Stephen Boyd † 1995

Egy üres alagsori irodát bocsátottak rendelkezésemre,
Sivár és jellegtelen berendezése csak a legszükségesebb
Bútordarabokra szorítkozott, asztal, szék, polc.
A fűtéssel takarékosan bántak, de néhány órát mindennap
Munkával töltöttem itt a csupasz falak között.
A magasan fekvő ablak a hátsókertre nézett, alulnézetből
Vastag fából készült, sötétzöldre festett padra láttam,
Mellette sűrű, sötétzöld sövény nőtt, és sűrű, sötétzöld növényzet
Futotta be oldalt a zöldesbarna kőkerítést. Május volt,
És mint errefelé mindig, sokat esett, esőcseppek csillogtak
A padon és a leveleken. A déli órákban, ha épp nem esett,
Fölmentem a hátsókertbe, hogy elköltsem
Hideg ebédem, és ha a pad nem volt vizes, leültem.

Olykor csatlakozott hozzám egy sötéthajú fiatalember,
Sötét nézése mögött szomorúság vagy csak egykedvűség ült.
Kicsomagolta ő is a szendvicsét, ettünk és semleges
Szakmai kérdésekről beszélgettünk, abban a barátságosan
Zárkózott légkörben, amely cseppet sem elutasító, sőt,
Azt hittem, nagyvonalúan résnyi bepillantást enged
A gondosan megformált mondatok függönye mögé,
Mert zajos feltűnés nélkül átlépi az udvariasságnak
Azt az alig látható küszöbét, amelyet azonban mindig
Tiszteletben kell tartani, akkor is, sőt, akkor igazán,
Ha jól kidolgozott szabályai szerint az egyik fél jelzi,
Hogy, mert valami okból megengedheti magának, átléphető.

A sötéthajú fiatalember azonban nem így lépte át a küszöböt,
Nem jelezte a határokat, nem jelzett semmit,
Én pedig nem tudtam, hogy azért nem, mert nincs mit jelezni,
Ugyanis éppen akkoriban lépett át bizonyos határokat.
De mindez nem jelenti azt, hogy rövid ebédszünetünk alatt
Érzelmeiről vagy akár csak önmagáról beszélt volna,
Esetleg személyes véleményt formált volna
Beszélgetésünk egyik-másik tárgyáról, ez arrafelé nem szokás,
Mindössze valami bizalmasabb közelséget éreztetett,
Ha ugyan. Ha éppen lent dolgoztam az alagsori irodában
És megláttam az ablakon át a vizes pad mellett álldogálni,
Fölmentem hozzá, élveztük az eső utáni napsütést,
A sópárás levegőt, amelyet a tenger felől fújt felénk a szél,
Váltottunk néhány szót, aztán visszatértünk elfoglaltságainkhoz,
És őszintén szólva nem tűnt fel, ha kimaradt egy-két nap.

Hiszen én sem töltöttem minden délelőttöt az irodában,
Olykor busszal beutaztam a közeli nagyvárosba,
Máskor a zárkózott skót költő fogadott irodájában,
Asztalán meglepetten vettem észre fiatalkori értekezésem tárgyát,
Egy amerikai költő verseit, amelyekről akkoriban azt hittem,
Hogy nyilvános jegyzőkönyvként vezetett ön-élveboncolásuk,
Amelynek tragikusan groteszk önmegsemmisítése vetett véget,
Egy járókelőnek integetett, mielőtt a hídról a beállt folyóra ugrott,
Olyan szerzői szándéknyilatkozattal ér fel,
Amely miatt műve kikerült a kritika homlokteréből.
Persze arrafelé idegenkednek az ideológiai egyeduralomtól,
És vendéglátóm maga is az amerikai költő módszerét alkalmazta,
Amikor fiatalon rákban elhunyt feleségét elégiákban siratta el.
Kötetét otthonában egy vasárnapi ebéd után
A komód előtt guggolva, felsőtestével takarva dedikálta nekem
És sziszegve intett, hogy gyorsan süllyesszem a táskámba,
Nehogy második felesége, akitől pár évvel később elvált, meglássa.
Később az alagsori irodában fordítottam is belőle,
De előbb egy videójáték pankrátorának álcájában
Első házasságából született hatéves fiával kellett megküzdenem.
Megint máskor egyfolytában zuhogott az eső,
És nem lehetett kimenni a hátsókertbe.

Egy hétfői vagy keddi napon, mindenképpen a hét elején
A vendéglátó intézmény egyik kiválóan képzett fiatal munkatársa,
Költő és irodalomtudós, félrevont és megkérdezte, hallottam-e,
Hogy a sötéthajú fiatalember a hétvégén öngyilkos lett,
És bár semmit sem tudhatott arról, hogy az ebédszünetekben
Valami szemérmes közelség alakult ki köztünk,
A társas érintkezésükre jellemző végtelen tapintattal elnézést kért,
Hogy ott tartózkodásom rövidre szabott hetei alatt ilyen nyomasztó
Eseménynek lettem a tanúja, következésképp részese.
Ekkor értettem meg, hogy a sötéthajú fiatalember
Annyira kívül került már saját megszokott körén,
Hogy bennem, a kívülállóban, a máshonnan érkezett,
Átutazó idegenben saját idegenségét pillantotta meg,
És míg utolsó heteiben mindjobban eltávolodott saját világától,
Az én esetleges idegenségemben valami meghitt,
Már-már cinkos közelséget talált: ez tette őt számomra
Oly ismerőssé, noha nem értettem, hogy miért.

Hiszen ha nem lettem volna átutazó idegen, aki ráadásul
Azt gondolja, hogy olyan remekül tájékozódik a helybeliek
Közlekedésében, talán lett volna esélyem, hogy megsejtsem,
Viselkedése mit jelent. De ha észrevettem volna,
Akkor nem érezhetett volna közelséget irányomban.
Késő, késő volt minden, olyan valakinek küldött jelzéseket,
Akiről biztosan tudhatta, mert hiszen tudatának
Sebesen beszűkülő állapotában is fegyelmezett maradt,
Hogy csak akkor értheti majd meg, minek volt a részese,
Amikor már visszavonhatatlanul késő lesz.

Ezért hát azt is tudnia kellett, hogy amikor úgy dönt,
Átlép az ismeretlen távolságba, többé nem lesz mód
Visszavonnia annak a közelségnek kibonthatatlan tartalmát,
Amelyet a sötétzöld növényzettel befuttatott,
Zöldesbarna kőfal tövében a vízcseppektől csillogó pad mellett,
Mielőtt végképp összehúzódott volna az a keskeny sáv,
Amelyben alakja megjelent, hogy elköltsük hideg ebédünket,
Idegen ismerősére, rám ruházott. Azután hazament,
És ki tudja, milyen áthatolhatatlan szövevény
Szorításából szabadulva a nyakára hurkolta a kötelet.