Zűrzavar és késő bánat

Egy húsz év előtti levél margójára

Unordnung und späte Freude. Így forgatták ki Thomas Mann gyerekei apjuk novellájának (Zűrzavar és kora bánat) címét. Megváltoztatva, amit kell – jól illik ez a szójáték arra a légkörre, amelyben húsz évvel ezelőtt megértem a 2000 folyóirat indulását, egyszersmind egy akkor már igen régen elkészült, de korábban kiadhatatlannak bizonyult írásom megjelenését. Valójában szóra sem érdemes, jelentéktelen magánügy ez – annyiban köztermészetű mégis, amennyiben megidézi és érzékelteti 1989 felemás hangulatát.

Amiről voltaképpen beszélni szeretnék, az egy húsz évvel ezelőtti levél, amelyet Vas Istvántól kaptam. Róla szólt az a cikkem, melyet 1989 augusztusában közölt a 2000. Nagyon röviden elmondható lenne mindaz, ami történt – ennyi év elteltével azonban nem lenne világosan érthető az előtörténet kontextusának felvázolása nélkül, hiszen néha már a kor főszereplőinek nevéhez sem árt magyarázó jegyzetet fűzni.

Így lehet ez lassan akár Vas Istvánnal is (1910– 1991), a levél írójával, a Kádár–Aczél-korszak megbecsült költőjével, aki azonban (jellemző módon) már nem is szerepel A magyar irodalom történetei című, 2007-es irodalomtörténeti kézikönyvben. A szerkesztők alighanem tudatosan hagyták ki, a Csehov Sirályából ismert megfontolásból: „Itt nyugszik Trigorin. Jó író volt, de nem volt egy Turgenyev.” Ez a jóindulatú feledés akár büszkeséggel is eltölthetne: lám, az utókor engem igazolt, hiszen én ezt már akkor előre jeleztem stb. stb. De mégsem erről van szó.

Hanem arról – és ez már húsz évnél is régebbi, a kopár nyolcvanas évekbe visszanyúló történet –, hogy „másként gondolkodó ellenzéki” akartam lenni; noha nyilvánvalóan nem voltam az. Az érettségiig jószerével azt sem tudtam, mi fán terem az ilyesmi, legfeljebb homályos érzéseim voltak, például a ’72–73-as rendőrbotos március 15-ék alkalmából. Az ellenzékiség tehát inkább afféle vágy volt, „hogy indiánok lehessünk”. Később aztán, az egyetemi évek során, tanáraim és választott mestereim (közülük később többen is a 2000 szerkesztői, mások pedig a szerzői lettek) környezetében kezdtem úgy-ahogy megérteni, hogy is kell ezt csinálni. Rendszeresen látogattam az egyik tanárom (Krokovay Zsolt) lakásán működő szamizdat-irodát (szamizdat: „illegális kiadvány a kommunista rendszerekben, amelyet azért írtak, nyomtattak és terjesztettek titkokban, mert a rezsim cenzúrája betiltotta volna a közölt tartalmak terjesztését”. Forrás: wikipédia – kiemelés tőlem – Á. P.), földalatti irodalmat vásároltam, így véltem küzdhetni az elnyomás, a paternalizmus és a cenzúra ellen, miközben egy másik tanárom (Kovács Sándor Iván) jóindulatából az akkor létező két vezető irodalmi folyóirat egyikének (a Kortársnak) a szerkesztője lettem, és – közvetve bár – magam is a fennálló rend cenzúráját szolgáltam. Skizofrén állapot volt, meglehet, de ebben a meghasadtságban nagyon sok kortársammal osztoztam, azt hiszem. Máig kristálytisztán emlékszem a 2000 egyik szerkesztőjével (Szilágyi Ákossal) folytatott hosszú beszélgetésemre a (mára már megszűnt) 44-es villamos megállójában, ahol ő mélyen átélt apokaliptikus szorongással ecsetelte a Szovjetunió szétesésének veszélyeit. Én éppen az ellenkezőjét gondoltam, azt viszont szintén egy életre megjegyeztem, hogy mennyire képtelen voltam hinni a gorbacsovi peresztrojka sikerében. Szilárd meggyőződésem volt, hogy életem végéig a BBC hírműsorait fogom hallgatni, és „illeganyagot” fogok olvasni. Ez az érzés még 1989 után is olyan erős volt, hogy amikor 1991. augusztus 19-én a rádió hírt adott a moszkvai puccsról, rezignáltan azt gondoltam: „Ennyi volt. Vége. Visszajöttek.”

„És akkor mit csináljunk?” „Mit csinálnánk? Ugyanazt, amit eddig.” Ahogy a sztoikus bölcs mondja: „Sohase mondd magadról, hogy filozófus vagy, és közönséges emberek közt ne fecsegj sokat az elveidről. Inkább cselekedj az elveid szerint.” Világos volt, hogy a hangsúly nem a szavakon, hanem a tetteken van (volt). De mi számít(ott) tettnek azokban az időkben, a nyolcvanas években? Mégiscsak a kimondott szó, a nagybetűs Igazság. Ezt a szót forgattuk ide-oda, csomagoltuk újságpapírba, adtuk tovább titokban, és próbáltuk becsempészni a „sorok közé”, abban a reményben, hogy az irodalmias átváltozások során valahogyan mégiscsak tetté alakul, és később sem veszti el „tett” nevét.

Nem így történt. A sztoikus gondolatkörben maradva úgy fogalmazhatnánk: tőlünk független dolgok alakították a sorsunkat, és mi mégis úgy viselkedtünk, mintha magunk vívtuk volna ki azt. Erre akkor jöttem rá, amikor Vas Istvánról szóló írásom végül is, több év után, a 2000-ben megjelent. Én ebben a cikkben voltaképpen nekimentem Vasnak. (Hogy miért érdeklődtem olyan nagyon egy zsidó családból származó, de vér szerinti apjával, majd szellemi apjával, Kassákkal is szembeforduló író után, aki mind a kereszténységgel, mind a kommunizmussal kokettált, de végül is finoman elhatárolódott mindkettőtől, miközben ódát írt Aczél Györgyhöz? – Mindezt most nehéz, és fölösleges is lenne elbeszélni.) A végkövetkeztetés a lényeg: az a lekezelő fölény, amellyel ítéletet hirdettem az idős poéta fölött, aki egyik versében Senecára és Montaigne-re alapozó benső megnyugvással napirendre tért afölött, hogy nem írt alá valamit, amit talán alá kellett volna írnia. Ez volt a nagy rátalálás (részemről), az „ellenzékiség” triumfusa a „megalkuvó” fölött. Õ nem merte megtenni azt, amit (például) én (egyszer) meg mertem tenni, hiszen én aláírtam, és még meg is írtam ezt-azt, például épp ezt a cikket, amit persze, naná, nem közöltek le, de most végre mégis. Végre másként gondolkodó ellenzékinek érezhettem magam. Ez azonban csakhamar zavarodottságba – a kései öröm késő bánatba – csapott át. Az érzés kicsit hasonló volt ahhoz, amit Salinger ír le aFranny és Zooeyban:

És csak ültem ott egy ideig, és nem is volt semmi, akkor aztán egyszerre csak felálltam, odamentem a táblához, és elkezdtem felirkálni rá mindenfélét Epiktétosztól. Teleírtam az egész táblát – és jóságos ég, nem is tudtam, hogy ennyit megjegyeztem Epiktétoszból. Hála istennek, letöröltem az egészet, mielőtt még elkezdtek volna szállingózni a többiek. De az egész olyan gyerekes volt persze. Epiktétosz nem lett volna elragadtatva tőlem, ha látja, de hát… (Tandori Dezső fordítása).

Kijózanítóan hatott az a levél, amelyet 1989. augusztus 15-én adott postára nekem Vas István. Idézem néhány sorát:

Legszívesebben így kezdeném e levelet: Kedves Fiam (hiszen Apád egy évvel fiatalabb volt nálam) […], mégis óvatosabban kezdem: Kedves Barátom, köszönöm nagy felkészültségű, szellemes és jó indulattal telített tanulmányát a 2000-ben. Olyan ajándék ez, amilyet olyan hosszú pályán is, amilyen az enyém, csak nagyritkán kap az ember. […] Persze, nem vagyok hivatva, de még feljogosítva sem, bármit igazolni vagy cáfolni abból, amit jellemzésemre fogalmaz. De egy megjegyzéstől nem tudom magam megtartóztatni. Nem, nem kérek bebocsátást a kommunista mennyországba. (Már csak azért sem, mert kikkel találkoznék ott?) Nem, nem hiszek a kommunista mennyországban – sajnos. Az volna jó, meg egy kis májusi eső – így vagyok vele.

Számomra ez a levél alkotta meg a húsz évvel ezelőtti események mérlegét. Azt nem mondom, hogy – késő bánat – szégyenkeztem, erre talán nem volt okom. Kicsit mégis úgy éreztem magam, mint Akhilleusz, amikor éppen beérte volna azt a nevezetes teknősbékát.

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.