Most már akár
le is lehetne térni bárhol.
Az emberélet útjának telén
teljes gázzal
kihajtottál e tájból.
Az ágak közt kifakadt nejlonzsákok.
Jön a sötét, hogy váltsa a világot,
de messziről jön, csak lassan ér ide.
Tiszta erőből nem tervezni semmit.
Olyan üres, hogy szinte meghitt
a kásás ég visszája
és színe.
Gördül a Nap,
a nagy kábeltekercs.
Az út keresztjén szomorú arcú kurva,
áll a perc.
Nevek olvadnak be a hóba.
Hogyha valaki lehajolna
értük: mindegyik ismeretlen.
Lapok foszlanak szét a sárban,
suta madárraj, útirányban
csapkodnak,
egyre kevesebben.
Hol azt viszi a szél, hol ezt.
Mint autótetőn felejtett noteszt:
elveszítettél
engem.