mihály úgy döntött, hogy elmélyíti a kapcsolatokat.

A politikai fejlemények azonban továbbra is gátolták az előrehaladást. Amikor ugyanis az utolsó latin császár, II. Balduin elmenekült Konstantinápolyból, IV. Orbán pápa fogadta őt Rómában, és megígérte, hogy visszahelyezi trónjára. Ezt a politikát aktívan támogatta utóda, IV. Kelemen (1265-68) is, aki 1267-ben Viterbóban áldását adta az Anjou Károly vezette hatalmas Bizánc-ellenes szövetségre, melyet aztán politikai házasságokkal is megpecsételtek: Károly hozzáadta lányát Balduin fiához, fiát pedig összeházasította Villehardouin Vilmos, akháj fejedelem lányával.5 Bizánc szerencséjére IV. Kelemen meghalt, és háromévi pápai interregnum után 1272- ben X. Gergelyt választották meg. Az új pápát elsősorban egy muszlimok elleni újabb keresztes hadjárat megszervezése kötötte le, amelynek érdekében egyetemes zsinatot hirdetett meg egyházi reformok bevezetésének, valamint a nyugati és keleti egyházak újraegyesítésének célkitűzésével.

Ez az ígéretes bejelentés arra sarkallta VIII. Mihályt, hogy próbálja megnyerni azokat a bizánci papokat, akik kétségbe vonták, vagy éppen kárhoztatták az újraegyesülés ötletét: így József patriarchát, valamint számos püspököt és szerzetest, akik mind ellenezték a ’behódolást’ Rómának. Õk, szemben a császár azon óhajával, hogy ’a görögöket megkíméljék a birodalmat fenyegető szörnyű háborúktól és vérontástól’, elfogadhatatlannak tartották a keresztény egység helyreállítására tett javaslatot, mivel az Szent Péter többi egyház feletti elsőbbségének és a Hiszekegy latin szövegezésének elfogadását jelentette. Jóllehet az ellenzőknek további aggodalmaik is voltak, a credo szövegét illető bármilyen nézeteltérés eleve elkerülhetetlenül szakadáshoz vezetett, mivel a hitvallást a kereszténység tanításában és igehirdetésében döntő fontosságú módszernek tartották. A 12. században a nyugati és keleti teológusok vitáiban a filioque6 volt rendszerint a botránykő, ahogy arról mind Grossolanói Péter, mind Havelbergi Anzelm beszámolt konstantinápolyi, illetve thesszaloniki látogatását követően. A kérdésre reagálva Maroneiai Niketasz, később Thesszaloniki érseke, hat dialógust írt a nyugati értelmezés védelmében, igaz, visszás módon a problematikus mondatrészt ő sem volt hajlandó hozzáadni a Hiszekegyhez.

Teljes mértékben ismerve a nézetkülönbség hátterét, VIII. Mihály hadjáratot indított, hogy a maga oldalára állítsa az egyesülés bizánci ellenzőit. 1273-ban börtönbe vetette József pátriárkát, és arra kényszerítette Jòannész Bekkoszt, a Hagia Szophia levéltárosát és későbbi pátriárkát, hogy vezesse a küzdelmet. Azonban Jòannésznak a témáról írt értekezése csak nagyon kevés egyházfit nyert meg a nyugati álláspont számára, jóllehet a császár, valamint fia és örököse is kifejezték személyes ragaszkodásukat a római hitelvekhez. Sőt, ezek után még nehezebbé vált olyan magas rangú papokat találni, akik képviselték volna a konstantinápolyi egyházat a X. Gergely pápa által 1274-re Lyonba összehívott egyetemes zsinaton. A bizánci küldöttséget végül Geòrgiosz Akropolitész a közigazgatás feje, valamint a korábbi III. Germanosz pátriárka (aki csak nagyon rövid ideig töltötte be hivatalát 1266- ban) és Theophanész niceai érsek vezette. A delegációban sokkal erősebben volt jelen a polgári, mint az egyházi oldal.

Mikor a küldöttek egy viszontagságos utazást követően, amelynek során tengerbe veszett valamennyi a pápának ajándékba szánt ikon és egyházi kincs, megérkeztek Lyonba, a zsinatot már 1274. május 7-én óriási harsonaszóval és ceremóniával megnyitották. Azalatt a két hét alatt, amit a bizánci követek a zsinaton töltöttek, a filioque, a pápai elsőbbség kérdése és a nyugati teológiában egy viszonylag új szemlélet – a Purgatórium létezése – került megvitatásra. Az 1230-as évektől ugyanis mindkét oldal teológusai azt fejtegették, hogy mi történhet azokkal a bűnösökkel, akiknek haláluk előtt már nem maradt idejük a bűnbánatra. Azt a gondolatot, hogy a kisebb bűnöktől az evangéliumokban említett tűz által lehet megtisztulni elébb IV. Ince pápa (meghalt 1254-ben), majd Aquinói Tamás fejtette ki 1263-ban. Az ortodox egyház vonakodott elfogadni ezt az új nyugati hitelvet, mert szerinte miután a lélek végérvényesen megítéltetik, csak a mennybe, vagy a pokolba kerülhet, ezeken kívül tehát nem volt elképzelése egy másik túlvilági létezésről. A felek által végül 1274-ben elfogadott kompromisszumos szöveg ugyan nem utalt a Purgatóriumra, azonban hangsúlyozta a misék, imák és az irgalmas alamizsnálkodás erejét az eltávozott lelkének megsegítésében.

A három bizánci küldött Lyonban aláírásával megerősítette a császárral előzetesen egyeztetett hitvallást, és Geòrgiosz Akropolitész hűségesküt tett a pápa, valamint a credo római változata mellett, a zsinat pedig annak rendje és módja szerint elfogadta VIII. Mihály és Andronikosz császárok ’meghódolását’.7 Az egyházak újraegyesülését 1274. július 6-án a Szent János székesegyházban ünnepelték meg, ahol Gergely pápa üdvözölte az akolba visszatérő görögöket. Róma a zsinatot nemcsak az uralkodók, hanem az egész ortodox egyház behódolásaként értelmezte; keleten azonban hiába kérhette immár jogosan VIII. Mihály a keresztények támogatását a hitetlenek ellen, az unió feltételeit nem tudta elfogadtatni az ortodoxokkal. 1274 után a császár könyörgött a pápának, hogy templomaikban

engedjék a szent hitvallást úgy elmondani, ahogyan az egyházszakadás előtt és mostanáig is történt, és hogy továbbra is követhessük a szkizma előtti rítusainkat, minthogy ezek a rítusok nem ellentétesek a fenti hitvallással.

Ezzel együtt mind VIII. Mihály, mind utóda II. Andronikosz elfogadta a purgatórium létezését, Rómának küldött későbbi hitvallásaikban megemlítve a ’purgatórium, vagy megtisztulás büntetéseit’.

Az egyesülést Konstantinápolyban kellően megünnepelte az időközben I. József pátriárka helyét elfoglaló Jòannész Bekkosz is, azonban Geòrgiosz Metochitèsz, a bizánci küldöttség egyik tagja komoly ellenkezésről számolt be:

Szavak, cáfolatok, vagy a Szentírásból származó érvek vitája helyett mi küldöttek, állandóan csak azt halljuk: „Frankokká lettetek.” Kényük-kedvük szerint hívhatnak minket, unió-pártiakat… egy idegen nemzet híveinek és nem bizánci hazafiaknak?

Konstantinápolytól, ahol a város 1204-es kifosztásának emléke még mindig elevenen élt, egészen Epiruszig, ahol a despota az ortodox hagyomány igazi képviselőjeként tetszelgett, egy unió- ellenes párt alakult. Ezt az irányzatot Szerbia és Bulgária is támogatta, mivel az megfelelően ötvözte Bizánccal szembeni politikai antagonizmusukat és a helyes teológiát. Az unió különben sem hozta meg a remélt katonai eredményeket, részben azért, mert X. Gergely 1276-ban elhunyt, és Anjou Károly tovább folytatta küzdelmét a Latin birodalom restaurációjáért. Nyolc évvel a lyoni zsinat után, amikor VIII. Mihály meghalt, rögtön szakítottak népszerűtlen politikájával: II. Andronikosz (1282–1328) bosszút állt Jòannész Bekkosz-on, elmozdította hivatalából, bíróság elé állította és bebörtönözte, három évvel később pedig II. Grègoriosz, az új pátriárka megtagadta az uniót.

A keleten akkoriban keringő szövegekből világosan látszik, hogy az egyesüléssel szembeni ellenkezés a latin és a görög egyház gyakorlatában meglévő számos eltérésen alapult. Abban a kérdésben például, hogy milyen kenyeret kell használni az eucharisztia során, kelt tésztából készültet, vagy a Nyugaton bevett ostyát, amit azümesznek (pászkának – a ford.) is neveztek, mivel nem tartalmazott élesztőt (zümosz), a bizánciak úgy vélték:

Azok, akik a pászkából részesülnek, a Törvény árnyékában élnek, és a zsidók asztaláról esznek, nem pedig Isten józan és eleven asztaláról, és nem is abból a kenyérből, amely egyszerre lényegfeletti és egyszerre egylényegű velünk, emberekkel… Mert valóban, a pászka szemmel láthatóan élettelen, ahogy azt a dolgok igazi természete még világosabban láttatja.8

Később egy névtelen értekezés ezt kérdezi:

Miért nem házasodnak papjaitok? … Az egyház nem tiltja, hogy a papok nőt vegyenek el, ti mégsem nősültök. Ehelyett ágyasaitok vannak, papjaitok pedig ágyasaikért küldik szolgáikat, és gyertyát oltva egész éjjel maguknál tartják őket.

Ugyanez a szöveg a latinok szemére vetette, hogy nem tisztelik az ikonokat, a Theotokoszt (Istenszülőt – A ford.) ’Santa Mariának’, azaz egyszerűen csak szentnek nevezik, két ujjal vetnek keresztet a másik oldalról,9 megfojtott állat húsát eszik, és számos más olyan szokást követnek, amely a görögök szemében idegennek és rossznak számított. Ezek a nézeteltérések majd mind ismét felszínre kerültek az 1440-es években, amikor a konstantinápolyiak megtagadták a VIII. János által kieszközölt egyházegyesítést.

Noha az egyházak egyesítésére tett kísérlet 1274- ben elbukott, a latin teológia iránt növekvő érdeklődés, valamint a görög tudósoknak a latin egyházatyák műveiből készült fordításai tovább éltették a reményt, hogy a nyugati keresztények a pápa áldásával végül mégiscsak a bizánciak segítségére sietnek majd. A 11. századtól kezdve Bizáncban egyre javult a középkori latin, valamint a kereskedők, keresztesek, diplomaták és zarándokok által használt nyelvek ismerete. Amikor a tudós szerzetes Maximosz Planudész (1255–1305 k.) fordítani kezdte a klasszikus latin szerzőket és Szent Ágostont, egyúttal forradalmasította Bizánc felfogását a Nyugatról. Planudész tolmácsolásában először vált hozzáférhetővé a bizánci közönség számára számos olyan alapvető latin szöveg, mint például Ovidius Átváltozások, valamint Hősnők levelei című műveinek és néhány szerelmes költeményének teljes prózai változata, Boethiustól A filozófia vigasztalása, Cicerótól a Retorika, Macrobius, továbbá Ágoston Isten városának egyes szakaszai. Ezt a kört két testvér, Demetriosz és Prochorosz Küdonész gyarapította, míg Grègoriosz Kioniadész az iszlám csillagászat fontosságára mutatott rá perzsa szövegek görögre fordításával.

A bizánci kultúrában mindez új fejlemény volt, amely a külföldi, nem görög műveltség értékeinek tudomásul vételét tükrözte. Eltérést jelentett a minden területre kiterjedő szellemi felsőbbrendűség gondolatától, és Bizánc alkalmazkodóképességét mutatta, továbbá azt, hogy képes tanulni az egyházegyesítés vitájában szembenálló mindkét oldaltól. A legtöbben, akik latinból görögre fordítottak, a Bizáncban élő szerzetesektől tanulták a nyelvet, és a ’szlávok apostolaihoz’ hasonlóan nyelvi jártasságukat arra használták, hogy erősítsék a bizánci kultúrát. Planudész, aki nagykövetként is szolgált 1296-ban egy velencei küldetésen, széles körben érdeklődött az antik görög kultúra iránt: kiadta Diophantosz teorémáit és más matematikai műveit, továbbá lemásolta és hozzátoldásokkal látta el az epigrammák késő-antik gyűjteményét, az Anthologia Graeca-t. Tőle eltérően Demetriosz és Prochorosz Küdonész két generációval később elsősorban teológiával foglalkozott, közvetlenül is belekeveredve a 14. századi egyházpolitikába. A testvérek voltak felelősek Aquinói Szent Tamás Summa contra gentiles és Summa theologiae című műveinek görögre fordításáért, amelyek új erőt öntöttek az egyházegyesítés-pártiak táborába. Ezen kívül figyelmet szenteltek Ágoston, Boethius és Canterbury Szent Anzelm műveinek, valamint lefordították Ricoldo de Monte Croce munkáját, A korán cáfolatát.

A nyugati filozófia iránt növekvő érdeklődés ellenére az arisztotelészi logika, ahogyan azt a születőben lévő európai egyetemeken alkalmazták, nem gyakorolt nagy hatást Bizáncra. Ennek egyik oka, hogy az oktatási rendszernek megvolt a saját hagyománya, amely Arisztotelész eredeti szövegein alapult, és amelyet tovább gazdagított számos – Keleten mindig is oktatott – későbbi kommentár a metafizikáról, kozmológiáról, etikáról és a logikáról. Egy másik ok lehetett a hészükhazmusnak10 és annak a tanításnak a térnyerése, amely szerint a megvilágosodás spirituális kontempláció által érhető el, ez a szemlélet ugyanis közelebb állt Platónhoz, mint Arisztotelészhez. Az athosz-hegyi hészükhaszta szerzetesek egyébként is a Lyonban kialkudott feltételek szerinti egyházegyesítés engesztelhetetlen ellenzőinek bizonyultak. Másfelől az unió pártján levő bizánci értelmiségiekre inkább Arisztotelész latin fordításai hatottak, azaz a logikának az a hagyománya, amely nem vett tudomást a keleti kommentárokról.

Annak jegyében, hogy valóra váltsa a nyugati katonai együttműködésről szőtt terveket, V. Palaiologosz János személyesen tért át a katolikus hitre, és 1366 és 1369 között tett magyarországi, illetve itáliai utazásai betetőzéseként alávetette magát a római fennhatóságnak. Noha ez csak személyes elhatározása volt, és nem érintette a bizánci egyház egészét, azt remélte, hogy így is biztosítani tudja a katonai segítségnyújtást. Az a tény azonban, hogy hazaútján adósságai miatt őrizetbe vették a velenceiek, rávilágított Bizánc ingatag helyzetére. Fia, Mánuel volt kénytelen kiváltani őt a fogságból, és mielőtt hazatérhetett volna, a pénztartozás fejében át kellett adnia Tenedos szigetét a velenceieknek. Jóllehet a megígért katonai intervencióra valóban sor került szerb vezénylet alatt, a törökök 1371-ben Maricánál legyőzték a keresztény sereget, és ezután a császár felhagyott Nyugat-barát politikájával. Azonban számos bizánci értelmiségi a katolikus hitre áttérve továbbra is sürgette az egyházegyesítést, mint az egyetlen módot annak meghiúsítására, hogy az ottománok egyre szorosabb gyűrűt vonjanak Konstantinápoly köré. Egyikük, Demetriosz Küdonész egy 1389-es értekezésében indítványozta a latin segítség feltételeinek elfogadását, írását azonban senki sem vette figyelembe. Az elit megosztottsága így csak tovább gyengítette Bizáncot, mialatt a törökök az európai terjeszkedésre összpontosították az erejüket.

1422-ben a főváros még ugyan átvészelt egy nagyobb ostromot, de nyolc évvel később elesett Thesszaloniki, lehetővé téve, hogy a törökök mind Nyugatról, mind Keletről bekerítsék Konstantinápolyt. Ilyen válságos körülmények között VIII. Palaiologosz János egy újabb kísérletet tett az egyházak egyesítésére, hogy ezzel végre a pápaság által is támogatott komoly katonai kötelezettségvállalást nyerjen. 1438-ban magas rangú küldöttséget vezetett a pápához Ferrarába, melynek tagja volt II. József pátriárka; a delegáció két fő szószólója: az efezoszi Markosz Eugenikosz és a niceai Bessarion; valamint 16 metropolita, továbbá számos hivatalnok és szerzetes; a küldöttség létszáma így végül meghaladta a hétszázat. József pátriárkát annyira feldühítette az a követelés, hogy a többi hivatalnokhoz hasonlóan neki is meg kell csókolnia a pápa lábát, hogy nem volt hajlandó addig elhagyni a hajóját, amíg az ügy nem rendeződött, így IV. Jenő pápa végül csak magánfogadást adott tiszteletére a nagy nyilvános ceremónia helyett. A zsinatot hivatalosan április 9-én nyitották meg, miután húsz napig zajlott a vita arról, hogy hova helyezzék a legelőkelőbbek trónusait. Számos halogatást és eredménytelen ülést követően a pestis kitörése és a pénzszűke arra kényszerítette a feleket, hogy 1439 januárjában átköltözzenek Firenzébe, ahol a zsinat a Medici család támogatásával folytatódott.

Noha részletes jegyzőkönyvek maradtak fenn a végső egyezséget megelőző hosszú vitákról is, a zsinatról készült legérdekesebb beszámolót Szilveszter Szüropulosz, a pátriárka egyik hivatalnoka írta. Emlékirataiban megörökíti benyomásait a tárgyalásokat kísérő nem hivatalos tanácskozásokról: arról, hogyan vitáztak egymással a bizánci küldöttek (mivel jelentős ellentét volt VIII. János és Markosz Eugenikosz között), és hogyan választottak olyan vitatémákat, amelyek nem fedték fel ezeket a belső ellentéteket (mint ahogy például a Purgatórium létezésével kapcsolatos kérdés felvetése tette volna). Ezenkívül az is mindennél világosabbá vált, hogy ha a görögök nem tudnak latinul, akkor nem képesek érdemben vitázni sem a nyugati teológusokkal, akik minden keleti szövegre egy saját, rendszerint ismeretlen szövegből származó érvvel vágtak vissza.

filioque hozzáadása a Hiszekegyhez továbbra is jelentős akadály maradt, mivel a betoldás eltérést jelentett a credo Negyedik és Ötödik Ökumenikus Zsinaton elfogadott szövegéhez, így az ortodox teológia álláspontjához képest. Több hónapnyi latin nyomás után végül mégis megegyezés született, mégpedig azon az alapon, hogy valamennyi szentet – legyen az nyugati, vagy keleti – ugyanaz a Szentlélek tölti el, ebből következően pedig hitük a lényeget tekintve azonos, még ha latinul, vagy görögül másként is nyilvánítják ki. Ugyanakkor a pápa elsőbbsége miatti nézetkülönbség mélyebbnek bizonyult, mert míg a hitvallás szövegezését a konstantinápolyi egyház el tudta fogadni, addig a Róma követelte tekintélyt, amely alávetettséget jelentett, már sokkal nehezebben viselte el. Azáltal ugyanis, hogy az évszázadok alatt megteremtették és megerősítették Róma bírói pozícióját Nyugaton, a pápák egyúttal maguknak követelték a legfőbb hatalmat valamennyi olyan egyház felett, amely Szent Péterre támaszkodott alapítójaként. Úgy vélték, hogy a bizánci pátriárkáknak még az előtt kellene behódolniuk Rómának, mielőtt megünnepelnék az egyházak egyesítését. Ez a követelés nemcsak Bizánc alsóbbrendűségét jelentette, hanem egyszersmind szakított azzal a hagyománnyal is, amely az öt vezető egyházi székhely tanácskozását tartotta a kereszténység legmagasabb autoritásának. Noha az Új Róma/Konstantinápoly amúgy elismerte a Régi Róma magasabb méltóságát, Róma igényét a mindenek feletti elsőbbségre már nehéz volt összeegyeztetni a pentarchia keleti eszméjével.

Mindazonáltal VIII. János nyomására a keleti papokkal végül elfogadtattak egy olyan szöveget, amely utat nyitott az Unió tervezetének megfogalmazásához. A fennmaradó vitás ügyeket, mint például a kovászos vagy kovásztalan kenyér használatát, az alacsonyabb rangú ortodox egyházfik házasságát, a böjt és a térdhajlítás szokásait elfogadhatónak találták mint helyi jellegű megnyilvánulásokat. Amikor végül az Egyesülési Okmányt 1439. július 6-án Firenzében latinul és görögül felolvasták, majd a jelenlévők megéljenezték, az egyházak hivatalosan egyesültek az egy hitben. VIII. Jánost miniatúrákon, bronztárgyakon örökítették meg, Pisanello pedig egy medált készített, amelyen az akkor divatos nagy, csúcsos kalapban ábrázolja a császárt. Az Unió részleteinek megtárgyalása közel három évet vett igénybe, és a császári gyülekezet csak 1440 februárjában tért vissza Konstantinápolyba.

A történtek egyik következményeként Közép- Európa urai, az erdélyi Hunyadi,11 I. Ulászló magyar király és a szerb Brankovics György 1443- ban és 1444-ben keresztes hadjáratot vezettek a Balkánra, amelyben legyőzték a törököket. II. Murad elfogadott egy tíz éves fegyverszünetet, amely talán hatásos is lett volna, ha néhány nyugati keresztes nem szegi meg a feltételeket Várnánál: 1444-ben megtámadták a várost, de vereséget szenvedtek. Konstantinápoly immár sorsára volt hagyva, ahogy azt a várnai keresztes hadjárat végleg nyilvánvalóvá tette. Bár Hunyadi hű maradt Bizánc megsegítésének politikájához, és Brankovics is, aki egyébként nem vett részt a várnai támadásban, keresztény szövetséges maradt, Konstantinápoly alapvető gyengeségét szimbolizálta, hogy VIII. János kénytelen volt gratulálni a szultánnak győzelméhez.

Az Egyesülési Okmányt csak Markosz Eugenikosz és egy másik metropolita nem volt hajlandó aláírni, Eugenikoszból pedig az ellenzék szószólója lett. Azt állítva, hogy kényszerítették a dokumentum aláírására, később Szüropulosz is csatlakozott a görögök többségéhez, akik úgy érezték, hogy mind hitüket, mind hagyományaikat cserbenhagyták. 1452-ben V. Miklós pápa a katolikus hitre áttért és bíborossá lett Kijevi Izidort küldte az ostromlott bizánci fővárosba, hogy az egyesülésről prédikáljon. Izidor kétszáz, saját költségen kiállított íjásszal érkezett, amivel kezdetben lelket öntött a bizánciakba. A görög történész, Dukász azonban feljegyezte: „a papi és szerzetesrendek, apátok, archimandriták,12 apácák nagy része közül… egy sem volt, aki elfogadta volna az uniót. Még a császár is csak színlelte.” Az apácák – írja – különösen ellenségesek voltak, és könyörögtek a konstantinápolyi Pantokrátor- kolostorbeli Gennaidosz Szkholariosznak, hogy támogassa őket. Õ végül írt egy értekezést az Unió ellenében, amit aztán az ajtajára szögezett. „Szánalmas rómaiak, mennyire tévedtetek… A hamarosan romba dőlő várossal együtt odaveszett jámborságotok is.”13 Míg a szerzetesek és apácák az ellenállás híreit terjesztették, a nép az Istenanyához könyörgött, hogy oltalmazza meg őket a törököktől, mint ahogy a múltban már megvédte őket Khoszrauval14 és az avarokkal, majd az arabokkal szemben. Emellett azért is fohászkodtak, hogy tartsa távol tőlük a „pászka imádatát.”

Mialatt a törökök Konstantinápoly falai alatt táboroztak, a bizánciak 1452. december 12-én végső kétségbeesés közepette még megünnepelték az Uniót a Hagia Szophiában. Bár Kijevi Izidor azt jelentette a pápának, hogy a szertartás örömmámorral teli volt, Gennadiosz és más szerzetesek elmulasztottak részt venni rajta, és Bizáncban az egyesülést nem is fogadták el széles körben. Ennek ellenére Izidor később maga is a falakon harcolt 1453-ban, ahol megsebesült, és fogságba esett. Álruhában ugyan sikerült Krétára szöknie, de azután szüntelenül a város elvesztését gyászolta. Bizánc elestét követően az unió másik jeles támogatója, Bessarion is folyamatosan támogatta a Konstantinápoly visszafoglalását célzó erőfeszítéseket, az ortodoxok szemében azonban mindketten árulók voltak, mivel bíborosi minőségükben pápai követként szolgáltak. Akárhogy is volt, mind Izidor, mind Bessarion pártfogolta a humanista tudományt, mindketten számos teológiai munkát írtak, valamint hozzájárultak a nyugati könyvtárak görög részlegeinek gyarapodásához. 1468-ban Bessarion Velencének adományozta gyűjteményét azzal a meghagyással, hogy annak érintetlenül kell maradnia, így ez lett később a Marciana-könyvtár magja, Izidor pedig a Vatikáni Könyvtárat gazdagította saját írásaival és számos kézirathoz fűzött scholionjával.

Az Unió ellenzői közül Gennaidosz szintén fogságba esett, de a rabszolgapiacon felismerték, kiváltották a fogságból, és Hódító Mehmed pátriárkává nevezte ki. Szenvedélyes ragaszkodása az eredeti és igaz keresztény teológiához tükrözte a korabeli véleményt, amelyet Lukasz Notarasz, az utolsó három császár tanácsadója a következőképpen fogalmazott meg: „Jobb a török turbán, mint a pápai tiara.” Bizánc nem fogadhatta ugyanis el a pápai elsőbbség teóriáját és Konstantinápoly alárendelését Rómának. A bizánciak, bármennyire is kevesen, de hűek maradtak az általuk értelmezett ortodoxiához, jobbnak látva saját teológiájukat megtartani ottomán uralom alatt, mintsem egyesülni a római egyházzal, és elfogadni a nyugati uralmat. Ez minden bizonnyal az 1204-es szakrilégium visszhangja volt.

FORDÍTOTTA CSIGE ZOLTÁN

Részlet Judith Herrin könyvéből: Byzantium. The Surprising Life of a Medieval Empire. Penguin, 2008.

  1. Utalás Konstantinápoly 1204-es kifosztására, amely a negyedik keresztes hadjárat (1199–1204) szégyenteljes záróakkordja volt. A keresztesek eredeti célja Jeruzsálem felszabadítása lett volna Egyiptomon keresztül, azonban miután a vártnál kisebb sereg gyűlt össze, illetve a vállalkozás pénzszűkébe került, a keresztesek útvonalukat módosítva hadizsákmány szerzésétől és a bizánci trónviszályba való beavatkozástól – a letaszított II. Angelusz Izsáknak és fiának, Alexiosz Angelusznak trónra helyezésétől – remélték pénzügyi helyzetük stabilizálódását. Miután különböző fejlemények miatt ez mégsem következett be, a keresztesek megostromolták Konstantinápolyt, majd háromnapos öldökölésbe és fosztogatásba kezdtek, nem kímélve a kegyhelyeket, templomokat sem, és többek között meggyalázták a Hagia Szophiát, a kereszténység akkori legnagyobb templomát is. A keresztesek ezután Konstantinápoly központtal megalapították a Latin Császárságot, amely 1261-ig állt fenn. (A ford.)
  2. Ökumené (görög: ?i???µ???) szó szerint a ’lakott (világ)’. A kifejezést kezdetben a Föld egészének, majd a lakott vagy civilizált világnak a leírására használták, amely nagyjából a Római Birodalom területét takarta. Később az ökumené a teljes keresztény világot jelölte. (A ford.)
  3. A pentarchia elmélete szerint a kereszténység öt fő központja, azaz Róma, Konstantinápoly, Alexandria, Antiochia és Jeruzsálem élén álló pátriárkák együttes tanácskozása a legmagasabb vallási fórum, amelynek többek között a helyes hitelvek fenntartása, illetve a megfelelő egyházi fegyelem biztosítása a feladata. Az öt pátriárka jogállását az öt testrészhez hasonlították, azaz teljesen egyenlőnek, illetve egymástól függetlennek tartották őket, ahol egyik apostoli széknek sincs fölénye a többivel szemben. Mindezzel együtt hagyományosan elismerték Róma elsőbbségét a méltóságban. (A ford.)
  4. Humbert bíboros (Mourmoutiers-i Humbert) (1015 k. – 1061) Silva Candida bíborosa. 1054-ben ő vezette a IX. Leó pápa által Konstantinápolyba küldött delegációt, amelynek Kerulláriosz Mihály pátriárkával és az általa képviselt, Rómát bíráló keleti egyházi irányzattal kellett szembeszállnia. Miután az álláspontok nem közeledtek, Humbert 1054. júl. 16-án egy Kerullárioszt kiközösítő bullát helyezett el a Hagia Szophiában, elítélve benne a keleti egyházgyakorlat bizonyos sajátosságait. (A ford.)
  5. I. Anjou Károly (nápolyi király 1265–85), fő törekvése egy mediterrán birodalom megteremtése, illetve a latin uralom visszaállítása volt Bizánc felett. II. Villehardouin Vilmos, akháj fejedelem (1246–78); az 1205- ben alapított Akháj Fejedelemség a keresztes államok egyike volt, melynek területe elsősorban a Péloponésszoszi-félsziget egyes részeire, illetve néhány kikötővárosra terjedt ki. (A ford.)
  6. Filioque (latin) jelentése: „és a Fiútól”. A Hiszekegynek a niceai, illetve a konstantinápolyi zsinatokon elfogadott eredeti szövege szerint a Szentlélek kizárólag az Atyától származik, a nyugati egyházban azonban ehhez később hozzátették az „és a Fiútól” kitételt, jelezve Krisztus egyenrangúságát az Atyával. A betoldás az 589-es toledói zsinaton jelent meg először, Rómában azonban csak 1014-től kezdték rendszeresen használni; a katolikus egyház a filioque hozzáadását a credóhoz az 1274-es II. lyoni zsinaton szentesítette végleg. A Hiszekegy megváltoztatását a keleti ortodoxia élesen elutasította, mivel álláspontja szerint a Szentlélek kizárólag az Atyától ered, pünkösdkor pedig csupán a Fiún keresztül szállt le. (A ford.)
  7. Ti. VIII. Palaiologosz Mihály 1272-ben társcsászárrá tette fiát, Andronikoszt, aki II. Andronikosz néven 1283–1328 között volt Bizánc uralkodója. (A ford.)
  8. Az idézet Niketasz Sztethatosz (1000k. – 1070 k.) görög teológus leveléből származik, amit 1054-ben írt Humbert latin bíborosnak a helytelen nyugati egyházgyakorlatról, így többek között a kovásztalan kenyér használatáról az eucharisztia során. Míg a latin egyház a szokást azzal indokolta, hogy az utolsó vacsorán Jézus is pászkát fogyasztott, addig a görög egyház ezt a Mózesi Törvény, értsd a zsidó étkezési előírások csökevényének tartotta. Az ortodoxok szerint ugyanis a Szentírás nem a pászkát jelentő azümon, hanem a rendes – kovászos – kenyérre utaló artosz szót használja. Emellett a görög érvelésben fontos szerepe volt a kovász szimbolikus jelentésének, mivel felidézte Jézus mondását, mely szerint „hasonlatos a mennyek országa a kovászhoz”, továbbá mivel keleten úgy vélték, hogy a lélek úgy ad életet a testnek, ahogyan az élesztő életet lehel a kenyérbe. Az idézet ’lényegfeletti’ és az emberekkel ’egylényegű’ kenyérről beszél, ezzel pedig a Miatyánk görög változatában szereplő epiousziosz (?????????), illetve homoousziosz (?µ??????? …a) szavakra utal. Az epiouszioszt (epi~fölött, ouszia~lényeg, természet) többféleképpen lehet lefordítani, és a Miatyánk fordításainak egyik csoportja – így a magyar is – főleg a köznapi kenyérre koncentrálva mindennapiként, nélkülözhetetlenként, esetleg jövőbeniként adja vissza. Az értelmezések másik csoportja azonban a hétköznapi kenyértől elvonatkoztatva az epiouszioszt szuper-szubsztanciálisnak (latinul supersubstantialem), lényeg- vagy anyagfelettinek fordítja, egyesek pedig a Miatyánkban említett kenyeret Krisztus testével, az eucharisztiával azonosítják. A homoousziosz (homo~azonos, ouszia~ lényeg, létezés) kifejezéssel (latinul consubstantialem –magyarul egylényegű) elsősorban a Szentháromság tagjainak azonos lényegét, illetve Krisztus kettős természetét írták le, aki istenként egylényegű volt az Atyával, emberként pedig egylényegű volt velünk, emberekkel is. Az idézett szövegben megfogalmazott teológia szerint tehát a Miatyánkban szereplő kenyér – Krisztus teste, az eucharisztia – egyszerre anyag- illetve lényegfeletti, és egyszerre egylényegű velünk emberekkel. (A ford.)
  9. A vitairat (Libellus, 1274) névtelen szerzője szerint ugyanis a „helyes” keresztvetés 3 ujjal, először az arc, majd a mellkas és a köldök megérintésével történik. (A ford.)
  10. Hészükhazmus: (’a csend megőrzése’) aszkétikus irányzat az ortodox és a bizánci rítusú egyházban, melynek fő célja Isten tapasztalati megismerése a belső csend megteremtése és a külső érzékek kizárása által, a Jézus-ima folytonos ismétlésén, légzési technikákon és meditációs gyakorlatokon keresztül. (A ford.)
  11. Az angol szövegben az „erdélyi Hunyadi” „prince of Central Europe”-ként szerepel, amit hercegnek, uralkodónak, esetleg fejedelemnek lehet fordítani. Hunyadi ezek közül egyik címmel sem rendelkezett, ellenben Erdély vajdája volt 1441-től, majd Magyarország kormányzója 1446 és 1453 között. (A ford.)
  12. Archimandrita: (görög ????µ???????? …thj) a keleti egyházban eredetileg a püspök által több apátság, illetve kolostor felügyeletére kinevezett felettes apát, vagy jelentősebb kolostor élén álló rendházfőnök.
  13. Az idézett szöveg ’rómaiakon’ magukat a bizánciakat érti, mivel akkoriban Konstantinápolyt az Új Rómának, lakóit pedig rómaiaknak tartották; ezzel szemben a nyugati keresztényeket ’frankoknak’ nevezték. Az idézet tehát a bizánciakat kárhoztatja, amiért azok esztelenül bíztak a Nyugat katonai segítségében, ahelyett hogy Istenbe vetették volna bizodalmukat. (A ford.)
  14. II. Khoszrau perzsa király (590–628) akinek hadserege végigfosztogatta, illetve ellenőrzése alá vonta a bizánci birodalom keleti tartományait, majd 626-ban az avarokkal együtt megpróbálta elfoglalni Konstantinápolyt –sikertelenül. (A ford.)
Kategória: Archívum  |  Rovat: MARGINÁLIÁK  |  Típus: -

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.