Polgárháború és történetírás: nincs közös nevező

Polgárháború és történetírás: nincs közös nevező

Közel hetven évvel a polgárháború kezdete után, s több mint húszezer megjelent kötettel a hátunk mögött, a háború okait és alakulását feszegető újkeletű viták során ismét egyértelművé vált, hogy a konfliktus elemzői képtelenek közös nevezőre jutni.1 A nyolcvanas-kilencvenes években sokakban élt a remény, hogy – miután idővel elhamvadtak a háború szította szenvedélyek – a fegyelmezett kutatómunka révén a kutatók végre általános konszenzusra juthatnak. E remény azonban meghiúsult, sőt: az utóbbi években az ellentétek ismét kiéleződtek. Mi sem érzékelteti jobban e konfrontációt, mint a „mítoszokkal” való hadakozás, amire az elmúlt évek néhány sikerkönyvének címe is utal.

Hogyan született a remény, miért fulladt kudarcba a lehetséges megegyezés, és miben rejlenek a legfőbb különbségek? A következőkben ezekre a kérdésekre keresem a választ. Nem áll szándékomban mélyrehatóan tanulmányozni a szakirodalmat – hiszen igen sok „helyzetjelentés” született mostanság, jól ismert szakértők tollából –, mindössze arra törekszem, hogy figyelemmel kísérjem, hogyan alakult az elemzők okfejtésének logikája az elmúlt két évtizedben.2

Két ellentétes érvrendszer

Sokáig – a polgárháború kezdeti szakaszától egészen a hatvanas évek közepéig – a konfliktus két ellentétes értelmezése, vagy ha úgy tetszik, két különböző érvrendszer csatározott egymással. Mindkettő jelen volt a résztvevők egykori magyarázataiban, éppúgy, mint a későbbi évtizedek során született visszaemlékezésekben, vallomásokban és történeti munkákban. S bár a későbbiekben rájuk sütötték a „manicheista” bélyeget, kétségtelen, hogy hozzájárultak a szembenállás két legtekintélyesebb látásmódjának kialakulásához, s közel sem szűnt meg a befolyásuk.3), Madrid, Espasa-Calpe, 2004; Santos Juliá: Discursos de la guerra civil espanola (’A spanyol polgárháború diskurzusai’), in Manuel Requena (szerk.): La guerra civil espanola y las Brigadas Internacionales (’A spanyol polgárháború és a nemzetközi brigádok’), Cuenca, Universidad de Castilla-La Mancha, 1998, 29–46.; uő: De ’guerra contra el invasor’ a ’guerra fratricida’ (’A „betolakodó elleni háború”-tól a „testvérháború”-ig’), in Santos Juliá (szerk.): Víctimas de la guerra civil (’A polgárháború áldozatai’), Madrid, Temas de Hoy, 1999, 11–54.; uő: Historia de las dos Espanas(’A két Spanyolország története’), Madrid, Taurus, 2005, elsősorban a 6–8. és a 10. fejezet; Enrique Moradiellos: 1936. Los mitos de la guerra civil (’1936. A polgárháború mítoszai’), Barcelona, Península, 2004, 19–42.; Alberto Reig Tapia: Memoria de la guerra civil. Los mitos de la tribu (’A polgárháború emlékezete. A törzsi mítoszok’), cit., 29–67.]

A katonák, katolikusok és radikális jobboldaliak koalíciója számára a háború nem volt egyéb, mint Spanyolország és anti-Spanyolország – melyek a Jó és a Rossz teljességgel összeférhetetlen erőit testesítették meg – elkerülhetetlen összecsapása. Az összecsapásnak kínálkozott egy profán, tisztán politikai magyarázata, amelyet – még a felkelés előtt – az Antiespanolismo (’Antispanyolizmus’) című könyv ismeretlen szerzője is választott: egyfelől ott voltak azok, akik készen álltak „bárminemű eszközzel megvédeni a haza egységét”; másfelől pedig Spanyolország ellenségei, a marxisták és a szeparatisták, akik „zavaros machinációikkal” arra törekedtek, hogy megfosszák az országot ősi erényeitől, valamint hogy „megtörjék a politikai egységet, amely egy napon a ’nagy nemzet’ rangjára’ emelné a spanyol népet.4 Ugyanakkor egyfajta szakralizált magyarázatot is lehetett találni a kettősségre, mely hamarosan a katolikus egyház hivatalos doktrínája lett. Alighogy megkezdődött a harc, Gomá bíboros ki is fejtette a lényegét: létezik „Spanyolország és anti- Spanyolország, vallás és ateizmus, keresztény civilizáció és barbárság”, és ezek az erők küzdenek egymás ellen a csatatéren. Épp ezért a harc „keresztes háború” vagy „felszabadító háború”, s nem polgárháború, mert hiszen hogyan is említhetnénk egy lapon Istent és Lucifert, az Angyalt és az Ördögöt?

A dualizmus – noha eltérő főszereplőkkel – a köztársaságpártiak magyarázataiban is jelen van. Az ő verziójuk szerint a spanyol nép hősiesen szembeszállt néhány, a német és az olasz fasiszta kormány támogatását élvező tábornok felkelésével. Ellenállásukat – amelyet a nemzeti föld más, múlt századokbeli leigázói ellen vívott harcok előztek meg – egy második szabadságharcnak tekintik, amely ezúttal nem a franciák, hanem más betolakodók ellen irányult. Az általános jelmondat mellett a republikánusok zászlaja alatt legalább még kettő szerepelt. A függetlenségét védő nép a demokráciáért harcolt, a fasizmus és a reakciós erők ellenében, valamint kiállt a jogaiért a „kivételezettek” elnyomásával szemben. A három tételt a Spanyol Kommunista Párt főtitkára kapcsolta össze 1938 februárjában megjelent, Nuestra Bandera (’A mi zászlónk’) című cikkében. José Díaz szemében a háború „a reakciós kasztok felkelésének eredménye, akiket áruló tábornokaik vezettek, az óriási túlerőben lévő nép ellen, amely – az alkotmányra és a köztársasági törvényre támaszkodva – egyszer s mindenkorra meg akarta oldani a demokratikus forradalom problémáit, melyeket a spanyol polgárság nem volt képes megoldani a múlt század során”.5

A két tábor érvrendszere közötti különbségek nem pusztán tartalmukban rejlenek. Világos ellentét mutatkozott a kétféle társadalmi valóságkép között, melyet mindkét tábor egyaránt rendkívül fontosnak tartott. Noha mindkét félnél előkerült „az idegenek ellen vívott harc” nacionalista retorikája, az érvelés egyébiránt gyökeresen ellentétes irányt mutatott. A lázadók nem említették az anyagi érdekeket és a társadalmi rend védelmét, legalábbis csak másodlagos jelentőséget tulajdonítottak e szempontoknak. A felkelők érvei között mindenesetre a vallási és a nemzeti célkitűzéseken van a legnagyobb hangsúly, melyek felsorolása valóságos idealistaként láttatja őket, akik e magasztos princípiumoknak megfelelő, új társadalom építésére kötelezték el magukat.

A köztársaság-hívők a maguk részéről nem helyeztek ekkora súlyt a vallás – mint a háború egyik kiváltó oka – szerepére. Kétségkívül voltak, akik úgy tartották, a konfliktus kiváló alkalmat kínált arra, hogy leszámoljanak a katolikus egyház befolyásával; ezt nem csupán a klérus majd’ hétezer tagjának meggyilkolása tanúsítja, hanem az olyasfajta kijelentések is, mint – az egyházakra vonatkoztatott – „tisztító tűz” jelentősége, vagy hogy „egyetlen pincebogarat sem szabad garázdálkodni hagyni”, melyeket a konfliktushelyzet első hónapjaiban terjesztett a Solidaridad Obrera. A republikánusok első helyen a már említett politikai és társadalmi okokat említették, és természetesen tagadták a háború „keresztes háború” voltát, amellyel az egyház felruházta. Ez feljogosította őket, hogy a magasztos elképzelések védelmezőiként tüntessék fel magukat, különös tekintettel a demokráciára és a társadalmi egyelőségre, a privilégiumok és az anyagi érdekek önző védelmével szemben, amit Franco követőinek róttak fel.6

Az egyazon háború során megfogalmazott kétféle értelmezés nem kizárólag a konfliktus okaira és jellemzőire igyekezett rávilágítani. Abban az időszakban a háború kirobbanásának felelőssége legalább olyan fontos kérdés volt – ha nem fontosabb –, mint a kiváltó okok kutatása, nem véletlen, hogy mindkét verzió olyan elemeket foglalt magába, melyekkel az ellentétes tábor bűnösségét igyekeztek hangsúlyozni. Míg a köztársaságpártiaknak elegendő volt a legitim kormány védelmére hivatkozni, hogy magatartásukat igazolják, s mindenért a felkelőket tegyék felelőssé, ez utóbbiaknak egyéb érveket kellett keresniük, hogy megszabaduljanak a terhes vádaktól. A felkelésnek ugyanakkor megelőző szerepe volt: valójában így akarták elejét venni egy lehetséges kommunista államcsínynek, melynek kitörésére – amint azt maga Franco is kifejtette – 1936 júliusának végén számítottak. Noha a lázadók sosem rukkoltak elő meggyőző erejű bizonyítékokkal állításuk igazolására, ez nem jelentette azt, hogy bármikor is elnéző magatartást tanúsítottak volna, különösen azok, akik valóban tartottak a fenyegető veszélytől.7

Valamennyien bűnösök voltunk? A háború, az átmenet korszakából szemlélve

A francóista történetírás a háború vége óta harminc éven keresztül fáradozott azon, hogy dokumentálja és terjessze a „keresztes háború” és a „felszabadító háború” köré felépített, már említett érvrendszert. A Joaquín Arrarás által szerkesztett Historia de la Cruzada Espanola (’A spanyol keresztes háború története’) című terebélyes opusztól kezdve – amelyet már 1939-ben elkezdtek publikálni – a propagandaírók és történészek számtalan kötetén át egészen az 1968-ban megjelent, rövidke Síntesis histórica de la Guerra de Liberación (’A felszabadító háború történeti szintézise’) című rövidke munkáig az érvelési rendszer érdemben mit sem változott. Mindössze néhány olyan mű mutatott némi eltávolodást az ortodox mentalitástól, melyet a Hírközlési Minisztériumnak alárendelt, Ricardo de la Cierva vezetése alatt álló Centro de Estudios de la Guerra Civil (’Polgárháborús Kutatási Központ’) támogatott. Ez az eltávolodás természetesen igen korlátozott volt, s leginkább a „keresztes háborúra” történő utalások elhagyásán tetten érhető, valamint azon, hogy semlegesebb fogalmakat alkalmaztak, úgy mint „spanyol háború” vagy „polgárháború”.

Ezeken a kliséken kívül a külföldi – elsősorban angolszász – hispanisták kínálták az első, objektív célzatú tanulmányokat, úgy katonai-politikai szemszögből – például Hugh Thomas vagy Gabriel Jackson művei –, mint egyfajta új, a társadalomtörténethez egyre közelítő látószögből – erre utalnak Edward Malefakis vagy Paul Preston könyvei. Ám a perspektivikus látásmódot illető lényegi változás – legalábbis ami jelen elemzés szempontjából érdemleges – azon spanyol történészek munkáiban nyilvánult meg, akik Franco halála után kezdtek publikálni, s akiknek a megemlékezések sora, előbb a konfliktus kirobbanásának ötvenedik, majd hatvanadik évfordulója ösztönözte a kutatómunkáját.

Amint azt már számos alkalommal kifejtették, e változás mélyén a politikai attitűdök átalakulása húzódik, ami fokozatosan befolyásolta a múlt különféle értelmezési módjait. Az ellenzék különböző vezetőinek a háborús trauma legyőzése, valamint a „nemzeti megbékélés” feletti örömet hirdető megnyilatkozásai következtében a spanyol lakosság egy része újraértékelte a konfliktust, és egyfajta „testvérháború”-ként kezdték emlegetni, vagyis az együttélés kudarcaként, amiért – így vagy úgy – mindenki felelős. Az „epikus elbeszélés” átadta hát a helyét a „tragédiának”; s a görög tragédiák példájához hasonlóan a magyarázat az – addig kizárólagos – politikai és vallási síkról a pszichológia ösvényeire tévedt. A háború immár a két tábor féktelen indulatainak eredménye volt, a gyűlölet és az ellentétes előjelű részrehajlás következménye; vagyis valamiféle „kollektív bűnt” kezdtek emlegetni, a spanyolok esztelenségének termését, amitől mindenáron meg kell szabadulni, egyrészt a feledés, másrészt a szilárd elhatározás segítségével, minek értelmében („soha többé”) nem szabad hasonló őrültségeket megismételni.

Valamennyi elemző elismerte, hogy a háború új megközelítési módja elősegítette a politikai megbékélést az átmenet időszakában. A történészek körében mindenesetre két oldala volt az elismerésnek: noha állampolgárokként hajlandóak voltak elfogadni a bűnök felosztását a két tábor között, szakemberekként nem állhatták meg, hogy ne helytelenítsék azt a misztifikáló tendenciát, amelyre az állítólagos semleges hozzáállás épülhetett.8

A közös felelősség gondolatköre mindenesetre előnyöket is tartogatott a szakértők számára. Először is megszabadította őket attól a hálátlan feladattól, hogy egyénre kelljen szabniuk a felelősséget; ha mindenki egyöntetűen bűnösnek számít, senki sem bűnös egészen. Arról nem is szólva, hogy miután kimondták a szentenciát a megosztott bűnrészességről, feleslegessé váltak a bírák. A történészek immár „tudósokként” mutatkozhattak, és készen álltak rá, hogy „racionális szintre emeljék a történeti folyamatot, amelyet addig szenvedélyek, érzelmek és irracionalitás kormányzott”, amint azt Tunón de Lara kifejtette, amikor bemutatta az első „kollektív” könyvet, amelyet az ötvenedik évforduló előestéjén publikált.

Volt ezenkívül még egy szint, amelyen az új látásmód – a nyolcvanas évektől – hatást gyakorolt a spanyol történészek elemző munkájára. A korábbi gyakorlattal ellentétben az okok most már nem kötődtek közvetlenül a bűnökhöz. Ennek köszönhetően már nem kellett egyik vagy másik okfejtésbe bonyolódnia a történésznek a szerint, hogy a felkelőkkel vagy a köztársasági kormánypártiakkal szimpatizált; ellenkezőleg, egyetlen történetbe sűríthették a különböző kiváltó okokat, amelyekre a két tábor tagjai annak idején rámutattak. Akármilyen furcsának tűnik, már az a következtetés sem volt lehetetlen, hogy mindkét tábornak igaza volt a maga érveit tekintve. A továbbiakban erre igyekszünk rávilágítani.

Egy vagy több háború? A (majdnem) konszenzus két évtizede

Meg kell hagyni, nem minden történész járta be ugyanazt az utat. A nyolcvanas években voltak, akik továbbra is ragaszkodtak a korábbi definíciókhoz, amelyeket még mindig a két összeférhetetlen alternatívának tekintettek. Voltak, akik a háborút „osztályharcként” értelmezték: míg az elnyomott osztályok megelégelték addigi életüket, az uralkodó osztályok – attól való félelmükben, hogy kicsúszik a kezükből az irányítás – katonai puccsot szerveztek, s ezáltal továbbra is megtartották vezető szerepüket. Ezen a véleményen volt Ronald Fraser, és ezt osztotta Walter Bernecker, aki – azon felül, hogy reprodukálta a másik érveit – egy 1983-as közvélemény-kutatásra támaszkodott, amelyet a Cambio 16 szervezett: a megkérdezettek 80–90%-a „osztályharcnak” látta a polgárháborút.9

Ám olyanok is akadtak, akik mindennek épp’ az ellenkezőjét állították: szerintük a háború „vallási háború” volt, Sőt mi több – ahogyan José M. Sánchez állította –, ez volt „az utolsó és legnagyobb háború a hagyományos triumfalista katolicizmus és a szekuláris liberál-proletár ideológia között”, melynek során „a papokat azért gyilkolták meg, mert papok voltak, az antiklerikálisokat pedig azért, mert antiklerikálisok voltak”. Nem pusztán a vallástörténészek voltak ezen az állásponton, hanem – legalábbis Andalúziában – Julian Pitt-Rivers antropológus is; abban a régióban „a politikai cselekvés legfontosabb kritériuma az egyházhoz való hűség vagy az egyházzal való szembenállás volt”. Ezt a nézetet igen keményen kritizálta Paul Preston: „szándékos hamisítás”-nak titulálta, mely még mindig a szembenállás alapvetően osztályellentét-jellegébe kapaszkodik.

Nos, a konfliktus kirobbanásának ötvenedik évfordulóját övező megemlékezésektől kezdve az egyoldalú definíciókat fokozatosan felváltják azok a vélemények, amelyek több oldalról igyekeznek megközelíteni a problémát. Maga Preston volt az egyik úttörő, ha nem a legelső, aki megírta, hogy a polgárháború „nem egy, hanem több háború” is volt egyszerre, egyfajta válaszként a spanyol társadalmat régóta emésztő, különféle jellegű ellentétekre. Nevezetesen a földbirtokosok és a mezőgazdasági bérmunkások, a katolikusok és az antiklerikálisok, a regionalisták és a centralisták vagy a munkáltatók és az ipari munkások közötti ellentétekről volt szó. Preston mind közül az agrár-konfliktust tartotta a „legmeghatározóbbnak”: „A háború azért tört ki, hogy a latifundisták hasznot hajtsanak belőle, és ők is lettek a győztesei”. Nem áll túl messze ettől a véleménytől Julián Casanova magyarázata, aki két, igen eltérő értelmezést is elfogadott: az egyik az osztályharcra épült, míg a másik „egyéb elkötelezettségeket”, „alapvetően vallási, nyelvi, családi, regionális vagy nacionalista” okokat sejtett a háttérben. Álvarez Junco a maga részéről úgy tartotta, hogy a konfliktusnak többféle „rétege vagy vetülete” (nemzetközi, társadalmi, ideológiai és nacionalista) létezik, míg Santos Juliánál a következő felsorolást találjuk:

Ami történt, nyilvánvalóan a hatalomért vívott fegyveres osztályharc volt (…), de a legkevésbé sem nevezhető vallásháborúnak, szembenálló nemzeti érdekek összecsapásának, a katonai diktatúra és a republikánus demokrácia, a forradalom és az ellenforradalom vagy a fasizmus és a kommunizmus konfliktusának.10

A konfliktus kiváltó okainak sokféleségébe vetett hit alapul szolgált ahhoz, hogy a szakértők bizonyos egyezségre jussanak. Legalábbis egyfajta implicit egyezségre, amelyről az említett jellemzések összehasonlítása tanúskodik egy (az említett elemzőktől – úgy ideológiáját, mint historiográfiai elgondolásait tekintve – igen távoli) történész által kínált magyarázatokkal, melyek időben szinte ugyanakkor születtek. Nyelvezete egyértelműen más, sokkal zavarosabb, és nehezebben értelmezhető; érvrendszere a lényegét tekintve azonban igen hasonlóan cseng. Az elemzés szerint a szembenálló felek „szeretetének és gyűlöletének” négyféle oka van: politikai, ami a fasiszták vagy nemzetiek és a vörösek vagy marxisták közötti ellentétet illeti; vallási, ami a klerikálisok és az antiklerikálisok viszálykodására utal; társadalmi, ami az osztályellentétekből fakad (már amennyiben ezeket a szokásosnál kevésbé leegyszerűsített módon értelmezzük – a szerző „egy több osztály közös akaratát tömörítő társadalmi akarat illetve a proletárosztály akarata közötti háborúról” beszél), s végezetül a „sajátosan regionális” okok következnek.11

A regionális vagy lokális információgyűjtésre irányuló művek megnövekedett száma – melyek egyre inkább mellőzték a konfliktust taglaló általános vitákat – elhitették néhány szakértővel, hogy a nyolcvanas évekre végre elérkezett a konszenzus órája. Miután több mint fél évszázad eltelt a háború kirobbanása óta, s elcsitultak az utórezgések, a szenvedélyek, ideje volt felhagyni a részrehajló vitákkal, és az elemzői hivatás szokásos gyakorlatához folyamodni: az archívumok és könyvtárak – első kézből szerzett – iratanyagát elemezni, felülvizsgálni az adatok hitelességét, a kutatási eredmények függvényében egyezségre törekedni, vagy legalábbis szenvtelen szakmai vitákat éltetni, azon témák esetében, amelyekben nem jöhetett létre egyezség.

Noha érveik szemmel láthatólag elég szilárd alapokon nyugodtak, sem Preston, sem Reig jóslatai nem igazolódtak be teljes mértékben. Az utóbbi évek publikációi azt igazolják, hogy nem volt elég megalapozott a bizalom, miszerint a részrehajló ellentéteket semleges akadémiai viták sora – vagy „fagyos kívülállás”, amely az új történész-generációt jellemzi Javier Tusell szerint – váltja majd fel. El kell ismerni, hogy a nyolcvanas és a kilencvenes években megfigyelhető volt az egyetértésre való törekvés a szakértők között, nem csupán ami a háború definícióját illeti – mely témára már utaltam –, hanem az elemző munka szempontjából jelentőséggel bíró, más kérdésekben is, ezenkívül megkezdődött egyfajta szakmai vita a konfliktus okairól és előzményeiről. A 20. század végén azonban radikálisan megváltozott a légkör, és nem kifejezetten a viták folyományaként.12

Egyetértés és nézeteltérés (I): okok vagy előzmények?

Először is vizsgáljuk meg, milyen egyezések és különbségek tapasztalhatók a 20. század utolsó két évtizedében. Kezdjük egy konszenzuális kijelentéssel: a háború közvetlen kiváltó oka az államcsíny kudarca volt, amely a hadsereg és a biztonsági erők megosztottságából fakadt. Egységes hadsereggel – akár a köztársaság oldalán, akár ellene – elképzelhetetlen lett volna a háború: először is, mert nem törhetett volna ki a felkelés; másodszor, mert senki nem szállhatott volna szembe az egyöntetűen államcsínyre törekedő hadsereggel. Így hát az államcsíny értelmi szerzőire hárul a konfliktus kirobbanását övező felelősség, miután ők voltak a kezdeményezők; ők voltak, akiknek „rendelkezésére álltak a különféle kényszerítő eszközök, illetve a szakértelem, hogy ezeket hatékonyan alkalmazzák”, írta Malefakis; s noha nem állt szándékukban háborús szembenállást előidézni, felkelésük relatív kudarca, vagy ha úgy tetszik, „részleges sikere”sodorta az országot történelme legpusztítóbb összecsapásába.13

Abban is egyetértettek az elemzők, hogy valamennyien elvetendőnek tartották azt az álláspontot, miszerint a felkelést a fenyegető kommunista forradalom veszélye igazolta. A konfliktus kirobbanásának ötvenedik évfordulóján – példának okáért – Julio Aróstegui azt írta, hogy „senki, akinek a szava akár a legminimálisabb hitellel bír manapság”, nem szállhat síkra amellett a vélemény mellett, miszerint a háború egyfajta reakcióként értelmezhető „a munkásosztály politikai és szindikalista szerveződései által kigondolt és megtervezett forradalmi terv” fenyegető veszélyére. Ennek épp az ellenkezője történt: maga a katonai puccs váltotta ki a forradalmat, amely inkább társadalmi, mint politikai mozgalomként értelmezhető, és nem azok a pártok fémjelezték, amelyek magukat forradalmiaknak nevezték, hanem a nagy szakszervezetek, ráadásul egyáltalán nem volt előre megtervezve. Ebből fakad a felkelés ellentmondása: „preventív ellenforradalomnak” tervezték, s végül pontosan abba torkollott, amit meg akart előzni.14

A szakértők bizonyos kérdésekben tanúsított egyetértése mellett a szóban forgó évtizedekben továbbra is számottevő különbségek mutatkoztak. A nézeteltérések most azonban már – a korábbi időszak ideológiai különbségeivel szemben – elsősorban historiográfiai okokra vezethetők vissza. A diszkrepanciák két alapvető kérdés köré csoportosultak, amelyek szorosan kötődtek egymáshoz. Az egyik az volt, vajon meddig lehet eljutni a konfliktus okainak kutatásában; a másik pedig, hogy milyen mértékig tekinthető elkerülhetetlennek a háború kirobbanása.

A marxizmus-közeli vagy az Annales-iskolával szimpatizáló történészek az akkori „divatos” terminológiának megfelelően „strukturális” vagy – ami gyakorlatilag ugyanaz – mélyreható vagy a régmúltban gyökerező okokat kerestek. Az alapvető feltételezés az volt, hogy sem „egyetlen naprakész eseménysor”, sem „egyes meghatározó személyek egyéni vagy kollektív magatartása” – akiknek a háború első angolszász elemzői figyelmük java részét szentelték – nem szolgálhat kielégítő magyarázatként egy ekkora horderejű kérdésben. Csupán a strukturális okok, illetve ezen okoknak más, konjunkturális okokkal, valamint bizonyos, komoly következményekkel járó eseményekkel való összefonódása szolgálhat elfogadható magyarázattal.15

A nyolcvanas évek legmeghatározóbb elemzései ebből a meggyőződésből fakadtak. Ide tartozik a kétféle „kiegyensúlyozatlanság” definíciója: az egyik csoportba sorolhatóak a „strukturális” (szociális, regionális vagy szellemi) „kiegyensúlyozatlanságok”, a másikba pedig a „konjunkturálisak”, melyeket Pierre Vilar a konfliktus gyökereinek tartott. Tunón de Lara érvelése is ide sorolható Spanyolország megkésett modernizációs folyamatáról, valamint a fáziskésések meghatározó szerepéről, ami „a különböző – politikai, gazdasági, demográfiai, technológiai, kulturális stb. – szintek tempóját vagy ritmusát” illeti. Valamenynyi ilyen fázisbeli különbség – amelyek az 1898-as vereség után kezdtek érezhetővé válni – közül Tunón de Lara szerint a tragédia „csírája” mindenekelőtt abban rejlett, hogy a „gazdaság fejlődésének tempó” – amely teljes egészében a 20. században alakult ki – és az „ideológiai és mentalitásbeli fejlődés” ritmusa – amely a régi rendszer nemesi társadalmának értékrendjében és fogalom-rendszerében gyökerezett – jelentősen elcsúszott egymáshoz képest.

Átfogóbban, a mélyben gyökerező okok és magyarázatok kutatása számos szakértőt arra sarkallt, hogy a spanyol társadalom strukturális válságáról kezdjen beszélni, melynek eredete a 19. század végére nyúlik vissza. A téma legújabb megközelítési módjai szerint a krízis alapvető okait egyrészt a társadalmi konfliktusok elmélyülésében, másfelől abban kell keresnünk, hogy a „egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a restaurációs politikai rendszer képtelen” volt „alkalmazkodni” a 20. század első harmadának komoly gazdasági, társadalmi, politikai és ideológiai változásaihoz. Ha így közelítünk a magyarázathoz, feltételezzük, hogy a történész feladata felderíteni a különböző szakaszokat, melyek során elmélyült a válság, egészen addig, amíg erőszakos összecsapásba nem torkollott. Így az okfeltárás az egyre hangsúlyosabban jelentkező összeférhetetlenségek és a kiegyensúlyozatlanságok előzményeinek, illetve egyes szakaszainak az elemzéséhez vezetett.16

Ennek az útnak a legfeltűnőbb jellemzője, hogy az elemzések egyre inkább olyan színezetet öltöttek, amelyek a szerzők nézeteinek ellenpólusát képviselték. A forradalom strukturális-funkcionális elméleteire, és azon fázisok jellemzésére utalok, amelyek egy társadalmat a stabilitás állapotából kritikus vagy forradalmi helyzetbe hoznak. Az efféle elméletekben, valamint a szóban forgó elemzésekben tényként kezelték, hogy a konfliktus legfőbb oka abban keresendő, hogy a rendszer alkalmazkodó mechanizmusa nem felelt meg a társadalmi változások követelményeinek, és képtelen volt újrateremteni a kibillent egyensúlyt. Ebből fakadtak a „kiegyensúlyozatlanságok”, a fáziskésések és a diszfunkciók, amelyek – a rossz vezetés, illetve bizonyos katalizáló események mellett – táptalajt szolgáltattak a háború kitöréséhez.17

Az efféle magyarázatot övező kétségek két kérdésben foglalhatók össze. Egy: a teoretikusok elképzelésein túl létezett-e valaha kiegyensúlyozott társadalmi rendszer? Hiszen bármely történész akármely társadalomban egyaránt talál rendet és káoszt, működőképes dolgokat és működésbeli zavarokat, egyensúlyt és kiegyensúlyozatlanságot. Kettő: vajon hol a határa a kiegyensúlyozatlanságnak, azaz mely ponton telik be a pohár, s alakul ki konfliktushelyzet? Mert az is nyilvánvaló, hogy nem minden fázisbeli eltolódás és diszfunkció torkollik erőszakos összecsapásba vagy okoz radikális változásokat a társadalmi rendben.

Egyetértés és nézeteltérés (II): elkerülhetetlenség vagy esetlegesség?

Valószínűleg az ilyen jellegű elemzések által felvetett problémák késztettek más történészeket arra, hogy álláspontjuk védelmére keljenek. Bizonyos esetekben a helyesbítés arra szorítkozott, hogy sokkal rövidebb időszakot elemeztek, mint azok, akik a hosszú krízisről beszéltek. Ahelyett, hogy beleásták volna magukat a múltba, mindössze a második köztársaságra és azokra a szembenállásokra utaltak, amelyek e történelmi periódus alatt kialakultak. A konfliktus eredete tehát a különféle politikai és társadalmi csoportosulások 1931 és 1936 közötti magatartásában volt keresendő: azok reakcióiban, akik meghajoltak „a reformisták erőfeszítései előtt, hogy javítsák a társadalom legnyomorultabb rétegeinek mindennapi életkörülményeit” (Preston); azon értékek képtelenségében, amelyekre hivatkozva igyekeztek elfogadtatni a társadalmi reformokat, melyeket az első köztársaság kétéves időtartama és „ambiciózus idealizmusa” alatt megpróbáltak rendkívül gyorsan és „számtalan taktikai hibával” bevezetni (Malefakis); a republikánus vezetők radikalizmusában, „színvonaltalanságában és felelőtlenségében” (Payne); vagy, ellenkezőképpen, „a spanyol jobboldal politikai kudarcában, amely merényletet akart elkövetni a demokrácia ellen”, mely merénylet úgy a választást, mint a konspirációt vagy a fasiszta tömegpártnak adott lendületet tekintve egyaránt szándékosnak tekinthető, s amely végül kikényszerítette az államcsínyt és a hadsereg bevonását (Saz).18

Tovább lehetett szűkíteni az időszakot, melynek során a meghatározó történések végbementek; s ennek arányában egyszerűsödött a konfliktus kiváltó okainak elemzése. A strukturális okokra támaszkodó magyarázatok – olykor megfogalmazóik explicit véleményével ellentétben – rámutattak, hogy a háború elkerülhetetlen volt, miután az elmélyült válságra nem születhetett békés megoldás. Némely történész, aki a republikánus időszakban kereste a konfliktus gyökereit, szintén hasonló álláspontra helyezkedett, vagyis ők is a háború elkerülhetetlen volta mellett tették le a voksot. „Egy lehetetlen köztársaság” (Payne), amely „eredendő fogyatékosságokkal” jött a világra, és magában hordta „önnön pusztulásának csíráit” (Ricardo de la Cierva), elkerülhetetlenül tragikus végzetre rendeltetett. Ebből fakad, hogy az elemző-szakértő – ahelyett, hogy a háború okait firtatná – a republikánus „kaland” kudarcára keres magyarázatot. „Miért vallott kudarcot a köztársaság?” a címe Stanley Payne szintézise utolsó fejezetének, amely tökéletesen egybevág ezzel az érveléssel.19

Az előbbi megközelítésekkel szemben a republikánus időszak egyik alternatív megközelítési módja tagadhatatlanul komoly visszhangot váltott ki. Amennyiben a köztársaság kudarca – írta meg már 1980-ban Santos Juliá – pusztán abból a nézőpontból tűnt elkerülhetetlennek, ahonnan a történészek a korszakra tekintettek, akkor a háború kirobbanásának sem kell „végzetszerűséget” tulajdonítani, mely az államcsíny résztvevőit arra kényszerítette, hogy „egy idegen kéz által írott forgatókönyv” szerint cselekedjenek. Az 1936-os események megértéséhez felesleges volt a „mélyben lappangó, a történelem rejtett zugaiban megbúvó okokat” boncolgatni. A kevésbé hosszú távú okok, például a társadalmi polarizáció vagy a különböző előjelű pártok egyidejű felfutása „kézenfekvőbb” magyarázattal szolgált bizonyos jelenségekre: nevezetesen, a katonai puccsban résztvevők már korábban említett hűtlenségére, a hadsereg megosztottságára, amely megakadályozta a felkelés azonnali győzelmét, következésképp hosszadalmas konfliktust eredményezett.20

Ezen érvrendszer függvényében kötelező volt különválasztani a kronológiai előzményeket – különösen mindazt, ami 1936 előtt történt – a szigorú értelemben vett okoktól, amelyek ilyen értelemben a köztársasági rendszer elleni összeesküvők döntéseire korlátozódtak. Minden másképp alakult volna, ha a katonaság hű maradt volna a Köztársasághoz, és segítettek volna a hatóságoknak valami békés kiutat találni a felgyülemlett feszültségekre. Sőt: azt is fel lehetne vetni – mint fiktív hipotézist –, hogy még a katonák hűtlenségével együtt is minden másképp alakult volna, ha Prieto 1936 májusában elfogadja az elnöki posztot, hiszen egy olyan kormánnyal, amely valamennyi eszközével hajlandó lett volna szembeszállni a felkelőkkel, „a katonai lázadás kudarcba fúlt volna (…), és sosem kerülhetett volna sor egy spanyolok közötti háborúra”.21

Ez a gondolatsor nyilvánvaló előnyökkel járt. Először is elkerülte a determinizmusba süllyedést, másfelől pedig nem kellett holmi hosszú távú strukturális krízisről, s némiképp zavaros keresztmetszetekről diskurálni. Ezenkívül remekül illeszkedett – az „előzményektől” és a „körülményektől” némiképp eltérő jelentésű okok szokványos definíciójához, úgy a józan ész értelmében, mint a történeti érvelés tekintetében. Marc Bloch fogalomrendszerével élve: egy-egy esemény számos előzménye közül többnyire annak tulajdonítjuk az „ok” szerepét, amelyet „különféle rendkívüli okok megkülönböztetnek a többitől: utoljára történt, ez volt a legkevésbé tartós vagy a legkülönlegesebb”, s amelyet – miután a legkevésbé szokványos – a legkönnyebb lett volna elkerülni”; mindezt figyelembe véve „szemmel láthatóan ez kötődik legközvetlenebbül a következményekhez, és önkéntelenül is az a benyomásunk támad, hogy ténylegesen ez az egyetlen tényező váltotta ki az eseményeket”.22

Persze ebben az érvelési módszerben is lehet bökkenőket találni. Ha mindent a hadsereg egyik szektorának hűtlen magatartására redukálunk, a történésznek kötelessége elgondolkoznia a nevezett hűtlenség okain. Sőt, egy még fontosabb kérdés adódik: vajon miért nyitotta ki egy katonai mozgalom a szelepet, hogy kiszabadulhasson a társadalomba a „testvérgyilkos” erőszak. Másképp fogalmazva, ha a népesség széles rétegei nem kerülnek ilyen ellentétbe egymással, a harc pusztán a puccs kigondolóit és a hadsereget érinti. Miután – épp ellenkezőleg – azonban a puccs valóságos „testvérháború”-ba torkollott, ez nem csak abból fakadt, hogy a felkelés illetve annak meghiúsulása következtében űr keletkezett a hatalomban, hanem mindenekelőtt azért történhetett így, mert sokan meglovagolták a politikai lehetőséget, és azokra terhelték a felelősséget, akiket korábban „ellenségeik”-nek tekintettek, lettek légyen bár napszámosok, városi munkások és baloldaiak, vagy éppen papok, jól szituált tulajdonosok és „rendes” emberek. Noha korábban már rámutattunk, hogy a háború nem a gyűlöletből fakadt, az is igaz, hogy az első pillanattól fogva felszínre hozta a népesség különböző rétegeiben lappangó gyűlöletet. „A vad gyűlölet (…) masszívan átsütött mindkét tábor erőszakos epizódjain, és olyan mélyen gyökerezett – jegyzi meg a Köztársaságban pusztító erőszak egyik elemzője –, hogy nehezen üthette volna fel a fejét egyik napról a másikra, vagy fakadhatott volna pusztán a háborús helyzetből”.23

Új utak: egyének vagy közösségek?

A háború kitörésének évfordulóin, 1986-ban és 1996-ban megjelent átfogó jellegű munka, illetve temérdek helyi tanulmányt követően az utóbbi években a történészek azon törekvése, hogy „az ellenségkép teremtésé”-nek körülményeit kutassák, valamint hogy próbáljanak valamiféle „értelmet” tulajdonítani az erőszakos cselekményeknek – ha mégoly brutálisak voltak is –, ahelyett, hogy az ellenálló felek esztelenségének egyszerű példáiként mutatnák be őket, új kapukat nyitott a háború elemzése során. Az új lehetőségek ráadásul különösen vonzó színben tűnhettek fel – a más diszciplínákkal való kapcsolódási pontok révén – megújult társadalomtudomány számára, főleg, ha ezek a tudományágak a társadalmi antropológia, vagy a kollektív mobilizációt kutató szociológia.

Az antropológusok már korábban is felkínáltak hasonló jellegű munkákat. Elég két jelentős példát említenünk. Egy aragón faluról szóló tanulmányában Lisón Tolosana a vallási attitűdök és a társadalmi helyzet közötti kölcsönhatásokra utal, illetve e kölcsönhatásoknak a közösség konfliktusaiban jelentkező visszhangjára. „A legbuzgóbb hívők, következésképp a vallási gyakorlat fő védelmezői azok voltak, akik a legtöbb birtokkal, a legtekintélyesebb anyagi eszközökkel és a legjelentősebb presztízzsel és befolyással rendelkeztek. Így hát a nép köreiben jelentkező lázadó törekvések is egyfajta kettős támadásban jelentkeztek: egyrészt a magántulajdon, másrészt a vallási elvek ellen”. Bruce Lincoln a maga részéről azokon a vidékeken próbált magyarázatot találni a fékevesztett antiklerikális erőszakra, ahol nem győzött a katonai lázadás, s nem a vallás elleni támadásként – ahogyan a püspökök 1937. júliusában kelt kollektív levelükben kimondták – értelmezte, hanem „a vallás egy konkrét felépítménye elleni” merényletként, mely felépítmény „szorosan összefonódott a gazdagok és a hatalmasok tradicionális rétegével”. Mindkét esetben jól láthatjuk, hogy a gazdagság és a vallás közötti összefonódások segítettek megérteni a háború különböző arculatait – melyekre korábban utaltunk –, és utat nyitottak az összecsapás értelmezésével kísérletező, későbbi történészek számára.24

Ha legalább részben követjük e nyomokat, a kilencvenes évek végén jelentkeztek az első jelei annak, amit Javier Ugarte „antropológiai megközelítésből gyártott történelem”-ként definiált. Ez a történetírói módszer társadalmi – mint közösség vagy háló – és kulturális – érzékelés, érték, szimbólum vagy rítus – kategóriákat alkalmazott, hogy túllépjen az egyszerű adatgyűjtésen, és megfelelhessen az olyan kérdésekre, mint: hogyan lehetséges az, hogy olyan vidékeken, mint Álava és Navarra – ahol nem volt olyan ingatag a társadalom, és nemigen voltak konfliktusok –, oly nagy számban álltak önkéntesek a lázadó táborba?25

A szóbeli források alkalmazása, hogy így közelítsék az olvasóhoz a spanyolok különféle ’arcait” és attitűdjeit, akik megélték a konfliktust, nem volt újdonság. Ezt tette Ronald Fraser is híres könyvében, a Blood of Spain-ben, amelyet a hatvanas évek végén fordítottak spanyolra, és egy Luis Cernuda-vers lett a címe: Recuérdalo tú y recuérdalo a otros (’Emlékezz rá, s emlékeztess rá másokat’). És ezt tették más szerzők is, főleg a kilencvenes évektől kezdődően, amikor az „oral history” a fénykorát élte. Bizonyos, hasonló források – noha nem voltak kifejezetten szóbeliek – szolgáltak dokumentációs alapként a 21 században e témában megjelent legprovokatívabb könyvhöz. Michael Seidman Republic of Egos című művére gondolok, melyben a szerző „alulról” közelíti meg a konfliktust, különösen republikánus szemszögből, a köztársasági tábor katonáinak – első kézből szerzett – tanúvallomásai alapján.26

A források részleges egyezései ellenére meg kell jegyeznünk, hogy Seidman felvetései lényegesen eltérnek attól, ami a fent említett művekben szerepel, úgy a kutatás látószögét – melynek az individualizmus áll a középpontjában –, mint az alapvető kérdéseket illetően, amelyek ebben az esetben nem annyira a konfliktus kirobbanásának okait, mint inkább a republikánusok vereségét boncolgatja. A legfontosabb újdonság, vagyis hogy a szerző az egyénre és az individualizmusra fókuszál, historiográfiai választás: a különböző előjelű csoportok szokásos tanulmányozása helyett a szerző az egyénekre összpontosít, személyes levelezésüket és egyéb írásaikat aprólékos elemző munkának veti alá, és abból az alapelvből kiindulva közelíti meg őket, hogy „az egyének csinálják a történelmet”, anélkül, hogy erre társadalmi osztályuk, nemük vagy bárminemű közösséghez való tartozásuk miatt kényszerítve éreznék magukat.

E megközelítési mód függvényében a katonák és a republikánus táborhoz tartozó népesség egyéb tagjai az individualizmusnak a könyvben felsorolt három formája közül egytől-egyig megfelelnek valamelyiknek. Lehetnek „harácsoló individualisták”, akik a „fogyasztást helyezték előtérbe az osztályharchoz képest”; „vállalkozó individualisták”, akik önmaguknak akartak hasznot hajtani, s nem közösségi munkára vágytak, s végül „destruktív individualisták”, akik makacsul harcoltak, s magatartásformáik „a becsapás, a passzív magatartás és a szökés” köré rendeződtek. Azonban sem a katonák, sem a civilek nem lehettek a köztársaság, a demokrácia, az egyenlőség vagy bármilyen más érték és ideál önzetlen védelmezői.

A lendületes és érdemleges tettek helyett a republikánus harcosokra a dezertálás, a szökés, a francóistákkal való cimborálás a „békés frontok”-on, a kevés élelem és a megkésett fizetség feletti panaszkodás, a fosztogatás, valamint az önfeláldozó szellem hiánya jellemző. Míg a korábbi művek sokaságában a hátország erőfeszítéseit és szenvedéseit ecsetelték, ebben a műben minden a munkával szemben tanúsított abszentizmusra, az ipari munkások fegyelmezetlenségére, a parasztoknak a kollektivizálással szembeni ellenállására, valamint a harácsolásra vagy a javak rejtegetésére utal.

Amennyiben az egoista magatartásformák – amelyeknek semmi köze a Köztársaság elkötelezett védelméhez – eme hírcsokrához még a köztársasági kormányok tehetetlenségét is hozzáadjuk, melyek képtelenek voltak modern hadsereget szervezni (erre szintén kitér Seidman), nem meglepő, hogy a republikánusokat végül leverték. Ám az igencsak meglepő, hogy három éven át ellenálltak a francóista csapatoknak. A historiográfiai kritika szempontjából azonban még meglepőbb, hogy a szerző a vereség okainak taglalásakor még egy – ideológiai – tényezőt figyelembe vett: a francóisták „nemzeti, vallási és tulajdonjogi” doktrínái „hűségesebb kötődést jelentettek”, mint a Köztársaság védelmezői számára az „internacionalizmus, a racionalizmus, a forradalom és a kollektivizmus”. Ez az állítás nehezen illeszthető be az általános képbe, hacsak a szerző meg nem magyarázza, hogyan volt képes a lázadó tábor felülemelkedni az egoista magatartás természetes tendenciáin, és arra sarkallni a katonáit, hogy értékek és ideálok szerint cselekedjenek, bármelyek is legyenek azok.

A (kvázi) konszenzus felbontása: ki támadt először?

A fenti kritikáktól eltekintve, azért érdemes megjegyezni, hogy az említett szövegek a konfliktus elemzése szempontjából rendkívül érdekes, új utakat nyitottak. Sajnálatos módon – legalábbis mindazok számára, akik így gondoljuk – a későbbi publikációk – természetesen azokat is beleértve, amelyek a legnagyobb sikert aratták az olvasók körében – nem ezt az irányt követték. A 20. század végén ismét felbukkantak a konfliktus francóista értelmezései, és újból előszedték a háború kirobbanása miatti felelősség körüli, már ismert érveket.

Úgy véltük, hogy mindezen már sikerült felülemelkedni, hála az erkölcsi fikciónak (a testvérgyilkos háborúért mindenki felelős) és a történészek azon igyekezetének, hogy a háború okait, és ne a bűnöket kutassák. Akkor vajon miért hozakodtak elő velük ismét, a közelmúltban? Véleményem szerint az okok elsősorban politikai, s nem feltétlenül historiográfiai téren keresendők. Kétségkívül vannak bizonyos belső okok, amelyek összefüggésben állnak a historiográfia fejlődésével, ezek befolyását azonban csak akkor értékelhetjük megfelelőképpen, ha a politikai klímát és a kormány által ösztönzött kulturális attitűdöket egyaránt figyelembe vesszük.

Először is lássuk a belső okokat, vagyis azokat, amelyek abban az időszakban közvetlenül kapcsolatba hozhatók „a történész-céh helyzetével”. Akármi volt is a kutatók szándéka, lehetetlen volt teljesen különválasztani a politikai konfliktus és a háború kitörésének okait. Így, noha a bűnösök utáni nyomozás nem a legelső helyen áll a történészek feladatai közt, miután a felkelés kitörésének francóista magyarázata (reakció a fenyegető kommunista veszélyre) hitelét veszítette, a felelősség ismét a felkelő katonákra hárult, és egy döntő érvtől fosztották meg azokat, akik a védelmükbe akarták venni őket. Másfelől, a közös felelősségről szóló morális fikció – amely funkcionális szerephez jutott az átmenet korszakában – feleslegessé vált, s negyed századdal a diktátor halála után megkérdőjelezhették és elutasíthatták.

Azt a felvetést, hogy mindenki bűnös volt, nem csak azok unokái kritizálták, akik a megtorlásokat és az elnyomatást megszenvedték, hanem egy egész generációs csoport, amely már nem az átmeneti korszak körülményei közt nőtt fel, és amely számára képtelenségnek tűnt, hogy elfogadja a hóhérok és az áldozatok közös nevezőre hozatalát. A politikai erők többsége is támadta ezt a megközelítési módot, következésképp 1999 szeptemberében jóváhagyták azt a parlamenti határozatot, amely az „alkotmányos rend” megdöntésével, valamint „civilizálatlansággal” vádolta a felkelőket. A fiatalokkal – akik elutasították a felejtés és a közös felelősség gondolatkörét – és a felkelést elítélő politikai erőkkel szemben egyedül a Partido Popular tartotta magát továbbra is a polgárháború olyan értelmezéséhez, miszerint „testvérgyilkos szembenállás volt, melynek során a spanyolok egy teljes generációja feláldozta magát az értelmetlenség és a gyűlölet oltárán”.27

Ez utóbbi verziónak a politika színterén és a közvélemény széles szektoraiban történő elutasítása azon nyomban éreztette hatását a történetírás terén. 1999 végén a málagai katolikus egyetem nemzetközi konferenciát szervezett, és riadót fújt a parlamenti határozat ellen, a az egyik szervező „káini kinyilatkoztatás”-nak nevezte. Mellékesen jegyzem meg, igen különös ez a kijelentés, mely szerint immár nem azok tekinthetők Káin követőinek, akik 1936-ban fegyvert ragadtak honfitársaik ellen, hanem a képviselők, akik pusztán a szavak és a szavazatok fegyverével hadakoztak a parlamentben. A konferencia szervezőjének kijelentését tompítandó ismét előkerült egy régi érv, némiképp hihetőbb, mint a kommunista forradalom fenyegető szelleme (amire már senki nem mert hivatkozni, legalábbis a francóizmus kialakult fogalomrendszerén belül), mégpedig: „1931-től – 1934-től kezdve pedig (az októberi baloldali zendülés hatására) különösen – rohamtempóban romlott a spanyolok politikai együttélése”.

Habár radikálisabb megfogalmazásban, ugyanehhez az érvhez folyamodott egy – a tudományos világon kívül álló – szerző, Pío Moa, az első olyan könyvben, amely az utóbbi években a témával foglalkozott.28 Ezekben a könyvekben az alapvető kérdés immár nem az okokat firtatja, különösen nem a háború mélyreható okait. Pío Moát immár az előzmények foglalkoztatják legfőképpen, pontosabban, a konfliktus kirobbanásának konkrét eredete. Egyetlen kérdést tart lényeginek, mégpedig azt, hogy „ki kezdte?”, egyértelműen arra hárítva a felelősséget mindazért, ami azután történt, aki „elkezdte”.

Moa tehát eltávolodik az átmeneti korszakban megfogalmazott morális fikciótól, és visszakanyarodik a francóista ortodox megközelítéshez, hiszen már maga a kérdésfelvetés is kizárja a megosztott felelősség lehetőségét, és kötelezően egyik vagy másik tábornak rója fel. És vajon melyiknek a kettő közül? A republikánus, szocialista baloldalnak, amely nem csak hogy kiváltotta, hanem – mindenekelőtt – el is kezdte a háborút. Méghozzá – Moa szerint – akkor, amikor 1934 októberében fellázadt a jobboldali kormány ellen. Ez hát az első könyv „alaptézise”, amelyet a szerző számtalanszor ismételt későbbi könyveiben: azaz, hogy az 1934-es zendülés „a szó szoros és szigorú értelmében a spanyol polgárháború kezdetét jelenti, nem holmi epizód, vagy egyszerű előzmény”.29

Nem könnyű elfogadni, hogy egy olyan felkelést, mint az 1934-es, amely nem egészen egy hónapig tartott Spanyolország területének egy kis részén, és a hadsereggel szemben állók totális vereségével végződött, valaki egy későbbi háborús konfliktus kezdetének tekintsen; azt azonban még nehezebb megemészteni, hogy húsz hónap politikai eseménysorozatát – pártokkal, kormányokkal ás választásokkal – követően egy katonai felkelés – amely azok ellen irányult, akiket 1934-ben egyszer már levertek – ugyanezen konfliktus folytatása lehetett.

Az sem igen zavarja Pío Moát, hogy még az az ember, aki a legtöbbre értékeli a historiográfia terén, ráadásul utolsó könyvének előszavát is írta, az amerikai hispanista, Stanley Payne, sem fogadja el tézisét. Míg Moa köti az ebet a karóhoz, miszerint 1934 (az ő szóhasználatával élve) „szó szerinti és szigorú értelemben” a háború kezdete, a katonai felkelés pedig a folytatása, előszó-írója arra szorítkozik, hogy leszögezze azt, amit „valamennyi komoly történész” elfogad, nevezetesen, hogy a felkelés „az erőteljes polarizáció kezdetét jelentette, amely két évvel később a spanyol polgárháborúba torkollott”; ilyen értelemben az 1934-es események az 1936-os háborús helyzet egyik előzménye volt. A különbség közel sem elenyésző, ha számításba vesszük a két esemény közötti folytonosság meghatározó szerepét Moa érvrendszerében. Valójában ez a folytonosság vezeti arra, hogy a baloldaloaknak tulajdonítsa a kezdeményezést, következésképp rájuk ruházza a felelősséget a háborúért; így hát mindenki – maga Payne is –, aki megkérdőjelezi a véleményét, aláássa sőt, tönkreteszi a központi érvét.30

Talán el kellene töprengenünk azon, vajon miért ragaszkodott a szerző az érveihez. Eric Hobsbawm már kifejtette, a leggyorsabb módja, hogy egy újdonsült történész hírnévre tegyen szert, ha valamely botrányos elméletet gyárt, például, hogy Napóleon nem is volt katonai zseni. Ami az érvelést illeti, más okokat kell keresnünk: miután Moa már nem teheti magáévá a jó öreg francóista magyarázatot a közelgő kommunista forradalomról, a katonai felkelés indoklásához egy másik, nem túl pontosan definiált „forradalmi veszély”-hez kell folyamodnia, nevezetesen az 1934-es októberi zendüléshez, mint első számú okhoz. Az 1934 és 1936 közötti kontinuitás ráadásul a francóizmus azon jogi aberrációját is felmenti, hogy a lázadás bűnével vádolják.

Lehetetlen felülkerekedni a megosztottságon?

Amennyiben sikerült rekonstruálnunk polgárháború különböző historiográfiai érvelési irányvonalait, levonhatjuk az alapvető következtetéseket. Egyrészt nyilvánvaló, hogy a téma – az évek múlása és némelyek azon félelme ellenére, hogy a konszenzus, amely lehetővé tette az átmenetet magában rejti a múlttal kötött „felejtési paktum” lehetőségét – továbbra is foglalkoztatja a történészeket és az olvasótábort. Noha közelítőleges adatról van szó, 1986-ban Paul Preston úgy kalkulálta, hogy közel tizenötezer könyvet írtak e témában; tizenhat évre rá Michael Seidman már húszezer kötetről beszélt, majdnem annyiról, ahányat a francia forradalomnak vagy a második világháborúnak szenteltek. S úgy tűnik, a szám tovább növekszik majd, ha – művem írása közben (2005 közepén) azokra az új könyvekre gondolok, amelyek a háború kitörésének hetvenedik évfordulójára születnek majd.

Másfelől az is nyilvánvaló, hogy a szakértők közötti konszenzus nem csak hogy távoli, hanem kérdéses, hogy valaha is létrejöhet-e. Ez talán meglepi azokat, akik azt hitték, a szigorú kutatómunka elsöpri majd a különbségeket, s közben megfeledkeztek róla, hogy a korábbi ideológiai magatartásformák megszabják a kutatások irányvonalát. Nyilvánvaló ez egy olyan téma esetében, mint a polgárháború, hiszen továbbra is van egy réteg, mely olyan beszámolókra vágyik, melyek igazolják szüleik és nagyszüleik hozzáállását.

Következésképp előrelátható, hogy az ismételten felszínre került különbségek a következő években is érvényesek maradnak. Míg van közönség, amely igényli e produktumokat, s amíg van olyan politikai irányzat, amely rentábilisnak tartja őket a jelen csatározások szempontjából, továbbra is napvilágot látnak majd olyan művek, amelyeket azért írnak és szerkesztenek, hogy felmentsék a lázadó katonákat, és minden felelősséget a republikánus, szocialista baloldalra hárítsanak. Mindennek ösztönöznie kellene a szakértőket – akik döntő többségükben azért nem ezt a fajta véleményt osztják –, hogy összeegyeztessék fő célkitűzéseiket: az új eszközök keresését olyan események elemzéséhez, melyek – rendkívüliségük és drámai mivoltuk folytán – kisiklanak a magyarázat és a megértés szokványos kliséi alól, illetve a neofrancóista megközelítések részrehajló és ellentmondó megnyilvánulásainak kritikáját. A feladat persze egyáltalán nem kellemes vagy szórakoztató; de elkerülhetetlen, hacsak nem akarjuk, hogy a háború említett értelmezése váljék mindenhatóvá a szélesebb olvasóközönség számára.

FORDÍTOTTA MESTER YVONNE

A tanulmány eredetileg a Santos Juliá szerkesztette Memoria de la guerra y del Franquismo (Madrid: Fundación Pablo Iglesias/Taurus, 2006) című kötetben jelent meg.

  1. Jelen munkám címe José María Gil Robles No fue posible la paz (’Nem lehetett béke’, Barcelona, Ariel, 1968) című könyvére rímel.
  2. A két összegzés – melyek a kilencvenes éveket is felölelik – egyike Paul Preston La historiografía de la Guerra Civil espanola: de Franco a la democracia (’A spanyol polgárháború történetírói szemmel: Francótól a demokráciáig’) című írása, in J. L. de la Granja, A. Reig Tapia és R. Miralles (szerk.): Tunón de Lara y la historiografia espanola (’Tunón de Lara és a spanyol történetírás’, Madrid, Siglo XXI, 1999, 161–174.); a másik pedig Alberto Reig Tapia Memoria de la guerra civil. Los mitos de la tribu (’A polgárháború emlékezete. Törzsi mítoszok’, Madrid, Alianza, 1999, 317–369.) című munkája. Ennél frissebb Enrique Moradiellos írása: Ni gesta heróica ni locura trágica: nuevas perspectivas históricas sobre la Guerra Civil (’Sem hősi eposz, sem tragikus őrület: a polgárháború újabb történelmi perspektívái’, Ayer, 50 {2003}, 11–40.).
  3. Ami az első érvrendszereket és későbbi alakulásukat illeti, lásd az alábbi munkákat: Paloma Aguilar Fernández: Memoria y olvido de la guerra civil espanola (’A spanyol polgárháború emlékezete és feledése’), Madrid, Alianza Editorial, 1996, 188–208. (2., átdolgozott és bővített kiadás, 2006); José Álvarez Junco: El nacionalismo espanol como mito movilizador. Cuatro guerras (’A spanyol nacionalizmus, mint mobilizáló mítosz. Négy háború’), in Rafael Cruz és Manuel Pérez Ledesma: Cultura y movilización en la Espana contemporánea (’Kultúra és mobilizáció napjaink Spanyolországában’), Madrid, Alianza Editorial, 1997, 59–67.; az előbbi szerző: Mitos de la nación en guerra(’Mítoszok a háborúzó nemzetről’), in Historia de Espana Menéndez Pidal (’Spanyolország története „Menéndez Pidal”’), XL. kötet: La Segunda República y la Guerra Espanola (1931–1939) (’A Második Köztársaság és a spanyol háború [1931–1939
  4. Az Antiespanolismo. Marxistas y separatistas contra Espana (’Antispanyolizmus. Marxisták és szeparatisták Spanyolország ellen’) című munka 1935-ben jelent meg, Antonio Royo Villanova előszavával, aki az Agrárpárt elnöke volt, és akkoriban tengerészeti miniszter.
  5. Az idézet Manuel Tunón de Lara Cultura y culturas. Ideologías y actitudes mentales (’Kultúra és kultúrák. Ideológiák és szellemi attitűdök’) című írásában olvashatók, in M. Tunón de Lara és más szerzők: La guerra civil espanola, 50 anos después (’A spanyol polgárháború, 50 évvel később’), Barcelona, labor, 1985, 304.
  6. Az idézetek Julio de la Cueva Merinótól származnak, az El anticlericalismo en la Segunda República y la Guerra Civil (’Antiklerikalizmus a Második Köztársaságban és a polgárháborúban’) című cikkből, in Emilio La Parra López és Manuel Suárez Cortina (szerk.): El anticlericalismo espanol contemporáneo (’Antiklerikalizmus napjaink Spanyolországában’), Madrid, Biblioteca Nueva, 1998, 282–283. A két tábor nézeteinek taglalásakor Enric Ucelay Dacal Cultura popolare e politica nella Spagna degli anni Trenta (’Kultúra és politika a harmincas évek Spanyolországában’) című írásából merítettem, in Giuliana de Febro és Claudio Natoli (szerk.): Spagna, anni Trenta. Società, cultura, istituzioni (’Spanyolország, harmincas évek. Társadalom, kultúra, intézmények’), Milánó, Franco Angeli, 1993, 65–66.
  7. Francisco Franco: ¿Dónde estamos? (’Hol vagyunk?’), La Revue Belge, 1937. augusztus 15., in Alberto Reig Tapia: La justificación ideológica del ’alzamiento’ de 1936(’1936 „felmagasztalásának” ideológiai igazolása’), cit., 224.
  8. Az érem két oldaláról Reig Tapia Memoria de la guerra civil. Los mitos de la tribu (’A polgárháború emlékezete. A törzsi mítoszok’) című, korábban említett művében olvashatunk (331.).
  9. Ronald Fraser véleményét a Guerra civil, guerra de clases: Espana, 1936–1939 (’Polgárháború, osztályharc: Spanyolország, 1936–1939’) című írásban olvashatjuk, Zona Abierta, 21 (1979), 125–137.; Walter L. Bernecker álláspontját a La Guerra Civil espanol: medio siglo después (’A spanyol polgárháború: fél évszázaddal később’) című szövegből ismerhetjük meg, Frankfurt am Main, 1990, 7–23.
  10. A Preston-idézeteket a La guerra agraria en el Sur (’Agrárháború Délen’) című munkából merítettük, in Paul Preston: Revolución y guerra en Espana, 1931– 1939(’Forradalom és háború Spanyolországban, 1931–1939’), Madrid, Alianza Editorial, 1986, 141. és 157. A többi idézet fellelhetősége: Julián Casanova: Guerra civil, ¿lucha de clases? El difícil ejercicio de reconstruir el pasado (’Polgárháború, osztályharc? A múlt rekonstruálásának nehézségei’), Historia Social, 20 (1994 ősze), 148.; Álvarez Junco: El nacionalismo espanol como mito movilizador. Cuatro guerras (’A spanyol nacionalizmus, mint mobilizáló mítosz. Négy háború’), cit., 59–60., és Santos Juliá: Un siglo de Espana. Política y sociedad (’Spanyolország egy évszázada. Politika és társadalom’), Madrid, Marcial Pons, 1999, 117–118. A legfrissebb megközelítést Julián Casanova tanulmányában találjuk: Europa en guerra: 1914–1945 (’Európa háborúban: 1914–1945’), Ayer, 55 (2004), 119.
  11. José Andrés-Gallego érvelése: Espanoles en guerra (’Háborúzó spanyolok’), in J. Andrés-Gallego, L. de Llera, J. Velarde és N. González: Historia de Espana(’Spanyolország története’), 13. kötet, 1: Espana actual. La guerra civil (1936–1939) (’A mai Spanyolország. A polgárháború {1936–1939}’), Madrid, Gredos, 1989, 39–50.
  12. Az idézet Javier Tussel: Los hijos de la sangre. La Espana de 1936 desde 1986 (’A vér fiai. Spanyolország 1936-ban, 1986-ból szemlélve’), Madrid, Espasa Calpe, 1987, 12.
  13. Ezen érvrendszer fejlődését nyomon követhetjük Santos Juliá különféle munkáiban, lásd: De ’Guerra contra el invasor’ a ’guerra fractricida’ (’A „betolakodó elleni háború”-tól a „testvérhéború”-ig’), cit., 16. Malefakis idézeteit lásd: Edward Malefakis: Aspectos históricos y teóricos de la guerra (’A háború történeti és elméleti aspektusai’), in E. Malekos (szerk.): La guerra de Espana (1936–1939) (’A spanyol háború {1936– 1939}’), Madrid, Taurus, 1996, 47.
  14. Lásd: Julio Aróstegui: Los componentes sociales y políticos (’A társadalmi és a politikai alkotóelemek’), in Tunón de Lara és mások: La guerra civil espanola, 50 anos después (’A spanyol polgárháború, 50 évvel később’), cit., 47. Az említett meghatározás Andreu Nintől ered, és Aróstegui többször is alkalmazta; legutoljára a Guerra, poder y revolución. La República espanola y el impacto de la sublevación (’Háború, hatalom és forradalom. A spanyol Köztársaság és a felkelés sokkoló hatása’ című írásában,Ayer, 50 (2003), 92.
  15. Az okok definícióját és az első idézetet lásd: Tunón de Lara: Orígenes lejanos y próximos (’Távoli és közeli gyökerek’), cit., 10. és 41–42. A második idézetet lásd: Aróstegui: Guerra, poder y revolución… (’Háború, hatalom és forradalom…’), 89.
  16. Az érvelést és az idézetet lásd: Miguel Ángel Cabrera bevezetőjét a La Guerra Civil en Canarias (’Polgárháború a Kanári-szigeteken’), La Laguna, Francisco Lemus (kiadó), 2000, 9.
  17. Az elmélet klasszikus megfogalmazása: in Chalmers Johnson: Revolution and social system (’Forradalom és társadalmi rendszer’), Standford, 1964. Az elmélet kritikáját – melyből a következő bekezdésben megfogalmazott kérdésekhez merítettem ihletet – lásd: in Pérez Zagorin: Rebels and rulers, 1500–1660 (’Lázadók és uralkodók’), Cambridge, Cambridge University Press, 1982, I. kötet, 49–51.
  18. Az első idézetet lásd: Paul Preston: La destrucción de la democracia en Espana (’A demokrácia elpusztítása Spanyolországban’), Madrid, Alianza Editorial, 1987, 19. A második idézet, Malefakistól: Aspectos históricos y teóricos de la guerra (’A háború történeti és elméleti okai’), cit., 44. és 46. A harmadik idézet, Stanley Payne-től: Los orígenes de la guerra civil espanola (’A spanyol polgárháború előzményei’), in A. Bullón de Mendoza és L. E. Togores (szerk.): Revisión de la guerra civil espanola (’A spanyol polgárháború revíziója’), Madrid, Actas, 2001, 30. Az utolsó idézet pedig, Ismael Saztól: Política en zona nacionalista: la configuración de un régimen (’Politika a nacionalista zónában: egy rendszer konfigurációja’), Ayer, 50 (2003), 56.
  19. A strukturális okokra való hivatkozás és a determinizmus nyílt elutasításának keveredését figyelhetjük meg, például, Arósteguinél: Guerra, poder y revolución. La República espanola y el impacto de la sublevación (’Háború, hatalom és forradalom. A spanyol köztársaság és a felkelés sokkoló hatása’), cit., 89. Payne és Ricardo de la Cierva idézetei a következő műből származnak: Shlomo Ben Ami: La República toma el poder: ¿prelúdio de una catástrofe inevitable? (’A Köztársaság magához ragadja a hatalmat: prelúdium az elkerülhetetlen katasztrófa előtt?’), in Preston: Revolución y guerra en Espana, 1931–1939 (’Forradalom és háború Spanyolországban, 1931–1939), 25.
  20. Santos Juliá: Segunda República: Por otro objeto de investigación (’Második Köztársaság: A kutatás újabb tárgya’), in Manuel Tunón de Lara és mások: Historiografía espanola contemporánea (X. Coloquio del Centro de Investigaciones Hispánicas de la Universidad de Pau, Balance y resumen) (’Kortárs spanyol történetírás (az Universidad de Pau Hispanista Kutató Központjának X. kerekasztal-beszélgetése, Mérleg és öszszefoglaló’), Madrid, Siglo XXI, 1980, 308. A többi idézetet lásd: Santos Juliá:De ’guerra contra el invasor’ a ’guerra fractricida, 13–14.
  21. E bekezdés érvei Santos Juliától származnak: Antecedentes políticos: la primavera de 1936 (’Politikai előzmények: 1936 tavasza’), in Malefakis (szerk.): La guerra de Espana (1936–1939) (’A spanyol háború’), 52. és 76. A hipotézist és az utolsó idézetet lásd: Santos Juliá: ¿Qué habría pasado si Indalecio Prieto hubiera aceptado la presidencia del Gobierno en mayo de 1936? (’Vajon mi történik, ha Indalecio Prieto 1936 májusában elfogadja a kormányfői posztot?), in Nigel Townson (szerk.): Historia virtual de Espana (1870– 2004) (’Spanyolország virtuális történelme (1870– 2004’), Madrid, Taurus, 2004, 198.
  22. Lásd Marc Bloch: történelem védelmében. Budapest, Gondolat, 1974.
  23. Igen érdekes gondolatokat olvashatunk az „ellenség” és az ellene irányuló erőszak jelenségéről José Luis Ledesma La ’santa ira popular’ del 36: la violencia en guerra civil y revolución, entre política y cultura (’A „szent népharag” 36-ban: erőszak a polgárháború és a forradalom idején, a politikában és a kultúrában’) című írásában, in J. Munoz, J. L. Ledesma és J. Rodrigo (szerk.): Culturas y políticas de la violencia. Espana siglo XX (’Az erőszak kultúrái és politikái. Spanyolország a 20. században’), Madrid, Siete Mares, 2005, 147–192. (az idézetek a 158.-on találhatók).
  24. Az idézeteket lásd: Carmelo Lisón Tolosana: Belmonte de los Caballeros, Oxford, Clarendon Press, 1966, 50–51.; illetve Bruce Lincoln: Exhumaciones revolucionarias en Espana (’Forradalmi exhumálások Spanyolországban’), Historia Social, 35 (1999), 117.
  25. Az idézetet lásd: Javier Ugarte Tellería: La nueva Covadonga insurgente. Orígenes sociales y culturales de la sublevación de 1936 en Navarra y el País Vasco (’Az új zendülő Covadonga. Az 1936-os felkelés társadalmi és kulturális okai Navarrában és a Baszkföldön’), Madrid, Biblioteca Nueva, 1998, 45.
  26. Ronald Fraser: Recuérdalo tú y recuérdalo a otros. Historia oral de la guerra civil espanola (’Emlékezz rá, és emlékeztess rá másokat. A spanyol polgárháború szóbeli története’), Barcelona, Crítica, 1979, 2 kötet; Michael Seidman: Republic of Egos. A Social History of the Spanish Civil War (’Egók köztársasága. A spanyol polgárháború társadalomtörténete’), Madison, The University of Wisconsin Press, 2002.
  27. A parlamenti szövegekből merített idézeteket és a következő bekezdés kommentárjait lásd A. Bullón Mendoza bevezetőjét, A. Bullón de Mendoza és L. E. Togores (szerk.):Revisión de la guerra civil espanola (’A spanyol polgárháború revíziója’), 16–17.
  28. Az elemzéshez a szerző következő könyveiből merítettem: Los orígenes de la guerra civil espanola (’A spanyol polgárháború előzményei’), Madrid, Encuentro, 1999; El derrumbe de la Segunda República y la guerra civil (’A Második Köztársaság „megcsuszamlása” és a polgárháború’, Madrid, Encuentro, 2001; Los mitos de la guerra civil(’A polgárháború mítoszai’), Madrid, La Esfera de los Libros, 2003; valamint 1934. Comienza la guerra civil. El PSOE y la Esguerra emprenden la contienda (’1934. Kitör a polgárháború. A PSOE és az Esguerra megkezdi a harcot’), Madrid, Altera, 2004.
  29. A kérdést és az idézetet a Los orígenes de la guerra civil espanola (’A spanyol polgárháború előzményei’) című műben találhatjuk meg, cit., 9.
  30. Lásd: 1934. Comienza la guerra civil. El PSOE y la Esguerra emprenden la contienda (1934. Kitör a polgárháború. A OSOE és az Esguerra megkezdik a harcot’), cit., 167. (Moa) és 17. (Payne).
Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.