Polgárháború, francóizmus és demokrácia

A „csendpaktum” kialakítása és megszegése

Immár több mint negyed évszázaddal Franco halála után számos szerző felvetette, hogy ideje volna mérlegre tenni a spanyol demokrácia működését. A legkritikusabb szemléletűek közül a legélesebben azok fogalmaznak, akik az új rendszert tökéletlennek és alacsony színvonalúnak írják le. Úgy vélik, nem jogos az átmenet korszakának mitizálása, a hibákat pedig – melyekre hivatkoznak – annak tulajdonítják, amit az említett időszakban tettek, jobban mondva hagytak megtörténni.

Az átmenetet becsmérlők többnyire úgy tartják, hogy a francóista múlt öröksége azért élhet tovább napjainkban, mert a rendszerváltás idején az ellenzék követelései mérséklődtek. Mások, mint Josep M. Colomer – noha megértik e mértékletesség okait – úgy gondolják, hogy „az átmenet érdemei a demokrácia bűneivé váltak”.1 Ezen érvelés szerint ugyanis egy olyan intézménynek, amelyet egy igen bizonytala korszakbann hoztak létre a rendszer stabilizálásának céljával, nem feltétlenül szükséges tökéletesnek lennie egy normális, demokratikus korban, amikor már nem kell rögeszmésen aggódni az instabil kormányzás miatt, illetve azért, hogy a kényes kérdések ne váljanak nyilvános vita tárgyaivá. A helyesen értelmezett demokráciának több köze van a konfliktushelyzet békés megfogalmazásához, mint a konszenzushoz, noha ez utóbbi meghatározó jelentőségű volt a kezdeti fázisban, az alapvető szabályok és értékek széleskörű elfogadtatása érdekében.

Az örökségek, melyekre általában hivatkozni szokás, lehetnek intézményi jellegűek (a civil és katonai adminisztrációban való tisztogatás hiánya, az autoritárius rendszerben uralkodó politikai elit túlélése, vagy pusztán a Franco által kijelölt államfő személye); kulturálisak (mint az antipolitikus attitűd és a pártellenesség, melyeket a diktatúrával összefonódó beidegződésekkel szoktak kapcsolatba hozni; a kevéssé aktív állampolgári tudat, illetve a kifürkészhetetlen, szigorúan centralizált pártok jelenléte), vagy társadalmiak (az egyenlőtlenségek továbbélésének, illetve bizonyos közszolgáltatások hiányosságainak hangsúlyozása).

E szerzők többsége szerint az átmenet bizonyos elit csoportok egymás közötti paktuma következtében alakulhatott ki, az állampolgárok teljes kizárásával, olyan titkos megállapodások eredményeként, amelyek korlátozták a múltról folytatott nyílt viták lehetőségét, és megakadályozták azon intézkedések alkalmazását, amelyek igazságot szolgáltathattak volna a diktatúra áldozatainak. E tekintetben van egy kérdés, amely rendre előkerül azoknál a szerzőknél, akik – az átmenet öröksége miatt – a leginkább kritizálják a demokráciát társadalmunk súlyos betegsége, nevezetesen a spanyolok „amnéziája” avagy a „történelmi emlékezet” problematikája, miatt, miután a polgárháborúval és a diktatúrával kapcsolatban „csendpaktumra” köteleztek bennünket.

Némely, közelmúltban megjelent könyv címe önmagáért beszél: El pasado oculto (’A rejtett múlt’), La memoria incómoda (’A kényelmetlen emlékezet’), La memoria insumisa (’A makacs emlékezet’), El silencio roto (’A megtört csend’ – ez pusztán címében egyezik a Montxo Armendáriz rendezte, Franco-ellenes gerillaharcosról készült filmmel), La voz dormida (’Az alvó hang’), Disremembering the Dictatorship (’A diktatúra nem- emlékezete’) stb. Ugyanakkor a spanyolok feltételezett aktuális amnéziáját gyakran összekeverik azzal a hallgatással, melynek a diktatúra alatt a legyőzötteket alávetették. Míg az egyik vita tárgya, és napjainkban vált igen fontossá, a másik megkérdőjelezhetetlen, és hosszú a története.

Írásomban a spanyol polgárháborúnak és a francóizmusnak a spanyol demokrácia története során, illetve annak politika közegében való jelenlétét és hiányát igyekszem elemezni. Először is – miután a fő politikai erővonalak közötti kompromisszumok értelmével kapcsolatban egy sor általános jellegű reflexiót felvetek majd – megpróbálom kifejteni véleményemet az átmeneti időszak csendpaktumának valódi jelentőségéről, okairól és különféle velejáróiról – akár a háborúról, akár a diktatúráról legyen is szó. Úgy vélem, az említett megállapodás, amely meggátolta, hogy a múltat eszközként használják az egyes pártok, igen széles körű támogatottságot élvezett az állampolgárok körében, akik féltek vitát nyitni a múltról; vagyis nem csupán némely politikus kreálmánya volt, akik arra törekedtek, hogy hárítsák a kérdést. Az, hogy az átmeneti korszakban a spanyolok nem szívesen kotorásztak a múltban – s különösen féltek töviseitől –, igen összetett okokra vezethető vissza. A háború és a francóizmus emlékéből fakadó kollektív trauma abból a lelkiismeret-furdalásból is fakad, hogy a harcok során elkövetett bűncselekmények, valamint a diktatúra megtorló intézkedései jelentős társadalmi jóváhagyás nélkül nem öltöttek volna olyan hátborzongató méreteket. A spanyolok jól tudták, hogy nem hibáztathatják teljes egészében a politikai elitet, miután, egyfelől, a háború legborzalmasabb epizódjai a hátországban zajlottak, másfelől a társadalom jelentős részének a diktatúrával való cinkossága is hozzájárult a rezsim hosszú életéhez.

Másodsorban a háborút és a diktatúrát érintő parlamenti kommentárokat is szeretném elemezni. Azon felül, hogy megvizsgálom az említett múlttal kapcsolatos komponensek fejlődési útját – megjelenésüktől az eltűnésükig –, megpróbálom bebizonyítani, nem igaz, hogy sosem törődtek a legyőzött tábor és a francóizmus áldozataival, noha nyilvánvaló, hogy oly sok év diszkriminációja és szenvedése után bárminemű jó szándék megkésett, és nem lehet kielégítő. Kétségtelen, hogy nem mindig mutatkozott politikai szándék a legyőzöttek – és még kevésbé a diktatúra elnyomottjainak – megfelelő kárpótlására irányuló intézkedések meghozatalára, azt azonban nem állíthatjuk, hogy egyáltalán nem létezett ilyen, hiszen a jóvátételi szándék – összes korlátjával egyetemben – a demokrácia kezdete óta jelen van.

Végezetül megpróbálom megállapítani, mikor és miért szegték meg hazánkban a csendpaktumot. Eközben folyamatosan szem előtt tartom, hogy a parlamenti elit (vagyis a politikai közeg) részéről kezdeményezett stratégiai irányváltás, az alapvető generációs (vagyis a társadalmi közegben lezajló) váltással csakis együttesen adhat magyarázatot arra, hogy az utóbbi időben nyilvánosan is láttatható a francóista múlt, különösen, ami a legkényesebb kérdéseket érinti. Mindez megannyi történeti kutatással, regénnyel, filmmel és kiállítással (vagyis a kulturális közeggel) is összefonódik. Noha annak köszönhetően, hogy a spanyolok politikai kultúrájának lényeges elemeiben változások mentek végbe, nagyobb a lehetőség a vitákra, az újabb generációk pedig – traumáktól és bűnöktől mentesen – szabadabbak és magabiztosabbak a múlt felderítésében, az, hogy a csendpaktumot nem használták eszközként, mégsem annyira a polgári társadalom nyomásából következik, hanem inkább a parlamenti elit érdekében álló döntéssel magyarázható, amelyet a politikai erők korrelációjában lezajlott jelentős változások váltottak ki.

A „csendpaktum” a politikai közegben

Az átmeneti korszak oly sokat emlegetett „csendpaktuma” minden részletre kiterjedően kell megvizsgálnunk. Először is mindenképpen ellentmondásosnak kell tekintenünk egy olyan csendpaktumot, amelyről folyamatosan írnak és beszélnek. Másodszor, e paktum jelentőségét igen gondosan kell árnyalnunk, ugyanis szinte közhellyé vált, és említése több árnyat, mint fényt von maga után. Harmadrészt pedig meglepő, milyen gyakorta emlegetjük a múlt elhallgatására intő konspirációt, miközben a polgárháború a spanyol irodalom, a filmművészet és történetírás kedvenc témája.

Ha a múlt bizonyos aspektusairól kevés tanulmány születik, az nem feltétlenül annak tudható be, hogy a spanyol élet valamennyi közegére „ráerőszakoltak” egyfajta hallgatást. Semmi akadálya nem lett volna annak, hogy a különféle személyes emlékgyűjtemények, amelyek az utóbbi időben a polgárháborúról és a francóizmus korszakáról napvilágot láttak, már korábban megjelenjenek. Ennek bizonyítéka Ronald Fraser kiváló könyve, amely 1979-ben látott napvilágot, és személyes, szóbeli forrásokra épül, valamint Cecilia és José Bartolomé lenyűgöző dokumentumfilmje, a Después de (’Azután, hogy…’).2 Ezenkívül – mint már említettük –, amikor a spanyol demokrácia kapcsán amnéziáról, emlékezetkiesésről vagy kötelező hallgatásról beszélünk, minimum két dolgot össze szoktak keverni. Először is meg kell említenünk a különféle – politikai, társadalmi és kulturális – színterek alapvető megkülönböztetését, miután a két utóbbiban nem feltétlenül volna kötelező azon paktumok tiszteletben tartása, amelyeket az első színtéren sikerült bevezetni; ennek bizonyítéka a szóban forgó paktum gerjesztette megannyi kommentár és kritika. Másodszor pedig ki kell térnünk a polgárháború, illetve a francóizmus emlékei közötti különbségre, ugyanis két olyan jelenségről van szó, amelyek látszólag ugyan összefonódnak a fejünkben, és kronológiailag is egymást követték, mégis igen különböző emlék-, trauma- és konszenzus-síkokat generálnak.

Ami a politikai síkot illeti, a dolgoknak kettős a vetülete. Egyfelől valóban sikerült megállapodni abban, hogy a „testvérgyilkos” múlt nem válhat a politika eszközévé, ugyanakkor se szeri, se száma nem volt a háborúra vonatkozó, tanulságkereső utalásoknak (vagyis, hogy hasonlónak nem szabad még egyszer bekövetkeznie), és ezek az utalások szinte mindig egy alapvető konszenzuson alapultak, amelyet a következő mondatban foglalhatnánk össze: „valamennyien felelősek vagyunk az elkövetett kegyetlenségekért”.3 Figyeljük meg, hogy ez a konszenzus sem arra nem utal, vajon ki volt a felelős a háború kirobbanásáért, sem arra, hogy vajon a francóisták vagy a republikánusok megtorlásai voltak-e borzalmasabbak. Az átmenet korszakában kialakult konszenzus igen általános jellegű volt, és a polgárháború egyfajta szigorúan egysíkú olvasatát adta; tartalma a kollektív tragédiáról szólt, amelynek soha többé nem szabad bekövetkeznie, s amelynek során mindkét tábor jóvátehetetlen bűnöket követett el, ám részletekbe senki nem bocsátkozott. Az is igaz, hogy az 1977-es amnesztiatörvény során megállapodás született arról, hogy szemet hunynak a Franco halálát megelőző politikai és ideológiai karrierek felett, amennyiben kerek- perec elfogadásra kerül a demokratikus játszma új szabályrendszere.4 Valójában, úgy tetszik (különösen az átmenet idején), volt egyfajta hallgatólagos megállapodás a parlamenti elit tagjai közt, miszerint a múlt nem válhat a politika eszközévé, valamint egy nyílt paktum is született, amely az említett törvényben érhető tetten, s amely meggátolja az amnesztia életbe lépése előtt elkövetett jogtiprások elítélését. A paktumnak nagyon súlyos együtthatói voltak, hiszen más törvénnyel ellentétben megkérdőjelezhetetlen volt, és mindennemű jogi folyamatot megelőzött.

Az átmeneti korszakokban a szabadabb rendszer felé haladó, múltbeli politikai elit és a mérsékelt ellenzék közötti paktumok során többnyire felállítanak bizonyos normákat, mindenekelőtt pedig „kölcsönösen garanciát vállalnak arra, hogy igyekeznek megakadályozni bármely szerencsétlen végkifejlet bekövetkeztét”. Az efféle megállapodások a konfliktusok lehetőségének csökkentésére irányulnak, hiszen valójában olyan, „tárgyalások révén létrejött kompromisszumok, melyek létrehozói megegyeznek abban, hogy lemondanak egymás kölcsönös megkárosításáról”. Általában „bizonyos záradékot is tartalmaznak, melyben a megállapodó felek kijelentik, hogy nem folyamodnak erőszakhoz”.5

Tagadhatatlan, hogy a paktumok határt szabnak a nyilvános vitáknak, s hogy az átmeneti korszakok sok mindent hagynak örökül az új rendszerre. A demokrácia működését megszabó játékszabályok az aktuálisan fennálló erőviszonyokból és politikai prioritásokból fakadnak. Némelyek úgy vélik, hogy a teljes folyamat sikeres lezárulása, vagy – ami ugyanaz – a spanyol demokrácia konszolidációja még nem jelenti azt, hogy ne szemlélhetnénk kritikus szemmel az átmeneti időszakot. Mások azt sem átallják kijelenteni, hogy amíg nem helyezkedünk élesen szembe a háborús, illetve autoritárius múlttal – abban a meggyőződésben, hogy a „halogatás” csírái az átmenetben keresendők –, addig a demokrácia korcs és tökéletlen marad.

Napjaink szemszögéből nézve nyilvánvaló, hogy a múlt emléke – legalábbis részben – megszabta a politikai változás formáját Spanyolországban, vagyis azt, ahogyan a diktatúrát felváltotta a demokrácia. Az átmeneti korszakban igen terhes volt a háború emlékének továbbélése, ami tökéletesen érthető jelenség. Egyfelől tanulságokat akartunk levonni, ezért hivatkoztunk rá oly gyakran, vagyis, hogy nem szabad még egyszer bekövetkeznie; másfelől a legyőzöttek emléke – amiről oly sok éven át hallgatni kellett – Franco halála után kezdett utat törni magának. A diktatúra ugyanakkor túlságosan közeli emlék volt még ahhoz, semhogy komolyan lehetett volna elmélkedni róla, s előre is bocsátották, hogy ebben az értelemben még nem lehet konszenzusra jutni. Így vagy úgy, mindkét emlék (a háborúé és a Franco-rendszeré) egyaránt a legteljesebb bölcsességre intett bennünket.

A kockázatvállalással szemben táplált ellenérzéseket – amelyek az újabb „testvérgyilkos” összetűzéstől való félelemérzetből fakadtak – az átmenet idején csak fokozták a feszültségek és az erőszak. A hetvenes évek felborzolt kedélyei közepette újraéledtek a félelmek egy esetleges államcsíny bekövetkeztétől, amely újabb, hosszú polgárháborúba torkollhat. A spanyol átmenet modelljének legkritikusabb szemlélői többnyire figyelmen kívül hagyják a korszakra jellemző óriási bizonytalanság-érzetet, akárcsak az államcsíny fenyegető veszélyét, és egyfajta problémamentes, stabil jelen perspektívájából vádolják a múltat.

Az, hogy vajon a baloldal a tárgyalások során a szükségesnél engedékenyebbnek bizonyult-e, s hogy ez a magatartás okozta-e bizonyos társadalmi csoportok támogatásának elmaradását – amelyek túl hamar kiábrándultak a demokráciából és/vagy a baloldalból –, fontos, feltétlenül megvitatásra érdemes kérdések. Mindent egybevetve, miközben arról tanakodunk, vajon hogyan alakultak volna az események, ha a baloldal harcosabb magatartást tanúsít a múlttal szemben – azon felül, hogy mindez puszta spekuláció –, nem szabad figyelmen kívül hagynunk az akkori akadályokat, amelyek meggátolták a letisztult, felelősségteljes politikát a diktatúra idején. És nem csupán a valóban létező korlátokat (a rendszer megmaradt legitimitása, illetve a reformista elit főszerepe) kellene figyelembe vennünk, hanem azokat is, amelyeket a szereplők valósként érzékeltek; hiszen – egészen sokáig – senki nem sejtette előre sem az ultrajobb-oldal – napjainkig jellemző – választói gyengeségét, sem a hadsereg megosztottságát. Ha a politikai elit megszállottan igyekszik elkerülni az államcsínyt az átmeneti korszak idején, az komoly dilemmát vet fel:

Hogyan tudják az átmenet szorgalmazói úgy elejét venni egy potenciális államcsínynek, hogy közben ne váljanak bénulttá a félelemtől, amivel kiábrándítanák a mellettük állókat, és csökkentenék a továbblépéshez szükséges erejüket? Ugyanis, ha eltúlozzák a puccsveszélyre adott reakciójukat, az államcsíny támogatói szinte ölbe tett kézzel elérhetik céljukat.6

Képtelenség olyan egyensúlyi pontot találni, amely a különböző társadalmi szektorokat tökéletesen kielégítené, s gyakorta összeegyeztethetetlen igényekkel találkozunk. Spanyolországban a népesség nagy része által megszavazott utat követtük, amely a mérsékelt változást választotta, s természetesen azt is, hogy ne kérjük számon a múltat, és kerüljünk minden olyasfajta magatartást, amely dühös vagy megtorló szándékot sugallna. Ebben az esetben a rendszer legdurvább és leginkább elnyomó jellegű szakasza óta eltelt idő – az újabb polgárháború elkerülésének szándékával egyetemben – segít annak megértésében, miért nem fordított az ország oly nagy figyelmet a múlt iránt, s ezzel ellentétben miért helyezett oly nagy hangsúlyt a demokratikus, európai integrációs jövőképre. Más példák esetében ugyanakkor „a vezetők közötti – a múlt eltemetésére irányuló –konszenzus a népesség java része számára etikai szempontból elfogadhatatlannak tűnhet”, mivel „az elkövetett kegyetlenségek túlságosan is leírhatatlanok és frissen élnek a nép emlékezetében, semhogy ne vegyenek róluk tudomást”.7

Számos szerző felvetette már, vajon hogyan lehetne igazságot szolgáltatni a múlttal kapcsolatban anélkül, hogy a jelent elveszítenénk, a híres weberi dilemma – az elveken vagy a konvenciókon alapuló etika – értelmében. Ezt az alapvető kérdést a spanyol baloldal is felvetette. Mindent egybevetve a retrospektív igazságszolgáltatás sosem kapott túl nagy hangsúlyt hazánkban, és ennek okai részben abban keresendők, hogy ilyen értelemben a nemzetközi nyomás nem volt olyan erős, mint napjainkban, de azzal is magyarázható, hogy az ellenzék soraiban már jó ideje gyökerestül kitéptek minden, a múlt revíziójára irányuló kísérletet.8 Bárminemű ilyesfajta felvetésre a jobboldal azon nyomban a „revansista”, a baloldal pedig a „célszerűtlen” bélyeget ragasztotta. Olyannyira stigmatizálták azt a néhány személyt, aki igazságot követelt, hogy végül, a demokrácia stabilizálódása után a baloldal elfelejtette „elővenni” elhárított aggályait, részben azért is, mert nem volt ilyen irányú, erős, érzékelhető társadalmi igény.

Egészen a közelmúltig jellemző volt a spanyol közegre, hogy azok a nemzeti kezdeményezések – egyes szerzőknél „social agency”9 –, melyek az áldozatokról való megemlékezést sürgették, gyengének bizonyultak. Márpedig, ha a társadalom – más országokkal ellentétben (gondoljunk csak a latin-amerikai emberjogi szervezetek szerepére) – nem állt a rehabilitációs folyamat élére, mit tett a politikai hatalom? Spanyolországban, azon kívül, hogy elhatározták, nem állítják a parlamenti csatározások szolgálatába a múltat, fokozatosan jóváhagytak számos olyan – téves – intézkedést, amely idővel – ami gazdasági jogaikat illeti – egy kalap alá vette a két tábor áldozatait, noha a diktatúra áldozatainak szimbolikus rehabilitációja sokkal későbbi volt, tökéletlen, és nem kielégítő.

Az említett intézkedések meghozatalát akadályozó átmeneti korlátok nem maradtak örökérvényűek. Más okokat kell hát keresnünk annak megértésére, miért nem történt meg a háború legyőzötteinek, mindenekelőtt pedig – miután az előbbiek bizonyos szintű kárpótlása viszonylag korán megkezdődött – a Franco-rendszer áldozatainak kárpótlása, még akkor sem, amikor pedig már stabilizálódott a demokrácia, immár távoli volt a katonai beavatkozás veszélye, a baloldaliak pedig abszolút többségbe kerültek a parlamentben. Nem arról volt hát szó, hogy hivatalosan elítéljék a diktatúrát – hiszen ehhez bizonyára nem is lett volna megfelelő társadalmi támaszuk –, hanem arról, hogy tisztelettel adózzanak azok emléke előtt, akik a leginkább megszenvedték az elnyomatást. A Stephen Holmes által említett „szájpecek-rendeletek”,10 amelyeket az átmenet idején bevezettek, nehogy fegyverként vessék be a múltat, semmit nem árulnak el arról, miért is volt oly lehetetlen megfelelő tisztelettel adózni a tekintélyuralmi korszak áldozatai előtt. Igaz, történtek bizonyos lépések a kárpótlásukra, mégis óriási „lyukak” maradtak, ugyanis bizonyos intézkedések megkésett meghozatala hozzájárult az igazságtalanságok elmélyítéséhez, és paradox módon a leglátványosabb kezdeményezések némelyikére csak a Partido Popular (Spanyol Néppárt) hatalomra kerülését követően került sor, noha akkor is nagy titok övezte őket. Úgy gondolhatnánk, hogy a meghiúsult államcsíny időbeli közelségéből fakadó óvatosság magyarázza, hogy az első szocialista kormány nem szorgalmazta a történeti-politikai emlékezet diktálta lépéseket. Az egymást követő szocialista kormányok hallgatása azonban még sokkal érthetetlenebb.

A múlt behatolása a parlamentbe

A 2000. március 22-i választások eredményeként a PP abszolút többségbe került. Ettől fogva, a VII. törvénykezési időszakot követően valóságos emlék-lavina indult meg. A múlt pánikszerű felidézése nem csak a politikában (ahol először kirobbant), hanem társadalmi színtéren is megmutatkozott. 2000 végén megalakult az Asociación para la Recuperación de la Memoria Histórica (ARMH, ’Történelmi Emlék-helyreállító Szövetség’), melynek egyik alapvető célkitűzése az volt, hogy azonosítsa azokat, akiknek földi maradványai a számtalan tömegsírból előkerült. E tömegsírokba a francóista hatalom áldozatait temették, többnyire a polgárháború idején. A szövetség egy úgynevezett Comisión de la Verdad (’Igazság Bizottság’) felállítását szorgalmazza, hogy helyreállítsa a Franco-rendszer áldozatainak méltóságát, valamint szándékában állt megnyitni a katonai archívumot, ami elengedhetetlennek bizonyult az elnyomás történetének részletes rekonstruálásához. Az ARMH meghatározó aktivistája a hatvanas években született, ami azt bizonyítja – mint erre már utaltunk –, hogy a múlt leggöröngyösebb ösvényeit csak egy új generáció képes újra bejárni, melynek tagjait már nem gyötri félelem és bűntudat. Hogy az előző generáció még nem heverte ki a múltbeli traumákat, abban is tetten érhető, hogy amikor 2002. november 20-án jóváhagyták a francóista múlt elítélését és az áldozatok felé történő tiszteletadást (azzal a kitétellel, hogy a közigazgatási szervek kötelesek lehetővé tenni a tömegsírokhoz való hozzáférést, a földi maradványok beazonosítása érdekében), abban is megállapodtak, hogy egyfelől „megőrzik az egyetértés és a megbékélés szellemét, amely az 1978-as alkotmány létrehozását elősegítette, valamint megkönnyítette a diktatúra és a demokrácia közötti békés átmenetet”, másfelől elejét veszik, hogy a jóváhagyott megállapodás „a régi sebek kiújulásához, illetve a polgári összecsapás iránt érzett lelkiismereti aggályok felébresztéséhez vezessen”.

Az ARMH kezdeményezései igen komoly visszhangot váltottak ki a politikai pártok körében is. Egyes intézkedések gyors életbe lépése részben annak köszönhető, hogy az általános légkör sokkal inkább hajlott a hetvenes években létrejött diktatúrák büntetlenségének megkérdőjelezésére. A nemzetközi büntetőjog igen sokat fejlődött az utóbbi két évtizedben, és sokan osztják a nézetet, hogy az emberi jogokat legsúlyosabban sértő cselekedeteket vizsgálat alá kell vetni, sőt, némelyek szerint bíróság elé is kell őket vinni. Az említett kezdeményezések hatása azonban nem pusztán a nemzetközi változásoknak volt köszönhető, hanem jó néhány egyéb változásnak is, amely Spanyolországban lezajlott. Az egyik a PP abszolút többsége volt, melynek okai az előző kormány körüli problémákban keresendők. A másik az, hogy – mint már említettük – a demokrácia stabilizációjával párhuzamosan fontos generációváltás történt, és számos fiatal már nem ismerte jól a Franco-rendszer történetét, ugyanakkor igen kíváncsi volt rá, miután a saját szemükkel látták, hogy az ország egészen rövid idő alatt mekkora változáson ment át.

Az 1977 és 2002 között előterjesztett, a „francóizmus”, „francóista” vagy „Francisco Franco” szavakat tartalmazó valamennyi parlamenti javaslat 57%-a a legutolsó törvénykezési időszak során született. E javaslatok száma nem éri el a tízet törvénykezésenként, egészen a PSOE utolsó előtti törvénykezéséig (véleményem szerint ekkor bomlik fel a paktum, amely arra irányult, hogy a francóista múltat ne állíthassák a politika szolgálatába), majd a VII. törvénykezési időszak alatt, amikor is a PP abszolút többséggel kormányzott, robbanásszerűen megugrik a számuk, s tanulmányom megírásának idejéig [2004] összesen 54 ilyen javaslat volt.

A polgárháborúra történő utalások ugyanakkor mindvégig jelen voltak a parlamenti javaslatok során, s csupán a francóizmussal kapcsolatos utalások múlták felül a számukat, a PSOE utolsó, és a PP legutóbbi törvénykezése idején. Ami a múltról való megemlékezést illeti (a maga egészében) – valamennyi múltra vonatkozó kategóriát beleértve – egyértelműen a IV. (1989–1993) és a VII. (2000) törvénykezési időszakot kell megemlítenünk.

2000 óta volt egy olyan, a múlttal foglalkozó utalás, amely a többinél nagyobb érdeklődést váltott ki. Az alkotmánybizottság (Comisión Constitucional) 2002. november 20-i ülésén lezajlott vita során hét, egymással összefüggő javaslatról tárgyaltak, amelyek különböző parlamenti pártok nevéhez fűződtek. Így vagy úgy, de valamenynyi a polgárháború és a Franco-rendszer áldozatainak elismerésére vonatkozott (arra, milyen önfeláldozóan járultak hozzá a jelenlegi, szabad rendszer létrejöttéhez). Szóltak arról, hogy nyilvánvalóvá kell tenni az ő, és családtagjaik szenvedését, úgy szimbolikus értelemben (exhumálni kell a tömegsírok földi maradványait, és méltó módon újratemetni őket), mint anyagi vonatkozásban (védelmet kell nyújtani a száműzetésben élőknek és a hadiárváknak), valamint tisztelettel kell adózni a diktatúra során kivégzett személyek emléke előtt. Végezetül egy kényesebb téma is felmerült: a felszólalók indítványozták, hogy egységesen el kell ítélni a diktatúrát.

Ezt a vitát az átmeneti korszakban született, a politikai játszma alapszabályait érintő paktum újrafogalmazására tett kísérletként értelmezhetjük. Valóban az alkotmánybizottsági ülésen hangzott el, és explicit módon kifejezi a résztvevők békítő szándékát. Figyelembe véve az akkori erőviszonyokat és az állampolgárok vágyát, hogy minél gyorsabban megszabaduljanak a diktatúra még ki sem hűlt tetemétől, érthető módon a múlttal kapcsolatos konszenzus pusztán arra irányulhatott, hogy a polgárháború során a két tábor által elkövetett borzalmak miatt a felelősséget megosszák. Kizárólag ezt sugallhatta a megállapodás, amely – a múlt tekintetében – viszonylag egységesnek mondható, a jövőt illetően pedig sokkal tágabb és lényegre törőbb a konszenzus: a demokratikus rendszer megteremtését és az európai integrációt szorgalmazza.

Az új rendszernek – hatékony működését illetően – nem kellett explicit módon elítélnie az előzőt, ugyanakkor nem szabad alábecsülnünk a szimbolikus politikai lépések jelentőségét. Az, hogy nyíltan elítélték a diktatúrát, bizonyos mértékben lehetővé tette az alapító jellegű konszenzus végső formájának kialakítását, amely – a diktatúra időbeli közelségénél, s egyenetlen értékelésénél fogva – befejezetlen maradt. Napjainkban – noha a kutatók számára még most is kényes dolog a spanyoloknak a Franco-rendszer utolsó évtizedeiben tanúsított magatartását boncolgatni, s a lakosság jó része még mindig ambivalens módon értékeli a diktatúrát – már szinte senki sem tagadja elnyomó jellegét, hiszen az első évtized rendkívüli brutalitása (még akkor is elmondható ez, ha más parancsuralmi rendszerekkel – például a békeidőbeni olasszal vagy némettel – összehasonlítjuk) minden kétséget kizár, és egyre inkább empirikus evidenciaként kezeljük e brutalitás mérhetetlen dimenzióit, még ha néhány szerző – polémikus céllal – igyekszik is elbagatellizálni.

A politikai paktum felbomlásának okai

Az utóbbi években tanúi lehettünk annak, hogy felbomlik az átmeneti korszak főszereplőinek nevével fémjelzett politikai paktum, mely a múlt politikai eszközzé degradálásának megakadályozását tűzte ki céljául. A parlamentben különféle javaslatokat vetettek fel a július 18-i katonai felkelés elítélése, a Franco-rendszer által kivégzettek családtagjainak erkölcsi és anyagi rehabilitációja, a száműzetésben élők felé történő tiszteletadás, valamint az antifasiszta gerillaharcosok morális elismerése témakörében; ezek korábbi, sokkal kevésbé vitatott kezdeményezéseket egészítettek ki – ide sorolhatók a legyőzött tábor hadirokkantjainak, harcosainak, özvegyeinek és árváinak szánt nyugdíjak, valamint a diktatúra politikai foglyainak nyújtott támogatások. Az utóbbi időkben a médiákban is történtek kezdeményezések a diktatúra áldozatai és száműzöttei felé irányuló tiszteletadásra vonatkozóan. Végezetül – mint már említettük – bizonyos társadalmi szervezetek kezdeményezték a – mindenekelőtt a polgárháború alatt ásott – tömegsírok megnyitását.

A nemzetközi büntetőjog fejlődése kínálta vitathatatlan lehetőségeken kívül egyéb tényezők is segítenek annak megértésében, vajon miért nyert ekkora jelentőséget a spanyol múlt az utóbbi időben. Véleményem szerint a szóban forgó változás részint a politikai elit stratégiai fordulatának, részint pedig a megfiatalodott, kíváncsi társadalom kezdeményezéseinek köszönhető – ez a társadalom ugyanis erősen vágyik rá, hogy megtudja, mi is történt valójában, és már nincs meg benne az idősebbek félelme, ha a levéltárak megnyitása és a tömegsírok feltárása kerül sorra.

Noha az a paktum, amely azt célozta, hogy a francóista múlt ne váljon politikai eszközzé, hasonlóképpen jött létre, mint az, amelyik a polgárháborúra vonatkozik, mégis hangsúlyoznunk kell, hogy míg az első a szerződő felek közötti alapvető egyensúlyra épült (miután mindkét tábor elkövetett barbár tetteket a háború alatt), a második esetében sosem beszélhettünk hasonló harmóniáról. Miközben ugyanis mindenki abban volt érdekelt, hogy ne vájkáljunk a háborúban, a diktatúra vonatkozásában nyilvánvaló volt, hogy a hóhérok és áldozatok kristálytisztán elkülönülnek. Valójában azért tartották életben a háborúra vonatkozó csendpaktum egyensúlyát, mert mindkét fél veszített volna, amennyiben felbomlik. A diktatúra esetében ugyanakkor oly egyenlőtlenek voltak az erőviszonyok, és egyértelmű volt, hogy egyesek (akik aktívan közreműködtek a diktatúrában) nyertek, mások pedig (akik szembehelyezkedtek vele, s így korlátozták lehetőségeiket a politikai haszonszerzést illetően) veszítettek, ami magyarázza a paktum későbbi felbomlását.

Számtalanszor elmondták már, hogy a spanyol múlt feltámasztásának fordulópontja az a pillanat, amikor a spanyol polgárháború kezdetének hatvanadik évfordulója, 1996 kapcsán felbomlik a csendpaktum. Mások 1995-re, a Franco halálának 20. évfordulójára helyezik a hangsúlyt, amikor is számos könyv jelent meg a diktátorról. Jómagam ugyanakkor úgy vélem, hogy a „ne bolygassuk a múltat” fedőnevű paktum már korábban felbomlott, mégpedig az 1993-as választások előestéjén, amikor is három, abszolút többséggel lezajlott törvénykezési időszakot követően a PSOE – először – megijedt, hogy elveszíti a hatalmat. E fenyegető lehetőség árnyékában úgy döntött, véget vet az említett politikai megállapodásnak, és a Partido Popular elleni választási kampányban politikai eszközként veti be a francóista múltat. Ez a kampány – melynek során a korábbi szocialista kormányok vívmányait is kellőképpen kihangsúlyozták – váratlan sikert aratott, ami – véleményem szerint – legalábbis részben annak a félelemnek volt köszönhető, hogy a jobboldal visszatér.

A PSOE bontotta fel a múlt nem politikai eszközként való felhasználásának paktumát azzal, hogy a PP ellenzéki pozícióban tanusított viselkedésével megszegte a spanyol demokrácia alapító paktumát. Érdekes jelenség a demokrácia alapító paktumának eltérő értelmezése, melynek felemlegetése másfelől oly szép választási eredményeket hozott. A baloldal úgy vélte, hogy a PP szegte meg először a játékszabályokat, miután szakított a mérsékelt magatartással és a konszenzus szellemével, amely olyannyira meghatározta az átmenet korszakát. González szerint „az alkotmányos konszenzus – a moncloai megállapodásokat követően – a kormány és az ellenzék közötti kölcsönös tiszteleten és megbecsülésen, valamint – négy vagy öt meghatározó témában – az alapvető egyetértésen alapult”.11 A szocialisták, miután a PP változtatott a viszony jellegén, morálisan felhatalmazva érezték magukat a másik paktum felbontására, vagyis arra, hogy immár a politika szolgálatába állítsák a francóista múltat egy olyan pillanatban, amikor a PSOE igen gyenge lábakon áll. Azt sem felejtették el, hogy a PP – amikor még Allianza Popular [a rendszer 1976-ban alapított utódpártja] volt – egyáltalán nem lelkesedett az alkotmányért, sem az átmenet módjáért, később ugyanakkor maguknak követelték az érdemeket. A PP a maga részéről pedig azzal vádolta a szocialistákat, hogy megtörték a másik, a múlt fel nem használhatóságáról szóló paktumot, s még napjainkban is sok az olyan szocialista, aki azt állítja, hogy az ellenlábas párt a Franco-rendszer magatartásformáit követi.

1996-ban, az új választások során a PP győzelmet aratott, s noha a PSOE ismét hasonlóképpen próbált manőverezni, mint három évvel korábban, immár – különböző okokból kifolyólag – nem volt képes annyi szavazathoz jutni az utolsó pillanatokban, mint az előző kampány idején. Ugyanazon üzenet ismétlése ezúttal sokkal kevésbé volt hihető, hiszen a PP sikert aratott a mérsékelt ideológiai magatartás képével, az UCD centrista hagyományainak örököse színében tüntetve fel magát.

Miután a PP 1996-ban hatalomra jutott, különösen pedig, miután 2000-ben abszolút többséget szerzett, a többi politikai erő, amely már évekkel korábban is választási fegyverként vetette be a múltat, ezúttal valóban alaposan kiaknázta, s úgy igyekezett legyőzni a PP-t, hogy a diktatúrával hozta kapcsolatba. A parlamenti viták során a Franco-rendszer áldozatainak rehabilitációját követelték, és valóban számos kellemetlen helyzetbe sodorták a kormánypártot. E stratégiai váltás következtében a két fő baloldali formáció (a PSOE és az IU), valamint a nacionalista pártok ereje megsokszorozódott. Több évfordulós dátumot – 1996-ot, 1999-et és 2000-t – is bevetettek, hogy a jobboldal szemére hányják eredendő francóista szennyeződéseit, miután korábban olyan dátumokat szalasztottak el, mint 1986 és 1989, amikor is a PSOE abszolút többséggel rendelkezett, és semmi nem állt az útjukba.

Társadalmi és kulturális színtéren a múlt 1995-ben kezdett erőteljesen visszatérni; a parlamentben ugyanakkor csak 1996-ban, a PP hatalomra jutását követően. Ugyanebben az évben emlékeztünk meg a háború kitörésének 60. évfordulójáról, és a nemzetközi brigádok hazánkba érkezéséről. 1998-ban ünnepeltük az alkotmány megszületésének 20., 1999-ben pedig a háború végének 60. évfordulóját. Miután 2000-ben a PP abszolút többséget szerzett, legalább hat, rendkívül érdekes parlamenti vita zajlott le. Kettő februárban, egy júniusban, egy 2001 májusában, egy másik 2002 februárjában, végül ugyanennek az évnek a végén még egy. Az elsők közül kettő (február 27-én, illetve május 16-án) az antifasiszta ellenállás témáját érintette, egy másik (február 13-án) a katonai felkelés elítéléséről szólt, a negyedik (2001. június 21-én) a Franco- rendszer kivégzetteinek morális rehabilitációjáról, végül (2002. február 19-én) a francóista diktatúra alatt foglyul ejtett, illetve megtorlásoknak kitett személyek erkölcsi és anyagi kárpótlása volt a vita tárgya.

A baloldaliak számára a múlt emléke fontos politikai érvvé vált. A „szükséges emlékezés” jegyében a baloldal úgy vélte, nem ismerték el méltóképpen harcukat a diktatúra idején, sem az engedményeket, melyeket az átmeneti korszakban voltak kénytelenek tenni, a nemzeti megbékélés jegyében. A kommunisták olvasatában múltbeli engedékenységük, s a konszenzusra törekedés politikájának feltétlen elfogadása miatt a választások során túl nagy árat kellett fizetniük. Kijelentették, hogy az egyetlen szakszervezeti, ellenzéki párt, amely bizonyos szerephez jutott a diktatúra idején, a kommunista párt volt. Amint azt Sartorius és Alfaya is kimutatta,12 ők részesültek a legtöbb büntetésben, és ők szervezték a legtöbb tiltakozó megmozdulást is a diktatórikus rendszer ellen, elsősorban a munkástanácsokon keresztül. Később – Franco halála után – igen visszafogott magatartásról tettek tanúbizonyságot, s kimutatták a megbékélésre hajló szándékukat, hiszen elfogadták a monarchiát, azaz lemondtak zászlajukról és a köztársaság eszméjéről.

A Partido Socialista – noha 14 évig kormányzott – nemigen szorgalmazta azokat a kezdeményezéseket, amelyeket a későbbiek során olyannyira védelmezett. Miután azonban kikerült a hatalomból, a diktatúra emlékét fegyverként alkalmazta a PP ellen, nehogy bárki is megfeledkezzék a rivális párt Franco-barát stigmájáról. A baszk és katalán nacionalista pártok is csatlakoztak e stratégiához. A 2001. februári, a katonai felkelés elítélését taglaló parlamenti vita során a baszk parlamenti csoport szóvivője így kezdte beszédét: „Társadalmunkban a totalitárius, egységesítő és kirekesztő szellem szimptómáinak visszatérését tapasztalhatjuk”, valamint azt, hogy „a diktatúra politikai vezérei lerázták komplexusaikat – már ha valaha léteztek ilyenek –, és demokráciaórákat tartanak jobbra-balra”. Végül kijelentette, hogy csoportjának tagjai „méltatlankodva és döbbenettel figyeli azon politikai magatartásformákat, amelyek a – sötét, förtelmes, fasiszta és antidemokratikus – múlt szellemeit igyekeznek feltámasztani.”

A baloldaliak, illetve a baszk és katalán nacionalisták által követelt „szükséges emlékezéssel” szemben áll a „túlburjánzó emlékek” elmélete, amelyet a PP képviselt, méghozzá azért, hogy ily módon megtagadja a segítségét azon javaslatok elfogadásához, hogy nyilvánosan is elítéljék a múltat. Mindez 2002 novemberéig tartott, amikor is végül elfogadták a Franco-rendszer egyértelmű elítélését. A PP szerint a múltra történő hivatkozás felesleges, a diktatúrát illető kritikák pedig túltengnek. Annak, hogy manapság már senki sem támogatna egy diktatórikus rendszert, legékesebb bizonyítéka a sikeres demokratikus folyamat, valamint a rendszerellenes csoportok szinte abszolút hiánya, vallották. Ha figyelmen kívül hagyjuk a baszk nacionalista HB-hoz hasonló politikai formációkat, vélte a PP, a szélső jobb- és baloldali pártoknak sem parlamenti képviselete, sem társadalmi támogatottsága nincs Spanyolországban. A PP szerint a diktatúra egyetlen szövődménye, a Franco-rendszer egyetlen, a demokratikus együttélést megnehezítő öröksége az ETA létezése.

A PP másfelől tökéletesen ellenezte a politikai váltás modelljének megkérdőjelezését, hiszen a spanyolok szemében oly népszerű volt az átmenet, és oly büszkén emlékeznek rá. Így a PP igyekezett kisajátítani magának az átmenet hagyatékát, a centrista UCD örökösének, és az 1978-as alkotmány őrzőjének színében, s a későbbiekben ők voltak azok, akik a leginkább ellenezték az alkotmány-reformot. A már említett vita során, 2001 februárjában Robles Fraga PP-képviselő nyíltan vallotta:

Ki kell jelentenem, hogy a nemzeti megbékélés, az átmenet, az alkotmányos viták és az alkotmány szövegének folyamatos felelevenítésében, illetve mindabban, amit azóta tettünk, keresendők pártom – Önök által jól ismert – fergeteges választási győzelme.

Ezután „a múlt totalitárius fantomjaira” utalt, „akiket a spanyolok 25 évvel ezelőtt egészen mélyre temettek”.

A PP egészen a 2003 májusában megtartott helyi és autonóm választásokig tartotta magát ehhez a magatartáshoz, amikor is – miután első ízben félni kezdett (akárcsak a PSOE 1993-ban), hogy nem egészen egy évvel az általános választások előtt elveszítheti masszív szavazótáborát – úgy döntött, érvényteleníti a múlt emlegetésével szembeni, korábbi ellenérzéseit. A PSOE és az IU [Egyesült baloldal] közötti megállapodásokat „szocialista-kommunista”-ként emlegették, nyíltan utalván ezzel a Népfrontra. A történelem eme korszakának felidézésével igyekeztek meggyőzni a választópolgárokat, hogy Spanyolországban valami hasonló mehet végbe, ha az említett koalíció győzelmet arat.

Konklúziók

Írásomban igyekeztem kimutatni, hogy a csendpaktum elnevezésű megállapodás célja a múlt politikai eszközként való felhasználásának megakadályozása volt. Ezt egy olyan társadalom támogatta, amelyik éppen hogy a múlt traumáitól szenvedett, félt a következményektől, ha beszél róla, és arra vágyott, hogy a jövőbe tekintsen. Az a tény, hogy az átmeneti korszak fő intézményes megállapodásait bizonyos politikai elitek neve fémjelezte, még nem azt jelenti, hogy az állampolgárok többségének érdekeit figyelmen kívül hagyták volna.

Ami a háborút illeti, a politikai paktumot tiszteletben tartották, ezt magyarázza a „soha többé” általános jelmondata, s a megosztott bűnösségről alkotott széleskörű meggyőződés; sokan úgy vélik, hogy valamiért szégyenkezniük kell, ha az említett időszakra visszatekintenek. Ugyanakkor aszimmetrikus volt az a megállapodás, amelynek értelmében a múlt nem lehet a politika eszköze, következésképp rendkívül labilissá vált, ugyanis egyes politikusok – másokkal ellentétben – francóista múltúak, illetve valamiféle családi vagy ideológiai kötődésük volt az előző rendszerhez. A polgárháborúra vonatkozó csendpaktum megszegésével azonban mindenki veszített volna. Azok, akiknek nem szennyezte be a Franco-rendszer a múltját, nagy kísértést éreztek rá, hogy megszegjék a megállapodást, és fegyverként vessék be a diktatúrát politikai riválisaikkal szemben, de tartottak tőle, hogy ezzel saját választási esélyeiket is ronthatják.

A politikai paktum felbomlásának említett okain – valamint a diktatúrák büntetlenségének jelenségét illető, nemzetközi szintű hangulatváltozáson – kívül a spanyolok politikai kultúrájában végbement jelentős változás is döntő fontosságú, hiszen immár rend volt és béke, és egyre kevésbé gyötört bennünket a félelem és a bűntudat. Hogy új generáció jelent meg a közigazgatás színterein a múltról folytatott párbeszéd kapcsán kétségkívül új lehetőségeket kínált. Manapság e tekintetben az egyetlen korlátot a híres törvénytervezet jelenti, amelyet 2002 novemberében valamennyi politikai párt jóváhagyott, és amelynek értelmében a történelem kutatása és az áldozatok kárpótlása nem használható fel fegyverként, és nem járhat azzal, hogy a rosszul beforrt sebek ismét felszakadjanak. A múlttal azért kell szembenézni, hogy ne maradjon hamisan lezárva; a spanyolok többsége azonban afelé hajlik, hogy vissza kell nyerni az átmeneti korszakra jellemző, megbékélésre törekvő, mérsékelt szellemet, hiszen az állampolgárok Spanyolország történelmének e szakaszára a legbüszkébbek.

Függetlenül attól, hogy egyetértünk-e ezzel a széles körben elfogadott állásponttal (mely némelyek szerint pusztán annak köszönhető, hogy a politikai elit szándékosan mítoszt teremtett az átmeneti korszakból), fel kell tennünk a kérdést, vajon van-e még elvarratlan szál korunk demokratikus Spanyolországa és a múlt között. Nem szeretném, ha a következő sorokat bárki is a feladatok kimerítő listájának tekintené, mégis felhívnám a figyelmet néhány dologra.

Noha az 1977-es amnesztiatörvény nem engedi, hogy a francóizmus bűntetteinek felelőseit bíróság elé állítsák, azt semmi nem korlátozza, hogy bizonyos személyek és epizódok kapcsán szigorú történeti kutatásokat folytassanak. Több kitűnő könyv is született az ellenállás elfojtásáról, a koncentrációs táborokról, a Franco-rendszer börtöneiről, a diktatúra jogrendszeréről, a Tribunal de Orden Públicóról (’Közrendi Törvényszék’) vagy a Brigada Político-Socialról (’Politikai-szociális Brigád’), de még sok a tennivaló. Noha büntetőjogi értelemben – miután az említett törvény értelmében védettséget élveznek – nem lehet elítélni a Franco-rendszer hóhérait, annak semmi nem szab gátat, hogy megfelelőképpen dokumentáljuk a bűneiket, hiszen igen sok tanúvallomást össze lehetne gyűjteni, és igen sok történeti összefüggést fel lehetne tárni. Ilyen vonatkozásban a Franco-rendszer rendőrségi jegyzőkönyveit is részletesen meg kellene vizsgálni, hogy átfogó képet kapjunk az elnyomó apparátus mechanizmusáról, s értékelhessük a társadalmi ellentmondásokat. A rendőrségi és katonai aktákhoz való hozzáférés nehézsége bizony sokáig komoly akadályt jelentett a kutatók számára. Az is igaz, hogy Franco halála után számos, alapvető fontosságú aktát megsemmisítettek, s hogy bizonyos kulcsfontosságú személyek, akik a Franco-rendszer és az átmeneti korszak egyes, vitatott kérdéseire rávilágíthatnának, megtagadják az interjúkat, vagy nem rendelkeznek emlékiratokkal.

Még mindig vérző seb, hogy – különösen helyi szinten – továbbra sem ismerik el a legyőzött tábor áldozatait. Senki előtt nem titok a mérhetetlen aszimmetria, amely még mindig számos falura és városra jellemző, amikor tisztelettel adóznak a polgárháború áldozatai előtt. Ráadásul egyértelmű, hogy nem kielégítő a politikai szándék arra nézve, hogy nyilvános és látható módon róhassuk le tiszteletünket azok előtt, akik elveszítették a háborút, és akiket meghurcoltak a diktatúra idején. Nálunk – más országokkal ellentétben – a korszak értékes szóbeli vallomásainak sem szenteltek elegendő figyelmet, amelyek pedig olykor az egyetlen hozzáférhető forrást jelentik a Franco-rendszer elnyomó gépezetének részletes rekonstruálásához. A katolikus egyház felelőssége eme bánásmódbeli egyenetlenséget illetően nagyon sok esetben egyértelmű. Az egyház számos lehetőséget elszalasztott, hogy bocsánatot kérjen azért, amiért oly aktív módon tevékenykedett a polgárháború egyik táborának oldalán, hogy hozzájárult a véres diktatúra fenntartásához. Ez a helyzet az előző pápa idején végképp fonákká vált, hiszen ő számos alkalommal bocsánatot kért az egyház történelmi hibáiért. Jó ellenpéldáját tapasztalhattuk a spanyol egyház hivatalos magatartásának Argentínában, ahol 2000 szeptemberében az egyház bocsánatot kért a katonai junta alatt elkövetett „bűneiért”. A spanyol vallási méltóságok nemcsak hogy nem kértek elnézést komoly felelőtlenségeikért, hanem ráadásul – a PP lelkes támogatásával – kérvényezték Katolikus Izabella szentté avatását is, amit eredetileg a Franco-rendszer szorgalmazott 1958-ban, és az ügyet azóta pihentették Rómában.

Végezetül – noha e témában immár komoly kutatásokat kezdeményeztek – a legkényesebb kérdés továbbra is a diktatúrával való társadalmi együttélés, úgy a kezdeti időszakot (amikor, a megannyi feljelentés mellett, igen kimerítő volt a társadalmi kontroll), mint az utolsó éveket tekintve (amikor a rendőrségi besúgók – noha sosem tettek szert akkora jelentőségre, és tevékenységi körük sosem nyert akkora tért, mint a kommunista országokban – igen jelentős szerephez jutottak). Sajnálatos módon, ahogyan igen helyesen látja Francisco Ayala:

A zsarnokságban – amilyen alatt Spanyolország is nyögött – az a legrosszabb, hogy túlzott nyomást gyakorol az egyénre, s noha ez némely kósza, kivételes lelket a lehető legmagasztosabb tettekre sarkallja, a halandók közös vonását is előhozza, mégpedig, hogy nem születünk sem hősnek, sem szentnek, s lehetőségeink igencsak elenyészők.13 2001, 465.]

Úgy vélem, sem a politikai hallgatás leple – mellyel a francóizmus évekig takarózott –, sem az érdektelenség – amelyet a társadalom oly sokáig tanúsított vele szemben –, nem áll túlságosan távol mindettől.

FORDÍTOTTA MESTER YVONNE

A tanulmány eredeti megjelenése: „Guerra civil, franquismo y democracia.” In: Claves de razón práctica, Nº 140, 2004, 24–33.

  1. Josep María Colomer: La transición a la democracia: el modelo español. Anagrama, Barcelona, 1998.
  2. Ronald Fraser: Recuérdalo tú y recuérdalo a otros: historia oral de la guerra civil española. Crítica, Barcelona, 1979.
  3. Paloma, Aguilar Fernández: Memoria y olvidode la guerra civil española. Alianza Editorial, Madrid, 1996.
  4. Paloma Aguilar Fernández: Collective Memory of the Spanish Civil War: The Case of Political Amnesty int he Spanish Transition to Democracy. Democratización, 4. szám, 88–109., 1997.
  5. Guillermo O’Donnell –Philippe C. Schmitter: Transiciones desde un gobierno autoritario. Conclusiones tentativas sobre la democracia inciertas. Paidós, Buenos Aires, (1986)1988, 63–65.
  6. I. m. 44.
  7. I. m. 53.
  8. Paloma Aguilar Fernández: Justicia, política y memoria: los legados del franquismo en la transición española. In: Alexandra Barahona de Brito, Paloma Aguilar Fernández és Carmen González Enríquez: Las políticas hacia el pasado. Juicios, depuraciones, perdón y olvido en las nuevas democracias. Istmo, Madrid, 2002.
  9. Jay Winter – Emmanuel Sivan: War and Remembrance in the Twentieth Century. Cambridge University Press, Cambridge, 1999.
  10. Stephen Holmes: Gag Rules and the Politics of Omission. In Jon Elster és Rune Slagtad: Constitutionalism and Democracy. Cambridge University Press, Cambridge, (1988) 1993.
  11. Felipe González – Juan Luis Cebrián: El futuro no es lo que era. Punto de Lectura, Madrid, {2001} 2002, 44)
  12. Nicolás Sartorius – Javier Alfaya: La memoria insumisa. Sobre la dictadura de Franco. Espasa, Madrid, 1999.
  13. Francisco Ayala: Recuerdos y olvidos. Alianza Editorial, Madrid, [1982
Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.