Hitler soha nem csinált titkot abból, hogy végső célja nemzete számára egy új keleti élettér (Lebensraum) létrehozása és az útjában álló liberális csehszlovák állam eltaposása. Miután 1938 márciusában Németország bekebelezte Ausztriát, Neville Chamberlain, a brit miniszterelnök kétszer is a kontinensre utazott abban a reményben, hogy eltérítheti Hitlert agresszív szándékaitól, azonban látványos kudarcot szenvedett. Csehszlovákia pontosan azért kötött 1926-ban kötött barátsági szerződést Franciaországgal és 1935-ben a Szovjetunióval, hogy megvédje magát a német agresszióval szemben (ez utóbbi szerződésben a Szovjetunió ígéretet tett, hogy adott esetben közbeavatkozik, de csak ha Franciaország lép először), az ország azonban továbbra is kiszolgáltatott és sebezhető maradt. Kevés haszna volt a Csehszlovákia, Románia és Jugoszlávia által kötött kisantant szövetségnek is, amely a Magyarország által indított agresszió kivédésére szolgált.

Csehszlovákián belül Prága hatalmával szemben egyre tevékenyebben lépett fel az a német nacionalista mozgalom, amely Konrad Heinlein vezetésével és a berlini nemzetiszocialisták teljes támogatását maga mögött tudva azt követelte, hogy a Szudéta-vidéket, ahol a csehszlovákiai németek többsége élt, csatolják a Harmadik Birodalomhoz. Alig két hónappal Ausztria bekebelezése után, 1938 májusában a német csapatok felsorakoztak a cseh határ mentén, készen a bevonulásra, Csehszlovákia részlegesen mobilizálta hadseregét, s a helyzet egyre aggasztóbbá vált. Szeptember 19-én a francia és a brit nagykövet jegyzéket nyújtott át Edvard Beneš elnöknek, amelyben azt követelték, hogy a köztársaság adja át a szudéta területeket Németországnak cserébe új határainak szavatolásáért, mert ezzel a lépéssel elkerülheti, hogy a Wehrmacht nyomban megszállja az országot. A Csehszlovák Köztársaság és barátai (melyekből nem sok maradt) hirtelen elszigetelődtek. Szeptember 23-án, végső kétségbeesésében, Csehszlovákia újra mozgósította hadseregét és légierejét. Benito Mussolini, Hitler szövetségese, ekkor azzal az ötlettel állt elő, hogy egy négyhatalmi tárgyaláson rendezzék a csehszlovák válságot.

A hírhedt konferenciára szeptember 29–30-án került sor Münchenben Németország, Nagy-Britannia, Franciaország és Olaszország részvételével és Csehszlovákia sokatmondó távolmaradása mellett. Chamberlain, a francia miniszterelnök, Édouard Daladier, Hitler és Mussolini végül aláírta az egyezményt, amely valamennyi német követelésnek helyt adott. A Szudéta-vidéket október 1-től a Birodalomhoz csatolták: a döntés és a további engedmények révén Csehszlovákia elvesztette történelmi területeinek jelentős részét, amelyeken a Németország ellen épített legfontosabb erődítményei, illetve a legtöbb vas-, acél- és textilgyára volt. Ráadásul a Szudéta-vidék elvesztése azt is jelentette, hogy akeleti határvidéken újabb területi veszteségek fenyegettek, mivel ott Lengyelországnak és Magyarországnak voltak követelései. Egy héttel a mozgósítás után, szeptember 30-án Csehszlovákia végül kapitulált.

A müncheni egyezmény nem csupán védhető határaitól fosztotta meg az országot, de az állam demokratikus hagyományait is végzetesen kikezdte. Csehszlovákia 1918. október 18-án alakult meg az Osztrák–Magyar Monarchia széthullása nyomán, és sok szomszédjától eltérően szilárd parlamentáris intézményekkel rendelkezett. Az államalapító T. G. Masaryk, az első köztársasági elnök – eszmetársaival, többek között a fiatal külügyminiszterrel, Benešsel együtt – gondosan ügyelt a politikai egyensúly fenntartására és a különféle politikai pártok együttműködésének megteremtésére. 1926-ra a német liberálisok, a katolikus párt és a szocialisták közösen alakítottak kormányt, és ez a koalíció több mint 12 évig hatalmon is maradt. Masaryk hajlott kora miatti lemondása 1935-ben egybeesett az európai helyzet radikális romlásával, s a müncheni tanácskozás, illetve a csehszlovák kormány kapitulációja után a folyamatos német nyomás hatására Beneš, Masaryk utódja is kénytelen volt lemondani hivataláról. Október 22-én, két héttel később Beneš magánrepülőgépén elhagyta az országot, de továbbra is elszántan küzdött azért, hogy az európai helyzetben bekövetkező változásokat figyelemmel kísérve és a nemzetközi színtéren hadakozva – ahogy a maga korában Masaryk is tette – visszaállítsa a köztársaság egységét. 1939-ben Párizsban létrehozta a Csehszlovák Nemzeti Bizottságot, amely azonban diplomáciailag nem bizonyult túl sikeresnek, de az 1940 nyarán Londonban felállt emigráns csehszlovák kormányt már elismerte Nagy-Britannia, a Szovjetunió, majd később valamennyi szövetséges, beleértve az USA-t is.

München után úgy tűnt, hogy a Csehszlovákia ellen irányuló haditerveket a németek egy időre felfüggesztik. E szünet elsősorban azt a célt szolgálta, hogy megnyugtassák a brit közvéleményt és elkerüljék a konfliktus idő előtti kirobbanását. Amint azonban a Szudéta-vidék kérdése Hitler szája íze szerint megoldódott, előtérbe került a szlovákkérdés. A Beneš távozása után megalakuló prágai kormány október elején áldását adta arra, hogy Csehszlovákiát szövetségi állammá, Cseh- és Szlovák Köztársasággá alakítsák át, és ennek nyomán Pozsonyban önálló kormány és törvényhozás alakuljon. Hitler némi késéssel ugyan, de felismerte, hogy hasznot húzhat a szlovák szeparatistákból, akik teljes függetlenséget követeltek, és személyesen is biztosította a militáns szlovák mozgalom vezetőit utólagos rokonszenvéről. A szlovák nacionalizmus erőre kapott, és 1939. március elején Prágában Emil Hácha államelnöknek nem maradt más választása, mint hogy az alkotmány előírásainak megfelelően leváltson négy pozsonyi minisztert és elrendelje, hogy a hadsereg szlovák fővárosban állomásozó egységei védjék meg a köztársaságot – bármennyire is kötőjel választotta már el a két alkotó tagját –, ha a szeparatisták felkelést szítanak. Ez a lépése kapóra jött Hitlernek, aki rögvest meghívta Jozef Tiso atyát, a szlovák kormány miniszterelnökét Berlinbe és nyomást gyakorolt rá – mondhatnánk megzsarolta –, hogy kiáltsa ki a függetlenséget. A németek által felajánlott másik lehetőség az volt, hogy Szlovákiát Magyarország szállja meg, amely 1918 óta képtelen volt napirendre térni afelett, hogy területeinek egy részét Szlovákiához csatolták. Az egyetlen probléma az volt, hogy a német hadigépezet már beindult, és a Csehország és Morvaország határánál állomásozó német csapatok már megkapták a titkos bevonulási parancsot. Hácha elnök ekkor személyes találkozót kért Hitlertől, hogy tisztázzák a helyzetet.

Hácha elnök márciusi berlini útját nem előzte meg gondos diplomáciai előkészítés, de erre nem is lett volna alkalom. A kezdeményezés és az előzetes tervezés egyaránt a németek kezében volt, és az öregember egyenesen besétált a kelepcébe. Háchát nem tájékoztatták alaposan a németek szándékairól. Õ azt hitte, hogy Berlinben a szlovákkérdésről fognak tárgyalni, és a környezete, többek között az elnöki kabinet tagjai is, túlságosan bíztak abban, hogy a cseh-szlovák államnak még mindig van esélye a túlélésre, ha nem száll szembe közvetlenül Hitlerrel. Nem hittek azoknak a jelentéseknek, amelyeket a csehszlovák katonai hírszerzés feje, František Moravec ezredes készített, hogy küszöbön áll az ország német megszállása. (Moravec cseh újságíróktól, a francia Deuxième Bureau-tól és az A-54-es fedőnevű ügynöktől, az Abwehr egyik kettősügynökként tevékenykedő tisztjétől szerezte információit.) Moravec a kötelességét letudva összepakolta levéltári anyagainak egy részét, egybegyűjtötte tisztjeit és a KLM egyik járatán Rotterdamon keresztül Londonba repült, ahol ő és csapata nagyjából akkor landolt, amikor Hácha vonata megérkezett Berlinbe.

1939. március 14-én az események felgyorsultak. Délben a szlovák parlament megszavazta a szlovák függetlenséget, amelyet a németek teljes mellszélességgel támogattak, sőt egyenesen elő is segítettek. A berlini külügyminisztérium értesítette prágai katonai attaséját, hogy Hácha elnököt azonnal Berlinbe hívatják (Hitler eredetileg azt szerette volna, hogy Hácha repülővel utazzon, de aztán engedélyezte, hogy mégis vonattal menjen), és a felszólítást a megfelelő csatornákon keresztül a prágai német követség továbbította Hácha elnöknek, aki éppen egy katolikus püspökkel ebédelt, este pedig egy Dvořák-opera, a Rusalka díszelőadását akarta megtekinteni a Nemzeti Színházban.

Az ebédet követően gyorsan összeszedték az útnak induló csapatot, amely nem volt túl nagy: az elnök, a lánya, Milada Rádlová (aki a first lady szerepét töltötte be) és a külügyminiszter, František Chvalkovský alkotta, akiről sokan azt gyanították, hogy titokban az olasz fasizmus eszméivel szimpatizál, valamint egy külügyminisztériumi tisztviselő. Rajtuk kívül elkísérte őket az elnök titkára, Dr. Josef Kliment (ő később a németekkel való kollaborálásról vallott sajátságos eszméiről lett ismert), illetve az elnök hűséges inasa, Bohumil Příhoda, aki a régi szép időkben még Masaryk elnököt is szolgálta, és egy rendőrfelügyelő. Miután a kormány néhány tagja elbúcsúztatta az elnököt, a különvonat, amelyet még felfűteni sem volt idő, délután négykor elhagyta a Hybernská pályaudvart. Rádlová kisasszonynak az a határozott érzése támadt, hogy rálőttek az ablakra, amikor a vonat elhagyta a cseh területeket (de lehet, hogy csupán egy kővel dobták meg). Az utasok néhány perccel este tíz óra előtt érkeztek meg a berlini Anhalter Bahnhofra, ahol a protokoll szigorú előírásai szerint fogadta őket egy katonai díszszázad, Otto Meissner államminiszter és Vojtìch Mastný, a berlini cseh nagykövet.

Éjfél körül a német külügyminiszter, Joachim von Ribbentrop rövid látogatást tett az Adlon hotelben. Hácha mondott néhány szokványos frázist arról, hogy milyen nehézségekkel küzdenek a kis országok, ha egy nagyhatalommal kerülnek szembe, s amint a külügyminiszter távozott, máris kapták a hírt, hogy Hitler várja vendégeit a kancellárián. Addigra már éjjel egy óra volt, mert Hitler előbb végignézte a szokásos esti filmjét: most nem másodosztályú westernt (mint általában), hanem egy meglehetősen rafinált német vígjátékot, aReménytelen esetet, amelyet Erich Engel rendezett, a főbb szerepeket pedig Jenny Jugo, Karl Ludwig Diehl és Axel von Ambesser játszotta. A kancellária udvarán újabb díszszázad üdvözölte a vendégeket (ezúttal már nem a hadseregé, hanem az SS-é), és Hitler végre fogadta őket egy szedett-vedett csapat társaságában: ebben többek között helyet kapott Hermann Göring, aki épp akkor tért vissza olaszországi nyaralásából, Wilhelm Keitel tábornok, a Wehrmacht főparancsnokságáról, a külügyminiszter és munkatársai, többek között egy tolmács is, akire azonban nem volt szükség, mert Hácha folyékonyan beszélt németül, illetve Walter Hewel tanácsnok, aki a tárgyalások jegyzőkönyvét gyorsírással lejegyezte.

Hácha régi vágású úriember volt, ezért bemutatkozott Hitlernek, de ma már nem könnyű megállapítani, hogy halk megalázkodása közepette mit mondott, mint ahogy azt sem, hogy megpróbálta-e kipuhatolni, hogy Hitler hajlandó-e egyáltalán érveket meghallgatni. Az újságírók és a történészek más és más szöveget idéznek: hol Hewel gyorsírásos jegyzeteit (amelynek hitelességéhez kevés kétség férhet, noha Hewel elkötelezett híve volt Hitlernek és 1945-ben inkább a nyílt utcán öngyilkosságot követett el, mintsem hogy a szovjet katonák foglyul ejtsék), hol Hácha saját, egy héttel később, március 20-án készült feljegyzéseit, hol pedig azt az interjút, amelyet Hácha áprilisban adott egy cseh írónak, Karel Horkýnak. Hácha egy jobbára apolitikus közszolgának akarta feltüntetni magát, aki már régóta érdeklődéssel kíséri Hitler elképzeléseit és aki soha nem állt különösebben szoros kapcsolatban sem Masarykkal, sem Benešsel (ez ugyan igaz volt, de épp Masaryk volt az, aki kinevezte főbírónak és mindkét elnök tökéletesen megbízott Hácha jogérzékében). Hácha megjegyezte azt is, hogy felmerült benne a kérdés, hogy Csehszlovákia vajon szerencsésnek mondhatja-e magát, hogy önálló államként létezik („ob es ein Glück für die Tschechoslowakei war, selbstandig zu sein”), ami nem lett volna Isten ellen való gondolat, ha máskor és másutt teszi fel ezt a kérdést; az alkotmányra hivatkozva megvédte a szlovák ügyekbe való korábbi beavatkozását és arra hivatkozva, hogy Hitler mindig is érzékeny volt a nemzeti problémákra, megpróbálta meggyőzni a kancellárt, hogy a csehek is joggal vágynak önálló nemzeti létre.

Hitler azonban félresöpörte Hácha udvarias szólamait és kurtán közölte vele, hogy miután a csehek továbbra sem hagytak fel a németek jogainak lábbal tiprásával, ezért elrendelte, hogy a hadsereg másnap reggel pontosan hat órakor vonuljon be a cseh területekre, és olvassza be a Harmadik Birodalomba azt a területet, amelyet Hitler továbbra is Cseh- és Szlovákiának nevezett. Ugyanakkor közölte azt is, hogy a cseheknek a „legteljesebb autonómiát (die vollste Autonomie) biztosítja, és élhetik továbbra is saját életformájukat (Eigenleben), inkább, mint az osztrák időkben bármikor”. A vendégek képtelenek voltak erre bármit is felelni, mert Hitler hirtelen fejhangon ordítozni kezdett, és közölte velük, hogy bármiféle ellenállás a legszörnyűbb következményeket vonja maga után. Hácha, aki továbbra sem tett le arról, hogy érvekkel próbáljon előhozakodni, megkérdezte, hogy a cseh hadsereg lefegyverzését nem lehetne-e más módon elérni, de Hitler ordítva közölte, hogy döntése megváltoztathatatlan. A cseh elnök kétségét fejezte ki, hogy ilyen rövid idő alatt értesíteni tudja-e a cseh hadsereg összes egységét (már éjjel három óra körül járhatott az idő), mire Hitler rávágta, hogy a kancelláriai telefon a rendelkezésére áll. A cseh vendégeket egy másik szobába kísérték, majd Hácha felhívta Prágában Jan Syrový tábornokot, a honvédelmi minisztert és parancsba adta, hogy a német csapatokkal szemben a cseh erők mindenféle ellenállást szüntessenek be. Hácha és Chvalkovský ezután sorban telefonált a prágai kormány tagjainak, ami alkotmányosan furcsa helyzetet teremtett, mert a miniszterek sorban benyújtották lemondásukat, amit azonban Hácha még nem fogadott el.

Addigra már elkészült a közös nyilatkozat, s szövegét körbeadták. A hatvanhét éves, teljesen kimerült Háchának felajánlottak egy glükózt tartalmazó erősítő injekciót, amit először visszautasított, de aztán beleegyezett, hogy Dr. Theo Morrell, Hitler háziorvosa – aki amúgy is a különféle injekciók nagy barátja volt – befecskendezze neki a szert. Göring, akinek a jó zsaru szerepe lett kiosztva, félrevonta Háchát és ahelyett, hogy üvöltözött volna, halkan, szinte tapintatosan aggódva közölte vele, hogy mennyire sajnálná, ha el kellene rendelnie, hogy a német Luftwaffe lebombázza Prágát, ezt a schöne Stadt-ot, hogy a franciáknak és a briteknek megmutassák, mire képesek a német pilóták.

Hácha végül kijelentette, hogy nem írhatja alá kormánya nevében a közös nyilatkozatot. Feltehetően egy későbbi legenda az is, hogy egyfajta filológiai vita bontakozott ki arról, hogy vajon a cseh nép sorsa a Führer kezében van (liegt in…) vagy Hácha adta a kezébe (legt…). Végül azonban Hácha, Chvalkovský, Hitler és a német külügyminiszter hajnali három óra ötvenöt perckor aláírta a hivatalos közös nyilatkozatot. A cseh elnök, aki továbbra is abban a hiedelemben élt, hogy a német katonai megszállás csupán ideiglenes lesz, a Führer kezébe tette le nemzete sorsát (ezt a retorikai fordulatot használták egy héttel korábban a szlovák állami méltóságok is). A szöveget azon nyomban telefonon továbbították Prágába, és aláírtak egy kiegészítő jegyzőkönyvet is, amelyet még Keitel tábornok készített el négy nappal korábban, s ebben a kapitulációt hét pontban rögzítették. Csehország és Morvaország német megszállása ellen sem a hadsereg, sem a rendőrség nem tanúsíthat semmiféle ellenállást, minden repülőgépnek a földön kell maradni és valamennyi légelhárító üteget le kell szerelni, a gazdasági és a közélet nem állhat meg, s a médiát a legszigorúbb cenzúra alá kell vonni. A szemtanúk arról nem számolnak be, hogyan töltötte Hácha és kísérete az időt, amíg a különvonat kigördült a berlini Anhalter Bahnhofról nem sokkal délelőtt tizenegy óra után, 1939. március 15-én, de az egyértelmű, hogy a német hatóságok (a rossz időre hivatkozva) több órán át szándékosan késleltették az indulást, hogy Hitler (saját különvonatán, amelyet gépkocsi oszlop kísért) mindenképpen előbb érjen Prágába, mint Hácha.

Emil Hácha: bíró és elnök

A mai napig tartó vita arról, hogy vajon Hácha fasiszta kollaboráns vagy hősiesen ellenálló hazafi – esetleg mindkettő – volt-e, késleltette a kiegyensúlyozott, aprólékos történelmi elemzést, amelyre ötven évvel a történtek után Tomáš Pasák és Robert Kvaèek írásaiban végül is sor került. Ugyanakkor az 1939 márciusában lejátszódó dráma, amelynek során Hitler, minden jogi és emberi rend győzelemittas lábbal tiprója állt szemben Emil Háchával, az ország jogász főbírójával, nem nélkülöz valamiféle Shakespeare-i dimenziót sem, amelyben a tragédia kegyetlen iróniával párosul. Minél többet tudtam meg Vít Machálek határozottan elnökpárti életrajzából (1998) Hácha erényeiről és elvakultságáról, csökönyösségéről és tehetetlen önsajnálatáról, annál erősebb bennem a meggyőződés, hogy Hácha, ez az idősödő jogászember, rendkívüli állhatatossággal (ahogy mondta is) inkább népét, nem pedig az államot próbálta megvédeni, és annál mélyebb együttérzéssel tölt el, amilyen szörnyű fizikai és mentális hercehurcát kellett elviselnie életének abban az utolsó évében, amelyet a cseh királyi várban töltött.

Hácha ősei között dél-csehországi parasztok és kisbirtokosok, sörfőzők és erdészek találhatók. A családban apja volt az első, aki otthagyta a földet, s az adóhivatalban szerzett magának biztos állást. Elsőszülött fia, Emil 1872. július 12-én született Trhové Svinyben. Könnyen végezte iskoláit, többek között a kisvároska gimnáziumát, majd apja reményeit beváltva a prágai egyetem jogi karának hallgatója lett, mialatt öccse, Theodor Amerikába ment, ahol a New Yorki-i Cooper Unionban mérnöknek tanult (miközben Long Islanden élt), és 1904-ben tért vissza Prágába dolgozni, immár amerikai állampolgárként. Az akkoriban készült fényképeken Emil csinos, elegáns fiatalember, aki anyja telt ajkait és energikus orrát örökölte (a képeken nem látszik, hogy feltűnően alacsony), és korát figyelembe véve az sem meglepő, hogy erőteljesen érdeklődött az irodalom és a zene iránt is, s nagy áhítattal hallgatta, amikor anyai ági unokanővére, Marie, későbbi felesége, zongorán játszik és Wagnert énekel (Isoldát).

Emil és Marie – akit később bizalmas barátaik Queen Marynek hívtak – 1902. február 2-án házasodott össze Prágában, egyetlen lányuk, Milada pedig 1903 elején született meg. A fiatal jogász, legalábbis házasságának első éveiben, buzgón verselt és tanulmányozta (jobbára az angol) irodalmat is, jóval azelőtt, hogy a szaklapokban megjelentek volna első jogi cikkei. Versei, amelyek inkább tisztes iparosmunkának, mintsem remekműveknek tűnnek, a kor haladó művészeti irányát követték, nevezzük akár szimbolizmusnak, akár fin de siecle-nek. A dekandensek közül Jaroslav Vrchlickýt és Jiři Karásek ze Lvovicot tekintette példaképnek, s a messzi Prágából is csodálattal hódolt a belga szimbolista költő, Émile Verhaerennek. Verseiben, amelyeket mindig Marie-hez címzett, álmait választott szakmája földhözragadtságával szembesítette: „Két mankó szárnyak helyett/az utam szürke síkságokon vezet/S ajkam nem enyhítik ritka források/Mindössze a tenyeremben gyűjtött harmatot iszom”. Másutt azt vallotta meg, mennyire elbűvölte a mennyasszonya: „Ó ti, preraffaelita nők, legyen tiétek csak a testetek/ csodaszép szemetek és hajatok régi aranya/ Engem a te szépséged ejtett rabul és hangod zenéje”. 1902-ben Hácha angliai tanulmányutat tett, kettős céllal: betekintést akart nyerni az avítt ausztriaitól igencsak eltérő angol jogrendszerbe, s a kortárs angol irodalomba. Ennek az lett az eredménye, hogy „amerikás” öccsével közösen lefordították Jerome Klapka Jerome népszerű regényét, a Három ember egy csónakban-t (a regény 1902-ben jelent meg a prágai Topièkiadónál), Rudyard Kipling versét, a Ha-t (amely véletlenül Benešnek is egyik kedvence volt), illetve Robert Louis Stevenson Villonról szóló esszéjét – e három mű nagyjából egy időben jelent meg. 1903-ban Hácha gyakran tudósított jó nevű prágai újságokban a kortárs angol irodalomról, 1904-ben pedig egy hosszú írás került ki a tolla alól Conan Doyle-ról, Kiplingről, Wellsről és Bram Strokerről, és a művelt cseh olvasóközönség tőle tudhatta meg, hogy mi is történik a brit irodalmi színtéren.

Mégsem futott be irodalmi karriert – közbeszóltak hivatali kötelességei és a jogtudományi kutatómunka, és noha Hácha egész életében megőrizte vonzódását a brit jogrendszer és irodalom iránt (egyik korai, Benešhez intézett és 1938. november 10-én Londonból írt levelében, amelyet azután vetett papírra, hogy 1938. október 30-án megválasztották Csehszlovákia elnökének, angolul ígérte meg, hogy „he would do his best”, azaz megtesz minden tőle telhetőt), mégsem lett belőle művészember, ahogy talán egykoron remélte, de azért jogászi munkája mellett is próbálta nyomon követni, mi történik a modern szobrászat, festészet és a grafika terén. A grafikákat egészen addig gyűjtötte is, amíg tehette. Az már kevésbé ismert tény, hogy szeretett túrázni és a cseh folyókban fürödni – minél hidegebb volt a víz, annál jobb –, még jócskán azután is, hogy túljutott élete delén. Egyik unokatestvére, aki Prága- Žižkovban (a folyó rossz oldalán) volt plébános, rávette arra, hogy próbálja ki a hegymászást is, ezt követően pedig Hácha sokszor nyaralt az osztrák és szlovén Alpokban, sőt alapító tagja lett a Cseh Alpinisták Szövetségének is – e kizárólag férfiakból álló és rendkívül komoly testületnek.

Miután befejezte tanulmányait, Hácha három évig egy ügyvédi irodában dolgozott, de szűknek érezte a teret, ezért 1898-ban csatlakozott a nagy tekintélyű közigazgatási testülethez, a Cseh Királyság Tanácsához, ahol kezdetben a Jiři Lobkowiz herceg volt a pártfogója. Hácha csaknem tizennyolc évig dolgozott a Tanácsnak, miközben folyamatosan haladt fölfelé a ranglétrán. Vezérlő eszméje mindvégig az volt, hogy brit értelemben vett „közhivatalnok” legyen, aki hűségesen szolgálja a törvényeket, de egyetlen politikai párt mellett sem kötelezi el magát (egy köztisztviselő joggal érzi sértve magát, ha valaki afelől érdeklődik, hogy szimpatizál-e bármelyik politikai párttal, írta később, már a köztársaság idején). 1916- ban Bécsbe hívatták, megtették Hofrat-nak (udvari tanácsosnak) és kinevezték az osztrák-magyar legfelsőbb közigazgatási bíróság tagjának. Ugyanakkor szülőhazájához mindvégig hűséges maradt, és amikor 1918-ban létrejött a Csehszlovák Köztársaság, Hácha visszatért Bécsből Prágába, hogy a csehszlovák legfelsőbb közigazgatási bíróság munkatársa legyen. Masaryk elnök volt az, aki 1925. január 22-én kinevezte főbírónak e testület élére, amely a nemzet politikai, közigazgatási és gazdasági intézményeinek törvényes jogait védte, illetve azoknak a személyeknek szolgáltatott igazságot, akik úgy érezték, hogy megfosztották őket alkotmányos jogaiktól, és ezért a bírósághoz fordultak jogorvoslatért.

Hácha 1909-től jelentette meg különböző szakfolyóiratokban jogtudományi tanulmányait, így például „ A brit parlament ügyrendi eljárásai” című dolgozatot, majd docensként és a vizsgabizottság tagjaként bekapcsolódott a prágai egyetem jogi karának munkájába, 1926 után pedig a bizottság más nagytekintélyű professzoraival egyetemben ő is szerkesztője lett egy vaskos kötetnek, a Cseh közjogi szótárnak, amelybe egy tucatnál is több szócikket írt, többek között a munkajogról. 1934-ben egyik tanulmányában az új porosz és cseh önkormányzati jogszabályokat hasonlította össze, s ebben az írásában leplezetlenül síkra szállt amellett, hogy az, aki hisz a demokráciában és a képviseleti intézményekben, soha nem fogadhatja el egy Führer diktátumait.

Az 1938 szeptemberének végén lezajlott müncheni konferencia szörnyű következményeit a liberális köztársaság minden állampolgára megérezte, de talán egyikőjük sem annyira, mint Emil Hácha. Õ ugyanis már nyugdíjba vonulását fontolgatta, s azt tervezte, hogy egy dél- csehországi kisvárosban lesz ügyvéd, hátralévő idejét pedig kutatómunkájának, műgyűjtő szenvedélyének és szeretett felesége emléke ápolásának szenteli (felesége az év februárban hunyt el). A köztársaság, jobban mondva, ami megmaradt belőle, történelmi változásokon ment keresztül, különösen azt követően, hogy szövetségi állammá, Cseh-Szlovákiává alakult. A politikai pártok (mind a 32, s számuk most még gyarapodott) korábban megegyeztek, hogy egy autoritárius demokráciát hoznak létre (bármennyire is paradox a kifejezés), amely két nagy párttömörülés konszenzusán nyugszik: az egyik a Nemzeti Egységpárt volt (ezt a konzervatív és jobboldali erők alkották), a másik pedig a Nemzeti Munkáspárt (amely a baloldali liberálisokból, a szociáldemokratákból és néhány kommunistából állott). A hadsereget a kapituláció után német utasításra leszerelték. Miután a német nyomásnak engedve október 5-én Beneš lemondott és október 22-én Angliába emigrált, az alkotmány előírásai szerint a (még mindig működő) parlamentnek kellett új elnököt választani. A legtöbben egyetértettek abban, hogy egy valóban tekintélyes jelöltet kell találni, a lista azonban hosszú és színes volt: néhány Jan Bat’a iparmágnás, a leggazdagabb csehszlovák kapitalista nevét vetették fel, mások a híres zeneszerzőt, J. B. Foerstert pártolták.

Rudol Beran, a konzervatív Agrárpárt korábbi, sokat próbált vezetője és az akkori Nemzeti Egységpárt elnöke azonban úgy vélte, hogy az új elnöknek leginkább jogi, rendfenntartási és alkotmányozó kérdésekkel kell majd szembenéznie, ezért ő Háchát javasolta (talán még manipulálta is), és noha Hácha kezdetben elutasította a felkérést, a többiek, így a Nemzeti Munkáspárt is, gyorsan elfogadták személyét. 1938. november 9-én a parlament két háza a Masaryk idején is bevett szokás szerint a nagy prágai koncertteremben, a Rudolfinumban ült össze, és délre már be is jelentették, hogy 272 igen szavazattal (többek között a 39 szlovák képviselő által leadott voksokkal) megválasztották Háchát elnöknek. Háchát ünnepélyesen a terembe kérették, ahol komoran letette hivatali esküjét és azon nyomban az elnöki rezidenciába, a hradzsini elnöki palotába vitték. Ott, vagy a közeli Lány-i kastélyban töltötte napjait, egészen 1945. május 13-ig, amikor is cseh rendőrök letartóztatták, s a már halálán lévő férfit hordágyon börtönbe, a Pankrácba vitték, hogy bűneiért bíróság elé állíthassák. Lányát, Miladát, akit apjával tartóztattak le, a Letna parknál hirtelen se szó, se beszéd kirakták az autóból és elengedték. Mivel Miladának semmiféle szállása nem volt, ezért félzsidó származású volt férjéhez ment, aki egyetlen szó nélkül befogadta.

Volt azonban egyetlen alkalom (amiről a fáradhatatlan Vít Machálek szorgos kutatásait megelőzően csak kevesen tudtak), amikor Hácha, a közszolga és főbíró egy drámai pillanatban megpróbált beavatkozni a politika menetébe. A müncheni konferencia előtt néhány nappal egy magánlevélben azt fejtegette, hogy Chamberlain kísérlete a béke megőrzésére sajnálatos módon esetleg Csehszlovákia kárára jár majd sikerrel; a köztársaságnak az elmúlt időszakban szerencséje volt, de most? Hácha aggódva felhívta Benešt is, s miután bocsánatot kért, hogy a drága idejét pazarolja, azt javasolta, hogy az elnök szakítsa meg a tárgyalásokat a franciákkal és a britekkel, és küldjön egy megbízottat Berlinbe, aki személyesen tárgyalhatna Hitlerrel. Hácha azt remélte, hogy ezzel a lépéssel megakadályozhatják a legrosszabb bekövetkezését. Beneš udvariasan azt válaszolta, hogy átgondolja Hácha javaslatát, noha az gyökeresen ellentmondott a hosszú éveken át folytatott csehszlovák külpolitikának. A müncheni tanácskozás után Hácha egy újabb magánlevélben azt írta, hogy Benešnek mérlegelnie kellett volna tanácsát, mert maga a történelem fogja eldönteni, hogy talán mégis meg kellett volna fontolni egy megbízott Berlinbe küldését, mert „így legalább annyit mondhatna, hogy szembe nézett a dühöngő fenevaddal”. Háchának még rémálmaiban sem merült fel, hogy alig öt hónappal később neki magának kell szembe néznie e dühöngő fenevaddal.

1939. március 15.: a megszállás napja

A német hadsereg és rendőrség az október 10-e és december 17-e között Hitler által kiadott titkos parancsok alapján már alaposan felkészült a cseh területek megszállására. Ezekben a parancsokban Hitler arra utasította a hadsereget, hogy további csapatok mozgósítása nélkül készüljenek a „pacifikálásra”. A terv zökkenők nélkül bonyolódott, noha az időjárás (kisebb hózáporok) eléggé kedvezőtlen volt. A Cseh-Szlovák Köztársaság széthullott: a március 15-én reggel megjelenő újságok arról tudósítottak, hogy Szlovákia kikiáltotta függetlenségét, majd ugyanezt tette Kárpát-Ukrajna is, amelyet nyomban magyar csapatok szálltak meg.

Az ország tényleges megszállása már március 14-én este megkezdődött, és egész éjjel, illetve március 15-én reggel is folytatódott: a német csapatok északról és északkeletről, illetve az Ostmark – azaz Ausztria – területéről lépték át a határt, s Dél-Csehországon és Morvaországon keresztül nyomultak előre. A reguláris csapatok és az SS egy északkeleten lévő távolabbi pontnál, Koblov, Petřkovice és Svinov környékén lépte át a határt, hogy elfoglalják a jelentős szénbányászati és acélipari központot, Ostravát, noha ezeket a hadműveleteket a német diplomaták kerek-perec letagadták vagy azzal magyarázták, hogy csupán a Szlovákiával való összeköttetés fenntartása volt a cél. Délután hat óra után a közeli városkát, Místeket is elfoglalták, ahol a 8. gyalogos hadosztály 3. zászlóaljának magányos csehszlovák katonái, akik a Czajanka laktanyában – egy volt gyárépületben – állomásoztak az Ostravica folyón átívelő híd közelében, tüzet nyitottak a támadókra – aznap este és éjjel más reguláris alakulat ezt az egy esetet leszámítva nem tanúsított ellenállását. Március 15-én hajnalban a német hadosztályok, a 3. és az 5. Heereskommando katonái, akiknek a létszáma alighanem a 350 ezret is meghaladta, illetve néhány más hadosztály különféle alakulatai négy menetoszlopban végigsöpörtek az országon. Nagyjából ezzel egy időben a német Lutfwaffe egységei Kesselring, Speerle és Löhr tábornok parancsnoksága alatt behatoltak a cseh légtérbe és elfoglalták a prágai repülőteret, Ruzynìt. A megszállóknak fogalmuk sem volt arról, hogy Josef Mašín, a közelben állomásozó 1. cseh légelhárító zászlóalj parancsnoka (akit később az ellenállásban való részvételért agyonlőttek) készen állt arra, hogy szembeszegülve a parancsokkal emberivel együtt megvédje a repülőteret, de a megadást pártoló és túlerőben lévő feletteseivel szemben nem sikerült érvényesítenie akaratát.

Reggel háromnegyed nyolcra az észak felől érkező csapatok elérték a Mìlník rádióadót (ezt néhány évvel korábban állította fel a Csehszlovák Köztársaság, hogy a náci propaganda ellen sugározzanak ellenpropagandát és a szudétanémetek is megismerhessék a liberálisabb nézeteket), és ezt követően az adó már mint Prager Volkssender II (2. Prágai Népi Rádióadó) sugározta adását, s itt jelentették be, hogy a németek hamarosan elérik Prágát. Néhány prágai német diák a város határához vonult, hogy elsőként üdvözülhesse a Wehrmacht katonáit. A német menetoszlopok valamivel reggel kilenc óra előtt értek Prága határához: a menet előtt járó rendőrautók a központi rendőrkapitányságot foglalták el, őket követte a motorizált gyalogság, a motorkerékpárok és a géppuskaütegekkel felszerelt páncélozott járművek. Eközben a főpályaudvaron nehéztüzérségi fegyvereket és tankokat rakodtak le, amelyek a közeli Vencel-térre, a városközpontba vonultak, ahol a szentek és védőszentek szobrai előtt felsorakoztak, pontosan délelőtt tíz óra negyvenkét perckor, ahogy azt a Lidové noviny, az egykori liberális lap, gúnyos pontossággal megírta. Több menetoszlop vonult a Védelmi Minisztérium dejvicei, illetve a Hradzsinban található épületéhez, ahol még mindig a cseh díszszázad katonái adtak őrséget, noha az elnök nem tartózkodott ott.

’V Praze je klid’ (Prágában nyugalom van) állították a napilapok kivétel nélkül, de ez a visszatérő frázis semmit sem árul el abból a zavarodottságból, kétségbeesésből és sokkból, amely a város cseh lakóit érte (mint ahogy nem tudjuk meg belőle azt sem, hogy a fasiszták milyen elszántan próbálták átvenni a hatalmat az első pillanattól kezdve). A korabeli fényképeken az látszik, hogy az utcákon és tereken sötétlő tömegek a városon végigvonuló német menetoszlopokat bámulja. Néhány lelkes német nő, kis csoportokat alkotva a tömegben, violákból és nefelejcsekből kötött csokrokat dobált, miközben a cseh nők és férfiak (a gyerekek iskolában voltak) némán figyeltek. A képeken könnyek, komor ábrázatok látszanak, nem egy ökölbe szorított és levegőbe emelt kezet is ki lehet venni, de sok ember arcán látszik a német fegyverekre és motorkerékpárokra vetett érdeklődő pillantás is, különösen később. A sötét kabátot és az angolokéhoz hasonló sisakot viselő cseh rendőrök, akik alig-alig rejtették véka alá érzéseiket, nagy számban cirkáltak az utcán: a járdán visszatartották a tömeget és irányították a forgalmat, a németek ugyanis a Birodalomban megszokott módon a jobb oldalon vezettek, de most – egy időre legalábbis –alkalmazkodtak a Csehszlovákiában szokásos baloldali vezetéshez.

Johannes Blaskowitz tábornok, a 3. Hadseregcsoport és immár a megszállt Prága főparancsnoka közleményt adott ki (a vörös szegélyes papírlap városszerte ki volt ragasztva), amelyben németül, illetve ékes cseh nyelven is közölte, hogy a gazdasági és a közélet zavartalanul folytatódik. A cseh rendőrfőnök nyomban kijárási tilalmat rendelt el este kilenc és reggel hat óra között, s ez érintette az össze nyilvános helyet, így a kávéházakat, színházakat és mozikat is, noha a munkába igyekvőknek engedélyezték, hogy a lehető legrövidebb útvonalon eljussanak a munkahelyükre (a kijárási tilalmat aztán 24 órán belül visszavonták). A német tisztek udvariasak voltak, és rövidesen sort kerítettek az első fehérkesztyűs, bokacsattogtatós vizitekre is. Hermann Geyer gyalogsági tábornok a Honvédelmi Minisztérium ügyeletes parancsnokát kereste fel, míg egy másik tábornok Dr. Jiři Havelkát, a Hradzsinban lévő köztársasági hivatal vezetőjénél vizitált, s egy harmadik, szintén magas rangú német parancsnok a később kivégzett prágai főpolgármesternél tett üdvözlő látogatást.

A külföldi követségek tisztviselőinek feltűnt, hogy Prága megszállása az első napokban katonai jellegű akció volt, ahhoz képest legalábbis, ami egy évvel korábban Bécsben történt. Bécsben a zsidókat megverték és náci honfitársaik arra kényszerítették őket, hogy feltakarítsák a járdákat (nemegyszer fogkefével), de Prágában egy ideig legalábbis a fegyveres erők uralták a terepet, és míg Ausztriában a Gestapo előőrsei gyorsan letartóztattak a listájukon szereplő 70 ezer embert, addig a cseh rendőrségnek, amely egy kevéssé ismert, 1938. január 6-án kelt szerződés értelmében köteles volt együttműködni a német titkosrendőrséggel, és amúgy is már égett a vágytól, hogy megszabaduljon a német náciellenes emigránsoktól és a kommunistáktól, csupán 4639 ember volt a listáján. A Gestapo azonban az ún. Aktion Gitter keretében ezekből is csupán 1228-at tartóztatott le, azokat, akik állítólag a közelmúltban aktívan részt vállaltak a közéletben.

Az újságok világpolitikai és haditudósításai között március 16-án és 18-án megjelenő két rövid közlemény azonban már előre vetítette, hogy mi következik. Ezek a közlemények az ügyvédi és az orvosi kamara összehívásáról, ahol is leplezetlenül zsidóellenes intézkedéseket hoztak, noha a cseh kormány szerette volna, ha a zsidókérdést addig jegelik, amíg csak lehet. A Cseh Ügyvédi Kamara bejelentette, hogy „nem árja” tagjainak (a zsidó kifejezést gondosan kerülték) olyan elfogadható árja helyetteseket kell kijelölniük, akik átveszik ügyeiket, és ha ezt nem teszik meg 24 órán belül, akkor a kamara önhatalmúlag lépni fog helyettük. A cseh orvosi kamara sem habozott: bejelentette, hogy miután tisztában vannak a nemzettel szembeni kötelességükkel és felidézve, hogy a múltban a német és a cseh orvosok között milyen gyümölcsöző volt az együttműködés, valamennyi nem árja orvost azonnali hatállyal el kell távolítani az állami egészségügyi intézményekből.

Ezekre a bejelentésekre számítani lehetett, mivel mind az ügyvédi kamarában, mind az orvosokat tömörítő szervezetekben aktívan és mindenféle korlátozás nélkül tevékenykedtek kisebb fasiszta csoportok, különösen az ANO (Akce národní obrody, Nemzeti Megújulási Akciófront) emberei, és noha a megszállók még nem gyakoroltak semmiféle nyomást erre a két szakmára – amelyeket a csehszlovák társadalom igazságérzete és egészsége őrzőjének is neveztek –, ők mégis nyomban a saját kezükbe vették az ügyek intézését. A Gestapo belső jelentésében amúgy is kiemelte, hogy néhány szórványos esetet leszámítva a cseh lakosság semmiféle jelentős ellenállást nem tanúsított. Ez azonban később megváltozott.

Hitler Prágában

Hitler a Háchával folytatott tárgyaláson beszélt az általa személy szerint mélyen megvetett cseheknek adandó valamiféle „autonómiáról” (Eigenleben), de ennek formális kereteit most kellett megszabni. Amint Hácha elhagyta Berlint, Friedrich Gauss, a német külügyminisztérium jogi főosztályának vezetője összeállított egy tervezetet, amelyből az derült ki, hogy két „protektorátus” jön majd létre, egy Csehország, egy pedig Morvaország irányítására, és mindkettőben egy birodalmi kormányzó képviseli majd a német érdekeket. Ahogy arra Vojtìch Mastný is világosan rámutatott elemzésében, a külügyminisztérium mindenképpen el akarta kerülni, hogy a csehszlovákkérdést egy nemzetközi konferencia keretében vitassák meg, ahogy ez egy évvel korábban Münchenben történt, ehhez pedig arra volt szükség, hogy – Gauss szavaival élve – „fenntartsák azt a látszatot”, hogy ez a berendezkedés a prágai kormánnyal történt megegyezés alapján jött létre.

A pillanat hevében Hitler március 15-én reggel úgy döntött, hogy személyesen is ellátogat Prágába. Pártfunkcionáriusokból, katonákból és a külügyminisztérium szakértőiből összerántott egy csapatot, ráadásul kísérete további megrökönyödésére a Szudéta-vidéken (Böhmish-Leipánál) a különvonatot hátra hagyva autókaravánnal hajtatott a jeges úton Prágába. A menet élén Karl Hermann Frank, a Szudétanémet Párt egyik vezetője haladt, aki hamarosan Hitler kormányának egyik nélkülözhetetlen tagjává vált. Már sötét volt, amikor este nyolc órakor a menetoszlop megérkezett a Hradzsinba. Lippert, a jónevű vendéglős pazar lakomát készített a számukra, amit azonban a megszálló német tisztek egy csoportja felfalt, mert azt hitték, hogy nekik készült; Lippertet azonban nem lehetett zavarba hozni, nyomban új alapanyagokért küldetett, és Hitler – elvei ellenére – cseh sörből és sonkából álló vacsorát kapott. Hácha elnök nem tudta, hogy Hitler megelőzte őt, s csak akkor értesült arról, hogy egy hívatlan vendég is van vele egy fedél alatt, amikor a hradzsini vár egy másik szárnyában találkozott a cseh kormány tagjaival.

A március 15-ről 16-ra virradó éjszaka folyamán a német külügyminisztérium szakértői is munkához láttak, hogy elkészítsék a Führer rendeletének végső változatát a Cseh és a Morva protektorátus létrehozásáról. A szöveget az a Wilhelm Stuckart szerkesztette, aki már 1922 óta tagja volt a náci pártnak, részt vett az 1923-as müncheni sörpuccsban, megszervezte a párt rohamosztagát, majd a Belügyminisztérium államtitkára lett – s a megszállt területek „integrálásában” is szerzett már tapasztalatokat.

A rendelet, amely meg sem említette Hácha elnök egy nappal korábbi berlini látogatását, 13 cikkelyben határozta meg az újonnan megszállt területek jogi státuszát, és felhatalmazta a Birodalom hatóságait, hogy érvénytelenítsék a megszállt lakosok jogait és kiváltságait, ha azt hasznosnak vagy szükségesnek ítélik. Az 1. cikkely kimondta, hogy a Wehrmacht által elfoglalt Csehország és Morvaország immár a „Birodalom területéhez tartozik”. Német nemzetiségű lakosai a Birodalom állampolgárai (Reichsbürger) lesznek, az ő német vérüket és becsületüket a törvény védi, míg az összes többi lakos a protektorátus állampolgára (Staatsangehörige) lesz (2. cikkely). A protektorátus „autonóm, önigazgató” egység (3. cikkely), elnöke az „államfőket megillető jogokat élvezi” (4. cikkely). (Ehhez később még hozzájött, hogy egy kis létszámú nemzeti rendőrség főparancsnokának is kinevezik, ami főként a védelméért felelős díszszázadot jelentette.) A cseh kormány megpróbálta kiharcolni, hogy a nemzeti autonómiát jogilag is rögzítsék, de a rendelet, amelyben az állt, hogy a Birodalom átveszi a területek kül- és védelmi politikáját (6. és 7. cikkely) egyben azt is kimondta, hogy a Reichsprotektort , akinek székhelye Prága (5. cikkely), a Führer nevezi ki és bízza meg azzal, hogy a Birodalom érdekinek védelmét ellássa és gondoskodjon arról, hogy a „Führer és Reichskanzler által lefektetett politikai irányvonalat betartsák”. A kormányzó egyben felhatalmazást kap arra is, hogy „érvénytelenítsen minden olyan döntést, amelyet a Birodalom megsértésének szándékával hoztak”, illetve megakadályozza azoknak a törvényeknek, rendeleteknek és szabályoknak a kihirdetését, amelyek ártanak az érdekeinek vagy „ellentmondanak a Birodalom által létrehozott protektorátus szellemének” (12. cikkely).

A rendeletet március 16-án délben maga Ribbentrop külügyminiszter olvasta be a rádióban (Hácha a várban lévő szobájában hallgatta a beszédet). Hitler egy pillanatra még feltűnt valamelyik épület erkélyén, hogy üdvözölje a győzelemittas németeket, aztán a palota udvarán megtekintette a felsorakozó náci diákok egy csoportját (ők lettek volna a cseh terror áldozatai), rövid audiencián fogadta a cseh kormány tagjait és Hácha elnököt, majd rögvest távozott. Az Arany Prága nem vonzotta a Führert, a Szudéta-vidéken eltöltött még egy éjszakát, majd a következő nap Olomoucon és Brnón keresztül Bécsbe ment, ahol az Imperial Hotelben szállt meg, és bejelentett két kinevezést: Konstantin Freiherr von Neurath lett Csehország és Morvaország Reichsprotektora, míg K. H. Frank államtitkári rangban a helyettese.

A Harmadik Birodalom, derült égből*

* A kurzív szedés azt jelenti, hogy a fejezet a szerző személyes emlékeiről számol be

A Harmadik Birodalom számomra akkor kezdődött, amikor valaki a brnói lakásunk előtt felkiabált az utcáról: ‘Herr Pol[l]ak, hängens die Fahne raus; die Daitschn sind da!’ (Pol[l]ak úr, tegye ki a zászlót, itt vannak a németek!). Máig nem tudom, hogy az illető, akinek a felszólítás szólt, egy l-lel vagy két l-lel írta a nevét (az első esetben feltehetően zsidó, míg a másodikban alighanem cseh volt), s csak később, a nap folyamán értesültem róla, hogy a helyi náci németek, akik jócskán kaptak segítséget külhoni társaiktól is, még a Wehrmacht déli bevonulása előtt magukhoz ragadták a hatalmat a városban. Előző nap a nácik utcai összecsapásokat provokáltak a csehekkel, s éjszaka mindenfelé zavaros, nyugtalanító hangok verték fel a csendet. Sebész mostohaapám, egy zsidó származású, aktív szociáldemokrata, sietve távozott, és abban sem voltam biztos, hogy elmondta-e anyámnak, hogy Londonba próbál szökni, ahogy gyanítottam, vagy valóban Prágába készül – ahogy nekem mondta; mindenesetre magára hagyta anyámat, aki egy szál magában is bátran ragaszkodott ahhoz, hogy nem megy külföldre, mert zsidó családtagjai, mindenekelőtt Prágában élő anyja mellett kíván maradni.

Tizenhat, már majdnem tizenhét éves voltam, s érdeklődtem a politika, a lányok, a filmek és a dzsessz iránt (körülbelül ebben a sorrendben), de ahhoz elég öreg, hogy felfogjam: hirtelen beköszöntött az a kemény és veszélyes idő, amiről mindenki beszélt. Nem szerettem a mostohaapámat (riasztott az az orvosi precizitás, ahogy a szexuális témákról beszélt), ugyanakkor vonzódtam politikai nézeteihez és gyakorlati elkötelezettségéhez. Egy morva kisvároskából származott, a szocialista eszmékkel azonban bécsi diákévei alatt ismerkedett meg, és közelről ismert számos osztrák szocialistát, akik az 1934-es ausztriai polgárháború után menekültek Morvaországba. Segített nekik az újságjaik és más illegális kiadványaik szerkesztésében Brno egyik külső kerületében, majd ezeket a kiadványokat az orvosi szolgálati autójában csempészte Ausztriába, miközben én is ott ültem mellette a kis Tátrában, hogy egyszerű családi kirándulásnak látszódjon a dolog. Olvastam az újságokat is, amikre előfizetett: a morva Volskbotét, a mely a hagyományőrző Dr. Ludwig Czech nézeteit tükrözte, aki akkoriban a cseh kormány tagja volt, s nem annyira a nacionalista beállítottságú Wenzel Jakschét. De járt hozzánk a havonta megjelenő Der Kampf is, amelyben Otto Bauer, az osztrák szocializmus legjelentősebb teoretikusa fáradhatatlanul elemezte a helyzetet – olyan nyelven, amely számomra tökéletesen átláthatatlan volt. Büszke voltam rá akkor is, amikor levelezőlapot kapott az ostrom alatt álló Madridból, amelyen Julius (Julio) Deutsch, az osztrák szocialisták fegyveres védegyletének, a Schutzbundnak egykori parancsnoka, aki akkor már a spanyol köztársasági hadsereg tábornoka volt, küldte üdvözletét. Középosztálybeli cseh iskolatársaim nem is igen értették, hogy miről beszélek, amikor ezekről a dolgokról meséltem nekik.

Politikai neveltetésemen sokat lendített a spanyol polgárháború és a müncheni tanácskozás: részt vettem a köztársaságpárti spanyolok melletti utcai tüntetésen, s a München utáni mozgósításkor azonnal jelentkeztem önkéntes nemzetőrnek (a katonasághoz még túl fiatal voltam). Kaptam is egy 1918-ból maradt puskát, megtanítottak tisztelegni (ami az adott körülmények között talán kevésbé volt fontos), majd egy dombon masíroztam fel s alá nem messze egy villamosmegállótól, hogy gyakoroljam az őrszolgálatot. Új cseh barátaim az iskolában, így a lányok is eléggé meglepődtek, amikor 1938 egy kora szeptemberi reggelén szakadt uniformisban jelentem meg, övemen pedig egy hosszú orosz bajonett fityegett. Az anyám akkor íratott át egy német iskolából egy csehbe, és a cseh igeragozásban még akadtak némi problémáim, ezért nem kis erőfeszítésembe tellett, amíg elmagyaráztam, hogyan csatlakoztam a nacionalizmusáról hírhedtté vált nemzetőrséghez. Közöltem, hogy nem nemzeti meggyőződésből léptem be, hanem azért, mert a csehszlovák köztársaság veszélyben forog. Még ma is büszke vagyok erre a döntésemre, amellyel ösztönösen is a nyelv és az etnikum elé helyeztem a demokratikus köztársaság eszméjét, és amikor néhány nappal később a nemzetőrséget leszerelték, én ismét az utcán tüntetve követeltem, hogy a prágai kormány, amely parancsba adta, hogy a határ menti erődítményeket mindenféle ellenállás nélkül ürítsék ki, azonnal mondjon le, és egy bátrabb és harciasabb testület lépjen a helyébe.

Amint az iskolám engedélyezte, felköltöztünk Prágába, ahol a nagyanyám, valamint számos anyai és apai ági nagynénikém és nagybácsikám lakott. Nagymamával együtt beköltöztünk egy a Károly-tér közelében lévő modern bérház tetőterébe; anyám és nagyanyám a hálóban aludt, én pedig a nappaliban egy díványon; helyünk volt elég, mert a nagybátyám, aki a lakást bérelte, apámmal együtt még elérte az utolsó (Hollandián át) Londonba tartó vonatot (tehát sejtésem beigazolódott). Londonban először egy lőszergyárban kapott állást, majd egészen a háború végéig a London Midland vasúttársaság felügyelőjeként dolgozott. Abban az időben, amikor fontos volt, hogy valaki egy jól elkülöníthető csoporthoz tartozzon, legyen az cseh vagy német (akkoriban még nem ismertünk senkit, aki zsidó nemzetiségűnek vallotta volna magát), nekem nem volt sok esélyem arra, hogy csatlakozzam egy jól elkülöníthető etnikai azonosságtudattal rendelkező csoporthoz (és ezen még a nemzetőrségben eltöltött egy hét sem segített), ezért boldog voltam, hogy a legtöbb új cseh iskolástársam, akiknek politikai nézetét többé-kevésbé magam is osztottam, elfogad engem, mint afféle furcsa alakot, aki megpróbál beilleszkedni.

Leküzdhetetlen nehézségeket okozott volna elmagyarázni nekik, hogy miből is áll az én különleges etnikumom (már ha volt ilyen), mert ezekben az években a vagy-vagy féle túlzott egyszerűsítések és elvárások voltak a divatban. Anyám zsidó családja egy cseh faluból költözött Podìbradyba, (abba a kisvárosba, ahol Kafka anyja is született), majd nem sokkal 1900 után a biztonságosabbnak számító Prágába. (Miután egy bizonyos Leopold Hilsner nevű munkanélkülit megvádoltak azzal, hogy rituálisan meggyilkolt egy cseh cselédlányt, vidéken egyre gyakoribbá vált, hogy a cseh csőcselék zsidó boltokra támadt.) Apám családja a Dél-Tirolban lévő Gardena-völgyből vándorolt el – ma divatos osztrák és olasz üdülőközpont –, mert nem volt mit enniük. Nem a hagyományos értelemben vett dél-tiroli család voltak, hanem ladin parasztok, akik a saját kisebbségi nyelvüket beszélték, s amikor először áttelepültek a Felső-Ausztriában lévő Linzbe, majd 1885-ben Prágába, németül kezdtek beszélni – anélkül, hogy ennek a döntésnek a történelmi következményeivel tisztában lettek volna. Csupán apai nagyanyám beszélt továbbra is ladinul.

Ez a két család, amely származásában, vallásában és stílusában is gyökeresen különbözött, az egymással szembeni kölcsönös bizalmatlanság és ellenszenv légkörében élte életét: a zsidó ág az Újvárosban, ahol néhány nagybátyám asszimilálódott a cseh kultúrához, míg a ladin ág, a maga megrögzött barokkos katolicizmusával egy zsúfolt bérkaszárnya egyik lakásában húzta meg magát az Óváros régi negyedében (paradox módon onnan egy sarokra lakott Franz Kafka családja). Amikor gyerekként a ladin rokonaimnál laktam és egy alkalommal nem értem időben haza az egyik anyai rokonomnál tett látogatásból, ladin nagynéném már a rendőrséget akarta hívni. Attól félt, hogy a szegény keresztény gyereket (engem ugyanis megkereszteltek) megölték a „zsidók”, mert szükségük volt a keresztény vérre. Ha tudta volna, hogy aznap széder este lévén én olvastam (jobban mondva próbáltam olvasni) egy zsidó ima első sorait a vacsoraasztalnál, akkor talán meg is őrül.

Rögtönzés és alkalmazkodás: a cseh fasiszták és a nemzeti szolidaritás

A megszállás első heteiben a rögtönzés vált a dolgok rendjévé. A kijárási tilalom feloldásával ismét lehetett moziba járni (a belváros elegáns mozijai hat amerikai filmet játszottak és egyetlen német musicalt); a zöld egyenruhás német bakák és tisztek elözönlötték a prágai boltokat és az előnyös árfolyamot kihasználva mindent megvettek: édességet, tejszínhabos süteményt (ez különösen keresett áru volt), emléktárgyakat és ruhaneműt. Néhány bolt még a nyitvatartási időt is megváltoztatta, hogy alkalmazkodjon az újfajta vásárlók tömegéhez. A cseheknek némi vidámságban is részük volt, amikor a városba érkezett a Bayerischer Hilfszug, egy lakókocsikból áll népkonyha, amely azért jött Bajorországból, hogy „a lakosság éhező elemeit táplálja, amíg a berendezkedő új rend munkát és kenyeret nem biztosít mindenkinek”, írta visszaemlékezéseiben az amerikai nagykövet, George F. Kennan. A cseh szegények készek voltak enni a német kézből, amely táplálta őket, és a cseh hatóságok felárral adták el a németeknek azokat az élelmiszereket, amelyeket néhány hónappal azelőtt ingyen kaptak, hogy osszák szét azok között a cseh, zsidó és német menekültek között, akiket München után telepítettek át cseh területekre a Szudéta-vidékről. Prága nem éhezett. A legtöbb német katona a Křemencová utcában lévő U Flekù sörözőbe járt, ahol csehek és németek egymással versengve – noha külön asztaloknál – próbálták legyűrni a gargantuai adagokat, amit literszám öblítettek le frissen csapolt sörrel (amire csehül azt mondják, hogy „pivo jako křen” , azaz olyan sör, mint a torma).

Az új kormányzat nem kapkodta el a dolgot. Először Berlinbe mentek, majd hazatértek, miközben folyamatosan tárgyaltak arról, hogy az irányítással megbízott új vezetők a Birodalomból érkezzenek vagy szudétanémeteket nevezzenek ki a posztokra (ez utóbbit tekintették volna helyesebbnek). Hácha elnök – aki hirtelen jelentős formátumú, aktív politikussá nőtte ki magát, mintha csak azt szerette volna jóvátenni, amit azon a bizonyos éjszakán Hitlerrel szembekerülve elkövetett – esélyt kapott, hogy maga bánjon el a cseh fasisztákkal, akik szintén megpróbáltak a hatalomba férkőzni. A megszállók és a megszállást elszenvedők negyvennyolc órán belül egyetértésre jutottak abban, hogy a cseh fasisztákat és a többi szélsőséges jobboldali csoportot ki kell zárni a politikai közéletből. Berlin egy széles közmegegyezésen alapuló cseh kormányzatot akart az ország élén látni, s nem kért a „kalandorokból” (ezt a kifejezést a németek és a csehek egyaránt használták). Korábban a cseh fasiszták radikális németellenes nézeteket vallottak; az olasz fasizmus pártján állva csak Hitler hatalomra kerülése után voltak hajlandóak felvenni a kapcsolatot a német nemzetiszocialistákkal. A leglényegesebb politikai kérdés az volt, hogyan lehetne más irányba terelni, integrálni vagy hatástalanítani Radola Gajda tábornok politikai ambícióit, aki annak a Csehszlovák Légiónak volt a hőse, amely 1914 és1918 között a szövetségesek oldalán harcolt Oroszországban és Szibériában a szabad Csehszlovákiáért, illetve hogyan lehetne kiiktatni a szélsőséges Vlajka (Lobogó) mozgalom embereit. Az inkább íróasztal-karriert kedvelő cseh tábornokok között Gajda (eredeti nevén: Rudolf Geidl) csodabogárnak számított, egyenesen valamiféle kalandor condottiere-nek, s még a vele rokonszenvező életrajzírói is elismerik, hogy Gajda, akinek egyéniségét a Balkánon és Szibériában pályafutása elején szerzett tapasztalatai alakították ki, nem illett bele a prágai világba. Feltehetően a hangadó liberális közvélemény állandó és nem is teljesen megalapozatlan bizalmatlansága miatt lett Gajdából a cseh fasiszták vezére. Az 1892- ben egy, az osztrák-magyar haditengerészet kotori (horvátországi) kikötőjében altisztként szolgáló cseh apától és valószínűleg olasz anyától született Gajda kimaradt az iskolából, aztán vegyésznek képezte ki magát, majd beállt önkéntesnek az osztrák-magyar hadseregbe. Mindjárt a Nagy Háború elején átállt az elllenséghez, ami ez esetben az éppen széthullóban lévő montenegrói hadsereget jelentette. Gajda az életét szerb tisztek mentették meg, s ők segítették abban is, hogy beálljon az orosz hadsereg szerb hadosztályába. 1917- ben csatlakozott a Csehszlovák Légióhoz, bátran harcolt Zborovnál és Bachmaènál a monarchia ellen és gyorsan emelkedett a ranglétrán. 1918 után Masaryk elnök parancsát figyelmen kívül hagyva a bolsevikok ellen fordult. Nyilván sokakat meglepett, amikor szerepet vállalt Alekszandr Kolcsak admirális baloldali szibériai kormányában, majd miután 1919-ben Kolcsak saját helyi diktatúrát létesített Vlagyivosztokban, Gajda a kiábrándult szocialistákkal összefogva lázadást szervezett ellene, ami azonban elbukott.

Egy évvel később Gajda ismét otthon volt. Vásárolt egy villát Prága közelében, Øíèanyban, s oda vonult vissza műgyűjteményével meg orosz feleségével egyetemben (formális jogi értelemben bigámista volt, de lefizette cseh feleségét, aki annak rendje és módja szerint hozzá is ment egy kisvárosi ügyvédhez), de hamar rá kellett ébrednie, hogy az új független csehszlovák köztársaság nemigen tudja, mit kezdjen vele. Először a párizsi Francia Katonai Akadémiára küldték, ahol diákként lekezelő modorban oktatgatta ki tanárait, majd egy gyalogos hadosztály parancsnokaként Kelet-Szlovákiába vezényelték, ahol az ellenséges Magyarországgal nézett farkasszemet. Ez után ismét Prágába rendelték és – a pletykák szerint azért, hogy jobban szem előtt legyen – kinevezték a vezérkari főnök helyettesének. Gajda ellenfelei, köztük Masaryk, Beneš és prágai francia katonai misszió tisztjei, továbbra sem bíztak benne. Hirtelen felemelkedését és bukását követőn 1926-ban (koholt bizonyítékok alapján) megvádolták, hogy a Szovjetuniónak kémkedik és puccsot szervez a köztársaság megdöntésére. A tábornokokból álló vizsgálóbizottság jelentésének ellenére megfosztották rangjától és nyugdíja nagy részétől. Válaszul felöltötte cári tábornoki egyenruháját, kitűzve rá a franciáktól és az angoloktól kapott háborús kitüntetéseit (ezeket München után visszaadta) és átvette a Fasiszta Nemzeti Közösség vezetését, amelynek képviseletében rövid időre kétszer is bekerült a parlamentbe (az 1935-ös országos választáson a fasiszták 167 433 szavazatot kaptak).

A cseh fasizmus soha nem volt tömegmozgalom, de kis, izgága csoportjai állandó mozgásban voltak, hol szövetkeztek, hol szembefordultak egymással, megpróbáltak egységes szervezetbe tömörülni, majd ismét elváltak útjaik. Az 1930-as évek végén legalább három jelentősebb csoport létezett: a Gajda köré tömörülő Fasiszta Nemzeti Közösség, az ANO (Akce národní obrony – Nemzetvédelmi mozgalom) nevű szervezet, amely különösen az értelmiség köréből igyekezett híveket toborozni, és a Vlajka (Lobogó) nevű csoport, amellyel az ANO 1939 februárban szövetséget kötött. 1939. március 3-án, a német megszállás előtt néhány nappal Hácha elnök fogadta Gajdát, aki ezzel teljes rehabilitációt nyert. Visszakapta a rangját, s teljes egészében visszafizették elmaradt nyugdíját is; cserébe alá kellett írnia egy nyilatkozatot, amelyben megfogadja, hogy hűséges marad a kormányhoz, sőt, még az is felmerült, hogy németországi körutazásra indul, amelyen a cseh ügyet védené. A helyzet azonban gyorsan változott, és Gajda úgy érezte, hogy nem köti az adott szó, legalábbis nem közvetlenül most. A német megszállás előtti este Gajda felkereste a német követséget, s nyilatkozott, hogy a német jövendő embere, majd nyilvánosan is kijelentette, hogy ő az új nemzet vezetője. Miután a németek bevonultak, közös nagygyűlésre hívta a prágai fasisztákat az Uhelný (Szén) piachoz, hogy további lépéseket tegyenek. Mindössze háromszáz ember jelent meg.

Gajda rögvest felkereste Eccard Freiherr von Gablenz tábornokot, a német megszálló erők főparancsnok-helyettesét, aki arra bátorította, hogy hozzon létre valamilyen fasiszta bizottmányt. Hácha elnök és a németek összehangolt akciója révén Gajda azonban huszonnégy órán belül az oldalvonalra szorult. Március 17-én az elnöki hivatalba kérették, ahol tájékoztatták, hogy egy új egységes cseh állampolgári szervezet jön létre Nemzeti Szolidaritás néven és örömmel látnák, ha részt venne benne (az irányító bizottságban viszont soha nem kapott helyet, a bizottsági tagságot a liberális első köztársaság kormánytagjainak tartották fenn). Másnap, március 18-án Blaskowitz tábornok és a cseh kormány közös nyilatkozatot adott ki, amelyben leszögezték, hogy a közhatalom a megszálló erők és a legitim cseh kormány kezében van, és egyetlen magánszervezet vagy csoport (beleértve persze a fasisztákat vagy a Vlajka tagjait) sem avatkozhat be a közügyekbe. Sokakat meglepett, hogy Gajda, aki alapvetően nem kedvelte a németeket, bölcsen a háttérbe vonult és visszatért vidéki malmához, amelyet még a nyugdíjából vett, s ahol – becsületére legyen mondva – segített a megszállással szembenálló cseh tiszteknek, hogy Lengyelországon keresztül eljussanak Nyugatra.

A Vlajka tagjainak semmiféle erkölcsi skrupulust nem okozott, hogy tevékenyen együttműködjenek a megszálló erőkkel és besúgóként elszegődjenek a Gestapóhoz. A Vlajka és az általa kiadott újság, amely abból a klubból nőtt ki, amelyet eredetileg 1930 áprilisában hoztak létre a prágai Károly egyetem filozófia tanszékének és jogi karának jobboldali diákjai, a gazdasági világválság éveiben erősödött meg és rövid időre még a konzervatív költő, Viktor Dyk is szimpatizált a mozgalommal, amely elszánt ellenfele volt a liberális kormánynak. A Vlajka, amelyet Jan Vrzalík vezetett, aki később egy kisváros iskolájában lett tanár, kezdetben látványosan a fasizmus olasz válfaja mellett kötelezte el magát; utálták a németeket, a zsidókat, a marxistákat, a szabadkőműveseket – jobbára bárkit, aki az útjukba került –, de amint Hitler Németország kancellárja lett, Vrzalíkot egyre jobban lenyűgözte, és a Vlajka célkeresztjébe egyre inkább a Prágában élő német – és gyakran zsidó származású – emigránsok kerültek. A Vlajka diák tagjai az első sorokban harcoltak az 1934 őszén kirobbant utcai csatározásokban, amikor a különféle cseh nacionalista csoportok együttesen követelték, hogy a megosztott prágai egyetem ősi történelmi jelvényei (és ezzel együtt a középkori Karolinum épülete), amelyet még mindig a német karok birtokoltak, kerüljön a csehek kezébe.

A müncheni konferencia napjaiban és azt követően a hazafiasság éllovasának állították be magukat, és a Vlajka tagjai szórólapjaikkal elárasztották Prágát, leromboltak néhány falusi zsinagógát, megverték a városi kávéházak zsidó vendégeit és gyújtóbombákat dobtak a zsidó boltokra és lakóházakra. Amikor a németek bevonultak, a Vlajka hívei abban reménykedtek, hogy rögvest magukhoz ragadhatják a hatalmat, ezért egy prágai vendéglőben, a Bumbrlíèekben és a (hagyományos diákkocsmának számító) Café Technikában gyűltek össze, hogy összeállítsák azoknak az embereknek a listáját, akik majd átveszik a hatalmat (köztük volt Jan Rys-Rozsévaè, a mozgalom vezetője, akinek a kormányfői posztot szánták). De Gajdával együtt őket is az oldalvonalra szorították, ahol a megszálló kormányzat arra használta őket, hogy nyomást gyakoroljon a kormányra és újságjaikban fenyegesse a zsidókat és a liberálisokat.

Hácha első beszédében bejelentette, hogy egy olyan egységszervezeten gondolkozik, amely valamennyi cseh érdekeit képviselné. Március 26-ára már ki is nevezte annak a szervezőbizottságnak a tagjait, amely a szervezet létrehozását és tevékenységének irányítását kapta feladatul. A Národní souruèenství (Nemzeti Szolidaritás) egy meglehetősen zavaros program alapján állt fel, amelynek legfőbb eleme a nemzeti összetartás és a keresztény erkölcsiség volt, de már ez is elég volt ahhoz, hogy megossza a fasiszta csoportokat azokra, akik hajlandóak voltak csatlakozni és azokra, akik nem. Hácha gyakorlatilag ravaszul a csehszlovák köztársasági hagyományokra támaszkodott, és miután tárgyalt a Nemzeti Egységpárt és a Nemzeti Munkáspárt vezetőivel, amelyek addigra már az önfeloszlatás állapotába kerültek, olyan embereket nevezett ki, akik már a München előtti első köztársaságban is fontos szerephez jutottak. A NSZ elnöke az Agrárpárt vezetője, Adolf Hrubý lett, az egykor a katonai hírszerzésnek dolgozó Šimon Dragaèhadnagyot kinevezte főtitkárnak (őt a Gestapo hónapokon belül letartóztatta, mert részt vett az ellenállásban), a Kulturní Rada (Kulturális Tanács) élére pedig Miloslav Hýsek professzort nevezte ki. Hýsek volt az, aki korábban a cseheket „olvasó nemzetnek” nevezte, de idővel ő is drága árat fizetett a nemzet kulturális autonómiájáról vallott illuzórikus elképzeléseiért, amely az új fasiszta Európában valósult volna meg. Az emberek teljes joggal vélték úgy, hogy az NSZ afféle önvédelmi szervezet, amelyet regionális és helyi szinten a régi csehszlovák pártok második vonalának funkcionáriusai uraltak. Morvaországban a katolikusok vették kezükbe az irányítást (noha a fasiszták itt erős nyomást gyakoroltak rájuk), míg Prágában a Beneš-féle Nemzeti Liberális Párt tisztviselői domináltak a helyi szervezetekben. A párt amúgy is tömegével érte el az embereket a Melantrich könyvkiadón, illetve az általa kiadott Èeské slovo (Cseh Szó) című újságon keresztül, amely naponta több mint egymillió példányban jelent meg.

A német Sicherheitsdienst arról számolt be, hogy az NSZ nem forradalmi megújulást akaró mozgalom, csupán a múltból jól ismert személyiségekre támaszkodik. Pontosan emiatt találták vonzónak a csehek is, és egy hónapon beül a beszámolók szerint a felnőtt cseh férfi lakosság 97 százaléka aláírta a belépési nyilatkozatot. (Ráadásul szárnyra kelt az a pletyka is, hogy ha valaki fejjel lefelé viseli az NSZ jelvényét, akkor az a Smrt Nìmcùm (Halál a németekre!) kifejezés kezdőbetűire utal.) Zsidók nem lehettek az NSZ tagjai és a Vlajka besúgói hamar felfedezték, hogy a NSZ becsületbeli ügynek tekinti, hogy támogassa azoknak a családjait, akiket a Gestapo bebörtönzött vagy koncentrációs táborba küldött. Noha az NSZ nagy körültekintéssel végezte ezt a tevékenységét, s az átutalásokat a bankok helyi fiókjaiban, ártalmatlannak tűnő számlákról végezték, a Gestapo az idők folyamán mégis letartóztatott 137 NSZ funkcionáriust, és közülük 43-at ki is végeztek. Később bejelentették, hogy az NSZ a jövőben csupán kulturális ügyekkel foglalkozik, politikaiakkal nem, és 1940 júniusára, miután letartóztatták Prága főpolgármesterét, Otakar Klakát és az NSZ prágai titkárát, Dr. Josef Nestávalt (akinek sikerült Pozsonyon és Budapesten keresztül Prága és Belgrád között összeköttetést teremteni), az NSZ prágai tevékenységét mindenestül felszámolták, noha az országos szervezet saját árnyékaként még egy darabig küszködött, egészen a nyílt lázadás napjaiig.

FORDÍTOTTA BOJTÁR PÉTER

A részletet Peter Demetz: Prague in Danger: The Years of German Occupation 1939-1945. (Farrar, Straus and Giroux, New York, 2008.) a copyright tulajdonos szerző szíves beleegyezésével közöljük