Az ismeretlen holokauszt

Európa él és virul, íróit és politikusait mégis a halál foglalkoztatja. Az európai polgárok a múlt század harmincas és negyvenes éveiben történt tömeges lemészárlása a vonatkoztatási pontja a történelmi emlékezetről folytatott kusza vitáknak, s a kulcspontja annak, hogy melyek azok az erkölcsi elvek, amelyeket minden e urópai ember kötelező érvényűnek tekint. A náci Németország és a Szovjetunió hivatalai egyéni életeket tömeghalállá, megismételhetetlen emberi lényeket megölésre ítéltek kvótáivá változtatták. A szovjetek sötét erdők mélyén lőtték halomra az embereket, és meghamisították azoknak a vidékeknek a nyilvántartásait, ahol embereket éheztették halálra; a németek rabokkal temettették el zsidó áldozataik holttestét, s hatalmas kemencékben égették el őket. Nekünk, történészeknek, az a kötelességünk, hogy minden tőlünk telhetőt megtegyünk azért, hogy fényt derítsünk ezekre a sötét foltokra, és számot adjunk ezekről az emberekről. Ezt mind ez ideig nem tettük meg. Auschwitz, amit általában úgy tartanak számon, mint a tömeggyilkosság rémtettének adekvát, sőt végső szimbólumát, valójában csupán a tudás kezdete, amely ráutalhat, hogy miképpen kell valóban számot vetnünk a múlttal.

A holokauszt valódi megértését épp az akadályozza, ami miatt Auschwitzról tudomásunk van: azért tudunk Auschwitzról, mert voltak túlélők, és azért voltak túlélők, mert Auschwitz munkatábor is volt, nem csak halálgyár. E túlélők nagyrészt nyugat-európai zsidók voltak, mivel a nyugat-európai zsidókat általában Auschwitzba deportálták. A második világháború után a nyugat-európai zsidó túlélők szabadon írhattak és publikálhattak, míg a vasfüggöny mögé rekedt kelet-európai zsidó túlélők ezt nem tehették meg. Nyugaton a holokauszt-memoárok, ha lassan is, de utat találtak a történetírásba és a köztudatba.

A túlélők beszámolói azonban, amelyek közül a leghíresebbek Primo Levi művei, nem adnak teljes képet a tömeggyilkosságok valóságáról. Anna Frank naplója az asszimilálódott európai – holland és német – zsidó közösségekről szól, akiknek a tragédiája kétségkívül szörnyű volt, de a holokausztnak csak nagyon kis része. 1943– 44-re, amikor a nyugat-európai zsidók legyilkolása zajlott, a holokauszt nagyrészt már befejeződött. A háború során megölt zsidók kétharmada 1942 végére már halott volt. Az áldozatok két legnagyobb csoportját, a lengyel és a szovjet zsidó kat agyonlőtték és tömegsírokba hányták, vagy belső égésű motorokból származó szén-monoxiddal végeztek velük, amit a megszállt Lengyelország területén levő treblinkai, belzeci és sobibori gázkamrákba pumpáltak.

Auschwitz mint a holokauszt szimbóluma kizárja mindazokat, akik a történelmi esemény középpontjában éltek. A holokauszt áldozatainak legnagyobb csoportja – az ortodox, jiddisül beszélő lengyelországi zsidók, vagy ahogy a németek némileg megvetően emlegették őket, az Ostjuden – kulturális szempontból idegen volt a nyugat-európaiaktól, beleértve a nyugat-európai zsidókat is, és többé-kevésbé mind a mai napig a holokauszt-emlékezet peremére vannak szorítva. Auschwitz-Birkenau halálüzeme a mai Lengyelország területén fekszik, noha akkor ez a terület a Német Birodalom része volt. Auschwitz így a mai látogató szemében Lengyelországhoz kapcsolódik, holott viszonylag kevés lengyel zsidó és még kevesebb szovjet zsidó pusztult el ott. Az áldozatok két legnagyobb csoportja szinte teljesen hiányzik az emlékezés szimbolikus teréből.

A holokauszt megfelelő értelmezésének a Reinhardt-akciót, a lengyel zsidók 1942-es lemészárlását kellene a középpontba helyeznie. A lengyel zsidók alkották a világ legnagyobb zsidó közösségét, Varsó volt a legjelentősebb zsidó város. Ezt a közösséget Treblinkában, Belzecben és Sobiborban semmisítették meg. E három helyszínen kb. másfél millió zsidót öltek meg, egyedül Treblinkában 780 863 embert. E három halálüzemnek csupán néhány tucat túlélője van. Belzecről, noha Auschwitz és Treblinka után ez volt a holokauszt harmadik legjelentősebb megsemmisítő tábora, alig tud valaki. Kb. 434 508 zsidó pusztult el ebben a halálgyárban, és csupán kettő vagy három élte túl. További mintegy egymillió lengyel zsidót öltek meg egyéb módokon, Chelmnóban, Majdanekben vagy Auschwitzban, és még jóval többet lőttek agyon az ország keleti felében rendezett akciók során.

Mindent összevéve ugyanannyi vagy még több zsidó halt meg golyó, mint gáz által, csak éppen olyan keleti helyszíneken ölték meg őket, amelyeket a fájdalmas emlékezet elhomályosított. A holokauszt második legfontosabb részét a kelet- lengyelországi és Szovjetunió-beli tömeges kivégzések képezik. Ami kezdődött 1941 júniusában, amikor SS Einsatzgruppék zsidó férfiakat lőttek agyon, majd ezt júliusban kiterjesztették zsidó nőkre és gyermekekre is, majd augusztusban és szeptemberben már egész zsidó közösségeket irtottak ki. 1941 végére a németek (helyi segédeikkel és román csapatokkal karöltve) egymillió zsidót gyilkoltak meg a Szovjetunióban és a Baltikumban. Ez a szám megegyezik az Auschwitzban az egész háború során meggyilkolt zsidók számával. 1942 végére a németek (ismét csak jelentős helyi segítséggel) még 700 ezer zsidót lőttek agyon, így a fennhatóságuk alá tartozó szovjet zsidó lakosság teljes egészében megsemmisült.

Az eseményeknek voltak írástudó szovjet zsidó tanúi és krónikásai, mint például Vaszilij Groszman. De neki – és másoknak is – tilos volt a holokausztot úgy ábrázolni, mintha az kimondottan a zsidókra vonatkozott volna. Groszman újságíróként fedezte fel Treblinkát a Vörös Hadsereggel 1944 szeptemberében. Talán mivel tudta, hogy mit műveltek a németek a zsidókkal szülőhazájában, Ukrajnában, nagyjából ki tudta találni, mi történhetett Treblinkában, és írt róla egy vékonyka kötetet. Treblinkát „pokolnak” nevezte, és a háború, sőt az évszázad központi eseményeként mutatta be. Sztálin azonban megkövetelte, hogy a zsidók tömeges meggyilkolását az „állampolgárok” szenvedéseként mutassák be. Groszman részt vett egy Fekete könyv összeállításában, amely a németeknek a szovjet zsidók ellen elkövetett bűneiről szólt, ezt azonban a szovjet hatóságok később betiltották. Sztálin ugyanis azt hirdette (tévesen), hogy ha volt olyan csoport, amely különösen sokat szenvedett a németektől, akkor azok az oroszok voltak. Ily módon a sztálinizmus megakadályozta, hogy Hitler tömeggyilkosságait a megfelelő perspektívából szemléljük.

R öviden tehát: mi volt a holokauszt? A sorrend a következő: Reinhardt-akció, golyó általi soá, Auschwitz; vagy másképp: Lengyelország, a Szovjetunió, az összes többi. A kb. 5,7 millió meggyilkolt zsidó közül nagyjából 3 millióan a háború előtti Lengyelország állampolgárai voltak, további kb. egymillióan pedig a háború előtti Szovjetunió állampolgárai: ez összesen az áldozatok 7 0 százalékát teszi ki. (A lengyel és a szovjet zsidók után az áldozatok legnagyobb csoportjait a román, a magyar és a csehszlovák zsidók alkották. Ha ezeket a népeket is beleszámítjuk, a holokauszt kelet-európai jellege még szembetűnőbbé válik.)

De még a holokausztnak ez a kiigazított bemutatása is megengedhetetlenül hiányos képet ad arról, hogyan képzelték el a németek a tömeggyilkosságra épülő európai terveiket. A „végső megoldás”, ahogy a nácik hívták, eredetileg csupán egy volt a Szovjetunió elleni győzelem után vé grehajtandó emberirtási akciók közül. Ha a dolgok úgy alakultak voltak, ahogyan Hitler, Himmler és Göring remélte, a német erők a Szovjetunióban 1941–42 telén életbe léptették volna a Hungerplant, vagyis a kiéheztetési tervet. Mivel az ukrán és dél-orosz mezőgazdasági termékeket Németországba irányították volna, Belaruszban, Észak-Oroszországban és egyes szovjet városokban mintegy 30 millió ember halt volna éhen. A Hungerplan pedig csupán a Generalplan Ost előjátéka lett volna, amely a Szovjetunió nyugati részének a gyarmatosítását tartalmazta, s amely nagyjából 50 millió ember kiiktatását irányozta elő.

A németeknek sikerült is megvalósítaniuk néhány elképzelésüket, amelyek némileg hasonlítanak az említett tervekhez. A Német Birodalomhoz csatolt területekről száműztek félmillió nem zsidó lengyelt. A türelmetlen Himmler elrendelte, hogy Kelet-Lengyelországban hajtsák végre a Generalplan Ost első szakaszát: tízezer lengyel gyereket végeztek ki és százezer felnőttet űztek el. Leningrád ostromában a Wehrmacht szándékosan kiéheztetett kb. egymillió embert, majd további százezret az ukrán városokban tervezett éhínségek során. Vagy hárommillió szovjet hadifogoly halt éhen vagy pusztult el járványokban német hadifogolytáborokban. Ezeket az embereket szándékosan pusztították el: ahogy Leningrád ostrománál, az emberek halálra éheztetésének szándéka, illetve tudata ezekben az esetekben is megvolt. Ha a holokauszt nem történt volna meg, ma ezt tekintenénk a modern történelem legszörnyűbb háborús bűnének.

Partizánellenes akciók ürügyén a németek mintegy háromnegyed millió embert gyilkoltak meg, csak Belaruszban kb. 350 ezret, valamivel kevesebbet Lengyelországban és Jugoszláviában. Az 1944-es varsói felkelés leverésénél a németek több mint százezer lengyelt öltek meg. Ha a holokauszt nem történt volna meg, ezekre a „megtorló akciókra” is a történelem legszörnyűbb háborús bűnei között emlékeznénk. Azonban, ahogy a szovjet hadifoglyok kiéheztetéséről, úgy ezekről az eseményekről is alig esik szó a közvetlenül érintett országok határain túl. A németek a megszállt területeken más módon is öltek meg nem zsidó civileket, pl. börtöntáborokban dolgoztatták halálra őket. Ezek az áldozatok szintén elsősorban Lengyelországból vagy a Szovjetunióból származó emberek voltak.

A németek valamivel több mint tízmillió civilt öltek meg a nagyobb tömeggyilkos akciók során, akiknek mintegy a fele volt zsidó, a fele pedig nem zsidó. Mind a zsidók, mind a nem zsidók többségükben Európának ugyanarról a részéről származtak. Az összes zsidó meggyilkolásának terve csaknem teljes egészében megvalósult; a szláv lakosság kiirtásának terve azonban csak igen kis mértékben.

Auschwitz csupán bevezetés a holokauszthoz, a holokauszt pedig csupán sejteni engedi Hitler végső céljait. Groszman regényei, a Panta rhei és az Élet és sors bátran írnak mind a náci, mind a szovjet terrorról, és arra emlékeztetnek bennünket, hogy a németek tömeggyilkos terveinek teljes feltérképezése sem adja meg a 20. század közepén Európában történt borzalmak történetének hiánytalan képét. Hiszen figyelmen kívül hagyná azt az államot, amelyet Hitler elsősorban akart elpusztítani – a másik államot, amely tömegesen gyilkolt meg európai polgárokat az évszázad közepén: a Szovjetuniót. A sztálinizmus időszakában, vagyis 1928 és 1953 között a szovjet politika – óvatos becslések szerint – jóval több mint ötmillió ember haláláért felelős. Így ha a huszadik század közepén uralkodó totalitárius hatalmak által meggyilkolt európai civilek teljes számát vesszük figyelembe, három nagyjából egyenlő nagyságú csoportot kell elkülönítenünk: a németek által meggyilkolt zsidókat, a németek által meggyilkolt nem zsidókat és a szovjet állam által meggyilkolt szovjet állampolgárokat. Általánosságban véve a német rezsim jellemzően olyan civileket ölt meg, akik nem voltak német állampolgárok, míg a szovjet rezsim főleg olyan civileket, akik szovjet állampolgárok voltak.

A szovjet elnyomást általában a Gulaggal azonosítják, ahogy a náci elnyomást Auschwitzcal. A Gulag a rabszolgamunka minden borzalma ellenére nem tömeggyilkosságra rendezkedett be. Ha elfogadjuk, hogy a civilek tömeges meggyilkolása alkotja politikai, etikai és jogi aggályaink középpontját, akkor történészként ugyanazt mondhatjuk a Gulagról, mint amit Auschwitzról. Azért tudunk a Gulagról, mert a Gulag munkatáborok rendszere volt, és nem halálgyáraké. A Gulagban mintegy 30 millió embert tartottak fogva, és legalább 3 millió ember életét rövidítették itt meg. De a táborokba deportáltak túlnyomó többsége életben maradt és hazatért. Éppen azért alkothatunk képet a Gulag borzalmairól, mert van irodalma – a leghíresebb Alekszandr Szolzsenyicin Gulag szigetcsoportja –, éppúgy, ahogy Auschwitz borzalmairól is hasonló okból van fogalmunk.

De ahogy Auschwitz elvonja a figyelmünket Treblinka sokkal nagyobb szörnyűségeiről, a Gulag háttérbe szorítja azokat a szovjet politikai intézkedéseket, amelyek következtében közvetlenül és szándékosan – éheztetés és golyók által – gyilkoltak meg embereket. A két legjelentősebb sztálinista tömeggyilkos projekt az 1930–33-as kollektivizációs éhínség és az 1937–38-as „nagy terror” volt. Ma még nem világos, hogy az 1930– 32-es kazah éhínség szándékolt volt-e, de annyi biztos, hogy több mint egymillió kazah halt éhen ebben az időszakban. Az viszont kétségen felül bizonyítást nyert, hogy Sztálin szándékosan éheztetett halálra szovjet állampolgárságú ukránokat 1932–33 telén. A szovjet dokumentumok egész sor olyan, 1932 októbere és decembere között kiadott rendeletről tanúskodnak, amelyekből nyilvánvaló a pusztítás rosszindulatú és előre megfontolt jellege. Az időszak végére Szovjet-Ukrajna több mint 3 millió állampolgára halt meg.

A nagy terrorról szóló könyvek is elvonják a figyelmünket a dolog valódi természetéről. A témával kapcsolatos legjelentősebb regény és memoár Arthur Koestler Sötétség délben, illetve Alexander Weissberg Boszorkányszobat című műve. Mindkét mű Sztálin áldozatainak egy kis csoportjáról: városi kommunista vezetőkről szól, tanult emberekről, akik némelyike Nyugaton is ismert volt. A nagy terrorról alkotott képünket ezek az ábrázolások határozzák meg, de ez a kép téves. Mindent összevéve a kommunista pártelit, az állambiztonsági szervek és a katonatisztek körében végzett tisztogatások legfeljebb 47 737 áldozatot követeltek.

A nagy terror legjelentősebb akciója, a 00447-es számú művelet a „kulákok”, vagyis a kollektivizáció során már megnyomorított parasztok ellen irányult. Az akció 386 798 életet követelt. A nagy terror áldozatainak több mint egyharmada néhány nemzeti kisebbség tagjai közül került ki, amelyek a szovjet lakosságnak kevesebb mint 2 százalékát tették ki. Egy szovjet állampolgárságú lengyelek elleni művelet során például 111 091 embert lőttek agyon. A 681 692 kivégzésből, amelyet állítólagos politikai bűnök miatt rendeltek el 1937 és 1938 során, a kulákok és a nemzetiségek elleni műveletek 633 955 ember haláláért felelősek, vagyis az összes kivégzés több mint 90 százalékáért. Ezeket az embereket titokban lőtték agyon, tömegsírokban temették el, majd elfelejtették őket.

Auschwitz és a Gulag túlhangsúlyozása a valóságosnál jóval kisebbnek láttatja a meggyilkolt európaiak számát, földrajzi szempontból pedig a Német Birodalomra és az orosz keletre helyezi a gyilkolás középpontját. Ahogy Auschwitz a náci birodalom nyugat-európai áldozataira irányítja a figyelmünket, a Gulag a maga hírhedt szibériai táboraival szintén eltereli a figyelmünket a szovjet gyilkosságok valódi földrajzi középpontjáról. Ha Auschwitzra és a Gulagra koncentrálunk, nem vesszük észre, hogy tizenkét év leforgása alatt, 1933 és 1944 között a náci és a szovjet tömeggyilkos politika mintegy 12 millió áldozatot követelt Európának egy bizonyos részén, azon, amelyet nagyjából a mai Belarusz, Ukrajna, Lengyelország, Litvánia és Lettország fed le. Általánosabban fogalmazva: amikor Auschwitzra és a Gulagra gondolunk, úgy képzeljük el az őket létrehozó államokat, mint modern önkényuralmi rendszereket vagy totalitárius államokat. Csakhogy a berlini és moszkvai gondolkodásmódnak és politikának ez a felfogása hajlamos figyelmen kívül hagyni azt a tényt, hogy a tömeggyilkosságok elsősorban Európának a Németország és Oroszország közé eső részén történtek, s nem magában Németországban és Oroszországban.

A tömeggyilkosságok szempontjából Európa földrajzi, morális és politikai középpontja a Kelet, elsősorban Belarusz, Ukrajna, Lengyelország és a balti államok – azok az országok, amelyekben mindkét rezsim hosszú időn keresztül folytatott olyan politikát, amelynek a gyilkosságok alapvető részét képezték. Ukrajna és Belarusz – főként, de nem kizárólag a zsidó – lakossága szenvedett a legtöbbet, mivel ezek az országok a rettenetes ’30-as évek idején a Szovjetunió részei, a ’40-es években pedig a legszörnyűbb náci rémtettek elszenvedői voltak. Ha Európa, ahogy Mark Mazower fogalmazott, sötét kontinens volt, Ukrajna és Belarusz volt a sötétség mélye.

Az objektívnek tekinthető történelmi számvetések – például a tömeggyilkos akciókban elpusztult áldozatok megszámlálása – segíthetnek abban, hogy az elvesztett történelmi egyensúlyt visszaállítsuk. A németek szenvedése Hitler és a háború idején, noha rettenetes volt, nem tartozik a tömeggyilkosságok történetének központi részéhez. Még ha beleszámoljuk azokat a németeket, akiket a Vörös Hadsereg elől való menekülés közben öltek meg, a Lengyelországból és Csehszlovákiából 1945 és 1947 között deportáltakat és a Németország szőnyegbombázása során elpusztultakat, az államhatalom által megölt németek összlétszáma még mindig viszonylag kicsi marad.

A német állampolgárok közül a közvetlen gyilkosságok fő áldozatai a 70 000 „eutanázia” által elpusztított beteg és a 165 000 német zsidó volt. Sztálin német áldozatai között az első helyen a V örös Hadsereg által megerőszakolt nők és a Szovjetunióban tartott hadifoglyok állnak. Mintegy 363 000 német fogoly halt éhen illetve pusztult el betegségekben a szovjet hadifogságban, valamint kb. 200 000 magyar. A Hitler-ellenes német ellenállásról manapság sokat hallani a médiában, de nem árt megemlíteni, hogy az 1944. júliusi Hitler elleni merényletkísérlet egyes résztvevői a tömeggyilkos politika központi szereplői voltak: például Arthur Nebe, aki az Einsatzgruppe B par ancsnoka volt Belarusz kivégzőhelyein 1941-ben, a holokauszt első hullámában, vagy Eduard Wagner, a Wehrmacht vezérlő hadbiztosa, aki egy feleségének szóló üde hangú levelében azt írta, hogy a Leningrádban éhező millióktól meg kell tagadni az élelmet.

Anna Ahmatova szavai nehezen feledhetők: „Az orosz föld a vérbe szerelmes.”1 De az oroszok szenvedéseit és hősiességét, amiről Putyin Oroszországában ma annyit hallani, szélesebb történelmi összefüggésbe kell helyeznünk. A szovjet oroszok, ahogy a többi szovjet állampolgár is, valóban a sztálinista politika áldozatai voltak, azonban sokkal kisebb eséllyel ölték meg őket, mint a szovjet ukránokat, a szovjet lengyeleket vagy más nemzeti kisebbségek tagjait. A második világháború idején a szovjetek több terrorakciót rendeztek a Szovjetunió által annektált Kelet-Lengyelországban és a balti államokban. A leghírhedtebb gyilkosság során 22 ezer lengyel állampolgárt lőttek agyon 1940-ben Katyñban és négy másik helyszínen; további több tízezer lengyel és balti polgár halt meg a Kazahsztánba és Szibériába való deportálás során vagy nem sokkal utána. A háború során a németek sok szovjet oroszt öltek meg, de arányaiban sokkal kevesebbet, mint ahány belaruszt vagy ukránt, nem beszélve a zsidókról. A szovjet polgári áldozatok számát 15 millióra becsülik. A háború során a németek Oroszországban minden huszonötödik polgárt ölték meg, szemben az ukrajnai (vagy lengyelországi) áldozatok arányával, ami egy a tízhez, vagy a belaruszok arányával, ami pedig egy az öthöz.

Belarusz és Ukrajna a háború nagy részében megszállás alatt állt. A német és a szovjet hadsereg kétszer is végigvonult mindkét ország egész területén, először támadóban, majd visszavonulóban. Ezzel szemben a szorosabb értelemben vett Oroszországnak a német csapatok csak egészen kis részét foglalták el, és csupán rövidebb időszakokra. Még ha Leningrád ostromát és Sztálingrád lerombolását is figyelembe vesszük, az orosz civilek veszteségei akkor is lényegesen kisebbek, mint a belaruszok, az ukránok vagy a zsidók veszteségei. Az oroszok által emlegetett túlzó számok Belaruszt és Ukrajnát Oroszországnak, a belarusz és ukrán áldozatokat pedig orosz veszteségnek tekintik. Ez nem más, mint egyfajta mártírsággal operáló imperializmus, amely az áldozatok explicit kisajátításával implicit módon a területet is magáénak követeli. A Dmitrij Medvegyev elnök által kinevezett új történeti bizottság, amelynek célja az orosz múlt „meghamisításának” megakadályozása, feltehetően ezt a szemléletet fogja képviselni. A mostani, sok vitát kiváltó orosz törvényjavaslat értelmében az olyan állítások, mint amilyeneket ebben a bekezdésben tettem, Oroszországban bűncselekménynek minősülnének.

Az ukrán politikusok azzal válaszolnak Oroszország azon törekvésére, amellyel monopolizálni igyekszik a közös szenvedést, valamint arra a nyugat-európai sztereotípiára, mely szerint az ukránok a holokauszt idején kollaboránsok voltak, hogy saját szenvedésnarratívával álltak elő, mely szerint Sztálin ukránok millióit éheztette halálra szándékosan. Viktor Juscsenko elnök sok kárt okoz hazájának azzal, hogy tízmillió áldozatról beszél, háromszorosára emelve az elpusztult ukránok számát; de való igaz, hogy az 1932–33-as ukrajnai éhínség szándékos politikai döntések eredménye volt, és mintegy 3 millió ember pusztulását okozta. A holokauszt után a kollektivizációs éhínségek voltak a 20. századi európai történelem legnagyobb politikai katasztrófái. A kollektivizáció ennek ellenére a szovjet fejlődési modell központi eleme maradt, amit később a kínai kommunista párt is lemásolt, könnyen megjósolható kimenetellel: Mao „nagy ugrása” több tízmillió halálos áldozatot követelt.

Ukrajnát Hitler és Sztálin egyaránt élelmiszerforrásnak tekintette. Mindkettejüknek fontos célja volt az ukrán gabonamezők ellenőrzése és kiszipolyozása, és mindketten politikai eredetű éhínséget idéztek elő: Sztálin az egész országban, Hitler a városokban és a hadifogolytáborokban. Néhány olyan ukrán fogoly, aki 1941-ben e táborok valamelyikében éhezett, az 1933-as éhínség túlélője volt. Egyébként részben a német kiéheztetési politika felelős azért az ukránokról kialakult képért, mely szerint önként vettek részt a holokausztban. A leghírhedtebb ukrán kollaboránsok a treblinkai, belzeci és sobibori haláltábor őrei voltak. Azt azonban ritkán idézik fel, hogy a németek ezeket a keretlegényeket, volt szovjet katonákat, saját hadifogolytáboraikból toborozták. Megmentettek néhány embert az egyik nagy, keleten elkövetett bűntől, az éhínségtől, hogy tettestársakká tegyék őket a másikban, a holokausztban.

Lengyelország történelme rengeteg zavaros elképzelés forrása. Lengyelországot nem egy, hanem két totalitárius állam támadta meg és foglalta el 1939 és 1941 között, mivel a náci Németország és a Szovjetunió, akik akkor egymás szövetségesei voltak, kifosztotta az országot és elpusztította az értelmiség nagy részét. Lengyelország fővárosa a második világháború idején nem egy, hanem két komoly felkelés színhelye volt a német megszállás ellen: a varsói zsidók 1943-as gettólázadásáé, amely a gettó lerombolásával végződött, és a Lengyel Honi Hadsereg 1944-es felkeléséé, amely után az egész várost földig rombolták. Az ellenállás és a tömeggyilkosság e két jelentős példáját a német média az 1944-es varsói fe lkelés évfordulós megemlékezésein 1994 augusztu sában, 1999-ben és 2004-ben is összetévesztette, és nyilván ez fog történni 2009 augusztusában is.

Ha van olyan európai ország, amely nem illik bele a mai Európába, amely mintha megrekedt volna egy másik történelmi pillanatban – akkor az az Alekszandr Lukasenko diktátor vezetése alatt álló Belarusz. De noha Lukasenko szívesen elfeledkezik a szovjet tömeggyilkosságok országa területén fekvő színhelyeiről, és autópályát készül építeni a kurapati erdő tömegsírjai fölé, bizonyos tekintetben jobban emlékszik az európai történelemre, mint kritikusai. Amikor a német erők szovjet hadifoglyokat éheztettek ki, zsidókat lőttek agyon vagy gázosítottak el és civileket lőttek agyon a partizánellenes akciók során, Belaruszt tették 1941 és 1944 között a világ leggyilkosabb helyévé. Szovjet-Belarusz lakosságának a felét gyilkolták meg vagy telepítették ki: egyetlen európai országban sem történt semmi ehhez fogható.

Ennek a tapasztalatnak az emléke, amelyet a jelenlegi diktatórikus rezsim ébren tart és szít, segít megérteni, hogy a Nyugatról jövő kezdeményezéseket a belaruszok miért fogadják gyanakvással. A nyugat-európaiak többsége meglepődne, ha megtudná, hogy Belarusz nemcsak az európai tömeggyilkosságoknak volt az epicentruma, hanem a náciellenes partizánakcióknak is, amelyek hozzájárultak a szövetséges erők győzelméhez. Megdöbbentő, hogy egy ilyen országot teljességgel száműzni lehet az európai emlékezetből. Belarusz említésének hiánya a múltról szóló viták során a legvilágosabb jele az emlékezet és a történelem közötti különbségnek.

Ugyanilyen nyugtalanító, hogy e viták során a gazdasági szempontot is figyelmen kívül hagyják. Noha a tömeggyilkosságok történetének nagyon is sok köze van a gazdasági számításokhoz, az emlékezetből minden kitörlődik, ami a gyilkosságot racionálisnak tüntetné fel. Mind a náci Németország, mind a Szovjetunió teljes gazdasági önállóságra törekedett: Németország az iparát egy keleti agrárutópiával akarta kiegyensúlyozni, a Szovjetunió gyors iparosítással és urbanizációval igyekezett túllépni elmaradott mezőgazdasági jellegén. Mindkét rezsim célja a gazdasági autarkia volt egy nagy birodalom megteremtése révén, és ennek során mindketten törekedtek a Kelet-Európa fölötti uralomra. A lengyel államra mindkét hatalom úgy tekintett, mint valami történelmi aberrációra; Ukrajnára, illetve annak dús termőtalajára pedig mindketten feltétlenül igényt tartottak. Egyes népcsoportokat mindketten terveik útjában állókként határoztak meg, bár az összes zsidó meggyilkolására irányuló német tervvel egyetlen szovjet terv sem vetekedhet, ami a kitűzött cél totális jellegét illeti. A perdöntő azonban az, hogy ugyanaz az ideológia, amely legitimálta a tömeggyilkosságot, egyszersmind a gazdasági fejlődést tűzte ki céljául. Egy hiánnyal – különösen az élelmiszerhiánnyal – küzdő világban a tömeggyilkosság mindkét rezsim számára a gazdasági tervezés részét képezte.

Mindezt olyan módon tették, amely számunkra ma elképesztőnek és perverznek tűnik, de amely a maga idejében kellőképpen meggyőzőnek tűnt ahhoz, hogy nagy számú hívet toborozzon magának. Ma már nincsen élelmiszerhiány, legalábbis Nyugaton; más természeti források azonban apadóban vannak. A 21. században szembe kell néznünk az ivóvíz, a tiszta levegő és a megfizethető energia hiányával. Az sem kizárt, hogy a klímaváltozás ismét éhínséggel fenyeget majd.

Ha egyáltalán lehetséges általános politikai tanulságot levonni a tömeggyilkosságok történetéből, akkor az az, hogy óvakodni kell a privilegizált fejlődéstől, vagyis attól, hogy egyes államok áldozatok kijelölésével, a jólétet halál árán megteremtve kíséreljenek meg gazdasági növekedést elérni. Nem zárhatjuk ki a lehetőségét annak, hogy egy csoport kipusztításából egy másik hasznot húzhat, vagy legalábbis lehet úgy látni, mintha hasznot húzna. Az effajta politikára Európa már látott példát, és ez a jövőben is előfordulhat. Az egyetlen megnyugtató válasz az egyén melletti etikai elköteleződés, vagyis az, ha az egyénnel mint élővel, és nem mint elpusztítandóval számolunk, s az effajta tervek fel sem merülhetnek.

A mai Európában épp az a rendkívüli, hogy a jólétet ötvözi a társadalmi igazságossággal és az emberi jogok tiszteletben tartásával. A világ talán egyetlen része sem ennyire védett – legalábbis egyelőre – a gazdasági növekedés effajta kegyetlen, instrumentális szemléletű hajszolásától. Azonban az emlékezet némely dolgokban furcsán eltávolodott a történelemtől, pedig ma a történelemre nagyobb szükség van, mint valaha. Könnyen lehet, hogy a világ többi részének a közeli jövője hasonlítani fog Európa közelmúltjára. Többek között ez is jó ok arra, hogy a múlt értékelését a helyére tegyük.

A németek kiűzése Keletről

A háború végén Kelet-Európából elmenekült vagy elűzött mintegy 12 millió német legnagyobb része Csehszlovákiát (3,5 millió) és Lengyelországot (7,8 millió) hagyta el. Az utóbbi csoport nagy része azokról a legyőzött német birodalomtól elcsatolt területekről származott, amelyeket a szövetséges hatalmak Lengyelországnak adtak. A 12 millió ember kb. fele menekült, a másik felét deportálták – bár nem lehet egyértelműen különbséget tenni a kettő között, hiszen a menekültek egy része később visszatért, és akkor deportálták őket.

1944 végén és 1945 elején kb. hatmillió német menekült a Vörös Hadsereg elől; kb. 600 ezer német ekkor, menekülés közben lelte halálát. Nagy részük hadseregek közé szorult egyszerű ember volt; egy részüket a szovjet katonák mészárolták le, vagy szovjet táborokban haltak meg. A gyilkosságok egy másik részét csehek és lengyelek követték el. Ezekért a gyilkosságokért Hitler is felelős, mivel a német hatóságok nem szervezték meg idejében az evakuálást.

A németek háború utáni deportálását, ami Hitler háborújának közvetlen következménye volt, a csehszlovákok, a lengyelek, a szovjetek, a britek és az amerikaiak tervelték ki. A háború idején a megszállt Lengyelország és Csehszlovákia száműzetésben élő vezetői azt a kívánságukat fejezték ki, hogy a háború után az országaikban a német lakosság száma maradjon alacsony, a szövetségesek pedig beleegyeztek a német lakosság háború utáni kitelepítésébe. Winston Churchill „alapos tisztogatást” javasolt, a Szövetséges Ellenőrző Tanács pedig kiadta a hivatalos tervet hatmillió német kitelepítésére.

A (nem kommunista) csehszlovák kormány nemcsak Sztálin, hanem Churchill és Roosevelt jóváhagyásával is száműzte németjeit. Lengyelország szovjet uralom alatt állt, de bármilyen lengyel kormány lett volna hatalmon, a németeket mindenképpen száműzték volna. A lengyel komm unisták elfogadták Sztálin javaslatát, hogy Lengyelország egészen messzire terjeszkedjen nyugat felé, ami több német száműzésével járt, mint amennyit a demokratikus lengyel politikusok szerettek volna. (A döntés lengyelek deportálásával is együtt járt: őket a háború előtti Lengyelország keleti, a Szovjetunióhoz csatolt feléről telepítették ki. A lengyel száműzöttek – kb. egymillió ember – azokon a területeken telepedtek le, ahonnan a németeket száműzték.)

1945 májusától decemberig a lengyel és csehszlovák hatóságok kb. kétmillió németet helyeztek át az országhatáraikon túlra. A lengyel és a csehszlovák hatóságok 1946 januárja után is az ország elhagyására kényszerítették a németeket, a brit, szovjet és amerikai erők pedig megszervezték a befogadásukat Németországban az általuk megszállt övezetekben. 1946–47-ben a szovjetek több mint kétmillió németet fogadtak a saját megszállási övezetükben, a britek mintegy 1,2 milliót, az amerikaiak nagyjából 1,4 milliót. A deportálások ezután már lassabb ütemben folytatódtak.

Bár a deportálások a kollektív felelősség elve alapján történtek, és a száműzöttek rettenetes bánásmódban részesültek, a német civilek halandósági rátája – kb. 600 ezer a 12 millióból – még mindig viszonylag alacsonynak mondható a fentiekben tárgyalt többi eseményhez képest. Noha a nevükben vívott szörnyű háború végén, és az egyhangúlag a határváltoztatások és deportálások mellett állást foglaló szövetségesek politikája következtében végzetes csapdába estek, ezek a németek mégsem annak a kiszámítottan gyilkos sztálinista politikának voltak az áldozatai, amelynek a nagy terror vagy az éhínségek idején elpusztult emberek.

FORDÍTOTTA ORZÓY ÁGNES

A cikk a Eurozine által szervezett vilniusi konferencián elhangzott előadás szövege, mely nyomtatásban eredetileg a The New York Review of Books 2009. július 16-i számában jelent meg.

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.