A sztálinizmus emléke Ausztriában

Úgy tűnik, hogy napjaink Ausztriájában a sztálinizmus nem kap különösebb szerepet a kollektív emlékezetben. Amikor a XX. század dereka az érdeklődés homlokterébe kerül, akkor elsősorban a II. világháborúra és a nácizmus tapasztalatára szokás gondolni. Míg az ország náci múltját az 1980-as évek végétől kezdve a Vergangenheitsbewältigung közüggyé tette, addig ugyanez nem mondható el a sztálinizmusról. A háború utáni osztrák történelem kollektív emlékezetében az államszerződés valamint az ország semlegessége kapott meghatározó szerepet.

A szovjet felszabadítás, illetve az 1955-ig tartó megszállás ellenére Kelet-Ausztria elkerülte keleti szomszédai sorsát, amelyek átestek a szovjetesítés és a sztálinizáció folyamatán. Ez segíthet megmagyarázni, hogy az említett országokkal szemben Ausztriában miért nem vált a sztálinizmus a kollektív emlékezet központi elemévé. Miután az „oroszok”, illetve „minden békeszerető nép atyja” távoztak, az országnak fontosabb dolga akadt a sztálini múlttal való elszámolásnál. A Gulag és a hadifogolytáborok utolsó túlélői hazatértek, ahogy néhányan azok közül is, akiket az NKVD és a KGB hurcolt el szovjetellenes tevékenység vádjával 1945 után. De a sztálinizmus mindezzel együtt is túl kevés áldozatot szedett Ausztriában, illetve túl keveset lehetett róluk tudni ahhoz, hogy a dolog nemzeti üggyé váljon. Továbbá 1955 után Ausztriának őriznie kellett a semlegességét. Modus vivendit kellett találnia Hruscsovval és Brezsnyevvel, támogatnia kellett az enyhülést, illetve ki kellett építenie az Osthandelt; s mindezt úgy, hogy ne kerüljön a szovjet „békés egymás mellett élés” propagandatérképének legelejére, ugyanakkor elkerülje a neutralista szabadutakat. Így tehát az osztrák kormány nem volt érdekelt abban, hogy ügyet csináljon a sztálinizmusból, és az ország továbblépett rajta.

Jóllehet Ausztria megmenekült a szovjet uralomtól, mindazonáltal esettanulmányként szolgálhat némely Sztálinhoz kapcsolódó jellegzetesség szemléltetésére: kultikus bizánci lelkesedés gerjesztésére való képesség, emberek ezreinek törvényszékileg kivitelezett tömeges lemészárlása, a követői és szövetségesei ellen táplált mély bizalmatlanság, illetve cserbenhagyásuk, Sztálin óvatossága és ravaszsága, valamint az erőpolitika nyers alkalmazása.

A háború előtt

Az 1920-as évek második felében és az 1930-as évek elején a Szovjetunió számos nyugat-európai és észak-amerikai értelmiségi és munkás szemében lenyűgöző utópiának tűnt. Míg a konzervatív rétegek megütköztek a bolsevik forradalmon, mások az emberi történelem egyik legnagyszerűbb kísérletét látták benne. A sztálini Szovjetunióban zajló „nagy építkezést” népszerűsítő propaganda hatalmas rokonszenvet váltott ki Nyugaton. Az állítólagosan minden gazdasági igazságtalanságtól és társadalmi diszkriminációtól mentes ország iránti vonzalom pedig csak erősödött, amikor a Nyugat gazdasági válságba sülylyedt, illetve számos európai országban autoriter rendszer vagy fasizmus fenyegetett.

1934 októberében Rudolf Weiss, egy osztrák szociáldemokrata, aki néhány hónappal korábban érkezett a Szovjetunióba, a következőkről számolt be hazája moszkvai követségének:

Oroszország, a munkás proletariátus anyaországa […] visszaadta a lelkem egyensúlyát azzal, hogy helyreállította a proletariátus jövőjébe vetett biztos hitemet, hogy nekilátott gigantikus építkezésének, hogy biztosította számomra az oktatás, és egy mind anyagi, mind kulturális szempontból jó – az osztrákkal tulajdonképpen összevethetetlen – életminőség lehetőségét.

Weiss a Schutzbund tagja volt, aki az autoritárius Dollfuß-kormány elleni, 1934 februári, sikertelen szociáldemokrata felkelés után, mintegy hétszázötven sorstársával és azok családjaival együtt hagyta el az országot. A Szovjetunióban rájuk váró lelkes fogadtatás kiváló szervezésre vall, amit „a szocializmus erős és gondoskodó szülőföldjének” képzetét otthon és külföldön létrehozni hivatott, szovjet propagandatörekvések kiemelkedő teljesítményeként értékelhetünk. A Szovjetunióba emigrált osztrákok második csoportja fiatal kommunistákból állt, akik a Nemzetközi Lenin Iskolában tanultak. Az Osztrák Kommunista Párt (KPÖ) titkolózó és szektás jellegének köszönhetően ez a mintegy kettőszázötven férfiből és nőből álló csoport – a sztálinista pártokra jellemző módon – már a „nagy tisztogatás” előtt darabokra hullott a különböző frakciók közötti áskálódás, vezetői harcok, valamint a rögeszmés titoktartás és pártfegyelem következtében. A harmadik csoport munkásokból állt, akik az 1920-as évek végén és az 1930-as évek elején érkeztek a Szovjetunióba.

Csakhogy a lelkesedés nem óvta meg őket attól, hogy a sztálini terror áldozatául essenek. A Szovjetunióban az első osztrák munkásokat 1933- ban ítélték halálra és végezték ki szovjetellenes kémkedés vádjával. Két évvel később az osztrák munkások tömeges bebörtönzésének újabb hulláma következett. A korábbi Schutzbund-tagok szintén áldozatul estek Sztálin (valós és képzelt) kémek és másként gondolkodók elleni küzdelmének. Közülük mintegy kettőszázhúsz személyt bebörtönöztek, negyvenhatot kiadtak a Gestapónak, legalább harmincat megkínoztak és lelőttek, legalább húszan pedig fogolytáborokban vesztették életüket. A legtöbb esetben a vádpontok teljesen alaptalanok voltak. Franz Koritschonert, a KPÖ alapító tagját azzal vádolták, hogy csatlakozott a „gyalázatos Buharin-összeesküvéshez.” A kínvallatás után (amelynek eredményeként egyetlen foga sem marad) összetört testét kiadták a Gestapónak. A Gestapo Auschwitzba szállíttatta, ahol a megérkezését követő napon meggyilkolták. Összesen körülbelül hatszáz osztrák állampolgár, többnyire kommunista, veszett oda a háború előtti sztálini terror során.

De az áldozatok sorsa nem keltett különösebb érdeklődést az osztrákok körében. Az ortodox kommunisták számára akkoriban – illetve egészen az 1980-as évekig – bűnözőknek számítottak, akiket utolért a jogos büntetésük. Az Anschluss okozta izgatott légkörben, 1938-ban az osztrákok többsége egyébként sem törődött sokat a sorsukkal.

A háború után

1938 márciusában a Kreml hiába sürgette a nyugati hatalmak együttes fellépését Németország ellen, amelynek gazdasági és katonai ereje Ausztria beolvasztásával megnövekedett. De ez a tiltakozás nem elvi kérdés volt: amint Sztálin úgy döntött, hogy szövetségre lép Hitlerrel, az osztrák ügyet ejtették, és az ország több mint egy évre érdektelenné vált. Csak a Szovjetunió elleni német támadás élesztette újra Sztálin érdeklődését Ausztria iránt.

A Szovjetunió, az Egyesült Királyság és az Egyesült Államok 1943. november elsején tett nyilatkozatukban hivatalosan bejelentették szándékukat, hogy Ausztriát független államként újraalkotják. Mivel Sztálin arra számított, hogy a nyugati hatalmak a háborút követő két-három éven belül kivonják csapataikat Európából, a diktátor viszonylag óvatos, hosszú távú tervhez folyamodott annak érdekében, hogy a Nyugat elidegenítése nélkül erősítse az európai szovjet befolyást. Az erős kommunista képviselettel létrejövő, de összpárti kormányokat célzó népfront stratégia kívülről elfogadhatónak tűnt a nyugati szövetségesek számára. Szovjet nézőpontból ugyanakkor azt a célt szolgálta, hogy a politika irányát a „népi demokrácia” és a szocializmus felé terelje.

Amikor a háború utolsó napjaiban, 1945. április 3-án az osztrák veterán szociáldemokrata, Karl Renner kapcsolatot létesített egy szovjet tiszttel, Sztálin azzal bízta meg, hogy efféle népfront kormányt állítson fel. A szovjet hadsereg utasítást kapott: lássa el az osztrák lakosságot élelemmel, nyerje el a szimpátiáját és erősítse a szovjet befolyást, míg a kormányban ülő helyi kommunisták az „Osztrák Demokratikus Népköztársaságot” voltak hivatottak előkészíteni.

Csakhogy az 1945. november 25-i választásokon a KPÖ, amelyet az osztrák lakosság túlnyomó része a Vörös Hadsereggel hozott összefüggésbe, a szavazatok mindössze 5,42 százalékát megszerezve csúfos vereséget szenvedett. A kommunista kudarc legfőbb oka pedig az volt, hogy a Szovjetunió diszkreditálódott az osztrákok között – legalább részben a goebbelsi propaganda hatására, de még inkább a Vörös Hadsereg katasztrofális túlkapásainak köszönhetően. A szovjet katonák által megerőszakolt osztrák nők száma csak az 1945 áprilisa és augusztusa közti időszakban százezer és négyszázezer közé tehető. Civilek százait gyilkolták meg. E bűnök legalábbis részben a szovjet területeken elkövetett náci bűnök okozta bosszúvágy, valamint az Ilja Ehrenburg és mások által terjesztett hivatalos gyűlöletpropaganda hatásának tudhatók be.

Mindezek a szörnyűségek katasztrofális hatással voltak az osztrákok Szovjetunió-képére. Jóllehet az első szovjet beszámolók túlnyomórészt barátságosnak jellemezték a lakosság Vörös Hadsereghez fűződő viszonyát, a helyzet rohamosan megváltozott. Mivel a hadsereget nem lehetett közvetlenül támadni, az indulatok a KPÖ ellen irányultak. Ettől függetlenül a legtöbb ember szemében az első számú bűnös a Szovjetunió maradt.

Úgy tűnik, hogy sokáig a szovjet–osztrák történelem e fejezete gyakorolta a legerőteljesebb hatást a kollektív emlékezetre. Ez volt az első alkalom, hogy osztrákok tömegeit közvetlenül, saját otthonaikban érintettek a szovjet bűnök, vagy legalábbis első kézből szereztek tapasztalatot róluk. A saját tapasztalataik ugyanazt látszottak igazolni, amit – nem kizárólag a náci propaganda hatására, hanem már az I. világháború alatt, sőt korábban – a szüleik és a nagyszüleik gondoltak „az oroszok ázsiai természetéről”. Ezzel foglalkozó kutatások folytak az 1990-es években, s oral history beszámolók készültek az áldozatokkal és hozzátartozóikkal. Legalább néhány családban a tapasztalatokat generációról generációra továbbadták.

A hidegháború

A kommunisták választási veresége változást hozott a szovjetek Ausztriához történő viszonyulásában. Ez a változás magában foglalta a szovjet zónán belül a politikai kontroll szigorítását, a kommunista propaganda erősítését, valamint a „volt német tőke” teljes mértékű tulajdonba vételét. Ezalatt a KPÖ a rögeszmés pártfegyelem és a „tisztaság” jegyében fokozatosan „sztálinizálódott”. Kívülről a KPÖ elszigetelődött, illetve a politikai hatalomban nem kapott szerepet.

1945 után mindaddig, amíg a nyugati szövetségesek ott állomásoztak az ország nyugati területein, az osztrákok többsége pedig – ahogy a választási eredmények mutatták – elkötelezett antikommunista maradt, a „népi demokráciára” való átállás esélye gyakorlatilag a nullával volt egyenlő. A szovjet hatóságok ettől függetlenül egészen Sztálin haláláig folytatták, amit elkezdtek. Ez a rugalmatlanság egyfelől a szovjet politikai gépezet – Sztálin kései uralma alatt elhatalmasodó – bénultságának, másfelől pedig a szovjetek végső győzelmét feltételező ideológiai prekoncepcióinak volt köszönhető.

Mindazonáltal Sztálin tisztában volt vele, hogy Ausztria szocializmusba történő átmenetét (amelynek bekövetkeztét, igazi bolsevikhoz méltón, amúgy elkerülhetetlennek tartotta) csak úgy gyorsíthatja fel, ha vagy létrehoz egy élhetetlen kommunista mikroállamot a szovjet szektorban (német modell), vagy egy kommunista puccsal, illetve más erőszakos eszközökkel (koreai modell). Mivel azonban Ausztria nem volt eléggé fontos számára ahhoz, hogy bármelyik alternatívát megkockáztassa, inkább távol tartotta magát mindkettőtől. Így keleti szomszédaival szemben Ausztria nem esett át szovjetesítésen, tömeges üldöztetéseken, „koncepciós pereken” és Sztálin utolsó éveinek egyéb jellemző folyamatain.

Úgy tűnik, hogy Sztálin „önmegtartóztatása” ugyanakkor nem javított túl sokat a sztálini Szovjetunióról az osztrákokban kialakult képen. Amint a lakosság némiképp felocsúdott a Vörös Hadsereg 1945-ös bűnei okozta sokkból, máris a félelem- és haragkeltés újabb sztálini jelenségével találta magát szemben: a szovjet katonai rendőrség és a titkosszolgálatok osztrák civilek, rendőrök, sőt politikusok tucatjait tartóztatták le az utcán, és tüntették el – némelyeket örökre.

Az orosz archívumokból azóta tudjuk, hogy a kései Sztálin-korszak osztrák áldozatait szovjetellenes tevékenységgel, kémkedéssel, vagy náci bűnökkel gyanúsították és ítélték el. Néhányan közülük valóban bűnözők voltak. De ahogy a Nagy Terror idején, a többség ezúttal is ártatlan volt. Úgy tűnik tehát, hogy a lakosság ellen elkövetett sztálini bűnök, amelyek közvetlenül érintették az embereket, vagy amelyeknek legalábbis tanúivá váltak sokan, jelentősebb hatást gyakoroltak a kollektív emlékezetre, mint a diktátor Ausztria „népi demokráciává” formálására irányuló elővigyázatos tervei.

FORDÍTOTTA POLGÁRDI ÁKOS