Hommage à Yehuda

Gyuri bácsi azt kérdezte Yehudától:
– Irva vagyon: ’Amikor a nagy kalpa-tűz fellángol, elpusztulhat a CEU’. Szeretném tudni, csakugyan elpusztul vagy nem pusztul el?
– Elpusztul – felelte Yehuda.
– S akkor következik a másik? – kérdezte tovább Gyuri bácsi. – És Yehuda felelt:
– S következik a másik.

Thomas Bernhard „Claus Peymann kauft sich eine Hose und geht mit mir essen” című darabjának előadása után azt javasoltam, hogy mi is menjünk vacsorázni. Talán utoljára, legalább is egyelőre. Nagyszerű, mondta ő. És el is indultunk. Most nyugodtan mehetünk a város keleti részébe is vacsorázni, mondta ő, hisz „Pankow informiert jetzt über Ekel-Gaststätten”, olvastam valahol. De ki tudja, hogy ez az információ pontos-e még? Talán akkor valami más után nézzünk. Valami kínai kaja jobb lenne, annak ellenére, hogy a KFC is Kínában van már! A KFC in China: Secret Recipe for Success szerint ma Kínában több mint 2000 KFC-étterem működik, kétszer annyi mint Big Mac, ami arra utal, hogy az amerikai gyorstalpalók népszerűbbek a francia konyhánál, legalábbis Kínában. Kinek kell manapság már fois gras magyar és más közép-európai agyonkínzott libákból!? Együnk inkább hunáni hot potot vagy pekingi kacsát, javasolta ő, ha már Ázsiából származunk, legalábbis itteni barátaink származnak onnan, ha nem is mi direkt. Nem mondta Li Hongzhang, aki a Kelet Bismarckjaként ismert, Cixi császárnőnek, hogy „Nyugaton semmit sem lehet enni”!?

Buddha szerény volt: rendszerint csak egy maroknyi táplálékot vett magához, egy maroknyi babpépet, ugyanannyi borsópépet vagy valami lencsepépet. Igaz, ettől a szegényes táplálkozástól karja és lábszára inkább nádszárra emlékeztetett mintsem végtagra. Azt mesélik, hogy amikor a hasához ért, a gerincét érezte. Az emberek remetének hitték – színe is megváltozott: voltak, akik úgy vélték, megkékült, mások barnának látták bőrét, némelyek pedig sárgának. Annyira megváltozott a bőre a remetéhez illő táplálkozástól.
Konfucius más volt.
Konfucius szerint az evés és az ivás – a férfiak és a nők mellett – a legkívánatosabb dolgok a világon.
Nem volt ellenére, ha a rizst kicsire vágott húsdarabokkal szolgálták fel. Nem evett olyan rizst, ami a nedvesség vagy a hőség áldozata lett és ez által megsavanyodott, de olyan halat vagy húst sem, ami nem volt tökéletes, vagyis ha színt kapott vagy megbüdösödött. Egyébiránt semmi olyat nem fogyasztott, ami nem volt megfelelően elkészítve, vagy nem az évszaknak megfelelő volt.
Nem evett olyan húst, amihez nem kapott megfelelő mártást, és nem volt megfelelően felvágva.
Evésnél mindég ragaszkodott a gyömbérhez.
Sohasem evett túl sokat.
Csak a bor ellen nem ágált, de abból is csak annyit ivott, hogy el ne veszítse tőle az eszét.
Azonban olyan borból vagy húsból, amit a piacon árultak, egyáltalán nem ivott vagy evett.
Ebéd közben nem folytatott beszélgetést.

Konfucius szerint azok, akik nyers ételeket fogyasztanak, egyszerűen barbárok. Az embereknek abban az öt régióban, amit ismerek, mondotta – és itt a Középső államokra és a Jung, Yi és a többi, ezeket körülvevő barbár törzsekre utalt – mindegyiküknek megvan a maguk sajátos szokása. A keleten letelepedett törzseket Yinek nevezik és ennek a törzsnek a tagjai nem kötik be hajukat és tetováljak testüket. A baj azonban ott kezdődik, hangsúlyozta, hogy nem főzik meg az ételeiket. A délen letelepedett törzset Mannak nevezik. Ennek a törzsnek a tagjai homlokukat tetoválják és szintén arról ismertek, hogy az ételeiket nem főzik tűzön. Keleten a Jung törzs foglalt hont magának. Õk arról ismertek, hogy állatok bőrével fedik be testüket, valamint arról is, hogy közülük sokan nem esznek gabonából készült ételeket. Az északon lakó törzset Dinek hívják. Ennek a törzsnek a tagjai is állatbőrt hordanak ruhaként és barlangokban laknak. Egyesek közülük úgyszintén mellőzik a gabonából készült ételt.

Az vagy, amit eszel”, hangzott a jelszó. A kínai császárnak nemcsak – néha – több ezer nőből álló háreme volt, de jól is szeretett étkezni. Így például a Szong-dinasztia idején (960– 1279), persze csak a dinasztia fénykorában, több mint ezer szakács dolgozott a császári konyhákban, és negyven ételkosár kellett ahhoz, hogy a császári asztalt felszolgálják.

Zhu Mi (1232–1299, vagy más adatok szerint 1308), a híres költő, kalligrafikus és műgyűjtő, aki az átmeneti korszakban élt a Déli Szong-dinasztiából a Yüanba, beszámol egy lakomáról, amit Qing-ho herceg rendezett Gazong császár (1127–1162) tiszteletére. Zhu szerint a vacsora több száz tálon felszolgált több mint harminc fogásból állt. Minden étel külön-külön a kor legértékesebb Jindézhèn porcelán edényeiben volt feltálalva és a pálcikák, melyekkel ettek, részben jádekőből voltak, amit a kínaiak a „világ legértékesebb tárgyának” tekintenek, részben pedig ezüstből. Az edények közé tartozott egy úgynevezett ding is, azaz egy régi sárkánymintára készített edény, melynek négy lába és négy oldala volt, és amelyről Wang Nan Yi, a Xia-dinasztia kezdetén (i. e. 2207–1766) a következő jóslatot kapta a hegyes tekintetű teknősbékapáncéltól: „Magától főz majd, tüzelés nélkül; magától elrejtőzik, anélkül hogy felemelkednék; magától megy majd, anélkül hogy elmozditanák”, de az edények közé tartozott még ezen kívül három a Shang-dinasztia (i. e. 1766–1122) idején készült edény is valamint négy, a Zhu-dinasztia (i. e. 1122–221) idejéből származó boroskancsó, amelyekben szőlőből készült testhőmérsékletű bort szolgáltak fel, és amit ugyan már abból az időből ismertek, amikor a Han császárok elfoglalták Közép-Ázsiát, de még a Tang-dinasztia idején (618–907) is csak a császári asztalra szolgálták fel különös luxusként. A szőlőből készült bor mellett léteztek más borfajták is, vörösek és fehérek, de ismertek még ötvennégy másfajta alkoholból készült italt is. Az ételekhez annyi pohár bort vagy más italt kínáltak, amennyi tál volt, de a Tang-dinasztia alatt a kaja után is fogyasztottak alkoholt.

A fogások minősége, mennyisége és változatossága tükrözte a későbbiekben az élvezőinek társadalmi pozícióját. A magas rangú tisztségviselők, akik a császári palotában szolgáltak és a császár és annak családja után a második rangot képezték, tizenegy fogást élvezhettek, a harmadik rangú tisztségviselők azonban csak hét fogásban gyönyörködhettek, igaz ehhez járt még egy csomag fagyasztott desszert valamint öt kancsó bor. A negyedik rangú tisztségviselők már csak öt fogásban részesültek, ezenkívül egy csomag gyümölcsöt, valamint két kancsó bort szolgáltak fel nekik, míg az ötödrangúaknak csupán három fogás jutott és egy kancsó bor. A terem falait, ahol a lakoma folyt, olyan hírességek festményei díszítették, mint a Tang korabeli Wu Daozi és Dong Yuan. A jó fogások valamint a díszes környezet, amelyben a lakoma folyt, a császárnak járó hódolatot tükrözte, gazdagságát, mérhetetlen és kimeríthetetlen hatalmát és adottságait.

De nemcsak a császár és a hercegek, hanem a birodalom legfelsőbb tisztségviselői is hasonló fényűzésben részesítették magukat és környezetüket. Így például Cai Jingnek, a már hanyatló Szong-dinasztia egyik miniszterelnökének, akit Ximen Qing mellesleg keresztapjaként emleget Az aranylótusz nevű remekműben, állítólag több száz szakácsot alkalmazott. A polgárok, intellektuelek, vagy kereskedők étkezési szokásai az említettektől persze eltértek, azonban Keifeng vagy Lin’an típusú városokban százával léteztek vendéglők, melyek a helyi szokás szerint nemcsak igen zajosak voltak, de kitűnő ételekkel is ellátták vendégeiket. Lin’an egyik étterme például, a Szong-dinasztia alatt, kettőszáztizenhat fogást kínált vendégeinek, többek között százfűszeres levest, tízszínű fejlevest, ötízű levest, csirkével gazdagított teknősbékalevest, teknősbékával dúsított csirkelevest, fésűkagylólevest, öt fűszeres csirkét libával és bambusszal, borban párolt bárányt, bárányfejet hallal, marhalábat bambusszal, öt fűszeres csibét, borban főtt kagylót, osztrigát borban, sült halat, erjesztett halat, hirtelen sült angolnát, garnélarákból készült gombócokat, garnélarákot mustárral, csípős rákot, rákból készült gombócokat, fogolyból készült lótuszkalácsot borban fojtott rákkal és mézzel …

Marco Polo is gyakran járt az említetthez hasonló vendéglőkben, és arról számol be, hogy ezeken a helyeken vagy szabadtéri bódékban kecskéből, őzbakból, házi- és vadnyúlból, dámszarvasból, örvös frankolinból, fogolyból, fácánból, fürjből és más szárnyasból készült ételek százai vártak fogyasztóikra, de a piacokon persze néha az is előfordult, hogy például dámszarvasként döglött szamarat vagy lóhúst árultak.

A monda szerint az ízes ételek készítési módját egy Yi Yin nevű lelencfiú mesélte el Tangnak, a császári kancellárnak. Yi Yinre egy odvas eperfában akadtak rá. Ezért nevezték el Yinnek, Eperkének. Miután a Szong uralkodó felnevelte Yint, az Tang nevű kancellárjához szegődött. Tang Yi Yint egy nap ősei templomába vezette, és ott az arcát a szent tűz fényében az áldozati malac vérével kente be. Másnap ünnepélyesen fogadta és a legízletesebb ételekről beszélgettek.
Hogyan kell ízletes ételeket készíteni, kérdezte Tang.
Yi Yin erre azt felelte, hogy van szerinte hasonlatosság az uralkodás és a főzés művészetében. Az uralkodáshoz az kell, hogy az uralkodó ismerje alattvalói reményeit és elvárásait, míg a főzés művészetéhez tudni kell a vendégek ízlését. Ha az ország elég nagy, folytatta Yi Yin, mindent meg lehet találni, ami ínyenc ételek előkészítéséhez szükséges. Az állatok közül azoknak, melyek vízben élnek, halzsírszaguk van, azoknak, melyek hússal táplálkoznak, vadszagúak, és végül azok, melyek vadhúst zabálnak, avas szaguk van. Ennek ellenére lehet belőlük ízletes ételeket kihozni, ha az ember megfelelő módon készíti el őket.

Minden étel elkészítésének alapanyaga a víz, folytatta Yi Yin. Ezenkívül fontosak az ízek adagolásai, melyekből öt csoportot ismerünk, azaz a sós, keserű, savanyú, erős és az édes ízt. Az ételhez alapanyagok szükségesek, melyekből hármat ismerünk: a vizet, a fát, és a tüzet. Az ételek elkészítése néha gyors tűzön történik, olykor pedig lassún. A halzsíros, vad és megavasodott mellékízeket erős ellenszerekkel tudjuk elnyomni, persze csak akkor, ha ezek sorrendjét és az édes, savanyú és keserű, erős és sós anyagok adagolását betartjuk, miközben tudnunk kell, melyikből mennyit kell tennünk az ételbe a főzés melyik szakaszában. Ez az adagolás igen összetett, hisz a főzés közben történő elváltozások az edényekben alig érzékelhetőek és olyan bonyolultak, hogy azokat szóval el sem lehet mondani.

Ügyelnünk kell arra is, mondotta Yi Yin, hogy az elraktározott ételek ne legyenek romlottak, a lacikonyhában készülteket ne főzzük szét, de az édesek ne legyenek émelygősek, a savanyúak ne menjenek össze, a sósakat ne sózzuk túl, a csípősek ne égessék a szájat és a beleket, az enyhe ízűek pedig ne legyenek fádak vagy a zsírosak ízetlenek.

A legjobb húsételek, folytatta Yi Yin, az orangután ajkai, valamint a kakukk nagyságú sült küan-küan, a fiatal fecske farka, vagy a bölények és az elefántok veseveleje. De nem szabad megfeledkezni arról sem, hogy a vándordünáktól nyugatra, a Cinóberhegy déli részén, a Yü államban, főnixtojásokat esznek; a legjobb halak a Dung Ting tóban találhatóak és a legfinomabb szardellák pedig a Keleti tengerben; illetve arról sem, hogy a Nektárforrásban, a Gui-I hegységben, a Yang Wu államban található a vörhenyes teknősbéka, melynek hat lába van, és olyan a gyöngye, mint egy nefrit; a Guan vizében úszkál egy yan elnevezésű halfajta, mely a pontyhoz hasonlít, szárnyai vannak, és gyakran repül éjjelenként a Nyugati-tengerből a Keletibe.

A zöldségfélékből a legjobbak a Kunlun hegységből származó algák, melyeket az élet fája gyümölcsének tartanak, mivel a monda szerint halhatatlanná válik, aki eszik belőle; a Gu Yü hegység keleti részén találhatók a vörös- és a feketefa levelei, melyek géniusszá varázsolják azt, aki fogyaszt belőlük; a Yü Wutól délre terem egy különleges zöldségfajta, melynek levelei olyan zöldek mint a nefrit és az a tulajdonsága, hogy fogyasztóját tökéletes felvilágosodás éri. Említésre méltó ezenkívül még a Hu-hegység déli részén termő petrezselyem valamint a Yün-Mong tó mentén termő zeller.

A kinai vallások nem tiltanak bizonyos ételeket, csupán a buddhisták és néhány taoista rend tiltja a hagyma meg a fokhagyma fogyasztását, pedig az utóbbit egyesek szerint Zhang Qian már i. e. 119-ben behozta Kinába Wu Di császárnak ajándékba, mások szerint viszont a fokhagyma valójában csak a III. és a VII. század között érkezett Kinába Közép-Ázsiából a korianderrel – amit még beléndfűnek, cigánypetrezselyemnek vagy kínai petrezselyemnek is neveznek –, valamint az ecetuborkával és a fügével együtt, de tiltják az említett vallások a hús, a tojás meg a gabona fogyasztását is.

A nagy Szong-dinasztiát a mongol Yüan (1279–1368) váltotta fel. Szokásaik messze eltértek az elődeik szokásaitól. Az evésben is. Harcos vezéreik megelégedtek kevesebb pompával, mint a Szong elitje. Úgy fogyasztották a tetemeket, mint a kenyeret és csupán a csontokat hagyták meg a ragadozóknak. Idős és csúf nők egyaránt váltak a kannibálok táplálékává. Persze, a csinos nőket nem ölték meg azonnal, de végtelen megerőszakolások és kínzások közepette lassan megfojtották őket és levágott melleiket különös finomságként szolgálták fel feletteseiknek, a többi testrészüket viszont falánkul felzabálták. A kannibálizmus Hangzhou vendéglőiben is jelen volt, ahol a hullákból készült ételek elnevezései férfire, nőre vagy szűzlányra utaltak, „kétlábú bárány” pontosítással ellátva. „Kanzlerin Merkel zum Dessert” – irta nemrég a Frankfurter Allge­meine Zeitung. Habbal?

Valamikor a kínai étlapokon olyan ételeket lehetett találni mint
– buddhista gyönyör,
– olajon futtatott flekken lótuszgyökérrel,
– száz virág színe-java,
– bambuszhegy sampinyongombával vagy
– főnixszem jádegyöngyökkel.

Manapság a kínai vendéglőkben, legalábbis Európában, már csak olyasmit találunk előételként, mint a házi La-Pi, kocsonyás hal ecetben, étvágygerjesztő zeller, aludt babmetélt saláta uborkamártásban, tűgomba uborkával, csípős paprikás alga, csípős káposzta, babcsíra saláta, sült rákszirom, osztrigaszószos tarisznyák csípősen, tarisznyarák gyömbérrel és mogyoróhagymával…, melyeket egy kínai étlapon ilyennek látunk:

Mégis, a kínai konyha manapság is még több mint ötezer ételt ismer.

De egy kínai közmondás szerint egyetlen ünnepi lakoma sem tart örökké. Nemrég a kínai kormány elrendelte, hogy állami banketteken legfeljebb egy levest és három további fogást szabad csak felszolgálni, tizenkettő helyett, mint eddig. Ez persze nem vonatkozik üzleti lakomákra… Maotáit is fogyasztanak még, ami főleg azóta híres Nyugaton, hogy Mao Zédong azzal köszöntötte fel Nixon elnököt 1972-ben.

De akkor együnk inkább olasz kaját? Valami halfélét? javasoltam. Ennek is nagyon örült, nem csoda hisz az Európai Parlament nemrég világörökségi listára jelölte a mediterrán étrendeket, többek között az olaszországiakat is.

Scusi, ihr Tierchen! Schaut mich nicht so vor­wurfsvoll an,
Was kann ich dafür, daß ich Hunger hatte und las
In der Speisekarte die appetitlichen Silben: Ca-la- ma-retti?

Vagy együnk talán ab ovo ad mala? Úgy ahogy a pápák hajdanában?

Jézus kerülte az ökröket, juhokat, bárányokat és a galambokat. Még az utolsó vacsora napján, ami a pészah idejére esett, sincs említés a hagyományos pészah-bárányról. A kovásztalan kenyér ünnepének első napján meg is kérdezték tanítványai: „Hol készítsük el számodra a húsvéti vacsorát?” Menjetek a városba egy bizonyos emberhez, és mondjátok meg neki, hogy a mester nála szándékozik tartani a húsvéti vacsorát, felelte. Hús nem volt a vacsorán. Az első keresztények, legalább is vezetőik, szintén ragaszkodtak a hús nélküli ételekhez. A hús fogyasztása még a IV. században sem volt megengedve a keresztényeknek. Hamarosan azonban változott a helyzet, és a húsevés elterjedt a Római Birodalom keresztényei között is, nem adván helyet a vegetáriánusoknak, ha csak nem akarták, hogy eretnekeknek tekintsék őket. Ez pedig nagy kockázattal járt. Amikor Konstantin császár elfogott néhányat közülük, forró ólmot öntetett a torkukba. Dél- Franciaországban az albigens vegetáriánusok egy csoportját 1052-ben azért akasztották fel, mert megtagadták egy csirke levágását, pedig egy kínai közmondás szerint ahhoz még kés sem kellett volna.
A pápák is sokáig vegetáriánusok maradtak. Később persze sok minden megváltozott.
A római pápák étkezésében Ratzinger nem mérvadó, mert evésnél „kicsivel is megelégszik”, és ebben nem tér el lényegesen II. János Pál pápa szokásaitól, aki azonban nem vetette meg a vodka-nudlit. Ezek a pápák azonban nem tértek el valójában egyes középkori pápáktól, akik szintén messze elmaradtak a Medici pápák étkezési szokásaitól. Így 1522-ben már előre rettegett egész Róma, amikor pápává választották az aszkéta Ad­rian Floriszon Boeyens kardinálist. Azt suttogtatták róla ugyanis, hogy a „Szentszék fácánjának a szép farkát is le fogja vágni”, olyan fukar hírében állt. Wojtila és Ratzinger utolsó nem olasz elődje Petrusz székén éppen olyan rossz hírben állt, mint elődje, X. Leó, akiről azt írják, hogy „vérengző volt, de legalább kiadta a pénzt, amit összeharácsolt”, ellentétben Hadriánnal, aki ugyan éppen úgy „lopja ki a pénzt a hívők zsebeiből” mint X. Leó, anélkül, hogy kiadná azt. A rómaiak megnyugvására legyen mondva azonban, hogy Hadrián pápa nem sokáig foglalhatta el Petrusz trónját: pápává való megválasztását még két évig sem élte túl.

A XV–XVI. századra nem volt jellemző a woj­tilai és ratzingeri étkezési szerénység. Francesco Giuccardini firenzei történész szerint a pápák leginkább világi dicsőségre törekedtek és szellemi hatalmukat arra használták fel, hogy ezt a célt elérhessék, írta 1490 körül. Közben Róma abban az időben csupán egy lepusztult kisváros benyomását keltette, ahol legalább annyi kurva élt, mint szerzetes, és ahol legalább olyan könnyű volt állást és rangot vásárolni, mint dinnyét vagy vizet.

De persze ki szeretett volna abban az időben, a reneszánsz korban, dinnyéből és vízből élni? Az akkor ott uralkodó anarchiában, amint Egon Friedel írja, „csak úgy dúlt az ördögi procc és a féketlen törekvés az élvezetek felé”, mert hát elvégre a főzés művészetének kecsegtetése egyben a hatalmat és a gazdagságot is a nyilvánosság elé tárta. Akkor már, a XV. században, a felsőbb klérus sem elégedett meg a bencések szerény kolostori életmódjával, hanem az élvezeteknek adta át magát. Ez a konyha az oltár feletti győzelmét jelentette és így nem csoda, hogy Itália legjobb és legképzettebb szakácsai a Szentszék alkalmazottai voltak. Ebből a szempontból különösen Ludo­vico Trevisan bíboros volt mondható szerencsésnek, aki 1475 körül Mar­tino de’ Rossi személyében egy rendkívül tehetséges szakácsra lett figyelmes. Rossi Milánóban a Sforza udvarban tanulta ki a szakácsmesterséget és elsőként tért el az akkoriban igen elterjedt főzési módtól, amit Európa szerte alkalmaztak a királyi és főúri palotákban valamint a templomi fejedelmek konyháiban és ami tulajdonképpen csupán a fűszerek túlzott alkalmazásából állt. Maestro Martino ezzel szemben inkább a hagymát használta és emellett a fokhagymát is, meg petrezselymet, zellert és a sárgarépát, ami akkoriban, miután a törökök 1453-ban elfoglalták Konstantinápolyt, egyáltalán nem volt olcsó mulatság. De az igazi újítás azonban másból állt: a paszta, a „szent nudli” megtalálta az utat Szicíliából a félszigetre. Ezeket és a többi újítását „Cardinale Lucullus”, ahogy Martino szakácsot becézték, a Liber de arte coquinaria című könyvében foglalta össze. Ebből kiindulva írta barátja, a humanista Platina, a De honesta volup­tate című könyvet, ami már címében is jelzi, amit mondani akart: Az őszinte kéj vagy gyönyör – ez volt a könyv témája.

Sixtus pápa volt az első reneszánsz pápa, akinek hatalma akkor még a Pó folyótól a Gaeta-i öbölig terjedt, és aki többek között arról volt híres, hogy a kúria pozícióit kemény pénzért osztogatta. Pietro Riario unokaöccsének kedvezett leginkább, aki bíborosi hatalmát nem csak élvezte, de mindenki számára látványossá is tette. Személyzete csaknem ötszáz főből állt és minden vagyonát buja lakomázásokra fordította. Ezek közül talán a legjellemzőbb az Aragoni Eleonores tiszteletére rendezett vacsora volt. Amikor a nápolyi királylány ugyanis 1473-ban átutazott Rómán, Pietro kihasználta az alkalmat, hogy a Vatikán viszonyát új alapokra helyezze a nápolyi királysággal. A lakoma édes előételekkel kezdődött, ehhez tartoztak kandírozott, arannyal bevont gyümölcsök valamint mályvabor, melyeket a vendégek állva fogyasztottak. Mielőtt a vendégeket az asztalokhoz kérték, a szolgák rózsavízben mosták meg kezeiket. Az első ételeket trombitaszó kíséretében tálalták fel: sült csirke és kappan, különböző halfajták, borjúsült, kecske, nyúl, összesen harminc tál étel, melyekhez korzikai bor ízlett a legjobban, legalábbis úgy vélték. Még a kenyér is arannyal volt bevonva, mely a család és a vendégek címereit ábrázolta. Ehhez jöttek az akkoriban oly népszerű látványkaják, melyek egy várat vagy egy hegyet vagy egy hajót ábrázoltak, és amelyekből általános mulattatás közepette egy ember bukkant fel. Asztali díszként szolgáltak a marcipánfigurák, melyek Herkules tetteit ábrázolták – utalás Eleonóra vőlegényére, az erős alkatú Ercole d’Estera. Az ételek felszolgálása közben bűvészmutatványokkal szórakoztatták a vendégeket, és színészek kentauruszi harci jeleneteket mutattak be. Nem számított szépséghibának ugyanakkor, hogy ilyen alkalmakkor kézzel ettek, vígan böfögtek, mindenki hallatára és a szájukat és kezüket egyszerűen a terítőbe törölték. A kanál csak a XVI. században vált ismertté, de formája miatt nem kedvelték – ördögjogarnak tartották.

Riario lakomái azonban csak a kezdetét jelentették az egyre bizarrabb mulatságoknak. Ezek legdurvább formáját talán a nyilvános lakoma képezte. X. Leó Medici pápa szívesen rendezett ilyen mulatságokat. Egyszer öccse, Guiliano tiszteletére meghívott négyezer vendégét, beleértve több száz kurtizánt is – egy a látványosság kedvéért felállított emelvényre helyezte el őket, és huszonöt fogásból álló hetvenhét tálat szolgáltatott fel nekik. Az édességek és gyümölcsök mellett volt ott fürj, fácán, fogoly, kappan, szarka, ürü, borjúfej, vaddisznó, őz… és persze sok bor. A különböző illatok már a lakoma közben csiklandozták a körülálló bámészkodók orrát. Mialatt a vendégek mindjobban tömték magukba a kaját, és lazították öveiket megduzzadt hasukon, és merthogy egy sovány eb is szégyent hoz gazdájára, figyelmük egyre inkább az éhező tömegekre irányult, és felébredt bennük az együttérzés: a bőven megmaradt ételeket egyszerűen a tömegbe hajították. De ez a mennyiség még a plebsznek is sok volt, aminek következtében a tömeg, a bor hatására, egyhamar egymáshoz vagdosta a pazarló ételeket, a malacokat, fácánokat és a fürjeket. „Isten adta nekünk a Szentszéket, élvezzük tehát”, írta X. Leó pápa Guilianonak. Az ilyenfajta orgiákat már i. e. 186-ban betiltotta a római szenátus.

A XVI. században új szakácszseni született Olaszországban: Bartolomeo Scappi. A kreativitásáról ismert Scappi olyan ételeket készített, mint a hússal és dudvával vagy más lágyszárú növénnyel töltött tengeri rákot vagy a tortellinit, amit disznóhússal töltött meg, és sajttal, majd cukorral és fahéjjal tálalta fel. Sperone Speroni költő azt követelte, hogy Scappit is költőnek tekintsék, de még annál is többnek: tekintsék a konyhai remekművek geométerének, aki ételeit kerekre vagy négyszögletesre készíti, tekintsék ma­tematicusnak, aki pontosan ki tudja számítani, miből mennyi kell egy jó adag ételhez, tekintsék festőnek, aki nemcsak ízt és illatot, hanem színeket is ad az ételeknek, tekintsék medicus­nak, aki pontosan tudja, mi a jól és könnyen emészthető étel és melyik az az étel, amit csak nehezen lehet megemészteni és aki tudja, hogy milyen sorrendben kell az ételeket felszolgálni, de egyben tekintsék chirurgicusnak is, aki pontosan tudja trancsírozni a húsokat, meg filozófusnak is, mert pontosan ismeri milyen ételt kell felszolgálni melyik évszakban, és ismeri az évszakokat meg a tűz elemeit.

IX. Piusz volt az utolsó pápa, aki nagy ünnepélyes fogadásokat rendezett, gyakran háromszáz meghívott vendégnek is. Olykor a Szent Péter tér fölött lévő hatalmas teraszon vendégeltette meg meghívottjait. A lakoma tíz fogásból állt, mindegyikük ötféle tálból. Gyakran előfordult, hogy a pápa több száz római koldust is vendégül látott.

II. János Pál pápa nem adott protokollebédeket, csak munkaebédeket illetve vacsorákat, ami azt jelentette, hogy nem hívott államfőket asztalához, csak püspököket, papokat, munkatársakat vagy régi barátokat…

Na, akkor inkább együnk mi is csak pogácsát, mondta Yehuda. Maradt még valamennyi a múltkori rendezvényről. Vörösbor is van hozzá.