Versek

HOL VESZTETTÜK EL?

Fekete rigó, bokrok szunnyadása,
Örök és túlvilági csapások, utak, amelyek nem hozzád
visznek, távolodóban a tájak megidézve,
arcod végetérhetlen hullámzásban,
állandó visszatérő mozgás:
a tájak, a vonat, s az állomások,
egy útjelző tábla, szemafor pislantása,
ígéret földje: aranytáblás búzaföld,
„nem győzhetsz”, súgja a kalász,
ám én megváltást kerestem inkább,
a fenyőerdők zúgását,
a boldogságot, a tengeröblök zárványait,
igen, sóval feltöltött vizek lebegését,
betûkbe zárni az elmondhatatlant,
ahogy évezredek magukba ölelték
az ásványokat, fémeket, nos én is
így kerestelek téged. Hiába; amikor
megtaláltalak, mellém feküdtél
örök-idegen lett tested, nem szentély,
csupasz bőr, csont, idegek. Hol
vesztettük el hát ártatlanságunkat?

KIFOGYHATATLAN

Kőrisfák az ég villanó kékjében,
szénakazlak lobbanása, mitikus
ábrándok csipkebokrokban,
mégis hihetetlen győzelem volna
a teremtés. Lám, megrendítő igazság:
üledékes kristályokban hiba vagy
tökéletesség dobog? Hisz minden
fonákjára fordulhat végül –
csend feszül, akár a hullám nélküli
tenger. Mire vágyhatnék többre?
Vizek csattogása riaszt álmomból,
föld alatti és föld fölöttieké,
amelyek átcsapnak az értelmen.
Fekszem a parton, mintha időn kívül,
gondolatom elért a túlpartig.
Újra a folyó mellett vagyok.
Nincs szándékosság bennem, csak
az ittlétet élvezem, mely:
egyszerû, kifogyhatatlan és véges.

KORA REGGELI ÁHÍTAT

A légben megáll minden,
mint üvegfalak között meredeznek
a levelek, fák tüskéi nyúlnak bele a poklok kapujába,
Dante nem ír erről, ám bizonyára így lehet,
nem is lehetséges másképpen, ha mindez
metafora, Isten országa a pokol is,
Számunkra ebben mi volna hát lényeges?
Az elveszett szavak jelentése, a megtörténtéké,
amelyek bekerítenek, bezárnak minket.
A lélek mint madár kiröppen a test
kalitkájából, a szellem alapdallama
a születés és a halál, sötétben járok,
lelkendező áhítat nem fog el,
mégis beleérezni az ismeretlenbe
a feledés és felfedés lehetőségét.
A tengerrel mérem az időt és
a földrészek így arasznyira csak.

ÉJSZAKA, NAPPAL

Az ablakok lehunyják szemüket,
fekete macska dőzsöl a sötétségben,
az emberek ideje lejárt, nemsokára
bekövetkezik a vágytalan suttogás,
és a szerelmes szavak tudakozásának
éjszakai zavara. Mentegetőzünk
álmaink miatt majd reggel, éles
lesz hirtelen minden, mint jól beállított
objektív. A pusztulásból formáljuk
a beteljesedést egy jól kifőzött kávé
mellett. Uzsonnát csempésszünk
gyermekeink táskáiba, mint
tartalékot a következőkben.
Nem tudjuk mi történik
a villa, a toast után, de eltervezzük,
azt, amit befolyásolni persze kétséges.

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: Vers 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.